2009. december 30., szerda

Élet a halál után - 11. fejezet

- Kösz, hogy eljössz velem – mondtam, miközben kikanyarodtam a parkolóból, és bearaszoltam egy piros lámpánál várakozó hosszú sor legvégére. Délutáni csúcsforgalom. Hát hurrá.
Josh mellettem ült az anyósülésen, és a sötétbe borult várost bámulta az ablakon keresztül, bár sanszos volt, hogy csak az én pillantásomat kerüli. Hogy miért, azt nem tudtam volna megmondani.
Miután felhívtam Suzant, és megkértem, hogy rendeljen mindenkit Chris lakására, belém hasított az érzés, hogy nem szabad egyedül odamennem. Persze sokkal logikusabb lett volna felhívni Ty-t, hiszen azon kívül, hogy rendőr, a fegyverrel is remekül bánik – márpedig, ha az ember vagy egy tucatnyi vérfarkassal készül tárgyalni, nem árthat némi extra tűzerő. Viszont azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy a Chris-féle affér után Collins szívesebben mászna egy kiéhezett oroszlán barlangjába, minthogy vérfarkasokkal kerüljön szembe. Másrészről pedig erősen kételkedtem benne, hogy ilyen helyzetben félre tudná tenni a tényt, hogy zsaru. Valahogy nem hatott volna túl pozitívan a falkával való reménybeli együttműködésre, ha az első megbeszélésre közéjük viszek egy rendőrt. Tehát kizárásos alapon maradt Josh. Pisztolya neki is volt, bár nagyjából hasonló eredményességgel tudta használni, mint én az enyémet. Mindenesetre a semminél mindenképpen többet jelentett, és annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam vele, baj esetén ő is legalább olyan veszélyben lenne, mint én, megnyugtatott a jelenléte. És jelen helyzetben a lelki támaszra is legalább akkora szükségem volt, mint egy ezüstre töltött pisztolyra.
Josh rám pillantott a szeme sarkából.
- Mi folyik itt, Faith?
Már szinte vártam, hogy megkérdezze. Mikor megérkezett, alaposan végigmért, és látszott, hogy semmi sem kerülte el a figyelmét; a kezemen feszülő kötés, és a nyakam körül virító kék-zöld horzsolások, a szemem körüli fekete árkok. Mindent megfigyelt, és csodálkoztam is, hogy nem kezdett kérdezősködni azonnal. Mikor elmondtam neki, hogy meg kell látogatnom Chris falkáját, egy biccentéssel tudomásul vette a tényt, és egy szó nélkül beszállt a kocsimba. Már kezdtem azt hinni, megúszom. Tévedni emberi dolog.
- Mondtam, Christ börtönbe zárták, és megkért, hogy látogassam meg a falkát, ez minden – feleltem, de közben mereven az utat fixíroztam.
- És a többi?
- Milyen többi? – kérdeztem vissza ártatlanul, de nagyon úgy festett, hogy valami igen csak sántít az előadásomban, mert a sebváltón pihenő kezemért nyúlt, és megszorította a csuklómat. Szisszenve rántottam el a kezem, és dühösen rámeredtem.
- Például ez – válaszolta rezignáltan. – Mi történt a kezeddel? És a nyakaddal? Úgy nézel ki, mint akit alaposan agyonvertek.
- Mondtam már, hogy imádom az éleslátásodat? – morogtam, és ez a faggatózás kezdett túlságosan is Tyronra emlékeztetni. Nem mondhatnám, hogy kifejezetten örültem volna a dolognak.
- Tudom, hogy imádsz…
- Mintha nem egészen ezt mondtam volna – vetettem ellen, de nem is figyelt rám.
- … de tekintve, hogy te hívtál ide, úgy gondolom, nem halnál bele, ha beavatnál a részletekbe – pillantott rám, és még a szemem sarkából is láttam, hogy kaján félmosolyra húzódik a szája. Naná, hogy hallotta, mikor közbeszóltam.
Ingerülten felsóhajtottam, és a kelleténél élesebben fékezetem az épp pirosra váltó lámpa előtt.
- Hát rendben – adtam meg magam, de csakis azért mert tudtam, képtelen vállalkozás lenne lerázni. Ha ráharapott a témára, nem eresztette egykönnyen. – Chris egyik farkasa nemrégiben eljött a lakásomra, és az ő közvetlen stílusában az értésemre adta, hogy nem igazán szimpatizál velem, és a lidérceimmel. Röviden elég annyi, hogy a fickó korházban végezte, viszont ma reggelre meghalt – zárójelben megjegyezném, hogy nem az én hibámból, zárójel bezárva -, majd az én forrófejű bátyám még a tett helyszínén rátámadt Collinsra, amit a folyosón őrködő rendőr nem nézett jó szemmel. Kilyuggatta a bátyámat, aki most egy kényelmes cellában ücsörögve várja a megváltást, és persze volt annyi esze, hogy épp engem kérjen meg, pesztráljam már kicsit a farkasait, amíg ő ott bent mereszti a seggét – egy pillanatra elhallgattam, és számba vettem, milyen lényeges részletet hagytam még ki a felsorolásból. Megfordult a fejemben, hogy talán Jay-t sem lenne hátrányos megemlítenem, hátha Josh segíthetne, de aztán elvetettem az ötletet. Jay, teljesen nyilvánvaló okokból kifolyólag, jelenleg nem sietett sehová, én pedig még szerettem volna néhány dolognak utána nézni, mielőtt végleg bedobom a törülközőt.
Elmélkedésemet egy fülrepesztően hangos duda zavarta meg. A lámpa időközben zöldre váltott.
- Jól van, de sürgős – morogtam az orrom alatt, miközben gázt adtam, és a következő kereszteződésnél jobbra fordultam.
Josh mellettem szokatlanul csendesen ücsörgött már egy ideje.
- Nos? Van valami megjegyzésed, észrevételed, esetleg kérdésed?
- Szólnod kellett volna – mondta végül, a hangja mély volt, és zord.
- Most szólok – jegyeztem meg, bár sejtéseim szerint nem egészen erre célzott. Mikor pedig újra megszólalt világossá vált, hogy a hatodik érzékem még mindig hibátlanul működik.
- A fenébe is Faith, te is pontosan tudod, hogy értem – tekintete vádló volt, akár csak a hangsúly, és ha magamba néztem, be kellett vallanom, hogy még csak nem is hibáztathatom. Tényleg kihagytam sok mindenből, nem szóltam neki arról sem hogy megtámadtak, most pedig még mindig titkolózom Jay-vel kapcsolatban, miközben elvárom, hogy eljöjjön velem egy csapatnyi vérfarkashoz. Nem fair, tényleg nem az, de akkor sem tudott volna többet segíteni, ha mindent elmesélek, és hogy őszintén bevalljam, meg is feledkeztem róla, hogy talán őt is értesítenem kellene. Épp elég minden szakadt a nyakamba, és valahogy kiment a fejemből, hogy a világ nem feltétlenül tart lépést az én nyomorommal. Hogy attól még ugyanúgy forog a föld, és megy tovább az élet, hogy engem majdnem kicsinált egy vérfarkas. Nem szép dolog a világtól, igazán. Csúnya, gonosz világ. De akkor is ez van.
- Tudom, bocs – ismertem be, és valószínűleg ennél jobban csak akkor lephettem volna meg, ha tüllszoknyában zsonglőrködni kezdek. – Kiment a fejemből.
- Te most azt mondod, igazam van? – ütközött meg őszintén a még sosem tapasztalt csodán.
- Azért ne szokj hozzá túlságosan – morogtam az orrom alatt, mire csak vidáman, szívből elnevette magát, és a láthatatlan vádaskodás, ami eddig szinte fojtogatóan telepedett közénk, most egy pillanat alatt felengedett. Olyan magától értetődő természetességgel simította a hajamat a fülem mögé, hogy szinte már fel sem tűnt. Furcsa volt, de jól esett.
- És mit akarsz csinálni, ha oda értünk? – kérdezte néhány percnyi csendes kocsikázás után. – Az elmondottak alapján nem rajonganak érted túlságosan.
És akkor még finoman fogalmazott.
- Suzan azt ígérte, nem lesz gond – vontam vállat, bár ezért ezt én sem tekintettem életbiztosításnak. Josh-ra pillantottam, és láttam, hogy kétkedve húzza fel a szemöldökét.
- És bízol benne?
Felsóhajtottam.
- Ő az egyetlen ebből az egész bagázsból, akiben megbízom – persze Christ leszámítva. De ezt nem tettem hozzá. Chris ma este nem lesz ott, és ha a dolgok balul sülnek el, akárhogy is fogadkozott Suzan a telefonban, az ő ereje is kevés lesz ahhoz, hogy megvédjen. Egyedül abban bízhatok, hogy szerencsém lesz, ami lássuk be, nem rossz, ha mondjuk, lottózik az ember, azonban, ha az életét teszi a tétek közé, már koránt sem hangzik olyan vidáman.
Ökölbe szorult a gyomrom, ahogy befordultunk a rozzant bérház elé, melyben bátyám az utóbbi hónapokat töltötte. Az omladozó vakolat, és jobbnapokat is látott cserepek láttán legszívesebben sarkon fordultam, és hazamentem volna, de tudtam, hogy ezt nem tehetem meg. Leállítottam a motort és hátradőltem az ülésen, hogy a derekamra csatolt pisztoly a gerincembe vágjon. Emlékeztettem magam, hogyha minden kötél szakad, még mindig vannak nálam ezüstgolyók. Bár már a puszta gondolattól is elfogott a rosszullét, hogy egyszerűen csak előveszem a fegyvert, és meghúzom a ravaszt. Félre értés ne essék, meg fogom tenni, ha kényszerítenek, de egyetlen porcikám se kívánta, hogy odáig fajuljanak a dolgok. Ha engem kérdeznek, én még mindig a lidérceket tartottam az emberbarátibb megoldásnak, de persze az én álláspontomra a világon senki sem volt kíváncsi.
- Hé – szólalt meg mellettem halkan Josh, akinek egy pillanatra még a létezéséről is megfeledkeztem. Azt hiszem, túlságosan is mélyre zuhantam a pánikban. A hangjára feleszméltem, gyorsan megráztam a fejem, és mély levegőt vettem.
- Essünk neki – sóhajtottam, és tettre készen kilöktem a kocsi ajtaját. Meg sem vártam, hogy ő is kiszálljon, egyszerűen a kapu felé vettem az irányt. Már a dohos, sötét folyosón jártam, mikor utolért.
- Faith – szólt utánam, de nem akartam megállni. Nem akartam, mert tudtam jól, mit tervez. De elkapta a karomat, én pedig kénytelen voltam felé fordulni, bár nagyon nem szívesen tettem. – Faith, tudom, hogy félsz tőlük.
- Hogy a fenébe ne félnék? – csattantam fel hangosan suttogva, mert tisztában voltam vele, milyen jó a hallásuk. Akár több ajtón keresztül is képesek lennének kihallgatni. Valószínűleg már most tisztában vannak vele, hogy megérkeztem, és hogy nem vagyok egyedül. – Az egyikük egyszer már megpróbált megölni, és semmi garancia nincs rá, hogy ez nem fog még egyszer megismétlődni – néztem fel rá ingerülten, és Josh jól tudott az arcomban olvasni. Elengedte a karomat, de nem lépett távolabb.
- Akkor menjünk innen – súgta vissza, a lélegzete meglebbentette néhány hajszálamat. – Nincs erre semmi szükség. Chris sem várhatja el, hogy kockára tedd az életed.
Nem akartam neki mondani, hogy Christian egyáltalán nincs tisztában vele, milyen veszélyesek is valójában a farkasai. Nem látja, vagy egyszerűen csak nem akarja látni, számomra egyre megy. De ha most bemegyek közéjük, és valamelyik lövésre kényszerít, Chris nem fogja elhinni nekem, hogy nem volt más választásom. Engem fog hibáztatni, csakúgy, mint Sully esetében is. Már így is akkora köztünk a szakadék… Nem tudom, képes leszek-e megbocsátani neki, ha ebben az esetben a falkáját választja helyettem. Már pedig tudtam, hogy így lesz. Őket fogja választani. Hiszen egyszer már meg is tette.
- Faith – nézet Josh nagyon határozottan a szemembe. – Menjünk innen.
Mély levegőt vettem, és egy pillanatra elgondolkoztam rajta. Csak egy pillanatra, de aztán megráztam a fejem, hátat fordítottam neki, és felmentem az első emeletre. Hiba volt, amire készültem, tudtam nagyon jól, de megígértem, és Suzan számít rá, hogy eljövök. Nem hagyhattam cserben.
Megálltam a folyosó közepén, a négyes számú ajtó előtt, melyen csálén lógott a kopott rézszámozás. Chris még akkor mondta, hogy megcsinálja, mikor beköltözött. Na igen. Összeszedtem magam, felemeltem a kezem, és bekopogtam.
Néhány pillanatig semmi sem hallatszott, majd az ajtó kitárult, épp akkor, mikor Josh beért, és mellém lépett. Suzan állt előttünk, törékeny alakját hátulról világította meg az előszobából kiszűrődő fény, és emiatt úgy tűnt, mintha glória venné körbe. Szőke haja, szinte már aranyszínűnek tűnt a furcsa megvilágításban, és hiába szabdalták árnyak az arcát, így is tisztán kivehetőek voltak a szeme alatti sötét karikák, és tudtam, hogy nem csak a halogén miatt tűnik sápadtnak. Valami számomra is ismeretlen okból kifolyólag hirtelen megsajnáltam, és mindenképpen segíteni szerettem volna rajta. Ehhez azonban az kellett, hogy a többiek ne szedjenek alkatrészeimre, amint meglátnak.
