2008. augusztus 20., szerda

A következő generáció - 9. fejezet



A hangjától a tarkómon is égnek állt a szőr. Csak meredtem rá bénultan, és egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Egy kis hangocska pánikba esve azt skandálta bennem: menekülj! De egy másik, sokkal hangosabb, habzó szájjal azt kiáltotta: azonnal öld meg! Csak álltunk, egymással szemben. Éjsötét tekintetét az enyémbe fúrta, és nem tehettem róla, elfogott a reszketés. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy bármikor benyúlhatna, elkaphatná a nyakamat, és kitéphetné a torkom, mielőtt reagálhatnék. Semmit sem lettem volna képes tenni ellene. Reméltem, hogy ezelőtt még sosem járt Tyler lakásában. Amíg a lakás tulajdonosa be nem hívja, biztonságban vagyok. Legalábbis a nagykönyv szerint.
Ebben a pillanatban nyílt a fürdő ajtaja, és Tyler egy szál törülközőben, a zuhanytól még vizes hajjal lépett ki az előszobába. Elborult az arca, amint megpillantotta a küszöbön álló sötét alakot. Közelebb jött, megállt mögöttem, és zord hangon megszólalt:
- Te meg mit keresel itt?
Nem tudtam, hogy alapvetően ilyen-e a viszonyuk, annak ellenére, hogy Ty állítólag megmentette Shadow életét – aminek mellesleg roppantul kíváncsi lettem volna a részleteire, ugyanis nem tudtam olyan helyzetet elképzelni, amikor egy vámpír egy közönséges ember segítségére szorulna – vagy a tőlem hallott borzalmak miatt változott meg a vérszívóhoz való hozzáállása. De igazából nem is nagyon érdekelt. Mert rettegtem. Úgy rettegtem, ahogyan már egy éve soha.
Shadow újra megszólalt, Tyler-nek címezte a szavait, de közben végig rám szegezte a tekintetét.
- Idetartanak. Gondoltam, szólok, hogy nem árt igyekeznetek.
- Megható ez az aggodalom – szólaltam meg, megpróbálva a gúny és a határozottság mögé rejteni a félelmemet.
- Felesleges strapálnod magad, kis Vadász – vált jegessé az eddig érdeklődő tekintet – Érzem rajtad, mennyire rettegsz.
Elborult az agyam, ütésre emeltem a kezem, hogy behúzzak neki egy embereset, hogy végre legalább a töredékét visszaadhassam. Mert amit velem tette, azt egy életen át sem tudnám törleszteni. De Tyler elkapta ökölbe szorult kezemet, és visszafogott. Rámeredtem, és ki akartam rántani a karom a szorításából, de a keze satuként szorult az enyémre. Rá akartam szólni, hogy azonnal engedjen el, de ő nem engem nézett. Shadow-val nézett farkasszemet.
- Mennyi időnk van? – kifejezéstelen volt a hangja, de a teste megfeszült az idegességtől.
- Nagyjából tíz percetek – felelte unottan, és kezdett azaz érzésem támadni, hogy ha nagyon sürgősen nem néz másfelé, egy egész hadsereg sem tud majd visszafogni, hogy alkatrészeire szaggassam a szemétládát. Mert egy ilyen hidegvérű, aljas féregnek nem szabad élnie. Nem lehet, hogy Mady gyilkosa szabadon mászkáljon! Ezt nem hagyhatom! Mert megesküdtem… megesküdtem, hogy bosszút állok, és én mindig megtartom a szavam. Nem csak Madyért, hanem, saját magamért is. Shadow megfenyegetett, meg akar ölni! Akkor miért nem rúgom le azt az önelégült fejét a nyakáról? Miért hagyom, hogy Ty visszatartson, mikor sokkal erősebb vagyok nála?
Tyler elengedett, felsóhajtott és idegesen a hajába túrt.
- A francba!
Megpróbáltam minden figyelmemmel a problémára koncentrálni, de egyszerűen nem ment. Shadow folyamatosan engem nézett, én pedig nem mertem hátat fordítani neki. Istenem, miért is hagytam a kocsiban, azt a tetves nyílpuskát? Ha ez a vámpír most nem öl meg, soha, sehová nem fogok menni fegyverek nélkül. Soha. Sehová. Ha legalább a késeim nálam lehetnének.
- Vic – rebbentett fel Tyler hangja. – Mennünk kell.
Nem reagáltam. Shadow-t néztem, és ő nem fordította el a tekintetét. Tyler elkapta a vállam, és maga felé fordított, hogy kénytelen voltam elszakítani a tekintetem az előttem álló gyilkosétól.
- Most – mondta nyomatékosan, alaposan hangsúlyozva, mint egy óvodásnak.
Felrebbentem a bénultságból, mit is mondott az előbb? Hogy a rám állított bérgyilkosok idejönnek? Most jutott csak el a tudatomig, mit jelent ez. Ha ezek itt találnak minket, kő kövön nem marad. Sürgősen le kell lépnünk!
- Nem tud bejönni? – kérdeztem halkan, és a vállam felett a vámpírra pillantottam. Ty követte a pillantásomat, aztán rám nézett és megrázta a fejét.
- Nem járt még nálam.
A tüdőmre nehezedő nyomás egy kicsit felengedett, mintha könnyebben tudtam volna lélegezni.
- Akkor nyomás – néztem rá határozottan. – Tűnjünk el innen!
Láthatóan megnyugtatta, hogy ismét képes vagyok tiszta fejjel gondolkodni, bár azt nem tudhatta, mekkora erőfeszítésembe kerül, hogy Shadow-val egy légtérben tartózkodva, úgy ahogy megőrizzem a hidegvéremet. Nem volt egyszerű vállalkozás, az egyszer biztos. De úgy tűnik Tyler mégis csak érzékelte a bennem dúló vihart, mert közelebb hajolt, és a fülembe suttogott:
- Nem fog bántani, megígérem.
Nem kívántam újra vitát nyitna a témáról, miszerint akkor sem lenne képes Shadow útjába állni, ha az élete múlna rajta. Úgyhogy inkább egy szót sem szóltam, csak biccentettem, és követtem Tylert a nappaliba. Legszívesebben rohantam volna, hogy kikerüljek a vámpír látóteréből. Éreztem, hogy folyamatosan engem néz, ahogy mozgok, és ez baromira idegesített. Mi a francért nem húzza már el innen a belét? Vagyis ne! Maradjon még. Addig, amíg végre valami fegyver kerül a kezembe – mondjuk egy jó, éles fejsze – és lesz alkalmam lecsapni a fejét.
Mire beértem a nappaliba, Tyler már vissza is jött a hálószobából, farmerben, pulcsiban, és éppen a zokniját szerencsétlenkedte magára fél lábon ugrálva.
- A fegyverek a kanapé mögött vannak – mondta, miközben kihúzott a fotel alól egy laposka bőröndöt. Belestem a kanapé mögé, és tényleg ott találtam egy kis faládát, benne valószínűleg különböző gyilkos eszközök. Éppen akkor pillantottam fel, mikor Ty felnyitotta a lapos táska fedelét. Tátva maradt a szám, ahogy megláttam a tartalmát.
- Aszta… - suttogtam ámulattal. Honnan van ennek ilyen tőrgyűjteménye? Még nekem sincsenek ilyen késeim, pedig már nem vagyok kezdő a szakmában. Gyönyörűek voltak, mind egytől-egyig, és látszott, hogy a srác jól karban tartja őket. Vagy egyszerűen még sosem használta egyiket sem… fordult meg a fejemben, ahogy kivettem egy arasznyi pengéjű, halálosan éles darabot. A megmunkálás egyszerűen tökéletes volt, a markolata kényelmes, éppen kézre állt. Olyan volt, mintha a karom meghosszabbítása lenne, szinte már letenni sem akartam.
Tyler rám mosolygott.
- Tetszik?
Ez most viccel velem?
- Fantasztikus – forgattam a tőrt az ujjaim között, egyre gyorsabban és gyorsabban, még a penge eggyé nem olvadt a markolattal. Megy ez nekem! Nem tudnám pontosan megmondani, miért, de mindig is imádtam a szépen megmunkált tőröket, és jól is tudtam bánni velük. Jobban, mint bármelyik másik fegyveremmel.
- A tiéd.
- Hogy mi? – meredtem rá, abbahagyva a játékot.
- Neked adom – mondta újra. És úgy tűnt, mint aki komolyan gondolja.
- Te megvesztél – csóváltam a fejem, és a tőrre meredtem. – Mégis mennyibe került ez?
- Én is kaptam – vont vállat. – És különben sem tudok olyan jól bánni vele, mint te.
Nos, ezek voltak a száraz tények. De még mindig azt hittem, csak viccel. Önként lemondani egy ilyen mestermunkáról… bár ha belegondolunk, hol vagyok én ahhoz, hogy visszautasítsam? A végén csak megbántanám vele. Azt pedig nem tehetem, ugyebár!
- Köszönöm – mosolyodtam el. Kár, hogy nincsenek nálam a késtokjaim. Így nem tudom felcsatolni a karomra. Na, de mindegy. Kicsire nem adunk… A nagy probléma meg történetesen éppen itt áll a küszöbön. Tehát nem ártana koncentrálnom egy kicsit.
Épp csak hogy megfogalmazódott a fejemben a gondolat, mikor az ablak hatalmas csörömpöléssel berobbant, szilánkesőt köpve ránk, a bútorokra, az egész szobára. Tíz perc! Arról volt szó, hogy még van tíz percünk – gondoltam méltatlankodva, miközben hasra vetettem magam, és a kezeimmel próbáltam védeni a fejem a kószán repkedő üvegcserepektől. Hallottam, ahogy Tyler elkáromkodja magát. Óvatosan kilestem az ujjaim közül – valahogy nem pont most szerettem volna megvakulni, ha nem muszáj – de még csak arra sem maradt időm, hogy tüzetesebb kárfelmérést végezzek, mikor elszabadult a pokol.
A kis nappalit pillanatok alatt ellepték a bérgyilkosok. Hirtelenjében nem is tudtam megszámolni, pontosan hányan vannak, de egy biztos volt: vámpír nincs a kis csapatban, hiszen az nem jöhetett volna be, amíg Tyler be nem hívja. És még valamire lemertem volna tenni a nagyesküt: legalább két ember is van velük. Remek. Embert nem szokásom ölni, az teljesen más mint mikor démonokkal harcolok. Hiszen ezek mégis csak emberek… Elvileg megmentenem kellene őket, nem megnyuvasztani. Bár ahogy vesszük, végül is ők támadtak rám, és nem én rájuk.
Nagyjából eddig jutottam, mikor egy erős kéz kulcsolódott a nyakam köré, és valaki felrántotta földről. Nem ember volt, hanem démon, és legalább fél méterrel magasabb, mint én. De igazából ez nem is nagyon érdekelt. Abban a pillanatban, hogy a két lábam földet ért, a gyomrába vágtam kést. Felüvöltött, és elengedett. Pontosabban keresztül hajított a szobán, hogy nagyot nyekkenve csapódtam a falba, és nem túl elegánsan a padlóra csúsztam, mint egy ablakra kenődött szúnyog. Csillagok milliárdjai kavarogtak a szemem előtt, ködösen láttam a fájdalomtól, de a tőrt még mindig úgy markoltam, mintha az életem függne tőle.
Tylert kerestem a szememmel. Ketten fogták le, és ütötték, ahol érték. Megpróbált védekezni, de esélye sem volt, sokkal erősebbel voltak nála. Aztán az egész jelenetet kitakarta a képből egy túlságosan is emberi arc. Beteges, zöld szemei őrült fénnyel csillogtak, kezében pisztoly, amit most a fejemhez nyomott. Látszott rajta, mennyire boldog a ténytől, hogy egyes-egyedül intézheti el a Vadászt. Csak hogy én sem most kezdtem a szakmát, engem egy egyszerű ember nem tud megölni. Villámgyorsan kaptam el a csuklóját, és kicsavartam a kezéből a fegyvert. Nagyot reccsent a karja, a pisztoly elsült, az eltévedt golyó belefúródott a falba. Felkiáltott fájdalmában, ahogy lerántottam a földre, és arcon rúgtam. Hátratántorodott, és elesett, beverte a fejét a kemény padlóba.
Talpra ugrottam, de esélyem se volt körülnézni. Egy újabb démon penderült elém, karmaival az arcom előtt kaszabolt, alig győztem kitérni a csapásai elől. Mozgást érzékeltem a hátam mögül, és még éppen időben hajoltam el, különben az elsuhanó bárd nagy valószínűséggel nem a levegőt hasította volna, hanem a koponyámat. A fene vigye el! Sokan voltak, túl sokan, én pedig egyedül ellenük. Tylerre nem számíthattam, azt sem tudtam életben van-e még egyáltalán.
Egy újabb ember tűnt fel mellettem, az ő kezében is pisztoly! A rohadt életbe, ezek még sosem hallottak tisztességes küzdelemről. De úgy látszik, csak nekem vannak ilyen elfajzott, morális elképzeléseim, hogy ha az ellenfélnek nincs pisztolya, akkor én sem állok le lövöldözni rá. Személy szerint mindig is a testközel harc híve voltam, de úgy látszott, ebben sem osztozik velem mindenki maradéktalanul.
A rám meredő fegyver csövébe bámultam. Túl messze volt ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen kiüssem a fickó kezéből, úgy, mint az előbb a kollégájáéból, de ahhoz éppen elég közel, hogy egyetlen lövéssel akkora lyukat üssön a szívem helyén, amiből már esélyem se legyen felépülni. Megdermedt a pillanat, senki sem mozdult, senki sem lélegzett. Istenem, micsoda hülyeség, én nem akarok így meghalni – futott át az agyamon. Egy közönséges ember egyszer csak lepuffant, micsoda méltatlan vég ez egy Vadásznak…
A pasas szemébe néztem. Tiszta kék szemekkel nézett vissza rám, de a tekintete olyan üres volt, mint egy bábúé. Nem volt otthon senki, akivel beszélni lehetett volna. Egy vérbeli profi volt. Nem érzett semmit, sem félelmet, sem könyörületet… Egyszerűen csak meg fog ölni, mert erre bérelték fel.
Lövés dörrent, összerándultam. A fegyver csöve megemelkedett, a kék szemek elkerekedtek, a test lassított felvételként zuhant a földre, és tompa puffanással terült el a padlón. A keze még mindig a fegyver markolatát szorította, de szeme élettelenül meredt a plafonra.
Mindenki megdermedt egy pillanatra. Bénultan fordítottam a fejem az ajtó irányába, és egyszerűen képtelen voltam értelmezni a látványt. Shadow, kezében fegyverrel, sötéten csillogó szemekkel nézett vissza rám.
- Segíthetek – formálta a szája hangtalanul. Nem hittem neki. Talán éppen ő hívta ide ezeket, hogy öljenek meg.
De túl sokáig nem gondolkozhattam a kérdésen, mert a démonok – feledve a földön fekvő társukat – újabb rohamra indultak, és nekem minden energiámat a védekezés kötött le. A karomon, a tegnap szerzett, épp csak beforrt kés nyoma újult erővel vérezni kezdett. Sötét cseppek folytak végig az ujjaim hegyén, de nem foglalkozhattam vele, a tőrt gyors mozdulattal mélyesztettem az egyik démon nyakába. Az felüvöltött, a torkához kapott, de a seb túlságosan mély volt, hogy bármit tehessen. A szemei fenn akadtak, vér fröccsent minden felé, ahogy a földre esett és nem mozdult többet.
Kirántottam a kést, és ekkor láttam meg Tylert, akit még mindig ketten agyaltak, de még egészen jól állta a sarat. Átlendültem a kanapé támláján, és az egyik verőlegény pofájába érkeztem. Elengedte Ty-t, és ahogy a lendült tovább sodort minket, egyenesen a fogasra cakkozott ablakba esett. A szilánkok szétkaszabolták, az arcát, a kezeit, de ez nem volt elég ahhoz, hogy harcképtelené váljon. Boszorkányos gyorsasággal fordult meg, és elkapta a nyakamat. A hirtelen inzultusra a kés csörrenve esett ki a kezemből. A francba!
A fickó megütött, elég erősen ahhoz, hogy elhomályosuljon a látásom, és ahhoz is, hogy rájöjjek, egyedül nem fogom tudni kiverekedni Tylert és magamat innen. Szétcsúszott pillantásom Shadow-éval találkozott, aki még mindig az ajtóban állt, és nézte ezt az egészet. Újabb ütés, ezúttal a gyomromba. Nem akartam megtenni, Isten látja lelkem, nem akartam megtenni. Az újabb pofon az arcomat érte, és az álkapcsom táján megreccsent valami. Könnyek futották el a szemem. Nincs más esélyünk… Kinyitottam a szám, és megszólaltam. A hangom bezengte a szobát:
- Shadow, gyere be!
Többre nem emlékszem. Talán még homályosan mintha láttam volna, ahogy a vámpír átlépi a küszöböt, de aztán a következő ütés nem emberi távlatokból érkezett. A fejem hátra csuklott, a szemeim fennakadtak, még hallottam, ahogy lövések dördülnek egyszer, kétszer… sokszor, aztán teljes áramszünet.

