2008. október 18., szombat

A következő generáció - 12. fejezet

12. fejezet

Az ajtó hang nélkül nyílt, ahogy lenyomtam a kilincset, és átbújtam a keresztben kifeszített sárga rendőrségi szalag alatt. Összeszorult a szívem, ahogy átléptem a küszöböt, és furcsán lassúnak tűnt minden mozdulat. Tyler hangtalanul lépkedett mögöttem, ahogy végig mentem az előszobán, be a nappaliba, ami még mindig tiszta volt, érintetlen, és tele Andy jelenlétével. Ide nem ért el semmi, ami tegnap az emeleten történt. Pontosan olyan volt, mint máskor, mikor gyakorolni, vagy csak beszélgetni jöttem át. Már soha többé nem fogok a kedvenc fotelemben ülni és nézni a tévét, vagy az ablakon át kinézni a kertre. Többé már nem volt semmi, ami ehhez a házhoz köthetett volna. Andy meghalt, és én soha többé nem akartam visszajönni ide.
A telefonasztalkához mentem és lenéztem a készülék mellett sorakozó papír cetlikre és a vastag noteszre, amiben ott sorakoztak Figyelőm ismerősei. Reméltem, hogy köztük lesz az is, akit keresek. Mert meg kellett találnom. El kellett mennem ahhoz a médiumhoz, akihez ő is el akart vinni. Mert most, életemben először, tudni akartam a jövőt. Tudni akartam, ki teszi ezt, és miért. És azt is tudni akartam, mennyi esélyem van arra, hogy túléljem. Mert ha csak a legcsekélyebb is, ki fogom nyírni az összeset. Megbosszulom Andy halálát. De muszáj volt valami támpontot kapnom, hogyan is csináljam. Mert egyszerűen nem volt semmi ötletem. Eddig csak menekültem, és reméltem, hogy megélem a következő napot. De már meguntam, hogy folyton elfutok. Szembe akartam végre nézni velük, és lezárni ezt az egészet egyszer és mindenkorra. Egy életre elegem volt már a rémálmokból és a könnyekből.
Nem tudtam, milyen nevet keresek. Egyedül abban reménykedtem, hogy Andy most is olyan precíz volt, mint mindig, és talán oda biggyesztette a telefonszám mögé, hogy „médium”.
Nem is csalódtam. A harmadik oldalon bukkantam rá a keresett névre: Vanessa Gold, médium. Levettem a kagylót a helyéről, és azonnal tárcsáztam.
- Kit hívsz? – kérdezte Tyler, az ablak mellett állva, de felemeltem a kezem, jelezve, hogy várjon a egy kicsit. A telefon egy darabig csak búgott a kezemben, végül egy álmos, színtelen nő hang szólalt meg a vonal túlsó végén.
- Igen?
Talán felébresztettem? Igazából nem nagyon érdekelt.
- Vanessa Gold? – kérdeztem vissza.
- Ki beszél?
- Victoria Summers vagyok.
Hallottam, ahogy mély levegőt vesz, majd motyogott valamit. Talán éppen elátkozta a telefontársaságot, vagy esetleg engem kívánt a pokolba. Mindegy is volt.
- Tudom, ki vagy – mondta végül, és oktávokat mélyült a hangja. Határozottan nem örült, hogy hallhatja a hangomat.
- Segítenie kell – jelentettem ki kertelés nélkül, ellentmondást nem tűrve. Egyáltalán nem volt sem időm, sem energiám finomabban beadagolni neki a dolgot.
Nagyot sóhajtott, csak úgy recsegett bele a vonal. Nem voltak kétségeim afelől, hogy pontosan tudja, mit csinál, és nem csak egy csaló, aki abból él, hogy hülyét csináljon a sok szerencsétlen balekból. Kétpercnyi beszélgetés elég volt hozzá, hogy rájöjjek, ez a nő valóban érti a dolgát. Olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hittem, nem is lesz hajlandó válaszolni.
- Rendben van – mondta végül kelletlenül, de még ekkor sem feledte, hogy profi. – Ma, ötkor. Találkozzunk a Hatodik és a Tizenkettedik utca sarkánál. Ne késs el.
Ezzel letette.
Én meg csak álltam döbbenten, majd lassan visszatettem a kagylót a helyére. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen fog menni, hogy nem kell majd órákat győzködnöm, és hogy ilyen hamar kötélnek áll. Szinte fel sem fogtam, hogy végre egyszer valami simán megy.
- Mi az? – kérdezte Tyler, és bennem csak most tudatosodott, hogy ő is jelen van. Gyorsan megráztam a fejem, hogy kirebbentsem magam a kábultságból.
- Este hétkor találkánk van – feleltem tömören, a zsebembe gyűrtem a névjegyet, és gyors léptekkel a kijárta felé indultam. Nem bírtam tovább ebben a házban maradni. Úgy éreztem, nem kapok rendesen levegőt. Muszáj volt minél messzebbre kerülnöm innen, mert Andy hiányával még nem tudtam megbirkózni.