Suzan szeme néhány pillanatig elidőzött a hátam mögött álló férfin. Igaz, hiszen nem mondtam, hogy társaságot is hozok. Kíváncsi voltam, szóvá teszi-e, de végül csak félre állt az ajtóból, és intett, hogy lépjünk be.
- Már itt van mindenki – mondta, miközben elhaladtam mellette, és egyetlen gyors pillantással felmértem a keskeny előszobát.
A fogason tucatnyi kabát lógott, a cipők szanaszét hevertek, és már előre elfogott a harctéri idegesség, ha belegondoltam, hogy be kell majd lépnem a nappaliba – ami nem sokkal volt nagyobb, mint a hálószobám – és hogy a helység tele lesz majd vérfarkasokkal. Éreztem, hogy lesápadok, de nagyon igyekeztem tartani magam. Nem engedhettem meg, hogy gyengének lássanak. Ha sebezhetőnek mutatom magam, ki fognak kezdeni, és akkor esély sem marad arra, hogy civilizált emberek módjára oldjuk meg a problémát.
- Remek – feleltem, reményeim szerint unott közönnyel, miközben én is levettem a kabátomat, de cipőt magamon hagytam. Ha esetleg menekülnünk kellene, egyszerűbb, ha nem egy szál zokniban sprintel az ember a kocsiig. Josh-nak is valami hasonló járhatott a fejében, mert ő még a kabátját sem vette le, biztos, ami biztos.
Szívem szerint előre engedtem volna Suzant, menjen csak, nézzen szembe velük ő elsőként, de a keskeny előszobában esélyem se lett volna, hogy magam elé tessékeljem, ha pedig szavakkal kérem, magabiztosságom utolsó illúzióját is elveszítem. Tehát megacéloztam magam, és halált megvető bátorsággal beléptem a nappaliba.
Kilenc ellenséges szempár meredt rám, mindenki egy csapásra elnémult és alig hallható, halk morgás gyűrűzte be a csendet. Azonnal a hang irányába kaptam a fejem, és egy hatalmas, ezüstszínű farkassal találtam szemben magam. Gyorsan végig néztem a társaságon, magamban leltárt készítve, és csak egy valaki nem volt jelen, legalábbis nem emberi alakban.
- Én is örülök, hogy látlak, Gabe – a hangom közönyösnek hatott, nem remegett, ahogy az óriási állatot néztem, akinek sötét barna szemeiben nagyon is emberi értelem csillogott.
- Arról nem volt szó, hogy társaságot is hozol – szólalt meg Sarah, és a hangja legalább olyan ellenségesnek hatott, mint a farkas morgása. Ránéztem, ahogy George és Seven között ült a rozoga kanapén. A tekintetem fagyos volt, a hangom hideg és tárgyilagos.
- Arról sem volt szó, hogy bármelyikőtök is farkas alakban lesz. Igazam van, Gabe? – pillantottam rá, mire csak újabb morgás volt a válasz. Kezdtem úgy érezni, hogy lassacskán bele fogunk fulladni a tömény ellenségeskedésbe. Lassan nyílvánvalóvá vált, hogy teljesen feleslegesen jöttem ide. Ezek sosem fognak végig hallgatni, megérteni meg aztán még annyira sem. Még akkor sem, ha én vagyok az egyetlen, aki jelen pillanatban bármit is tehet a falkavezérükért. Még akkor sem, ha maga Christian kért meg, hogy eljöjjek. Mégis mit képzelt? Hogy majd tárt karokkal, meg házi sütivel várnak, miután úgy gondolják, Sully az én hibámból halt meg?
- Semmi jogod számon kérni minket – folytatta Lily, ahol Sarah abbahagyta.
Milyen erős a falkaszellem – gondoltam epésen, de nem mondtam ki. Nem ettem meszet. Suzan ellépett mellettem, és félig-meddig elém állt, mintha legalábbis meg akarna védeni.
- Srácok, Faith nem ezért jött – próbálkozott, még relatíve békülékeny hangnemben, de a figyelmeztetés benne volt a szavaiban. Több se kellett; hangos, elégedetlen moraj söpört végig a kis szobán, mint a hurrikán. Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Vagyis egyszerre kezdtek lázadni a jelenlétem ellen.
- Minek jött egyáltalán?!
- Nem tartozik közénk! Semmi köze a falkához!
- Megölte Sully-t!
Néhány pillanatig bírtam, aztán meguntam. Kiléptem Suzan háta mögül. Nem elé, csak mellé álltam, és magam elé emeltem a kezem.
- Tudjátok mit? – szólaltam meg emelt hangon, hogy túlkiabáljam az általános zűrzavart. Rám néztek, és elcsendesedtek, de ha pillantással ölni lehetne, engem már rég hullazsákba lapátoltak volna. – Én sem vagyok lelkesebb a ténytől, hogy itt kell lennem, mint ti, nekem elhihetitek! – már nem kellett megjátszanom, hogy nem félek. Dühös voltam. Chrisre, Suzan-ra, rájuk, erre az egész képtelen helyzetre. Magamra, amiért nem hallgattam Josh-ra és fordultam vissza még a lépcsőházban. Már mást sem akartam, csak elmenni innen. – Nekem sem olyan nagy élmény ám olyan emberek közé jönni, akik láthatóan az első adandó alkalommal megölnének, ha tehetnék!
- Akkor meg miért vagy még itt? – mordult fel Kay, és meg sem próbálta tagadni a vádat.
- Nem miattatok, elhiheted – fordultam felé izzó szemekkel – Chris kért meg, hogy jöjjek el, és bármennyire is nevetségesnek tartottam az ötlete, itt vagyok. Suzannak világosan megmondtam – pillantottam a lányra – hogy…
- Hogy nem akarsz öngyilkos lenni, igen, tudom – sóhajtotta és lemondóan csóválta a fejét. – Te előre megmondtad, hogy ez lesz – nézett bűnbánóan a szemembe. – Sajnálom Faith.
- Ne kérj tőle bocsánatot, Suz!
- Te csak fogd be Seven! – pördült meg a lány, és hirtelen sokkal veszélyesebbnek tűnt, mint amit törékeny, emberi alakja sejteni engedett. – Fogd be a szád!
- Megölte Sully-t, és te még véded? – pattant fel a két fiú mellől Sarah.
- Te is nagyon jól tudod, hogy Sully azért ment oda, hogy megölje! – torkolta le Suzan. – Jobban tennéd, ha követnéd Seven példáját és befognád a szádat, mert olyan dolgokról beszélsz, amiről fogalmad sincs!
- Már hogy ne lenne!
- Te is nagyon jól tudod, hogy Sully-t nem Faith ölte meg!
- És te ezt el is hiszed?!
Most érkezett el az a pillanat, mikor elegem lett. Egyértelműen Suzan elé léptem, hogy elzárjam őt Sarah szeme elől, és pillantásomat a lányéba fúrtam.
- Elhiszem, hogy féltek tőlem – kezdtem, mire kollektív elégedetlenség futott végig a szobán, de nem törődtem velük, és felemeltem a hangom, hogy elnyomjam a hőzöngést – És ha ez megnyugtat titeket, én egyszerűen rettegek tőletek. A falkátok többször is megpróbált megölni! Nem tudom rémlik-e, de néhány hónappal ezelőtt elvittétek a bátyámat, és mindkettőnket megpróbáltátok megölni! Csak a lidérceken múlt, hogy még mindig életben vagyok, meg azon, hogy Chrisnek volt elég ereje megölni a főnökötöket! És hiába mondtam nektek, nem értettétek meg, hogy nem volt más választásom. Sully eljött hozzám, rám törte az ajtót, és ismét megpróbált megölni! – húztam el a pulóvert a nyakamtól, hogy mind jól láthassák a zúzódásokat a bőrömön – Szerintetek mit kellett volna tennem? Megsimogatni a buksi fejét, hogy ez az, okos fiú? – elkapott a hév, és már akkor sem tudtam volna megállni, ha akarok. Az egyértelmű igazságtalanság égette a belsőmet, marta a csontjaimat. A tudat pedig, hogy Christian képes volt őket választani helyettem, csak még kegyetlenebbé tette az egészet. Az indulattól remegni kezdtem, és abba se bírtam hagyni. – Én jutottam Sully-t kórházba, de a halálához semmi közöm, de már nem érdekel, hisztek-e nekem, vagy sem! Sőt, már az sem érdekel, Chris hisz-e nekem. Meguntam, hogy az igazamat bizonygassam, és nem tartozom nektek semmivel! Chris azt mondta, segítségre van szükségetek. Hogyha ő esetleg pár hónapig rácsok mögé kényszerül, széthullik a falka, de én ezt nem hiszem el. Olyan erős a falkaszellemetek, hogy több se kell! Hiszen remekül tudtok falkaként, egységesen rátámadni egy védtelen emberre. Hadd gratuláljak – sziszegtem, és éreztem, hogy könnyek lepik el a szemem. De nem hagyhattam, hogy sírni lássanak. Sarkon fordultam, félre toltam Suzant, végig siettem az előszobán, és kirontottam a hideg folyosóra. Úgy éreztem, hatalmas önuralomról teszek tanúbizonyságot, mikor nem bevágtam, csak halkan becsuktam az ajtót magam után.
A folyosón megálltam, a falnak döntöttem a hátamat, és lecsúsztam a földre. Lehunyt szemmel hátra hajtottam a fejem és mély levegőt véve ökölbe szorítottam remegő kezeimet. Nem fogok sírni. Nem fogok! Ezek miatt aztán végképp nem.
Nem sokára nyílt az ajtó, de nem kaptam fel a fejem, még a szememet sem nyitottam ki. Tudtam, hogy egyetlen farkas sem jönne ki utánam.
- Jól vagy? – kérdezte csendesen, és mikor kinyitottam a szemem, a pillantásom találkozott az övével. Előttem guggolt, és a vonásaimat tanulmányozta.
- Persze, minden rendben – próbáltam haloványan rámosolyogni, de még én magam sem hittem volna a hangomból kicsendülő letargiának.
- Hazudsz – mosolyodott el gyengéden, kezébe vette a kezem, és kiegyengette görcsbe szorult ujjaimat. – Megijesztettek.
Ez nem volt igazi kérdés, de azért válaszoltam rá.
- Meg.
- Engem is – nézett a szemembe, miközben hüvelykujjaival apró köröket írt a tenyerembe. Kimondhatatlanul jól esett az érintése, és nem tudom, mi történt, de a pillantásába bele dobbant a szívem.
- Kösz, hogy eljöttél – suttogtam, és a hangom elfulladt. Nem tehettem róla. Az előbbi kis jelenet darabokra törte a józanságomat, az indulatok elvették az eszem, és most nem érdekelt, mennyire is tiltakoztam ellene ez idáig. Akartam az érintését, hogy magához szorítson, hogy biztonságban érezhessem magam.
Elengedte az egyik kezem, és finoman megérintette az arcomat. A bőröm felforrósodott, a lélegzetem egy pillanatra kihagyott, a szívem ütemet tévesztett.
- Bármikor – a hangja olyan komoly volt, a szemében ismerős tűz égett, és most már nem tehettem meg, hogy nem veszek tudomást róla. Elegem volt már a saját nyavalygásomból. Igazából azon lepődtem meg a legjobban, hogy neki még nem lett elege belőlem.
Megszorítottam a kezét, és közelebb húztam. Már felhúzott térdeimen támaszkodott, arca csak néhány centire az enyémtől, forró lélegzete a bőrömet simogatta. Az ajka az enyém felett lebegett, felsóhajtott és a nevemet suttogta.
Akkora robajjal vágódott ki az ajtó, hogy mindketten összerezzentünk, és ösztönösen távolabb húzódtunk egymástól, mint a rajtakapott tinédzserek. George állt az ajtóban, egy pillanatra meghökkenve. Nyílván nem ilyen jelentre számított.
- Be kéne jönnöd – mondta végül, aztán sarkon fordult és gyorsan betakarodott a lakásba.
Egymásra néztünk Josh-val, és az ő szemében is azt láttam, amit én is éreztem. Bosszúságot. Nem akartam visszamenni, látni sem akartam őket többet. Azt akartam, hogy magához húzzon, és eltűnjünk innen végre. De tudtam, hogy nem tehetem meg.
Bocsánatkérően rámosolyogtam, mire csak sóhajtott, és felállt. Mikor a kezemet nyújtottam felé, talpra húzott, de olyan lendülettel, hogy elvesztettem az egyensúlyom és neki dőltem. Még nagyon feleszmélni sem volt időm, már megcsókolt. Gyorsan, vadul, szenvedéllyel. Felsóhajtottam. Többet akartam, még többet… de most nem volt rá idő. Tűzben égő szemeibe néztem, a hangom rekedten szólt:
- Később – ígértem, és ezúttal komolyan is gondoltam.
- Ezt nem veszem be még egyszer – simított végig az arcomon, bele túrt a hajamba. – Ne szökj meg előlem.
- Nem fogok – leheltem.
Ellépett, de a kezemet nem engedte el. Azt hiszem, komolyan gondolta, hogy nem hagyja, hogy még egyszer megszökjek tőle. Most az egyszer nem is állt szándékomban. Benyitottam a lakásba, és ahogy végig mentünk az előszobán, hagyta, hogy az ujjaim kicsússzanak a kezéből.
Egyedül léptem be a szobába, és egyedül néztem szembe újra a falkával.

