2008. szeptember 24., szerda

A következő generáció - 11.fejezet


Az eső monoton intenzitással kopogott az ablakon. Csak álltam az üveg előtt és bámultam a szikrázó vízcseppek milliárdjait. Már órák óta ébren voltam. Pontosabban le sem hunytam a szemem egész éjjel. Miután Shadow visszahozott ide, és ágyba fektetett, hol a plafont bámultam, hol meg az ablakon végigcsorgó esőcseppeket. Egyszerűen nem bírtam elaludni. Ahogy lehunytam a szemem, felvillant előttem Andy arca, és elfogott a sírógörcs. Hajnali egyre már olyan fáradt voltam, hogy apró csillagok táncoltak a szemem előtt, de nem mertem aludni. Tyler többször is megpróbált bejönni hozzám, de a vámpír nem engedte neki, amit őszintén, egyáltalán nem bántam. Mert biztosan azt akarta volna, hogy beszéljek róla. De én nem akartam kivesézni a bennem kavargó káoszt. Még csak az hiányzott volna, hogy mások a lelki világomban vájkáljanak.
Őrületes lánggal kavargott bennem a gyilkolni kész düh. Már túl voltam az első kétségbeesésen, már tudtam gondolkozni is. És csak az járt a fejemben, hogyan fogom felkeresni és kinyírni a szemeteket. Mindent, egytől egyig. Mert bosszút fogok állni Andyért. Ezt kötelességemnek éreztem.
Hajnali négy körül már fel-alá járkáltam a szobában, fáradhatatlanul róttam a köröket, faltól falig. Nem tudtam, mit tehetnék. Hogyan zárhatnám le ezt az egészet egyszer és mindenkorra. Mert amíg meg nem ölöm a nagyfőnököt, állandó célpont leszek, és velem együtt azok is, akik közel állnak hozzám. Azt pedig nem hagyhattam. Megálltam, és lerogytam az ágyra. A kis szoba csendes magányában hirtelen annyira egyedül éreztem magam, hogy összeszorult a szívem. Ez hülyeség volt. Hiszen a szomszéd szobában aludt Tyler, a nappaliban pedig Shadow. Nem voltam egyedül. Mégis éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Hiányzott Andy, hiányoztak a szüleim, és hiányzott Mady is. Mély levegőt vettem és nagyra nyitottam a szemem, nehogy elsírjam magam. Ma már egy évre eleget bőgtem, és kezdett elegem lenni belőle, hogy ennyire gyenge vagyok. Nekem erősnek kell lennem. Fel kell állnom, tovább menni és harcolni. Andy is mindig ezt tanította, és nem hozhatok rá szégyent.
A kezembe temettem az arcom és lehunytam a szemem. Próbáltam egyenletesen lélegezni, és megnyugodni. Megnyugodni ugyan nem igazán sikerült, de annyit legalább sikerült elérnem, hogy ne sírjam el magam megint. Hanyatt dőltem az ágyon, és lehunytam égő szemeimet. Ide-oda csapongtak a gondolataim. Reméltem, hogy a mentősök tényleg kimentek Andy házához, és elrendeztek mindent, amit kellett. Talán már apáékat is felhívták, hiszen az otthoni telefonunk benne van Andy gyorshívójában. Talán már el is mentek, hogy azonosítsák. Biztosan szörnyen összetörtek ők is. Andy nem csak az én Figyelőm volt, de az ő barátjuk is. Stephen nyílván még mindig a kórházban fekszik, az anyja az ágya mellett ül, a kényelmetlen székben és alszik. Fogalma sincs, mi történhetett a fiával, és biztos vagyok benne, hogy Stephen nem mondta el az igazat. Még a bátyám is eszembe jutott, akinek nem régiben született meg a kislánya, és valószínűleg most éppen ő is fent van, hogy megetesse, vagy bepelenkázza Vanessát. Mindig váltott műszakban kelnek fel a kicsihez éjszakánként Jill-lel, a feleségével. Hirtelen eszembe jutott, hogy a jövő hónapban lesz a kislány keresztelője, éppen a születésnapomon, amit én nagy valószínűséggel már nem fogok megérni. Pedig Connor és Jill engem kértek fel a kicsi keresztanyjának. Elszomorodtam a gondolatra, hogy néhány hét múlva valaki más fog majd a helyemen állni, mikor a pap Vanessa fejére önti a szenteltvizet.
Képkockák kavarogtak a fejemben, és én süllyedni kezdtem. Az álom peremén még arra gondoltam, hogy holnap már nem én leszek az, akit üldöznek, mert ezentúl én fogok vadászni rájuk. És azt egyikük sem fogja túlélni… valószínűleg én sem.
***
Fogalmam sincs mi ébresztett fel, csak arra emlékszem, hogy mereven ülök az ágyban, kétségbeesetten markolva a takaró szegélyét. Izzadtam, és felületesen szedtem a levegőt. Talán egy rémálom. De ahogy kinyitottam a szemem már tovább is szállt, és nem emlékeztem rá. Jobb is.
Lerúgtam magamról a paplant és az ablakhoz sétáltam. Az eső már elállt, de az égen még mindig fenyegető, sötétszürke felhők kavarogtak. A fák lombjait tépte a szél, és az arany minden színében játszó levelek lepték el a vizes járdát. Fázósan fontam össze a karomat a mellem előtt, pedig itt bent nem volt hideg. Ezerrel ment a fűtés, mégis úgy éreztem, megfagyok.
A tegnapi ruháim szárazon lógtak egy szék háttámláján, és erről eszembe jutott, hogy mindenképpen haza kell mennem, hogy kicsempésszek néhány cuccot a szobámból.
Az éjjeliszekrényen álló órára néztem. A mutató a nyolcason állt. Nem aludtam valami sokat, mégsem éreztem magam fáradtnak. Egyszerűen csak olyan voltam, mint akit alaposan kifacsartak.
Felöltöztem, és beleburkolóztam a vastag pulóverembe. Meleg volt és megnyugtató, biztonságot adott. Az ajtóra néztem, és nem akartam kimenni. Nem akartam találkozni a fiúkkal. Tylerrel azért nem, mert tudtam, hogy azonnal a tegnapról kezdene faggatni, Shadow-val meg azért nem, mert őszintén szólva még mindig baromi kínban voltam a temető kis jelenet miatt. Ha tehettem volna, egy pillanat alatt semmissé teszem az egészet. De mégsem gubbaszthatok egész nap a szobában. Különben is, nekem dolgom van!
Nagy levegőt vettem, összeszedtem magam, és lenyomtam a kilincset.
Csend. Odakint nem volt a világon senki. A kanapén ott árválkodott az összegyűrt paplan és párna, de vámpírt nem láttam sehol. Magamban elnyomtam egy megkönnyebbült sóhajt. Hál’ Istennek. Tyler szobájából sem hallatszott mocorgás, tehát vagy aludt, vagy elment valahova. Igazából nem érdekelt a dolog túlságosan, csak örültem, hogy egyikükkel sem kell beszélnem.
Lassú, halk léptekkel kiosontam a konyhába. A pulton lévő kiöntőben friss kávé lötyögött, az asztalon talált cetli tanúsága szerint pedig a srácok hajnalban mentek el, valami szupertitkos akciót lebonyolítani, amiről én nem tudhatok, de a hűtőben találok egy kis tejet, és valami ennivalót is. Nos, a kaja puszta gondolatára is felfordult a gyomrom, így csak kávét és tejet töltöttem magamnak, majd leültem az asztalhoz. Tehát elmentek. Már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy hová, és mégis mi lehet az, amit nem mondtak el nekem. Végül úgy döntöttem, hogy ez engem most nem érdekel. Ha visszajönnek, úgyis elmondják, vagy ha mégsem, majd rákényszerítem őket. Addig meg teljesen felesleges ezen agyalni.
Először is haza kell mennem, határoztam el, miközben belekortyoltam a bögrébe. Muszáj elhoznom a ruháimat, és néhány fegyver sem ártana. Már csak azt kell megoldanom, hogy ne fussak össze anyáékkal. Más se hiányozna most nekem.
A tudatomba folyton betolakodott Andy arca, de igyekeztem kiűzni a gondolatot a fejemből. Muszáj csinálnom valamit, amivel elterelhetem a figyelmemet. Letettem a még félig teli bögrét az asztalra, cipőt húztam, és a cetli másik oldalára ráfirkantottam, hová megyek, és hogy sietek vissza. Találtam egy kulcsot az előszobai komódon, bezártam az ajtót, és lerobogtam a földszintre.
Kint fejbe vágott a hideg, a jeges szél az arcomba cibálta a hajamat. Körbenéztem, és kis kutakodás után fel is fedeztem drága Fordomat a lakók számára fenntartott egyik parkolóhelyen. A kocsikulcsot a zsebemben találtam meg. Beültem és indítottam, közben pedig sűrűn imádkoztam, hogy ne találjam otthon anyámékat.
Nem volt szerencsém.
Apa kocsija pontosan a ház előtt parkolt, mikor befordultam az utcánkba. Gyorsan tovább mentem, majd tettem még néhány kört az utcák között kacskaringózva. Olyan negyed óra elteltével merészkedtem csak vissza, és megkönnyebbülve láttam, hogy a kocsi már sehol. Elmentek dolgozni. Vagy esetleg engem keresnek, ki tudja. Igazából nem nagyon érdekelt, csak reméltem, hogy az elkövetkezendő 10 percben nem jönnek vissza semmiért.
A kocsimat így is a szomszéd utcában állítottam le, és a kertek alatt osonva érkeztem meg a hátsó ajtóhoz, amit természetesen bezárva találtam. Szerencsére nálam voltak a kulcsaim, így nem kényszerültem betörni a saját otthonomba. Lassan nyitottam be a konyhába, de nem volt ott senki. Hosszan kifújtam a levegőt, halkan visszazártam az ajtót, és felosontam az emeltre. A szobám érintetlen volt, pont ugyanolyan, ahogyan tegnap hagytam, mikor elszaladtam Stephenhez… mikor utoljára beszéltem Andy-vel. Istenem, olyan volt, mintha hetek teltek volna el azóta, hogy utoljára itthon jártam. Egy pillanatra összeszorult a szívem, és éreztem, hogy könnyek lepik el a szemem. Gyorsan megráztam a fejem, mély levegőt vettem, és megpróbáltam elkergetni a fájó gondolatokat. Na persze, mintha az olyan könnyű lenne. De tudtam, hogy nem tölthetek itt sok időt. Gyorsan össze kell szednem a cuccaimat és lelépni, mielőtt apáék vissza nem érnek. Már csak az hiányzott volna, hogy itt találjanak.