Már bent ültem a kocsiban, mikor Tyler utolért. Beült az anyósülésre, de csak akkor szólalt meg, mikor már a főúton autókáztunk.
- Milyen találkánk is lesz nekünk?
Felsóhajtottam, és magam sem tudom miért, legszívesebben kitettem volna a srácot valahol, hogy menjen vissza a lakásba, ahol biztonságban van, és ahol a legkevesebb az esélye, hogy egy óvatlan pillanatban megölik. De nem tehettem meg, hiszen Tyler nem volt már kisgyerek. Szabadon dönthetett az életéről és a haláláról, nekem pedig nem volt jogom beleszólni, ha öngyilkos akart lenni.
- Találkoznom kell egy médiummal.
- Szabadna tudnom, miért?
Na, azt én is roppantmód szerettem volna tudni. Egyszerűen csak volt egy olyan érzésem, hogy ez a csaj még érdekes, és fontos dolgokat mondhat.
- Nem tudom – feleltem végül meglepő módon az igazat, és mivel továbbra is magamon éreztem a pillantását, még hozzá tettem: - Találkoznom kell vele, és kész… Hozzá akart elvinne Andy tegnap délután.
Hirtelen olyan sűrű lett a csend, hogy vágni lehetett volna. Nem tudta, mint mondjon, vagy mit ne, hogy ne bántson meg vele, hogy ne döfje még mélyebbre a kést. És én sem szóltam semmit, mert gondolatban már egészen máshol jártam. El kellett még mennem valahova, mielőtt találkozom Vanessával. Tudnom kellett, hol tart jelenleg a hajtóvadászat, és hogy kiket küldtek még ellenem. Fel kellett készülnöm, és ehhez muszáj volt valamiféle információhoz jutnom.
Mivel Eddy a múltkor alaposan csőbehúzott, most fokozottan óvatosan kell eljárnom. Nem hagyhatom, hogy megint csapdába csaljanak. Olyasvalakit kellett keresnem, aki legalább annyira fél a többi démontól, mint tőlem, és a világ összes pénzéért sem menne a démon-bár közelébe. Egyetlen ilyen név jutott eszembe, bár a hideg is kirázott a gondolattól, hogy a közelébe kell mennem.
Daren Sax-al nagyjából kilenc hónapja hozott össze a balsors. Akkor mertem először kimenni vadászni az ominózus tragédia óta, és hát nem kifejezetten voltam csúcsformában. A temetőnél kerítettek be, és tudtam, hogy azért jöttek, hogy megöljenek. Egy Vadásznak mindig sok ellensége van, bármelyik percben lecsaphat ránk a halál, ezért is kell felkészülnünk minden eshetőségre. Hát én nem voltam eléggé felkészülve… Az volt az első alkalom, hogy megharapott egy vámpír, és a heget a mai napig őrzöm a csuklóm belső oldalán. Daren akkor bukkant fel, mikor a vámpír belém vágta az agyarát. Sosem fogom kedvelni a vénembert, de azt hiszem, örök életemben hálás lehetek neki, azért, amit akkor értettem tett. Ha beismerem hangosan, ha nem, Daren Sax azon az éjjelen megmentette az életemet.
Addig is tudtam, hogy léteznek kísértetek, de sosem hittem volna, hogy egy napon, majd az életemet köszönhetem egynek. Valójában a mostanáig nem értem, miként képes egy szellem fizikai sérülést okozni, és megölni három démont. Azaz igazság, hogy majdnem biztos vagyok abban, hogy Daren nem igazi holtlélek. Nem élő, de nem is halt meg teljesen, mégsem olyan, mint egy vámpír. Pontosan nem tudom mi ő, de ha megkérdezném tőle, szerintem ő sem tudná megmondani. Egyszerűen itt rekedt valahogyan, két világ között és valami miatt nem akar tovább lépni. Nem is csodálom. A poklot minden épeszű ember elkerüli, ha van választása. Darennek valaki adott választási lehetőséget, és ő inkább ezt a fél-állapotot választotta az örök szenvedés helyett. Nem is hibáztatom érte.
Annak ellenére, hogy hálás vagyok neki, sosem szerettem Daren közelébe menni. Valahányszor egy légtérben tartózkodom vele, mindig úgy érzem, engem is bármelyik percben magával ragadhat a halál. Nyomasztó érzés, mintha minden levegőt kiszippantyúztak volna a szobából. Ráadásul még elviselhetetlenül mogorva, és ellenszenves alak is. Fogalmam sincs miért, de engem valami megmagyarázhatatlan oknál fogva kedvel. Ez persze nem azt jelenti, hogy tárt karokkal fogad, egyszerűen csak annyit, hogy nem üldöz ki a lakásából, mikor bekopogok hozzá.