2009. december 7., hétfő

Rossz hír ... nekem legalábbis az...

Szóval az a nagy helyzet, hogy meghalt a gépem... Igen, temetés, gyász szertartás, és egyebek, viszont lehet, hogy még menthető. Ez nagyban a szervizelős bácsiktól és néniktől függ, akik reményeim szerint megmentik a kis drágámat, és vele együtt az összes írásomat és egyéb személyes cuccmókámat is, amik ugyebár a gépen voltak, és többségük még nem került lementésre ...
Szóval drukkoljatok, hogy sikerüljön életet lehelni a szerkezetbe, és hogy a drága írásaim se vesszenek el, mert akkor elképzelhető, hogy kiugrom valami nagyon magas épület ablakából... :P
Addig is üdv mindenkinek!

Még visszatérek... remélem...

2009. november 21., szombat

Üdv mindenkinek, aki esetleg olvassa!

Tehát sziasztok - azoknak, akik netalán nyomon követik Faith, és a többiek mindennapjait.
Sajnálatos módon kellemetlen hírekkel kell szolgálnom, mi szerint mostanában a szokottnál is jobban akadozni fog az új fejezetek feltétele... Ugyanis lassan kezdődnek a vizsgák, és a munka meg a tanulás mellett, nem lesz túl sok időm írni :(
Ha lesz egy kis időm, természetesen megpróbálom majd pótolni a hiányosságaimat, és esetlegesen régebbi írásaimmal kedveskedni azon keveseknek, akik kíváncsiak a firkálmányaimra ;)

A mielőbbi viszonlátásra (:

2009. november 11., szerda

Élet a halál után - 10. fejezet

Távoli, halk csipogásra ébredtem. Kinyitottam a szemem, és egy darabig csak pislogtam a délutáni szürkületbe. Vajon mennyit aludhattam? Felpillantottam a nappali falán függő órára, de a mutatók délelőtt fél tizenegyet mutattak, ami mindenféle számítás szerint képtelenségnek tűnt. Időközben a csipogásban lassan sikerült felismernem a csengőhangom dallamát. Valaki nagyon kitartóan próbált elérni.
Feltápászkodtam a kanapéról, és megpróbáltam kilazítani elgémberedett nyakam, miközben a fotelba ejtett táskámban kotorásztam. Ahogy kiemeltem a kis készüléket a csengés is egyre hangosabbá vált. Meg se néztem a kijelzőt, csak a fülemhez emeltem, és lenyomtam a zöld gombot.
- Igen? – a hangom még a saját fülem számára is nyűgösnek hatott.
- Faith, én vagyok. Ne haragudj, hogy felébresztettelek.
A hang hirtelenjében nem tűnt ismerősnek, de aztán elkezdtem erőltetni az agyam, és rájöttem, hogy tényleg ismerem a gazdáját.
- Suzan? – kerekedett el a szemem, és egyből magamhoz tértem kissé.
- Christ letartóztatták – mondta, mintha legalábbis én csuktam volna a falkavezérükre a cella ajtaját. Valahogy éreztem, hogy a Sully-val történtek után ő sem fog túlságosan a szívébe zárni.
- Igen, tudom. Voltam bent nála, szerzek egy jó ügyvédet, és…
- Azt mondja, megkért téged, hogy segíts nekünk, de te nem vállaltad.
Hát, nem a finom megközelítés híve a lány, az egyszer biztos.
- Gondoltam, ti sem rajonganátok jobban az ötletért, mint én – vontam vállat, és visszatelepedtem a kanapéra.
- Chris szerint megbízható vagy – mondta, bár a hangsúlyából kikövetkeztettem, hogy az utóbbi két nap tükrében ő már nem olyan biztos ebben. – Egyedül nem boldogulunk.
Csak a fejemet csóváltam, bár ezt ő nem láthatta.
- Suzan, te tudod a legjobban, hogyha elvállalom, a falka meg fog ölni – próbáltam hatni a józan eszére. Legalább neki legyen annyi sütnivalója, hogy megértse, ha már egyszer a bátyámba nem szorult ennyi. – Öngyilkosság lenne, és ezzel te is tisztában vagy.
Csend a vonal túlsó végén. Tehát beletrafáltam. Azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy néhányan már most az én korai elhalálozásom tervét szövögetik. Nem Sully volt az egyetlen, akinek nem jött be, hogy lidércekkel riogatom őket. Biztos voltam benne, hogy vannak még páran, akik szívesebben látnának holtan, mint élve.
- Nem fognak bántani – szólalt meg végül Suz, de hallottam a hangján, hogy ebben ő sem egészen biztos.
- Nem vállalhatsz értük garanciát. Ahogyan Chris sem – éreztem, hogy kezd megfájdulni a fejem. Sok volt ez nekem egyetlen napra. Égető szükségem lett volna egy lélegzetvételnyi szünetre. Legalább addig, amíg ki nem találom, hogy mihez kezdjek Jay-vel, hogyan hozzam ki a bátyámat az előzetesből, és mit csináljak a falkával, ha az utóbbi nem sikerül. Egyéb magánéleti gondjaimmal, mint például Josh féltékenysége, vagy hogy Sully-t valaki lidércekkel ölte meg, pláne nem volt kapacitásom foglalkozni.
- Te tényleg félsz tőlünk – jegyezte meg halkan, és semmi okom nem volt rá, hogy tagadjam a vádat.
- Igen, félek tőletek, mert ha múltkor nincs isteni nagy szerencsém, Sully gondolkodás nélkül megölt volna, és még csak bele sem izzad – éreztem, hogy a hangomba lassan pánik lopakodik. Mély levegőt vettem, hogy lehiggadjak, és megpróbáltam tiszta fejjem gondolkozni. – Ne mond, hogy nem érted miről beszélek Suzan, mert egyszerűen nem hiszem el.
Lemondóan felsóhajtott, belerecsegett a vonal.
- Értem Faith, és sajnálom.
- Nem kell a sajnálat, csak azt akarom, hogy fogjátok fel végre, te is meg a bátyám is, hogy erre nem vagyok hajlandó – idegesen a hajamba túrtam, és lehunytam a szemem. – Kissé fiatalnak érzem még magam a halálhoz.
Néhány pillanatig csak hallgatott. Mikor újra megszólalt, a hangja megtörten csengett.
- Igazad van Faith, megértem. A helyedben én is így döntenék – azzal meg sem várva a válaszomat, letette.
Az ölembe ejtettem a telefont, és csak bámultam magam elé. Miért van az, hogy mindenkinek sikerül úgy intéznie, hogy én érezzem magam a világ legnagyobb szemétládájának? Vagy csak túlteng bennem a felelősségtudat? Pedig nem vehetem a világ minden terhét a vállamra, az én tűrőképességem is véges. Nem volt fair Christől, hogy rám uszította Suzant. Egyáltalán az nem volt fair, hogy képes volt ilyet kérni tőlem! A fejfájás már a koponyámat szaggatta, a halántékom mögött lüktetett. Úgy döntöttem, megpróbálom elodázni a problémát, legalább addig, amíg lezuhanyozok, eszem valamit, és úgy általában emberi formába hozom magam.
Miközben a forró víz az arcomat mosta, döntésre jutottam. Nem hagyom, hogy bárki is felesleges bűntudatot ébresszen bennem. Se Christian, se Suzan. Az indokaim teljességgel érthetőek, és amúgy is megteszek mindent, ami tőlem telik. Jó ügyvédet szerzek Chris-nek, kihozom az előzetesből, és mehet vissza a drágalátos farkasihoz. Nem vagyok hajlandó önként a halálba sétálni, még a bátyám kedvéért sem. Valahogy nem éreztem magam jobban, most, hogy ezt így elhatároztam, de legalább a prioritásaim világosak voltak. Mindent elkövetek, de csak addig a pontig, amíg az életem nem kerül veszélybe. Nem gondoltam, hogy mártírként kellene feláldoznom magam, csakhogy Christian békében rehabilitálódhasson a cellájában.
Egy szál törülközőben álltam a szobám közepén, és épp a hajam szárogattam, mikor megszólalt a csengő. Felkaptam a fejem, és a paranoia rögtön a csontjaimba kúszott. Szinte láttam, ahogy karmos mancsok törik darabokra a bejárati ajtómat, és tűhegyes farkasfogak tépnek a bőrömbe. A kép annyira éles volt, annyira valóságosnak éreztem, hogy kirázott a hideg. Mély levegőt vettem, megráztam a fejem, és megpróbáltam összeszedni magam. A csengő ekkor újra felberregett, ezúttal hangosabban, türelmetlenebbül. Jól van, nyugalom. Talán csak a postás, vagy valamelyik szomszéd. Erőt vettem magamon, és kikiáltottam:
- Pillanat!
Gyorsan köntösbe bújtam, hátra fogtam vizesen göndörödő hajamat, hogy ne hulljon a szemembe, majd a nappaliba mentem, és kinyitottam a bárszekrényt. Összeszereltem a pisztolyt, a helyére pattintottam a tárat, majd a fegyvert szorosan a combom mellett tartva az ajtóhoz mentem. A pisztolyt idegennek, és nehéznek éreztem. Egyáltalán nem szoktam hozzá, hogy a kezemben tartsam, de még túlságosan is elevenen élt benne az utolsó találkozásom Sully-val, hogy nélküle nyissak ajtót. Akkor utólag arra gondoltam, miért nem jutott előbb eszembe a fegyver. Nem akartam, hogy a figyelmetlenségem, és a nemtörődömségem az életembe kerüljön.
Mély levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót, de a láncot nem akasztottam ki. Kinéztem a résen, de nem volt ott senki. A pulzusom száguldani kezdett, a szívem össze-visszakalimpált.
- Hahó! – szóltam ki, de senki nem felelt. Bárki is volt az, már elment.
Lepillantottam a küszöbre, és a szemembe ötlöttek a számlák. Biztosan megint a szomszédhoz dobta be a postás. Felvettem a kupacot, és visszaléptem a lakásba. Remegő kézzel zártam magamra az ajtót, a pisztolyt a levelekkel együtt az előszoba szekrény tetejére raktam, hátamat a falnak vetetem, és egy pillanatra lehunytam a szemem. A lélegzet szaggatott sóhajban szakadt fel a mellkasomból, észre sem vettem, hogy idáig visszatartottam. A lidércek nyugtalan táncba kezdtek körülöttem, halovány, derengő fényük betöltötte az előszobát. Istenem, bele fogok ebbe bolondulni. Nem élhetem félelemben az életem.
A telefon olyan hirtelen szólalt meg, hogy kis híján felsikoltottam. Aztán persze gondolatban jól leszidtam magam. Ez már minden, csak nem normális. Dúlva-fúlva a nappaliba mentem, és némileg ingerülten kaptam fel a telefont a dohányzóasztalról.
- Igen?
- Nocsak-nocsak Faith, régen hallottam a hangodat – a kedélyes, tenyérbe mászó hang túlságosan is ismerős volt. Tudom jól, hogy én kerestem meg, én kértem, hogy segítsem, de per pillanat semmiféle lelki kapacitásom nem volt Jossie-val beszélni. Pontosan tudtam, micsoda elégtétel neki, hogy én kérek szívességet tőle. Sosem szerettük egymást, és akkor még nem mondtam sokat.
- Szia Jossie – sóhajtottam, némiképp reményvesztetten, és egy leharcolt csataló életkedvével a konyhába vonszoltam magam, hogy valami ennivaló után nézzek. – Kösz, hogy visszahívtál – nem is próbáltam tettetni, hogy hálás vagyok. Jossie-nak és nekem már a múltban sem volt szokásunk feleslegesen jópofizni egymás előtt.
- Jól vettem ki az üzenetedből, a bátyádat megint lecsukták? – szinte láttam magam előtt, ahogy elégedetten hátra dől irodai székében, a száján kaján vigyor játszik. Meg sem lepődtem. Mindig is imádta, ha mások nyomorán élvezkedhet. Ez azért sok mindent elárul volt főnököm jelleméről.
- Igen, megint – hagytam rá semleges hangon. Nem akartam hagyni, hogy fogást találjon rajtam. Élvezné, ha kihozhatna a sodromból. – Tudsz segíteni?
- Hát nem is tudom – kérette magát. Ha arra vár, hogy könyörögni fogok neki, akkor jó hosszú ideig kell majd várakoznia.
- A régi idők emlékére – mondtam szárazon.
Néhány pillanatig hallgatott, csak hogy húzza a feszültséget, de én kivártam, és nem törtem meg a csendet. Tudtam, hogy pillanatokon belül ő maga is megteszi.
- Mik a körülmények? – a hangjában halványult az évődő él, a szavai mögül kiérződött a profi ügyvéd hangja, akinek az irodája olyan sikeres, hogy minden alkalmazott egy hónapos fizetett szabadságra mehetne, ha úgy akarná.
Gyorsan, de alaposan vázoltam neki a történteket, hozzá fűzve azt is, amit az idős rendőr mondott, aki kihallgatta Christ. Mikor befejeztem, a csend a vonal végén kezdett túl hosszúra nyúlni.
- Ott vagy még?
- A bátyád vérfarkas? – mintha legalábbis azt mondtam volna neki, hogy terhes vagyok, és éppen arra kérném, csikarjon ki az apából minél magasabb összegű gyerektartás.
- Ennyit sikerült megjegyezned az egészből? – mordultam fel. – Perceken keresztül feleslegesen téptem a szám?
- Egyelőre te vagy az, aki szívességet kér, Faith. – mondta fagyosan. – Ezt azért ne felejtsd el.
Az én hangom is megkeményedett.
- Nem fogok a lábaid elé borulni, Jossie. Ha te nem, akkor majd találok mást.
A feszültséget még az éteren keresztül is tisztán érezni lehetett, de ezt is le kellett játszanunk. Kénytelenek vagyunk már az elején lefektetni a szabályokat, és akkor talán képesek leszünk együtt dolgozni.
- Vérfarkas támad rendőrre, ez jó kis löketet adhat a cégnek – tűnődött hangosan. – Egy jó darabig nem kellene konkurenciától tartanom.
