2008. november 29., szombat

2008. november 24., hétfő

Novella - Victoria és Shadow

[Időben a Következő generáció után játszódik! Ez csak úgy jött... megihletett a hóesés :))]

A lépteim ropogtak a hóban, összetörve az este békés csendjét. A telihold a fák csupasz ágai közül ragyogott, megvilágítva a sírokat. Minden csendes volt és békés, ahogy annak egy temetőben már csak lennie kell, karácsony előtt egy héttel. Mindenhol aprócska mécsesek égtek, és fenyőfa koszorúk díszítették a fejfákat. Az emberek nem feledkeztek meg, föld alatt nyugvó szerettükről, és bár én ezt az egészet hülyeségnek tartottam – hiszen a halottaknak már olyan mindegy, mennyi koszorút, vagy virágot teszünk a sírjukra – mégis, kivételesen most az én kezemben is volt egy egyszerű, fehér kis gyertya. Andy sírjára hoztam. Nem tudom, miért, hiszen tudtam, hogy úgy sem láthatja, de azt akartam, hogy akik a temetőbe jönnek, lássák, őt is hiányolja valaki.
Végigmentem a hóval fedett keskeny kőúton, és már meg is pillantottam a szépen faragott, márvány sírkövet, rajta a vésett betűkkel: Andrew Riley 1973 – 2008.
Még mindig görcsbe rándult a gyomrom, ha látnom kellett, mégis, minden héten legalább egyszer kijöttem ide. Talán hogy emlékeztessem magam, Andy már soha többé nem fog visszajönni. Néha még mindig azt vártam, hogy becsenget hozzánk, vagy csak felhív, hogy megkérdezze, gyakoroltam-e rendesen. Erre persze, mindig igennel feleltem, de az igazság az volt, hogy az esetek kilencven százalékában nem mondtam igazat. Csak egyszer hívna fel még egyszer… soha többé nem hazudnék neki.
Megálltam a fejfánál, elővarázsoltam egy öngyújtót a zsebemből, és meggyújtottam a gyertyát. A márvány párkányra tettem, aztán csak néztem, hogy játszik a gyenge szél az aprócska lánggal. Nem tudom, meddig állhattam ott, megbűvölten figyelve az aprócska fényt, de egyszer csak arra eszméltem, hogy fázom. Felsóhajtottam, aztán zsebre dugott kézzel megindultam visszafelé.
Már majdnem kiértem, mikor hullani kezdett a hó. A lámpák fénye megcsillant a szikrázó pelyhek milliárdjain. A fejemre húztam a kapucnit, és elkezdtem előhalászni a kocsikulcsot. Befordultam egy kripta mögött, innen pedig már láttam a temető kapuját, és a parkolóban álló egy szem kocsit, az én öreg Fordomat.
De ekkor ág reccsent a hátam mögött, nekem pedig megfordulni sem volt időm. Valami teljes sebességgel nekem vágódott, és ledöntött a lábamról. A kapucni hátra hullott az arcomból, ahogy egy fa törzsének estem, és éreztem, hogy valami megreccsent a jobb vállamban, majd közvetlenül azután le is zsibbadt az egész, az ujjaim hegyéig. A francba! Az adrenalin ezerrel pörgött fel a testemben, ahogy talpra löktem magam, a karó szinte magától csúszott a kabátom ujjából a tenyerembe. Na jó, hogy ma este nem vadászni jöttem, de azért én sem most másztam le a falvédőről. Még csak balesetből sem mászkálnék el otthonról sötétedés után fegyvertelenül. Állandó harckészültségben élek, már hozzászoktam, hogy engem bárhol, bármikor megtámadhatnak.
Körbenéztem, tekintetem a sötétséget pásztázta, de nem láttam senkit. A jobb karomban már lüktetett a fájdalom, és nem kellett orvosnak lennem, hogy megállapítsam, elrepedt a csont, talán elszakadt az egyik ínszalag is. Igazán remek. Fél kézzel még én is csak bajosan küzdök, bármilyen jó legyek is.
Halk morgás gyűrűzte be a feszült csendet, amitől még a tarkómon is felállt a szőr. És akkor már tudtam, hogy a karóval nem megyek túl sokra, az ezüstpengéjű késem viszont ott pihent a kocsiban, a kesztyűtartóban, közvetlenül egy csomag papír zsebkendő mellett. Ott aztán sok hasznát veszem, mondhatom.
Recsegett a bozót, ahogy lassan becserkészett és tudtam, már csak másodpercek kérdése, hogy megint támadjon. Nem tudtam, mit tehetnék. A vérfarkasok ugyanolyan emberek, mint bárki más, ha esetleg sikerülne is megölnöm, az éppen olyan, mintha embert ölnék. Viszont, ha nem próbálom megölni, ő fog megölni engem. Bár mondjuk erősen kételkedtem, hogy fél kézzel, és egy szem karóval komolyabb kért tudnék tenni benne.
A morgás egyre hangosabbá, és mélyebbé vált, én pedig most már kezdtem komolyan megijedni. Ha ezt túlélem, soha sehová nem megyek többé ezüsttőr nélkül, az egyszer biztos! A hátam a fa törzsének vetettem, és igyekeztem bármit is kivenni az egyre sűrűsödő hóesésből. Nem volt egyszerű dolgom. A sírkövek közt visszhangzó morgásból még azt sem tudtam megállapítani, hol lehet pontosan, látni meg aztán végképp nem láttam semmit.
Aztán hirtelen minden elcsendesedett, mintha egy hangvákuumba kerültem volna. Aztán már csak azt láttam, hogy ugrik a hatalmas, szürke farkas, szinte már kecsesen, egyenesen felém. Csak annyi időm maradt, hogy arrébb gördüljek, de a sérült karomra estem, és nem tudtam olyan gyorsan felállni, mint kellett volna. Mire kiláttam a szemem előtt keringő csillagok alól, már a hasamon állt, és az arcomba hörgött. Azt hiszem, a rémülettől a szívem is kihagyott néhány pillanatra, ahogy mozdulatlanná dermedtem alatta, és még levegőt venni sem mertem. A karót már régen elhagytam valahol, de valószínűleg úgy sem tudtam volna benne akkora kárt tenni, hogy megállítsam. Teltek a végtelen másodpercek, és ahogy a szemébe néztem, láttam, mikor érik meg benne a döntés.
A hörgés elhalt, csak a szívem dobbanása törte meg a csendet, aztán felvonyított, és lecsapott. Felsikoltottam és az arcom elé kaptam a kezem, de a következő pillanatban már csak annyit láttam, hogy valaki lerántja rólam a farkas hatalmas tömegét. Azonnal talpra ugrottam, és még éppen láttam, ahogy a magas, sötét alak, behajítja a szürke bundás testet a kripta nyitott ajtaján, majd villámgyors mozdulattal bevágja az öntött vas ajtót és rázárja a reteszt. Egy lélegzetnyi szünet után az ajtó megremegett, ahogy az óriási test nekicsapódott, aztán csend lett.
Zihálva dőltem az egyik sírkőnek, a szívem eszeveszetten döngette a mellkasomat, hogy szinte már levegőt sem kaptam tőle. A karom úgy lüktetett, mintha tűz égne benne, és kezdett bizonyossággá érni bennem a gyanú, hogy ez nem fog csak úgy egy pár nap alatt helyrejönni.
Léptek reccsentek a hóban, és mikor újra felnéztem, Shadow már ott állt, néhány lépésnyire tőlem. A szemében aggodalom, és düh csillogott, és volt egy olyan sanszom, hogy mindkettő nekem szól.
- Minden rendben? – kérdezte néhány másodpercnyi szemezés után, és nagyon áthatóan fürkészte az arcomat.
- Persze – hazudtam, mintha igaz lenne. – Éppen jókor. Kösz – tettem még hozzá, és megkíséreltem megereszteni egy bíztatónak látszó mosolyt is. Nem kajálta meg.
- Akkor miért áll olyan furán a karod? – vonta össze a szemöldökét megrovón, és még a kezét is karba fonta. Esküszöm, mintha apámat láttam volna.
- Ja, hogy ez? – pillantottam le, mintha csak most tűnne fel. Pedig egy fenét! Percek óta komoly erőfeszítésembe került, hogy másra is képes legyek koncentrálni a fájdalmon kívül. – Semmiség. Holnapra már semmi baja nem lesz – és remélhetőleg addig nem futunk össze megint, amíg újra egészséges nem lesz, tettem hozzá magamban.
- Mutasd – lépett közelebb, hogy részletesebben is megvizsgálja a probléma mibenlétét, de mielőtt még hozzámérhetett volna, elhúztam a kezem.
- Tényleg, semmi bajom! – próbáltam bizonygatni, de esélyem se volt. Láthatóan nekem nem volt beleszólásom a dolgokba.
Óvatosan rátette a kezét a vállamra, de már ettől a kis érintéstől is kis híján felkiáltottam, és hiába próbáltam visszanyelni, egy kis nyikkanás mégis csak kiszaladt a számon. Shadow nagyon komolyan nézett rám éjfekete szemeivel.
- Mutasd meg egy orvosnak.
- Néhány nap múlva magától is rendbe jön – győzködtem. – Te is tudod, hogy gyorsan gyógyulok.
- Persze, azt tudom. – Aztán témát váltott. – Mégis, hogy gondoltad, hogy fegyvertelenül jössz ide, pont mikor telihold van? – Hajjaj, inkább maradtunk volna az egészségi állapotomnál. Még az is jobb lett volna, mint ez a kis szentbeszéd. Mostanában drasztikusan megnőtt Shadow okító jellegű kiselőadásainak száma, és bár koránt sem láttam őt annyiszor, mint szerettem volna, ezeket azért szívesen kihagytam volna az életemből. Bár tökéletesen tisztában voltam vele, mitől ilyen távolságtartó – és ha nekem is van egy csepp eszem, kerülöm, amilyen messzire csak tudom. Hiszen ott volt előttem a példája mennyi kínnal-keservvel jár ez, mégis úgy tűnt, minél több energiát feccölök abba, hogy távol tartsam magam tőle, annál többször botlok bele, spontán véletlenül. Mint például most is. Nem mintha nem örültem volna neki. Ha ő nem jön, nagy valószínűség szerint vérfarkas kajaként végzem, és akkor nem is kell többet aggódnom a holnapi matekdolgozat miatt.
