2008. június 28., szombat

Broken - dalszöveg

Seether feat. Amy Lee
Broken

I wanted you to know I love the way you laugh
I wanna hold you high and steal your pain away
I keep your photograph and I know it serves me well
I wanna hold you high and steal your pain

'
Cause I'm broken when I'm lonesome
And I don't feel right when you're gone away'

You've gone away, you don't feel me, anymore

The worst is over now and we can breathe again
I wanna hold you high, you steal my pain away
There's so much left to learn, and no one left to fight
I wanna hold you high and steal your pain

[x2]
'Cause I'm broken when I'm open
And I don't feel like I am strong enough
'Cause I'm broken when I'm lonesome
And I don't feel right when you're gone away

'Cause I'm broken when I'm lonesome
And I don't feel right when you're gone

You've gone away
You don't feel me here anymore

Seether feat. Amy Lee - Broken

http://www.youtube.com/watch?v=BSTyfY3B-z0

2008. június 20., péntek

Elkészülteeem!

Befejeztem a Szellemlátót!!!
Anyira örülök neki, de azért van egy kis hiány érzetem is... Hiányozni fog Faithie és a többiek... :(( Bár tervezem a folytatást, azért nem mostanában. Előbb még be kéne fejeznem a Pusztító erő második részét is, aztán ott van még A következő generáció és a Krízis is. Szóval unatkozni azért nem fogok :))