Nem mintha eddig túlságosan tartott volna a többi irodától. Jossie sosem volt szívbajos, és néha olyan dolgokat is hajlandó volt megtenni, amit én speciel nem tettem volna. Törtető volt, de ezt nem negatívumként írtam volna le. Néha én is úgy éreztem, nem ártana kissé ambiciózusabbnak lennem, bár ehhez pontosan nem Jossie-tól vettem volna leckéket.
- Tehát? – kérdeztem, és a hangom már-már unottan csengett. Ez az egy szó azt sugallta: nekem ugyan mindegy, nem függök tőled. És ez tényleg így is volt.
- Na jó – mondta ki lassan, mint aki kegyet gyakorol. Tisztában voltam vele, hogy ezek után tartozom neki egy szívességgel. Vagy, ahogy őt ismerem, nem is csak eggyel. – Még ma beküldök valakit a bátyádhoz, hogy vele is egyeztessünk.
Ezt egy pillanatra vizualizáltam magam előtt, és baljós kép villant az agyamba.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha te magad mennél – javasoltam. – Christian meglehetősen önfejű tud lenni.
- Nem érdekelnek a bátyád defektjei, Faith. Vagy hajlandó együtt működni, vagy szép hosszú ideig börtönben rohadhat – és ebben sajnos messzemenőkig igaza volt. – Már így is épp elég nagy bajban van. Örülhetne, hogy van valaki, aki kihúzza a seggét belőle.
Egy másodpercig nem jutottam szóhoz. Jossie, a maga burkolt, utálkozó, parancsolgatós módján, elismerte a Chris-ért tett előfeszítéseimet. Ez több volt, mint amit valaha is elvártam volna tőle. De nem köszöntem meg, nem ettem meszet.
- Beszélek vele, bár nem tudom, hallgat-e rám.
- Csak, hogy tisztázzuk: nem vállalok olyan ügyfelet, aki nem kér a védelemből. Ezt jó lesz, ha vele is közlöd.
Bólintottam, bár ő ezt nem láthatta. Tiszta sor, világos, mint a nap.
- Mondom, beszélek vele.
- Tedd azt – felelte az érzelem legcsekélyebb jele nélkül. – Még kereslek, hogy megbeszéljük a védelem módját. Ja és Faith, csak hogy tudd, tartozol.
Fanyar mosolyra húztam a szám.
- Hogyan is felejthetném el, Jossie. Még beszélünk, és kösz.
Mindketten letettük.
Sóhajtva támaszkodtam a konyhapulthoz, és kibámultam az ablakon. Az üvegen túl a sötétség már kezdte bekebelezni a várost, a lakásba is beszivárgott, és fel kellett kapcsolnom a lámpát, hogy rendesen lássak. Az asztalra tettem a telefont és kinyitottam a hűtőajtót. Meglehetősen barátságtalan látvány tárult a szemem elé. Az utóbbi napokban nem volt túl sok időm bevásárolni, ezért a polcok jobbára üresek voltak, csak itt-ott árválkodott néhány fóliába göngyölt csomag, de azokat inkább megnézni sem mertem. Jobb híján kivettem egy doboz tejet, beleszagoltam, és csodák-csodájára még ihatónak tűnt. Kivettem a konyhaszekrényből a gabonapelyhet, és miközben tálkába töltöttem, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, holnap mindenképen elmegyek vásárolni. Legalább ennyi időt kénytelen leszek magamra is szánni. Még én is csak nehezen vagyok képes megváltani a világot, ha a vércukorszintem a béka segge alatt leledzik.
Kíváncsi lettem volna, hogy boldogultak ma nélkülem odabent, bár biztos voltam, hogy nem áll meg az élet, csak azért, mert nem tudtam bemenni dolgozni. Még akkor is, ha Nathalie nem ezt állítja. Csak most jutott eszembe, milyen régen nem beszéltem Josh-val. Bár nem is a napok, inkább az események száguldottak azóta, hogy Jay megidézése után haza hozott. Istenem, mennyi minden történt, milyen rövid idő leforgása alatt, és ő nem is tudott semmiről. Azt sem tudta, hogy Sully megtámadott, aztán, hogy megölték a kórházban, és azt se, hogy Chris börtönbe került, mert megtámadta Tyront. Nem is tudtam, miért jutott ez most eszembe. Miért éreztem úgy, hogy el kellett volna mondanom neki, hiszen, ha úgy vesszük, ezen események közül egyik sem érintette őt közvetlenül.
Még mindig eleven élt bennem, ahogy a lépcsőházban energiája az enyémmel keveredett, és ahogy felidéztem az érzést, megborzongtam. Eddig időm sem volt rendesen visszagondolni rá, hiszen leginkább egyik katasztrófától a másikig futkároztam, most azonban rájöttem, hogy még a legutóbbi alkalommal sem éreztem Josh hatalmát ilyen intenzívnek. Vagy csak azért történt, mert az én erőm növekszik? Nem tudtam volna meg mondani. Valakivel beszélnem kellett volna erről, és leginkább Josh lehetett volna ez a valaki, hiszen ő volt a másik érintett fél a témában, de bevallom, nem mertem felhívni. Nem akartam, hogy átjöjjön, nem akartam beszélni vele, mert tudtam jól, hová fajulna a dolog, hol lyukadna ki végül a társalgás. És a témának semmi köze nem lett volna a metafizikai hókuszpókuszokhoz. Magam sem értettem, miért rettegek ilyen szinten beszélni vele, hiszen felnőtt ember vagyok; elvileg ő is az. Meg kellene tudnunk tárgyalni a problémákat, hiszen már Nathalie is szóvá tette, és biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb ki fog ránk akadni, még hozzá csúnyán. Valahogy nem szerettem volna megvárni, hogy ez bekövetkezzen. Nathalie-tól bizonyos értelemben jobban tartottam, mint a saját anyámtól. Azért ez már egy cseppet szánalmas, ráadásul nevetséges is.
Ha holnap bemegyek dolgozni, le fogok ülni, és beszélek Josh-val. Ezt szikla szilárdan elhatároztam, még sem éreztem magam jobban tőle. Tudtam, hogy meg fogom bántani, bele fogok gázolni a lelkébe, és ezt egyetlen porcikám se kívánta. Nem akartam elveszíteni Josh-t, viszont nem éreztem magam késznek egy kapcsolatra. Ostobán, és gyerekesen hangzik, tudom. Ostobán gyerekesnek is éreztem magam tőle, és nem tudtam volna megmagyarázni, miért akarnám elutasítani, hiszen vonzódtam hozzá, ez nyilvánvaló volt. Legalább magammal szemben legyek már őszinte. Jó lett volna, ha most itt van velem, ha hozzá bújhatok, és a segítségét kérhetem. Tekintetem a telefonra szegeződött, és szinte már nyúltam is érte, de aztán inkább kibámultam az ablakon, betettem a tányért a mosogatóba, és visszamentem a nappaliba. Összegömbölyödtem a kanapén, az ölembe húztam egy párnát, és bekapcsoltam a tévét. Próbáltam minden figyelmemmel a híradóra koncentrálni, de nagyjából az ötödik mondatnál el is vesztettem a fonalat. Fogalmam sem volt, mi tart vissza, de valami belső késztetés nem engedte, hogy közelebb kerüljek Josh-hoz, és ezt az érzést én magam sem értettem egészen. A megérzéseim mindig is jók voltak, és általában értettem is őket, de most egyáltalán nem voltak világosak az indokok. Jó lett volna valakit megkérdezni, de ezzel senkihez sem fordulhattam. Maradt a B verzió: egy párnát ölelgetve őrlődöm magamban. Hát ez már tényleg szánalmas.
Megráztam a fejem, igyekeztem minden zavaró gondolatot kiűzni az agyamból. Legalábbis mindent, ami jelenleg csak hátráltatna a problémáim megoldásában. Fel kellett állítanom egy sorrendet, meghatározni a prioritásokat, különben egyszer csak azon veszem majd észre magam, hogy minden egyszerre zúdult a nyakamba.
Először is fel kell hívnom Collinst. Aggasztott, hogy reggel óta nem hallottam felőle, pedig a vizsgálatokat már egészen biztosan elvégezték, és véreredménynek is órákkal ezelőtt meg kellett érkezni. Két variáció jöhetett szóba: pozitív lett, és akkor most senkiről nem akar hallani, főként rólam nem, vagy negatív lett, és már be is ment az őrsre, hogy beszéljen Christiannal. Nagyon reméltem, hogy a második verzió az igaz. Bele sem mertem gondolni, mi történne, ha az eredmény végül pozitív lesz. Teljesen magába zuhanna, elvesztené az állását… bosszút akarna állni a bátyámon. És még csak nem is hibáztathatnám érte.
Másodszor jobban rá kell feküdnöm erre a Jay-témára. Ki kell derítenem, mi hozta vissza, és meg kell találnom a megoldást, hogy újra békében nyugodhasson. Mert bármennyire is nehezemre esett belegondolni, tudtam, hogy nem maradhat itt, hiszen már nem tartozik ide. Mégis, hiába sorakoztattam fel vagy tucatnyi teljesen racionális, és logikus érvet, a gyomromat csomóba rántotta a félelem, hogy újra el kell engednem. Ami egyáltalán nem volt normális, sőt! De szinte még éreztem az arcomon az érintése nyomát, és így nagyon nehéz volt úgy tekintenem rá, mint egy egyszerű szellemre. A szellemeknek nincs fizikai dimenziójuk, nem tudnak megérinteni… és nem tudnak olyan reakciót kiváltani belőlem, mint azt Jay tette. Kész őrület.
A kezembe temettem az arcom, és mély levegőt vettem. Nem tehetem ezt magammal, nem bonyolíthatom feleslegesen az életemet, hiszen már így is éppen eléggé kaotikus minden. Jay-nek mennie kell, nincs mese, a bátyámat ki kell hoznom az előzetesből, és amíg ez nem sikerül, nagy ívben meg kell próbálnom elkerülni a vérfarkasokat. Tiszta sor, egyszerű, mint az egyszer egy. Sully halálának az ügyével pedig foglalkozzanak a rendőrök, elvégre ez a munkájuk, és én nem kapok fizetést azért, hogy egy lidércekkel támadó őrült után kutassak. Különben sem szükségszerű a kelleténél több embert magamra haragítanom, már az épp elég, hogy a falka a nyakamon héderel, és Chris nélkül bármikor dönthetnek úgy, hogy első számú közellenségből, első számú célponttá léptetnek elő. És ha végleg eldöntik, hogy ki akarnak végezni, nincs azaz isten, ami megmenthetne tőlük. Sully-val talán még el tudtam bánni, de ha tucatnyian jönnek ellenem, semmi esélyem. A cella rácsai mögül pedig Christian sem lenne képes visszafogni őket, még ha a feje tetejére áll, akkor sem. Még mindig nem tértem napirendre Chris képtelen ötlete felett, és bárhogyan is forgattam, nem láttam logikus magyarázatát. Annak meg aztán végkép semmi teteje, hogy miért rángatta bele ebbe az egészbe Suzant. Egyáltalán minek szólt a farkasoknak, hiszen tudhatta, hogy úgy sem fogom elvállalni.
Lassan kénytelen voltam megbarátkozni a gondolattal, hogy bárhogyan is alakulnak az események, én mindenképen meg fogom szívni. Két tűz közé kerültem. Egyrészről valahol belül tudtam, hogy segítenem kellene nekik, másrészről viszont szerettem az életemet. Még ha kicsit zűrös, és nem mindennapi volt is, nem szerettem volna az egészet kidobni az ablakon, azért, hogy Teréz anyut játsszak. Chris nem látta őket objektíven, minden napját velük töltötte, és nem őt próbálták már sokadjára megölni. Elfogult volt velük szemben, pedig ezt nem engedhette volna meg magának.
Magam sem értettem, miért agyalok ezen még mindig. Hiszen már eldöntöttem: nem akarom, hogy bármi közük legyen hozzám. Igazam van, vagy igazam van? Akkor miért foglalkoztatott továbbra is, miért nem tudtam szabadulni a gondolattól? Számtalanszor átforgattam a dolgot, de semmi féle indokot nem tudtam volna mondani arra, miért kellene visszahívnom Suzant, és megkérni, hogy rendeljen mindenkit Chris lakására. Őrültség lett volna. Kollektív öngyilkosság.
Felemeltem a telefont és tárcsáztam Suzan számát.