Behúztam magam után az ajtót, az ágy alól előhalásztam a vadász-táskámat, tartalmát kiborítottam a takaróra, és elkezdtem szelektálni. Négy karót, a három legélesebb késemet, és négy palacknyi szenteltvizet hajigáltam be egy kisebb táskába. Az egész tetejére a nyílpuskám került. Valahogy sokkal jobban éreztem magam, hogy újra a kezem ügyében tudhattam a saját fegyvereimet. A ruhásszekrényből találomra választott cuccokat tömtem egy másik, kicsivel nagyobb sport táskába. Éppen egy pulóvert fogtam a kezemben, mikor megéreztem, hogy valaki néz. Valaki állt a hátam mögött és engem szuggerált. A tarkómon égnek állt a haj, és éreztem, hogy felpörög bennem az adrenalin. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem, majd villámgyorsan pördültem és ütöttem. Nem is néztem igazán, hogy kit, és már csak későn vettem észre, hogy Tyler az. A gyomrát markolva, levegő után kapkodva térdelt az ágy tövében.
- A fenébe te lány – nyögte, de mondhatnám, hogy megsajnáltam volna.
Hosszan kifújtam a levegőt, és igyekeztem megszüntetni a harci üzemmódot. Az előbbi feszültségtől begörcsölt a vállam.
- Te meg mit keresel itt? – mordultam rá barátságtalanul.
- Láttam az üzenetedet – krahácsolta, és felhúzta magát az ágy szélére – Nem okos dolog ilyenkor egyedül mászkálnod. Gondoltam, segítek.
- Kösz, de megoldom egyedül is.
Tudom, hogy nagyon hálátlanul viselkedtem, de egyszerűen nem volt kapacitásom jópofizni. Pedig tisztában voltam vele, hogy talán az életemet köszönhetem neki, és ha nem lett volna itt, már sokkal hamarabb feladtam volna az egészet. Nem volt nekem erre semmi szükségem. Sokkal egyszerűbb lett volna itthon ülni, elmondani anyáéknak, és reménykedni benne, hogy talán meg tudnak védeni. De nem voltam már kisgyerek. És tudtam, hogy a szüleim amúgy sem tehetnének semmit. Csak annyit érnék el, hogy megöletnék magukat miattam, azzal pedig már végképp nem tudtam volna elszámolni. Muszáj volt egyedül végig küzdenem ezt. Vagy sikerül, vagy nem. Igazából már nem maradt veszítenivalóm.
- Ne csináld már Vic – állt fel az ágyról a fejét csóválva, és közelebb lépett egy lépést. – Engedd meg, hogy segítsek.
Szinte már könyörgőn nyújtotta felém a kezét. Csak néztem rá, és hirtelen annyira fáradtnak éreztem magam. Szükségem volt rá, és nem engedhettem meg azt a luxust, hogy ellököm magamtól. Pedig jól esett volna, ha egy kicsit, csak egy icipicit nem kell erősnek látszanom. De féltem, hogyha most elengedem magam, akkor már nem leszek képes felállni többé és tovább menni.
Nem léptem oda hozzá, de a kezét megfogtam, megszorítottam egy pillanatra, aztán gyorsan el is engedtem. Kimondhatatlanul jól esett az érintése, a keze melege. Ezért is engedtem el olyan gyorsan. Nem volt szabad pont most elgyengülnöm. Talán majd máskor. Ha ezt túléltük.
De Tyler láthatóan nem érezte meg a bennem dúló vihart, mert rám mosolygott, és a keze visszahullott az oldala mellé.
- Tudod, hogy számíthatsz rám, ugye? – kérdezte, én meg csak bólintottam. Persze, hogy tudtam.
- Hogyan mentetted meg Shadow életét? – néztem rá hirtelen. Először látszott rajta, hogy nem érti, hogy jön ez most ide, aztán bezárult az arca, és bárhogyan is fürkésztem a vonásait, nem sikerült leolvasnom róla semmit.
- Ez egy nagyon hosszú történet – kezdte végül, szinte már vontatottan.
- Én azért szeretném tudni – makacskodtam, és behúztam a táskám cipzárját. Karba fontam a kezem és elhatároztam, hogy ezúttal nem hagyom, hogy kitérjen a válasz elől. Nem én!
Ekkor valami motozás hallatszott a földszintről, majd meghallottam anya hangját a lépcső aljából.
- Szerintem, van itt valaki…
Megállt bennem az ütő. Rémülten pillantottunk egymásra Tylerrel. A kezébe löktem a ruhás táskát, felkaptam a fegyvereset és az íjpuskát. Kinyitottam az ablakot, és intettem neki, hogy menjen. Lépések reccsentek a lépcsőfokokon, és tudtam, hogy anya harcra készen húzza elő a tőrét a tokjából. Tudtam, mert pontosan olyan voltam, mint ő. Ő volt az, aki mindenre megtanított. Hogyan öljem meg őket, hogyan éljem túl…
- Vic – hallottam odalentről Tyler ideges suttogását. Feleszméltem a kábultságból, kiléptem a tetőre, és leereszkedtem az ereszig. Még egyszer visszanéztem, aztán leugrottam. Anya ebben a pillanatban nyitotta ki a szobám ajtaját.
Átugrottuk a kerítést és már ott sem voltunk.
Eszeveszetten vert a szívem, és mardosott a bűntudat, ahogy bevágódtunk a kocsimba, és csikorgó kerekkel kihajtottunk az utcából. Ó, hogy a fene esne bele! Annyira jó lett volna, ha beszélhetek velük, ha elmondhatom nekik az egészet… Felsóhajtottam. A lámpa éppen pirosra váltott előttünk. Beletapostam a fékbe, de olyan erővel, hogy Tyler kis híján lefejelte a műszerfalat. Felszisszent, mire felé villant a szemem.
- Bocs – morogtam. És nem csak az előbbire értettem. Sajnáltam, hogy nem vagyok hálásabb, hogy nem bízom benne eléggé és folyton csak menekülnék. Nem ezt érdemelte volna, azok után, amit értem tett. De nem mondtam ki, csak ültem, meredten bámultam ki a szélvédőn és olyan erősen markoltam a kormányt, hogy az ujjaim elfehéredtek.
Tyler nagy levegőt vett és felsóhajtott.
- Úgy nagyjából fél éve történt, hogy először találkoztam vele – szólalt meg hirtelen, és nekem kellett egy kis idő, mire megértettem, miről beszél. – Akkoriban kezdtem el ezt az egész magánnyomozói vállalkozást. Egyik délben valaki dörömbölt az irodám ajtaján. Azt hittem, csak egy újabb ügyfél, de mikor kinyitottam az ajtót, egy pokrócba burkolózott pasas állt a küszöbön.
- Shadow – suttogtam, mire csak bólintott, de nem akart rám nézni.
- Igen – nyelt egyet és folytatta. – Bekísértem, leültettem a kanapéra… Azt mondta, ha nem jut táplálékhoz, meg fog halni… - elhalt a hangja, a keze ökölbe szorult.
- Megharapott – fejeztem be csendesen, lágyan csengett a hangom. Az arcára szegeztem a tekintetem. Végül rám nézett, a pillantása kifejezéstelen. Végül bólintott.
- Igen.
Ez az egy szó ott vibrált köztünk az áthatolhatatlan csendben. Tudtam, mit jelent ez. Engem is harapott már meg vámpír, azzal a különbséggel, hogy én, amint esélyt kaptam rá, megöltem a szemétládát. A heg a mai napig látszik a csuklómon, és tudom, hogy soha sem fog eltűnni teljesen. Ahogy a vámpír arca sem. Rémálmaimban még ma is kísért.
- Tudtad, hogy micsoda? – kérdeztem, mikor már túl hosszúnak éreztem a hallgatását.
Nagyot sóhajtott és szinte esdeklően nézett a szemembe. Akkor már tudtam, hogy pontosan tisztában volt vele, és saját akaratából hagyta, hogy Shadow a vérét vegye. Egyszerűen nem akartam elhinni. Olyan abszurdnak tűnt, még csak a gondolata is, hogy magamtól hagyjam, hogy egy vámpír megharapjon, hogy egyszerűen képtelen voltam megérteni. Ez annyira az ellentéte volt annak, amiért én harcoltam minden éjjel, hogy egy pillanatra az is megfordult a fejemben, kilököm a kocsiból és elhajtok.
Dudakoncert zengett fel mögöttünk. A lámpa időközben zöldre váltott. A gázba tapostam, és befordultam a főútra.
- Vic, tudnod kell…
- Mit ígért cserébe? – kérdeztem, és még saját magam számára is furcsán nyugodtnak tűnt a hangom.
- Hogy segít túlélni – felelte, és a hangja megkeményedett – Akkor már üldöztek Vic, egy hete jöttem ki a kórházból, mikor Shadow felbukkant az ajtómban. És én bármit megtettem volna, hogy életben maradjak.
Bármit. A szó ott visszhangzott a fejemben. Én is megtennék akármit, hogy végre békén hagyjanak, na de ezt? Ezt soha! Megráztam a fejem. Muszáj volt túl lépnem rajta, volt most ennél nagyobb bajom is. Az hogy Tyler mit csinál, az az ő dolga. Nekem semmi közöm hozzá.
De hiába hajtogattam folyamatosan, nem sikerült teljes mértékben meggyőznöm magam. Úgy éreztem, mintha a srác elárult volna. Tudom, hogy hülyeség, de ebben a pillanatban úgy éreztem, nem leszek képes bízni benne többé.
- Sajnálom Vic – szólalt meg végül. – Előbb el kellett volna mondanom.
- Igen – feleltem szárazon – El kellett volna.
Hirtelen elhatározással lefordultam egy mellékutcán. A gyomrom ökölbe szorult, a tekintetem elhomályosult, ahogy eszembe jutott a tegnapi nap. Lefékeztem az ismerős ház előtt, és sóhajtva hátradőltem az ülésen. Csak néztem fel a sötét és komor ablakokra, a fák csupasz ágai vészjóslóan lengedeztek a szélben. Mintha a ház minden momentuma magában hordozná a halált.
- Miért jöttünk ide? – hallottam Tyler aggodalmas hangját, valahonnan nagyon messziről. Megráztam a fejem, és igyekeztem kirebbenteni magam a kábultságból.
- Meg kell keresnem valamit – feleltem, furcsán rekedten.
- De mégis mit?
- Egy névjegyet – válaszoltam tömören, majd nagy levegőt vettem és kiszálltam a kocsiból.
Már a lépcsőn jártam, mikor Tyler utolért.
- Mégis milyen névjegyet?
- Egy médiumét.