- Miért nem ébred már fel? – hallottam a fejem fölül egy ideges hangot, de nem bírtam kinyitni a szemem. Mi a fene történt velem egyáltalán?
- Majd magához tér – felelte egy másik, sokkal higgadtabb hang – Ülj már le végre! Azzal nem segítesz rajta, ha fel-le rohangászol, csak engem idegesítesz fel vele.
Hé, emberek, én magamnál vagyok – akartam volna mondani, de csak valami nyöszörgésfélére futotta. A rohadt életbe, mitől fáj ilyen istentelenül a fejem? Óvatosan megpróbáltam résnyire nyitni a szemem, de az erős fény belenyilallt a pupillámba, mire – már ha lehet ezt ragozni – a fejem csak még jobban kezdett hasogatni, mint eddig. Mintha valaki légkalapáccsal püfölte volna belülről. Gyorsan újra becsuktam a szemem, a kezemet a homlokomra szorítottam, és megkíséreltem a helyén tartani a koponyámban mozgásnak indult csontokat.
- Vic! – most már felismertem Tyler hangját. Éreztem, hogy megmozdul az ágy matraca, ahogy leül, nekem meg a mozgástól felkavarodott a gyomrom. Ó, hát ez remek. Lemerném fogadni, hogy…:
- Agyrázkódásom van – préseltem ki a fogaim között. Na igen, már van elég tapasztalatom, hogy tünetekből is megállapíthassam, éppen, mi a nyavalyám. Már annyiszor döngöltek a földbe, hogy meg sem tudom számolni. Agyrázkódásom is volt már, nem egyszer és nem kétszer, de ez most mindegyiken túl tett. Legalábbis most így éreztem.
- Ne vigyünk kórházba? – aggodalmaskodott a srác, és ez már csak hallásra is akkora kapitális marhaságnak tűnt, hogy halált megvető bátorsággal kinyitottam a szemem.
- Isten őrizz! – tiltakoztam kapásból, de mivel a fény még mindig kegyetlenül bántotta a szemem, inkább újra becsuktam, és mély levegőt vettem, hogy háborgó gyomromat is megnyugtassam kissé. – Néhány óra múlva kutya bajom sem lesz.
- Megmondtam – jött egy másik, ismeretlen hang a szoba egy távolabbi sarkából. A gazdáját nem sikerült azonnal beazonosítanom, de a mély, kicsit karcos hangtól végig szaladt a hátamon a hideg, és végül ez volt az a momentum, ami miatt felismertem Shadow-t. Biztosan tettem valami árulkodó mozdulatot, amivel lelepleztem, hogy valójában mennyire legijedtem tőle, mert mikor újra megszólalt, a vámpír hangja sértetten csengett: - Megmentem az életedet és ez a hála?
- Ne várd, hogy hálálkodjak – nyögtem, de azt már nem tettem hozzá, hogy „azok után, amit velem műveltél”.
Kissé mintha már normalizálódott volna a helyzetem. A Vadász lét egyik nagy előnye, hogy gyorsabban gyógyulunk, mint a sok éves átlag. Egy agyrázkódás kiheverése is legfeljebb néhány órát vesz igénybe. Nagy levegőt vettem, és ülő helyzetbe tornásztam magam. A gyomrom rögtön tripla szaltót vetett, és áldottam magam, amiért a mai nap folyamán még nem ettem semmit. A menekülésen kívül csak egy dologra tudtam gondolni: Aspirin! Aspirint nekem, de gyorsan! És mivel a menekülés jelen helyzetemben úgy sem bizonyult volna eredményesnek, inkább a gyógyszer választottam. Shadow halhatóan morcosan ugyan, de kinyögte, hogy talán van valahol egy-két szem, de a mondatban az is benne volt, hogy ha annyira kell, keressem meg magamnak.
- Hozz már neki egy Aspirint – szólt rá Tyler, aki szerintem csak azért nem vállalkozott arra, hogy személyesen keresse meg, mert tisztában volt vele, hogy nem akarok kettesben maradni a vámpírral. Mit ne mondjak, teljesen igaza volt.
- Már visszaadtam a tartozásomat – morogta a másik – Nem tartozom neked semmivel.
A tekintetük összekapcsolódott és benne átívelő feszültség szinte marta a bőrömet. Azt hiszem, valamiről nagyon lemaradhattam, amíg kiütve feküdtem. Bár az is lehet, hogy az ellenszenvük mélyebben gyökeredzik. Volt egy olyan sejtésem, hogy nem ez az alkalmas pillanat rá, hogy megkérdezzem.
- Nem is nekem tartozol, – nézett rá metsző tekintettel Tyler – hanem neki – bökött felém a fejével.
Rámeredtem. Nem számítottam rá, hogy ekkora hatása lenne annak, amit Mady haláláról meséltem neki. De láthatóan mégis csak szíven ütötte, és minden szavamat fenntartás nélkül elhitte. Jó volt, hogy végre valaki az én oldalamon áll.
Shadow is megmerevedett, aztán rám pillantott. Nem tudom, mit olvashatott ki az arcomból a gyűlöleten kívül, de felsóhajtott, felállt, és kiment a szobából.
Ahogy eltűnt, esett csak le, hogy már nem is Tyler lakásában vagyunk. Eddig annyira lekötött a fájdalom, és a tény, hogy rémálmaim kísértőével tartózkodom egy légtérben, hogy le sem esett, egy teljesen más lakás nappalijában fekszem. A falak piszkos fehérek voltak, már-már szürkék. A kanapé, amire engem pakoltak, halvány kék, és itt is, ott is kosz foltok tarkították. A szoba másik sarkában árválkodó antik komód még dédnagymamám korabeli lehetett, és a kanapéval szemben álló két fotel is ebbe a kategóriába tartozhatott. Az ablak előtt nehéz, sötétkék, szinte már fekete sötétítő lógott, ami egy csepp fényt sem engedett be odakintről. Ezért is kapcsolták fel a lámpákat.
- Hogy érzed magad? – kérdezte Ty, és csodálkoztam, hogy eddig kibírta, hogy ne tegye fel ezt a hülye kérdést.
- Fantasztikusan – ekkor fedeztem csak fel, hogy a karomon tiszta, friss kötés fehérlik. A srác követte a pillantásomat, és kérdés nélkül is magyarázatot adott.
- Újra vérezni kezdett a sebed, alig akart elállni. Aztán Shadow kent rá valamit, amitől szinte azonnal csillapodott a vérzés – megvonta a vállát. – Állítólag a véralvadás gátló, amit a késre kentek, megegyezik azzal az enzimmel, ami a vámpírok nyálába is megtalálható.
Már a gondolattól is a hideg rázott. Összenyálazták a karomat. De jó nekem.
- És mégis mit kent rá az a csodadoktor? – sóhajtottam, mert kénytelen voltam beletörődni, hogy egy vámpír – nem is akármelyik! – részesített orvosi ellátásban, ráadásul nem is csinálta rosszul.
- Nem tudom, de úgy tűnt, tudja mit csinál.
- Hát persze – morogtam gúnyosan, mert legszívesebben most azonnal karót döftem volna annak a szarházinak a szívébe. Nem számított, hogy most talán megmentette az életemet, mert egy évvel ezelőtt ő tette tönkre. Még hozzá nem kicsit. – Egyébként hol is vagyunk?
- Nála.
Volt egy olyan rossz előérzetem, hogy ezt fogja mondani.
- Remek.
Ebben a pillanatban lépett be az emlegetett szamár, egy pohár vízzel és két fehér tablettával a kezében, az egészet szó nélkül Tyler kezébe nyomta, majd visszaült az előbbi foteljába. Nem reagáltam rá, meg se köszöntem, mintha itt sem lenne. Mert jobban örültem volna neki, ha valóban nincs is itt. Bevettem a gyógyszert, megittam a vizet, majd visszadőltem a párnára.
És ekkor eszembe jutott valami.
- Hány óra van? – néztem Ty-ra, aki még mindig a kanapé végében ücsörgött, és hol rám, hol a vámpírra nézett.
- Majdnem három – felelte, és felvonta a szemöldökét. – Miért?
Hogy miért? Mert Andy ma kettőkor médiumhoz akart cipelni engem. Istenem, olyan volt, mintha hetekkel ezelőtt történt volna. És bár már akkor sem rajongtam az ötletér, sőt még a Figyelőm lelkébe is alaposan belegázoltam - amiért nem mellesleg még mindig nem kértem bocsánatot - elfogott a bűntudat. Képes voltam úgy lelépni, hogy Stephennek szóltam róla, Andy-nek meg nem?
- Fel kell hívnom valakit – mondtam végül. – Ide tudnád adni a telefonodat?
Nem akartam, hogy Andy felismerje a számomat, mert a végén még kitalálná, hogy szól anyuéknak, és együttes erővel nekiállnának megkeresni. Azt pedig valahogy szerettem volna elkerülni.
Tyler szó nélkül nyújtotta át a mobilját, én pedig bepötyögtem Andy számát. Aztán csak hallgattam a telefon búgását. Senki sem vette fel. Kezdett rossz előérzetem támadni. Elővettem a sajátomat, és azon is megpróbálkoztam a hívással. Talán csak azért nem veszi fel, mert nem ismeri a számot…
- A-hívott-szám-pillanatnyilag-nem-elérhető – mondta be a géphang, nekem meg ökölbe szorult a gyomrom. Andy soha nem kapcsolja ki a telefonját. Soha! Itt valami nem stimmel!
Azt hiszem, az arcomon is látszódhatott valami, mert Ty nagyon halkan megtörte a csendet.
- Vic, mi a baj?
Ránéztem, és az ölembe ejtettem a mobilomat. - El kell mennünk valahová. Azonnal.

