2008. március 30., vasárnap

2008.március 28.

Fantasztikus péntekem volt... :S Úgy ébredtem, hogy fáj a fejem, mint állat, na ennek örömére egy algopirinnel indítottam, de persze semmit sem segített. Egész nap szenvedtem, mert úgy fájt a fejem, mintha belülről püfölnék, és ehhez még frankó kis hányinger is társult. (Tudni kell, hogy nagyon migrénes vagyok. Minden aprócska frontot megérzek.) Ráadásul nekem este felé le kellett utaznom keresztanyámhoz, azt meg már csak tapasztalatból is tudtam, hogy ez a fejfájás nem fog elmúlni, akármennyi gyógyszert is veszek be - mondjuk ennek ellenére még bepróbálkoztam két másik fajta fájdalomcsillapítóval. Zéró eredménnyel. Apukám győzködött, hogy így tán mégse induljak el, mert azért másfél órán keresztül zötykölődni a buszon nem biztos, hogy olyan jó móka, de mondtam neki, hogy ha egyszer már megígértem, akkor lemegyek... annyira csak nem lesz vészes. Aha, gondoltam én. A villamosról három megálló után kénytelen voltam leszállni - ott hánytam előszőr. Már akkor megfordult a fejemben, hogy talán vissza kellene fordulni, de aztán mégis úgy voltam vele, hogy csak kibírom Dunaújvárosig a buszt. Na persze, mert az úgy is szokott történni, mi? Várom a buszt a Népligetben, ezerrel dübörög a fejem, erre begurul egy ocsmány - leginkább az újjabb 73-as buszra emlékeztető kis valami, ami ugyan megfelel, ha teszem azt az Ázsia centerbe készülsz, de azért másfél órát rohadni rajta már nem annyira vicces. Hát mindegy, gondoltam, ha ez van, akkor ez van. Megvettem a jegyet felszálltam. Az út első háromnegyedében még egész jól elszenvedtem magamnak, a fejem változatlanul fájt, de legalább a hányingerem úgy, ahogy elmúlt. Na igen, egy darabig. Éppen az autó pályán száguldoztunk, amikor szerencsésen sikerült másodszor is kidobnom a taccsot. Olyan ciki volt, hogy az hihetetlen. A mellettem ülő pasastól kértem zsepit - úgy sajnáltam szerencsétlent. Tuti mikor leszállt azt mesélte a haverjainak, hogy valami hülye kiscsaj okádott mellette a buszon... Annyira fasza. Na de végülis ezzel már sajnos nem lehetett mit kezdeni. Dunaújvárosban a keresztanyám várt, aki történetesen, és isteni mázlimra éppen orvos, és a közelben dolgozik, tehát be tudtam menni hozzájuk, hogy rendbe szedjem magam. De mondjuk az biztos hogy legközelebb soha, de soha többet nem mozdulok sehova, ha megint ennyire fáj a fejem. Ki a fenének hiányzik még egy ilyen "emlékezetes" út...

Pusztító erő - első nap (1.)