2008. szeptember 19., péntek

Szellemlátó - Élet a halál után


Faith a bátyjával, és egy falkányi vérfarkassal az oldalán visszatér…


Faith Donovan sosem gondolta volna, hogy egyszer még lesz nagyobb baja is, minthogy vérfarkasok lepik el a lakását, vagy hogy lidércek járnak a nyomában, a nap minden percében.
Mióta Faith feladta ügyvédi karrierjét, hogy inkább olyan munkakörben dolgozzon, ami sokkal inkább megfelel különleges képességeinek, rendesen felgyorsultak körülötte az események. Szellemek, lidércek, zombik, boszorkányok… Egyik munka a másikat éri, de ez még mind semmi ahhoz képest, mikor egy nyomozó barátja a segítségét kéri, egy rejtélyes sorozatgyilkosság felderítésében.
Faith hamarosan ismét az események sűrűjében találja magát, egy olyan gyilkosság legfőbb gyanúsítottjaként, amihez a világon semmi köze. Tisztáznia kell magát, lehetőleg minél hamarabb, miközben a valódi gyilkos már kiszemelte következő áldozatát. Olyan titkok keringenek, amikről mindenki tud, de senki sem beszél, és ez egyre veszélyesebb mederbe terelheti az események alakulását.
Eközben azonban Faith-nek a benne lezajlott változásokkal is meg kell birkóznia, ami talán nehezebbnek bizonyul, mint bármi más.
A segítség a legváratlanabb helyekről érkezik. Az álombeli titokzatos és nagyhatalmú nő, aki a túlvilág titkait tárhatja fel, a régről ismert szellem, egy falkányi vérfarkas, egy barát a helyi rendőrségről… és ha mégis áruló van kis csapatban? Mert Faith-nek bizony a saját kárán kell megtanulnia, hogy nem minden az, aminek látszik.