Észrevette, hogy egyáltalán nem figyelek rá. Elhallgatott, és szemrehányóan nézett rám.
- Te egyáltalán nem figyelsz rám – vádolt meg, mire csak nagy szemeket meresztettem. Én ne figyelnék?
- Dehogyisnem – adtam elő pimaszul. – Éppen azt ecsetelgetted, hogy te aztán nem leszel ott mindig, ha segítségre lesz szükségem, és nem fogsz mindig a megmentésemre rohangászni. De mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz – tettem még hozzá lágyabban – Mert ha holnap, vagy egy hét múlva kerülök is bajba, te mindig ott leszel és megmentesz – halványan elmosolyodtam, és a szemébe néztem. – Mert hiányoznék, ha meghalnék. Valld csak be: unalmas lenne nélkülem az életed.
Csak nézett rám, a csodálatos szemeivel, selymes, fekete hajában szikrázva ültek meg a hópelyhek. Sokáig néztünk farkas szemet, aztán ő is elmosolyodott, megcsóválta a fejét.
- Nem lehet rád haragudni – úgy mondta, mintha nem lenne biztos benne, hogy ez most jó-e vagy rossz.
- Miért? Szívesebben lennél rám mérges?
- Néha megérdemelnéd.
Na, efelől nem volt kétségem. Sokszor tényleg elég tenyérbe mászó a stílusom, de ő mégis képes elviselni. Azt hiszem, ez azért már több mint a semmi.
- De egy valamiben igazad van – tette hozzá, és felsóhajtott. Zsebre dugta a kezét, és elnézett a fejem felett a fák csupasz ágaira. – Tényleg hiányoznál – láttam, hogy halovány mosoly játszik az ajkain.
- Tényleg? – kérdeztem vissza kajánul.
Lenézett rám, nekem meg nagyot dobbant a szívem.
- Igen. Tényleg.
Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Az, hogy ő is hiányozna nekem, igaz ugyan, de koránt sem fedi a teljes valóságot. Az igazat elmondani pedig jelen helyzetben egyáltalán nem lett volna fair. Mert hát mit válaszolhatna rá? Azt, amit valóban érez, vagy azt, miről úgy gondolja, a leghelyesebb lenne, mindkettőnk érdekében… Mert a kettő nagyjából fényévekre van egymástól, az is biztos.
Feltámadt a szél, az arcomba fújta a hajamat, amiben mostanra már vastagon ültek a hópelyhek. Lehajtottam a fejem, és örültem, hogy szőke lobboncom elrejti az arcomat Shadow elől. Nem voltam benne biztos, hogy tökéletesen ura vagyok-e a vonásaimnak.
Éreztem, hogy megmozdul, de nem mertem felnézni rá, mert tudtam, hogy rám van írva minden, és ő különben is mindig pontosan tudta, mit érzek, sokkal jobban, mint bárki más. Előle nem tudtam eltitkolni semmit – még azt sem, amit egyébként nagyon szerettem volna.
Felém nyúlt, és gyengéden kisimított az arcomból egy tincset. A szívem őrült iramra kapcsolt, ahogy felnéztem rá, és tekintetem összeakadt az övével. Már nem mosolygott, komolyak voltak a szemei, és most először én is pontosan tudtam, ő mire gondol.
Végigsimított az arcomon, én pedig lehunytam a szemem, és belehajoltam az érintésébe. Beletúrt a hajamba, égetett az érintése. Közelebb léptem hozzá, és ép karommal a mellkasának támaszkodtam. Magához húzott, és ahogy átölelt, úgy éreztem, megfulladok a saját pulzusomtól. Már csak egy araszra volt az arcunk, de ekkor befékezett. Nem hajolt el, de nem is tette meg azt az átkozott néhány centimétert. Forró volt a pillantása.
- Ezt nem lenne szabad – a hangja rekedt volt az erőfeszítéstől, én meg úgy éreztem, mindjárt felrobbanok.
- Shadow, ne csináld ezt velem – nyögtem reményvesztetten, de ekkor elengedett, és hátralépett.
- Sajnálom Victoria, de nem lehet. Te is tudod.
Azt hiszem, ez tette be végleg a kiskaput. Ökölbe szorult a kezem, és ebben a pillanatban legszívesebben bemostam volna neki egyet. Majd szétvetett a düh, de nem csak rá haragudtam, hanem saját magamra is, amiért nem bírtam megtartani azt a nyomorult háromszor három lépés távolságot. De ha már egyszer így alakult, legalább ne visszakozott volna az utolsó pillanatban, hiszen ő is épp úgy akarta, mint én. Láttam a szemében.
Nagyot nyeltem, és igyekeztem visszatessékelni a könnyeimet.
- Pedig nincs ebben semmi lehetetlen Shadow – mondtam ki végül, a szavaim fojtottak voltak az indulattól. – Ha te félsz megpróbálni, hát jól van. De akkor ne szórakozz velem!
Megpördültem, és gyors léptekkel a kocsim felé indultam. Csak minél messzebbre innen. Forró könnyek szántották az arcomat, és közben meg utáltam magam, amiért képes vagyok sírni egy ilyen hülyeség miatt. Nem ér ennyit az egész! Idióta vámpírok! Na jó, ne általánosítsunk – csak Shadow az idióta, de ő aztán teljes mértékben reménytelen eset!
Már a kocsinál álltam, mikor hallottam, hogy utánam kiált, de nem fordultam meg. Egy szavát sem akartam hallani, mást nézzen hülyének, ne engem!
- Victoria! – szólt újra, de ezúttal már közelebbről jött a hangja. Sokkal közelebbről. Dühödten elmázoltam a könnyeimet, és megfordultam. Ott állt tőlem, alig két lépésre, én pedig úgy éreztem, ha még egyszer eljátssza velem az előbbi kis jelenetet, azt egészen biztosan ne fogom kibírni. Hagytam, hogy a fájdalom teleírja az arcomat, mert akartam, hogy ő is lássa. Megvillant a szeme, aztán megtette azt a két lépést, magához rántott, és megcsókolt.
Hirtelen úgy éreztem, összecsuklik alattam a lábam, a szívem olyan gyorsan vert, hogy félő volt, mindjárt hiperventilálok itt a helyszínen. Aztán végül csak sikerült magamra találnom. Beleolvadtam az ölelésébe, két kézzel a hajába túrtam… aztán rájöttem, hogy az egyik kezem nem szuperál rendesen. Felszisszentem, és mikor találkozott a pillantásunk zavartan elnevettem magam.
- A kezem – nyögtem elhalón, még mindig csak kisebb hatásszünetekkel sikerült levegőhöz jutnom.
- Mondtam, hogy menj orvoshoz – súgta rekedten, és azért némi elégedettséggel töltött el a tény, hogy ő sem teljesen biztos a hangjában.
- Nem kell orvos – a szavaim elfúltak, ahogy lehajolt hozzám, és újra megcsókolt. Most csak gyengéden, szinte csak egy aprócska puszi volt, de libabőrös lett tőle az egész testem.
- Ezt meg fogjuk bánni – szinte a számba súgta a szavakat, a lélegzete visszaverődött az arcomról.
A nyakába fúrtam a fejem, és mélyen beszívtam a bőre illatát.
- Nem érdekel.
- Azt tudom – a hangjából kihallottam, hogy mosolyog. – Téged sosem érdekeltek a következmények.
Kicsit hátrébb húzódtam, hogy lássam az arcát.
- Ha még egyszer kiejted a szádon, hogy „Ezt nem lenne szabad”, egészen biztosan megütlek – közöltem vele, csak a miheztartás végett. Haloványan elmosolyodott, az ujjai között tekergetve az egyik vizes hajtincsemet.
- Nem fogom – ígérte. – Úgy sem lenne semmi értelme.
- Ezt jól látod – helyeseltem, és lábujjhegyre álltam, hogy összeérjen az ajkunk. Nem ellenkezett, úgy csókolt, mintha nem lenne holnap, vagy mintha mától kezdve egy hónapig nem találkoznánk. Zihálva hajtottam hátra a fejem, ő pedig végig simított az arcomon.
- Menned kellene. A szüleid aggódni fognak.
Utálom, mikor folyton igaza van. Én általában nagyvonalúan hajlamos vagyok megfeledkezni anyámék létezéséről is, és ilyenkor bizony nem árt, ha valaki figyelmeztet, hogy talán nem ártana időnként életjelet adnom magamról.
- Rendben – sóhajtottam, mártírokat megszégyenítő hangsúllyal, de egyikünk sem mozdult.
Végül Shadow volt az, aki hátrált egy fél lépést, de azért a derekamat még nem engedte el.
- Elmondod nekik? – kérdezte, és a hangsúlyból nem tudtam eldönteni, szeretné-e, hogy igen legyen a válasz, vagy nem annyira.
- Szeretnéd, hogy elmondjam? – kérdeztem vissza. Előbb-útóbb úgyis ki fog derülni – bár személy szerint én inkább az utóbbra szavaznék. És úgy tűnt, ő is hasonló véleményen lehet, mert kis gondolkozás után megrázta a fejét.
- Inkább még ne.
Bólintottam.
- Most már tényleg megyek – ezt legalább úgy mondtam, mintha a távozásom örökre szólna. Pedig tudtam, hogy ez hülyeség, hiszen úgy is láthatom még, amikor csak akarom. De mégis rossz érzés volt itt hagyni.
Elmosolyodott, és gyengéden megpuszilta az orrom hegyét.
- Holnap találkozunk – suttogta, és kinyitotta nekem a kocsiajtót.
- Remélem is – erőltettem én is mosolyt az arcomra, aztán nagy nehezen beszálltam a kocsiba, és kihajtottam a parkolóból.
Sokáig néztem a visszapillantóból, míg alakját el nem nyelte a sötétség és a sűrű hóesés.