2008. június 17., kedd

A következő generáció - 1. fejezet

Borús, nyirkos volt a délután, amikor kiléptem az iskola kapuján, előhalásztam a kocsikulcsot, és egy pittyenéssel kikódoltam ősöreg Fordomat.
- Hé, Summers! – kiáltott utánam egy ismerős hang, és fél másodperc múlva már be is futott mellém Stephen. Lihegve támaszkodott neki a kocsi oldalának, és rám vigyorgott.
- Mi van? – kérdeztem, és az órámra pislogtam. Mindjárt öt. Lassan sötétedni kezd. Épp csak arra lesz időm otthon, hogy bekapjak egy szendvicset, aztán irány a temető. Bár talán nem ártana tanulni valamit, a hétfői irodalom dolgozatra is. Hm. Nagy dilemma. Vadászat, tanulás. Tanulás, vadászat. Nos, azt hiszem ez elég egyértelmű! Ha anya kérdezi, nincs leckém és kész!
- Azt mondtad, hogy haza fuvarozol, emlékszel? – pislogott rám a srác, nagy zöld szemeivel, és igyekezett egy elhagyatott kiskutya benyomását kelteni. Nem jött össze neki. Stephen Gruner, a maga 180 akárhány centijével, szöszke hajával, és némi démonvérrel az ereiben, mindennek volt mondható, csak elesettnek nem. Az anyai nagyapja démon volt, és bár azóta hígult kissé a vérvonal, Stephen-en meg mindig kiütközött a dolog, így – bár a külsején nem látszott meg – azért fizikailag jóval erősebb volt, mint egy normál ember. Remek edzőpartnerem volt, mikor anya és apa nem értek éppen rá. A Figyelőmet már meg sem említem, ő aztán teljesen alkalmatlan volt a fizikai kihívásokra, de hát Andrew-tól mást várni nem igen lehet. Anya már sokszor lecseszett érte, hogy ő a Figyelőm, ezért tisztelnem kellene, de apa kikotyogta, hogy anya bizony nagyon sokszor nem követte Giles utasításait. Akkor viszont semmi joga nincsen kioktatni, ráadásul azt meg éppen ő mesélte, hogy gyakran ő is apával edzett, mert öreg Figyelője egyszerűen nem jelentett kihívást.
- Ja, persze – bólintottam szórakozottan. – Teljesen ki ment a fejemből.
Bekászálódtunk, és beindítottam a motort.
- Ma este is kimész? – kérdezte Stephen, miközben kihajtottunk a parkolóból, és belevesztünk a kocsik forgatagába. Péntek délutáni dugó. Ó, hallelúja!
- Persze – indexeltem, és bekanyarodtam egy kis mellékutcába. Remélhetőleg így tényleg gyorsabb lesz, mint a főúton. – Te is jössz?
Néha Stephen is terepre jött velem, mikor sikerült otthonról ellógni. Azon felül, hogy legalább nem unatkoztam halálra magam, néhány kivételes esetben még segíteni is tudott. Tiszta univerzális a srác.
- Nem hiszem – húzta el a száját. – Anya valószínűleg vendégeket hív, tehát kötelező lesz a pofavizit.
- Részvét, de ha mégis meg tudsz lógni, akkor a harmadik utcai temetőben leszek.
- Messzebbre nem tudnál menni? – kérdezte morgolódva, de láttam ám, hogy csak az agyamat húzza.
- Hát tudod, nekem van kocsim – vontam vállat könnyedén, és elvigyorodtam. – Neked is lenne, ha nem próbáltál volna meg áthajtani vele egy tűzdémonon.
- Hé! Ez övön aluli volt!
- Tudom – vigyorodtam el, és lefékeztem a házuk előtt. Alighogy Stephen kiszállt, kinyílt a bejárati ajtó és Mrs. Gruner lépett ki rajta.
- Nem megmondtam, hogy siess haza Stephen? – kérdezte zordan, majd észrevette, hogy én is ott vagyok. – Szia Victoria – köszönt kedvesen, majd újra fiára dörrent. – Igyekezz már! Még ki kellene pórszívózni.
- Megyek már! – kiáltott vissza a srác, majd az orra alatt oda morogta – Rabszolgahajcsár. – Megcsóválta a fejét, és visszanézett a kocsiba. – Megpróbálok meglépni. Ha mégsem tudok menni, majd felhívlak.
- Rendben – bólintottam, és kihajtottam az utcából.