2008. szeptember 14., vasárnap

A következő generáció - 10. fejezet


Az elején nem értették. Én sem értettem. Egyszerűen csak éreztem, hogy valami nincs rendben, és az évek alatt megtanultam bízni a megérzéseimben. Az ösztöneim erősebbek, mint a legtöbb embernek, ezt már Andy is elmondta párszor.
Tyler ragaszkodott hozzá, hogy elkísér, hiába győzködtem, hogy egyedül is meg tudom oldani, mintha a falnak beszéltem volna. Közölte, hogy agyrázkódással nem ülhetek volán mögé. Pedig már jobban voltam. Sokkal. Na jó, azért annyira nem sokkal, de zongorázni lehetett a különbséget. A cérna akkor szakadt el, mikor Shadow is beszállt utánunk a hátsó ülésre. Mikor megkérdeztem, mégis mi a frászt akar, közölte, hogy csak megöletjük magunkat, ha egyedül mászkálunk. Megkérdeztem, minek ez a fene nagy aggodalom a testi épségem iránt, ha amúgy is meg akar ölni.
- Ha én öllek meg, az más. De nem fogom hagyni, hogy valaki megelőzzön.
Hát, kellett nekem megkérdezni.
Ty vezetett én navigáltam, Shadow pedig úgy gubbasztott a hátsó ülés sötétjében, mintha ott sem lenne. Nagyobb biztonságban éreztem volna magam, ha tényleg nincs is ott. Legszívesebben kilöktem volna egy piros lámpánál, és padlógázzal elhajtottam volna. Ebben csak az akadályozott, hogy jelenleg nem én uraltam a saját autómat.
Ahogy közeledtünk, a feszültségem pillanatról-pillanatra nőt, és hányingerem támadt a gondolatra is, hogy Andy-nek valami baja esett. Ott lüktetett az agyam egy hátsó zugában, hogy valami nagy baj van.
Ahogy befordultunk a kis utcácskába, remegni kezdett a kezem, a szívem pedig úgy kalapált, hogy kis híján megfulladtam a saját pulzusomtól. A kocsi fékezett, végül apró döccenéssel megállt.
Csak ültem ott, a bejárati ajtóra meredve, de nem láttam semmi szokatlant. Felkészültem rá, hogy hasonló látvány fogad majd, mint Stephenék háza előtt, de itt minden csendes volt és békés. A redőnyök félig felhúzva, az emeleti szoba ablakából néha villanó fények törtek elő, azt jelezvén, hogy valaki bizonyára tévézik éppen.
Még mindig nem mozdultam. Csak néztem a házat, minden részletét alaposan az emlékezetembe vésve, de semmi nem utalt arra, hogy valóban baj történt volna. Talán csak túl reagáltam. Talán nem is történt semmi, és Andy épségben bámulja a tévét kedvenc foteljában. Talán el is szunyókált, ezért nem hallotta meg a telefont. Talán csak…
De ez még mindig nem nyugtatott meg. Addig nem bizonyosodhattam meg róla, amíg nem hallottam a hangját, és nem beszéltem vele. De ha most fel megyek, Andy nem fog elengedni. Elkezd majd győzködni, hogy szóljak apáéknak és kérjek tőlük segítséget. Már pedig nincs azaz isten! És nem akartam feleslegesen megbántani Figyelőmet azzal, hogy semmibe veszem a tanácsát, mikor tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy csak aggódik értem. Talán jobb is, ha nem találkozunk, és később megpróbálom telefonon felhívni. Csak hogy megmondjam, jól vagyok. Úgy egyszerűbb lenne mind a kettőnknek. Főleg nekem. De hiába győzködtem magam, a szorongatóan rossz érzés már befészkelte magát az agyamba, és nem tudtam szabadulni tőle. Kezdtem magam komplett hülyének érezni. Ezerrel idevágtatok, aztán pedig csak ülök a kocsiban, és rossz előérzeteken filózgatok, közben valószínű, hogy Andy-nek kutya baja sincs.
Mély levegőt vettem, és lassan, szájon át kifújtam. Meg kellett nyugodnom. Túl sok minden történt velem, ráadásul Stephen támadása is… már mindenhol rémeket látok. Szedd össze magad kislány! Már éppen sikerült volna bebeszélnem magamnak, hogy nincs is itt semmi baj, mikor Shadow előre hajolt a két ülés között, szemét az emeleti ablakra szegezve, és ezt suttogta:
- Rosszat sejtek.
Több se kellett. Újult erővel izzott fel lelkembe a pánik, és most már tényleg nem szabadulhattam tőle.
Villámgyorsan kipattantam a kocsiból, és rohantam egyenesen fel a lépcsőn. Berúgtam az ajtót, szilánk eső szállt a nyomomban, ahogy beléptem a lakásba, és fejbe vágott a kísérteties csend.
Ahogy elült az ajtó csattanásának hangja, úgy éreztem, mintha egy vákuumba kerültem volna.
- Andy! – kiáltottam, de semmi válasz. – Andy!!!
Csak a néma csend felelt a szavamra. Pillanatok alatt leizzadtam, a félelemtől égető epét éreztem a torkomban. Végig futottam az előszobán, sorra benézve minden helységbe, de nem találtam senkit. A ház néma volt és kihalt. Felnéztem az előttem magasodó lépcsőre, és ökölbe rándult a gyomrom. A tenyerem izzadt, levegő után kapkodtam, és féltem felmenni az emeletre.
Lépések reccsentek a hátam mögött. Utol értek a fiúk.
Mély, reszketeg lélegzetet vettem, és elindultam felfelé a lépcsőn. Úgy markoltam a korlátot, hogy az ujjaim elfehéredtek. Halkan megnyikordult a parketta, ahogy ráléptem, de a süket csöndben még ezt is ágyúdörgésnek éreztem. Itt fent csak egyetlen szoba volt. Andy hálószobája. Az alig három lépésnyi folyosó végén álltam, és nem mertem közelebb menni, hogy kinyissam az ajtót. Mert már tudtam. Valahol legbelül már tudtam, csak még magamnak sem mertem beismerni. Lehetetlen. Az nem lehet, hogy…
Tyler lépett el mellettem, és felém fordult.
- Vic, mi a baj?
Mintha búra alól érkezett volna a hangja, és kényszerítenem kellett magam, hogy rá tudjak figyelni, mert tekintetem önkéntelenül is folyton az ajtóra siklott.
Követte a pillantásomat, és azt hiszem, megértett valamit, mert szó nélkül megette azt a három lépést, és lassan, nagyon lassan lenyomta a kilincset. Az ajtó hang nélkül nyílt, de Tyler alakja mindent kitakart, így egyáltalán nem láthattam be a szobába. Csak állt ott, megkövülten, mikor megszólalt, a hangja fojtottan csengett.
- Shadow…
A vámpír ellépett mellettem, és oda ment hozzá. Benézett a válla felett, és ő is megmerevedett.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, a tüdőm pedig, mintha fel akart volna robbanni.