2008. november 16., vasárnap

A következő generáció - 14. fejezet

14. fejezet

A sötétség körbezárt, nem volt menekvés. Próbáltam kitörni, de nem láttam semmit. A lábamnál bénító köd kavargott, zölden égő tekintetek meredtek rám. Semmi sem mozdult, minden néma volt, mozdulatlan… halott. Halott… Nem! Nem akarok meghalni! Küzdeni kezdtem, szaggattam, téptem a láthatatlan bilincseket, amik fogva tartottak. Nem olyan volt, amilyennek elképzeltem. Nem láttam hosszú alagutat, nagy, fehér fényt… A ködből egyszer csak Andy lépett elő, mintha csak egy függönyt húzott volna el. Mosolygott, és felém sétált. A kezét nyújtotta. Haboztam. Olyan szívesen megszorítottam volna a kezét, annyira szívesen vele mentem volna. Egyszer és mindenkorra véget érne ez a rémálom, ha vele mennék, örökre megnyugodhatnék…
- Victoria – a halk, anyagszerű suttogás távoli volt, de jól érthető. – Victoria…
Andy hirtelen leengedte a kezét.
- Gyere vissza kis Vadász – sziszegte a hang, minden szava visszhangot vetett a sötétségben. – Kérlek.
Andy távolodni kezdett tőlem. Kétségbeesetten kaptam utána, de kicsúszott a keze az ujjaim közül.
- Ne! – kiáltottam utána, de mintha nem is hallotta volna. Egyszerre csak eltűnt, a sötétség oszlani kezdett. Én pedig zuhantam, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt.
Érezhető zökkenéssel érkeztem vissza a saját testembe. A megrázkódtatást szinte feldolgozhatatlannak éreztem, és felnyögtem a csontjaimba, izmaimba nyilalló kegyetlen fájdalomtól. Könnycseppek szivárogtak lehunyt szemem sarkából, és kapkodva, felületesen szedtem a levegőt.
Valaki megérintette a homlokomat. A keze kellemesen hűvös volt, és megnyugtató, ahogy tűzforró bőrömhöz ért. Kinyitottam a szám, a hangom rekedten fúlt el, ahogy megszólaltam:
- Shadow…
- Semmi baj – válaszolta halkan, az érintése az arcomra vándorolt. – Visszajöttél.
Visszajöttem. A szó ott vízhangzott a fejemben. De honnan?
Nem értettem, mi lehetett az a bénító sötét, a köd a lábam előtt… Andy. Összeszorult a szívem, ahogy eszembe jutott, nem akartam emlékezni rá! Inkább kinyitottam a szemem, és belebámultam a szoba kellemes félhomályába. Igyekeztem minden fájó gondolatot kiűzni a fejemből. Andy meghalt, és soha többé nem fog visszajönni. Semmi értelme szellemekkel hadakozni. Muszáj a jelenre koncentrálnom.
Shadow fekete szemei úsztak a látómezőmbe.
- Rendbe fogsz jönni – simogatta meg a hajam, de még mindig aggodalom ült a tekintetében.
- Persze – nyeltem nagyot. A torkom olyan száraz volt, mintha vattát nyeltem volna. – Kaphatok vizet?
Levett egy poharat az éjjeliszekrényről. Megemelte a fejemet, de ezt már tényleg méltóságon alulinak éreztem volna. Azért inni még egyedül is tudok, köszönöm szépen.
- Majd én – kivettem a kezéből a poharat, és feljebb löktem magam. Már ettől kis mozdulattól is úgy éreztem, mintha késsel szurkálták volna minden porcikám. De összeszorítottam a fogam, lenyeltem a torkomat kaparó sikítást, és a számhoz emeltem a poharat. Három kottyal kiittam az egészet, aztán Shadow elvette tőlem, és visszatette a szekrényre.
Lassú, töredezett mozdulattokkal dőltem vissza a párnára, és egy pillanatra össze kellett szorítanom a fogam, hogy ne szisszenjek fel. Én vagyok a nagy Vadász, nem kezdhetek el nyavalyogni minden apró sérülés miatt.
Eszembe jutott, ahogy az a láthatatlan erő rám terült, ahogy a halál érintése átjárta minden porcikámat, megállította még a szívemet is… A hideg is kirázott, ha visszagondoltam rá. Nem sokon múlott, hogy túléltem. Még sosem fordult elő, hogy ennyire semmin múlott volna az életem.
Bevillant a kép, ahogy Tyler összetört tagokkal fekszik a betonon, és hogy nem tudtam neki segíteni, bárhogyan is próbáltam. Szinte már féltem megkérdezni, de muszáj volt tudnom.
- Tyler hol van?
Istenem add, hogy ne a hullaházban! Csak ne a hullaházban!
- Kórházban.
Köszönöm!
- Még nem ébredt fel, de ez orvosok azt mondják, stabil az állapota.
Helyes. Egy kicsit mintha enyhült volna a tüdőmre telepedő nyomás.
Most végre koncentrálhattam a saját testemre, a saját fájdalmaimra. A bordáim égtek, és a legapróbb lélegzetvételnél beléjük nyilalló kegyetlen fájdalomból arra következtettem, hogy legalább egy eltörött, és több is megrepedt. A jobb lábamat alig bírtam megmozdítani, és volt egy olyan sejtésem, hogy a térdem tájékán elszakadt valami fontos. Nehezen lélegeztem, a fejem fájt, a szemem előtt apró, fehér csillagok táncoltak. Nem is értettem, honnan jöttek a fizikai sérülések, de azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy néhány óra alvás után jobban leszek. Biztosan. Pár nap múlva pedig már nem is fogok emlékezni az egészre. Már csak az volt a kérés, hogyan fogom túlélni azt a pár napot, ha nem tudok menekülni, és képtelen vagyok megvédeni magam. Shadow, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, megszólalt. Hangja begyűrűzte a tapintható csendet.
- Meg fogsz gyógyulni. Pár nap az egész.
- Tudom – sóhajtottam, és lehunytam a szemem. Nem akartam, hogy meglássa rajtam, mennyire félek. Azaz alak úgy elkapott, hogy időm sem volt védekezni. Egyszerűen nem számítottam rá, azt hittem, végre egyenesbe kerültem, hogy végre közelebb kerültem a megoldáshoz, és ez óvatlanná tett. Nem lett volna szabad elfelejtenem, hogy mindenhol ott vannak, hogy figyelnek, és csak a megfelelő alkalmat várják, hogy lecsaphassanak. Hülye voltam, és hibáztam. És ez a hibám még egy ember életébe került. Bár nagy eséllyel én sem keveredem ki ebből élve… ma is csak egy hajszál hiányzott hozzá, hogy tovább lépjek. A szemem sarkából Shadowra pillantottam. Ha ő nem lett volna, talán végleg ott maradok. Magamtól képtelen lettem volna visszatalálni.
- Nem fogom hagyni, hogy ez még egyszer megtörténjen – mondta halkan, olyan fojtott hangon, hogy muszáj volt ránéznem. A keze ökölbe szorult, minden mozdulatából sütött az önvád.
- Úgy sem tudod megakadályozni – mondtam ki lágyan. – Ha komolyan gondolják, csak a szerencsémen múlik, hogy túlélem-e. – Bár lassan kezdem úgy érezni, hogy a szerencse már réges-régen elpártolt tőlem. Ezt nem mondtam ki hangosan, de ott lógott a levegőben, mint Demoklész kardja, előre vetítve a jövőmet.
- Ha csak a közeledbe jönnek, megölöm őket – morogta, és ahogy mellettem ült, szinte tapinthatóan áradt rám a feszültsége.
Elmosolyodtam, de csak egy pillanatra, mert aztán eszembe jutott, hogy bár Shadow jól harcol, abba a küzdelembe egészen biztosan belehalna. De hát már halott – szólalt meg egy hangocska a fejemben, de valahogy nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Ahogy itt ült mellettem, szinte éreztem a bőréből sugárzó meleget. Vigyázott rám, és megmentette az életemet. Egyszerűen nem úgy tekintettem rá, mint egy egyszerű vámpírra és ez nem volt egészséges.
Apa is vámpír volt. Tudtam én. De már immár 18 éve emberként élt, és nem szívesen beszélt a születésem előtti időkről. Pedig már sokszor próbáltam faggatni, egyszerűen nem volt hajlandó néhány jelentéktelen részletnél többet elárulni. Mindig is úgy tekintettem rá, mint emberre, mert nem ismertem másmilyennek. Különben is, ő az apám és én sosem láttam mást benne, mint azt a valakit, aki vigyáz rám, aki mindentől megvéd, és akire mindig számíthatok.
Shadow volt az első olyan vámpír, akinél kénytelen voltam emlékeztetni magam, hogy ő már régen nem tartozik ehhez a világhoz. És ez egyre jobban idegesített.
Felnéztem rá, és megpróbáltam a helyzethez mérten szigorúnak és határozottnak hangzani.
- Nem engedem, hogy feláldozd magad értem, megértetted? – ez úgy hangzott, mintha az egyik tanárom mondta volna… - Ezzel egyedül kell megbirkóznom, és ha nem vagyok képes rá… hát akkor meghalok.
Nem volt nehéz kimondani. Még úgy sem, hogy láttam, valami megrebben a tekintete mélyén az utolsó szavamra. Annyira egyszerű volt a képlet… szinte már fájdalmasan egyszerű.
Eddig gondosan kerültem minden találkozást azokkal az emberekkel, akik képesek a jövőbe látni, mert nem akartam, hogy megjósolják a halálomat. Azt akartam, hogy ez örökre titok maradjon, hogy ne kelljen rettegésben leélnem az életem hátralévő részét. És most sem sikerült megtudnom semmit. Vanessát miattam ölték meg, és én úgy éreztem, egyre csak távolodom attól, hogy valaha is megtudjam a választ. De ha őszinte akarok lenni, már nem is érdekelt. Ha az Erők úgy akarják, akkor meghalok, és hiába is tiltakozom ellene kézzel-lábbal. Mert sorsot még én sem tudom befolyásolni. Senki sem tudja. Minden úgy fog történni, ahogy annak lennie kell. Ennyire egyszerű az egész.
Shadow-t láthatóan nem túlságosan nyugtatta meg új életszemléletem.
- Ne mond ezt! Ez úgy hangzik, mintha feladnád. Mintha már régen beletörődtél volna, hogy ebből a csatából csak vesztesen kerülhetsz ki.
- Ez nem igaz – csóváltam óvatosan a fejem – De kénytelen vagyok szembenézni a ténnyel, hogy ez a lehetőség is benne van a pakliban.
Felsóhajtott, felállt az ágy széléről, és az ablakhoz sétált. Az esőcseppek csíkozta üvegen át kibámult az utcára. Láttam, ahogy megfeszül a válla, és nem fordult felém, amikor megszólalt.
- Nem akartam megölni a barátnődet – a hangját szinte már elnyomat az ablaknak verődő víz dobolása. Éreztem, hogy megfagy a vér az ereimben. Még a lélegezni is elfelejtettem egy pillanatig. Most akkor tényleg választ kaphatok végre? – De ez volt az ára annak, hogy te életben maradj.
Nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy akkor nem mondaná végig, én pedig örökre elvesztem a lehetőséget, hogy megtudjam, miért kellett Mady-nek meghalnia.
- Aznap este téged kellett volna megölnöm, de elszúrtam. Nem tudom miért, de egyszerűen nem tudtam megtenni. Pedig lett volna rá lehetőségem, mikor kitetted Mady-t az iskolánál, és lefulladta a kocsid. – Éreztem, hogy megelevenedik az a szörnyű éjszaka. Mady késő estig maradt nálunk, de ő azt mondta, nem kell haza vinnem, elég ha csak kirakom az iskola parkolójánál, onnan ő majd hazasétál. Én pedig kitettem, megvártam, amíg befordul a sarkon, és beindítottam a motort. De a Ford nem hazudtolta meg magát, ismét kellett neki vagy öt perc, mire képes voltam kifarolni a parkolóból.
Olyan élesen játszódott le a jelenet, hogy összeszorult a torkom, kirázott a hideg.
- Megjósolták a halálodat Victoria – fordult el az ablaktól, de nem nézett rám. A falra szegezte a tekintetét. – Én voltam az, akinek meg kellett volna ölnie téged, de egyszerűen nem tudtam megtenni. Kellett valaki, aki átveszi a helyedet… egy olyan ember, aki közel állt hozzád. Valakinek meg kellett halnia helyetted, hogy te tovább élhess, mert ha én nem is öltelek volna meg, megtette volna valaki más…
- Ezért megölted Mady-t – nyögtem fojtottan és éreztem, hogy leszánkázik az arcomon az első könnycsepp.
Ahogy a szemembe nézett, a bűntudata szinte égette a bőrömet.
- Nem volt más választásom.
- És azok a végzősök?! – csattantam fel élesen, és már a fájdalom se tartott vissza. Felültem, és belekapaszkodtam az ágy szélébe. – Az a levél?! Az mire kellett?!
- Azt reméltem, az majd elriaszt attól, hogy tovább csináld. Fiatal voltál, és egy ilyen traumának el kellett volna érni, hogy soha többé ne akarj Vadász lenni – éjsötét szeme szinte lyukat égetett az enyémbe, de nem fordítottam el a tekintetem. – De erősebbnek bizonyultál, mint azt gondoltam volna.
- Most ettől meg kellene hatódnom?! – az volt az egyetlen szerencséje, hogy nem tudtam, hol van a vadásztáskám. – Én soha nem akartam ezt! Nem akartam Vadász lenni, én ezt sosem kértem! De ha egyszer már a nagyokos odafent így döntöttek, akkor teljesítem, amire leszerződtem! Nem olyan könnyű engem megtörni, mint hiszed – ezt nem azért mondtam, hogy felvágjak, egyszerűen ez volt az igazság.
- Most már tudom – felelte csendesen. – És egy élet is kevés lenne arra, hogy elmondjam, mennyire sajnálom… de nem hagyhattalak meghalni. Ahogy most sem hagylak.
- Ez nem a te döntésed! – néztem metsző tekintettel a szemébe. Fel tudtam volna robbanni a dühtől, és ha fel bírok állni, nem úszta volna meg ennyivel. De térdem még mindig iszonyatosan fájt, és csillagokat láttam, valahányszor megkíséreltem megmozdítani a lábamat. – Ha úgy kell lennie, meghalok és kész! De neked ebbe semmi beleszólásod! Nem volt jogod megölni Mady-t, nem volt jogod megölni azt a három végzőst, és most nincs jogod itt lenni sem! – láttam, hogy megrándul az arca, mintha megütöttem volna, de nem érdekelt. Elborította az agyamat a vörös köd, és nem érdekeltek már az észérvek. – Meg kellett volna ölnöd akkor este, mert ha egyszer felállok innen, és a kezeim közé kerülsz, keresztül döföm a szíved egy karóval!
Nem gondoltam át, kinek is mondom mindezt. Az sem érdekelt, hogy egy mozdulattal kitekerhetné a nyakamat és nekem még pislogni sem lenne időm.
De nem szólt egy szót sem. Nem is mozdult, nem ugrott nekem. Csak nézett rám a sötét szemeivel, és nem kellett kódfejtőnek lennem, hogy pontosan lássam, a szavaim pont ott értek célba, ahová szántam őket. A bökkenő csak az volt, hogy amint elhagyták a számat a mondatok, legszívesebben szívtam volna vissza mindet az utolsó szóig. De nem mondtam semmit.
Percek teltek el néma hallgatással, végül Shadow sarkon fordult, kilépett a szobából, és csendesen becsukta maga után az ajtót. Én meg csak ültem az ágyon, néztem utána, és ahogy az eső kopogása egyre hangosabb lett, végre tudatosodott bennem, mit is műveltem az előbb. Lehunytam a szemem, visszafeküdtem a párnákra, és hallgattam a szívverésem egyre lassuló ritmusát. A könnyeim a párnát áztatták, ahogy végül álomba sírtam magam.