Lefékeztem egy piros lámpánál várakozó hosszú sor előtt, és figyeltem az utcán járkáló embereket. Egy pár sétált el, kézen fogva a kocsim mellett, és gyanús, hogy a srácnak tényleg kis szarvak voltak a fején. Az emberek többsége lassan kezdte elfogadni a tényt, hogy bizony-bizony, élnek közöttünk démonok, vámpírok, egyéb szörnyikék. De még így is fájdalmasan sokan nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy igenis léteznek természetfeletti, megmagyarázhatatlan dolgok. Megpróbáltak áldott tudatlanságban élni, és homokba dugni a fejüket. Pedig lassan már az iskolákban is megszokottá vált, hogy félig emberi, félig démoni lényekbe botlik az ember. A keverékeket is kezdték teljes jogú állampolgárokként kezelni, bár valószínűleg jó néhány év kell még hozzá, hogy az emberek ne skatulyázzák be őket. Hiába, a rossz élményeket senki sem felejti el. Ha démon, akkor biztosan gonosz is. Pedig ez nincs mindig így… Na jó, bevallom, az esetek 98százalákában helytálló ez a megállapítás. De akkor is ott az a maradék két százalék!
Már háromnegyed hat is elmúlt, mire beestem a lakásunk ajtaján, és nem tellett bele fél percbe, hogy anya találjon valamit, ami miatt belém köthet.
- Hol voltál eddig? – lépett ki a konyhából, kezében arasznyi pengéjű konyhakéssel.
- Haza vittem Stephent – feleltem semleges hangon, miközben felakasztottam a kabátomat, és lerúgtam magamról az edzőcipőt. – Mi a kaja?
- Egyelőre még semmi. – De csak nem tudott leszakadni a témáról… - Megmondtam, hogy suli után rögtön gyere haza. Tíz perc múlva már a temetőben kellene lenned.
- Tudod, hogy megígértem Steph-nek, hogy furikázom, amíg a kocsiját meg nem csinálják – léptem el mellette, és felmartam egy szelet sonkáskenyeret a pultról.
- Ez talán egy kicsit fontosabb… - kezdte volna anya, de szerencsére épp ekkor lépett be apa, az időzítések nagymestere, és megmentett.
- Szia kicsim, milyen volt a suli? – puszit nyomott a fejemre, és bekukkantott a hűtőbe.
- Semmi extra – vontam vállat, majd a szendvics maradékát a számba tömtem – Na, átöltözöm, és megyek is.
- Egyedül mész? – kérdezte apa, miközben töltött egy pohár narancslevet és a kezembe nyomta.
- Mhm – dünnyögtem, miközben egy húzásra megittam az egészet – Stephenéknél vendégek vannak, vagy mi a szösz. De azt mondta, hogy megpróbál ellógni.
- Ne menjek ki veled?
Úgy néztem rá, hogy szerintem már azt is megbánta, hogy egyáltalán feltette a kérdést.
- Apa, te is tudod, hogy nem járhatsz örökké a sarkamban – néztem rá határozottan – Tőlem kell félniük, tőled már amúgy is félnek.
- Sosem edzel rendesen – kezdte újra anya is, mintha nem beszéltük volna meg már ezerszer.
- Stephennel szoktam edzeni! Meg is kérdezhetitek – feleltem vontatottan. Az előbb még baromi sürgős volt, hogy kipateroljanak a temetőbe, most hirtelen nagyon ráérősre vették a figurát.
- Igen?
Ekkor minden átmenet nélkül felém hajított a kezében tartott konyhakést. Az pörögve hasította a levegőt, kinyúltam, és egy laza mozdulattal elkaptam, majd ugyan abból a lendületből visszahajítottam neki. Nem számított rá, és a kés belefúródott az ajtófélfába.
- Azt hittem, nem dobálózunk a konyhai felszereléssel – jegyeztem meg szárazon, és elindultam a lépcső felé – Sietek. A végén még halálra unják magukat a vámpírok.
Felkocogtam az emeletre, de még mindig nem léptem túl a konyhai kis jeleneten. Anya szent meggyőződése, hogy nem edzek eleget, és nem veszem elég komolyan a kötelességemet. Közben meg nem akar terepre engedni, és ha nagy nehezen mégis kikönyörgöm magamnak az önálló őrjáratot, félóránként ellenőriztet apával. Na, ezen igazodjon ki valaki, mert nekem valahogy eddig még nem sikerült.
Magamra csuktam a szobám ajtaját és lehuppantam az ágyra. Basszus, ma még levegőt venni sem volt időm, máris irány a temető. De valójában nem bántam. Addig sem itthon gubbasztok a négy fal között.
Hirtelen villám cikázott át az égen, és a szél nekifeszült az ablaknak, majd a következő pillanatban összefüggő esőfüggöny zúdult a világra. Hát ez remek. Hogy én mennyire utálok esőben kimenni. Nem félek a vihartól, csak egyszerűen utálok bőrig ázni. Esernyőt nem lenne értelme magammal vinni, verekedés közben pedig úgy is leesik a fejemről a kapucni. Már most elkönyvelhetek magamnak egy fasza kis megfázást. De végül is nézzük mindennek a pozitív oldalát! Ha lebetegszem, talán megúszom a hétfői dolgozatot. Igen, ebben láttam fantáziát!