- Mi az? – kérdeztem, és a hangom megremegett. Bár valójában azt hiszem, már tudtam a választ. A lábaim mintha ólomból lettek volna, ahogy felemeltem őket, egyiket a másik után, hogy megtegyem azt az elátkozott három lépést. Már közvetlenül mögöttük álltam, mikor legördül az arcomon az első könnycsepp. – Álljatok félre – a hangom furcsán távolinak tűnt, mintha nem is az én torkomból jött volna.
Tyler megfordult, és amit a szemében láttam iszonyatosan megijesztett.
- Ezt nem kellene látnod…
- Hagyd – vágott közbe Shadow furcsán rekedt hangon. – Sosem fogja feldogozni, ha most nem láthatja.
Nem bírtam tovább. Nem bírtam, hogy úgy beszél rólam, mintha itt sem lennék. Nem bírtam, hogy Tyler meg akart védeni. És nem bírtam tovább itt állni, reszketni. A vámpír félre állt, Ty-t félre löktem, és akkor megláttam, amitől egész életemben rettegtem, hogy majd egyszer látnom kell.
Amióta csak megtudtam, hogy ki is vagyok valójában, folyton attól féltem, hogy egy napon majd arra kell hazaérnem az iskolából, hogy apa, vagy anya holtan fekszik a nappalink padlóján. Láttam őket álmomban, ahogy üveges tekintettem merednek a plafonra, alattuk vértócsa gyűlik, és egy halk hang azt suttogja fülembe: „ez a te hibád”.
Most csak álltam, mint akit oda szögeztek. Tekintetem zavartan rebbent a hófehér falakra, a sötétkék ágytakaróra, a fenyőfa bútorokra… Vér mocskolt mindent. Vér ivódott a bézs színű padlószőnyegbe, mintha csak az álmaimban láttam volna. És a szoba közepén ott feküdt ő.
A szemei csukva voltak, mintha csak aludna, és nagyon-nagyon mély lenne az álma. Olyan volt, mint egy rémálomban, mikor úgy érzed, ez nem is veled történik. Ilyesmik csak másokkal történhetnek, a te életedbe az ilyen borzalmak sosem férkőzhetnek be. Mintha egy rosszul leforgatott filmet néztem volna, és egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy amit látok, az a színtiszta valóság.
Az agyam először nem is fogta fel. A szememmel láttam, de egyszerűen képtelen voltam értelmezni. Mintha megállt volna az idő. Csak néztem a békés, ismerős arcot, és egyszerűen nem fogtam fel, hogy soha többé nem szólhat már hozzám. És hogy soha többé nem mondhatom már el neki, mennyire sajnálom, hogy reggel veszekedtünk. Többé nem jön el hozzánk, és nem nyaggat majd, amiért nem gyakorlok eleget, vagy mert csak másnap reggel tisztítottam meg a késemet, az éjszakai vadászat után.
Aztán valami történt, és én egyszeriben a tudatára ébredtem, hogy Andy meghalt. Fuldoklani kezdtem, és megállíthatatlanul ömleni kezdtek a könnyeim, és zokogva estem térdre mellette. Egyre csak az járt a fejemben, hogyha nem megyek el, hogyha nem hallgatok Tylerre, otthon maradok, és hagyom, hogy elvigyen ahhoz a médiumhoz, akkor ez nem történhetett volna meg. Akkor nem lett volna itthon, és nem… Én tehettem róla, csakis én. És erre most igazán nem volt mentségem. Önző voltam, csak magammal foglalkoztam, és eszembe sem jutott, mekkora veszélybe sodortam mindenkit magam körül azzal, hogy nem mondtam el nekik. Azt hittem, a tudatlanság megvédi őket. Még soha életemben nem tévedtem ekkorát, és még soha nem került senki életébe a hibám. Eszembe jutott Mady… és az a három végzős. Ők is miattam haltak meg.
Csak ültem mellette, az ölembe húztam a fejét. A könnyeim az arcára cseppentek, és végig folytak az állán. Már nem is láttam rendesen, víz alá merült a szoba, forogni kezdett velem a világ. Belém hasított a veszteség mindennél kínzóbb érzése. Istenem, mihez fogok kezdeni nélküle? Kihez fordulok majd, ha segítségre van szükségem? Ki fog engem megtanítani arra, amit még nem tudok?
Kapkodni kezdtem a levegőt, olyan volt, mintha minden csepp oxigént kiszippantottak volna a tüdőmből. Annyira fájt, hogy úgy éreztem, bele pusztulok, és tudtam, hogy ez az érzés soha az életben nem fog elmúlni.
Nem tudom, meddig ülhettem így, összeomolva, Andy fejével az ölemben. Talán csak percekig, de lehet, hogy órákig, tényleg nem tudom. Az percek egyszerűen összefolytak, mintha nem is ehhez a világhoz tartoznék.
Valaki megérintette a vállamat, de nem reagáltam rá. Csak Andy nyugodt, békés arcát néztem, és még mindig képtelen voltam felfogni, hogy többé nem szól majd hozzám. Soha többé nem hív majd Torinak, és soha többé nem kell már aggódnia értem.
- Vic – szólt, valahonnan nagyon messziről Tyler hangja. – Gyere, menjünk.
- Nem megyek sehová – suttogtam rekedten, és én is meglepődtem, hogy egyáltalán képes vagyok értelmes szavakat kinyögni.
- Nagyon sajnálom Vic, de muszáj mennünk – szinte már könyörgő volt a hangja. – Rajta már nem segíthetsz, bárhogyan is szeretnél, de ha ezek visszajönnek, és itt találnak minket…
Csak ráztam a fejemet. Egyszerűen képtelen lettem volna itt hagyni Andy testét. Úgy éreztem volna, hogy cserbenhagyom, hogy csalódást okozok neki.
- Ki kell hívnunk a mentőket – mondtam ki monoton letargiában. A könnycseppek újra megindultak az arcomon. Nem sírtam, nem igazán. Már túl voltam az első kétségbeesésen. A fájdalom egyre mélyebbre ette magát, leásott a lelkemig, bekebelezte a szívemet, és hosszú távra rendezkedett be. A bűntudat a csontjaimat marta, úgy éreztem, belepusztulok a veszteségbe.
- Ki hívjuk őket – győzködött Ty – Ide fognak jönni, és gondoskodnak róla, de nekünk el kell tűnnünk innen. – Letérdelt elém, hogy az arcomba nézhessen, kifejezéstelenül pillantottam vissza rá. – Vic, kérlek…
- Hagyj békén – suttogtam. Rá akartam zúdítani minden gyűlöletet, amit önmagam és azok iránt éreztem, akik ezt tették Andy-vel. Hát nem érti, hogy nem mehetek el csak így? Hogy nem hagyhatom magára? Itt kell maradnom, és megvárni a segítséget, ha már eddig nem vigyáztam rá eléggé. Nem tudtam megvédeni, nem tudtam életben tartani. Az én hibám.