(első nap.)
A telefon csörgésére ébredtem. Utáltam a telefon csörgésére ébredni! Félálomban, begyógyult szemekkel tapogatóztam a készülék felé, nem túl sok sikerrel. Addig szerencsétlenkedtem, míg végül sikerült levernem az éjjeliszekrényről. A kagyló félre csúszott és főnököm, Alexander Connors ingerült hangja töltötte be a szobát.
- Rhana, hol a jó francban vagy?!
Felsóhajtottam. Ez remek. Tegnap hajnali háromkor keveredtem haza. Most volt reggel nyolc. Aludtam cirka öt órát. Nem mondhatnám, hogy túl fitten éreztem magam. Nagyot nyögve felkönyököltem az ágyon, felvettem a telefont a földről és beleásítottam.
- Neked is jó reggelt – szóltam bele rekedten.
- Ne szórakozz! – intett le zord hangon – Már vagy tíz perce csipogtatlak.
Mi van?
- Ja, bocs. A nadrágomban hagytam a csipogómat. Mi történt?
- Egy idős bácsi, most hívott fel minket kétségbe esve, hogy a földje közelében lévő öreg gyár füstölög…
- Ajánlom a tűzoltókat - morogtam közbe.
- Már szóltunk nekik is. A bácsi egy embert látott bemenni, és megesküszik rá, hogy a lány menetközben bokrokat gyújtott fel. Állítólag mindenféle segédeszköz nélkül.
Felvontam a szemöldököm.
- Állítólag? – kérdeztem, és éberen felültem az ágyban – Alexander, te is tudod, hogy az állítólag nem érdekel. Tudd meg, hogy tényleg az-e dolog, aminek látszik, és beszélhetünk róla.
Connors dühösen belefújt a telefonba.
- A tűzoltók addig nem mernek kimenni, amíg oda nem küldünk egy hozzáértő embert. Úgyhogy kapd össze magad és indulás!
- Nem fogok kimenni egy kamaszgyerekhez, aki csak egy kis figyelemre vágyik – mondtam.
Két éve, mikor munkába álltam, még ugrottam minden pitiáner híváshoz, ahol paranormális képességekről sikítoztak a laikusok. A végén persze kiderült, hogy ezeknek a háromnegyede vaklárma. Úgyhogy leszoktam az ugrálásról. De persze ez nem jelentette azt, hogy békén hagytak volna. Ugyanis miután elvégeztem a rendőr sulit, én lettem az egyetlen telekinetikus képességekkel rendelkező zsaru az Államokban. Az elején imádtam, hogy nélkülözhetetlen vagyok. Most már kezdtem úgy érezni, hogy szeretnék egy kicsit kevésbé nélkülözhetetlen lenni.
- Öltözz és menj ki! Ott találkozol a tűzoltókkal és a kollégákkal.
Halkan elkáromkodtam magam, aztán tollat és papírt vettem a kezembe.
- Óriási – sóhajtottam - Mond a címet.
Tíz percen belül már a kocsimban ültem, és a helyszín felé autókáztam. Az idő szép volt. Egyike azoknak a késő őszi napoknak, amikor langyos szél fúj, és mindenki igyekszik kihasználni azt a kis időt, amíg még nem ömlik az eső non stop. Egy piros lámpánál belepillantottam a visszapillantó tükrébe. Hát, mit ne mondjak, nem jutott túl sok időm a külsőmre. A hajam úgy állt, mint egy szőkés-barna szénakazal – többek között fésülködni sem igen maradt időm. Kék szemeim alatt pedig, sötét karikák húzódtak. Összességében kijelenthetem, hogy néztem már ki jobban is. Na, mindegy. A kesztyűtartóra pillantottam, annak rögtön felpattanta a fedele, egy másodperc múlva kiröppent belőle egy kék hajgumi és a kezemben landolt. Gyorsan összefogtam vele a hajamat és mikor végre váltott a lámpa, lekanyarodtam egy kátyúkkal teli földútra. Egyszerűen nem tudom leképzelni, hogy tizenegy évig éltem a képességem nélkül. Sokszor próbálok visszaemlékezni, milyen lehetett, de csak halvány képek maradtak meg róla. Most már nem tudnék élni nélküle, annyira a mindennapjaim részévé vált.
