2008. július 31., csütörtök

Démonvadászok

Egy ezer éves "művem". Na jó, nem ezer, csak 5-6 éves :)) És ráadásul befejezve sincs... Szóval úgy tessék olvasni! :))


Éjfekete tekintetek fúródtak az enyémbe. A szörny pofája ronda viccsorba torzult és kimutatta éles szemfogait. Karmait belevágta egy semmiben sem vétkes fa törzsébe, hogy az szilánkokat köpött. Fejét leszegte, mint a támadni készülő bika. Rohamra indult. Utolsó pillanatban sikerült kitérnem előle. Arrébb gurultam a hideg földön és fél térdre emelkedtem. Az már irányt is váltott, és újra célba vett. Előhúztam a pisztolyomat, hosszan kifújtam a levegőt és lőttem. Felordított, mint egy sebzett állat, aztán nagyot nyekkenve a földre bukott. Remegő lábakkal tápászkodtam fel, és közelebb léptem, hogy megszemléljem a művemet.
Nem volt valami szép látvány. Agyának fele felkenődött egy ház falára, a szeme élettelenül bámult a csillagtalan égre. Ronda munka és mocskos.
Általában nem szeretek ilyen gusztustalanul ölni, de ma este nem volt más választásom. Eredetileg csak kocogni indultam, a pisztolyt is csak paranoiából hoztam magammal. Még szerencse. Ha nem lett volna nálam, most nagy bajban lettem volna.
Ami a munkámat illeti zombivégrehajtó vagyok és démonvadász. Amit az imént megöltem egy különösen veszélyes démontípusba tarozott. Pedig ma még szolgálatban sem voltam. Szabadnapot kérvényeztem magamnak, mert az utóbbi egy hónap minden napját végig dolgoztam. Minden zombivégrehajtónak egy kerülete van. A változatosság kedvéért nekem kettő. Ami magyarra lefordítva azt jelenti, hogy annyit gályáztam, mint a kutya. Általában örültem, hogy ha egy héten aludhattam hétszer 6 órát. De miután ma majdnem kiestem a székből a reggeli megbeszélésen, Adam, a főnököm szabadnapot engedélyezett. Viszont még ez sem úgy sikerült, ahogyan szerettem volna, na mindegy.
Hogy mi az a zombivégrehajtó? Nos, tömören összefoglalva azt jelent, hogy nekem kell visszatenni a sírjaikba, az amatőr zombiidézők által előhívott hullákat. Az év minden szakában akad munkánk, de Halloween és karácsony közötti szezon az abszolút csúcs. És ez nem is olyan könnyű, mint amilyennek látszik. A démonvadászatot gondolom, nem kell definiálnom…
Hirtelen dulakodás hangjaira lettem figyelmes. Sóhaj. Ez az éjszaka úgy látszik már csak ilyen. Gyors léptekkel átsétáltam a parkon, de egyelőre, csak a fák takarásában. Lehet, hogy valamelyik kollégám, és én nem akartam beleavatkozni, ha nem muszáj.
Kikukucskáltam az egy katonát ábrázoló szobor mögül. Egy fickó tökéletes ívben repült neki, a velem szemben lévő szökőkútnak. A kővályú megrepedt és szivárogni kezdett belőle a víz. A pasas startolásának irányába néztem és egy pillanatra kihagyott a lélegzetem. Sárkány, igazi, élő sárkány. Na már most, az ember nem találkozik minden nap sárkánnyal, még akkor sem, ha olyan a munkája, mint nekem. Bár én már találkoztam ilyen egzotikus állattal, de a 3 éves munkaidőm alatt, csak kétszer. És azok meglehetősen különleges esetek voltak. Most, hogy csak így itt termett egy, meglehetősen váratlanul ért. Ez a bestia itt, csak két és fél méter magas volt, vagyis kicsi, de ennek a „kicsinek” még így is elég ereje volt ahhoz, hogy oda kenjen egy felnőtt férfit egy szökőkút lábához.
Kiáltás szakította el a tekintetem az állatról. Most hogy jobban körülnéztem, láttam, hogy még 3 srác tartozik az elsőhöz, és most éppen bekeríteni készülték a sárkányt, aki egyre idegesebben próbált kitörni a gyűrűből. Ajaj. Egy kutyát sem szabad sarokba szorítani, ha fél, hát még egy ekkora fenevadat. Hirtelen elhatározással kiléptem a szobor mögül, és feléjük indultam. Nem futottam, mert nem akartam még jobban megijeszteni a sárkányt.
- Hagyjatok neki teret! – szólaltam meg hangosan. A sárkány sziszegett és hátrálni próbált. – Nem haljátok?! Adjatok neki teret!
Úgy fordultak felém, mintha a semmiből öltöttem volna alakot. Ez a pillanatnyi kihagyás elég is volt. A szörny lecsapott. Fejével maga alá kaszálta a szőke srácot. Ó, a francba! Nem akartam megölni a sárkányt, de azt sem bírtam volna végignézni, ahogy az öli meg a srácot. Innen, ahol álltam, hiába próbálkoztam volna pisztollyal, a sárkányok bőre csak a hasuk tájékán puha. Előkaptam a stukkert.
- Hé, „Szöszi”! – kiáltottam – Pisztoly!
A földön csúsztatva dobtam, de épp, hogy csak el tudta érni. Kibiztosította és gyors egymásutánban belesorozott, ott, ahol a sárkány szívét sejtettem én is. Az állat görcsösen megvonaglott. Ömleni kezdett belőle a vér, alighogy a srác kimászott alóla a földre zuhant és nem mozdult többet.
Nagy levegőt vettem és a mellkasomban felengedett a nyomás. Örültem, hogy nem kellet végignéznem, ahogy valaki meghal. De azért nem vittem annyira túlzásba a lelkesedést, hogy közelebb menjek hozzájuk. Általában fenntartásokkal viseltetek az idegenek iránt. Nem tehetek róla, génbe kódolt gyanakvás. Apám, anyám rendőr volt. Nekitámaszkodtam egy padnak és vártam, amíg a srácok összekaparják a társukat. Aztán pár méterre tőlem megálltak és az ő szemükben is legalább annyi bizalmatlanságot láttam, ami valószínűleg az én szememben is tükröződhetett.
- Te meg ki vagy? – mordult rám zordan az egyik, egy két méteres benga állat. A sötét miatt nem tudtam volna pontosa megmondani, hogy a haja tényleg barna, a szeme meg tényleg zöld volt-e, de ez jelen helyzetben nem is tűnt annyira fontosnak.