Annyira kicsinek éreztem magam a jelenléte nélkül. Védtelennek és sebezhetőnek, mintha még mindig kisgyerek lennék, akit már senki sem véd meg a szörnyektől. Csak meredtem magam elé, és ebben a pillanatban annyira szerettem volna, ha apa és anya itt vannak velem. Éreztem, hogy én ehhez kevés vagyok egyedül, nem tudok megbirkózni vele.
- Igaza van Vadász – szólalt meg Shadow is, és ebben a percben akár meg is ölhetett volna, az sem érdekelt. Sőt, talán még örültem is volna neki, mert a kínzó bűntudatot, a veszteséget, a fájdalmat már nem bírtam elviselni. – Gyere - nyújtotta felém a kezét, és szinte fel sem fogtam, mit jelent ez a gesztus, éppen tőle. Egyszerűen csak azt akartam, hogy mindenki hagyjon békén végre.
- Megmondtam, – sziszegtem a fogaim között – hogy nem megyek sehová.
- Vic – éreztem Tyler kezét a vállamon – kérlek. Bármikor itt lehetnek.
Lehajtottam a fejem, és csak néztem Andy arcát. Újra könnyek gyűltek a szemembe, mély levegőt vettem de nem segített. A szoba hullámzani kezdett, és megint elfogott a zokogás. A vállaim görcsösen rázkódtak, ahogy fejemet Tyler nyakába fúrtam, és belekapaszkodtam a kabátjába. Az egész világom összeomlott. Minden, amiben addig hittem, ami miatt felkeltem nap mint nap, minden ami csak fontos volt az életemben, darabjaira esett szét, és fogalmam sem volt, össze tudom-e még valaha rakni ezeket a darabokat. Már nem próbáltam többé erősnek látszani. Hagytam, hogy átjárjon a fájdalom, és minden mást kisöpörjön belőlem. Tyler magához húzott, az ölébe vett és felemelt Andy mellől. Belekapaszkodtam a nyakába, és csak ömlött a könnyem. Hagytam, hogy kivigyen a szobából, le a lépcsőn, ki a házból a kocsihoz. Befektetett a hátsó ülésre, én pedig a mellemhez húztam a térdeimet, összekucorodtam. A motor beindult, a kocsi pedig zötykölődni kezdett. Addig sírtam, míg úgy nem éreztem, elfogytak a könnyeim, és soha az életben nem leszek képes sírni többé. Csak feküdtem az ülésen, lehunyt szemmel és végtelenül üresnek éreztem magam. Mintha kiszivattyúztak volna belőlem minden érzelmet. Az, hogy ott láttam Andy-t holtan feküdni a saját szobájában, valamit végleg megölt bennem. Egyszerűen már semmi sem érdekelt. Sem a túlélés, sem a bérgyilkosok… Az sem, hogy Stephen kórházban van, és hogy a szüleim valószínűleg az egész várost felforgatják, hogy megtaláljanak.
Csak Andy járt a fejemben… és Mady. Mindkettejüket cserbenhagytam, mikor a legnagyobb szükségük lett volna rám. Ezt sosem fogom magamnak megbocsátani.
Éreztem, hogy fékez a kocsi, majd lassú kis döccenővel megálltunk. Eső kopogott halkan az ablakokon. Ahogy leállt a motor kilöktem az ajtót és futásnak eredtem a sötétbe boruló utcán.
- Vic várj! – kiáltott utánam Ty, de a vámpír visszatartotta.
- Hagyd!
- De…
- Adj neki időt…
A többit már nem hallottam. Csak rohantam, teljes erőből. Az eső végig csorgott az arcomon, átáztatta a ruhámat, a hajamat. Nem érdekelt. Csak futottam arra a helyre, amit az utóbbi évben minden héten meglátogattam, hogy emlékeztessen, miért is csinálom ezt az egészet. Átugrottam a bezárt vaskerítésen, cikáztam a sírok között, kerülgettem a fákat és a szobrokat, míg végül térdre estem a sárban Mady sírköve előtt. Zihálva néztem fel a fehér márványlapra, jeges eső mosta az arcomat, keveredett a kezemre kenődött sárral, ahogy végig futattam az ujjaimat a kőbe vésett betűkön. „Madline Suarez, a szeretett gyermek, testvér és jó barát. Soha sem felednek, akik egyszer megismertek.” Én is ott voltam, mikor a szülei megírták a szöveget, de úgy éreztem, ez a két mondat semmit sem mond el arról a fájdalomról, amit a Suarez szülők éltek át, mikor azonosítaniuk kellett az egyetlen lányukat a megyei hullaházban. Azt a veszteséget, amit én éreztem, mikor a tragédia után egy héttel bementem az iskolába, és Mady helyét mellettem nem foglalta el senki, mikor megszólalt a csengő. Az első hónapban nem bírtam kijönni ide. Nem bírtam látni a sírt, a csokrokat és koszorúkat… aztán egy nap, mikor már úgy éreztem, képes vagyok szembenézni a ténnyel, hogy a legjobb barátnőm nincs többé, kijöttem és órák hosszat töltöttem azzal, hogy elmeséljem, mi minden történt velem az alatt az egy hónap alatt, amióta nem találkoztunk. Mintha hallana engem, mintha érdekelni, mi van velem. Hülyeség, tudom. Hiszen Mady meghalt, és valószínűleg a legkevésbé sem érdeklik az én aprócseprő problémáim. De azóta minden hétvégén kijövök, hogy „beszélgessek” vele egy kicsit. Talán ezzel próbálom enyhíteni a bűntudatomat, hogy nem voltam ott, mikor szüksége lett volna rám.
Csak ültem a vizes, sáros földön. Az eső patakokban folyt le az arcomon. Észrevettem egy friss csokrot, és néhány szál gerberát. A rokonok. A szülők és nagyszülők is gyakran járnak ide. Még sosem találkoztam velük, de tudom, mert valaki minden héten friss virágokat tesz a sírra.
Vajon Andy sírjára ki fog majd virágokat tenni? Sosem beszélt a családjáról, én pedig nem faggattam, mert nem akartam kényes témára tapintani. Ha még egyszer beszélhetnék vele, megkérdezném, voltak-e testvérei, mi van a szüleivel? Annyi mindent nem kérdeztem meg tőle, annyi mindent elmulasztottam, mit már soha többé nem fogok tudni bepótolni.
Lehunytam a szemem és mélyet lélegeztem. Fázni kezdtem a dermesztően hideg esőben, de még nem akartam menni. Különben sem tudtam volna hová.
Előbb éreztem meg a közeledtét, mielőtt még kilépett volna a fák közül. Hallottam a lépteit a zuhogó esőn át is, hiába járt olyan halkan, mint egy macska. Megállt mögöttem, és megszólalt:
- Sejtettem, hogy itt talállak.
Kinyitottam a szemem, de nem néztem rá. Nem akart megölni. Fogalmam sem volt róla miért, de még nem látta elérkezettnek az időt. Ha így lett volna, már rég halott lennék.
- Miért? – egyetlen kérdés, amire már egy kerek éve keresem a választ, de még csak a közelébe sem kerültem a megoldásnak. Miért ölte meg Mady-t? Miért pont őt, amikor annyi más gyerek lézengett azon az estén az iskola körül?