A gyár a semmi közepén állt, szó szerint. Igazán remek. Talán mégsem vaklárma. Előfordul, hogy ha egy fiatal piró unatkozik, gyakran megy ki a pusztába, vagy elhagyatott gyárakhoz, próbálgatni az erejét. Ilyenkor nem akarnak ártani senkinek – általában – legfeljebb vagánykodnak egy kicsit. Tapasztalatból tudom. Én is ezt csináltam – már, mint a vagánykodást – azzal a különbséggel, hogy én a szobámat rendeztem át néha, egy-két pillantással és gondolattal. Sokkal egyszerűbb volt, mint a bútortologatás.
Már messziről láttam a gyárat, de még sokat kellet zötykölődnöm, mire el is értem. Na ja. Néhány lángoló forgácskupacon és pár füstölgő ablakon kívül, nem volt semmi vészes. Összességében fele olyan rossz sem volt, mint amire számítottam. A széles beton placcon leállítottam a kocsit és kiszálltam. Pillantásom egy vízvezeték csőre esett, a tűzkupacok mellett. Rákoncentráltam. A cső előbb remegni kezdett, majd kettétört és vastag sugárban ömleni kezdett belőle a víz. A forgácskupacok sisteregni kezdtek, aztán már csak párafelhők gomolyogtak a helyükön. Helyes.
Nem léptem el a kocsitól, de azért elég hangosa szólaltam meg ahhoz, hogy a gyárban is hallani lehessen.
- Nincsen semmi baj. Nem akarlak bántani. Gyere ki szépen, és haza viszlek!
Csend. Semmi sem mozdult, csak a bentről kiszűrődő tűz ropogását lehetett hallani. Bemehettem volna, igen. Ha full amatőr vagyok. A négy fal között egy megrémült piró, könnyen csapdába ejthet, és a fejem fölött égetheti zaccra a házat.
Előre léptem és végig húztam az ujjaim hegyét a motorháztetőn. Aztán elmosolyodtam és megráztam a fejem. Ügyes, de én sem most másztam le a falvédőről. Levettem a kezem az egyre forrósodó karosszériáról.
- Ha felgyújtod a kocsimat irtó zabos leszek, hallod? – emeltem meg a hangomat. – Gyere ki. Én nem bántalak, de a nemsokára idesereglő rendőrök, lehet, hogy nem lesznek ilyen belátók!
Egy alak lépett az épület fele mellé, de ügyelt rá, hogy végig árnyékban maradjon. A megszólaló hang magas volt, akár egy kislányé és ijedt, de ez alatt, olyan dac sütött belőle, amivel az egész kócerájt lángra lehetett volna lobbantani.
- Megbánják, ha hozzám érnek!
Megcsóváltam a fejem.
- Nem hiszem – mondtam tárgyilagosan – Gerendánként építhetném le rólad a gyárat, de hadd nem keljen már lerombolnom azt a helyes kis répaföldet – böktem jobbra a hátam mögé, ahol hatalmas cukorrépa föld terpeszkedett – A gazdái még megorrolnának érte.
Párpercnyi néma csend. Én türelmesen kivártam a kocsimnak támaszkodva, ami most már érezhetően hűlni kezdett. Végül egy közép magas, barna hajú, 15-nél nem idősebb lány lépett ki a félhomályból. Vékony volt és törékeny, piros pólóját koromnyomok tarkították. Nagy, őzike szemei kerekre tágultak a csodálkozástól.
- Maga is? – kérdezte hihetetlenkedve.