***

Meleg volt. Olyan forróságot éreztem, mintha egy nyitott sütő ajtaja előtt állnék. A sötétség a lábamnál hullámzott, és mindent aranyos, narancssárga fénybe vont a lángok lassú játéka. A kőfalakon, fémkarú tartókban fáklyák álltak, de a meleget a hatalmas kandallók árasztották, a terem mind a négy falára jutott belőlük egy-egy. Éreztem, hogy izzadság folyik végig a homlokomon. A fenébe is, itt rohadt meleg van!
Egyedül álltam a szoba közepén, nem láttam se egy ajtót, se egy ablakot, amit kinyithatnék, hogy enyhüljön ez az elviselhetetlen forróság. Hirtelen léptek csikordultak a köveken, megtörve a lángok ropogásának csendes zaját. A hang irányába fordultam, és szembe találtam magam azzal a titokzatos alakkal, aki nem rég majdnem megölt abban a sikátorban. Most nem takarta árnyék az arcát, de a fekete csuklyás köpenyének kámzsája mögé nem láttam be, bárhogyan is erőltettem a szemem.
Tekintete szinte lyukat égetett az arcomba, és engem elfogott a rettegés. Ha akkor sem tudtam védekezni ellene, most, hogyan lennék rá képes? Meg fogok halni.
Lépett egyet felém, én pedig hátrálni kezdtem, míg csak bele nem ütköztem a hideg kőfalba. Nem is értettem, hogyan lehetnek ilyen jegesek a falak, ha közben ilyen elviselhetetlenül meleg van a szobába. Az alak megállt, és csak nézett rám. Végül megszólalt, hangja visszhangot vetett a falak között.
- Nem hittem, hogy ilyen könnyű lesz – mélázott látványosan, én meg próbáltam rájönni, hol hallhattam már ezt a hangot. Ismerősnek tűnt, de fogalmam sem volt, hogy honnan. – A nagy Vadász… Hm. Nem vagy más, csak egy védtelen kislány.
A rettegésemet kezdte elnyomni a feltámadó düh. Velem senki sem beszélhet így!
- Ismerlek – ez nem kérdés volt. Tudtam, hogy ismerem valahonnan. De honnan?
- Azt hiszed? – kérdezte évődve, tudtam, hogy kinevet.
- Tudom – vágtam rá magabiztosan. A magabiztosságot és a hülyeséget néha csak egy hajszál választja el egymástól. Talán nem volt épp okos húzás ingerelnem, de már nem féltem. Egyszerűen csak elképesztően dühös voltam. Ha itt a vége, akkor essünk túl rajta, de ne szórakozzon velem tovább.
- Szerintem meg nem tudsz semmit! – a hangjából eltűnt a kedélyesség, fagyossá vált. A gyomrom ökölbe szorult. – Azt hiszed, hogy tehetsz ellenem bármit is? Ugyan már! Bármikor megölhetnélek. Csak akarnom kell, és megáll a szíved.
Elsőre az ugrott be, hogy ez az alak kicsit sokat képzel magáról, aztán meg az, hogy mi van, ha mégis igazat beszél?
- Ütött az órád kis Vadász – sziszegte, és a következő pillanatban csak azt éreztem, hogy rettenetesen fáj. Szúrt, égetett, és a becsapódás erejétől összerándultam. A gyomromhoz kaptam, és éreztem, hogy valami forró és sűrű folyik végig az ujjaimon. Lenéztem, és csak egy zölden csillogó markolatot láttam, a penge teljesen a testembe fúródott. Mindez egy pillanat leforgása alatt tudatosodott bennem, és szinte meghökkenés nélkül vettem tudomásul, mi is történt.
A fájdalom hirtelen végighullámzott a testemen. Felnyögtem és az oldalamra estem, a fejem nagyot koppant a kőpadlón. Könnycseppek szivárogtak a szemem sarkából, fázni kezdtem. A fogaim egymáshoz koccantak, közben pedig éreztem, hogy a szívem kétségbeesetten próbálja pumpálni a vért, ami a seben keresztül elhagyja a testemet.
Felnéztem, könnyes, homályos szemekkel, de még mindig nem láttam be a csuklya alá. Az alak engem nézett, aztán lassan közelebb lépett és letérdelt elém.
- Ki vagy? – leheltem kiszáradt szájjal, olyan volt, mintha vattát nyeltem volna.
Felnevetett, tisztán csengő, ördögi kacagással. Megrázkódtam, a szemem időről-időre lecsukódott. Próbáltam küzdeni ellene, próbáltam eszméletemnél maradni, de valami egyre csak húzott lefelé.
Kétségbeesetten kapkodtam levegő után. Nem akarok meghalni! Nem akarok!
A fickó felállt, és hátrahúzta a csuklyát az arcáról. Könnyeimen át, elmosódva láttam az arcát, és egyszerűen nem voltam képes felfogni amit látok. Ez nem igaz!
Vergődni kezdtem, megpróbáltam kirántani a kést, de elzsibbadtak az ujjaim.
- Itt a vége – suttogta kaján örömmel, én pedig még utolsó erőmből felsikoltottam:
- Ne!
- Meghalsz.
Sikoltva ébredtem. Mereven ültem az ágyban, izzadság folyt végig a halántékomon.
Kivágódott az ajtó, és Shadow rontott a szobába. Egyenesen az ágyhoz rohant, és leült a szélére.
- Victoria, mi a baj?
Zihálva meredtem a szoba sötétjébe, remegett a kezem, a fogaim összekoccantak. Istenem, annyira valóságos volt… Még mindig éreztem a kés pengéjét a gyomromban, a fájdalom időről időre belém markolt, a szívem rendszertelenül vert.
- Victoria, mondj valamit! – Shadow aggódva figyelt, láthatóan nem értette, mi zaklatott fel ennyire. Valójában én sem értettem egészen, de abban biztos voltam, hogy ez nem egy közönséges álom volt. Tudtam, hogy ez most más, és ez rémisztett meg a legjobban. Mert nem kellett álomfejtőnek lennem, hogy értsem, mit akartak velem közölni a Létező Erők.
Shadowra néztem, aki még mindig, az ágy szélén ült, és csak most tudatosult bennem, hogy a kezét szorongatom. Az ujjperceim elfehéredtek, remegtem, mint a kocsonya. A szemébe néztem és kimondtam:
- Meg fogok halni – a hangom elcsuklott.
- Miről beszélsz?
Nagyra nyitottam a szemem, nem akartam sírni, de bárhogy is igyekeztem, egy könnycsepp mégis végigszánkázott az arcomon. A szavaim furcsán szóltak, mintha nem is én mondtam volna ki őket:
- Láttam a halálomat.