Daren egy kis lakótelepi házban tengette halhatatlan napjait, és sportot űzött abból, hogy az összes lakóra a frászt hozta, aki véletlenül el mert haladni az ajtaja előtt. Ha hihetek a meséknek, a 45-ös lakásba már vagy tíz éve nem mert beköltözni senki. Ezt el is hiszem. Én sem szívesen laknék együtt ezzel a morgós, vén kísértettel. Biztos vagyok benne, hogy pokollá tenné az életemet. Bár, ahogy jelenlegi helyzetemet nézem, már nem lehetne rosszabb…
- Vic – szólalt meg mellettem Tyler, és annyira meglepett, hogy ő is a kocsiban van, hogy összerezzentem. – Hová megyünk?
Igaz is. Nem voltam benne biztos, hogy Daren egy idegen jelenlétében is hajlandó lesz-e válaszolni a kérdéseimre. Ráadásul az öreg legfőbb szórakozása, hogy az élőket inzultálja, és az ilyen kis közjátékokat most szerettem volna hanyagolni, ha lehet. Már csak az volt a nagy kérdés, vajon Tyler hagyni fogja-e, hogy csak úgy hátra hagyjam. De ahogy az arcára néztem, kételkedtem benne, hogy simán fog menni a dolog.
- El kell mennem valakihez, de te nem jöhetsz velem – próbálkoztam a gyors és fájdalommentes verzióval. Nem kajálta meg.
- Dehogyisnem – jelentette ki ellentmondást nem tűrve, én pedig lemondóan sóhajtottam. Egyszerűen nem volt kapacitásom vitába bocsátkozni. Kiszívott a gyász. Fáradt voltam, dühös, és meg voltam rémülve. Nem maradt erőm még vele is veszekedni.
- Az illető nem kifejezetten rajong az idegenekért – kíséreltem még meg, de mintha a falnak beszéltem volna.
- Nem baj. Megoldom.
Hát, én megtettem, ami tőlem telt. Ha nem hallgat a szép szóra, kénytelen lesz a saját kárán megtapasztalni Daren vendégszeretetét. Legalább nem vádolhat majd azzal, hogy nem figyelmeztettem.
Bekanyarodtam a lakótelepet alkotó panel-kaptárak közé, és cikáztam egy ideig, míg ráakadtam a tizenkettes számú betontömbre. Gyorsan letettem a kocsit egy üres parkolóhelyen, és Tylerrel együtt kiszálltunk.
- Egyébként ki is azaz illető, akihez megyünk? – szólalt meg a srác, mikor már a második emeleten járunk.
- Majd meglátod – feleltem szűkszavúan. – Nem éppen barátságos figura, szóval bízd rám a dolgot. Engem már ismer, téged viszont még nem.
- Rendben – vonta meg a vállát – Csináld, ahogy jónak látod.
Időközben felértünk a harmadikra, és pedig megálltam a 45-ös ajtó előtt. Nagy levegőt vettem és bekopogtam.
Az ajtó ezzel egyetemben rázkódni kezdett, mintha egy hatalmas vihar cibálná belülről. Láttam már a műsort, így nem kifejezetten voltam hajlandó frászt kapni tőle.
- Hagyd a műsort Daren! Csak én vagyok az – szóltam be, mire az ajtó remegése leállt, és a láthatatlan vihart is, mintha csak elvágták volna. Az ajtó néhány másodperc elteltével, kísérteties nyikorgástól kísérve kitárult. Az öreg mindig is imádta az effekteket. Nagy levegőt vettem, és beléptem, nyomomban Tylerrel. Ahogy a srác átlépte a küszöböt, az ajtó becsapódott.
- Azt nem mondatd, hogy vendég is van veled – dörögte egy morcos hang. A szavak visszhangoztak a falak között.
- Ő Tyler. Segít nekem – feleltem, és már éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul, és a halántékom mögött tompa nyomás jelezte, hamarosam megfájdul a fejem. – Hagyd már ezt öreg, beszélnem kell veled!
Néhány pillanatig nem érkezett válasz, aztán újabb szélroham kíséretében kivágódott a hálószoba ajtaja, és Daren Sax süvöltött ki rajta, vagy öt centivel a föld fölött lebegve, hamuszürkén, soványan, és önmagához képest igencsak elevenen. Felállt a karomon a szőr, de nem azért mert megijesztett. A túlvilági energia a bőrömön futkározott, a halál aurája rám telepedett, és majdnem meggörnyedtem a súlya alatt. Istenem, de utáltam ezt mindig is!
- Rég jártál már nálam aranybogaram – recsegte és szélesen elvigyorodott. Daren életében igazi kocsmatöltelék lehetett. Az a fajta, aki reggel tízkor már egy felessel kezd, és hajnali egy előtt haza sem tolja a képét. Olyan típus, aki a feleségek, és gyerekek rémálma. Ebben a félig halott állapotban már nem tudott komolyan ártani, de azért még mindig elég félelmetes jelenség tudott lenni, ha akart.