Lemondóan fújtam egyet.
- Ember, te mindig ekkora bunkó vagy? – kérdeztem vissza, lazán karba fontam a kezem a hasamon és testsúlyom a jobb lábamra helyeztem, mint aki támadást vár. Nem tehettem róla, reflexből jött.
- Válaszolj, ha nem akarsz bajt!
Beszarás, ez most tényleg engem fenyeget! Mikor én kapartam ki a haverjukat a szarból. Na, így számítson hálára az ember lánya.
- Figyelj, öregem ehhez pofa kell. – jegyeztem meg. – Semmi „köszönjük, hogy segítettél”, csak „válaszolj, vagy megverlek!”
- Mi van? – nézett rám értetlenül. Na igen, néha elég nyakatekert humorom van.
Idegesen ellöktem magam a padtól, így néhány lépéssel közelebb kerültem hozzájuk, de nem számított. Ha meg akartak volna verni, nem tépték volna itt a szájukat.
- Nyisd ki a szemed! – szóltam rá – Ha én nem vagyok, „Szöszi” már rég nyúltáp lenne!
- Nem vagyok „Szöszi”! – morogta az említett, szőke hajú, kékszemű srác. Nálam csak pár centivel volt magasabb, tehát úgy kábé 180 centi, és a ruháját tetőtől-talpig a sárkány vére mocskolta. Ha sürgősen nem öltözik át, csúnyán meg fog fázni, bár nekem olyan mindegy.
Legyintettem.
- Tök mindegy.
- Mi a neved? – ezt egy harmadik srác kérdezte, valamivel talán udvariasabb stílusban.
A haja szőkés-barna volt, a szeme kék, és vagy 10 centivel magasabb volt nálam. Pont az esetem. Valószínűleg ha normális körülmények között találkozunk, még a számát is elkérem, de valljuk meg őszintén, a jelen helyzet fényévekre volt a normálistól. Tehát részemről maradtam továbbra is a jól bevált gyanakvásnál, de mivel a változatosság kedvéért nem fenyegetett meg, egye-fene, hajlandó voltam válaszolni is neki.
- Destiny vagyok. – aztán, csak hogy ne bízza el magát hozzátettem. – Nem mintha bármi közöd lenne hozzá.
- Destiny? - visszhangozta értetlenül – Végzet?
- Mi van, talán nem tetszik? - váltottam rögtön támadásba.
- Nem, csak… - mentegetőzött volna rögtön, de a negyedik srác, aki eddig még egy szót sem szólt, közbe vágott.
- Kislány, nagy név ez neked. – kötött belém kezdésnek. Barna haja volt, és barna szeme, és rohadtul szemtelen pofája.
Nem mondhatom, hogy túlságosan belopta magát a szívembe, főleg, azzal hogy le „kislányozott” , de az sem melengette a lelkem igazán, hogy még a nevembe is belekötött. Pedig nem én választottam magamnak… a cégnél ragadt rám, mert eddig még minden démont elintéztem, és minden zombit nyugalomra helyeztem, akihez kihívtak. Tehát kiérdemeltem a nevem, főleg ilyen tuti referenciákkal.
- Egy, sürgősen fejezd be a kislányozást, és kettő, te, ellenem fél percig se bírnád. – jelentettem ki.
Hát ez egy kicsit egoistára sikeredett, de annyi baj legyen. Mondanom sem kell, hogy a srác röhögésben tört ki. Igaz, hogy nő létemre nem vagyok alacsony, de 175 centimmel, hozzájuk képest minden képen. Hosszú, réz-szőke lobboncommal, kékszememmel, meglehetősen ártalmatlan és törékeny látványt nyújtok, de ugyebár igaz, azaz örökérvényű mondás, hogy a” látszat néha csal”, na meg: „kicsi a bors, de erős”. Úgy látszik ő nem egészen így látta a helyzetet.
- Kicsikém, te a fél fogamra is kevés vagy. – szólalt meg gúnyosan, bennem, pedig fel ment a pumpa.
Villámnál gyorsabban mozdultam és öklöm a fickó gyomrában csattant. Megtántorodott és lehet, hogy el is zúg, ha benga nagy társa meg nem ragadja a karját. Kitáncoltam közülük és visszaléptem, a kiindulási pozíciómba, hogy egyikük se érhessen el. A „Nagypofájú” egy ideig csak levegő után kapkodott, majd mikor már összeszedte magát, hasát fogva felegyenesedett.
- Ezért kinyírlak. – hörögte, de ekkor a szőkés-barna srác véget vetett a bulinak.
- Craig, gondolkozz. A lány tényleg ügyes és nem ártana szem előtt tartani, azt is, amit a főnök mondott.
Craig csak morgott valamit, amit nem hallottam, de visszavonult. A szőkés meg felém fordult.
- Tyron vagyok. – mutatkozott be. – Ő Craig – mutatott a „Nagypofájúra” – Jesse – alias „Szöszi” – és Keegan – a benga állat. –Most te jössz. Mit keresel itt?
- Maszekolok. – morogtam az orrom alatt. A gondolatra, hogy már rég az ágyamban lehetnék, és hogy holnap fél 8-ra kell mennem dolgozni, az élettől is elment a kedvem.
- Hm? – kérdezett vissza,
Megráztam a fejem.
- Semmi. Kocogok. – végül is eredetileg tényleg, csak futni indultam…
- Pisztollyal? – szúrt egyet Jesse és felém dobta a fegyverem.
Elkaptam és vérbe nyúltam. Remek. Ha sikerül is hazaérnem 11-re, amíg megtisztítom a pisztolyom, meg lezuhanyozok… örülhetek, ha éjfélre ágyba kerülök. Vállat vontam.
- Egy lánynak tudnia kell megvédenie magát. – mosolyodtam el halványan.
- Démonvadász vagy? – kérdezte hirtelen Tyron, én meg elképedtem.
- Talán rá van írva a homlokomra? – kérdésre kérdéssel feleltem. Bizalmatlan? Én? Ugyan!
- Csak felismerem a kollégákat. – mondta szinte zavartan.
Aha. Egy másik cég. Tehát én most az ellenséggel bratyizok? Á, ki nem szarja le! Bólintottam.
- Na, ja. Ha már így rákérdeztél… Démonvadász vagyok, és zombivégrehajtó. Miért?
- Te? Végrehajtó? – kérdezte Craig gúnyosan.
Lesajnálóan néztem rá.
- Nem volt még elég?
Gyilkos pillantást lövellt felém. Ha pillantással lehet ölni, én halott vagyok.