2008. november 15., szombat

A következő generáció - 13. fejezet (végleges)

13. fejezet

Álltam az ablak előtt, és az égen vonuló sötét felhőpamacsokat néztem. A fák lombját szél cibálta, emberek siettek el az utcán, kabátjukba burkolózva, haza felé tartva a munkából. A normális életükbe, a családjukhoz. Irigyeltem őket. Nekem sosem volta normális életem, én ezzel kelek, és ezzel fekszem, amióta csak az eszemet tudom. Amikor még nem tudtam, hogy én leszek a következő, mindig féltettem anyát, mikor éjszaka egyedül indult neki a városnak. Minden éjjel azért imádkoztam, hogy épségben hazaérjen.
De egyszer különösen sokáig maradt el, és mikor hajnali egykor lementem vízért a konyhába ott találtam apát. Csak ült a sötétben, és várta vissza anyut. Láttam rajta mennyire feszült és ideges, és ez engem is megijesztett. Leültem mellé, és félpercenként a faliórát lestem, de az idő csigalassúsággal vánszorgott, én pedig eluntam a várakozást.
- Utána kellene mennünk – szólaltam meg halkan, mire apa fáradtan fordította felém a fejét.
- Nem. Vissza fog jönni, megvárjuk itt.
Vitatkozni akartam vele, de hajthatatlan volt. A szobámba zavart, de addig nem bírtam elaludni, míg nem hallottam meg, hogy odalent nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó, végül felmorran apa kocsijának motorja. Tudtam, hogy ő majd visszahozza anyát, és ez megnyugtatott annyira, hogy képes legyek elaludni. De ezúttal nem sikerült megvédeni, és félhatkor arra keltem, hogy csörög a telefon. Apa volt, azt mondta, hogy anya kórházban van, válságos állapotban.
Ez már régen történt, de sohasem fogom elfelejteni azt a rémületet, ami akkor elfogott, a pánikot, hogy talán soha többé nem látom élve az anyámat. Ekkor értettem meg igazán, hogy ez tényleg halálosan komoly. Hogy egy apró hibán az ember élete múlhat, és hogy minden éjszakában ott a lehetőség, hogy nem látod többé a napfelkeltét. Tizenkettő voltam ekkor, de az alatt a néhány óra alatt, amíg apával a műtő előtt ültünk, és arra vártunk, hogy végre jöjjön az orvos, és mondjon valamit, éveket öregedtem. Ez volt ez első komoly lecke, és mikor négy évvel később megtudtam, hogy én is Vadász vagyok, furcsa módon nem lepődtem meg, inkább rettenetesen megijedtem. Mert nem akartam meghalni. Még túl fiatal voltam ehhez, és féltem, hogy egy napon én is élet-halál közte lebegve végzem, mint anya, akkor éjszaka.
Azóta eltelt két év, és már jó párszor néztem szembe a halállal. De ez most más volt. Úgy éreztem, ezt nem tudom legyőzni, a feladat egyszerűen túlnőtt rajtam. És kezdtem sejteni, hogy ebből nem fogok kikerülni élve. Megpróbáltam beletörődni a megváltoztathatatlanba, de az igazság az volt, hogy féltem meghalni. Valahol mindig is tudtam – azóta, hogy kiderült, mi vagyok – mindig tudtam, hogy a Vadászok korán halnak, de valahol reménykedtem benne, hogy én talán más leszek. Erősebb, gyorsabb, vagy jobb harcos… bármi, ami ahhoz kellhet, hogy olyan sokáig életben maradhassak, mint az anyám. Pedig nem voltam különb. Semmivel sem voltam jobb, mint az elődeim, és ugyanúgy meg fogok halni, ahogyan ők is. Nem akartam rágondolni. Megráztam a fejem, és igyekeztem messze űzni a gondolataimat. Az órára pillantottam. Nem sokára indulnom kell, ha nem akarok elkésni.
Kopogtak az ajtón, én pedig elléptem az ablaktól és végignyúltam az ágyon. Megfordult a fejemben, hogy nem szólok ki, bár nem sok értelme lett volna. Tyler és Shadow is itt voltak a lakásban, ők pedig pontosan tudták, hogy itt vagyok bent. A fenébe, kezdtem úgy érezni, hogy nincs elegendő magánszférám. Igazából nem is tudom, mit reméltem… Hogy majd szépen, feltűnésmentesen kisurranhatok? Márpedig nem akartam, hogy bárki velem jöjjön. Egyedül akartam végre lenni, egyedül akartam intézni végre az életemet… és a halálomat. Nem akartam mindenért magyarázkodni, és minden második lépésemet megvitatni valakivel.
- Igen? – sóhajtottam végül és lehunytam a szemem egy pillanatra.
- Bejöhetek? – az ajtó túloldaláról tompán érkező, halk hangot ezer közül is megismertem volna. De pont most Shadowra volt a legkevésbé szükségem, őt akartam volna legutoljára látni. Mikor Tylerre visszaértünk, még nem volt itt, és hálát is adtam az égnek, amiért nem futottam össze vele. Amióta megérkezett, szépen visszavonultam a szobámba, és igyekeztem úgy tenni, mint aki itt sincs. Nem akartam találkozni vele, sőt, beszélni sem, ami azt illeti. A tegnap éjszaka rendesen betett… istenem, mintha hetek teltek volna el azóta.
- Victoria… - hallatszott odakintről.
Kinyitottam a szemem, és felültem az ágyon.
- Gyere.
Halkan nyílt az ajtó, és Shadow lépett hangtalanul a szobába. A bőre ugyanolyan hófehér, a szeme és a haja ugyanolyan éjfeketék voltak, mint tegnap éjjel. Épp csak most valahogy furcsán bizonytalannak tűnt. Sosem láttam még ilyennek. Igyekeztem úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Mintha minden normális lenne… az hogy Andy meghalt tegnap, az hogy éjjel, Mady sírjánál egy vámpír karjaiban zokogva kötöttem ki. Mintha engem ez egy cseppet sem zavart, vagy érdekelt volna. Azt hittem, jól adom a blazírttat, de úgy tűnt Shadow-t nem tudom átverni.
- Hogy érzed magad?
Elkerekedett a szemem. Azért jött be, hogy megkérdezze, hogy vagyok? Őszintén, nem néztem volna ki belőle ennyi figyelmességet.
- Jól – válaszoltam meglepetten, de mindketten tudtuk, hogy nem mondok igazat.
- Hallottam, hogy ma este találkoztok egy jósnővel – jegyezte meg, mint egy mellékesen, én pedig úgy éreztem, ki tudnám tekerni Tyler nyakát. Fene azt lepcses pofáját! Mint egy pletykás vénasszony.
- Nem jóssal, médiummal – helyesbítettem, majd csak a mihez tartás végett hozzá is tettem – És nem találkozunk, találkozom. Ehhez a világon senkinek semmi köze. Ez az én dolgom.
- Ezt majd ne felejtsd el, közölni Tylerrel is.
- Ne félj, fogom – bólintottam határozottan.
Rápillantottam. Még mindig az ajtó lapjának támaszkodva állt, én pedig még mindig az ágyon ültem. Múltak a másodpercek, és kezdett egyre kínosabbá válni a csend. Én személy szerint az életem árán se lettem volna hajlandó beszélni a tegnapról, az pedig, hogy mit csináltam délelőtt, vagy hogy egyedül készülök a médiumhoz, nem képezte vita tárgyát. Így döntöttem és kész.
- Azt hittem, nem akarod előre látni a halálodat – rebbentett ki a hangja a gondolataim közül, és olyan váratlanul ért a kijelentése, hogy esélyem sem volt, hogy leplezni tudjam a döbbenetemet.
- Mit mondtál? – suttogta rekedten, és hihetetlenkedve meredtem rá.
- Hallottad – felelte szűkszavúan, és a zavara eltűnt. Újra azzá az arrogáns gyilkossá vált, aki elvette tőlem a barátomat.
- Fogalmad sincsen róla, hogy mit akarok – a hangom halk volt, fenyegető. Nem tanácsos ujjat húzni velem, mikor így beszélek.
- Azt mondod? – kérdezett vissza kihívóan, én pedig felpattantam az ágy széléről.
- Azt – sziszegtem dühtől izzó szemekkel, és a kezem ökölbe szorult.
Lélekben már felkészültem rá, hogy megüssem, mikor történt valami. Lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és lassan kifújta. Mikor újra rám nézett, szinte visszahőköltem, annyira sebezhetőnek és – nincs rá jobb szavam – emberinek látszott.
- Rendben – visszakozott végül – Igazad van, semmi közöm hozzá.
- Ahogy mondod – helyeseltem, bár még mindig nem értettem, mi mehetett végbe az utóbbi pár másodpercben. Túl gyorsan történtek a dolgok, hogy követni tudjam őket. Shadownak sikerült teljesen, és tökéletesen összezavarnia.
A faliórára pillantottam. Fél öt. Indulnom kell, ha oda akarok érni. Shadow követte a pillantásomat.
- Menned kell – állapította meg. Én már fel is vettem a kabátomat. Éreztem magamon a tekintete súlyát, követett a szemével, ahogy a cipőmért mentem, majd a vadásztáskám után nyúltam. Kezdett idegesíteni ez a fokozott figyelem. – Ha hétig nem érsz vissza, utánad megyek – jelentette ki, nekem meg ismét felforrt az agyvizem.
- Nem kell bébicsősz.
- Azt tudom – elhallgatott - De megfogadtam, hogy életben tartalak – az utolsó mondat olyan halk volt, hogy szinte nem is voltam biztos benne jól hallom-e, így inkább elengedtem a fülem mellett. Túl sok bonyodalommal járt volna, ha foglalkozom vele. És nekem nem volt szükségem újabb bonyodalmakra.
A táskát a vállamra vettem, és a szemébe néztem. Az arca merev volt, a vonási kifürkészhetetlenek. Semmi sem árulta el… csak a szemem. Tisztán láttam fekete pillantásán, mennyire aggódik. Nem tudom miért, de valahogy jól esett ezt látnom.
- Vigyázok magamra – mondtam végül, néhány árnyalattal szelídebben.
- Úgy legyen – biccentett, de nem tudott megtéveszteni ezzel a nemtörődöm szöveggel.
- Ámen – léptem el mellette, és ő arrébb állt, hogy ki tudjam nyitni az ajtót. A kilincsen volt a kezem, mikor visszafordultam. – Nem akarom, hogy Tyler velem jöjjön – csak ennyit mondtam, de világosan látszott, hogy így is tökéletesen értette, mire akarok kilyukadni.
Bólintott, hogy ő majd elrendezi. Ezt ígéretnek vettem, és kiléptem a szobából.
Tylert szerencsére nem találtam a nappaliban. Hang nélkül osontam el a kanapé mellett, át az előszobán, és kisurrantam a lépcsőházba. Kilöktem a kaput, és fejbevágott csípősen jeges szél. Olyan sötét volt, mintha már este lenne, az eget sűrűn gomolygó, vastag, szürke felhőréteg borítottam, ami nem javított túl sokat, amúgy sem valami fényes lelkiállapotomon.
Felsóhajtottam, és a kocsimhoz mentem. A táskát az anyósülésre tettem, és néhány percig csak ültem ott lent, a kormányt szorongatva, és már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ez olyan jó ötlet. Mi lesz, ha tényleg valami olyasmit hallok, amit egyáltalán nem szeretnék… Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, most már semmiféle sötét látomás, rossz előjel nem ért volna meglepetésként. Kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy szép lassan az egész életemet dobhatom ki a kukába.
Melankóliámból a szélvédőnek feszülő szél süvöltése rebbentett ki. Megráztam a fejem, ráadtam a gyújtást, felbőgettem a motort, és kiszáguldottam a forgalomba. Tudtam, hogy máris elkéstem.
De azt sosem hittem volna, hogy ennyire.