2008. augusztus 16., szombat

A következő generáció - 8. fejezet


A kórháztól a kocsimig tartó ugyanilyen néma csendben tettük meg. Annyi minden járt a fejemben. Legfőképpen a bosszú, válogatott kínzások, és kivégzési módok, amiket a főgörénynek tartogatok, és amiket soha az életben nem fog elfelejteni. Még mindig éreztem a számon Stephen csókját, és ez idegesített. Az elején csak baromira zavarba jöttem tőle, és igyekeztem még a gondolatát is kiűzni a fejemből. De a félórányi sétálgatás után rájöttem, hogy mennyire dühít, amit Stephen művelt. Mert ezzel sikeresen, és végérvényesen megváltoztatta a barátságunkat. Ha ennek az egésznek vége lesz, és esetleg még túl is élem, már sosem fogok tudni úgy ránézni, hogy ne jutna eszembe, egyszer, egy hülye pillanatában megcsókolt. Én pedig, amekkora címeres ökör vagyok, hagytam. Ez legalább annyira ez én hibám is, mint az övé.
Végre megláttam a kocsimat, ahogy elhagyatottan állt a Gruner ház előtt. Senki nem volt otthon, az orvosoknak időközben biztosan sikerült elérniük Mrs. Grunert, aki már be is ment a kórházba. Előhalásztam a zsebemből a kulcsot, és kikódoltam az ajtókat. Mielőtt azonban beszállhattam volna Tyler megszólalt a hátam mögött. Szinte meglepett, hogy ő is itt van. Annyira elgondolkoztam, hogy egyszerűen nem is figyeltem a külvilágra. A fene vigye el Vic, szedd össze magad!
- Akkor most mi lesz?
Fáradtan fordultam szembe vele, és a kocsiajtónak támaszkodtam.
- Hogy érted? – kérdeztem vissza, bár pontosan tudtam, hogy miről beszél. Egyszerűen csak halogatni akartam, hogy ki kelljen mondanom. Mert ha szavakba foglalom, valósággá válik. Attól pedig rettegtem.
- Elfogadod a segítségemet? Hajlandó vagy elbújni, amíg ki nem találunk egy atom biztos tervet? – szegezte nekem egyenesen a kérdést, és nagyon komolyan nézett a szemembe. Feltett egy korrekt kérdést, ez alól már nem lehetett kibújni.
Nagy levegőt vettem, és lehunytam a szemem egy pillanatra. Pedig már döntöttem, akkor miért volt olyan nehéz kimondanom? Nyeltem egy nagyot, kinyitottam a szemem és ránéztem.
- Rendben – mondtam ki, és legszívesebben már abban a pillanatban szívtam is volna vissza. De nem tehettem.
- Rendben? – kérdezte vissza Ty csodálkozva, láthatón legalább annyira megleptem a döntésemmel, mint amennyire saját magamat.
- Igen – bólintottam megtörten – Csak előbb haza kell mennem összepakolni.
Aztán eszembe jutott, hogy ez jelenleg nem is annyira jó ötlet. Hiszen anyámék valószínűleg otthon vannak. Velük pedig egyáltalán nem szerettem volna összefutni. Ó, hogy a fene vigye el! Azt hiszem, nagy dilemmám Ty-nak is szemet szúrt, mert egyszer csak megszólalt.
- Visszajöhetünk este. Akkor már biztosan alszanak.
Na igen. Vagy a szobámban fognak ücsörögni egész éjszaka, és azonnal kérdőre vonnak majd, amint bemászom az ablakon. Fasza terv. Tényleg, egyszerűen zseniális. De mivel nekem sem jutott jobb az eszembe… Aztán valami hirtelen beugrott. Stephen vadászfelszerelése, hát persze! Hogy nem gondoltam rá már hamarabb! Bevágtam a kocsiajtót, majd a bejárati ajtót félretolva becsörtettem a házba. Egyenesen felszaladtam az emeletre, és nem törődtem vele, hogy Tyler utánam kiált. Belöktem Stephen szobájának ajtaját, és lehasaltam, hogy belássak az ágy alá. Tudtam, hol tartja a tőlem kapott felszerelést. Annyiszor jött velem vadászni, hogy neki is be kellett szereznem a szükséges kellékeket. Nem járkálhatott velem fegyverek nélkül. Én mondtam neki, hogy tartsa a cuccokat az ágya alatt, mert ott még csak esélye sincs, hogy az anyja véletlenül megtalálhatja.
Addig túrtam, míg végül a kezem bele nem akadt a nagy sporttáskája fülébe. Kihúztam, feltérdeltem, és meglestem a tartalmát. Keresztek, szenteltvizes üvegcsék, karók, és az én nyílpuskám ikertestvére, amit még a múlt hónapban kapott tőlem a 18. születésnapjára. Majdnem tökéletes volt a paletta, egy valamit kivéve. Stephennek nem voltak kései. Nekem több, különböző méretű tőr is volt a repertoáromban, arra az esetre, ha a karó és a nyílpuska nem bírna elég hatásos meggyőzőerővel. Na és persze ott voltak még a mágiában szerzett alapismereteim is, nem sok, csak néhány apróság, melyekre még Willow tanított meg régen. De ennyi elég is a nosztalgiából.
Magamhoz vettem a nyílpuskát, néhány karót, és két keresztet. Nem akartam teljesen kifosztani a készletét, de kellett, hogy legyen nálam néhány dolog, ha meg kellene védenem magam.
- Te meg mit csinálsz? – jött Tyler érdeklődő hangja az ajtó felől. Rápillantottam, ahogy engem figyelt a félfának támaszkodva, aztán folytattam Stephen tartalékainak felszámolását.
- Kell egy kis muníció – feleltem, és kis megfontolás után eltettem még egy üveg szenteltvizet. – Csak amíg vissza nem szerzem a saját dolgaimat.
- Szerinted annyira elszántak, hogy néhány órát sem élünk túl fegyverek nélkül? – volt egy leheletnyi gúny a hangjában, ahogy ezt mondta.
- Szerinted nem? – kérdeztem vissza, és metsző tekintettel néztem vissza rá. – Azok után, ami Stephennel történt, nem vagyok hajlandó félvállról venni a dolgokat. És van egy olyan sejtésem, hogy te is életben akarsz maradni, szóval fogd be!
- Akár hiszed, akár nem, nekem is vannak fegyvereim otthon – jegyezte meg, miközben én visszafordultam a sporttáska felé és még egyszer szemügyre vettem a tartalmát. Lehet, hogy nem ártana még egy kereszt? – Mit gondolsz, hogyan éltem túl az elmúlt hónapokat?
Ebben végül is volt valami, de most nem voltam hajlandó foglalkozni vele. Szépen elengedtem a fülem mellett nyilvánvalóan költőinek szánt kérdést, - csak úgy, mint ahogy anya, vagy apa esetében is szoktam, mikor a vadászatot tiltják meg – felegyenesedtem, a kisebb kellékeket a zsebeimbe gyömöszöltem, a nyílpuskát a vállamnak támasztottam, és a táskát egy laza mozdulattal visszarúgtam az ágy alá. Aztán sarkon fordultam, kikerültem Tylert, és futólépésben elhagytam Stephenék házát.
Lent bepattantam a kocsimba, és vártam, hogy Ty is méltóztasson lefáradni végre. Mikor beült mellém az anyósülésre, megkérdeztem:
- Hová megyünk?
- Hozzám – felelte, miközben beindítottam az autót.
- Nem arról volt szó, hogy biztonságos helyet keresünk? – kérdeztem, miközben kihajtottunk a főútra és elvegyültünk az ebédidei csúcsforgalomban.
- De igen – bólintott, miközben előhalászta zsebéből a mobilját. – Csak előtte el kell intéznem néhány telefont. Ha minden jól megy, egy ismerősöm átadja nekünk a lakását egy kis időre.
- Mégis miféle ismerős? – bizalmatlan lennék? Hát, ez valószínű, de az óvatosságomnak köszönhettem, hogy eddig életben maradtam, márpedig egy ismerősöm ismerősében bízni nem éppen öt csillagos ötlet. Főleg, hogy Tylert is alig néhány napja ismerem.
- Rendes srác, ráadásul tartozik egy-két szívességgel – vonta meg a vállát. Hát, ettől a választól most nem kifejezetten lettem okosabb.
- És esetleg neve is van ennek a fantasztikus havernak? – kérdeztem, miközben befordultunk egy kis mellékutcába. Bár még csak egyszer jártam Tylernél, remek a tájékozódó képességem. Múltkor alaposan megjegyeztem az útvonalat.
- Úgy sem ismered – próbált volna hárítani, de engem nem lehet ilyen könnyen lerázni.
- Azért egy próbát megér.
Rám nézett, aztán mikor látta, hogy ezt a koncot nem fogom elereszteni, felsóhajtott.
- Shadow – mondta ki olyan halkan, hogy éppen csak meghallottam, de ez is elég volt ahhoz, hogy tövig a fékbe tapossak. Ezer szerencse, hogy nem jött mögöttünk senki, mert különben csúnya balesetet okoztunk volna. Rámeredtem, és azon gondolkoztam, kinyírjam-e vagy sem. Ennyire még ő sem lehet hülye!
- Shadow? – kérdeztem vissza élesen, és félrehúzódtam a járdaszegély mellé, hogy a mögöttünk dudáló Volkswagen elférhessen. – Mármint Shadow, a vámpír? Az a Shadow, aki tavaly két embert megölt, hármat pedig vámpírrá tett? Az a Shadow, aki eltűnt előlem, és sehol sem akadtam a nyomára? Az a Shadow, aki megfenyegetett, hogy ha visszajön, nem élem meg a 18. születésnapomat?! – már kissé üvöltöttem, de azt hiszem ez jelen estben érthető is. Mert megijedtem. Nem szoktam, de most Shadow nevének említésére is kirázott a hideg. Még most is úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna, hogy két osztálytársamat holtan találták egyik hajnalban az iskola parkolójában. Egyszerűen csak kivéreztették őket, esélyük sem volt. Mady, az egyik áldozat, a legjobb barátnőm volt. Emlékszem, mit éreztem, mikor megláttam, hogy szétmarcangolták a nyakát… A bűntudat terhe tonnás súlyokkal nehezedett a vállamra. Tudtam, hogy az én hibám volt. Tudtam, hogy nekem akart így üzenni valaki. De lesújtott a gyász, és egyszerűen nem voltam hajlandó foglalkozni vele, még akkor sem, mikor a fülembe jutott, hogy a végzős diákok közül hárman eltűntek.
Csak feküdtem otthon az ágyban, és bámultam a szoba sötét plafonját. Nem tudtam sírni, még a temetésen sem. Egyszerűen képtelen voltam rá. A gyászom mélyebb volt, a kétségbeesett zokogásnál. Úgy éreztem, mintha kiszakították volna a szívem egy darabját. A harmadik diák eltűnése utáni estén megjelent nálunk Andy. Anya nem akarta felengedni hozzám, majdnem meg is ütötte, apának alig sikerült visszafognia. Hallottam odalent a dulakodás hangjait, de nem voltam hajlandó kidugni az orrom a szobámból. Még akkor sem szóltam egy szót sem, mikor Figyelőm dörömbölni kezdett a szobám ajtaján. Nem akartam látni, nem akartam látni senkit. Tudtam, miért jött, és hogy mit fog mondani. Hogy menjek, álljak fel és harcoljak! De nem akartam harcolni, egyszerűen úgy éreztem, nem vagyok elég erős hozzá. Aztán mégis beengedtem, de szilárdan eltökéltem, ez egyszer nem hagyom magam rábeszélni. Most nem vagyok hajlandó a vállamra venni a világ terhét, nem és nem!
De aztán Andy megszólalt, és olyanokat mondott… az nap tudtam először sírni a tragédia óta. Felöltöztem, és elmentem, hogy megkeressem azt a szemetet, de helyette csak az átváltozott végzősöket találtam. Megöltem mindet. És csak azután vettem észre, hogy a romos ház poros padlóján egy levél hever. A fehér borítékon, kacskaringós betűkkel az én nevem állt. Felvettem, remegő kézzel bontottam fel, és olvasni kezdtem az egyforma, dőlt betűkkel írt levelet:
Vadász!
Gondoltam te sem képzelted, hogy ennyivel megúszod. Megpróbáltalak megtörni, de mint a mellékelt ábra mutatja nem sikerült. Hiszen akkor nem lennél itt. Ahogy én sem.

Rémülten fordultam körbe a kis szobában, de nem láttam senkit. A fák kísértetiesen recsegtek odakint, a szél nekifeszült az ablakoknak. Megborzongtam, és tovább olvastam a levelet.