Bólintottam, de nem léptem el a kocsitól, megvártam, hogy oda érjen elém. – Az elém, úgy jó két métert jelentett, de nem akartam még jobban ráijeszteni.
- És maga… - nagy levegőt vett és újra kezdte – Maga is olyan, mint én?
Nem volt más, mint egy rémült kislány, aki most először tapasztalta meg milyen másnak lenni. Én tudtam milyen. És emlékeztem, milyen volt ugyan ennyinek lenni és átesni ezeken a változásokon. Riasztó és talán kicsi izgalmas is, de nagyrészt riasztó. Bár talán csak nálam volt így. Én kicsit drasztikusabban estem át mindezen.
- Majdnem – válaszoltam – Telekinézis. Kicsit más műfaj – magyaráztam - Az, amikor a gondolataiddal mozgatsz tárgyakat. – ez így kicsit egyszerű megfogalmazás volt, de nem akartam még jobban összezavarni a részletekkel – A pirokinézis, meg az, amit te csinálsz…
- … a gondolataimmal gyújtok meg dolgokat! – fejezte be.
Most már inkább lelkesnek látszott, mint ijedtnek.
Hirtelen éles szirénahang törte szét a tűropogás békés csendjét és két rendőr, plusz egy tűzoltó autó gördült félkör alakban a gyár elé. Alighogy elhaltak a fékcsikorgások, egyenruhások tömkelege özönlött ki a kocsikból. A tűzoltók tömlővel a rendőrök pisztolyokkal. Ez utóbbi elég veszélyesnek tűnt, mert ha pisztolyt fogsz valakire, az hajlamos elsülni, és ha nem a megfelelő tagot lőtted le, az meglehetősen kínos tud lenni. Utolsóként egy férfi szállt ki az egyik rendőrjárgányból és leereszkedő mosollyal az arcán emberei elé lépett. Nála nem volt pisztoly, de ez nem igazán nyugtatott meg. Karba fontam a kezem. Nekem is már csak ez a seggfej hiányzott!
- Swanson, - sóhajtottam aprót és megráztam a fejem – szólnál az embereidnek, hogy legyenek szívesek eltenni azokat a rohadt pisztolyokat?
A válla felett hátra pillantott, majd ismét rám, a lányt mintha észre se vette volna. Magas volt, szőke, mélykék szemű és a maga módján talán jóképű, de ezen kívül egy szemét kis féreg, aki az egész életét arra tette fel, hogy az enyémet megkeserítse.
- Rhana… - mondta és a hangja megmélyült.
Na igen, az egyik dolog, amiben alapvetően nem értünk egyet, hogy ő szentül meg van győződve róla, hogy ellenállhatatlan, én viszont tudom, hogy nem az. És ebbe ő képtelen belenyugodni. Most jó alaposan végigmért. Na jó, el kell ismernem, nem néztem ki olyan rosszul. Farmernadrág, edzőcipő, meg egy világoskék ujjatlan felső, ami remekül kiemelte a szememet, de ez is csak véletlen volt. Szó szerint futtában kaptam magamra valamit.
- De kicsípted magad? Csak nem randid lesz? Vagy esetleg sejtetted, hogy együtt fogunk ebédelni? – vigyorgott.
- Álmodik a nyomor – feleltem angyalian mosolyogva, mire lehervadt az arcáról a vigyor. – Egyébként, Swanson, – kritikusan végignéztem rajta én is. Fekete gyűrött farmer, rikító zöld színű póló és mind ehhez piros edzőcipő – te a kukából öltözködtél ma reggel?
- Rossz a mosógépem – morogta.
- Részvétem – mondtam szenvtelenül – Most pedig szólj annak a halálbrigádnak, hogy tegyék takarékra magukat.
Karba fonta a kezét és kihívóan a szemembe nézett.