- Tudod, sűrű munkaidő, vámpírok, démonok… - vonogattam a vállam, és igyekeztem nem mutatni, hogy mindjárt kicsúszik a lábam alól a talaj. Ha nem ülök le sürgősen, egész biztos kidobom a taccsot.
- Igen, igen. A szokásos – bólogatott mindentudóan, majd a hátam mögött Tylerre esett a pillantása, gonosz vigyora, és szürke szemének villanása nem ígért túl sok jót.
- És ki a barátod? Újfiú?
- Tylernek hívják, és még most az elején leszögezném, hogy hagyd békén! – emeltem fel fenyegetőleg a mutatóujjamat, de az öreg jókedve nem csillapodott.
- Ugyan már! Olyan régen nem volt alkalmam megszállni senkit… - nyafogta, mint egy kisgyerek, akinek az anyukája nem akarja megvenni a tábla csokoládét.
- Szó sem lehet róla! – hajoltam a látóterébe, hogy kénytelen legyen rám figyelni – Hallottad, mit mondtam öreg? Üzlet miatt jöttem, információra van szükségem! Őt sem hoztam volna magammal, ha nem olyan átkozottul makacs – pillantottam hátra, és láttam, hogy a srác arca megvonaglik. Asszem, ezt még hallgatni fogom egy darabig.
- Jól van, jól van kisasszony! – morgolódott a kísértet szemlátomást lelombozódva – De harapósak vagyunk ma! Mi a gubanc?
- Ahhoz aztán tényleg semmi közöd – mordultam rá ellenségesen, mire elkerekedtek a szemei.
- Jól van már! Én csak kedveskedni próbálok itt, te meg… - színpadiasan fújt egyet. – Na mi kellene?
- Tudsz a fejemre tűzött vérdíjról?
- Arról mindenki tud aranybogaram, hallod mit mondok? Az egész rohadt alvilág tőled hangos! – összehúzott szemekkel fürkészte az arcomat – Mit csináltál már megint?
- Az a vicces, hogy fogalmam sincs – sóhajtottam nagyot, és egy pillanatra lehunytam a szemem. A fájdalom csak úgy szaggatta a koponyámat, mintha valaki folyamatosan légkalapáccsal püfölte volna belülről.
- Ha te mondod… - vonta meg a vállát – De résen kell lenned, mert ezek nem szórakoznak!
- Azt tudom – nyögtem, és megint az eszembe villant Andy élettelen arca – Mit tegyek, hogy békén hagyjanak?
Daren felkacagott. A hangba még a fogam is belefájdult. Mintha valaki a körmét csikorgatta volna egy táblán.
- Halj meg – felelte végül. – Másképpen nem szabadulhatsz meg tőlük.
- És ha megölöm a vezérüket? – néztem fel rá, mire elkomorult az arca, és kihunyt halott szeméből a derűs csillogás.
- Az képtelenség, abba egészen biztosan belehalsz.
- De hát az imént mondtad, hogy máris halott vagyok, vagy nem? Csak időkérdése, hogy elkapjanak, én pedig már meguntam, hogy állandó rettegésben éljek!
Meredten figyelte az arcomat, és úgy éreztem, mintha a vesémbe látna.
- Mit tettek veled, hogy önként rohannál a halál karjaiba? – kérdezte, és most komoly volt a hangja. A bolond öregember eltűnt, és egy sokat látott és tapasztalt férfi lépett a helyébe. – Mert amire készülsz az öngyilkosság.
- Ez csak az én dolgom – csóváltam meg a fejem. Nem akartam neki beszélni Andy-ről. Nem lett volna semmi értelme, hogy lássa, mennyire kikészültem.
- Te tudod pici lány – fújt nagyot, és kíváncsian oldalra billentette a fejét. – Akkor viszont miért jöttél?
- Tudod, ki tűzte ki rám a vérdíjat?
- Igen, tudom – felelte olyan csendesen, hogy szinte már nem is voltam biztos benne, jól hallom-e.
A szívem nagyot dobbant, az adrenalin felpörgött az ereimben, és ez egy pillanatra feledtette velem, mennyire pocsékul érzem magam.
- Ki? – kérdeztem suttogva, mert féltem, ha hangosabban szólalok meg, egyszerűen eltűnik, és akkor nem kapok választ a kérdésemre.
- Sajnálom, - nézett rám bánatosan, és talán tényleg sajnálta – de azt nem mondhatom meg.
Egyszerűen fel nem foghattam. Ezt nem teheti velem!
- Öreg, ne szórakozz velem!
- Sajnálom Victoria, de nem lehet – csóválta a fejét. – Vannak dolgok, amiktől még egy olyan régóta halott szerencsétlen is fél, mint én.