- Nos, ez mind remek, de ki a fenék vagytok, és mi a fenét akartok tőlem? – nem voltam túl barátságos? Részvétem.
- Craig is végrehajtó, Keegan szellemeket idéz, Jesse –a srácra pillantott – nos, ő Jesse. És, mint már tudod, én is démonvadász vagyok.
Unottan hallgattam végig a bemutatást, aztán csak megkérdeztem:
- Aha. Remek. És?
Beszédes pillantásokat váltottak, mindenki, mindenkivel. Kezdett olyan rossz érzésem lenni, hogy itt valami olyasmi történik, amit nem valószínű, hogy én díjazni fogok. Végül Tyron kivált a többiek közül.
- Beszélhetnék veled egy percet?
Na, nem megmondtam? Ezek összeesküdtek ellenem! De végül is mit veszíthetek? Az asszem, már világossá vált, hogy nem akarnak nekem – olyan – rosszat. Vállat vontam.
- Felőlem… Csak gyorsan. Nekem holnap dolgoznom kell. – közöltem, csak a miheztartás végett.
Csak bólintott, aztán egy pár lépéssel közelebb lépett, én meg sóhajtottam egyet. Ha neki színpadias „legyünk négy szem közt” típusú elvonulás kell, csak rajta. De akkor ajánlom, hogy fontos mondanivalója legyen. Megkerültem a padot és katonás szobor mellé álltam, ő, pedig elém.
- Na lökjed. – mondtam kicsit nyersen, de direkt nem javítottam ki magam. Nem vagyok egy jópofizós valaki. Éjjel fél 11 tájékában meg egészen messze vagyok a jópofától.
- Nos, a főnökünk egy céget működtet. Csak mi négyen vagyunk benne a fiúkkal. – elhallgatott.
- Igazán remek, de térj a lényegre. Sietek.
- Na szóval: nagyvadakra járunk ki. Elszállt démonok, megszállások, egyéb.
Még mindig nem igazán vágtam le, hogy hová akar kilyukadni, de úgy voltam vele, hogy ha nem pofázok közbe, talán hamarabb kiderül. És még mondja valaki, hogy nem vagyok fejlődőképes.
- Nem régiben a birtokunkba jutott néhány meglehetősen nyugtalanító információ, méghozzá a démonvilággal kapcsolatban. A lényeg: - na végre! – a főnökünk megkért, hogy szervezzünk be téged is. Mert nekünk a legjobbakra van szükségünk és rólad nagyon sok mindent hallani…
- Miket? – kérdeztem gyanakodva. Ha anyagyilkos híremet keltik azért az nem a legjobb reklám…
- Hogy profi vagy abban, amit csinálsz, és hogy még egy esetedet sem hagytad lezáratlanul.
Nos, ebben legalább van valami, tényleg nem hagytam még függőben ügyet. Tényleg jó volt tudni, hogy ilyen jó hírem van, de ezzel együtt egy csúf gyanú is felütötte bennem a fejét, aminek aztán hangot is adtam.
- Ugye ez az egész sárkányos banzáj nem csak arra volt jó, hogy leteszteljétek, mennyi igaz a pletykákból. Mert ha mégis, nagyon meg foglak verni.
Úgy tűnt zavarban van. Hát mindjárt lepetézek! Ez most komolyan szórakozik velem?
- Nem… teljesen.
Nagyon csúnyán néztem rá.
- Tulajdon képen, csak akkor kezdtem sejteni, hogy te lehetsz, amikor oda dobtad a pisztolyt Jessenek. Minden igazi volt. Nem vetünk át, esküszöm. – mentegetőzik.
Na ja. Én meg a húsvéti nyuszi vagyok. Egy ideig komolyan fontolgattam, hogy behúzok neki egyet, de egyelőre, talán még megkegyelmezhetek neki.
- A főnökünk, arra kérne, hogy dolgozz nálunk. Ha tudnál vele holnap találkozni, elmesélné a részleteket. – és mind ehhez ezerrel próbált vigyorogni. Én meg próbáltam nem megütni.
Mikor már majdnem biztos voltam benne, hogy lenyugodtam, megszólaltam.
- Nos, igazán szépen csőbe húztatok. Mellesleg jegyezném csak meg, hogy útálom, ha csőbe húznak. – nagy levegőt vettem. – Tegyük fel, hajlandó lennék holnap találkozni a cégvezetőtökkel. Ha ne aggy’isten, igent mondok, mi fog történni?
Elégedett mosoly jelent meg az arcán. Nagyon vissza kellet fognom magam, nehogy letöröljem.
- Azt majd ő holnap elmondaná.
Remek. Szóval zsákbamacska. Általában szeretem tudni, hogy mibe tenyerelek bele, mielőtt megtenném. Azért voltam egyáltalán hajlandó szóba állni a sráccal és találkozni a főnökével, mert a mostani melóhelyemnél rosszabb ajánlatot nem igen tehetett. Ugyanis, volt egy olyan érzésem, hogy kezdem magam a végkimerülésbe hajszolni, és hiába mondtam Adamnek, hogy egy kerület nekem bőven elég, mintha a falnak beszéltem volna. A fizuból, ráadásul, csak egy lepra tanyát idéző kis kéglit sikerült fenntartanom, ahová csak azért nem jöttek még ki az egészségügyisek, mert féltek a közelébe menni. Kaptam én már jobb munka ajánlatokat is. Két-három várossal arrébb. Költözni meg egyszerűen nem voltam hajlandó. Tudom-tudom. Akkor meg miért sírt a szám, mert én egy ilyen elégedetlen alak vagyok, ez van. De tegyük fel, az a fószer holnap, tesz nekem egy elfogadható ajánlatot. Nos, akkor Adam aztán pitizhet, amennyit akar. Csak annyi a gond, hogy ez így nekem túl egyszerűen hangzott, és nem voltam hajlandó elhinni, hogy nincs benne valami buktató. De annyi baj legyen. Egy beszélgetésbe még nem fogok belehalni… ugye?
Tyronra néztem, aki még mindig türelmesen várt a válaszomra, és nagy nehezen kinyögtem.
- Holnap fél 10-kor.
- Remek. – mosolyodott el őszintén és a kezembe nyomott egy névjegyet – Erre a címre gyere.
Zsebre gyűrtem a kis cetlit.
- Ott leszek. – megfordultam és lassú kocogásban elindultam haza.
Bíztam benne, hogy semmi rossz sem sül ki az egészből, de végül is majd megoldom. De Adamnek még nem szólok róla. Délelőtt, a reggeli megbeszélés után elmegyek, aztán, ha nem jön össze, este még mindig mehetek vissza gályázni. Hú, a francba! Remélem, jó ajánlatot kapok…