***


Negyed hat volt, mikor leállítottam a kocsit, a Hatodik és Tizenkettedik utcát összekapcsoló szűk kis sikátor bejáratánál. Már akkor sejtenem kellett volna, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Nincs mentségem a hibára, amit elkövettem. Egyszerűen eluralkodott rajtam a tompultság, szinte már letargiában szálltam ki a kocsiból, és hirtelen nem is vettem észre azonnal az összetört alakot, a hideg téglafalnak támaszkodva. Csak mikor másodszor odanéztem, tudatosodott bennem, mi is történik tulajdonképpen. Felpörgött testemben az adrenalin, és azonnal elűzte agyamról a bénító ködöt. Odarohantam a véres rongykupacként heverő nőhöz, és mellétérdeltem. A szeme csukva volt, de láttam, hogy lassan bár, de emelkedik és süllyed a mellkasa. A haja vörös volt, az arca sápadt a vérveszteségtől.
Közelebb hajoltam hozzá és halkan, suttogva szólaltam meg:
- Nem lesz semmi baj, itt vagyok.
Megrebbent a szemhéja, és lassan, kábán rám pislogott.
- Victoria – suttogta alig hallhatóan, én meg úgy éreztem, nem kapok levegőt. Már tudtam, ki ez a nő, és belém mart a tudat, hogyha nem késem negyedórát, talán megakadályozhattam volna ezt.
- Én vagyok – leheltem vissza – Nagyon sajnálom Vanessa. Időben itt kellett volna lennem.
De már nem figyelt rám. Szeme képtelenül nagyra tágult, és félelem szikrája lobban benne, ahogy a hátam mögé nézett. Megmerevedtem. Levegőt sem mertem venni, mert már tudtam, mi folyik itt.
- Meglepetés – búgta egy rekedtesen mély hang, amitől még a tarkómon is felállt a szőr.
Csapdába sétáltam.
Lassan fordultam hátra, mint egy ócska horrorfilmben, készen a legrosszabbra. De csak egyetlen alak állt a sikátor túloldalán, egy magas, erős férfi. Fenyegetőnek látszott, de csak egyedül volt, és ez meglepett. Egy felnőtt férfivel simán el tudok bánni. Nem értettem, hol lehet itt az átverés. Miért csak egyetlen embert küldtek?
A fickó engem nézett. Az arca sötétbe borult, nem láthattam a vonásait, de mégis, éreztem magamon a tekintetét. Pillantása szinte égette a bőrömet. Nem átlagos ember volt, ezt azonnal éreztem. Halandó volt, de annál mégis több… sosem találkoztam még csak hozzá hasonlóval sem. Farkasszemet néztünk, szinte éreztem a megugrott feszültségszintet. Lassan a táskámba nyúltam és megmarkoltam a Tyler-től kapott tőr markolatát.
Ekkor éles fékcsikorgással egy kocsi vágódott az enyém mellé. Odakaptam a fejem, és ha az alak most dönt úgy, hogy megtámad, esélyem sem lett volna védekezni. De nem moccant, a kocsi ajtaja pedig kivágódott, és Tyler szállt ki belőle. éreztem, hogy elsápadok. A fenébe is, ez meg mit keres itt? Nem lett volna szabad utánam jönnie!
A hátam mögött megmoccantak az árnyak, és nem is láttam, mint inkább éreztem, hogy egy testetlen erő nekiiramodik, és a srác felé tart.
- Vigyázz! – kiáltottam, és hiába mozdultam felé, már akkor tudtam, hogy elkéstem, mielőtt megszólaltam volna. Az a valami egyenesen Tylerbe vágódott, ő pedig fájdalmas kiáltással rogyott a hideg betonra. Orrából, szájából vér szivárgott, a szeme csukva, és nem moccant többet.
Villámnál gyorsabban pördültem meg, a tőr elhagyta a kezem, az ismeretlen szívét céloztam, de a sötét alak már nem volt sehol. A penge mélyen a téglafalba fúródott, én pedig kétségbeesve néztem körbe, de sehol sem láttam az alakot. Megijedtem. Soha sem találkoztam még ilyen fajta erővel, és nem tudtam, le tudnám-e győzni. Sejtettem, hogy még nem végzett. Vissza fog még jönni, csak percek kérdése. Vagy talán még annyi időm sincs… Azonnal el kell vinnem innen Tylert és a médiumot. Mindez másodpercek alatt futott át az agyamon.
A következő pillanatban már Tyler mellett térdeltem, óvatosan megemeltem a fejét. Felköhögött, de a szemét nem nyitotta ki. Istenem, csak ne legyen túl súlyos! Nem veszíthetem el még több barátomat!
- Tyler – suttogtam, és a elcsuklott a hangom – hallasz engem?
Felnyögött, megrebbent a szempillája.
Azonnal el kell tűnnünk innen.
De nem volt időnk. Jeges szél söpört végig a falak között, a szemembe fújta a hajamat, a hideg a csontjaimba mart, és valahonnan tudtam, hogy ez nem közönséges szél. Nem mertem hátrafordulni, mert tudtam, hogy itt van, és engem néz.
Felálltam és lassan szembefordultam vele. Még mindig az árnyak rejtekében állt, most sem láthattam semmit az arcából. Valami furcsán ismerős kúszott felém a levegőben. Beette magát testembe, és éreztem, hogy rám tör a hányinger. A halántékom tompán lüktetni kezdett. Elkerekedett a szemem, ahogy felismertem a halál aromáját.
- Mi vagy te? – leheltem rekedten. A szám kiszáradt, úgy éreztem, nem kapok rendesen levegőt. Ilyet eddig csak Daren közelében éreztem. Mintha még a vér is megkocsonyásodott volna az ereimben. Elhomályosult a látásom, és hiába próbáltam elűzni a bénító ködöt, egyszerűen semmi sem használt. Egyre jobban émelyegtem, égető epét éreztem a torkomban, a fejem már annyira hasogatott, hogy úgy éreztem, azonnal szétrobban.
A fickó hozzám sem ért, nem volt rá szüksége. Ott állt tőlem, méterekre, a kisujját sem mozdította… de a halál szaga áradt belőle, és most már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet közönséges halandó. Azt hittem, ember. Hatalmasat tévedtem. Már akkor el kellett volna húznom a csíkot, mikor megláttam, mert így már semmi esélyem nem maradt.
Lépett egyet felém, én pedig úgy éreztem, valami láthatatlan súly nehezedik a vállamra, és egyre csak nyom lefelé. Levegő után kaptam, de sehol sem volt már elegendő oxigén. Szédültem, a szívem rendszertelenül vert össze-vissza. Már nem bírtam tovább tartani magam. Térdre estem, megpróbáltam megtámaszkodni a tenyeremen, de egyszerűen nem volt elég erőm hozzá. A fejem a hideg betonon koppant, a hajam az arcomba hullott, alig láttam, és forgott velem a világ.
Most fordult meg először a fejemben, hogy innen már tényleg nincs menekvés. Meg fogok halni. Ahogyan Tyler és az a szerencsétlen médium is, és nem tudok tenni semmit, hogy megakadályozzam. Nem akartam belenyugodni, hogy ez legyen a vége. Én ennél többre vagyok képes! Kínkeservesen felemeltem a fejem, és ránéztem. Még mindig mozdulatlanul állt, és még mindig nem volt több egy fekete árnynál.
Aztán még egyet lépett, és én pedig visszazuhantam, mintha kalapáccsal vertek volna a szemem közé. Félájultan, kapkodtam levegő után, a szívem ki-kihagyott néhány ütemet. Senki sem volt, aki segíthetett, és ezt én is pontosan tudtam.
Homályosan, mintha egy ismerős alakot véltem volna felfedezni a sikátor másik bejáratánál, kétségbeesetten nyúltam felé, de a fejem előrecsuklott. A tüdőmre nehezedő nyomás elviselhetetlen volt, a szívem egyre lassabban vert, a halál árnyéka a szememre lebbent. Fuldokolva küzdöttem, de már hiába. A látómezőm szélén fekete pontok táncoltak, a világ szürkébe borult. A szívem dobbant még egy utolsót, aztán elcsendesedett. Hihetetlenül könnyű lett minden, enyhült az égető fájdalom, ahogy a feketeség mindent bekebelezett és felemésztette az egész világomat.