- Daren ezt nem…
- Sajnálom virágom – egyre halványabbá vált, hogy már szinte beleolvadt a mögötte lévő falba, és tudtam, hogy pillanatok kérdése és eltűnik. Ő a részéről lezárta ezt a beszélgetést. De még nem mehetett! Nem hagyhatott itt válasz nélkül! Tudnom kellett ki az, aki ezt teszi velem! Be akartam végre fejezni ezt egész őrültséget, még ha az is az ára, hogy talán belehalok!
- Daren ne! – kiáltottam, és utána léptem, de már nem volt sehol. Csak az üres levegőt markoltam, egyszerűen kicsúszott az ujjaim közül. – Mond el! Tudnom kell!
De hiába is kiabáltam, az üres falak nem feleltek. Daren Sax eltűnt, és majd csak akkor fog visszajönni, ha már megbizonyosodott róla, hogy nem vagyok itt.
Tombolt bennem a düh. Olyan közel voltam, olyan nagyon közel! Egyszerűen képtelenség, hogy senki sem képes mondani semmit! Mindenki a homokba dugja a fejét, mert mindenki fél, de mégis mitől? Nem nekik kell napok óta bujkálniuk, nem őket üldözik falkában a démonok, nem ők küzdenek az életben maradásért minden elcseszett pillanatban!
Rosszul voltam. Fájt a fejem, a gyomrom, mintha éppen most mászott volna ki a egy ringlispílből, és még mindig magamon éreztem a halál leheletét. Hát ezért is utáltam én Darenhez jönni. Mindig órák kellettek hozzá, hogy utána újra embernek érezzem magam. Igazi, élő embernek. Sokszor fordult már meg a fejemben, hogy a kísértet talán az én életenergiáimból táplálkozik, valahányszor eljövök hozzá, és ezért érzem mindig olyan borzalmasan magam utána. De ha ez volt az ára, hogy beszéljen, én hajlandó voltam megfizeti. És meg is érte volna, ha legalább mond valami hasznosat. De most semmivel sem lettem okosabb, hogy idejöttem. Egyszerűen becsapva éreztem magam, hogy ilyen közel a célhoz, ilyen apróságon bukjon el az egész. Mert vén kecske félti a földöntúli életét…
- Vic – hallottam a hátam mögül Tyler hangját – Azt hiszem, mennünk kellene.
Legszívesebben közöltem volna vele, hogy majd akkor megyek, ha jónak látom, de igaza volt. Itt már nem volt semmi dolgom. Megfordultam, és töredezett mozdulatokkal elléptem mellette. Forgott velem a világ, és úgy éreztem, mintha kiszívtak volna belőlem minden energiát. Kinyitottam az ajtót és kiléptem a folyosóra.
- Minden rendben? – zárkózott fel mellém Tyler, miközben egyesével vettem a lépcsőfokokat, és úgy kapaszkodtam a korlátba, mintha az életem függne tőle.
- Persze – nyeltem nagyot, és igyekeztem a lábaimra koncentrálni – Remekül vagyok.
- Egy nagy frászt – mordult fel, és megfogta a könyökömet, hogy támogasson. Nem löktem el a kezét. Jól jött a segítsége. Csendben, egy szó nélkül ballagtunk le a kocsihoz, és hagytam, hogy ő vezessen.

2008. október 12., vasárnap

A következő generáció - x.fejezet

(ezt még bele kell majd illesztenem a történetbe!)

A sötétség körbezárt, nem volt menekvés. Próbáltam kitörni, de nem láttam semmit. A lábamnál bénító köd kavargott, zölden égő tekintetek meredtek rám. Semmi sem mozdult, minden néma volt, mozdulatlan… halott. Halott… Nem! Nem akarok meghalni! Küzdeni kezdtem, szaggattam, téptem a láthatatlan bilincseket, amik fogva tartottak. Nem olyan volt, amilyennek elképzeltem. Nem láttam hosszú alagutat, nagy, fehér fényt… A ködből egyszer csak Andy lépett elő, mintha csak egy függönyt húzott volna el. Mosolygott, és felém sétált. A kezét nyújtotta. Haboztam. Olyan szívesen megszorítottam volna a kezét, annyira szívesen vele mentem volna. Egyszer és mindenkorra véget érne ez a rémálom, ha vele mennék, örökre megnyugodhatnék…
- Victoria – a halk, anyagszerű suttogás távoli volt, de jól érthető. – Victoria…
Andy hirtelen leengedte a kezét.
- Gyere vissza kis Vadász – sziszegte a hang, minden szava visszhangot vetett a sötétségben. – Kérlek.
Andy távolodni kezdett tőlem. Kétségbeesetten kaptam utána, de kicsúszott a keze az ujjaim közül.
- Ne! – kiáltottam utána, de mintha nem is hallotta volna. Egyszerre csak eltűnt, a sötétség oszlani kezdett. Én pedig zuhantam, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt.