2009. november 1., vasárnap

Élet a halál után - 9. fejezet

Egy kényelmetlen műanyag széken ültem, a rendőrség épületének egyik folyosóján, és Collinsra vártam. A fali órára pillantottam, és felsóhajtottam Már fél tíz is elmúlt. Egy órával ezelőtt telefonáltam be Nathalie-nak, hogy szóljak, ma nem fogok tudni bemenni. Tőle igen szokatlan módon nem kezdte leüvölteni a hajam, csak halkan, diszkréten megjegyezte, hogy ha tudok, délután próbáljam szabaddá tenni magam. Mivel ő is képes volt normálisan reagálni, nem közöltem vele a tényt, miszerint jó eséllyel a következő napokat azzal fogom tölteni, hogy a bátyámat kihozzam az előzetesből, inkább csak annyit mondtam, megteszek minden tőlem telhetőt.
Chris nagyjából félórával ezelőtt tért magához. Senki sem fáradt azzal, hogy orvos is megvizsgálja, miután – még az erősítés megérkezése előtt – a teste kilökte magából mind a két golyót, a sebek pedig egyenletesen szűkülni kezdtek. Inkább a gyors és költségmentes megoldást választva bezsuppolták egy szimpatikus cellába, ahonnan szerény véleményem szerint eddig csak azért nem jött ki, mert nem volt még elég jól ahhoz, hogy acél rácsokat hajlítgasson. Bíztam benne, hogy sikerül azelőtt beszélnem vele, mielőtt még megfordulna a fejében a szökés gondolata.
Üzenetet hagytam Jossie telefonján, és meghagytam, hogy sürgős az ügy. Jossie a volt főnököm volt, és bár nem éppen barátian váltunk el, tudtam, hogy segít, ha megkérem. A volt kollégáim egytől egyig mind remek szakemberek, és itt most nagy szükség is volt a hozzáértésükre. Ha egyszerű, mezei ember támadott volna rendőrre, óvadékkal egy-kettőre szabadon engedték volna, de tekintve, hogy Chris micsoda, sokban bonyolódott a helyzet. Nehéz lesz olyan bírót találni, aki még ilyen körülmények között is hajlandó lesz kiszabni az óvadékot, és engedélyezni, hogy a bátyám szabadlábon védekezhessen.
Nagyon szerettem volna beszélni Tyronnal, de ő még nem jött velünk. A kórházban fogták, hogy ellássák a sebeit, és elvégezzék a vértesztet. A gyomrom is felkavarodott a gondolatra, hogy Christian esetleg megfertőzte. Az egyik, hogy Christ emiatt akár súlyos évekre is ítélhetik, a másik pedig, hogy Ty el is veszítheti a munkáját, ha pozitív lesz az eredmény.
Mindennél jobban szerettem volna végre beszélni a bátyámmal, de jelenleg még folyt a kihallgatás. Engem kérdeztek ki legelsőként az ügyben, és a kihallgatást vezető nyomozó nagy alapossággal tért ki minden egyes részletre. Minden kérdésére felelnem kellett, és Chris esélyeit csak még tovább rontotta a tény, hogy akkor ugrott Collinsnak, mikor az már letette a fegyvert. Nagyon nem állt jól a szénája.
Ekkor jutott csak eszembe, hogy valakinek a falkát is értesítenie kellene, és jobb híján én volt az, akire eme nemes feladat hárult. Suzant akartam felhívni. Tudtam, hogy ő az egyetlen, aki nem csapná rám gondolkodás nélkül a kagylót, bár a Sully-val történtek után már ebben sem lehettem egészen biztos. Már épp a telefont akartam kihalászni a zsebemből, mikor valaki megállt felettem. Összes hajú, szürke szemű, köpcös rendőr volt, ugyanaz, aki engem kérdezett ki nemrég. Felnéztem rá, és éreztem, hogy a türelmetlen várakozás kiül az arcomra.
- Végeztünk – sóhajtotta, és gondterhelten ráncolta a homlokát. – Csak így előzetesen jegyezném meg, hogy a bátyja jó nagy bajban van.
Megcsóváltam a fejem. A hajam ide-oda repkedett az arcom előtt.
- Collins és a másik rendőr vallomás tétele még hátra van, igaz? – kérdeztem azért, bár tökéletesen tisztában voltam vele, hogy egyik sem javíthat Christian helyzetén. Az férfi bólintott, majd valamiféle atyai jóindulat jelent meg az arcán. A tekintete meglágyult, a szája sajnálkozó mosolyra görbült.
- Sajnos nem hinném, hogy bármelyikük is tudna olyat mondani, ami segítene a testvérén.
Igen, ezt én is jól tudtam.
- Mennyit kaphat?
- Az nagyrészt a bírótól függ – felelte, és leült mellém, kezével a térdére támaszkodott, és féloldalasan felém fordult. – Az ön helyében szereznék neki egy jó ügyvédet.
- Éppen azon vagyok – biccentettem, a szürke szemekbe nézve. – Esetleg beszélhetnék vele?
Körbe nézett az előcsarnokban, hogy hall-e minket valaki, bár ennek nem sok volt az esélye. Sokan rohangásztak ugyan fel és le, de mindenki a saját dolgával volt elfoglal, senki sem ért rá ránk figyelni.
- Rendben van, de csak gyorsan – mondta végül, majd felállt a székről. Csatlakoztam hozzá, és hálásan rámosolyogtam.
- Köszönöm.
Bólintott, majd elindult előttem, én pedig szótlanul követtem az épület hátuljába. Két kisebb zárka állt egy elkülönített részben. A kis cellák lényegében csak rácsokból álltak, a jobb oldali üres volt, de a bal oldaliban, az ágyon ott feküdt bátyám jól ismert alakja. A szeme lehunyva, kezét a hasára szorította, és rettenetesen sápadt volt. De tudtam, hogy nem alszik. Láttam, ahogyan a mellkasa megemelkedik, amikor mélyebb levegőt vett, és megérezte az illatomat, de nem nézett rám azonnal. Megvárta, amíg a nyomozó magunkra nem hagy minket, akkor lustán felém fordította a fejét, és résnyire nyitott szemekkel rám pislogott. Csak néhány lépésre álltam a rácsoktól, kezemet a mellem előtt keresztbe fonva, és csak néztem rá. Végül ő volt az, aki legelőször megunta a szemszkandert.
- Te meg mit keresel itt? – szólalt meg, és bár a hangja még nem volt az igazi, ellenséges hangsúlyát így is tisztán lehetett érezni. Felsóhajtottam, és megráztam a fejem.
- Nem akarok veszekedni, Chris – még csak fel sem kaptam a vizet. Egyszerűen meguntam csatározni vele. – Csak érdekelne, hogy vagy.
- Jól, csodásan – vetette oda ironikusan – Miután a kedvenc kis nyomozód kilyuggatott, és bezáratott, hogyan is érezhetném magam rosszul?
Közelebb léptem a rácsokhoz.
- Bajban vagy Chris, és nem Tyron hibája, hogy ide kerültél – jelentettem ki határozottan, tekintetem az övébe fúrva. – Ha nem támadsz rá, mindez meg sem történt volna!
Ülő helyzetbe tornázta magát, zöld szemeiben csak úgy lángolt az indulat.
- Kiprovokálta!
- Csak mert nem bírod elviselni, ha valakinek igaza van? – csaptam le rá. – Te sem vagy ám tévedhetetlen, Christian, csak ezt sajnos egyre jobban kezded elfelejteni!
Nem válaszolt azonnal. Rám villantak a szemei, aztán elfordult, és a plafont kezdte tanulmányozni. Néhány percig egyikünk sem szólt. Tudtam, hogy épp magában vívódik és próbálja eldönteni mi a fontosabb: a büszkesége, vagy a szabadsága. Végül felsóhajtott, és szinte éreztem, ahogy a feszültség kiszáll a tagjaiból.
- Megváltoztál Faith – szólalt meg halkan, szemét az üres plafonra függesztve.
- Ahogy te is – feleltem, mert erre nem tudtam volna mást mondani. Igen, megváltoztam, és talán nem kifejezetten az előnyömre, de Chris-re lassan már rá sem lehetett ismerni.
Nem reagált. Kezdtem rájönni, hogy amit nem szívesen vesz tudomásul, azt hajlamos nagyvonalúan elengedni a füle mellett. Pedig a struccpolitika még sosem oldott meg semmit, de hát legyen, ha ő így akarja.
- És most mi lesz? – kérdezte, miközben újra lehunyta a szemét. Nem úgy tűnt, mintha tényleg érdekelné a további sorsa, unott volt és nemtörődöm. De ez nem volt újdonság. Volt ő már előzetesben, nem egyszer és nem kétszer, akkor sem hatotta meg túlzottan a kilátásba helyezett retorziók sora. Valahogy sejtettem, hogy most sem fogja túlzottan a szívére venni.
Felsóhajtottam, és vállammal a rácshoz támaszkodtam.
- Először is szerzünk egy jó ügyvédet. Amint kitűzték az előzetes tárgyalást, megpróbáljuk kibekkelni, hogy óvadékkal szabadlábon védekezhess.
- És az mennyi idő?
- Pár nap, talán egy hét – vállat vontam. – Ha a bíróság nem hajlik az óvadékra, a következő tárgyalásig akár hónapok is eltelhetnek.
Felpattant a szeme. Úgy tűnt, ez végre felrázta egy kicsit. Felém kapta a fejét, és láttam rajta, hogy végre sikerült felfognia, mit is jelenthet ez neki.
- De a falka…
- A falka sorsa senkit sem fog meghatni, Chris – csóváltam a fejem. – Sőt, ha jót akarunk, jobban tesszük, ha a bíróságon meg sem említjük.
- De így magukra maradnak.
Mintha én nem tudtam volna nagyon jól. Úgy nézett rám, mintha tőlem várná a csodát, mintha nekem bármi beleszólásom is lenne a dolgok menetébe. De mégis mit képzelt? Azt mondom, ártatlan, és ettől egy csapásra kinyílik a cella ajtaja? Sajnos csodát én sem tudok tenni, még ha szeretnék, akkor se.
- A törvényes kereteken belül többet nem tehetek – láttam, ahogy sokatmondóan felcsillan a szeme, ezért gyorsan hozzá tettem. – A nem törvényes kereteket pedig a te esetedben nem lenne ajánlatos túlságosan feszegetni.
- Három percembe sem telne origamivá hajtogatnom ezeket a gizda rácsokat – jegyezte meg csendesen. Nem nagyképűen, egyszerűen csak ez volt az igazság. Megcsóváltam a fejem.
- Bent kell maradnod, Chris – tudtam, hogy annyira még ő sem hülye, hogy megszökjön az előzetesből, de a bátyámnál néha nem ártott még a túlzott óvatosság sem. – Collins nem fog ellened vallani, – ebben teljesen biztos voltam. – a másik rendőr meg…
Mély levegőt vettem. A másik rendőr esetében semmi sem volt garancia, és ha ráadás képen a vád meglobogtatja Tyron vizsgálati leleteit, akkor nagy a baj. Főként úgy, hogy még abban sem lehettünk biztosak, Chris nem fertőzte-e meg.
- Bajban vagyok – sóhajtott fel Christian, és lehunyta a szemét.
- Csakhogy felfogtad végre!
- Senki sem kér arra, hogy itt legyél! – kapta felém a fejét villámló szemekkel. Egyik kezem a hideg rács köré fontam. A hangom fáradt volt és megtört.
- Chris, nem vagyok az ellenséged.
- Akkor segíts.
- Megteszem, amit tudok – feleltem. – Felhívtam Jossie-t, a legjobbak fognak képviselni, beszélek Tyronnal, és a másik rendőrrel – széttártam a kezem. – Mit vársz még tőlem?
- Segíts a falkának – mondta olyan halkan, hogy az elején még abban reménykedtem, talán félreértettem valamit. De ahogy az arcába néztem rájöttem, hogy nem. Ő ezt teljesen komolyan gondolta. Éreztem, hogy már a puszta gondolatra is lesápadok.
- Nem hinném, hogy én lennék erre a megfelelő alany, ráadásul ők sem értékelnék kellőképpen a segítségemet.
- Valakinek muszáj figyelnie rájuk – fúrta zöld szemét az enyémbe, és ülő helyzetbe tornászta magát. – Ha hónapokig bent tartanak, nem maradhatnak egyedül.
- Chris, most nem két éves kisgyerekekről, vagy elárvult kutyakölykökről beszélünk – kész őrület volt, már csak maga az ötlet kósza csírája is! Nem kérhet tőlem ilyet! – Ha odamegyek, meg fognak ölni, és ezt te tudod a legjobban! – a hangom már kissé talán hisztérikusba fordult, de hirtelen nagyon is valóságosnak éreztem Sully erős ujjait a torkomra kulcsolódni. Reszkető kezekkel húztam le a garbóm nyakát, hogy a zúzódások világosan látszanak. – Te sem gondolhatod komolyan, hogy önként teszem ki magam újra ennek – ráztam a fejem, és hagytam, hogy a fekete anyag visszasimuljon a helyére, elrejtve a sárgászöld foltokat.
Láttam, hogy Christian szemében megvillan valami, talán bűntudat, de mielőtt felismerhettem volna, már el is tűnt. Istenem, annyira megváltozott.
- Hívd fel Suzant, kérd a segítségét…
- Nem – vágtam a szavába határozottan. – Jelölj ki egy helyettest a falkából, de ezt felejtsd el!
- Csak benned bízhatok Faith.
Éreztem, hogy a vonásaim megkeményednek, a hangom jéghidegen csengett, de a szememben könnyek remegtek.
- Pedig azt hittem, már ők az új családod – mondtam, mire megrándult az arca, a szemei kerekre tágultak, és fel akart állni, de még nem volt elég erős hozzá. Visszahuppant az ágyra és felszisszent. A tekintete hirtelen nyílt lett és őszinte, épp olyan, amilyennek már régóta látni akartam, de valamiért most nem éreztem örömet miatta. Hátráltam egy lépést, majd még egyet.
- Faith, én nem…
- Holnap bejövök – nem akartam, hogy sírni lásson, és a nagy igyekezetemben, hogy még időben kijussak a szobából, nekihátráltam az ajtófélfának. – Beszélek Jossie-val, megkérdezem, mit lehetne tenni.
Megszorítottam a kilincset, és szinte kimenekültem a folyosóra. Remegő térdekkel támaszkodtam neki a falnak, és hosszan, hangosan kifújtam a levegőt. Ahogy lehunytam a szemem, egy könnycsepp végig szánkázott az arcomon.
- Kisasszony, minden rendben? – az idős rendős alig néhány lépésnyire állt tőlem, a tekintetében egészen őszintének hatott az aggodalom.
Felpillantottam rá, megtöröltem az arcom, és igyekeztem összeszedni magam.
- Persze, minden rendben – próbálkoztam meg egy bíztatónak szánt mosollyal, de nem lehettem túl meggyőző, mert továbbra is aggodalmasan pislogott rám. Ellöktem magam a faltól, és felé léptem. – Végeztem, mehetünk – ezt kissé nyersnek éreztem, ezért kedvesebb hangon még hozzátettem: - Köszönöm.