Ne félj kis Vadász, ma éjjel biztonságban vagy. Csak azt akarom, hogy tudd, jobb vagyok nálad. Bármikor megölhetlek, csak akarnom kell, ezt jól vésd az eszedbe. Most elmegyek, de vissza fogok jönni, és akkor megküzdök veled. Addigra talán már lesz esélyed, ellenem, de akkor is el fogsz bukni. Ahogy most is elbuktál.
Tudtad, hogy Mady az utolsó sikolyával is téged hívott? Arra várt, hogy még időben érkezel és megmented.

Elhomályosult a látásom, a könnyem a papírra cseppent.
De te nem jöttél, és magányosan kellett meghalnia, azzal a tudattal, hogy a legjobb barátnője nem tudott segíteni rajta. Cserbenhagytad Victoria.
Már annyira remegett a kezem, hogy alig tudtam kivenni a szavakat. A betűk összefolytak a szemem előtt.
Remélem, hamarosan találkozunk. A mielőbbi viszont látásra kis Vadász.
Shadow

Csak álltam, és úgy éreztem, mintha minden levegőt kipréseltek volna a tüdőmből. A levél kiesett a kezemből, én pedig térdre estem. Megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim, és csak az járt a fejemben, hogy ha megtalálom ezt az alakot, azt is megbánja, hogy egyáltalán megszületett. Ezt senki sem teheti velem büntetlenül.
Még mindig nem sikerült túl tennem magam rajta, de megtanultam együtt élni a tudattal, hogy öt embernek miattam kellett meghalni. Nem féltem, hogy egyszer Shadow tényleg visszajön és beváltja a fenyegetését. Mert nem élhettem rettegésben. Nem bujkálhattam a szobámban, arra várva, mikor bukkan fel, és mikor fejezi be, amit elkezdett. Soha, senkinek nem mutattam meg a levelet, még Andy-nek sem. De megőriztem, és bármikor, ha úgy érzem, már nem megy tovább, elolvasom, és erőt merítek belőle. Mert Shadow a példa arra, hogy miért is csinálom azt, amit. Mert ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Shadow nem tudott megtörni, pedig megpróbálta, de nem sikerült neki, és ettől én csak szívósabb, keményebb lettem. És megfogadtam, hogyha egyszer találkozok vele, megölöm. Elvégre ő is a halálomat akarja, nem igaz?
- Az a Shadow, akinek két hónappal ezelőtt megmentettem az életét, ezért most tartozik egy szívességgel – nézett rám Ty, és valószínűleg nem is értette, mitől estem ilyen szinten pánikba. Pedig ha tudta volna… ha átélte volna azt, amit nekem kellett…
- Nem vagyok hajlandó a karjaiba sétálni – ráztam meg a fejem. Még csak az kellene, hogy egy gyilkos házában lakjam, aki nem mellesleg életcéljának tekinti, hogy egy szép napon engem is eltegyen láb alól, hát kösz nem. És mi van akkor, ha Shadow a felelős ezért a mostani kis incidensért is? Ha ő küldte a nyakamra bérgyilkosokat? Simán kinézem belőle, hogy ilyesmit tegyen. De ez akkor egyben azt is jelentené, hogy Tyler egész idő alatt hazudott nekem, és csak azért van itt, hogy leszállítson a főnökének. Ezek tényleg ennyire hülyének néznek engem?
- Szállj ki a kocsimból – jelentettem ki, és megmarkoltam az ülés mellett lapuló nyílpuskát. Látszott rajta, hogy nem érti. A szeme kerekre tágult a csodálkozástól.
- Miért?
- Csak szállj ki – sziszegtem összeszorított fogakkal – Nem vagyok hajlandó olyan emberre bízni az életemet, aki Shadow-val haverkodik.
- Én nem haverkodom vele – kezdett azonnal mentegetőzésbe – Csak egy egyszerű szívességről van szó, ez minden – összevonta a szemöldökét, és az arcomat tanulmányozta. – Mi tett veled Shadow, hogy ennyire félsz tőle?
Rámeredtem. Hát ennyire látszana rajtam? Ennyire nyilvánvaló lenne, mennyire rettegek tőle?
- Az csak rám tartozik – feleltem végül, és kibámultam az ablakon.
- Nem fog bántani Vic, megesküszöm rá.
Felhorkantam.
- Te is tudod, hogy ez nem rajtad múlik – csóváltam meg a fejemet – Ha Shadow meg akar ölni – már pedig ne legyenek illúzióid, mert meg akar – te nem tehetsz ellene semmit. Sokkal erősebb, mint te. Esélyed se lenne ellene.
- Akkor mégis mihez akarsz kezdeni? – kérdezte, és most már számonkérően csengett a hangja. Gondolom nem tett túl jót az egójának, hogy gyakorlatilag azt mondtam neki, még egy vámpírral sem tudna elbánni. De hát ami igaz az igaz. Shadow különben sem tartozik az átlagos vérszívók közé. – Ennél biztosabb helyet nem fogsz találni. Mit gondolsz, megfordul egyáltalán a fejükben, hogy egy körözött vámpír lakásában keressenek? Nem! És éppen ezért leszel biztonságban. Mert senki sem jutna eszébe az a képtelen ötlet, hogy éppen Shadow bújtatja el a Vadászt.
- Na persze, aztán majd Shadow egy óvatlan pillanatomban letépi a fejemet – vágtam vissza, most már én is ingerülten – Köszönöm, én ebből nem kérek!
- Miért félsz tőle ennyire? – kérdezte, de nem volt gúny a szavaiban. A hangja meglágyult, mintha komolyan érdekelné, mintha aggódna értem. De persze ez hülyeség, miért is aggódna értem egy szinte vadidegen? Engem sem enne különösebben a penész, hogy megtudjam, mit titkol előlem, ha nem az életem múlna rajta.
- Azaz én dolgom – próbáltam volna megint hárítani, de ezúttal nem hagyta.
- Miért nem hagyod, hogy segítsek? – kérdezte, és őszintének látszott. Na persze, az nagyon jól ment neki. A bánatos kölyökkutya tekintet, az aztán minden pasinak baromira megy. De ettől még nem kellett volna, hogy meglágyuljon a szívem. Nekem nem szokott! Különösen nem azért, mert egy jó pasi véletlenül szépen néz rám. De most egyszerre elfáradtam. Úgy éreztem magam, mintha alaposan kifacsartak volna. Az utóbbi napokban túl sok minden történt, túl rövid idő alatt, és én egy lélegzetvételnyi szünethez sem juthattam közben. Vágytam arra, hogy végre valaki levegye a vállamról a terhet. Hogy végre ne nekem kelljen az erősnek, meg a rettentetlennek lennem. Jó lett volna, ha most az egyszer én vagyok az akire vigyáznak, és nem nekem kell vigyáznom másokra.
Felsóhajtottam, hátradőltem az ülésen és az ölemben összekulcsolt kezeimet bámulva elmeséltem neki az egészet. Hogy mi mindent vett el tőlem az a szemétláda, és hogy tavaly, alig 17 évesen már olyan vénnek és kiégettnek éreztem magam, mint egy öregember. És ez azóta sem változott meg. Mert nem változott. Azóta sem változott semmi. És ez csak rosszabb lesz, mert ez a folyamat nem működik visszafelé. Aki egyszer már elvesztette az ártatlanságát – azt a naivitást, amiből a legtöbb ember sohasem nő ki – akkor már soha nem kaphatja vissza. Én ezt akkor vesztettem el, mikor megláttam Mandy-t holtan feküdni a saját vérében. És amikor megöltem a három végzőst, hogy ők ne ölhessenek meg másokat… Amikor Shadow levelét olvastam és arra gondoltam, egy nap karóhegyre tűzöm ezt a tetvet.
Tyler nem szólt közbe, mialatt beszéltem, de éreztem magamon a pillantása súlyát. Nem mertem ránézni. Féltem, hogy sajnálatot látnék az arcán, akkor pedig az isten se tudta volna megakadályozni, hogy sírni ne kezdjek. Azt pedig nem akartam. Szerettem volna elbújni egy sarokba és szépen, nyugodtan darabjaimra hullani, de ezt most nem tehettem meg. Talán majd később.
- Most már érted? – értem végül kis monológom végére. – Amint meglát, meg fog ölni. Kérdéses, miért nem próbálta meg még eddig – végre összeszedtem magam annyira, hogy ránézzek. – Nekem szövetségesekre van szükségem, nem újabb ellenségekre, mert a végén már tényleg nem lesz hova rejtőznöm előlük.
Láttam rajta, hogy érti, amit mondok, de nem szívesen törődik bele. Hitt nekem, ez világos, de még mindig Shadow-t tartotta a legjobb megoldásnak. Naná! Én meg úgy éreztem magam, mintha éppen az oroszlán barlangjába készülne belökni. Egy nagy, mutáns, vérszomjas oroszlánéba.
- De Vic, én…
- Nem vállalhatsz felelősséget érte – vágtam a szavába. – Találjunk ki valami mást.
Nagy levegőt vett, mintha még győzködni próbálna.
- Kérlek – néztem a szemébe fáradtan. Egy darabig csak nézett, végül bólintott.
- Úgy lesz, ahogy akarod.
Fellélegeztem.
- Köszönöm – visszakanyarodtam az utcára, és a gyomromban egy kicsit kiengedett a görcs.
- De szerintem még mindig Shadow lenne a legjobb megoldás – jegyezte meg Ty, de ezzel már nem voltam hajlandó foglalkozni.
- Elsőre is meghallottam.
A lakásáig hátralévő tíz percet csendben tettük meg. Még akkor sem szóltunk egymáshoz egy szót sem, mikor leállítottam a motort, és felcaplattunk a lépcsőn a kapuig. A lakás ugyanolyan volt, mint amilyenre emlékeztem, azzal a különbséggel, hogy most mindenhol megtömött táskák és dobozok hevertek. Hm, mi a fene…?
- Csak nem költözöl? – kérdeztem, miközben felakasztottam a kabátomat a fogasra, ő pedig eltűnt a konyhába vezető ajtó mögött.
- Csak nem – felelte, és csörömpölni kezdett valamivel. – Egyszerűen csak jobb, ha mindenre fel vagyok készülve. - Ekkor értem utol. Valami bögrékkel szöszölt, háttal nekem, majd megfogta a kiöntőt, amiben egy kis kávé lötyögött, és testvériesen szétosztotta. – Tudod, ha gyorsan kellene távoznunk, ilyesmi – fejezte be a mondatot már a hűtő ajtóban lógva.
- Ilyesmi – ismételtem rezignáltan. Tehát az ő kis barlangja sem olyan szuper biztonságos, mint azt cirka félórája állította. De hát mit is vártam? Páncélajtókat, és biztonsági rendszereket? Ugyan már!
- Mennyi cukor? – kérdezte, mikor már kiöntötte a tejet, és levette a szekrény tetejéről a kockacukros dobozt.
- Egy.
A kezembe nyomta a fekete alapon kék csíkos bögrét, és a hálószobába indult. Gondolom, úgy volt vele, hogy találjam fel magam, nos, részemről sosem voltam egy szívbajos valaki. A járást már ismertem, ezért egyenesen a nappaliba vettem az irányt, lehuppantam a múltkori fotelomba, felkaptam a távirányítót és bekapcsoltam a tv-t. Éppen a csatornákat váltogattam, és azon anyáztam, hogy miért nem adnak semmi normálisat, mikor megszólalt a csengő.
- Kinyitnád? Biztos a pizza lesz az! – hallottam Ty hangját, meg mellé valami vízcsobogást. Tehát zuhanyozik. Mégsem mondhatom azt, hogy az ő lakása, nyissa ki ő, nem vagyok a szobalánya. Különben is, éhes voltam, ma még nem ettem semmit és a pizza remekül hangzott. Felsóhajtottam, amilyen mázlim van, még fizetni is nekem kell. Letettem a bögrét a kisasztalra, és az ajtó felé indultam. A kulcs a zárban lógott, gyanútlanul fordítottam el, és tártam szélesre az ajtót.
Abban a pillanatban kővé dermedtem, ahogy megláttam a magas, sötét alakot. A szeme olyan fekete volt, mint a szurok, és tökéletes kontrasztot alkotott éjsötét hajával, halottsápadt bőrével. Amint meglátott, elmosolyodott, és megvillantotta a szemfogait. Soha nem találkoztam vele személyesen, mégis, ebben a pillanatban pontosan tudtam, ki áll a küszöbön. Éreztem, hogy megfagy a vér az ereimben, a szívem pedig úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a bordáim alól.
- Shadow – suttogtam rekedten.
- Vadász.