Érezhető zökkenéssel érkeztem vissza a saját testembe. A megrázkódtatást szinte feldolgozhatatlannak éreztem, és felnyögtem a csontjaimba, izmaimba nyilalló kegyetlen fájdalomtól. Könnycseppek szivárogtak lehunyt szemem sarkából, és kapkodva, felületesen szedtem a levegőt.
Valaki megérintette a homlokomat. A keze kellemesen hűvös volt, és megnyugtató, ahogy tűzforró bőrömhöz ért. Kinyitottam a szám, a hangom rekedten fúlt el, ahogy megszólaltam:
- Shadow…
- Semmi baj – válaszolta halkan, az érintése az arcomra vándorolt. – Visszajöttél.
Visszajöttem. A szó ott vízhangzott a fejemben. De honnan?
Nem értettem, mi lehetett az a bénító sötét, a köd a lábam előtt… Andy. Összeszorult a szívem, ahogy eszembe jutott, nem akartam emlékezni rá! Inkább kinyitottam a szemem, és belebámultam a szoba kellemes félhomályába. Igyekeztem minden fájó gondolatot kiűzni a fejemből. Andy meghalt, és soha többé nem fog visszajönni. Semmi értelme szellemekkel hadakozni. Muszáj a jelenre koncentrálnom.
Shadow fekete szemei úsztak a látómezőmbe.
- Rendbe fogsz jönni – simogatta meg a hajam, de a még mindig aggodalom ült a tekintetében.
- Persze – nyeltem nagyot. A torkom olyan száraz volt, mintha vattát nyeltem volna. – Kaphatok vizet?
Levett egy poharat az éjjeliszekrényről. Megemelte a fejemet, de ezt már tényleg méltóságon alulinak éreztem volna. Azért inni még egyedül is tudok, köszönöm szépen.
- Majd én – kivettem a kezéből a poharat, és feljebb löktem magam. Már ettől kis mozdulattól is úgy éreztem, mintha késsel szurkálták volna minden porcikám. De összeszorítottam a fogam, lenyeltem a torkomat kaparó sikítást, és a számhoz emeltem a poharat. Három kottyal kiittam az egészet, aztán Shadow elvette tőlem, és visszatette a szekrényre.
Lassú, töredezett mozdulattokkal dőltem vissza a párnára, és egy pillanatra össze kellett szorítanom a fogam, hogy ne szisszenjek fel. Én vagyok a nagy Vadász, nem kezdhetek el nyavalyogni minden apró sérülés miatt.
Eszembe jutott, ahogy a démon földhöz csapott, és ahogy az a láthatatlan erő rám terült, ahogy össze akarta törni minden csontomat… A hideg is kirázott, ha visszagondoltam rá. Nem sokon múlott, hogy túléltem. Még sosem fordult elő, hogy ennyire semmin múlott volna az életem.
Bevillant a kép, ahogy Tyler összetört tagokkal fekszik a betonon, és hogy nem tudtam neki segíteni, bárhogyan is próbáltam. Szinte már féltem megkérdezni, de muszáj volt tudnom.
- Tyler hol van?
Istenem add, hogy ne a hullaházban! Csak ne a hullaházban!
- Kórházban.
Köszönöm!
- Még nem ébredt fel, de ez orvosok azt mondják, stabil az állapota.
Helyes. Egy kicsit mintha enyhült volna a tüdőmre telepedő nyomás.
Most végre koncentrálhattam a saját testemre, a saját fájdalmaimra. A bordáim égtek, és a legapróbb lélegzetvételnél beléjük nyilalló kegyetlen fájdalomból arra következtettem, hogy legalább egy eltörött, és több is megrepedt. A jobb lábamat alig bírtam megmozdítani, és volt egy olyan sejtésem, hogy a térdem tájékán elszakadt valami fontos. Nehezen lélegeztem, a fejem fájt, a szemem előtt apró, fehér csillagok táncoltak. Azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy néhány óra alvás után jobban leszek. Biztosan. Pár nap múlva pedig már nem is fogok emlékezni az egészre. Már csak az volt a kérés, hogyan fogom túlélni azt a pár napot, ha nem tudok menekülni, és képtelen vagyok megvédeni magam. Shadow, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, megszólalt. Hangja begyűrűzte a tapintható csendet.
- Meg fogsz gyógyulni. Pár nap az egész.
- Tudom – sóhajtottam, és lehunytam a szemem. Nem akartam, hogy meglássa rajtam, mennyire félek. Úgy elkaptak, hogy nem is vettem észre. Egyszerűen nem számítottam rá, azt hittem, végre egyenesbe kerültem, hogy végre közelebb kerültem a megoldáshoz, és ez óvatlanná tett. Nem lett volna szabad elfelejtenem, hogy mindenhol ott vannak, hogy figyelnek, és csak a megfelelő alkalmat várják, hogy lecsaphassanak. Hülye voltam, és hibáztam. És ez a hibám még egy ember életébe került. Bár nagy eséllyel én sem keveredem ki ebből élve… ma is csak egy hajszál hiányzott hozzá, hogy tovább lépjek. A szemem sarkából Shadowra pillantottam. Ha ő nem lett volna, talán végleg ott maradok. Magamtól képtelen lettem volna visszatalálni.