Egy régebbi, sötétkék farmert, és vastag, fekete pulcsit húztam. A hajamat összefogtam, hogy lehetőleg ne a legalkalmatlanabb pillanatban hulljon a szemembe, majd a nyakamba akasztottam a keresztes medálomat, amit még anyuéktól kaptam a tizedik szülinapomra. A hátizsákomba tettem két karót, két keresztet, egy üvegcse szenteltvizet… majd még egy karót, csak a biztonság kedvéért. Az ember lánya sosem lehet elég óvatos!
Kifelé menet egy gyors pillantást vetettem magamra az ajtóra szerelt tükörben. Hiába fogtam össze a hajam, egy-egy rakoncátlan szőke tincs csak kiszabadult, és most az arcom körül lengedezett. Kék szememet még reggel kihúztam fekete szemceruzával, de a nap folyamán a festék egy kicsit elkenődött és kontúrját vesztette. Na sebaj, az esőben fog ez még rosszabbul is kinézni. Vállat vontam, lekapcsoltam a lámpát, és becsuktam magam után az ajtót.
Lekocogtam a lépcsőn, fekete edzőcipőt, és sötétkék esőkabátot húztam, majd a fejemre tettem a kapucnit. Felmartam a kulcscsomómat a bejárat melletti kis pöcökről, és már a kilincsen volt a kezem, mikor apa utánam szólt.
- Ilyen időben is ki akarsz menni? – kérdezte halkan.
- Persze – fordultam felé – Ti mondjátok mindig, hogy a gonosz nincs időjáráshoz kötve.
Bólintott és halványan elmosolyodott.
- Ne haragudj anyádra – mondta végül – Csak aggódik miattad.
- Tudom – sóhajtottam – De már csak négy hónap és elveszíti az erejét. Meg kell szoknia, hogy csak a kispadról figyel – határozottan a szemébe néztem. – Meg tudom oldani apa, nagy kislány vagyok! Jövőhónapban tizennyolc leszek. Én is Vadász vagyok, nem foghatjátok a kezem örökké.
Azzal kiléptem a zuhogó esőbe, magára hagyva őt a sötétbe burkolózott előszobában.
Behuppantam a kormány mögé, gyorsan indítottam és tempósan kiszlalomoztam az utcánkból. Az eső annyira zuhogott, hogy a folyamatosan mozgó ablaktörlők ellenére is alig láttam ki a szélvédőn. És én ebben az időben akarok vadászni? Biztosan elment az eszem! De most már nem fordulhattam vissza. Ha haza megyek, csak adok anyának egy remek lehetőséget, hogy órákig tartó kiselőadást tartson a felellőség vállalás fontosságáról. Arról nem is beszélve, hogy úgy is a képembe vágná, hogyan akarok én egyáltalán Vadász lenni, ha még egy kis eső is eltántoríthat a feladatomtól. Bezzeg, mikor ő volt ennyi idős… Ezt mind ismerjük.
Más esetben ilyenkor átugranék Stephenhez edzeni egy kicsit, és hagynám a fenébe az egészet, ázzon bőrig az, akinek két anyja van! De náluk most éppen vendégek vannak. Pofátlanság lenne csak úgy beállítani. Még akkor is, ha Mrs. Gruner szinte már engem is családtagnak tekint.
Tehát kénytelen leszek ázni egy jót a temetőben. De jó is az!
Nagyjából negyedóra alatt megérkeztem. Leállítottam a motort, aztán csak ültem, és bámultam kifelé. Megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha innen bentről figyelném az eseményeket. De a lelkiismeretem rögtön ágálni kezdett. Innen aztán tényleg semmit sem látok, azt se venném észre, ha a vámpírok a fél temetőt kipakolnák, akkor meg tényleg felesleges volt egyáltalán kijönnöm. Nagyot sóhajtottam, kilöktem az ajtót és kiszálltam a kocsiból. Vízcseppek milliárdjai kopogtak a fejemen. Már most kezdett sűrűn elegem lenni! Szaladni kezdtem az egyik kripta felé, és gyorsan beálltam az eresz alá. Nem éppen ötcsillagos megoldás, de a semminél azért klasszisokkal jobb. Talán mégis hoznom kellett volna egy esernyőt… Mást már mindegy.
Kitöröltem a vizet a szememből, és körbenéztem, nincs-e a közelben véletlenül valami levadászható alany. De egyelőre úgy tűnt, nyugis a terep. Bár ki tudja. A sűrű esőfüggönyön át legfeljebb néhány méterre láthattam. Így ha valaki a közelembe akarna osonni, még csak észre sem venném időben. Nem mondhatnám, hogy kifejezetten megnyugtatott volna a tény, hogy viszonylag könnyű célpontot nyújtok, mindenféle erre kószáló szörnyedvénynek. De végül is én akartam, akkor meg ne sírjon a szám.