2008. július 21., hétfő

Egy kis beszámoló :))

Nos, már elég régen írtam bármit is, szóval úgy gondoltam, itt az ideje egy kis beszámolónak :))

Az utóbbi hetek nagyon jól teltek! Többek között találkoztam Pankával, Katával és Noncsival, Westendeztünk, moziztunk, és naggggyon jól éreztük magunkat! :))
Aztán, mikor hazajöttem anyumtól, még egyszer összefutottunk Pankával, akitől kölcsön kaptam a teljes Mediátor-sorozatot, amibe bele is szerettem azonnal, tehát elhatároztam, hogy én is beszerzem, azóta pedig szorgalmasan kuporgatom rá a pénzt :)) De már közel járok a célomhoz!
Ezen a héten csütörtökön pedig végre sikerült lefixálni egy találkozót Dettyvel, alias Jasminnal, alias Mayával (xD). Naggyon-nagyon jól sikerült! Bugerkingeztünk, aztán átcammogtunk az Arénába, ahol Detty drága, a művész, csinált is néhány képet. Ugyan akadt egy kis, hogy is mondjam, "zavaró tényező" (xD) - akit legszívesebben agyonütöttem volna, mikor fikázni kezdte az Anita Blake könyveket - de egyébként nagyon jó volt végre személyesen is talizni! Vettünk is új felsőt - egyformát, mert majd nem, mi? (xD) - és már meg is dumcsiztuk, hogy valamikor, a közeljövőben ezt megismételjük.


Holnap megyek Ricskóval meg Anyával Ausztriába Nagyihoz - lefuvarozzuk Ricsit. Én nem maradok ott! Más se hiányozna még az életemből! Délután szépen visszakocsikázok Anyával, aztán a kedd maradék részét, a szerdát és a csütörtököt nála töltöm. Utána péneteken utazom le Keriékhez, Perkátára, mert Gyuri szombatra tudott jegyet szerezni az István a királyra. Valószínűleg náluk leszek még a jövőhét közepéig, aztán spurizok is vissza, haza!
Utána meg elkezdem lélekben felkészíteni magam a közelgő sulikezdésre (ááááááááá!!!!!) - halálosan rettegek az idei évtől, és ennek hátterében hát persze, hogy az a tetves érettségi áll! No meg a szallagavató! Istenem, csak ezt az egy nyomorult évet éljem még túl!
Na mindegy, nem pánikolok előre (ááááááááá!!!!), majd szeptember elsején ráérek frászt kapni.
Addig is igyekszem kiélvezni, ami még hátra van a nyárból, és talán neki kezdek a kötelező olvasmányoknak is - megtaláltam a listát! (xD) Pedig szent meggyőződésem volt, hogy elhagytam valahol (xD)!