- Nem fogom hagyni, hogy ez még egyszer megtörténjen – mondta halk, olyan fojtott hangon, hogy muszáj volt ránéznem. A keze ökölbe szorult, minden mozdulatából sütött az önvád.
- Úgy sem tudod megakadályozni – mondtam ki lágyan. – Ha komolyan gondolják, csak a szerencsémen múlik, hogy túlélem-e. – Bár lassan kezdem úgy érezni, hogy a szerencse már réges-régen elpártolt tőlem. Ezt nem mondtam ki hangosan, de ott lógott a levegőben, mint Demoklész kardja, előre vetítve a jövőmet.
- Ha csak a közeledbe jönnek, megölöm őket – morogta, és ahogy mellettem ült, szinte tapinthatóan áradt rám a feszültsége.
Elmosolyodtam, de csak egy pillanatra, mert aztán eszembe jutott, hogy bár Shadow jól harcol, abba a küzdelembe egészen biztosan belehalna. De hát már halott – szólalt meg egy hangocska a fejemben, de valahogy nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Ahogy itt ült mellettem, szinte éreztem a bőréből sugárzó meleget. Vigyázott rám, és megmentette az életemet. Egyszerűen nem úgy tekintettem rá, mint egy egyszerű vámpírra és ez nem volt egészséges.
Apa is vámpír volt. Tudtam én. De már immár 18 éve emberként élt, és nem szívesen beszélt a születésem előtti időkről. Pedig már sokszor próbáltam faggatni, egyszerűen nem volt hajlandó néhány jelentéktelen részletnél többet elárulni. Mindig is úgy tekintettem rá, mint emberre, mert nem ismertem másmilyennek. Különben is, ő az apám és én sosem láttam mást benne, mint azt a valakit, aki vigyáz rám, aki mindentől megvéd, és akire mindig számíthatok.
Shadow volt az első olyan vámpír, akinél kénytelen voltam emlékeztetni magam, hogy ő már régen nem tartozik ehhez a világhoz. És ez egyre jobban idegesített.
Felnéztem rá, és megpróbáltam a helyzethez mérten szigorúnak és határozottnak hangzani.
- Nem engedem, hogy feláldozd magad értem, megértetted? – ez úgy hangzott, mintha az egyik tanárom mondta volna… - Ezzel egyedül kell megbirkóznom, és ha nem vagyok képes rá… hát akkor meghalok.
Nem volt nehéz kimondani. Még úgy sem, hogy láttam, valami megrebben a tekintete mélyén az utolsó szavamra. Annyira egyszerű volt a képlet… szinte már fájdalmasan egyszerű. Ahogy Vanessa is megmondta.
Eddig gondosan kerültem minden találkozást azokkal az emberekkel, akik képesek a jövőbe látni, mert nem akartam, hogy megjósolják a halálomat. Azt akartam, hogy ez örökre titok maradjon, hogy ne kelljen rettegésben leélnem az életem hátralévő részét. De most, hogy már legalább sejtettem, mire akart kilyukadni a médium, furcsamódon megnyugodtam. Ha az Erők úgy akarják, akkor meghalok, és hiába is tiltakozom ellene kézzel-lábbal. Mert sorsot még én sem tudom befolyásolni. Senki sem tudja. Minden úgy fog történni, ahogy annak lennie kell. Ennyire egyszerű az egész.
Shadow-t láthatóan nem túlságosan nyugtatta meg új életszemléletem.
- Ne mond ezt! Ez úgy hangzik, mintha feladnád. Mintha már régen beletörődtél volna, hogy ebből a csatából csak vesztesen kerülhetsz ki.
- Ez nem igaz – csóváltam óvatosan a fejem – De kénytelen vagyok szembenézni a ténnyel, hogy ez a lehetőség is benne van a pakliban.
Felsóhajtott, felállt az ágy széléről, és az ablakhoz sétált. Az esőcseppek csíkozta üvegen át kibámult az utcára. Láttam, ahogy megfeszül a válla, és nem fordult felém, amikor megszólalt.
- Nem akartam megölni a barátnődet – a hangját szinte már elnyomat az ablaknak verődő víz dobolása. Éreztem, hogy megfagy a vér az ereimben. Még a lélegezni is elfelejtettem egy pillanatig. Most akkor tényleg választ kaphatok végre? – De ez volt az ára annak, hogy te életben maradj.
Nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy akkor nem mondaná végig, én pedig örökre elvesztem a lehetőséget, hogy megtudjam, miért kellett Mady-nek meghalnia.