Másvilági lázadás (Írta:Kalina Anikó és Sasvári Vivien)

1. fejezet


- Loren Johnsonnal beszélek? – hallottam a telefonkagylóban egy mély, búgó, női tónust. Egyetlen dolog tesz ilyet egy ember hangjával, ami nem más, mint a bagó.
- Igen, én vagyok, miben segíthetek? – az apró boxomban üldögélve fogadtam a jövőbeli, esetleges alanyaim hívását. Csak így tudtam kiszűrni, ki kamuzik, és ki mond igazat. Ha titkárnőt fogadok, a napjaim jó részét tehetséges kuruzslókra fecsérelhetném. Na nem mintha ennyire jól menne nekem, egyáltalán nem. A rovatomat általában csak azok olvassák el, akik a horoszkóp bigott követőinek táborát is szaporítják. De örülhetek, hogy egyáltalán van egy saját rovatom!
- Lucia Ferrel vagyok, jós, és spiritiszta.
- Igen? – a hangom unottan csengett. Talán nem is akkora meglepetés, tekintve, hogy egy nap vagy száz ilyen kezdetű hívást fogadok. Ezzel még igazán nem megyek sokra.
- Beszéltem az apja szellemével. Ő kormányzott ide magához – már ez is kezdi? Amióta valahogyan megtudták, hogy az apám már az örök vadászmezőkön pihenget, folyamatosan ilyen, és hasonló dumákkal próbálják nekem bemagyarázni szellemlátó mivoltukat. Rejtély, hogy ki volt a spicli, de egyszer ezt is kiderítem.
- Káprázatos. És üzent is valamit? – a jegyzetfüzetem után nyúltam, és visszalapozgattam, hogy kiderítsem, a mai napon már hányszor hallom az apukás sztorit. Közben a kagylót a vállammal szorítottam a fülemhez.
- Azt, hogy szereti magát. – Ennél azért már hallottam frappánsabbat is. Igazán gyakorolhatott volna még egy keveset otthon, a tükör előtt.
- És volt egyéb oka is a hívásának? – a riportom alanyai, jelentkezésükért pénzt kapnak. Ez afféle buzdítás, hogy merjenek a publikum elé állni. Nem nagy összeg, de ahhoz éppen elég, hogy egy csomó agybeteg barmot vonzzon a rovatomhoz.
- Igen, nos gondoltam, én is megoszthatnám az élményeimet önnel, mintsem hogy jómagam is gyakran diskurálok a szellemekkel – naná! Mert a szellemekkel lehet beszélgetni... Én sem vagyok egy Einstein ebben a témában, hiába az a tengernyi kutatás, de annyit azért én is tudok, hogy a szellemek nem beszélgetnek. Egyik sem. Bárhogyan is kommunikálnak egymás között, mi azt nem hallhatjuk.
- Nézze, Mrs. Ferrel...
- Miss. Ferrel! – javított ki. És erre még büszke is ennyi idősen? – De szólítson csak Luciának.
- Rendben, Lucia. Az a helyzet, hogy nem készítek riportot több szellemlátóval. Bőven van anyagom, már csak a cikket kéne megírnom, és végeztem a témával – ez volt az én „lekoptató szövegem”, ami érthetetlen módon, de mindig bevált.
- Ó, értem... – kicsit csalódottnak tűnt, de már nagyon rég nem tudott meghatni mások nyafogása. Régebben talán még meg is sajnáltam volna, meghallva, hogy mennyire elszontyolodott, de most...
- További jó diskurálást Miss. Ferrel! – ezzel letettem. A fülemet már nem éreztem. Pihenőre volt szükségem. Kihúztam a telefonomat, hogy ne csörögjön feleslegesen, majd elindultam a dohányzóba. Tudom, halálosan káros, és semmi jó nincsen benne, de nekem kitűnő stresszoldó. Mintha a nikotin egy stressz elleni hatásos drog lenne.
A helyiség felé haladva összetalálkoztam a főnökömmel, Kimmel. Mélyen feminista, ennél fogva a lapnál alig dolgoznak férfiak. Akik itt vannak, azok is csak úgy kerülhettek be, ha valamelyik alkalmazotthoz rokoni szál fűzte. Én ezt mindig is elleneztem. Amit én kemény munka árán szerzek meg, az nekik minden kínlódás nélkül az ölükbe hull... Hát hol itt az igazság?
- Lory, megvan már a békák és az időjóslás kapcsolatáról szóló cikked? Most már ideje lenne leadni, mert anélkül nem tudom lezárni a számot! – olyan hirtelen vetette rám magát, hogy megijedtem tőle. Mindig ezt csinálja, de egyszerűen nem bírom megszokni.
- Már csak a befejezés hiányzik. Délutánra átküldöm.
- De aztán tényleg úgy legyen – fenyegetett meg tréfásan, én meg úgy éreztem, legszívesebben a pofájába borítanám a teljes kávéautomatát. De még visszafogtam magam.
Csak biccentettem, sarkon fordultam, és otthagytam, csessze fel egészen nyugodtan másnak az idegeit. Kim Harison 40 év körüli, idegesítő kis mitugrász volt, de mivel szükségem volt erre a munkára, ezt nem vághattam a képébe. Pedig sokszor már majdnem megtettem. De sajnos tisztában voltam vele, hogyha kihúzom nála a gyufát, fél pillanat alatt a szerkesztőség küszöbén találhatom magam. Viszont a számlákat valamiből fizetni kellett, ráadásul anyámnak is tartoztam egy kisebb összeggel. Nem engedhettem meg magamnak a munkanélküliség luxusát.
Mit ne mondjak, mikor egyetemre mentem, nem az volt minden vágyam, hogy egy másodosztályú pletykalap, másodosztályú rovatait szerkesszem, de egyelőre csak ennyire futotta. Minden reményem a titokban íródó cikkemben volt. Ha sikerülne végre elvarrnom a szálakat, és kiadni a sztorit, talán nagyobb lapok is felfigyelnének rám. De amíg ez be nem következik, esélyem sincs.
Gondolataimba merülve téptem fel a dohányzó ajtaját, és kétszer is keresztül néztem Christinen, mire egyszer észrevettem. Chris 32 éves, csinos, magabiztos nő volt, és már vagy öt éve dolgozott a lapnak. Mikor másfél évvel ezelőtt ide kerültem – a pokol legunalmasabb bugyrába – ő volt az első, aki képes volt két kedves szót szólni hozzám. Azóta is barátok vagyunk. Nem azok az elválaszthatatlan fajták, de tudjuk, hogyha valami gond adódik, mindig számíthatunk a másikra.
Elmosolyodott, mikor meglátott, és mikor fáradtan lehuppantam mellé a kopott, foszladozó kanapéra, megkérdezte:
- Mi a gond, kislány? Úgy nézel ki, mint akit kifacsartak.
És ha még az igazat is tudnád…
- Csak nem aludtam valami sokat – vontam meg a vállam, meggyújtottam a cigit, és hosszan kifújtam a füstöt.
- Na, csak nem randid volt? – kíváncsiskodott, mire csak elmosolyodtam.
- Persze – bólintottam, és a hangom cinikusan csengett – másra sincs időm, minthogy randizgatni járjak.
Bár inkább randiztam volna tegnap. Még az is jobb lett volna, mint egy megkergült, pisztollyal hadonászó médium elől menekülni négy háztömbön keresztül… Kéretik nem röhögni! A munkám néha egyáltalán nem olyan nyugodt és biztonságos, mint szeretném.
- Túl sokat dolgozol – nézett rám szemrehányóan, mély barna szemeivel. – Gyere át ma vacsira, Sissi örülne neki.
Christ három éve hagyta ott a férje egy másik nőért. A lányuk, Sissi még csak két éves volt. A pasas lelépett, és nem is jelentkezett azóta, még gyerektartást sem fizet, de beperelni nem tudják, mert egyszerűen eltűnt, mint a kámfor.
- Kösz, de talán majd máskor – próbáltam hárítani – Ha itt végeztem, még be kell néznem anyámhoz. Már két hete ígérgetem neki. Most már nincs mentségem.
- Hát jó – biccentett elgondolkozva, és látszott rajta, hogy egy szavamat se hiszi. Sosem tudtam jól hazudni. Reméltem, egyszer majd talán megtanulom, hogy kell, de eddig még nem sikerült. Kíváncsi lettem volna rá, vajon a homlokomra van-e írva, hogy egy látnokot készülök meglátogatni az este, és eszem ágában sincs az anyámhoz menni. Már több mint fél éve nem is beszéltem vele, elmenni hozzá pedig pláne nem volt kedvem.
Anya már a kezdetek kezdetén is őrültségnek tartotta, amit csinálok, és ezt minden egyes találkozásunk alkalmával az orrom alá is dörgölte. Látogatásaink rendszerint úgy végződtek, hogy én közöltem vele, ne szóljon bele az életembe, ő pedig a fejemhez vágta, hogy apa nagyot csalódna bennem, ha látná, mennyire semmibe veszem az emlékét. Ezt pedig gyűlöltem hallani. Így az tűnt a legjobb megoldásnak, ha esélyt sem adok neki arra, hogy még jobban beledörzsölje a sót a soha be nem gyógyuló sebbe.
- És holnap? – rezzentett fel gondolataimból Chris hangja. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy ő is itt van.
- Mi lesz holnap? – kérdeztem vissza, mire rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Holnap este. Vacsi. – szótagolta, mintha egy óvodásnak betűzné. – Merre jársz ma kislány?
Elmosolyodtam, mi mást tehettem volna? Azt mégse mondhattam, hogy éjszakák óta rémálomból rémálomba hajszolom magam, és mindegyik arról szól, hogy újra meg újra látom az apámat meghalni. Inkább megerőltettem magam és kedélyesnek szánt hangon válaszoltam.
- Holnap már biztos ráérek. Kösz Chris.
- Nincs mit – biccentett, aztán felállt, elnyomta a cigijét a hamutartóban és kilépett a dohányzóból.
Sóhajtva dőltem hátra a kanapén és lehunytam a szemem.
Tegnap este – mikor végre sikerült hazakeverednem a médiummal való kis afférom után – csengett a telefon. Ismeretlen számot jelzett a mobilom, és először úgy voltam vele, hogy most már mindenki hagyjon békén, de az alak a vonal túloldalán nagyon kitartónak bizonyult. Olyan két perc után ráuntam a csengőhangom dallamára.
- Igen? – nyögtem reményvesztett hangon, és fáradtan huppantam le az ágyam szélére.
- Loren Johnsonnal beszélek? – érdeklődött egy ismeretlen férfihang, mire azonnal kiröppent az álom a szememből.
- Én vagyok – feleltem tartózkodón. Mit ne mondjak, voltak már kellemetlen tapasztalataim késő éjszakai hívásokkal, nem egy és nem kettő. Nem egyszer történt már, hogy megfenyegettek, zaklattak, vagy csak egyszerűen valami idióta szórakozott azzal, hogy bele lihegett a kagylóba. – Kivel beszélek?
- Ronen Shelton vagyok. Látnok.
Oh, gondoltam dühösen és azon gondolkoztam, hogy egyszerűen csak kinyomom a telefont. Aztán arra jutottam, hogy az még tőlem is egetverő bunkóság lenne, úgyhogy inkább csak megkérdeztem:
- Nem gondolja, hogy egy cseppet későn telefonál? – pillantásom az éjjeli szekrényen álló digitális ébresztőórámra esett. Fél tizenkettő. Meg van ez őrülve?
- Tudtam, hogy még ébren találom – hangzott az egyértelmű felelet, és ettől a nyugodt, magabiztos hangtól legszívesebben a falnak mentem volna.
- Nyílván – tisztán átütött a hangomon a cinizmus. – Ha annyira fontos, hívjon vissza holnap, napközben. Visszhall – már éppen kikapcsolni készültem a telefont, mikor rám szólt.
- Várjon!
Sóhajtva tettem újra a fülemhez a mobilt.
- Mi az?
- Láttam valamit ma reggel… és… - elbizonytalanodott a hangja – azt hiszem, beszélnünk kellene.
- Ne kíméljen – jaj, de antiszociális formámban vagyok ma. Aztán vállat vontam. Kit érdekel?
- Úgy értem, személyesen.
Ja, az mindjárt más. De most valahogy semmi hangulatom nem volt kekeckedni vele. Pedig nyugodtan mondhattam volna neki, hogy írja meg levélben. Vagy csak simán elküldhettem volna a fenébe, de valamiért még sem tettem. Amióta belevágtam ebbe, annyi szélhámossal és csalóval találkoztam, hogy már számon sem tudom tartani. Mára már ösztönösen kiszúrtam, ha valaki csak a pénzt akarta, és azokat gondolkodás nélkül elhajtottam. De valami azt súgta, hogy ez a fickó nem szélhámos… hogy igazat mond-e, az már más kérdés, de hogy valóban látnok, arra le mertem volna tenni a nagyesküt. Megérzés? Á, dehogy, csak a tapasztalat.
- Rendben – egyeztem bele végül. – Holnap, hat óra után, a huszonnyolcadik utcai kávézóban.
Ez volt az egyetlen olyan kávézó a közelben, ahol szabadon rá lehetett gyújtani, így már az egyetemi éveim alatt a törzshelyemmé vált.
- Ott leszek – és ezzel letette.
Tehát ezért nem mehettem ma át Christinékhez vacsorára, bármennyire is szerettem volna. Találkoznom kellett ezzel az alakkal, bár nem fűztem túl nagy reményt a dologhoz. Mindegy. Ez is hozzá tartozott az évek óta tartó kutatómunkámhoz. El kell menni, végig kell hallgatni, és ha mégsem azt kapod, amire számítottál, le kell lépni, de nagyon gyorsan. Istenem, hány kazettám ment már el értelmetlenebbnél értelmetlenebb interjúk rögzítésére, mennyi felesleges órát töltöttem el kávézókban, éttermekben, bárokban ücsörögve. De megérte. Megérte, mert így találkozhattam néhány igazán kivételes emberrel. Megérte, mert így még egy lépéssel közelebb kerülhettem apám halálának okához.