2008. július 11., péntek

2008. július 7., hétfő

Elvagyok :D

Éppen ülök anyámék szobájában a gép előtt, és a szemben lévő pizzéra teraszán álló sráccal szemezek xD Tiszta helyes, és ráadásul ott is dolgozik! Megpróbálom megfűzni anyukámat, hogy akarjon már egy kis pizzát rendelni... Akkor átmehetnék, és közelebről is szemügyre vehetném xD
Semmi gond, kisebb-nagyobb folytonossági hiányokkal, de azért normális vagyok! xD

2008. július 5., szombat

A következő generáció - 2. fejezet

Az eső változatlan intenzitással szakadt, mikor – immár másodjára – lefékeztem a temető kapuja előtt. Egy viharos széllökés borzolta fel a fák lombját, és én már most fázni kezdtem, átázott ruháimban. De mindegy. Ezt most már végig csinálom!
Felsóhajtottam, és kilöktem a kocsiajtót. A víz az arcomba csapott, de már nem törődtem vele. Ennél jobban már úgy sem ázhatok meg, akkor meg minek strapáljam magam. Felnyitottam a csomagtartót, de most már nem vettem ki az egész táskát. Csak magamhoz kaptam egy karót, egy picike tőrt – amit aztán a bokámra szíjazott tokba csúsztattam – meg egy kis fiola szenteltvizet, bezártam a kocsit, és elszántan, hosszú léptekkel besétáltam a vaskapun. Mikor azonban elértem a kripta falát, kissé megtört a lendületem. Most csak egyszerűen ácsorogjak itt és várjam, hogy a sült galamb a számba repüljön, vagy kezdjem el végigjárni a temetőt? Azért mégsem várhatok itt ítéletnapig. De lehet, hogy az a valaki vissza sem jön ide, akkor viszont logikusabb lenne legalább úgy csinálni, mintha keresném. Másrészről, ha most elmegyek, és az illető mégis visszajön, és én nem leszek itt, akkor megint ott vagyok, ahol a part szakad.
Gally reccsent, tőlem jobbra, darabokra törve a vízcseppek kopogásának monoton hangját, mire odakaptam a fejem. Úgy látszik, mégsem kell bejárnom a temetőt. Nagyon lassan a zsebembe csúsztattam a kezem, és megmarkoltam a karót. Minden idegszálam pattanásig feszült, ahogy a sötétségbe meredtem, és csak vártam, mikor csap le végre az a valami. Én nem támadhattam, nem láttam, hol áll pontosan, csak sejthettem, hogy nagyjából melyik fa takarásában rejtőzhet. De a pillanat késett, és én kezdtem elunni a várakozást.
- Hé! – kiáltottam, hátha sikerül kiugrasztanom, de szavamra csak a néma csend felelt. Na jó, ebből elég! Ha kiderül, hogy csak valami idióta kölyök szórakozik, irtó morcos leszek!
Gyors léptekkel megindultam afelé a fa felé, ahol az idegent sejtettem, alig ügyelve a csendességre. Megkerültem egy sírkövet, és felemelt karóval belestem a fa mögé. Semmi.
És ekkor már tudtam, hogy bajban vagyok. Meg akartam fordulni, mint a rossz horrorfilmekben, de túl lassan, túl ügyetlenül. Egy erős kéz kapaszkodott bele a kapucnimba, és hátrarántott, hogy csattanva vágódtam a vizes földbe. Egy pillanatra minden levegő kiszaladt a tüdőmből. Az alak megfordult, utánam gyúlt, de ekkorra már sikerült magamhoz térnem, és működésbe léptek a jól belém nevelt reflexek. Átfordultam a vállamon, talpra löktem magam, és rögtön védekező állásba helyezkedtem, de alig néztem fel, már jött is, mint a kamikáze. Hihetetlenül gyorsan ütött, alig győztem blokkolni a támadásait, és a védekezésen kívül nem maradt másra időm. Az arcát fekete kapucni takarta, és hiába igyekeztem, nem láttam be a csuklya alá. A karómat már régen elhagytam valahol, a késemet pedig nem értem el. Minden energiámat lekötötte, hogy ki tudjam védeni az ütéseit, és sikerüljön kitáncolnom előle. Aztán egy pillanatra védtelenül hagyta a mellkasát, és én nem haboztam kihasználni a lehetőséget. Megrúgtam, minden izmom benne volt a mozdulatban. Megtántorodott, és egy fa törzsének esett. Rájöttem, hogy több ilyen alkalmam aligha lesz! Kirántottam a kést a tokjából, nekiugrottam, és a torkának szegeztem a pengét. Egy pillanat alatt mozdulatlanná dermedt.
Ziháltam, víz folyt a szemembe, de most nem érdekelt. Csak az számított, hogy végre sarokba szorítottam, és innen már nem menekülhet.
- Ki a fene vagy? – kérdeztem erőltetetten, még mindig nehezen kaptam levegőt.
Csak hallgatott, és bár nem láttam az arcát, volt egy olyan érzésem, hogy engem fixíroz. Kezdett baromira idegesíteni, hogy nem látom a szemeit. Egy gyors mozdulattal lerántottam a kapucnit a fejéről, ügyelve arra, hogy a kés egy pillanatra se mozduljon el a torkáról.
Nem vámpír volt a srác, ezt egy pillanat alatt meg tudtam állapítani, bár ebben már akkor biztos voltam, mikor verekedni kezdtünk. Magasabb volt nálam, de talán csak 10 centivel, és bár a sötétben nem tudtam pontosan megállapítani, a szeme kéknek tűnt, egészen sötét kéknek, a haja pedig vagy sötét szőke volt, vagy világos barna. Csak nézett rám, és nem szólt semmit. Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