Nem kérdezett vissza, mire értettem. Pontosan tudta, hogy miről beszélek, ahogy azt is, kinek a sírja előtt térdelek már hosszú percek óta.
- Úgy sem értenéd.
Ránéztem, lángolt a tekintetem, ahogy pillantásom az övébe fúrtam.
- Jogom van tudni!
Mély levegőt vett, az egyik padhoz sétált, egy fa lombja alá, és leült. Úgy nézett ki, őt sem zavarja különösebben, hogy megázik. Fekete haján csillogtak a vízcseppek, és még így, ázottan is fenyegetően nézett ki. Nem tudom, hogy csinálta, pedig egyáltalán nem volt benne semmi fenyegető, mégis úgy éreztem, ő az egyik legfélelmetesebb lény, akivel eddigi életemben összefutottam. Talán, azért mert pontosan tudtam, mire képes. Hiszen megölte Mady-t! Engem is meg akar ölni! Fogalmam sem volt, miért nem tette meg eddig.
Én is felálltam, a nadrágomból csöpögött a sár és a víz. A hajam ázottan lógott az arcomba. Úgy nézhettem ki, mint egy kivert kutya, és a legkevésbé sem úgy, mint a nagy Vadász, akitől a szörnyek annyira félnek. De nem érdekelt. Jelen pillanatban semmi sem érdekelt. Odasétáltam a fa alá és leültem mellé a padra. Nem néztünk egymásra, mindketten a sötétbe bámultunk, és hallgattuk az esőcseppek monoton kopogását. A csend begyűrűzött és kezdtem úgy érezni, nem fogok választ kapni a kérdésemre, ha annyiban hagyom.
- Miért nem öltél meg? – tettem fel egy másik kérdést. Próbálkozzunk más megközelítésből…
- Nem akarlak megölni – mosolyodott el halványan, felfelé görbült a szája sarka.
- Dehogynem – horkantam fel – A Vadászt mindenki meg akarja ölni – egyszerű ténymegállapítás volt. az évek alatt már sikerült beletörődnöm.
Rám nézett, én pedig nem fordítottam el a fejem.
- Ha megöllek, az egyensúly felborul – magyarázta komoly hangon. – Nem vagyok olyan bolond, hogy megöljem az egyetlen olyan embert, aki képes féken tartani minket.
- Nem én vagyok az egyetlen – ráztam a fejem. – A világon rengeteg Vadász van. Vagy csak hogy a legközelebbit említsem, itt van mindjárt az anyám.
- Az anyád már nem számít. – El sem akartam hinni, hogy ezt hallom. Eddig mindig én voltam a nagy Vadász lánya. Most anyám lesz a nagy Vadász anyja? Kicsit nehezen tudtam elképzelni. – Most csak te számítasz – tekintetét az enyémbe fúrta. – Életben kell maradnod.
Elhúztam a szám.
- Sosem hittem volna, hogy ezt éppen a te szádból fogom hallani – jegyeztem meg szárazon.
- Változnak az idők.
Az egyszer biztos.
- Miért ölted meg Mady-t? – nem bírtam tovább magamban tartani. Tudnom kellett a választ.
Elfordította a fejét, nem nézett rám, csak bámulta a sírokat. Az eső egyre nagyobb cseppekben esett, és a fa lombja alig nyújtott valami védelmet a víz ellen. De most ez sem számított, mert muszáj volt megtudnom. Már azt hittem, most sem fog válaszolni, vagy eltereli a témát, ehelyett ezt mondta:
- Nem hiszem, hogy megértenéd – halk volt a hangja, óvatos. Nem olyan, amilyet egy lelketlen gyilkostól várna az ember.
- Ezt ne! – ráztam a fejem dühösen, és éreztem, hogy a sírás kaparja a torkomat. Na ne! Nem vagyok hajlandó sírni emiatt, nem láthatja, mennyire fáj még mindig. – Megölted a legjobb barátomat, jogom van tudni, hogy miért! Tönkre tetted az életemet! – a hangom elcsuklott. Elfordítottam a fejem, hogy nem láthassa a könnyeimet. Mély, reszketeg lélegzetet vettem, és lassan, nagyon lassan fújtam ki. Jól van, mindjárt rendben leszek.
- Sajnálom…
- Ez nem igaz – vágtam a szavába – Azt a három végzőst is megölted, és nem úgy tűnt, mintha sajnálnád – ránéztem, és akartam, hogy lássa, mennyire gyűlölöm. – Hónapokon keresztül nem bírtam aludni éjszakánként, mert folyton attól rettegtem, hogy egyszer csak megjelensz és engem is megölsz – a hangom kifejezéstelen volt, mintha nem is velem történt volna meg az egész. Mintha nem én lettem volna az, aki minden áldott éjszaka a plafonon kergetőző árnyakat bámulta. Aki a végén már csak nyugtatókkal bírt elaludni… aki hónapokig nem mert kijárni vadászni és aki keresztet akasztott az ágya fölé. Apáék nem értették. Azt hitték, Mady halála rázott meg ennyire. Valójában azonban attól rettegtem minden áldott percben, hogy Shadow egy éjjelen eljön, hogy beváltsa a fenyegetését.
- Ezt nem értheted – hajtotta le a fejét, de bűnbánóan, inkább arrogánsan. Nekem pedig elegem lett belőle. Felálltam a padról, és lenéztem rá.
- Valójában nagyon is sokat köszönhetek neked. – Rám nézett, nem értette – Miattad lettem az, aki most vagyok. Most már nem félek. Senkitől, soha többé. Ha egyszer meg kell halnom, akkor meghalok, de nem vagyok hajlandó többé egyetlen éjszakát sem rettegéssel tölteni, mert attól csak gyengébb leszek. Ezt mind megtanultam az utóbbi egy év alatt – a hangom keményen csengett, de örültem, hogy az eső elmossa a könnyeimet. – Hálás vagyok – mondtam még ki jó adag iróniával, aztán sarkon fordultam és elindultam. Bárhová, csak minél messzebbre tőle. Már rázta a vállam a zokogás.
Nem hallottam, ahogyan felállt. A következő pillanatban csak azt éreztem, hogy egy kéz kulcsolódik a csuklómra, és magához rántott.
- Sajnálom – suttogta a fülembe, és erősen szorított – Nagyon sajnálom…
Megpróbáltam ellökni magam tőle, de a keze satukánt szorult össze a hátam mögött. Küzdöttem, hogy szabaduljak, de nem engedett.
- Hagyj békén!
- Sajnálom – súgta újra, a lélegzete forrón szaladt végig az arcomon.
Abbahagytam a kapálózást, egyszerűen nem maradt már elég erőm, hogy tiltakozzam. Behunytam a szemem, a könnyek forrón szántották az arcomat.
- Tönkre tetted az életemet – sírtam, és hagytam, hogy öleljen. Mert szükségem volt valakire, és mindegy volt, hogy ki az. De kellett valaki, akibe kapaszkodhatok, darabokra hullhatok és van velem valaki, aki majd megvéd. Nem bíztam benne, de azt tudtam, hogy nem hagyna meghalni. Csak kapaszkodtam belé, eső mosta az arcomat, a hajamat.
Egyre csak azt suttogta, hogy sajnálja, és hogy soha többé nem bánthat senki. Egy őrült pillanatig el is hittem neki.