Csak biccentett, és elindult előttem, vissza, amerről jöttünk. Hálás voltam, hogy nem kezdett faggatni. Ahogy kiértünk az előcsarnokba, még egyszer rámosolyogtam, megköszöntem, és kiléptem az utcára. Teleszívtam a tüdőmet friss, hideg levegővel, egy kicsit máris jobban éreztem magam. De azért nem volt minden rendben. A kezem annyira remegett, hogy csak negyedszerre sikerült a kocsi kulccsal a zárba találnom, és még legalább három próbálkozásba, hogy be tudjam indítani a motort. Késleltetett reakció amiatt, ami a kórházban történt, gondolom. Túl friss volt még minden. Sully meggyilkolása, Tyron és Chris verekedése, aztán ez a túra a rendőrségen. Aztán Chris arra kért, vigyázzak a farkasaira… Egyszerűen képtelen voltam napirendre térni felette, és akárhogyan is forgattam a dolgot, semmi értelmét nem láttam az ötletnek. Nem is értettem, hogyan fordulhatott meg egyáltalán Christian fejében, mikor ő is pontosan tisztában van vele, mennyire rettegnek tőlem, és a lidérceimtől. Más részről viszont felütötte ocsmány fejét a bűntudat, és folyamatosan azt suttogta a fülembe, hogy nem tehetem ezt Chrissel, nem hagyhatom így magára. De ő is magamra hagyott! Már hónapok óta mellőzött, és a drágalátos falkája pártjára állt még akkor is, mikor világos volt, hogy Sully meg akart ölni. Nem tartozom neki semmivel. Megpróbálom kihozni az előzetesből, ez a legtöbb, amit jelenleg tehetek érte, a farkasok meg oldják meg maguk a saját életüket. Tudtam, hogy igazam van! Akkor meg miért éreztem mégis a világ legönzőbb szemétládájának magam?
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy szinte észre sem vettem, hogy idő közben haza értem, és Jay is csak akkor jutott eszembe, mikor leállítottam az autót. Megéreztem a jelenlétét. Felnéztem a lakásom ablakára, és bár nem láthattam, tudtam, hogy ott van. A lidércek minden lehetséges eszközzel tiltakoztak ellene, de Jay mégsem volt hajlandó elmenni. Rám várt. Én meg még csak el sem gondolkodtam rendesen a problémáján.
Kezdtem úgy érezni, hogy a gondok szépen lassan a fejemre nőnek, és szinte már ki sem látok alóluk. Az én életem sem volt épp sétagalopp, miért nekem kellett még a mások nyavalyáját is megoldanom?
Felsóhajtottam, és kiszálltam a kocsiból. Mire a lakásom ajtajához értem, úgy éreztem, szinte megfulladok a lidérceim rám telepedő energiájától. Határozottan nehezményezték, hogy Jay egy légtérben tartózkodik velük. Előhalásztam a kulcsot, és benyitottam. Még le sem vettem a kabátomat, már mind a négyen ott cikáztak a fejem felett, mint hűséges házőrzők, akik készek arra, hogy az első rossz mozdulatra a betolakodóra támadjanak. Talán hülyén hangzik, de jól esett. Jól esett, hogy legalább nekik számítok ennyit, még akkor is, ha tudtam, más választásuk úgy sem lenne, hiszen hozzám vannak kötve. De mégis.
- Jól van, semmi baj – mondtam csendesen, és lerúgtam a cipőmet. A borzongató energia csak egy pillanattal Jay előtt érkezet, mielőtt őt magát megpillantottam volna a nappali ajtajában állni. Arcán laza, féloldalas mosoly, a tartása is nyugalmat sugárzott. Már egyáltalán nem tűnt olyan kétségbeesettnek, mint a múltkor.
- Ne haragudj, hogy csak így váratlanul beállítottam – köszönt, miközben végignézte, hogyan akasztom a kabátomat a fogasra. Más esetben habozás nélkül rávágtam volna, hogy semmi gond, egyrészt, mert ennyi jó modort azért csepegtetett belém az anyám, másrészt, mert valószínűleg tényleg örültem volna, hogy látom, de most nem éreztem magamban elegendő erőt ahhoz, hogy jó kedvet színleljek.
- A lidércek hogy engedtek be? – kérdeztem, és hangom még saját magam számára is fáradtnak tűnt.
A mosoly egy pillanat alatt leolvadt az arcáról.
- Rosszkor jöttem? – kérdezett vissza, és ellépet az ajtó mellől.
Csak a fejemet ráztam.
- Sajnálom, kicsit sok minden történt a mai nap, és még dél sincs – beléptem a nappaliba, el mellette, és éreztem, hogy hűvös lehelet cirógatja végig a bőrömet, mikor az aurája az enyémhez ért. Letelepedtem a kanapéra, és a tévé üres, sötét képernyőjét kezdtem bámulni. Azok négyen továbbra is úgy köröztek a fejem körül, mintha attól tartanának, hogy Jay bármelyik pillanatban a torkomnak ugorhat. Kezdett kicsit sok lenni ez a túlzott figyelem.
- Nyugalom – mondtam most már határozottabban, mire visszahúzódtak, és durcásan megtelepedtek a szoba egyik sarkában, a plafon alatt lebegve.
Felpillantottam Jay-re, aki még mindig az ajtóban állt, a tekintete fürkésző.
- Megsérültél – jelentette ki megfellebbezhetetlen magabiztossággal, és karba fonta a kezét. Olyan biztosan állította, hogy még csak nem is tagadhattam.
- Tegnap este történt egy kis…
- Baleset? – kérdezte, szinte már élesen.
- Tulajdonképpen azt akartam mondani, hogy kissé összezördültem az egyik farkassal – feleltem, és kicsit én is felemeltem a hangom. Nem kifejezetten tetszett, hogy számon kér. Semmi joga nem volt hozzá.
- Jól vagy? – őszinte aggodalom csillogott a szemében, ahogy felém indult. Leült mellém, és már emelte volna a kezét, hogy megérintsen, de aztán észbekapott, és mégsem tette. Szinte fájt látnom a vívódást az arcán.
- Minden rendben – bólintottam, és úgy tettem, mint aki nem vett észre semmit. – De Sully korházba került, és ma reggelre meghalt. Valaki megölte – tettem hozzá gyorsan, a félreértések elkerülése végett.
Láttam, hogy mellbe vágta a hír, és meg is tudtam érteni. Hiszen ismerte őket, mindenkit egytől egyig, hiszen régen ő is a falkájukhoz tartozott. Sully-val talán még barátok is voltak, sosem lehet tudni. Bár elég nehéz volt elképzelni, ismerve Jay-t, és tudva, milyen volt Sully, de hát halottakról vagy jót, vagy semmit.
- Sajnálom – mondtam azért. – Mikor rám támadt, kénytelen voltam megvédeni magam.
- De nem csak ez a baj – megint túlságosan is biztosnak tűnt a dolgában. Kezdtem furcsállni ezt a hirtelen jött intuíciós készséget, és egyben bosszantóvá is vált a tény, hogy szinte belém lát. Vagy nem is annyira szinte.
Összevont szemöldökkel vizsgálgattam az arcát.
- Mond csak, mi mindent tudsz még?
- Semmit – rázta a fejét – Egyszerűen csak érzem, hogy valami bánt. Hogy valami nincs rendben.
- De azt is tudtad, hogy megsérültem – értetlenkedtem tovább. A felületes szemlélő számára talán úgy tűnhet, én köpöm-vágom az összes szellemekkel és túlvilággal kapcsolatos hülyeséget, de ez a legnagyobb jó indulattal sem mondható igaznak. Bőven vannak hiányosságaim a témában. Néha úgy érzem, csak azok vannak. Ilyenkor pedig, mikor a dolgok kezdenek furcsáról még furcsábbra váltani, hajlamos vagyok profinak semmiképpen sem nevezhető módon állni a témához. Vagyis jobbára csak értetlenül hallgatok, aztán felhívom Nathalie-t, vagy utána keresek valami kézre eső szakirodalomban.
- Mikor elléptél mellettem, éreztem, hogy valami nem stimmel – látszott rajta, hogy ő sem tudja, miről van szó, csak próbálja körbe írni, mit tapasztalt. – Megfájdult a torkom, és a kezem. A bal.
Csak pislogtam rá, és próbáltam valami értelmet vinni, ebbe az igencsak szokatlan jelenségbe. Nem sikerült. Megpróbáltam visszaemlékezni bármire abból a kis lábjegyzetből, amit a Visszatérőkről olvastam, de sehol sem rémlett, hogy írtak volna különös beleérző készségről. Talán egyedi eset. Remek. Utálom az egyedi eseteket, mert ez azt jelenti, hogy nincs mire támaszkodni, nincs senki, akit meg lehetne kérdezni, és az ember jobbára a sötétben tapogatózik.
- Min gondolkozol? – rebbentett ki Jay a merengésből. Csak a fejemet csóváltam. De legalább gondolatot olvasni nem tud.
- Azon, hogy mi is lehetsz te tulajdonképpen – vallottam be. Nem álltathatom azzal, hogy mindennel tökéletesen tisztában vagyok, amikor ennek még a fele sem lenne igaz.
- Tehát bajban vagyok? – kérdezte, de nem úgy tűnt, hogy különösebben felzaklatta volna a hír. Mintha csak Christiant hallottam volna,
- Még nem tudom – sóhajtottam, a kanapé támlájának döntöttem a fejem, és behunytam a szemem.
- Szerinted… – kezdte, de aztán nem fejezte be. Kinyitottam a szemem, és felé fordítottam a fejem, de akkor már nem nézett rám, valamiért őt is nagyon lekötötte a tévé üres képernyőjének bámulása.
- Jay?
Felsóhajtott, mintha valami olyasmit készülne kimondani, amit maga sem szeretne, vagy amiről sejti, hogy nekem nem fog tetszeni. Egyik variáció sem tűnt, túl bíztatónak. Neki rugaszkodott, és újra kezdte.
- Szerinted – hirtelen felém kapta a fejét, a szeme furcsa tűzzel égett – mi történne, ha megpróbálnálak megérinteni?
Éreztem, hogy kirebbenek az eddig kábultságból, és a letargiát mintha kimosták volna a tagjaimból. Nem tudtam, mi történne, honnan is tudhattam volna. De a bőröm különös módon bizseregni kezdett, és ezt most nem foghattam a Jay felől áradó energiára. Emlékeztem még rá, mit véltem felfedezni a tekintetében a halála előtti utolsó pillanatokban, emlékeztem, mit éreztem akkor. Tisztán emlékeztem a fájdalom, és a veszteség érzésére, és ezt ki akartam végre irtani a fejemből. Mert Jay itt volt, mellettem ült a kanapén, és nagyon úgy festett a dolog, hogy határozatlan ideig itt is marad. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hátha megszáll a szentlélek, és sikerül kiötlenem, mit is kezdjek a helyzettel, de még el sem kezdtem különösebben elmélkedni a dolgon, mikor lágy, hűvös érintést éreztem az arcomon, ahogy végig siklik a halántékomon, végig az arcom élén, le egészen a nyakamig.
Felpattant a szemem, és ahogy a tekintetem találkozott az övével, még a lélegzet is bennem akadt. Levegő híján pedig ugyebár megszólalni is igen csak nehézkes. Láttam szép zöld szemeiben a döbbenettel vegyes csodálatot, ahogy újra végig húzta ujjait a bőrömön, én pedig halkan felsóhajtottam, ahogy megéreztem lágy, hűvös érintést az arcomon. Mintha a kora tavaszi szél cirógatott volna.
Az arca ellágyult, különös béke szállta meg, tisztán éreztem, ahogy szétárad benne a nyugalom, és ettől valahogy bennem is felengedett valami. Egészen idáig attól félt, hogy a keze egyszerűen csak átsiklana a bőröm felett, most pedig végre meg tudott érinteni, és ettől kevésbé érezte magát… halottnak. Olyan világosan láttam mindezt, mint a saját érzéseimet, és hirtelen úgy éreztem magam, mint akit leforráztak. Ahogy ragyogóan tengerzöld szemeibe néztem, egy pillanatra el is felejtettem, hogy tulajdonképpen miért, és hogyan került ide. De most szinte mellbevágott a tudat: Jay halott. A lelke nem, az itt van velem, de a teste már nincs többé. Láttam meghalni, a karjaimba tartottam, miközben elvérzett… Nem érezhettem azt, amit éreztem. Nem bizsereghetett bele a bőröm az érintésébe, nem szoríthatta ökölbe a gyomrom a tekintete, mert ő már meghalt. És nem maradhat itt örökké. Egyszer majd tovább kell lépnie.
Ő is megérezte, hogy megváltozott bennem valami, mert a szemeiben tompult a ragyogás, a kezét pedig elvette az arcomról. Ahogy ott ült mellettem, szinte már majdnem embernek látszott. Szinte. De nem volt az, és ezt soha többé nem volt szabad elfelejtenem. Segítenem kell Jay-nek megfejteni, mi történt vele, mi rángatta vissza a túlvilágról, és hagynom kell elmenni. De ez nem fog menni, ha elkezdek érzelmileg is kötődni hozzá.
- Faith – lehelte halkan, és éreztem, hogy erre a kérlelő hangra valami cseppfolyósra olvad bennem odabent. De nem! Nem és nem!
- Jay, jobb lenne, ha most elmennél – suttogtam, és talán még én sem hittem volna el saját magamnak. De Jay elhitte. Ezer szerencsémre.
Láttam, hogy az arca fájdalmasan megrándul, és ebbe nekem is belefacsarodott a szívem. Vissza akartam szívni, megszorítani a kezét, és érezni, hogy még mindig itt van, hogy tényleg valóságos. És az is volt. Valóságos volt… amennyire csak egy szellem az lehetett. És éppen ez volt itt a baj.
- Jay, menj el – a hangom egy árnyalattal már határozottabban csengett, de a gombócot csak nem sikerült leerőltetnem a torkomon. De szerencsére ennyi is elég volt. Nem kezdett győzködni, nem erőltette, de láttam a csalódottságot a szemében, hiába próbálta elrejteni.
- Hívj, ha bármit találsz – a hangja érzelemmentes volt. Sokkal jobban csinálta, mint én. – Tudod, csak egy szavadba kerül. – Halványulni kezdett az alakja, és a következő pillanatban már nem volt sehol.
Csak ültem a kanapén, azt a helyet bámultam, ahol másodpercekkel ezelőtt még ő ült. Tenyeremet a mellettem lévő üres helyre fektettem, de nem éreztem az éppen csak felkelt, élő ember testének melegét. A hiányérzet egyre mélyebbre, és mélyebbre fúrta magát odabent, hogy már szinte fájt. Talán nem is pont Jay hiányzott, csak valaki, aki átölel és megvigasztal. Megmondja, mit tegyek, hogy újra normális mederbe terelődjenek a dolgok, és azt hazudja, hogy minden rendben lesz. De tudtam, hogy ezt nem kaphatom meg.
Oldalra dőltem a kanapén, a fejem az egyik díszpárnába fúrtam, és hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak, bár tudtam, hogy ez kevés ahhoz, hogy a lelkemen könnyítsen. Nem telt bele sok idő, és éreztem, hogy a lidércek körém gyűlnek, az aurájukba vonnak. A maguk módján talán vigasztalni próbáltak, vagy egyszerűen csak az érzelmeimre reagáltak, mindegy is volt. A könnyek lassan elapadtak, ahogy forró arcomat a halál ismerős hűvöse simogatta. Elaludtam, és ha álmodtam is, később nem emlékeztem rá.