- Aznap este téged kellett volna megölnöm, de elszúrtam. Nem tudom miért, de egyszerűen nem tudtam megtenni. Pedig lett volna rá lehetőségem, mikor kitetted Mady-t az iskolánál, és lefulladta a kocsid. – Éreztem, hogy megelevenedik az a szörnyű éjszaka. Mady késő estig maradt nálunk, de ő azt mondta, nem kell haza vinnem, elég ha csak kirakom az iskola parkolójánál, onnan ő majd hazasétál. Én pedig kitettem, megvártam, amíg befordul a sarkon, és beindítottam a motort. De a Ford nem hazudtolta meg magát, ismét kellett neki vagy öt perc, mire képes voltam kifarolni a parkolóból.
Olyan élesen játszódott le a jelenet, hogy összeszorult a torkom, kirázott a hideg.
- Megjósolták a halálodat Victoria – fordult el az ablaktól, de nem nézett rám. A falra szegezte a tekintetét. – Én voltam az, akinek meg kellett volna ölnie téged, de egyszerűen nem tudtam megtenni. Kellett valaki, aki átveszi a helyedet… egy olyan ember, aki közel állt hozzád. Valakinek meg kellett halnia helyetted, hogy te tovább élhess, mert ha én nem is öltelek volna meg, megtette volna valaki más…
- Ezért megölted Mady-t – nyögtem fojtottan és éreztem, hogy leszánkázik az arcomon az első könnycsepp.
Ahogy a szemembe nézett, a bűntudata szinte égette a bőrömet.
- Nem volt más választásom.
- És azok a végzősök?! – csattantam fel élesen, és már a fájdalom se tartott vissza. Felültem, és belekapaszkodtam az ágy szélébe. – Az a levél?! Az mire kellett?!
- Azt reméltem, az majd elriaszt attól, hogy tovább csináld. Fiatal voltál, és egy ilyen traumának el kellett volna érni, hogy soha többé ne akarj Vadász lenni – éjsötét szeme szinte lyukat égetett az enyémbe, de nem fordítottam el a tekintetem. – De erősebbnek bizonyultál, mint azt gondoltam volna.
- Most ettől meg kellene hatódnom?! – az volt az egyetlen szerencséje, hogy nem tudtam, hol van a vadásztáskám. – Én soha nem akartam ezt! Nem akartam Vadász lenni, én ezt sosem kértem! De ha egyszer már a nagyokos odafent így döntöttek, akkor teljesítem, amire leszerződtem! Nem olyan könnyű engem megtörni, mint hiszed – ezt nem azért mondtam, hogy felvágjak, egyszerűen ez volt az igazság.
- Most már tudom – felelte csendesen. – És egy élet is kevés lenne arra, hogy elmondjam, mennyire sajnálom… de nem hagyhattalak meghalni. Ahogy most sem hagylak.
- Ez nem a te döntésed! – néztem metsző tekintettel a szemébe. Fel tudtam volna robbanni a dühtől, és ha fel bírok állni, nem úszta volna meg ennyivel. De térdem még mindig iszonyatosan fájt, és csillagokat láttam, valahányszor megkíséreltem megmozdítani a lábamat. – Ha úgy kell lennie, meghalok és kész! De neked ebbe semmi beleszólásod! Nem volt jogod megölni Mady-t, nem volt jogod megölni azt a három végzőst, és most nincs jogod itt lenni sem! – láttam, hogy megrándul az arca, mintha megütöttem volna, de nem érdekelt. Elborította az agyamat a vörös köd, és nem érdekeltek már az észérvek. – Meg kellett volna ölnöd akkor este, mert ha egyszer felállok innen, és a kezeim közé kerülsz, keresztül döföm a szíved egy karóval!
Nem gondoltam át, kinek is mondom mindezt. Az sem érdekelt, hogy egy mozdulattal kitekerhetné a nyakamat és nekem még pislogni sem lenne időm.
De nem szólt egy szót sem. Nem is mozdult, nem ugrott nekem. Csak nézett rám a sötét szemeivel, és nem kellett kódfejtőnek lennem, hogy pontosan lássam, a szavaim pont ott értek célba, ahová szántam őket. A bökkenő csak az volt, hogy amint elhagyták a számat a mondatok, legszívesebben szívtam volna vissza mindet az utolsó szóig. De nem mondtam semmit.
Percek teltek el néma hallgatással, végül Shadow sarkon fordult, kilépett a szobából, és csendesen becsukta maga után az ajtót. Én meg csak ültem az ágyon, néztem utána, és ahogy az eső kopogása egyre hangosabb lett, végre tudatosodott bennem, mit is műveltem az előbb. Lehunytam a szemem, visszafeküdtem a párnákra, és hallgattam a szívverésem egyre lassuló ritmusát. A könnyeim a párnát áztatták, ahogy végül álomba sírtam magam.