2008. november 14., péntek

Hm-Hm...

Szerintem ezt a 13. fejezetet még javítani fogom... legalábbis a Shadow-s párbeszédes részt...

Ezt most nem tudom, minek írtam ide... Csak úgy eszembe jutott...

Na jó, asszem tényleg nagyon fáradt lehetek... Kikészített ez a hét, de most nincs kedvem ragozni. Talán majd máskor.
Az viszont tény, hogy a hétvége kresz tanulással és írással fog telni. (Generáció, Másvilági lázadás)
Bizony-bizony, megint van ihlet! És ezt kétség kívül a Twilight-nak köszönhetem! :D
Holnap takarítgatnom is kell még (ami magyarra fordítva annyit tesz: körbe fogom nyalni az egész lakást). Végül is azt is meg kell csinálnia valakinek... És hát ki másé lehetne a megtisztelő feladat, mint az enyém? Fantasztikus, nem igaz? Nem!

Az osztálytánc egészen jól megy! A teljes koreográfia megvan már! Csak össze kell hangolni, az átfedéseket gyakoroloni, és teljesen jók leszünk! Talán mégsem fogunk akkorát égni... Na jó, nem akarok elkiabálni semmit!

Végre lesz szépséges szövetkabátom! Legalábbis ajánlom, hogy találjak valamit, ami tetszik, ha egyszer már sikerült kisakkoznom rá a pénzt apáméktól...
És akkor még ott van a cipő a szalagavtós kosztümhöz... apropó, meg jött végre az ing is... bár mondanom se kell, hogy nagy rám, szóval megkértem Gréta nagymamáját, hogy szegjen be belőle egy kicsit. Milyen jó is a varrónő az ismeretségben, nem igaz? :))

Jövőhétre nem terveznek ellenünk semmilyen merényletet... legalábbis eddig úgy fest. Aztán a fene se tudja. Az időjárás és a tanárok kiszámíthatatlanok, ezt már sikerült megtanulnom cirka 12 éves pályafutásom alatt.

Szóval most így állnak a dolgok. Én meg megyek aludni... végre holnap nem kell hajnalban kelnem. Öröm a köbön!
Jóéjt!

2008. november 13., csütörtök

A következő generáció - 13. fejezet [1.]