- És miért tennék ilyet? – kérdezte unottan, nekem meg felment az agyvizem. A tűzoltók közben elkezdték locsolni az épületet.
- Mert ez egy gyerek, aki halálra van rémülve, a pisztolycsövek látványa nélkül is! – álltam a pillantását és fenyegetően közelebb léptem, de csak még tovább feszítette a húrt.
- Egy gyerek, aki felgyújtott egy gyárat!
- Gyújtott egy fenét! Csak megijedt! – á, minek tépem a szám! Erre a baromra nem lehet észérvekkel nyomást gyakorolni – Rakasd el a fegyvereket – mondtam fenyegető halkan, alig 20 centiről a szemébe nézve. Most már ő sem mosolygott.
- Nem – mondta dacosan.
Elborult az agyam. Hátra pillantottam a válla felett. Nyolc fegyver egyszerre röppent a levegőbe, és vagy tizekét méterrel messzebb, a répásban landolt. A rendőrök mind felhördülte és Swanson sem kapott levegőt felháborodásában.
- Ezt nem teheted! – sziszegte izzó szemekkel.
Gonoszul elmosolyodtam.
- Dehogynem – közöltem, aztán a lányra néztem. Teljesen értetlenül állt a betonplacc közepén. Bíztatóan rámosolyogtam – Gyere, menjünk.
- Nem viheted el! – csattant erőteljesen Swanson hangja.
- Csak figyelj! – de akkor már nyitottam a kocsiajtót. A kislány beszállt. Okos. Gyorsan átlátta a helyzetet. Szeretem azokat az embereket, akik gyorsan rájönnek, hogy ki hülye és ki nem. Beültem a kormány mögé és indítottam – Ja, és Swanson! – szóltam ki a leeresztett ablakon – Majd ne felejts erről kimerítő jelentést írni Connors-nak! – azzal a gázra léptem és a szoborrá merevedett rendőrsereget magam mögött hagyva, otthagytam a rozzant gyárépületet.
Iszonyú dühös voltam! Ez a pofátlan, szemét, bunkó semmit sem tud rólunk, még is úgy kezelte ezt a lányt, mint valami veszélyes bűnözőt. Tövig nyomtam a gázt, és hagytam, hogy elmosódjon körülöttem a világ. Dühöngésemből egy hang rántott vissza.
- Elnézést, de… - a lány a műszerfalra szerelt pohártartóra mutatott, ami most valahol a szélvédő előtt lebegett.
- Ó, - mondtam zavartan – bocsi – finoman visszaengedtem a tartót a hátsó ülésre és elmosolyodtam. – Ne haragudj, még be sem mutatkoztam… Rhana Logan vagyok.
- Dylan Summer – felelte – Te rendőr vagy?
Bólintottam
- És hova viszel? – kérdezte félénken.
Lefékeztem egy piros lámpánál várakozó hosszú sorok egyikében. Remek. Útálom a forgalmi dugókat. Dylan felé fordultam. Zavartan ült mellettem az anyósülésen, törékeny kezeit összefűzte az ölében.
- Ha gondolod, haza – feleltem. A sor egy fél méterrel közelebb araszolt a lámpához. Haladunk emberek! – De én szeretnélek előbb elvinni egy barátomhoz.
- Nem megyek pszichológushoz! – tiltakozott reflexből. Ezt én is ismertem. A szüleim először engem is dili dokihoz akartak cipelni. Mondanom se kell, hogy nem sikerült nekik…
Megráztam a fejem.
- Nyugi, nem is vinnélek – ezzel láthatóan megleptem. Csodálkozását látva magyarázni kezdtem – Egy olyan barátomhoz vinnélek, aki hosszútávon sokat tudna neked segíteni, hogy megértsd a képességeidet.
- Vagyis? – kérdezte.
- Vagyis olyan valakihez, mint te.
Nem kérdezett többet. Próbálta rendezni a gondolatait. Én sem szóltam, hagytam gondolkozni. Időbe telik, míg feldolgozza a mi történt, és én egy embert ismertem, aki segíthetett neki ebben.