- Nem kérdezem még egyszer, ki vagy? – nyomtam a meg a kés hegyét, és hiába húzta hátra a fejét, az éles pengének sikerült felsértenie a bőrét. Vékony, vörös vonalban kezdett szivárogni a vére a sebből.
- Nem akarok neked rosszat – szólalt meg nagyon halkan, óvatosan formázva a szavakat.
- Vajon miért nem hiszek neked? – átütött a hangomon a cinizmus.
- Nem akarnád arrébb vinni azt a kést?
- Most, hogy mondod, nem igazán – csóváltam meg a fejem, és keményen a szemébe néztem. – És melegen ajánlom, hogy most már válaszolj a kérdésemre.
Azt hiszem, a srácnak igen kifinomult életösztöne lehetett, mert nem próbálkozott tovább. Valószínűleg rájött, hogy nem érdemes velem sokáig szórakoznia.
- Tyler vagyok. Tyler Brown.
- Üdv – vetettem oda mellékesen – És mond csak Tyler, miért cserkészel utánam egy temetőben, az éjszaka közepén?
- Még csak kilenc óra van…
- Ne lovagoljunk a szavakon! Szóval?
- Nem akartalak bántani – próbálkozott újra, a már ismerős szöveggel.
- Már ne is haragudj, de azt nem fogom csupán a két szép szemedért elhinni.
Nagyon örültem volna neki, ha sikerül végre kilyukadnunk valahová, ugyanis a kést tartó kezem kezdett erőteljesen zsibbadni, és mivel folyamatosan lábujjhegyen álltam, hogy felérjem a nyakát, kezdtem elveszíteni az egyensúlyomat is. Ha csak nem akarom minden áron átvágni a torkát, nem ártana egy kicsit arrébb táncolnom, mielőtt még véletlenül megszalad a kezem.
- Mit vársz, mit mondjak még? – kérdezte, jól láthatóan ő is kezdett egy kicsit besokallni.
- Valami korrekt válsz megtenné, és én sietnék a helyedben, mielőtt még remegni nem kezd a kezem – mellékeltem egy baráti jó tanácsot is a fenyegetés mellé.
- Csak beszélni akartam veled – felelte és nagyot nyelt. Láthatóan kezdte átérezni a helyzet komolyságát.
- Akkor miért támadtál rám? – erősen kellett koncentrálnom, hogy ne remegjen meg a kezem. Milyen ciki lenne már véletlenségből kinyírni… Ha megölöm, az legalább szándékosan legyen.
- Biztosnak kellett lennem benne, hogy te vagy az – válaszolta gyorsan, tekintete az arcomra rebbent. – Most már tényleg letehetnéd azt a kést…
Nagy levegőt vettem, és ellöktem magam tőle, majd hátráltam vagy három lépést, hogyha mégis újra támadna, legyen helyem védekezni. De nem ugrott nekem. Kezét a torkához emelte, az eső elmosta az ujjaira kenődött vért. Aztán csak nézett rám, tekintetében valami furcsa villant, amit nem tudtam értelmezni. Csak álltunk, és farkasszemet néztünk. Végül én voltam az, aki előbb megunta az egyhangú ázást. Szél söpört végig a sírok között, és vizes ruháimban azonnal kirázott a hideg. Hogy ebből milyen ronda tüdőgyuszi lesz…
- Miért akartál beszélni velem? – törtem meg a hosszúra nyúlt hallgatást.
- Nem akarnál valami szárazabb helyre menni? – kérdezte, nekem meg a magasba szaladt a szemöldököm. Ez srác tényleg ki akarja csapni nálam a biztosítékot? Mert már kezdett nagyon közel járni hozzá.
- Ennél vizesebb már úgy sem leszek – fontam karba a kezem – Szóval térjünk a lényegre. Mi a frászt akarsz tőlem?
- Hosszú lesz…
- Ráérek – zártam rövidre a kört.
Kezdett már nagyon elegem lenni ebből az egészből, és már azon gondolkoztam, hogy hagyom a francba az egészet, és haza megyek. Annyira csak nem lehet fontos a mondókája…
- A segítséged kell – bökte ki végre.
- Az irodát apám vezeti, minden nap nyolctól este tizenegyig van félfogadás.
- Hidd el nekem, hogy ez nem apádnak való meló – csóválta meg a fejét lassan. – Ez inkább a Vadász hatásköre.
Felsóhajtottam.
- Nyögd már ki végre, könyörgöm – hunytam le a szemem egy pillanatra.
- Felbéreltek, hogy öljelek meg.
Oké. Tévedtem, ez mégis csak fontos. Néhány másodpercig csak bámultam rá, azon gondolkozva, melyik metódust válasszam a kizsigerelésére. De aztán meggondoltam magam. Nem ártana többet tudnom erről az egészről. Ha valaki tényleg rám vadásztat, és ehhez még bérgyilkosokat is bérel, áldásos lenne tudnom, ki az, és mi a francért szúrom ennyire a szemét. Hogy aztán én csaphassak le rá előbb, természetesen.
- Jó. Üljünk be valahova – indítványoztam, és még azt is hagytam neki, hogy beüljön a kocsimba, ami szerintem igazán figyelemre méltó előzékenység a részemről. Mondhattam volna neki azt is, hogy jöjjön utánam gyalog. Nem éppen okos dolog, egy bérgyilkost magad mellé ültetned a saját kocsidba, miközben meg kell osztanod a figyelmedet az út és közte. Nekem azért sikerült. Minden mozdulatát figyeltem, és kész voltam a legkisebb gyanús megnyilvánulására is kést állítani a nyakába. De erre nem volt szükség, az alatt a 10 perc alatt, amíg megérkeztünk a legközelebbi kávézóba, nagyon ügyelt rá, hogy semmi félreérthetőt ne tegyen, és a legkevésbé se tűnjön fenyegetőnek. Volt benne gyakorlata, az egyszer biztos. Életemben nem láttam még ennyire ártatlannak kinéző bérgyilkost.