Hirtelen valami nagyot reccsent a hátam mögött. Mozdulatlanná dermedtem, az adrenalin szintem pillanatok alatt az egekbe szökkent. Kezembe fogtam az egyik karót, a táskát finoman a földre csúsztattam, hogy ne csapjak zajt. Éreztem, hogy valaki figyel, a tekintete szinte lyukat égetett a hátamba, de nem fordultam meg. Még nem. Meg akartam várni, amíg ő támad. Hadd higgye csak azt, hogy készületlen vagyok, a végén úgy is ő fogja megszívni. Hú, de hülye szófordulat…
A következő pillanatban azonban nem mögöttem, hanem éppen hogy előttem esett ki a kripta fala mellől egy alak. Nem gondolkoztam sokat. Erőteljesen gyomron vágtam, és kisodortam alóla a lábait, hogy nagy nyekkenéssel csapódott a vizes, sáros földbe. Még megmozdulni sem volt ideje, már a mellkasán térdeltem, és éppen arra készültem, hogy bevigyem a kegyelemdöfést, mikor elkapta a karomat.
- Hé Summers, csak én vagyok! – a kapucni hátracsúszott az arcából, én pedig csodálkozva ismertem fel potenciális áldozatomban Stephent.
Nagyot sóhajtottam, leszálltam róla, majd azzal a lendülettel hozzá is vágtam a karót.
- Hé! – kiáltott fel méltatlankodva, de most nem tudott érdekelni a nyomora.
- Eszeden vagy?! – rivalltam rá – Majdnem megöltelek!
- Azért nem megy az olyan könnyen – tápászkodott fel és beállt mellém az eresz alá. Mindenéből csöpögött a sáros trutyi. De megérdemli! Hogy lehet ekkora marha?!
- Azért ha keresztül döföm a szíved egy karóval, nem valószínű, hogy használni fog! – replikáztam tovább, és újra a fejembe csaptam a kapucnimat. Megjegyzem tök feleslegesen. Az előbbi kis akció alkalmával sikerült csontra eláznom. – Már ezerszer megmondtam, hogy ne lodakodj így mögém… - ekkor bennem szorult a levegő.
Na álljon csak meg a bicigli. Stephen szemből érkezett, akkor ki lehetett az, aki a hátam mögött cserkészett? Villámgyorsan pördültem meg, de nem láttam semmit, csak a szokásos több tucatnyi sírkövet, meg a néhány elszórtan álló fát. Tekintetem a sötétségbe fúrtam, bármiféle mozgás után kutatva, de semmi. Hosszan kifújtam a levegőt. Tehát bárki is volt, elment. Talán Stephen kis attrakciója megzavarta.
- Mit keresel? – lebegett be a látómezőmbe a srác arca, mire csak megráztam a fejem.
- Semmit.
De még mindig nem nyugodtam meg teljesen. Attól, hogy most nem látom, az a valaki még mindig itt ólálkodhat valahol a temetőben. Mi van, ha vámpír? Vagy ha démon? És mi van, ha elkap valakit, és megöli, mert én nem állítottam meg idejében? Bár nem kell mindenhol rémeket látni. Talán csak a képzeletem viccelt meg és nem is állt senki sem mögöttem, talán csak egy macska volt. Na persze ennyire azért nem vagyok naiv, nem szokásom magam mindenféle tetszetős kis mesékkel nyugtatgatni. Valamikor a dolgok pontosan azok, aminek látszanak, hiába is próbálja szépíteni az ember. A szörny az szörny és kész, tökmindegy milyen szemszögből nézed.
- Mit láttál? – kérdezte újra Stephen, és a hangja már türelmetlenül, számon kérően csengett. Pontosan látta rajtam, hogy valamit nem mondok el. Ő mindig észrevette rajtam, ha kamuzom, és általában nem is vettem a fáradtságot, hogy bármit eltitkoljak előle. A legjobb barátom volt, így az volt a normális, ha mindent elmondok neki, de ezúttal valamiért nem szerettem volna, ha ő is beleártja magát. Nagyon sokszor már így is annyira belefolyt a munkámba, ami már több volt, mit egészséges. És én ezt nem szerettem. Nem szerettem kockára tenni az életét. Az én dolgom volt, hogy levadásszam és megöljem a szörnyeket, nem az övé.
- Tényleg semmit – ráztam a fejem, és igyekeztem őszinte képet vágni hozzá. Nem kajálta meg. Kétkedve vonta fel a szemöldökét, és karba font kézzel nézett az arcomba. Felsóhajtottam, és felmartam a táskámat a sárból – Gyere, menjünk.