Edward Collins is pirokinetikus képességekkel rendelkezik. Ötvenhat éves, alacsony, kövérkés figura. Vörös hajába már ősz szálak vegyülnek, és kicsit kopaszodik a feje búbján. Olyan nekem, mintha apám helyett, apám lenne. Bátyám hozott el hozzá régen. Fogalmam sincs, hogyan akadt rá, de örökké hálás leszek neki érte. Azt akarta, hogy minél előbb megértsem a képességeimet – Eddy nagyon sokat tud a telekinézisről. A felesége, Mary, kedves asszony, aki istenien főz és még annál is finomabb sütiket tud sütni. A külvárosban laknak, egy barátságos kertes házban.
Negyed óra csöndben eltöltött kocsikázás után, megálltunk a békés kis utcában. Dylan szó nélkül kiszállt, én, pedig dudáltam kettőt. Pár pillanat múlva rebbent a csipkefüggöny és megláttam Eddy-t az ablakban. Mikor felismert elmosolyodott, intett, hogy várjak egy percet, majd kulcscsörgés, motozás és kinyílt az ajtó. Megcsapta az orromat az a csodálatos meggyes pite illat, ami mindig is Mary specialitása volt. Eddy szélesre tárta az ajtót és őszinte örömmel betessékelt.
- Rhana, de rég nem láttalak! – nevetett rám, megölelt, aztán észre vette a mellettem szeppenten ácsorgó Dylant – Eddy, ő Dylan. Dylan, az úr Edward Collins. Róla meséltem neked.
- Jó napot – köszönt a lány halkan és halványan mosolygott. Eddy biccentett.
- Ülj le a nappaliban – intett a balra nyíló ajtó felé – Én megbeszélek néhány dolgot Rhanával.
Dylan rám pillantott, megerősítésre várva. Bíztatóan rámosolyogtam.
- Menj csak. Én majd nemsokára elmegyek, mert dolgoznom kell. Ha mindent elintéztetek Eddy-vel, biztos vagyok benne, hogy haza visz. – az említettre pillantottam, ő csak bólintott.
- Persze.
De Dylan csak a fejét rázta.
- Nem kell. Itt lakom nem messze. Haza találok.
- Remek – bólintottam elégedetten, aztán komolyra fordítottam a szót – Figyelj rám: szeretném, ha addig járnál ide, ameddig csak szükséges. Ez fontos. Rendben? – azt akartam, hogy megértse, az élete miatt fontos ez. Pirónak sok szempontból veszélyesebb lenni, mint bármi másnak, de ezt majd Eddy elmondja neki.
- Rendben. Megígérem – felelte és bár ettől én még nem teljesen nyugodtam meg rábólintottam.
Aztán Dylan elköszönt és elment, hogy leüljön a nappaliban. Eddy gyanakodva felém fordult.
- Mi történt?
Röviden vázoltam neki, eseménydús délelőttömet.
- Csak szeretném, hogy tartsd szemmel. Tudom, hogy már egy ideje nem csinálsz ilyet, de…
- Ugyan! – legyintett – Ez a dolog még bele fér.
Hálásan elmosolyodtam.
- Köszönöm – megszólalt a csipogóm. Összerezzentem aztán megnéztem a kijelzőt, és felsóhajtottam.
- Mi az?
- Á, semmi – legyintettem lemondóan – Csak Swanson éppen most fúr meg a főnöknél. Azt hiszem, vár rám egy hosszú és kimerítő magyarázkodás, hogy miért fegyvereztem le az őrs felét.
Eddy felnevetett és a fejét csóválta.
- Te sohasem változol.
Mosolyogva vállat vonta, aztán elbúcsúztam és eljöttem. Reméltem, hogy Eddynek sikerül majd vigyáznia Dylanre. Azok a riadt szemek nagyon emlékeztettek valakire. Tizenegy éve egy tükörből néztek vissza rám.