A Dess, a péntek estére, és az időjárásra való tekintettel tömve volt emberekkel. Csodának tartottam, hogy egyáltalán találtunk magunknak asztalt egy félreeső sarokban. Persze így sem sikerült feltűnésmentesre a bevonulásunk. Sáros, vizes ruháinkban – Tyler nyakán a még mindig szivárgó vágással – meglehetősen kitűntünk a tömegből, de perpillanat a legkevésbé sem tudott érdekelni. A kiérkező pincérnő is fucsálkodó pillantást vetett ránk, de azért felvette a rendelésünket – én egy nagy bögre forrócsokit kértem, a srác teát – és gyorsan távozott is. Mikor már biztos lehettem benne, hogy nem halhatja meg, megkérdeztem:
- Szóval meg akarsz ölni. Nem gondolod, hogy ezt kicsit hamarabb is közölhetted volna? – de hangomon nyugodt volt és higgadt. Nem féltem. Egyelőre még nem rántott pisztolyt és nem lőtt szíven, szóval minek idegeskedtem volna előre?
- Meglepően nyugodtan fogadtad a dolgot… - ráncolta a homlokát értetlenül, mire csak vállat vontam.
- Még életben vagyok, ez pedig azt jelenti, hogy akarsz tőlem valamit. Addig nem fogsz megölni, amíg hasznod származik abból, hogy élek – jelentettem ki magabiztosan, és ezzel is sikerült meglepnem. Valószínűleg nem nézte ki belőlem, hogy ilyen hamar ráérzek a lényegre. – Különben is – tettem hozzá – amint egy icuri-picuri esélyt kapok rá, habozás nélkül át fogom vágni a torkodat – mosolyogtam rá angyalian, mire neki is megrándult a szája sarka.
- Nem megy az olyan könnyen.
- Elhiszem – hagytam rá. – De most már térjünk rá a dolog üzleti részére. Otthon kéne lennem – a falon lógó hatalmas órára pillantottam – nagyjából két percen belül. – A francba! Megint el fogok késni, apa és anya ki fognak nyírni! De ezt persze csak gondolatban tettem hozzá. Nem emelte volna túlzottan az ázsiómat, ha azt hiszi, anyuci-apuci pici kislánya vagyok. Mellesleg, amúgy sem vagyok az!
- Nos rendben – hajolt rá az asztalra, de ekkor jelent meg a fejünk fölött a mogorva pincérnő, szó nélkül kiosztotta a bögréinket, és magunkra hagyott.
Kezemet a forró bögre köré fontam, hogy egy kicsit felmelegedjenek elgémberedett ujjaim, és a fiú szemébe néztem.
- Tehát, kössünk alkut – mondta, és ő is magához húzta a csészét – Te megvédesz a főnökömtől, és pedig értesítelek az időközben rád állított többi bérgyilkosról. Így mindketten életben maradhatunk addig, amíg le nem cseng ez az egész ügy.
Ezen egy kicsit elgondolkoztam, de valamit akkor sem értettem.
- Miért nem ölsz meg egyszerűen, és zsebeled be az értem járó fejpénzt?
- Mert nem vagyok teljesen hülye – mordult fel – Ha még sikerülne is megölnöm téged, ott vannak kapásból a szüleid, akik gondolkodás nélkül levadásznának. Mellesleg az a hír járja, hogy meglehetősen sok démon haverod van. Ha az őseid nem is, de ők rögtön megtalálnának, és végeznének velem.
Nos, ebben talán van valami. Apa és anya egészen biztosan vérfürdőt rendezne. Azt ugyan nem tudom, mit hallhatott a haverjaimról, de tény, hogy van köztük egy-két érdekes, és halálos szerzet is. Néha tényleg jó, ha a Vadásznak vannak kapcsolatai.
- És cserébe annyit kérsz, védjelek meg a főnöködtől, aki felbérelt erre a munkára, és ha már ott vagyok, esetleg meg is ölhetném? – kérdeztem vissza, csak hogy tiszta legyen a dolog.
- Pontosan – bólintott és bekortyolt a teájába.
Így lámpafénynél látszott, hogy a haja szőkés-barna, a szeme pedig elképesztően tengerzöld. Ha éppen nem az életemről üzleteltünk volna, meg kellett volna állapítanom, hogy nagyon is helyes srác.
- Már csak egy apró részletet árulj el nekem – néztem a szemébe. – Ki a főnököd?
Nagy levegőt vette, és hiába sütötte le gyorsan a szemét, én azért észre vettem benne a félelem szikráját. Kezdett olyan rossz érzésem lenni, hogy fogalmam sincs arról, mibe is másztam bele tulajdonképpen.
- Az alvilág urai összefogtak ellened.
- Démonok?
- Is. Halva akarnak látni, lehetőség szerint minél előbb.
- Miért pont én? – csóváltam meg a fejem – És ha egyszer annyira hatalmasak, miért bérelnek fel másokat, hogy öljenek meg helyettük? Miért nem intéznek el inkább saját kezűleg?
Megrázta a fejét.
- Ezt nem tudom, de egy biztos – halkította le a hangját – Ha megtudják, hogy nem öltelek meg, nagyon pipák lesznek rám. Akkor már engem is üldöztetni fognak. De a másik, amiben még biztos vagyok, hogyha van valaki, aki képes őket elpusztítani, az te vagy.