Még egyszer, utoljára a hátam mögé pillantottam, de semmi. Csak az összefüggő esőfüggöny, ami minden mást eltakart a szemem elől. Nem vettem volna észre, ha valaki ólálkodik a sötétben, és ez idegesített. Megcsóváltam a fejem. Nem mindegy? Majd holnap este is kijövök – akkor remélhetőleg már jobbak lesznek a látási viszonyok – és alaposan körülnézek, határoztam el magamban. És bár a lelkiismeretem ettől még nem nyugodott meg teljesen, azért a kocsi felé vettem az irányt. Stephen néhány pillanatig még a sötétségbe bámult, hátha megláthatja azt, ami ennyire felkeltette a figyelmemet, de mivel ő sem vett észre semmit, utánam indult, és két hosszú lépéssel be is ért.
- Nem mondasz el valamit – jelentette ki megfellebbezhetetlen magabiztossággal. – Mit láttál, amit én nem?
- Nem érdekes – legyintettem, és igyekeztem úgy tenni, mintha igaz lenne. Felnyitottam a csomagtartót, bevágtam a táskát, majd megkerültem a kocsit – Valószínűleg csak képzelődtem. Tudod, hogy nem sokat alszom mostanság.
Ez történetesen igaz is volt. Érettségi évében jártunk, és nekem nem ártott volna tanulnom, hogyha be szerettem volna fejezni az idei évet. Ennek ellenére inkább vadászni jártam, késő délutántól késő estig, és rendszerint hajnalig tanultam, hogy legalább egy hármast sikerüljön összekaparnom a feleléseknél, dolgozatoknál. Anya persze szíves örömest járt volna helyettem vadászni, ha megkértem volna rá, de előbb harapom el a saját nyelvemet, minthogy ezt megtegyem. Nem fogok tőle szívességet kérni. Azzal csak adnám alá lovat, hogy még inkább megkíséreljen burokban tartani.
Beültünk a kocsiba, elfordítottam a kulcsot, a motor felmorrant, és kifaroltunk a parkolóból. Stephen levette fejéről a kapucnit, és nagyon csúnyán nézett rám.
- Te is nagyon jól tudod, hogy nem rázol le ilyen könnyen. Perfekt vagyok belőled, pontosan tudom, hogy mikor hallgatsz el valamit, és most határozottan úgy érzem, hogy nem mondasz el nekem mindent.
Felsóhajtottam. Annyira nem volt most kedvem ehhez!
- Tényleg nem láttam semmit Stephen, örülnék, ha most már leszállnál rólam, és nem cseszegetnél folyton!
- Cseszeget a hóhér! – háborodott fel – Egyszerűen csak nem értem, mi lehet olyan borzalmasan titkos, hogy még nekem sem lehet elmondani.
- Nincs ebben semmi titkos, mivel hogy nem is volt ott semmi – néztem rá villogó szemekkel – Most pedig hagyj békén!
Felmordult, és keserűen csóválta meg a fejét. Kibámult az ablakon, és többet nem volt hajlandó hozzám szólni. Megbántottam, belegázoltam a lelkivilágába. Láttam rajta, és most már én is kezdtem magam piszok nagy szemétnek érezni. Nem is tudom, mi ütött belém…
Lefékeztem a házuk előtt, és már éppen bocsánatot akartam kérni, de még megszólalni sem volt időm, máris kiszállt a kocsiból. Rám se nézett, úgy szólt vissza:
- Azt hittem, hogy nekem mindent elmondasz, de úgy látszik tévedtem.
- Stephen…
- De remélem tudod, hogy ha van olyan titok, amit még nekem sem mondhatsz el, akkor azt más pláne nem fogja megérteni – azzal bevágta a kocsiajtót, de olyan lendülettel, hogy még a fogam is összekoccant. Még csak pislantani sem volt időm, máris eltűnt a hátsókert irányába, hogy visszalopakodjon a szobájába.
Hátradőltem az ülésen és behunytam a szemem. Hát ez remek. Sikerült teljesen és tökéletesen megbántanom a legjobb barátomat. Hogy lehetek ekkora marha? De most már nem mehettem utána bocsánatot kérni. Majd holnap felhívom, vagy ha nem hajlandó felvenni, akkor eljövök, és addig pitizek, amíg meg nem bocsát. Ezt sziklaszilárdan elhatároztam. Az utóbbi időben amúgy is drasztikusan csökkeni kezdett a barátaim létszáma, szép lassan sikerült mindenkit elmarnom magam mellől, de Stephent nem vagyok hajlandó elveszíteni. Nem én!
Kinyitottam a szemem, és csak néztem az utcai lámpa fényében gyémántként szikrázó vízcseppek milliárdjait, amit végigcsorognak a szélvédőn, és elhatározásra jutottam. Visszamegyek a temetőbe, és a végére járok ennek az egésznek, még ha hetekig otthon fogok feküdni tüdőgyulladással, akkor is!