2008. március 27., csütörtök

2008.március.27.-e, este

Na, a mai nap is kellemesen kezdődött... Biosz tz (biokémia), egyszerűen fantasztikus volt, mondhatom. Ráadásul még puskázni sem tudtam rendesen mert a tanár úgy futkároz körbe-körbe a teremben, mint a mérgezett egér... Egyszerűen isteni.
Aztán jött a másik fele, a csodálatos matek javító (az első változat kettesre sikeredet - hozzátenném, hogy a guta ütött meg, mert másfél pont kellett volna a hármashoz... :S). Na, örülhetek neki, ha nem kapa lesz ennek is a vége.
Holnap pedig utazok le keresztanyumhoz, ahol se net, se kábel tv(össz-vissz három csatorna van!), de hát muszáj, ha nem akarok töri buktát az évvégi vizsgán... :S
Mindennek tetejében a gépem is szar. A szerelő már kerek egy hónapja ígérgeti, hogy elveszi, és kezd végre vele valamit... de ahogy a dolgok jelenleg állnak, úgy érzem, arra aztán várhatok...
Hát ez van. Így jártam...

2008. március 26., szerda

Pusztító erő (bevezető)

Bevezető:


Tizenegy éves koromban estem át életem legnagyobb változásán.
Tél volt. Talán egy héttel karácsony előtt. Hazafelé tartottam az iskolából. Kosáredzésen voltam, így már erősen sötétedett, mikor elindultam. A szüleimmel viszonylag jó környéken laktunk, de áramszünet volt, a délelőtti hóvihar miatt. Se közvilágítás, se semmi. Egy sarkon fordultam be, mikor elém ugrott egy fazon. Nekivágott az egyik ház kőkerítésének és fölém tornyosult. Iszonyúan megijedtem, vér folyt végig a fülem mellett a homlokomról. A fickó megragadta a vállamat és döfni akart a késsel. Rápillantottam a kezére, a pupillám egészségtelenül nagyra tágulta a félelemtől. Hirtelen kiröppent a kezéből a kés és a szemközti fába fúródott. A pasas értetlenül fordította felém a fejét, és elég volt egy pillanatra a szemébe néznem. Felemelkedett a földről és rémülten felordított. A tekintetem a késre tévedt. Az kiröppent a fából, belefúródott a hátába és azon keresztül elérte a szívét. A szeme tágra nyílt a meglepetéstől, és levegőért kapkodott. Előrebicsaklott a feje, aztán meghalt. A kezembe temettem az arcom, látni se bírtam. Hallottam, ahogy az élettelen test, tompa puffanással a járdára zuhan. Pár másodpercig csak ültem a hideg földön, a hullát bámulva, aztán felmartam magam mellől a táskámat és rohantam hazáig.
A szüleim a konyhában ültek a testvéreimmel és vacsoráztak. Mikor megláttak ijedten ugrottak fel az asztal mellől. A többieket az emeletre zavarták. Zokogva meséltem el nekik mi történt, de azt nem mertem elmondani, hogyan tettem. Féltem, hogy nem hinnének nekem, vagy őrültnek tartanának. A kiérkező rendőröknek is azt hazudtam, hogy csak a vakszerencsének köszönhetően sikerült hátulról leszúrnom a fickót. Mikor azonosították, kiderült, hogy már régóta körözik rablásért, gyilkosságért… De ez engem nem nyugtatott meg. Megöltem. Embert öltem, alig 11 évesen, és nem számít, hogy egy bűnözőt. Megtettem, méghozzá hogy… és nem tudtam változtatni rajta.
Akkor este bejött hozzám a bátyám, a szobámba. Egyedül neki mondtam el, mert tudtam, hogy nem fog hülyének nézni és hisz majd nekem. Mikor már mindenki aludt, utána néztünk a netten, és választ kaptam a kérdésemre…
Telekinézis, vagyis tárgyak mozgatása mentális erővel. Rendkívül ritka adottság. Az egész világon alig párszáz olyan van, mint én. Soha nem tudtam meg, miért pont én – hiszen a családunkból senki nem rendelkezik ezzel a képességgel – vagy miért pont akkor este jött elő először. Ez a mai napig rejtély. De mikor végül elmondtam az igazat apuéknak, rendesen kiakadtak, aztán meg azt mondták, hogy mindenféleképpen szeretnek. De idővel bebizonyosodott, hogy talán mégsem így van… Tizenegy év telt el, az ominózus éjszaka óta, és én azóta nem beszéltem velük, mióta külön lakásba költöztem. Egyedül a bátyámmal és az ikeröccseimmel tartom a kapcsolatot, de nem is bánom annyira. Nem álltak mellettem, mikor szükségem lett volna rájuk, és már megállok a saját lábamon.
Az életem 180 fokos fordulatot vett… és semmi sem lett már ugyanolyan. De most… most tényleg meg fog változni minden.

:S

A fenébe, már mióta itt senyvedek a gép előtt, és a bloggal szenvedek, pedig már rég a holnapi biosz tz-re kellene tanulnom... :S Biokémia... pfhujjj! És az a szemét tanár nem rögtön első órában iratja? Hát komolyan mondom ez beteg! Na most már mindegy... talán még alvás előtt átolvasom, de többet nem vagyok hajlandó foglalkozni vele!
Kész! Most már fellázadok a rendszer ellen... :P

Bemutatkoznék

Tehát, nagy bemutatkozást nem tervezek, mert innen úgy is előbb-utóbb minden érdemleges ki fog derülni rólam. Nagyvonalakban annyit, hogy reményeim szerint teljes gőzzel robogok a világhír felé... legalábbis én nagyon szeretném ezt hinni ;)
Azt tervezem, hogy egyszer, talán, ha szerencsém lesz, híres írónő leszek :) (remélhetőleg tényleg bejön majd az élet!)
A bejegyzések gyakoriságát nem ígérhetem biztosra, de ha valami érdemleges történik velem, azt mindenképpen leírom majd ide :) Továbbá az irományaimból is megjelentetek részleteket :)
Katie