Pár tucatnyi idegesítő telefonbeszélgetés, két bögre kávé, és három szál cigi után végre kikapcsolhattam a számítógépet, kihúzhattam a telefont, és elhagyhattam a boxomat. Meg kellett állapítanom, hogy ez a nap is épp olyan borzalmas volt, mint a többi. Másra se vágytam, minthogy végre haza menjek, és a fejem búbjáig elmerüljek egy kád forró vízben. Ehelyett nyakig gomboltam a kabátomat, felhúztam grafit szürke kötött kesztyűmet, és a fekete táskámmal a vállamon, gyalog indultam kedvenc kávézóm felé.
Az utcára lépve fejbe vágott a csípős, őszi szél. Megfordult a fejemben, hogy még a tél beállta előtt vennem kellene egy új sálat, a régit ugyanis anyám öreg, büdös macskája, Kormos szálaira cincálta szét, még a tavalyi karácsonyi látogatásom alkalmával.
A kirakatokat nézegetve, lassan bandukoltam a főutcán. Nem kellett sietnem. Még csak fél hat volt, a Silver Caffe pedig egy köpésre innen. Valamiért nem akartam én előbb érkezni. Végül is ő akart beszélni velem, tehát úgy korrekt, ha ő vár rám, és nem én őrá. Oké, ez baromi hülyén hangzik, elismerem. De így legalább volt indokom, hogy alaposan megszemléljem a kedvenc cipős boltomba érkezett legújabb téli kollekció mintadarabjait. Nem szeretek plázákba, és emberekkel dugig tömött áruházakba járni, ezért a ruháimat és minden egyebet, a kis, főutcai butikokban szerzem be. Sokkal több időt spórolok, és még csak kerülgetnem sem kell azt a sok idiótát. Nem vagyok embergyűlölő, kikérem magamnak! Egyszerűen csak szeretem, ha senki sem mászik bele feleslegesen a személyes terembe.
Hat előtt öt perccel léptem be a kávézó ajtaján, és már éppen felkészültem rá, hogy keresek magamnak egy asztalt, hiszen kizárt dolog, hogy az a férfi hamarabb érkezzen, mikor feltűnt, hogy egy magas, barna hajú, zöld szemű, harmincas éveiben járó pasas nekem integet, mégpedig pontosan a törzsasztalom mellől. Az eszem megáll. Na jó, hogy látnok az ürge, de hogy még bunkó is legyen!
Nagy levegőt vettem, és higgadt, kimért léptekkel az asztalhoz ballagtam. A pasas felállt és a kezét nyújtotta:
- Ronen Shelton vagyok – és elmosolyodott. Kedves, barátságos mosolya volt, de engem nem tudott megtéveszteni. Láttam én már sorozatgyilkost így mosolyogni – ne is kérdezzétek.
Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és én is bemutatkoztam:
- Loren Johnson.
Leültem, a táskát az ölembe vettem, és kigomboltam a kabátomat. Fél szemmel láttam, hogy Jenifer, az egyik pincérnő int nekem, és már készíti is a szokásosat – nagy adag tejeskávét, kevés cukorral.
- Tehát, miért akart beszélni velem, Mr. Shelton? – tértem egyből a lényegre, mert valahogy most semmi kedvem nem volt a bájcsevelyhez.
- Csak Ronen – kezdett volna jópofizni, de szenvtelenül pillantottam vissza rá, így hát a lényegre tért. – Tudom, hogy maga a szellemvilág után nyomoz – mondta úgy, mintha ez olyan nagy újdonság lett volna. – És azt is tudom, hogy az édesapja azért halt meg, mert valami borzalmasat látott.
- És ezt mind a csodás kristálygömbjéből olvasta ki, igaz? – kérdeztem csípősen. Már eleve rosszul indul nálam az olyan, aki megpróbálja belekeverni az apámat is ebbe az egészbe.
- Nem – nézett rám lesújtóan, de nem mondhatnám, hogy túlságosan elszégyelltem volna magam. Aztán tovább lépett a szemmel verésemen, és folytatta. – Meglehetősen aggasztó dolgokról…
- Szia Lory – mosolygott rám Jenifer, tálcáján a kávémat egyensúlyozva. – A szokásos – aztán Sheltonhoz fordult. – Önnek mit hozhatok?
Ahogy ezt kérdezte, bizonyossággá ért bennem a gyanú, Jenifernek szent meggyőződése, hogy én éppen randizom ezzel a pasassal. Távolabb nem is állhatott volna az igazságtól.
- Csak egy ásványvizet, köszönöm – felelte a férfi, mire Jen rám kacsintott, és odébbállt. Istenem, ha az embernek huszonöt évesen még nincs jegyese, mindenki szent kötelességének érzi, hogy összeboronálja valakivel. Néha annyira korlátoltak tudnak lenni az emberek.
- Mit is mondott? – kérdeztem, mikor már többé-kevésbé túlléptem a felismerésem okozta sokkon.
- A jelek nem hazudnak – felelte, és elővett egy mappát a táskájából. Kinyitotta, majd néhány újságkivágást vett ki belőle. Hm, gondoltam, szinte már elismeréssel, a pasas legalább olyan megszállott lehet, mint én. – Megmagyarázhatatlan balesetek, karambolok, gyilkosságok, és öngyilkosságok… gyerekek sétálnak teljes sebességgel száguldó kamionok elé…
- Ez mind nagyon szomorú – csóváltam meg a fejem, ahogy kezembe vettem egy családanya halálával foglalkozó cikket. – de balesetek sajnos vannak, és ezután is lesznek. Ez még nem jelenti, hogy…
- Hadd mondjam végig – vágott a szavamba, én meg visszanyeltem a mondanivalómat. – Az utóbbi tizenöt évben egyre több, ilyen megmagyarázhatatlan eset történik, és ez nem minden. – áthajolt az asztal lapja felett, és kivette a kezemből a cikket. – Az utóbbi időben egyre aggasztóbbak a látomásaim.
Mély levegőt vettem. Hiába hittem, és hiába tudtam, hogy valóban létezik egy olyan világ, amit nem láthatok, és soha nem is fogok, mégis hajlamos voltam az ilyesmit a hókuszpókusz kategóriába sorolni. Nem szóltam közbe, de azt hiszem, az arcomon látszódhatott valami, mert Ronen is elhallgatott, és rám függesztette a tekintetét.
- Nem hisz nekem – nem kérdezte, kijelentette. Arra gondoltam, úgy teszek, mintha a rejtélyes balesetekre értette volna, nem pedig a látnoki képességére.
- Nem erről van szó – csóváltam meg a fejem – Egyszerűen csak úgy gondolom, nem kell a bolhából is elefántot csinálni. Néha dolgok pontosa azok, aminek látszanak. Nem kell mindenhol szellemet látni – jaj, de hülye szófordulat! Az utolsó mondatomra megrándulta a szája széle, de sikerült visszanyelnie a mosolyt.
- Maga szerint az apja halála is csak egy véletlen baleset? – kérdezte halkan, és kutatóan a szemembe nézett. Nálam pedig itt, ennél a mondatnál szakadt el végleg a cérna. Hogy meri egyáltalán megemlíteni az apámat? Ő semmit sem tudott róla, az égvilágon semmit! Semmi joga, hogy idehívjon, és úgy beszéljen róla, mintha valaha is ismerte volna.
Felpattantam a székből, de olyan lendülettel, hogy a néhány újságkivágás lerepült az asztalról. Lángoló tekintettel meredtem rá.
- Ebbe ne keverje bele az apámat! – a szomszédos asztaloktól néhányan felénk fordultak, hogy lássák a perpatvart, ezért lejjebb vettem a hangerőt, áthajoltam az asztal felett és úgy sziszegtem az arcába: - Azt mondta, beszélni akar velem, hát eljöttem. De semmi joga ahhoz, hogy felemlegesse az apám halálát, neki ehhez semmi köze!
- Úgy gondolja? – állta a pillantásomat, és volt valami leereszkedő gúny a hangsúlyban, ahogy ezt kérdezte. Felkaptam a táskámat, és sarkon fordultam. Semmi értelme, hogy ezt tovább hallgassam. Már az asztalok között szlalomoztam a bejárat felé, mikor a hangja megállított.
- Azt hiszi, hogy ez ilyen egyszerű? Elmegy, a homokba dugja a fejét, megírja a cikket, és ettől egy csapásra minden rendbe jön? – megpördültem, hosszú, szőkés hajam lustán követte a mozdulatot. – Pedig tudnak magáról, ahogy tudtak az apjáról is.
Nagy léptekkel csörtettem vissza hozzá, levágtam a táskámat a székbe, és rátenyereltem az asztal lapjára.
- Mégis mi a frászról beszél?
- Az apja képes lett volna megállítani őket, erre megfenyegették, hogy megölik magát, ha nem áll le azzal, amit elkezdett – határozott, magabiztos volt a hangja. Nem úgy beszélt, mint aki most találta ki az egészet, mégsem voltam hajlandó hinni neki. – Nem emlékszik? Az apja, a halála előtt néhány hónappal letargikus lett, visszahúzódó. Maga szerint ez véletlen? És mi van akkor – nézett a szemembe – ha azt mondom magának, hogy az apja nem is lett öngyilkos?
- Hazudik – suttogtam indulatosan. Legszívesebben belevertem volna a fejét az asztalba, de túl nagy lett volna hozzá a közönség. Fenének sem volt kedve az éjszakát egy zárkában tölteni, bántalmazásért. Másrészt ott motoszkált az agyam egy rejtett zugában: mi van, ha valóban igazat mond? Igyekeztem ezt a kis hangocskát figyelmen kívül hagyni, de már belém fészkelte magát a kétely, hogy talán tényleg hazugságban éltem tizenöt éven át. Hogy tényleg nem apám húzta meg a ravaszt, azon a délelőttön.
- Tényleg azt hiszi? – kérdezett vissza szentségtörően higgadtan és csak nézett rám.
Nem tudtam, mit higgyek. Össze voltam zavarodva, és ezt gyűlöltem. Az apám meghalt, már semmi sem hozhatja vissza, kész, itt vége is a történetnek. De ez nem volt igaz, nem a semmiért hajtottam az elmúlt években. Nem egy őrült hóbort volt, aminek anyám titulálta. Mert tudni akartam az igazat. Tudni akartam, miért ölte meg magát apa, miért hagyott magunkra minket anyával. És ez a pasas egyszer csak felbukkan, azt állítja, az apám nem öngyilkos lett, hanem megölték, és hogy már rólam is tudnak. De kik?
Éreztem, hogy az ellenállásom szépen lassan darabjaira hullik. Fejcsóválva ereszkedtem vissza a székbe, és igyekeztem leplezni, mennyire remeg a kezem.
- Miről beszél? – kérdeztem újra, de a hangom megtörten csengett – Mégis kik azok az „ők”? Ki tud rólam, és mennyit?
- Tudni kellene…
- Ne játszadozzon velem – vágtam a szavába – Csak mondja el, amit tud!
Egy darabig csak nézett rám, aztán úgy tűnt, ő is belátta, hogy rosszul jár, ha még sokáig húzza az idegeimet. Mély levegőt vett és belevágott.
- Tudja, már egészen kiskoromban is láttam dolgokat. Az elején még beszéltem róla a szüleimnek, de mikor világossá vált, hogy ők nem látják, amit én, titokban tartottam, és nem mondtam el senkinek.
- Egy feltételezés szerinte a szülők nevelik ki a gyerekeikből a szellemlátás képességét – mondtam, inkább csak magamnak, mire bólintott.
- Talán bennem épp azért maradhatott meg, mert rájöttem, hogy nem bolond vagyok, hanem egyszerűen csak érzékeny, fogékony a túlvilág rezgéseire. Nem fojtottam el, így képesség egyre jobban kibontakozott.
Bólintottam. Azok az emberek, akik látják a halottakat, vizionálnak, és látomásaik vannak, többnyire még kisgyerekként, maguktól jöttek rá, hogy nem gyagyásak, egyszerűen csak különlegesek.
- Tizenöt éves lehettem, mikor először tűnt fel a látomásaimban az a sötét alak. Megpróbáltam rájönni, ki lehet, de aztán egyszer csak eltűnt – megcsóválta a fejét, tekintete elkalandozott. Aztán vállat vont, és folytatta. – Hónapokkal ezelőtt láttam újra az alakot, és azóta is, minden egyes látomásomban felbukkan – nagyon komolyan nézett rám. – Tudom, hogy ezt nyílván már nagyon sok szélhámostól hallotta, de én valóban beszéltem az apjával. Rettegett, Loren. Éreztem, hogy halálosan retteg valamitől, és, hogy félti magát.
Zárkózott arccal néztem vissza rá. Ugyan, ezt a variációt még nem hallottam, de tényleg annyi mindenki állította már, hogy beszélt az apámmal, hogy az öreg ezt, meg azt üzent… Nehezemre esett elhinni, amit ez a fickó mond.
- Sajnálom, de – kezdtem, és megráztam a fejem – ezt tényleg nagyon nehéz elhinnem.
- Megértem – bólintott, bár szerintem nem érthette. Ezt senki sem érthettem. Vagy az is lehet, hogy az évek során túlságosan tüskés, és gyanakvó lettem. Igen, ez könnyen meglehet. – Gondolom, nem most mondanak először ilyet magának.
- Már meg sem tudom számolni, hányan próbáltak meg bepalizni – vallottam be, de nem kifejezetten éreztem jobban magam tőle. Megvontam a vállam. – Folytassa.
- De nem csak az apjával beszéltem. Emlékszik Emily Johsonra? Az édesapja húgára?
Azt hiszem, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Hogy is ne emlékezhetnék Emily nénire? Mindig bolondnak tartotta apát, és ki nem állhatta anyámat – ezzel együtt persze engem sem. Bármikor, ha találkoztunk, sosem mulasztotta el megjegyezni, hogy belőlem is épp olyan semmirekellő lesz, mint amilyenek a szüleim. Gyűlöltem. Apa után néhány évvel halt meg, és se anya, se én nem mentünk el a temetésére.
- Azt üzeni, hogy sajnálja – folytatta Ronen, a reakcióimat figyelve – És, hogy nem volt igaza. Igenis sokra vitte.
Csak ültem ott, megkövülten, és nem tudtam, mit mondhatnék. Ezt nem tudhatja… ezt senki sem tudhatja, csak anya és én. Ezt nem deríthette ki a netről, csak úgy, egyszerűen, mint az apám halálát. Felnéztem rá, és nagyot nyeltem.
- Mit akar tőlem? – kérdezte rekedten, kiszáradt a szám.
- A segítségét kérem.