13. fejezet


Álltam az ablak előtt, és az égen vonuló sötét felhőpamacsokat néztem. A fák lombját szél cibálta, emberek siettek el az utcán, kabátjukba burkolózva, haza felé tartva a munkából. A normális életükbe, a családjukhoz. Irigyeltem őket. Nekem sosem volta normális életem, én ezzel kelek, és ezzel fekszem, amióta csak az eszemet tudom. Amikor még nem tudtam, hogy én leszek a következő, mindig féltettem anyát, mikor éjszaka egyedül indult neki a városnak. Minden éjjel azért imádkoztam, hogy épségben hazaérjen.
De egyszer különösen sokáig maradt el, és mikor hajnali egykor lementem vízért a konyhába ott találtam apát. Csak ült a sötétben, és várta vissza anyut. Láttam rajta mennyire feszült és ideges, és ez engem is megijesztett. Leültem mellé, és félpercenként a faliórát lestem, de az idő csigalassúsággal vánszorgott, én pedig eluntam a várakozást.
- Utána kellene mennünk – szólaltam meg halkan, mire apa fáradtan fordította felém a fejét.
- Nem. Vissza fog jönni, megvárjuk itt.
Vitatkozni akartam vele, de hajthatatlan volt. A szobámba zavart, de addig nem bírtam elaludni, míg nem hallottam meg, hogy odalent nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó, végül felmorran apa kocsijának motorja. Tudtam, hogy ő majd visszahozza anyát, és ez megnyugtatott annyira, hogy képes legyek elaludni. De ezúttal nem sikerült megvédeni, és félhatkor arra keltem, hogy csörög a telefon. Apa volt, azt mondta, hogy anya kórházban van, válságos állapotban.
Ez már régen történt, de sohasem fogom elfelejteni azt a rémületet, ami akkor elfogott, a pánikot, hogy talán soha többé nem látom élve az anyámat. Ekkor értettem meg igazán, hogy ez tényleg halálosan komoly. Hogy egy apró hibán az ember élete múlhat, és hogy minden éjszakában ott a lehetőség, hogy nem látod többé a napfelkeltét. Tizenkettő voltam ekkor, de az alatt a néhány óra alatt, amíg apával a műtő előtt ültünk, és arra vártunk, hogy végre jöjjön az orvos, és mondjon valamit, éveket öregedtem. Ez volt ez első komoly lecke, és mikor négy évvel később megtudtam, hogy én is Vadász vagyok, furcsa módon nem lepődtem meg, inkább rettenetesen megijedtem. Mert nem akartam meghalni. Még túl fiatal voltam ehhez, és féltem, hogy egy napon én is élet-halál közte lebegve végzem, mint anya, akkor éjszaka.
Azóta eltelt két év, és már jó párszor néztem szembe a halállal. De ez most más volt. Úgy éreztem, ezt nem tudom legyőzni, a feladat egyszerűen túlnőtt rajtam. És kezdtem sejteni, hogy ebből nem fogok kikerülni élve. Megpróbáltam beletörődni a megváltoztathatatlanba, de az igazság az volt, hogy féltem meghalni. Valahol mindig is tudtam – azóta, hogy kiderült, mi vagyok – mindig tudtam, hogy a Vadászok korán halnak, de valahol reménykedtem benne, hogy én talán más leszek. Erősebb, gyorsabb, vagy jobb harcos… bármi, ami ahhoz kellhet, hogy olyan sokáig életben maradhassak, mint az anyám. Pedig nem voltam különb. Semmivel sem voltam jobb, mint az elődeim, és ugyanúgy meg fogok halni, ahogyan ők is. Nem akartam rágondolni. Megráztam a fejem, és igyekeztem messze űzni a gondolataimat. Az órára pillantottam. Nem sokára indulnom kell, ha nem akarok elkésni.
Kopogtak az ajtón, én pedig elléptem az ablaktól és végignyúltam az ágyon. Megfordult a fejemben, hogy nem szólok ki, bár nem sok értelme lett volna. Tyler és Shadow is itt voltak a lakásban, ők pedig pontosan tudták, hogy itt vagyok bent. A fenébe, kezdtem úgy érezni, hogy nincs elegendő magánszférám. Igazából nem is tudom, mit reméltem… Hogy majd szépen, feltűnésmentesen kisurranhatok? Márpedig nem akartam, hogy bárki velem jöjjön. Egyedül akartam végre lenni, egyedül akartam intézni végre az életemet… és a halálomat. Nem akartam mindenért magyarázkodni, és minden második lépésemet megvitatni valakivel.
- Igen? – sóhajtottam végül és lehunytam a szemem egy pillanatra.
- Bejöhetek? – az ajtó túloldaláról tompán érkező, halk hangot ezer közül is megismertem volna. De pont most Shadowra volt a legkevésbé szükségem, őt akartam volna legutoljára látni. Mikor Tylerre visszaértünk, még nem volt itt, és hálát is adtam az égnek, amiért nem futottam össze vele. Amióta megérkezett, szépen visszavonultam a szobámba, és igyekeztem úgy tenni, mint aki itt sincs. Nem akartam találkozni vele, sőt, beszélni sem, ami azt illeti. A tegnap éjszaka rendesen betett… istenem, mintha hetek teltek volna el azóta.
- Victoria… - hallatszott odakintről.
Kinyitottam a szemem, és felültem az ágyon.
- Gyere.
Halkan nyílt az ajtó, és Shadow lépett hangtalanul a szobába. A bőre ugyanolyan hófehér, a szeme és a haja ugyanolyan éjfeketék voltak, mint tegnap éjjel. Épp csak most valahogy furcsán bizonytalannak tűnt. Sosem láttam még ilyennek. Igyekeztem úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Mintha minden normális lenne… az hogy Andy meghalt tegnap, az hogy éjjel, Mady sírjánál egy vámpír karjaiban zokogva kötöttem ki. Mintha engem ez egy cseppet sem zavart, vagy érdekelt volna. Azt hittem, jól adom a blazírttat, de miután a Shadow csendesen becsukta az ajtót, megkérdezte:
- Hogy érzed magad?
Elkerekedett a szemem. Azért jött be, hogy megkérdezze, hogy vagyok? Őszintén, nem néztem volna ki belőle ennyi figyelmességet.
- Jól – válaszoltam meglepetten, de mindketten tudtuk, hogy nem mondok igazat.
- Tyler azt mondta, ma este találkoztok egy jósnővel – jegyezte meg, mint egy mellékesen, én pedig úgy éreztem, ki tudnám tekerni Tyler nyakát. Fene azt lepcses pofáját! Mint egy pletykás vénasszony.
- Nem jóshoz, médiumhoz – helyesbítettem, majd csak a mihez tartás végett hozzá is tettem – És nem találkozunk, találkozom. Ehhez a világon senkinek semmi köze. Ez az én dolgom.
- Ezt majd ne felejtsd el, közölni vele is.
- Ne félj, fogom – bólintottam határozottan.
Rápillantottam. Még mindig az ajtó lapjának támaszkodva állt, én pedig még mindig az ágyon ültem. Múltak a másodpercek, és kezdett egyre kínosabbá válni a csend. Én személy szerint az életem árán se lettem volna hajlandó beszélni a tegnapról, az pedig, hogy mit csináltam délelőtt, vagy hogy egyedül készülök a médiumhoz, nem képezte vita tárgyát. Így döntöttem és kész.
- Azt hittem, nem akarod előre látni a halálodat – rebbentett ki a hangja a gondolataim közül, és olyan váratlanul ért a kijelentése, hogy esélyem sem volt, hogy leplezni tudjam a döbbenetemet.
- Mit mondtál? – suttogta rekedten, és hihetetlenkedve meredtem rá.
- Hallottad – felelte szűkszavúan, és a zavara eltűnt. Újra azzá az arrogáns gyilkossá vált, aki elvette tőlem a barátomat.
- Fogalmad sincsen róla, hogy mit akarok – a hangom halk volt, fenyegető. Nem tanácsos ujjat húzni velem, mikor így beszélek.
- Azt mondod? – kérdezett vissza kihívóan, én pedig felpattantam az ágy széléről.
- Azt – sziszegtem dühtől izzó szemekkel, és a kezem ökölbe szorult.
Lélekben már felkészültem rá, hogy megüssem, mikor történt valami. Lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és lassan kifújta. Mikor újra rám nézett, szinte visszahőköltem, annyira sebezhetőnek és – nincs rá jobb szavam – emberinek látszott.
- Rendben – visszakozott végül – Igazad van, semmi közöm hozzá.
- Ahogy mondod – helyeseltem, bár még mindig nem értettem, mi mehetett végbe az utóbbi pár másodpercben. Túl gyorsan történtek a dolgok, hogy követni tudjam őket. Shadownak sikerült teljesen, és tökéletesen összezavarnia.
A faliórára pillantottam. Fél öt. Indulnom kell, ha oda akarok érni. Shadow követte a pillantásomat.
- Menned kell – állapította meg. Én már fel is vettem a kabátomat. Éreztem magamon a tekintete súlyát, követett a szemével, ahogy a cipőmért mentem, majd a vadásztáskám után nyúltam. Kezdett idegesíteni ez a fokozott figyelem. – Ha hétig nem érsz vissza, utánad megyek – jelentette ki, nekem meg ismét felforrt az agyvizem.
- Nem kell bébicsősz.
- Azt tudom – elhallgatott - De megfogadtam, hogy életben tartalak – az utolsó mondat olyan halk volt, hogy szinte nem is voltam biztos benne jól hallom-e, így inkább elengedtem a fülem mellett. Túl sok bonyodalommal járt volna, ha foglalkozom vele. És nekem nem volt szükségem újabb bonyodalmakra.
A táskát a vállamra vettem, és a szemébe néztem. Az arca merev volt, a vonási kifürkészhetetlenek. Semmi sem árulta el… csak a szemem. Tisztán láttam fekete pillantásán, mennyire aggódik. Nem tudom miért, de valahogy jól esett ezt látnom.
- Vigyázok magamra – mondtam végül, néhány árnyalattal szelídebben.
- Úgy legyen – biccentett, de nem tudott megtéveszteni ezzel a nemtörődöm szöveggel.
- Ámen – léptem el mellette, és ő arrébb állt, hogy ki tudjam nyitni az ajtót. A kilincsen volt a kezem, mikor visszafordultam. – Nem akarom, hogy Tyler velem jöjjön – csak ennyit mondtam, de világosan látszott, hogy így is tökéletesen értette, mire akarok kilyukadni.
Bólintott, hogy ő majd elrendezi. Ezt ígéretnek vettem, és kiléptem a szobából.
Tylert szerencsére nem találtam a nappaliban. Hang nélkül osontam el a kanapé mellett, át az előszobán, és kisurrantam a lépcsőházba. Kilöktem a kaput, és fejbevágott csípősen jeges szél. Olyan sötét volt, mintha már este lenne, az eget sűrűn gomolygó, vastag, szürke felhőréteg borítottam, ami nem javított túl sokat, amúgy sem valami fényes lelkiállapotomon.
Felsóhajtottam, és a kocsimhoz mentem. A táskát az anyósülésre tettem, és néhány percig csak ültem ott lent, a kormányt szorongatva, és már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ez olyan jó ötlet. Mi lesz, ha tényleg valami olyasmit hallok, amit egyáltalán nem szeretnék… Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, most már semmiféle sötét látomás, rossz előjel nem ért volna meglepetésként. Kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy szép lassan az egész életemet dobhatom ki a kukába.
Melankóliámból a szélvédőnek feszülő szél süvöltése rebbentett ki. Megráztam a fejem, ráadtam a gyújtást, felbőgettem a motort, és kiszáguldottam a forgalomba. Tudtam, hogy máris elkéstem.
De azt sosem hittem volna, hogy ennyire.
Negyed hat volt, mikor leállítottam a kocsit, a Hatodik és Tizenkettedik utcát összekapcsoló szűk kis sikátor bejáratánál. Már akkor sejtenem kellett volna, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Nincs mentségem a hibára, amit elkövettem. Egyszerűen eluralkodott rajtam a tompultság, szinte már letargiában szálltam ki a kocsiból, és hirtelen nem is vettem észre azonnal az összetört alakot, a hideg téglafalnak támaszkodva. Csak mikor másodszor odanéztem, tudatosodott bennem, mi is történik tulajdonképpen. Felpörgött testemben az adrenalin, és azonnal elűzte agyamról a bénító ködöt. Odarohantam a véres rongykupacként heverő nőhöz, és mellétérdeltem. A szeme csukva volt, de láttam, hogy lassan bár, de emelkedik és süllyed a mellkasa. A haja vörös volt, az arca sápadt a vérveszteségtől.
Közelebb hajoltam hozzá és halkan, suttogva szólaltam meg:
- Nem lesz semmi baj, itt vagyok.
Megrebbent a szemhéja, és lassan, kábán rám pislogott.
- Summers – suttogta alig hallhatóan, én meg úgy éreztem, nem kapok levegőt. Már tudtam, ki ez a nő, és belém mart a tudat, hogyha nem késem negyedórát, talán megakadályozhattam volna ezt.
- Én vagyok – leheltem vissza – Nagyon sajnálom Vanessa. Időben itt kellett volna lennem.
De már nem figyelt rám. Szeme képtelenül nagyra tágult, és félelem szikrája lobban benne, ahogy a hátam mögé nézett. Megmerevedtem. Levegőt sem mertem venni, mert már tudtam, mi folyik itt.
- Meglepetés – búgta egy rekedtesen mély hang, amitől még a tarkómon is felállt a szőr.
Csapdába sétáltam.

2008. november 11., kedd

Twilight!!!! :D

Véééééégre megvan! :D
Sikerült megvennem! És most olyan boldog vagyok! ^^ :D


De persze nem mintha lenne időm olvasni -.-' ... Mert hát rohadt német tételt kell magolnom holnapra. Miért is ne... :P

Na mindegy, de legalább már kézbe vehetem végre! :D



Most csak ennyi :P :))

2008. november 9., vasárnap

Hát na...

Mostanában nem írtam túl sokat úgy ámblokk magamról... egyszerűen nem vagyok az a napló-írogatós valaki... inkább történet irogatós :))
De sajnos mostanában még az se megy... kész. Nuku. Semmi... Mintha elvágták volna az írói vénát én meg szépen kivéreztem volna. Hihetetlen szar érzés. Pedig írnék én szívesen... ha lenne rá kábé két perc időm, és energiám. Na meg, ha lenne ihletem hozzá. De nincs.

Ezen a héten amúgy is minden, de minden összejött... Tudjátok, vannak olyan napok, mikor az ember úgy van vele, hogy felkelnie sem kellett volna... Na, nekem most az egész hetem ilyen volt. A legjobb lett volna szépen átaludni az egészet. Hát persze, mert az így is szokott működni... -.-'

Ráadásul az elméletig november 5.-ére kiírt könyvet még mindig nem lehet kapni a könyvesboltokban! Ha olvashatnék, az legalább kikapcsolna egy kicsit, de neeeeem! Minek azt! Időben kitenni valamit a rohadt könyvespolcokra?! Uggyan már! Mit is képzeltem...

A vicces csak az, hogy a héten kb egy napom lesz majd rá, hogy talán eljussak a Libribe és megvegyem a Twilight-ot, mert hogy három nap kresz van, negyediken tánc... Egyenesen fenomenális.
Mondtam már, hogy imádok végzősnek lenni...? -.-' Csupa móka és kacagás...


Hát kábé ennyi... Kicsit mintha antiszoc lennék, iggen, tudom. Az vagyok. És? Akinek nem tetszik, az lesz szíves nem hozzám szólni, mert lehet, hogy tőből leharapom a kicsi fejét a kicsi nyakáról!

2008. november 7., péntek