- Milyen jó is, mikor ennyire bíznak az emberben – morogtam epésen, de aztán megráztam a fejem. Most vagy életem végéig bérgyilkos elől menekülök, vagy elintézem a górékat, és akkor a többi is leszáll rólam. Ha nincs pénz, akkor már nem is olyan érdekes a célpont. Ha nem lesz vérdíj a fejemen, a kutyát sem fogja érdekelni, élek-e vagy halok. Ez a nagy büdös igazság.
Felsóhajtottam. Nem jó ez így! Megcsóváltam a fejem, és keményen a srác szemébe néztem.
- Nem ismerlek, és nem bízom benned – nyitotta a száját, hogy közbeszóljon, de letorkoltam. – De ha csak a fele igaz annak, amit mondtál, akkor nagy bajban vagyok. – A kezemet nyújtottam neki az asztal lapja felett. Néhány másodpercnyi döbbent csodálkozás után a tenyerét az enyémbe csúsztatta. Megszorítottam a kezét. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy érezze az erőmet. – Ha bármilyen módon átversz – szólaltam meg mély, magabiztos hangon – én esküszöm, hogy megöllek.
Kesernyés félmosolyra húzta a száját, és biccentett.
Elengedtem a kezét. Hátradőltem és nekiláttam meginni, kihűlő félben lévő forrócsokimat. Csak nézett rám, és nem szólt semmit. Kis idő után már kezdett zavaróvá válni a pillantása.
- Mi van? – kérdeztem, kissé talán agresszívebben a kelleténél. De nem igazán vette a szívére. Felállt, és egy kis pénzt csúsztatott az asztalra.
- Remélem nem baj, ha felesben fizetjük – mellékelt még hozzá magyarázatot, majd kilépett az asztalok közötti folyosóra. – Még keresni foglak.
Azzal sarkon fordult, és kilépett a kávézóból.
Csak néztem utána, és inkább bele sem akartam gondolni, hogy hogyan tervezi a legközelebbi kis találkát. Addig jobb nekem, amíg nem tudom. Felsóhajtottam, kiittam a csoki maradékát, majd én is felálltam, az asztalra tettem az összeg másik felét, és haza felé vettem az irányt.
Kint gyorsan beszálltam a kocsimba, tempósan indítottam, és kifaroltam a parkolóból. Most, hogy elméletileg bérgyilkosok üldöznek, nem árt kicsit óvatosabbnak lennem. Vigyáznom kell, hogy nem nyújtsak tökéletes célpontot. Sziklaszilárdan elhatároztam, hogy apáéknak nem szólok róla egy szót sem. Csak feleslegesen idegesíteném őket, ráadásul tuti letolást kapnék, amiért szövetkeztem az egyik gyilkossal. Nem hiszem, hogy megdicsérnének érte. Különben is, ezt egyedül kell megoldanom. Nem rohangálhatok minden apróság miatt azonnal hozzájuk.
De Stephennel mi legyen? Ő már amúgy is meg van rám sértődve, ha kiderül, hogy ilyesmit képes voltam titokban tartani előtte, rosszabbul járok, mintha valamelyik sikátorban agyon lő egy bérgyilkos. Más részről viszont, nem sodorhatom veszélybe az életét! Ha elmondom neki, csak annyit érek el vele, hogy talán őt is megölik. Azzal pedig már végkép nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel. Inkább haragudjon rám élete végéig, mintsem sírnom kelljen a temetésén!
Lefékeztem a házunk előtt, és elhúztam a szám, mikor megláttam, hogy a nappaliban még ég a villany. Ó, remek. Tehát megvártak. Rosszabb esetben anya, jobb estben apa. Az igazi katasztrófa akkor van, ha mindketten.
Leállítottam a motort, és mindenre elszántan kiszálltam a kocsiból. Nos, essünk túl rajta. Egyik kezemben a táskát lóbálva megindultam a bejárat felé, és kinyitottam az ajtót.
- Hol voltál? – csattant azonnal anyám számonkérő hangja.
- Vadászni – feleltem szűkszavúan és lehúztam csurom víz edzőcipőmet. A zoknimból konkrétan csavarni lehetett a vizet. Egyszerűen óriási.
- Apád kinézett a temetőbe, de nem talált ott – fonta karba a kezét anya, és nekitámaszkodott az ajtófélfának. – Tehát még egyszer megkérdezem: Merre jártál?
- Vadászat után beültünk Stephennel egy kávézóba, és kicsit elszaladt az idő – vágtam ki nyűgösen, mintha legalábbis igaz lenne – Sajnálom, egyszerűen nem figyeltem az órát.
- És a telefonodat is kikapcsoltad? Vagy tízszer próbáltalak elérni!
- Itthon hagytam – válaszoltam végre valamit, ami tényleg igaz – Nem akartam, hogy összetörjön. Lezuhanyozok és megyek aludni – mentem el mellette, és bocsánatkérően rámosolyogtam. – Még egyszer, ne haragudj.
Csak megcsóválta fejét, végül nagyon halványan elmosolyodott.
- Rendben. Most az egyszer.
- Kösz – néztem rá hálásan, és a korlátba kapaszkodva felvonszoltam magam a lépcsőn.
Hulla fáradtnak éreztem magam. A hideg a csontomig hatolt, ahogy vizes ruháimban eltántorogtam a fürdőajtóig. Bezárkóztam, és tövig nyomtam a forró vizet.
Vagy negyed órán keresztül áztattam magam, mire végre úgy éreztem, hogy a lábujjaim is felengedtek. Pizsamába bújtam, beborultam az ágyba, és a következő gondolatnál már aludtam is.