2008. szeptember 13., szombat

mOzIii :)) - Hellboy II.



Új kedvenc filmem!!! :D
Hellboy II. - Az aranyhadsereg

2008. szeptember 11., csütörtök

Történések...

Nos, hivatalosan is elkezdődött a suli, és én máris nyakig merültem a szalagavató előkészületeibe. A kosztüm, a táncruha (értsd: menyasszonyi förmedvény) és társai... de szerencsére azért alakulnak a dolgok. Lassan megkezdődnek a táncpróbák is, bár az csak mellékes, hogy még mindig nincsen partnerem, ezért lehet, hogy alapvetően ki fogok maradni az egész keringőzési balhéból. Azért ezt sajnálnám, ugyanis ilyen csak egyszer van az életben (már ha az embernek szerencséje van, és nem bukdácsol halomra) és nem szeretném kihagyni. De hát ha nem sikerál partnert találnom, akkor azt hiszem, kénytelen leszek... Fogalmam sincs, honnan a halálból akasszak le egy pasit. Apám roppant viccesen közölte, hogy adjak fel hirdetést (hahaha, köszönjük apukám), bár lehet, hogy a végén nem marad más lehetőségem.
Na mindegy, legfeljebb kihagyom a keringőt. Nem fogok eret vágni magamon, de azért szomorú leszek :((
Másik okos ötlet Timitől és anyámtól szinkronban érkezett: kérjem meg valamelyik szomszéd srácot (--)" Naná, majd ha fagy! Nem fogok magamból tökéletes idiótát csinálni, köszönöm szépen!
Hát így állnak a dolgok. Közben az osztály kiránduláson van, de majd hülye lettem volna velük menni! Gréta és Ági nélkül?? Na azt már nem! Nem vagyok hajlandó 9000fizetni azért, hogy három napig össze legyek zárva ezzel a hiéna falkával! Nem őrültem én meg! Szóval megkértem Kerit, legyen már oly jó, és írjon nekem igazolást csüt-péntekre, hogy meghaltam, szülök, belső vérzésem van, vagy mit tom én! Rábíztam, hogy legyen kreatív :D Mire nem jó az orvos a családban, mi? :D
Ezen kívül tanulok, mint hülye, és kisebb-nagyobb írói válsággal küzdök (már megint...). Ez a suli hatványozottan nem tesz jót írónői képességeimnek. Teljesen leszív, így pedig semmire sincsen energiám... :((
Viszont úgy néz ki, hogy október elején egy kis pénz áll a házhoz, ugyanis apámék kutyás barátai mennek ki az Europa Kutyakiállításra, és kérdezték nincs-e kedvem napi 3000ért adminisztrálni, három nap, napi nyolc órát. Hát csak a hülyének nem éri meg! Tehát pénteken apámék kikérnek a suliból, úgyhogy mind a három nap ott tudok lenni :))
Mondjuk ennek a pénznek is meg van már a helye... Csizmát kellene vennem, meg egy edzőcipőt sem ártana beújítani... Bár talán ha szépen nézek Nagyira, hajlandó lesz finanszírozni, legalább az egyiket... így több pénzem megmaradna ;))

Hát így állok...
Szombaton talizom Dettyvel, segít nekem angolból, hogy lehetőség szerint legalább egy stabil hármast sikeráljon produkálni félév-évvégén...
Utána pedig anyámmal és Ricskóval hármasban megnézzük a Hellboy II. Vééééégreee!!! :D
Ja igen, és ami még jó: Anya megígérte, hogy havi 2000rel hozzájárul, hogy műkörmöt csináltathassak :)) Egyik osztálytársam nagyon ügyes és tök olcsón dolgozik, szóval úgy néz ki, hogy már jövőhéten meglesznek a körmeim! :D Annnyira jóóó! :D

Remélhetőleg hamarosan sikerül befejeznem a tizedik fejezetet A következő generációból, és akkor ide is fel tudom majd tenni :))