2008. június 16., hétfő

Victoria Summers

A következő generáció - prológus

Bizonyára mindannyian hallottatok a szüleimről. A világ legnagyobb Vadászáról, és a vámpírról, aki minden kínt kiállt, csak, hogy mellette lehessen. Nos, én nem csak hallottam róluk, én személyesen is ismerem őket. Ők a szüleim. A nevem Victoria Summers, én vagyok a Kiválasztott. A Vadász, csakúgy, mint az édesanyám.
Nem világos? Máris elmagyarázom.
Cirka huszonnégy évvel ezelőtt egy vámpír és egy vámpírvadász menthetetlenül egymásba szeretett, de sors kegyetlen játékai miatt nem lehettek együtt, el kellett válniuk egymástól. Évekkel később a Vadász legjobb barátja olyan varázsigét írt, amivel fel lehet oldani az átkot, ami a vámpír lelkét terhelte már évszázadok óta. Angel lelke megmaradt, viszont az átok azon rész, ami megakadályozta, hogy boldog lehessen, nyomtalanul elszállt. – Nem hiába, Willow néni nagyon érti a dolgát! – Többé semmi sem állhatott kettejük közé, és Buffy Los Angelesbe utazott, hogy hátralévő életét szerelme mellett élje le. És itt jön a csavar! Megtörtént a lehetetlen: anya teherbe esett. Mindenki értetlenül állt az eset előtt, hiszen egy vámpírnak nem lehet gyereke! Legalábbis eddig a pontig azt hitték. – Na jó, ott van még a féltestvérem, Connor is. Ő sem mondható éppen szokványos gyereknek, de ő már nem velünk él. – Angel tudta, hogy nem maradhat vámpírként szerelme mellett, és nem képes felnevelni egy gyereket, ha örökké a sötétségben kell járnia. A Létező Erőkhöz fordult, hogy segítsenek, és tegyék újra emberré. De persze semmi sem megy ilyen egyszerűen. Kegyetlen próbákat kellett kiállnia, hogy bizonyítsa, méltó rá, hogy ember lehessen. A születésem előtt, alig egy hónappal apa szíve újra megdobbant, a vér újra áramlott az ereiben.
Most már semmi sem jöhet közbe, semmi sem állja útját a boldogságuknak! Na igen, így nézne ki egy igazi, nyálas tündérmese, de persze a történetnek itt még nincs vége. Ugyanis megszülettem én!
Senki sem hitte volna, hogy én leszek a következő. Olyan nem létezik, hogy egy családban, mind a két nő Vadász legyen! De az Erők már megint bekavartak – jó szokásukhoz híven. Nyílván úgy gondolták, hogy olyan valaki, aki Buffy és Angel génjeit hordozza magában, bizonyára fél kézzel leszámol az összes természetfeletti ocsmánysággal, amit csak útjába küld a sors.
Apuék már öt éves koromban tudták, hogy mi lesz belőlem, de már 16 is elmúltam, mire ezt velem is közölték. Persze azzal tisztában voltam, hogy anya a Vadász, és hogy előbb, vagy utóbb eljön az utódja, de álmomban sem gondoltam volna, hogy én leszek az. Szerencsére anyának nem kell meghalnia ahhoz, hogy hivatalosan is átvehessem a stafétabotot. Néhány hónap múlva a szerződése, úgy mond, lejár. Ha megéli a 40.életévét, végre békén hagyják, és én leszek az, aki Los Angelesben ezentúl a sötét erőket gyilkolássza. Nem mintha most nem ezt csinálnám, de apuék túlságosan féltenek. Meggyőződésem, hogy legszívesebben egy burokban tartanának, hogy még csak véletlenül se érjen el semmi, ami a valódi, kegyetlen világhoz tartozik. Őrjáratozni, nagyjából hetente egyszer engednek, akkor is csak úgy, hogy óránként kinéz valamelyikük a temetőbe, meg vagyok-e még. Iszonyú ciki. Gondoljatok csak bele: éppen egy démonnal, vagy vámpírral küzdötök, mikor megjelennek az őseitek, hogy úgymond „besegítsenek”. Ezalatt azt értem, hogy „Jövök már kicsim!” felkiáltásokkal odarohannak, és elintézik helyettem a piszkos munkát. Csoda, ha így egy nyamvadt szörny sem vesz komolyan?
Pedig lassan nem ártana már hírnevet szereznem magamnak. Anya ereje hónapokon belül eltűnik, és amint betöltöm a tizennyolcadik évemet, hivatalosan is én leszek Los Angeles vámpírvadásza. Addigra pedig nem ártana, ha ez a sok ganaj félne, vagy legalábbis tartana tőlem valamennyire.
Az óra ketyeg, anya és apa viszont még a széltől is óvna, ha tehetné.
De ők sem védhetnek meg örökké.