Másvilági lázadás (Írta:Kalina Anikó és Sasvári Vivien)

Bevezető:


Tudjátok, milyen érzés az, mikor egy nap teljesen kicsúszik a talaj a lábatok alól, és minden, amiben addig hittetek, ami az otthont és a boldogságot jelentette, egyszerűen semmivé foszlik? Én tudom.
Tizenöt évvel ezelőtt, az apám öngyilkos lett, és ez egész gyerekkoromra rányomta a bélyegét. Kegyetlen érzés, mikor egy tíz éves kislánynak arra kell hazaérnie az iskolából, hogy az apja, akit addig annyira imádott, és istenített, a nappaliban fejbe lőtte magát egy kilenc milissel.
Apa nem volt beteg. Se őrült. Egyszerűen csak látta a halottakat.
A nevem Loren Johnson, újságíró vagyok. Évek óta a szellemvilág létezésének bizonyítékát kutatom. De hadd kezdjem az elején.
Öt éves lehettem, mikor feltűnt, hogy apa olyan emberekhez beszél, akiket én nem látok, és már soha nem is fogok látni. Van egy felfogás, miszerint minden kisgyerek képes kommunikálni a szellemekkel, nagyjából három-négy éves koráig. Ez mindenkiben meg van, akár benned is. De a neveltetés kiírtja ezt a képességet, és a szülők talán soha nem is jönnek rá, hogy mikor a kis Suzan, vagy Jackie képzeletbeli barátokkal beszélgetett, valójában szellemeket látott. De vannak néhányan, néhány kivételes és különleges ember, aki sosem veszíti el ezt az adományt. Apám is egy volt közülük, és talán én is az lehettem volna, ha nem tiltja olyan határozottan. Mert ő rettegett, egész életében a testetlenül lebegő lelkek elől menekült, de mindenütt utolérték, nem szabadulhatott meg tőlük. Pedig mennyire szeretett volna… Engem nem akart kitenni ennek, és egyre csak sulykolta belém, hogy márpedig szellemek nem léteznek, a hangok, amiket hallok, csak a képzeletem szüleményei. Olyan sokáig hallgattam ezt, gyakorlatilag a születésemtől fogva, hogy a végén magam is elhittem. És onnantól fogva soha többé nem láttam a fénybe burkolózott, kísérteties alakokat, akik esténként körbetáncolták a szobámat, soha többé nem hallottam, ahogy a fülembe suttognak. De apa igen. Ő hallotta és látta őket. Nagyon keveset beszélt róla, de annak alapján, amit elmondott, arra következtettem, hogy talán tényleg addig jobb nekem, amíg nem tudom meg, mi van odaát. Egy darabig nem volt semmi baj, apa az évek során hozzászokott, bár még mindig sokszor kívánta, hogy inkább ne is lássa őket soha többé. De egy napon történt valami, és onnantól apa egyre jobban bezárkózott, még anya sem tehetett semmit, hogy kimozdítsa a holtpontról. Néhány hónappal később a harmincöt éves apámat holtan találtam a kanapé előtt.
Attól a pillanattól, megváltozott az életem. Elhatároztam, hogy kiderítem, miért ölte meg magát, mi hajszolta bele abba, hogy egyedül hagyja a feleségét és a kislányát, akiket mindennél jobban szeretett. Gyakorlatilag attól a naptól kezdve keresem az okát. Anyám az elején még tiltotta, aztán beletörődött, hogy nem tehet semmit.
Sok embert keresetem már fel, akik olyanok, mint amilyen apu volt. Olyanokat, akik beszélni tudnak a halottakkal, de még mindig nem állt össze a kép, még mindig nem tudok eleget. De egy napon ki fogom deríteni, és ha már minden információ a helyére került, megírom a cikket. Hogy az emberek lássák, csak azért, mert a szomszéd néni néha a semmivel beszél, még ugyanolyan normális, mint bárki más. Így talán meg tudom akadályozni, hogy kisgyerekeknek valamelyik szülőjük nélkül kelljen felnőniük. Így talán segíthetek.
Igen, azt hittem, én esetleg majd változtathatok. De tévedtem. Istenem, mekkorát tévedtem. És most talán kamatostul megfizetek ezért a botlásomért.

2008. augusztus 11., hétfő

2008. augusztus 8., péntek

A következő generáció - 7.fejezet


A váróban ültem, a kemény, kényelmetlen műanyagszékek egyikén, és a kezembe temettem az arcom, hogy senki se láthassa a könnyeimet. Stephent már vagy egy órája bevitték a vizsgálóba, de még mindig nem jött ki senki, hogy megmondja, mi van vele. Mikor megérkeztünk, az orvosok nálam is ragaszkodtak egy rutin ellenőrzéshez, de persze nem találtak semmit. Miért is találtak volna? Nem én voltam az, akit majdnem agyon vertek a démonok. Pedig nekem kellett volna lenne. Nekem kellett volna most bent feküdnöm a vizsgálóban, nem Stephennek. Ha lehetséges lett volna, gondolkodás nélkül cserélek vele. De ez sajnos nem így megy. Pedig még mindig jobb lett volna, mint ez az idegtépő várakozás, a találgatás, hogy vajon mit találtak a dokik, ami miatt ennyi ideig nem engednek be hozzá.
Már vagy egy tucatszor próbáltam elérni Mrs. Grunert, de folyton csak a hangpostája jelentkezett be. Ezt viszont nem mondhattam rá a rögzítőre, ezt személyesen kellett közölnöm, végül is az egyetlen fiáról volt szó. Különben is, mit mondhattam volna? „Jó napot Mrs. Gruner! Csak azért telefonálok, mert fiát éppen most szállították kórházba, de ne aggódjon, úgy tűnik megmarad.” Na nem, ezt nem! Inkább csak annyit mondtam, hívjon vissza, ha végzett a munkával, nagyon fontos.
Kilestem az ujjaim közül, de vizsgáló szoba ajtaja még mindig zárva volt. Ez a tehetetlen várakozás szépen lassan kezdte felőrölni az idegeimet. Tennem kellett valamit. Akármit. Bármit, amivel segíthetek. Hajtott a bosszúvágy. Meg akartam találni azokat, akik ezt művelték Stephennel és egyenként fellógatni őket a legközelebbi fára. De még nem mehettem el. Mindenképpen meg akartam várni, hogy Stephen magához térjen… hogy magyarázatot adjak. Hogy bocsánatot kérjek, amiért nem mondtam el neki, amiért titkolóztam előtte, és azért is, mert azt hazudtam, hogy Tyler a fiúm. Nem tudom, hogy miért, de úgy éreztem, ezért a hazugságért is bocsánatot kell kérnem.
Cipő nyikorgott a hideg, fehér linóleumon, majd éreztem, hogy valaki megáll előttem. Felpillantottam a tenyeremből és csodálkozva vettem tudomásul, hogy Tyler az. Ez meg mit keres itt? – futott át az agyamon, és egy gyors mozdulattal elmázoltam az arcomra száradt könnyeket, bár tudtam, hogy úgyis meglátta.
- Hát te mit keresel itt? – kérdeztem, és a hangom furcsán rekedten, és fojtottan szólt.
Összevont szemöldökkel nézett rám.
- Te hívtál ide, nem emlékszel?
Őszintén szólva, nem emlékeztem. Mikor lett volna nekem időm telefonálni, és miért éppen neki? Aztán felrémlett, hogy a kórház előtt őt hívtam, és valóban azt mondtam neki, hogy azonnal jöjjön ide. De most az életem árán sem tudtam volna megmondani, milyen elborult ötlettől vezérelve hívtam pont őt, mondjuk Andy, vagy akár az apám helyett.
- Ja, de – bólintottam végül, és ez a két szó még saját magam számára is holdkórosan hangzott. Azt hiszem, nem állok épp a helyzet magaslatán. Ezt valószínűleg ő is észrevette, mert letelepedett egy üres székre mellettem, és nagyon komolyan arccal nézett rám. Mintha nem lennék teljesen beszámítható.
- Mi a baj?
Mély, reszketeg lélegzetet vettem, és igyekeztem összeszedni ide-oda csapongó gondolataimat. Nem volt egyszerű feladat, mit ne mondjak.
- Stephent megtámadták – mondtam ki végül, és megpróbáltam nem darabjaimra hullani. Nem pont most kellene bedobnom a törülközőt. Nekem még sürgős bosszúállnivalóm van, hogy az ellenségeim legyilkolásáról már ne is beszéljek. A bosszú gondolatából új erőt merítettem, és máris kicsit tisztábban láttam a világot. Nem akart a fejemre omlani a világmindenség.
- Mégis kik? – kérdezte Ty, mire elborult az arcom.
- Szerinted? – kérdeztem vissza ellenségesen – A mi helyes kis démonhaverjaink a szomszédból!
- Az nem lehet – rázta meg a fejét, és idegesen a hajába túrt.
- Márpedig nagyon is lehet! – vágtam vissza, és éreztem, ahogy felbugyog bennem az adrenalin, elűzve eddigi bénultságomat. – Ugyanis a legjobb barátom ott fekszik bent, már vagy egy órája – mutattam a vizsgáló bezárt ajtajára – törött karral, betört fejjel, és még kitudja mennyi belső sérüléssel, szóval ne mondd azt nekem, hogy nem lehet! – a mondat végére már kissé több szem szegeződött ránk, mint amennyi egy négyszemközti társalgáshoz egészséges, úgyhogy kicsit lejjebb csavartam a hangerőt. – Inkább azt mondd meg, mit tehetünk az ellen, hogy ez még egyszer ne következzen be! Ugyanis nem vagyok hajlandó végignézni, ahogy bántják azokat akiket szeretek!
Rám nézett, aztán elkapta a tekintetét, és többet nem állta a pillantásomat. A jegesen fehér linóleumot fixírozta teljes átéléssel. Kezdett nem tetszeni nekem ez a nagy sunnyogás.
- Tyler – szóltam rá, mire felsóhajtott, és úgy lapított, mint tetten ért kisgyerek az édességboltban. – van valami ötleted?
- Tulajdonképpen van – nyögte ki, de látszott rajta, hogy nem szívesen szánta rá magát.
- És? – kérdeztem türelmetlenül. Legszívesebben addig ráztam volna, amíg el nem mondja. Nem voltam túl türelmes formámban a mai nap, de azt hiszem, tekintettel a körülményekre igazán megengedhettem magamnak, hogy bunkóbb legyek a szokottnál.
- Nem fog tetszeni…
- Ki vele!
- El kell bújnod – nézett végre rám, nálam meg beállt a se köpni, se nyelni effektus. Még hogy bújjak el? Mármint hogy én? Ezt nem gondolhatja komolyan! Nem azért maradtam életben egészen eddig, mert ha valami gebasz támadt, fülem-farkam behúzva elmenekültem. Harcoltam, és győztem, mert más utat nem ismertem. Különben is, hogy nézne már az ki, ha a Vadász, aki elvileg a démonok és szörnyetegek legrosszabb rémálma, elbujdosik, ha beüt a krach? Egyszerűen fel nem foghattam, hogy juthatott ilyesmi egyáltalán az eszébe!
- Tyler, én… - nem találtam a szavakat – Te is tudod, hogy az nekem nem megy.
- Tudom – bólintott – De igazából én nem is arra gondoltam, hogy addig bujkálj, amíg elülnek a dolgok – mert nem fognak elülni. Csak rejtőzz el! Ne tudják, hol vagy, és amíg azzal vannak elfoglalva, hogy utánad kajtassanak, eszükbe se jut majd a családodat bántani. És addig te is felkészülhetnél.
- Fel vagyok készülve! – vágtam rá, mint dacos kiskölyök, pedig pontosan tudtam, hogy ez nem igaz. Ha fel lettem volna készülve, ez az egész nem történhetett volna meg Stephennel. Tyler sem szólt semmit, csak jelentőség teljesen nézett rám. Végül megadtam magam és felsóhajtottam. – Oké, talán tényleg nem vagyok felkészülve.
- Na látod…
- De akkor sem mehetek el! – ráztam meg a fejem, és kétségbeesetten néztem rá. – Mit mondanék a szüleimnek, Andy-nek…?
- És Stephennek? – kérdezte semleges hangon, talán már túlzás is volt ez nagy nemtörődömség.
- Igen, neki is – bólintottam határozottan.
Farkasszemet néztünk egy darabig, aztán Tyler felsóhajtott, és megvonta a vállát.
- Én mondtam, hogy nem fog tetszeni.
Beharaptam az alsó ajkam. A francba is! Pedig tudtam, hogy igaza van! Csak úgy védhetem meg őket, ha nem maradok a közelükben, másképp nem megy. Nem tudok egyszerre mindannyiukra vigyázni, és közben még túl is élni ezt az egészet.
Ekkor kinyílt a vizsgáló ajtaja, és én esélyt kaptam, hogyha kis időre is, de elodázzam a problémát, ugyanis a betegágyon feküdve megjelent Stephen. Hihetetlenül megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy nyitva a szeme. Rám nézett, összekapaszkodott a tekintetünk, és láttam, hogy erőtlenül bár, de elmosolyodik. Felsóhajtottam, odaléptem az ágyához, és megfogtam a kezét. Megszorította az ujjaimat. Miközben a nővérke tolta az ágyat, végig mellettük mentem, lehajtott fejjel, a bűntudat súlya alatt roskadozva. Ó, hogy a franc egye meg!
Az orvos megkérdezte, sikerült-e elérnem Steph szüleit, de csak a fejemet ráztam. Azt mondta, ő majd megpróbálja, még egyszer megszemlélte a betege kórlapját, megcsóválta a fejét és elhagyta a kicsi kórtermet. Később úgyis meg fogom kérdezni tőle, miféle sérüléseket szenvedett is egészen pontosan Stephen, mert volt egy olyan sanda gyanúm, hogy drága barátomtól legfeljebb egy zanzásított verzióra számíthatok. Nem is tévedtem.
- Hogy vagy? – kérdeztem, mikor magunkra maradtunk, és letelepedtem az ágya szélére. – Mit mondott a doki?
- Semmi vészes – próbált kedélyeskedni, és még egy fancsali vigyorra is futott az erejéből – Néhány zúzódás, kisebb karcolások… semmi olyasmi, amit egy pár öltés, meg néhány hát gipsz rendbe ne hozna.
- Nagyon vicces – néztem rá mogorván, mire neki is lehervadt a mosoly az arcáról.
- Ne légy már ilyen komoly, Vic. Jól vagyok.
- Nem – csóváltam meg a fejem – Nem vagy jól. És ez csakis az én hibám. – És elmondtam neki mindent. Tylerrel való találkozásomtól kezdve, Teddy árulásán át, egészen a tegnap estéig. Sőt, azt is elmondtam, miről beszélgettünk Tylerrel a folyosón… hogy el kellene bújnom, amíg nem sikerül rendeznem a dolgokat – vagyis kinyírni a démonvilág nagyágyúit. Figyelmesen hallgatott, nem szólt közbe, de láttam, ahogy egyre jobban elsötétedik az a szép zöld szeme. Mikor befejeztem, csak feküdt, nézett rám, és a tekintetéből kiolvashattam, hogy mekkorát csalódott most bennem. Nem is bírtam sokáig állni a pillantását. Elfordultam, és inkább ölemben összekulcsolt kezeimet bámultam. Bármit, csak ne kellje újra ránéznem, és látnom, mit gondol most rólam.
- Nem hittem volna, hogy ilyen fontos dolgot titokban tartasz előttem – szólalt meg végül csendesen, de azt kívántam, bár kiabálna inkább.
- Sajnálom – tudom, közhelyes, de mi mást mondhattam volna.
- A fenébe is Vic, ne sajnálkozz! – emelte fel most már a hangját – Az életedről van szó! Veszélyben vagy, és nem mondtad el nekem!
- Mert nem akartam, hogy bajod essen! – néztem végre a szemébe, és most már nem fordítottam el a fejem.
- Nem kell megvédened!
- Amint a mellékelt ábra mutatja, nagyon is kell! – vágtam vissza most már én is emelt hangon – Majdnem megöltek ma Stephen – nagyot nyeltem, a hangom megbicsaklott. Annyira semmin múlt ma az élete. – Az én hibám volt az egész, de tudom, hogyan akadályozzam meg, hogy még egyszer megtörténjen.
Mert elhatároztam, abban a pillanatban, ahogy megláttam Stephen összevert arcát, begipszelt kezét, a kötést a mellkasán. Igaza volt Tylernek, csak úgy védhetem meg őket, ha elmegyek, minél messzebbre és amíg engem üldöznek, nem fognak velük foglalkozni. Meg kell tennem értük, és akkor talán soha többé nem kell ilyen állapotban látnom azokat, akiket szeretek.
- Miről beszélsz? – vonta össze Stephen a szemöldökét. Kezdett rosszat sejteni.
- El kell mennem egy időre – néztem a szemébe, és talán kiolvashatta belőle a szomorúságot, mert a kezem után kapott és megszorította, hogy esélyem se volt elhúzni.
- Mi a francról beszélsz, Vic? – kérdezte idegesen, és szinte már ijedtem nézett vissza rám.
- Ha lerendeztem ezt az egészet, visszajövök… - próbáltam bíztatóan hatni, de hinném, hogy osztatlan sikert aratott volna a próbálkozásom.
- De mégis hová akarsz menni?
- Majd kitalálunk valamit – próbáltam hárítani, de azt hiszem, baromira elszóltam magam. A következő pillanatban elborult az arca, még a kezemet is elengedte.
- „Kitalálunk”? – kérdezte élesen – Gondolom, a többes szám nem engem jelöl.
- Tyler segít… - kezdtem volna, de dühösen a szavamba vágott.
- Azt mindjárt gondoltam.
- Ez nem játék Stephen! – néztem rá keményen. Meg kellett érteni, mennyire komoly is a helyzet, nem kezdhetett el pont most duzzogni. Sebesülten pedig pláne nem engedhettem, hogy még inkább belekeveredjen ebbe. – Kell valaki, aki segít, egyedül nem bírom! Tyler pedig segíthet, valakiben muszáj megbíznom!
- Én is segíthetnék – kezdte volna, de megráztam a fejem.
- Az teljességgel ki van zárva.
- De Vic…
- Stephen, nem tehetem kockára az életedet, értsd meg! – pattantam fel idegesen az ágy széléről. Legszívesebben megráztam volna, hogy hagyja már abba a makacskodást. Egyszerűen nem akarta megérteni, hogy most az életéről van szó. Játszotta a sértett kisgyereket, közben pedig nem fogta fel, hogy itt most nem az a lényeg, hogy Tyler, vagy akárki más segít. Az a lényeg, hogy következő alkalommal lehetőség szerint ne a sírjára kelljen vinnem a virágot.
Idegesen a hajamba túrtam, az ablakhoz sétáltam és lenéztem az utcára. Az emberek jöttek-mentek, élték az életüket, miközben az enyém épp most készült teljesen összeomlani. Nekem nem tűnt túlságosan fairnek. Mély levegőt vettem, és elfordultam az ablaktól. Stephen még mindig engem nézett, én pedig nem tudtam, mit mondhatnék neki. Mi lenne az, ami nem tűnik búcsúzkodásnak? Mit mondhatnék, amiből nem érződik át, mennyire reménytelennek is látom a helyzetemet? Hogy lélekben már felkészültem rá, ha most elmegyek, lehet többet már nem is jövök haza…
Annyi mindent szerettem volna mondani neki, de nem akartam még nehezebbé tenni. Mosolyt erőltettem az arcomra, és visszaléptem az ágya mellé.
- Gyógyulj meg, rendben?
Látta rajtam, mi járt fél perccel ezelőtt a fejemben, nem kellett kimondanom, hogy tudja. Hiszen úgy ismert, ahogyan csak nagyon kevesen… ahogyan talán még a szüleim sem. De nem mondta ki. Nem vágta a fejemhez, hogy ha egyszer attól félek, talán sosem jövök már vissza, miért megyek el egyáltalán. Csak megszorította a kezem és magához rántott, még meglepődni sem volt időm, hirtelen csak néhány centire volt az arca. Meg akartam kérdezni, hogy mégis mit művel, de épp csak kinyitottam a számat, már meg is csókolt. Egyszerűen lebénultam, ahogy az ajka az enyémhez ért, még tiltakozni is elfelejtettem, annyira meglepett. Zihálva húzódtam el, és nem tudtam megszólalni. Csak nézett rám, mintha őt is meglepte volna, amit tett, végül megszólalt.
- Ne ölesd meg magad – mondta nagyon halkan, ami azt akarta jelenteni: vigyázzak magamra. Nagyot nyeltem és bólintottam. Kihúztam a kezem a kezéből, az ajtóból még egyszer visszanéztem rá, és kiléptem a kórteremből.
Már majdnem futottam, mikor a folyosón várakozó Tylerhez értem, dühösen elmázoltam a könnyeimet, és meg sem álltam, úgy szóltam vissza:
- Gyerünk. Tűnjünk innen.
Már csak a kórház előtt sikerült utolérnie. Csak álltam a lépcső alján, a korlátnak támaszkodva, és igyekeztem lelassítani a szívverésemet. De hiába lélegeztem mélyeket, hiába próbáltam megnyugodni, egyszerűen nem sikerült. És ahogy végignéztem a parkoló kocsik hosszú során, beugrott, hogy az én Fordom bizony még mindig Stephen házáék előtt áll. Persze, hiszen ide már a mentő hozott. Ó, hogy a fene esne bele!
- Jól vagy? – hallottam Tyler hangját, mire csak megráztam a fejem. Hát úgy nézek én ki, mint aki jól van?
- Nem érdekes.
Ekkor megcsörrent a telefonom, összerezzentem. A fene egye meg! Nem mondhatnám, hogy úgy viselkedtem, ahogy azt egy kőkemény vámpírvadásztól elvárta volna az ember. Sürgősen ki kell robbantanom magam ebből a bénultságból, különben a következő pillanatban azt veszem észre, hogy agyonlőtt egy másodosztályú bérgyilkospalánta. Az meg hogy nézne már ki? Előhúztam a mobilt a zsebemből és a kijelzőn felvillanó szám láttán felnyögtem. Jaj anyám, ne most! Csak figyeltem egy darabig a kezemben rezgő, és vibráló kis kütyüt, aztán kikapcsoltam, és a kabátom zsebébe süllyesztettem. Ma úgyis elmegyek, akkor meg minek próbálnám megmagyarázni neki, hogy miért is került a legjobb barátom kórházba? Hogy miért engem hívott először, és miért nem a mentőket, hogy miért akar a Figyelőm látnokhoz cipelni… Amit mellesleg el kell halasztanunk. Már csak egy médiumnál tett látogatás hiányozna, hogy teljes legyen a mai napom.
Mély levegőt vettem, megráztam magam, és elindultam az előbbi záportól vizes utcán. Tyler egy szó nélkül lépdelt mellettem és nekem sem akaródzott megtörni a csöndet. Nem volt mit mondanom.

2008. augusztus 4., hétfő

A következő generáció - 6.fejezet


Ha azt mondom, anyáék balhét csaptak az este, finoman fogalmazok. Igazi tányérdobálós kis veszekedést vágtunk le, mikor haza értem. A végén persze közölték, hogy egy hónap szobafogság, és örüljek neki, hogy ilyen olcsón megúsztam. Hát kösz szépen.
Éjszakára megint fel ment a lázam, de nem szóltam nekik róla. Semmi kedvem nem volt azt hallgatni, hogy „mi megmondtuk…”. Tehát olyan éjfél tájékában, mikor már biztos voltam benne, hogy alszanak, leosontam és bevettem lázcsillapítót, meg valamit a fejfájásomra, és szépen csendben visszaszivárogtam a szobámba.
Nem aludtam jól, egész éjjel csak forgolódtam, és egyik rémálomból a másikba menekültem. Egyszer arra ébredtem, hogy valami nedveshez ér az arcom, és mikor magamhoz tértem, rájöttem, hogy a kötés vérzett ár a karomon. Pedig fürdés után fásliztam újra. Most már határozottan aggasztott a dolog. Nem szivárgott olyan gyorsan, hogy elvérezhettem volna belőle, de nem is akart elállni a vérzés. A gyógyulás legkisebb jelét sem mutatta. Kénytelen voltam felkelni, és az olvasólámpa fényénél hunyorogva lecserélni a fáslit. Elhatároztam, hogy holnap reggel felhívom Andyt, amit anyuék leléptek. Ezer szerencsémre, még nem sikerült megoldaniuk az új ügyet, és mivel apának minden segítségre szüksége volt, anya is kénytelen volt bemenni vele. Persze azt garantálták, hogyha még egyszer el merek lógni, kilógatnak valahová vámpírcsalinak. De igazából nem is akartam sehová se menni. Andy szó nélkül átjön, ha megkérem, Ty pedig azt ígérte, hogy benéz. Szóval mindenki házhoz jön, akire csak szükségem lehet. Abban persze azért reménykedtem, hogy nem fognak újabb bérgyilkos rám törni a tulajdon otthonomban – abból egy is éppen elég volt, köszönöm szépen. Arról nem is beszélve, hogy azt már végkép nem tudnám anyuéknak kimagyarázni. A ma délelőtti dúlás nyomait, jótékonyan elfedte a megszerelt ajtó, meg az asztalra dobott terítő, de nem voltak illúzióim afelől, hogyha egy démon ismételten keresztülrodeózna a házon, az már nekik is feltűnne.
Sikeresen lecseréltem a kötést, a véreset pedig a kuka aljára süllyesztettem, hogy lehetőleg ne szúrjon szemet. Lekapcsoltam a kislámpát, és visszavackolódtam a paplan alá. Ahogy lehunytam a szemem, már aludtam is.
Az álom szinte azonnal lecsapott, és a bűvkörébe vont. Egy erdőben álltam, a fák mögül sötét árnyak lestek rám, és csak vártak, vártak. De mire? Száraz ágak roppantak a hátam mögött. Megfordultam, de nem láttam semmit. A szívem a torkomban dobogott, a félelem teljes lebénított, hogy mozdulni sem bírtam. A lélegezetem hangosan cikázott a fák között, ahogy körbefordultam és az engem figyelő alakokra pillantottam. Körbeálltak, és tudtam, hogy esélyem sincs menekülni, nem lenne hová. Meg fognak ölni.
Egyik pillanatról a másikra lángba borultak a fák, a tűz ropogása elnyomta a szívem dobogásának hangját. Ijedten rezzentem össze, mikor egy ág nem bírta tovább és a nagy robajjal a földre esett. A táncoló lángnyelvek kísérteties fénybe vonták fénybe vonták a távolban várakozó alakokat. Hirtelen az egyik, akivel éppen szemben álltam, felemelte a kezét. Íjpuskát fogott benne. Még szinte megijedni sem volt időm, mikor éreztem, hogy a nyíl a hasamba fúródik. A pillanat lelassult, a nyíl felé kaptam, és kirántottam a testemből. A fájdalom belém mart, talán fel is sikoltottam, már nem tudom. A sebből bő sugárban kezdett ömleni a vér. Az én vérem. A földre zuhantam, a testem görcsök szaggatták, haldokoltam…
Arra ébredtem, hogy a sötétbe meredve a plafont bámulom. Zihálva rúgtam le magamról a takarót, amibe belegabalyodtam, miközben az álom ellen küzdöttem. A fene vigye el, ki fogok készülni!
Az órámra pillantottam, reggel nyolc. Remek, úgy sem bírnék visszaaludni, hiányzik a fenének egy újabb rémálom… ráadásul egy ilyen élethű. Felültem, megvártam, amíg elmúlik a szédülés, és kibotorkáltam a szobámból, le a konyhába. Az pulton egy levélkét találtam, és azonnal felismertem rajta anyám rendezett betűit. „Vic! A gyógyszereidet kikészítettem az asztalra, az ebédet a hűtőben, és ha kiteszed a lábad a házból, inkább haza se gyere! Vigyázz magadra, és pihenj! Anya”. Hát nem édes – gondoltam morcosan, és elhúztam a számat. Az „inkább haza se gyere” és a „vigyázz magadra” egy mondatba foglalva, nos mit is mondhatnék, íme az én szerető édesanyám.
Bekukkantottam a hűtőbe. Húsleves, meg valamilyem párolt zöldség, ó de jó. Inkább ejtettem a dolgot, és a kiöntőhöz cammogtam, töltöttem magamnak egy nagy bögre kávét, aztán betelepedtem a nappaliba a tévé elé. Egy ideig még emlékszem rá, hogy valami filmet néztem egy csajról, meg lovakról, aztán teljes rövidzárlat.
A következő kép az volt, hogy valaki a vállamat bökdösi, és folyamatosan beszél hozzám. Álmosan pislogtam ki a fejemből, végül sikerült fókuszba hozni Andy arcát.
- Üdv főnök – motyogtam, és megpróbáltam kitalálni, hol is vagyok éppen. Ja, persze, elaludtam a nappaliban.
- Jól érzed magad Tori? – aggodalmaskodott Andy és a homlokomra tette a kezét.
- Persze, hogy jól – ráztam le a kezét, és feljebb csúsztam a fotelben – Csak nem aludtam valami jól éjszaka.
Andy hümmögött egy sort, aztán lecsüccsent velem szemben a kanapéra.
- Rémálmok?
- Foglalkozási ártalom – mosolyogtam vállat vonva. Pedig ennek kivételesen nem sok köze volt a vámpírvadászathoz, ahhoz viszont annál inkább, hogy úgy tűnt, lassan én válok üldözőből üldözötté. De ezt nem mondhattam el Andy-nek, pedig egyre jobban szerettem volna őt is beavatni.
- És mit álmodtál? – kérdezte összevont szemöldökkel. Mindig is nagyobb jelentőséget tulajdonított az álmaimnak, mint az szerintem szükséges lett volna, de erre csak azt mondogatta, hogy a Vadász álmai sokszor nagyon fontos dolgokat tárhatnak fel a jövőről. Na persze. Azért kötelességtudóan elmeséltem neki mindent, a részleteket is, bár tudtam, hogy az előzmények ismerete nélkül – bérgyilkosok, és egyebek – úgy sem tud majd belőle semmi értelmeset kihámozni. Nem is tévedtem sokat. Csak hümmögött egy sort, aztán elővette a telefonját.
- Felhívnék egy médiumot, ha nem bánod.
- Azt meg minek – vontam össze a szemöldököm. Médium mi? Na arra aztán tényleg nincs szükségem, nem akartam, hogy rájöjjön a titkomra, aztán meg szépen elmesélje Andy-nek is. Valahogy sosem szerettem ezeket a jósféléket. Egyrészt, mert a többségük csak csaló volt, aki úgy akart megélni, hogy átveri a sok szerencsétlen balekot. Másrészt, az a néhány, aki tényleg értette a dolgát a frászt hozta rám. Talán hülyén hangzik, de így van. Nem voltam kíváncsi a jövőmre. Nem mindenki olyan szerencsés, mint anyám, hogy megélje a negyven éves kort, és szépen nyugdíjba vonuljon. Bár ő is meghalt már egy párszor, de ebbe most ne menjünk bele. Egy szó, mint száz, nem voltam kíváncsi rá, hogy nekem mennyi időm van még hátra, egyszerűen nem akartam tudni. Ha eljön az ideje, hogy meghaljak, akkor majd meghalok, de nem akartam előzetes információkat szerezni róla, kösz szépen. A Vadászok, mint köztudott, nem élnek valami sokáig, és a dolgok mostani állása szerint én sem fogom a matuzsálemek sorát bővíteni. Ez a nagy büdös igazság.
- Te nem vagy kíváncsi rá, hogy mit jelent az álmod? – kérdezte, de közben nem nézett rám, hanem a gombokon zongorázott, aztán a füléhez emelte a mobilt.
- Nem igazán – morogtam, de nem hinném, hogy meghallotta. Hé, gyerekek, figyelne valaki egy kicsit a Vadászra is? De úgy tűnt, esélyem sincs. Kiment a szobából, és kedélyesen üdvözölt valakit a vonal másik végén, aztán halkabbra vette a figurát, úgyhogy nem hallhattam minden szót, de annyi azért a félmondatokból is világossá vált, hogy a csaj, vagy pasas nagy örömmel fogad minket ma délután, két órakor. Fasza. Mikor Andy visszajött, még mindig a fotelban gubbasztottam, és morcos fejjel bámultam a tévét.
- Remélem tisztában vagy vele, hogy én most éppen szobafogságra vagyok ítélve – néztem rá, mikor lehuppant a kanapéra. – Anya kitekeri a nyakam, ha el merem hagyni a házat.
- Anyádat majd én elintézem – legyintett, mire nekem kezdett rossz előérzetem támadni.
- Ugye nem szólsz neki az álmomról?
Csodálkozva nézett rám.
- Ne mondjam el? – kérdezett vissza.
- Hát, nem igazán szeretném, ha tudna róla – vontam vállat vontatottan, de közben azon imádkoztam, hogy Andy most is olyan megértő és jófej legyen, mint mindig. Anyát aztán pláne nem akartam beavatni, más nem is hiányzott volna…
- És szabad tudni, hogy miért? – nézett rám gyanakodva, aztán megvilágosodott – Te tudod, mit jelent az álmod, igaz? – nem volt számonkérő a hangja, csak egy egyszerű kérdés volt.
- Nem tudom, mit jelent – és ez történetesen igaz is volt – De azt tudom, hogy miért álmodhattam azt, amit.
- És ez persze olyan dolog, amit nem mondhatsz el, igaz? – igyekezett közömbösen beszélni, de én kihallottam a hangjából a csalódottságot. Azt hitte, nem bízom benne, pedig csak meg akartam védeni…
- A te érdekedben, hidd el.
Na, azt hiszem, ez a „te érdekedben” duma csapta ki nála a biztosítékot.
- Nem kell megvédened Victoria! – Hajjaj, Victoriának szólított, az sosem jó jel – A Figyelőd vagyok, és nem az egyik barátod, akit óvni kell a veszélyektől.
- Tudom – néztem rá – De ez nem így működik Andy. A Figyelőm vagy, de ezzel együtt a barátom is. Nem azért nem mondom el, mert nem bízom benne, hogy meg tudnál vele birkózni, hanem azért mert elég szarul érezném magam, ha sírnom kellene a temetéseden!
Ez egy kicsit megakasztotta a dühöngésben, és rám meredt.
- Ennyire komoly? – kérdezte, most már halkabban, mindenféle indulat nélkül.
- Ennyire – bólintottam, és úgy éreztem, már ezzel is többet mondtam, mint szabad lett volna.
- A fenébe Tori – csóválta meg a fejét. – Nem segíthetnék?
Hát nem egy drága pasas?
- Ezúttal nem Andy. Most azzal segíthetsz a legtöbbet, hogy nem ártod bele magad. Ne kelljen még miattad is aggódnom, oké?
Na, ez megint nem úgy sült el, ahogyan szerettem volna. Tisztán láttam a szemében, hogy most aztán rendesen megbántottam, és így visszapörgetve magamban már én is tisztában voltam vele, mekkora bunkó voltam. Mintha csak kolonc lenne a nyakamon, nem a Figyelőm, a mentorom… Pedig én nem így akartam, tényleg nem! Annyira sokat köszönhetek neki, nélküle nem lennék ott, ahol most vagyok, és ezért nagyon hálás voltam! Nem is tudom, mit csinálnék nélküle! Ezt meg is akartam neki mondani, de mielőtt még kinyithattam volna a számat, felállt a kanapéról és az ajtó felé indult. A hangja monoton volt és fojtottan szólt, ahogy megszólalt:
- Fél kettőre érted jövök.
- Andy…
- Semmi baj Vic – csóválta meg a fejét szomorúan. Nem Torinak szólított. Már csak ebből is tudtam, hogy nagy baj van. – Én megértem.
Kilépett az előszobába, hallottam, ahogy végig megy a szőnyegen, és csendesen becsukja maga után az ajtót.
Én meg csak ültem ott, teljesen megsemmisülve, mint egy rakás szerencsétlenség. Istenem, hogy lehettem ekkora idióta? Hogy mondhattam ilyet, pont neki? Miért van az, hogy szépen lassan sikerül mindenkit elmarnom magam mellől? Mert most éppen ez történik. Kezdve Stephennel, aztán most folytatva Andy-vel. Előbb-utóbb mindenkit el fogok veszíteni, aki fontos nekem, bár, ahogy a dolgok jelenleg állnak, inkább az előbb lesz a valószínű.
Magamba roskadva az ablakhoz sétáltam, és kibámultam a lassan gyülekező viharfelhőkre, melyek legalább olyan szürkék voltak, mint azok, amik az én fejem felett gyülekeztek. Önostorozásomból a telefon csengése zökkentett ki. Felsóhajtottam, és a kisasztalkán heverő készülékre bámultam. Ki a halál az már megint? Én most éppen sajnálom magam, és nyomorúságomban dagonyázom, engem most mindenki hagyjon szépen békén. Úgy az ötödik-hatodik csengés után bekapcsolt a rögzítő. A megszólaló hang ideges volt, kapkodó, és ijesztően ismerős.
- Vic, vedd fel! – zihálta Stephen, mire görcsbe ugrott a gyomrom – A fenébe is Vic! Vedd fel, ha ott vagy!
Repülőstarttal zuhantam be a fotelbe, és felkaptam a kagylót.
- Itt vagyok Stephen! Mi a baj?
- Vic – sóhajtotta, és megkönnyebbülése hullámai végig rezegtek az éterben. Bezzeg én csak most kezdtem ideges lenni!
- Mi történt? – kérdeztem sürgetve, miközben úgy szorítottam a kagylót, hogy belefehéredtek az ujjaim.
- Ide tudsz jönni? – rekedten beszélt, és köhögni kezdett.
- De hol vagy? – szinte már kiabáltam – Mi történt veled, Stephen?!
- Megtámadtak – krákogta. Meghűlt bennem a vér.
- Merre vagy?
- Otthon…
- Öt perc és ott vagyok!
Levágtam a telefont, és felrohantam az emeltre, és fél perc alatt magamra kapkodtam a ruháimat. Nem volt időm azon agyalni, hogy vajon anya mekkora balhét fog csapni, ha délben hazaérkezik, és nem talál majd itthon. Egyszerűen nem tudott érdekelni, egyre csak az zakatolt a fejemben, hogy ez mind az én hibám. Minden tagom lezsibbadt a gondolatra, hogy Stephennek valami baja esett miattam. Mert egészen biztos voltam benne, hogy miattam történt. A bérgyilkosok valamilyen módon rátaláltak a legjobb barátomra, és bántották, hogy engem kínozzanak, hogy eltereljék a figyelmemet. Istenem, szerencse, hogy nem ölték meg…
Bevágódtam a kocsimba, és közben ezerrel zongoráztam a mobilom billentyűzetén. A telefon kicsöngött, majd egy kedves hangú diszpécsernő szólt a kagylóba.
- Szent Ferenc kórház, miben segíthetek?
- Azonnal küldjenek egy mentőt a Canavan 82-be! – az én hangom koránt sem volt olyan nyugodt, mint a nőcié a vonal túlsó végén.
- Tíz perc és ott lesznek – felelte, és talán még elkérte volna az adataimat, de azt már nem volt türelmem végigvárni. Kinyomtam, és azzal a lendülettel tárcsáztam is újra. Nem is gondoltam végig. Fogalmam sincs, miért pont őt hívtam. Talán mert szükségem volt valakire, akinek elmondhatom, mi történt, aki talán tud tenni valamit, hogy ez az egész ne ismétlődhessen meg. A telefon háromszor kicsöngött, majd egy álmos férfihang ásított a fülembe.
- Igen? – motyogta Tyler félálomban, és valószínűleg magában átkozódott, amiért valami idióta ilyen korán felkeltette.
- Azonnal indulj, és gyere a Szent Ferenc kórházba!
- Hogy hová? – kérdezett vissza, és nem úgy hangzott, mint aki nagyon ébren van, de nem érdekelt. – Ki az…?
Letettem, és vagy ezerrel száguldottam be Stephenék utcájába, és élesen fékeztem a házuk előtt. Még ki se szálltam, mikor már láttam, hogy nagy a baj. A bejárati ajtó félig kifordulva lifegett a keretben, már csak a lélek tartotta a helyén. Kivágódtam a kocsiból, és berohantam a lakásba. A benti dúlás láttán összeszorult a torkom. Istenem.
Az előszoba szekrényről leverték a vázát. A narancsszínű cserepei beborították a bordó rongyszőnyeget.
- Stephen! – kiáltottam, miközben beléptem a konyhába. A hangom megremegett. – Stephen, merre vagy?!
- Vic – hallottam egy halk, bizonytalan hangot a nappali irányából. Berohantam, de az ajtóban megtorpantam. Az elém táruló látványtól kis híján sírva fakadtam. A kanapé szövetét felhasogatták, a dohányzóasztal lábait kitörték. Vér ivódott a bézs színű szőnyegbe, vér mocskolta a barackszínű tapétát is. A fal mellett pedig, a komódnak támaszkodva, ott ült Stephen. A lélegzetem is elakadt, és egy pillanatig mozdulni sem bírtam. Egy őrült másodpercig az is megfordult a fejemben, hogy talán már nem él, de aztán láttam, hogy egyenetlenül bár, de emelkedik és süllyed a mellkasa. A homlokán tátongó sebből csorgó vér, beborította a fél arcát. Bal keze furcsa szögben lógott az oldala mellett. Csukott szemmel ült, az arca meg-megrándult a fájdalomtól. Odarohantam hozzá, és térdre estem mellette.
- Uram Isten, mi történt veled? – és hiába próbáltam higgadtnak látszani, a hangom megremegett.
Megrebbent a szempillája, és lassan, nagyon lassan kinyitotta a szemét. Rám pislogott, és mikor sikerült fókuszba hoznia erőtlenül elmosolyodott.
- Szia – suttogta, és felrepedt szájából vér csorgott le az állán. – De jó, hogy itt vagy.
- Annyira sajnálom Stephen – csóváltam a fejem, és igyekeztem nem a szemébe nézni. Nem akartam, hogy lássa a könnyeimet. Megfogtam a jobb kezét, amiben eddig a telefont szorongatta. - Mindjárt itt van a mentő.
- Ne sajnáld, nem a te hibád – a hangja karcos volt, rekedt, és nagyon gyengén szólt.
- Dehogyisnem – suttogtam, inkább csak magamnak, végül összeszedtem magam, és felnéztem az arcába. Talán még egy halvány mosolyfélét is sikerült kipréselnem, nem tudom. És már nem is érdekelt, mert a következő pillanatban Stephen szeme elhomályosult, a keze egyre gyengébben szorította az enyémet.
- Stephen – fogtam két kezembe az arcát – Ne aludj el! Hallod? Mindjárt itt van a mentő!
De nem tehettem semmit. Már nem figyelt rám. A légzése lassulni kezdett, aztán lehunyta a szemét. A feje oldalra bicsaklott.
- Hé – a hangom elcsuklott, kétségbeesetten ráztam meg ép karját. – Nem szabad elaludnod, mindjárt itt vannak!
De már nem hallottam. Pánikba esve néztem körül a szobában, de persze nem találtam semmit sem, ami segíthetett volna. Hol van már az a kurva mentő?! Ekkor meghallottam a szirénákat, távolról ugyan, de egyre közeledtek. Ó, hál’ Istennek! Éreztem, hogy forró könnyek szántják az arcomat, úgy kapaszkodtam Stephen kezébe, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba.
Odakint élesen fékezett a mentőautó, kocsi ajtaja csapódott, és már hallottam is egy férfi kiáltását.
- Van itt valaki?
- Itt, bent! – kiáltottam vissza elfúlón és nem mozdultam Stephen mellől. Léptek dobogtak az előszobában, aztán egy magas, sötéthajú férfi dugta be a fejét az ajtón. Mikor meglátott minket elkerekedett a szeme, és kikiáltott a kocsiba:
- Hozzatok egy hordágyat! – majd bejött, és letérdelt Stephen másik oldalára. – Jól van kisasszony?
- Igen – szipogtam, és az sem érdekelt, hogy idegenek látják, ahogy bőgök, mint egy kisgyerek. – De Stephen nincs.
- Mióta eszméletlen? – kérdezte a mentős, és megpróbálta kitapintani Stephen pulzusát.
- Nem tudom, néhány perce – a hangom karcosan szólt, mintha nem is az én torkomból jönne.
- Ön megsérült? – nézett rám megint, miközben befutott a kollégája is. Alacsony, vörös hajú nő, és hóna alatt cipelte az összecsukható hordágyat.
- Nem – ráztam a fejem. Reszketni kezdtem és abba se bírtam hagyni.
A vörös hajú nő átkarolta a vállamat, és felsegített.
- Gyere szívem, segítünk a barátodnak, te addig meséld el szépen mi történt.
Megpróbált szelíden az ajtó felé tuszkolni, de nem hagytam magam. Megálltam, mint akit odabetonoztak a nappali közepére.
- Meg fog gyógyulni? – kérdeztem cérna vékony hangon. A férfi már nem figyelt rám. A hordágyra csúsztatta Stephent, és éppen a törött karját vizsgálta. A nő válaszolt helyette.
- Persze drágám, de most gyere. Mindjárt jönnek ők is.
Hagytam, hogy a mentőautóhoz kísérjen, de mintha tejüvegen keresztül láttam volna a világot. Talán a sokk mellékhatása… Egyszerűen nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ez az egész az én hibám, egyes egyedül az enyém. Monoton hangon, engedelmesen válaszolgattam a nő kérdéseire, hazudtam, amikor kellett, miközben a kollégája a hordágyon kitolta Stephent, befektette a kocsiba, és szirénázva megindultunk a Szent Ferenc kórház felé.