2008. június 13., péntek

Szünet és egyebek

Nos, ez az év is eltelt. Nem hittem volna, hogy megélem, de végre eljött a vakáció! Az utolsó olyan nyaram, amikor még relatíve gyerek vagyok. Furcsa, de annyira nem várom azt a bizonyos 18-at... Na mindegy. Ez még nem most lesz. Egy év pedig hosszú idő - vagy nem is annyira?
Most éppen ezerrel keresek magamnak valami munkár a nyárra, mert őseim közölték, hogyha én nem keresek magamnak valamit, akkor mehetek hozzájuk kutyákat takarítani. Egész nyáron pedig a kutyaszarral focizni valahogy nincsen hangulatom. Szóval most teperek! Még van két hetem. Az alatt csak összehozok valamit. Legalábbis remélem.
Jövőhét kedden megyek anyához. Ott leszek két hétig... aztán júliustól munka.
Addig írogatok, olvasgatok - van egy új könyv, amit nagyon szeretnék, csakhogy 500 forintból kissé nehezen jönne ki, szóval meg kell próbálnom szép nagy bociszemeket meresztenem anyámra. Hátha... Talán a bizimért ki tudom csikarni tőle. Elvégre 11. évvégén 4,15-ös átlag nem annyira rossz eredmény - főleg úgy, hogy ő meg apám, ennyi idősen a négyes átlag közelében sem voltak. Szóvalt ezt igazán honorálhatná egy könyvvel. Végülis nem valami valami hülyeséget kérek... ruhát, vagy ilyesmit. Hanem könyvet! - mondjuk az tény, hogy nekem egy könyvtől legalább annyira virul a fejem, mint mondjuk egy új farmertől... ha nem jobban! Most mit csináljak, kicsit talán hülye vagyok... de ez van.
Most egyedül vagyok itthon, a drága kicsi kutyáimmal, mivel apámék kimentek hétvégére Szlovákiába. De nem bánom. Ennyi szabadság kell nekem is :)) bár holnap valószínűleg összetakarítgatok egy kicsit, csakhogy kinézzen valahogy a lakás, mikor vasárnap megérkeznek. De az max egy óra. aztán meg olvasok, írok, csak a szokásosat :))
A másik meg, hogy most már igazán illenék bepasiznom... de komolyan! Mikor máskor, ha nem a nyáron? Bár ez nem így működik. Hogy csak csettintek és kész - sajna. De majd csak lesz valami. Legalábbis bízom benne.
Aztán jövőre meg érettségi... huh basszus! Okéokééé, nem is gondolok rá! Szünet van, és én két és fél hónapig az "iskola" szót sem akarom hallani! Pihizni fogok ezerrel, és nem fog érdekelni senkinek sem a nyomora!

2008. június 4., szerda

Megtaláltam a tökéletes Rhanát!!! :D

2008. június 3., kedd

Buffy and Angel