2009. október 12., hétfő

Élet a halál után - 8. fejezet

Hivatalosan a közelébe sem mehettem volna a kórteremnek, ahol Sully meghalt. Nem annyira hivatalosan viszont Tyron Collins nyomozóval voltam, ami egyben azt is jelentette, hogy oda mentem és akkor, amikor és ahová akartam. Persze cseppet sem legális ottlétemért Ty tartotta a hátát, és normális körülmények között nem kockáztattam volna meg, hogy a fejére hozzam a vészt, de ez most kivételes eset volt. Sully-t meggyilkolták. Az előzetes halottkémi jelentés alapján lidércek tették, és mikor megpillantottam a holtestet, hajlottam rá, hogy higgyek a szakembernek. Igaz, hogy az ember, aki most élettelenül feküdt a hófehér kórházi ágyneműben, tegnap megpróbált megölni, ennek ellenére felkavaró volt így látni. Önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy erről én tehetek. Ha nem jutattam volna kórházba, talán nem így végezte volna. Bár már sosem fogom megtudni.
A kórterem ajtajában álltam, a lábam földbegyökerezett és jelenleg semmi sem tudott volna rábírni arra, hogy közelebb menjek az ágyhoz. Így is kínos részletességgel láttam minden apró momentumot. Láttam, ahogy a szemei tágra nyílva, rémülten merednek a plafonra. Az ajka, a bőre pergamen fehér, és a kezei hullamerevségbe dermedve szorítják a takaró szélét. Csak álltam, a falnak támaszkodva, átkarolva magam, miközben Tyron közelebbről is megszemlélte a halottat. Egyetlen mondat keringett az agyamban:
- Fel kell hívni Chris-t.
Collins felegyenesedett az ágy mellől, és rám pillantott.
- Jól érzed magad? – kérdezte és közelebb lépett.
Kapkodva ráztam a fejem. Hát úgy nézek én ki?
- Nem hittem volna, hogy valaha is így fogom látni – motyogtam magam elé. – Chris ki lesz borulva.
Hirtelen egy fekete kabát takarta el előlem a kilátást az ágy felé, és mikor felnéztem egy idősebb nyomozó tekintetével találkozott a pillantásom. A haja már erősen őszült, kék szemei alatt apró szarkalábak sorakoztak. Lelkesen memorizáltam a vonásait. Jelenleg bármit ekkora érdeklődéssel lettem volna képes szemlélni, csak ne kelljen látnom a Sully ágyban fekvő, kilúgozott holttestét. A nyomozó már koránt sem volt ennyire elragadtatva tőlem.
- Collins, mi a csudát keres itt ez a nő? – fordult cseppet sem boldogan Tyron felé, és nekem az a sanda gyanúm támadt, hogy lebuktam. A helyzetfelismerő képességem jelenleg némiképp alacsonyabb volt az átlagosnál. Tyron elfordult az ágytól, és nagyot sóhajtott.
- Mac, tudom, hogy hivatalosan nem lehetne, de…
- Nincs de! – torkolta le az idősebb nyomozó – Múltkor már Sax is panaszkodott rád. Azt mondta, egy civil nőt cipelgetsz magaddal a helyszínelésekre.
Ty felmordult.
- Sax jobban tenné, ha a saját dolgával foglalkozna.
Ezzel csak egyetérteni tudtam, mert hirtelen beugrott az a köpcös, őszülő figura, aki a múltkor volt szíves cseppet sem barátságosan kitessékelni az egyik helyszínelésről. Viszont nem akartam Tyront még ennél is nagyobb bajba keverni. Megadóan sóhajtottam, és magam elé emeltem a kezem.
- Már itt sem vagyok – szóltam közbe, mielőtt a másik nyomozó ordítozni kezdhetett volna. Ty-ra néztem, aki már tiltakozni kezdett volna, hogy ugyan, maradjak csak, de megelőztem. – Kimegyek az előtérbe, és felhívom Christiant – halványan rámosolyogtam és épp csak megráztam a fejem, hogy ne kezdjen vitatkozni a felettesével. Nyílván nem tenne túl jót a karrierjének, ha összebalhézna a főnökséggel.
- Ha Christian Donovan-re gondol – fordult felém az idősebb rendőr, olyan arckifejezéssel, mintha most látna először, – mi már értesítettük. Viszont ez még mindig nem magyarázat arra, hogy maga mi a fenét keres időről-időre a helyszíneléseinken. Egyébként honnan ismeri maga Mr. Donovant?
- Ez a második helyszínelés, ahová benéztem – helyesbítettem, mert nem igazán tetszett ez a nagy általánosítgatás. Azt hiszem, kezdtem újra magamra találni. – Amúgy meg Christian a bátyám.
- És a maga neve? – már elő is kapta a kis jegyzetfüzetét, nekem meg ezer ráncba szaladt a homlokom.
- Miért kérdezi? – kissé talán gyanakvóra sikeredett ez a mondat, a nyomozó fel is kapta rá a fejét. A szeme gyanakodva összeszűkült, ahogy az arcomat vizslatta.
- Miért ne?
Mondott valamit. Ha nincs rejtegetni valóm – már pedig nincs – akkor tényleg semmi akadálya, hogy eláruljam a nevem. Amúgy meg igazán könnyen kiderítheti ő maga is, tehát minek is fáradjak azzal, hogy a titokzatost játszom, nem igaz? Vállat vontam.
- Faith Donovan.
Ezt felfirkantotta a kis füzetbe, majd összecsukta és zsebre tette.
- És mégis mit keres itt?
Már éppen nyitottam volna a szám, hogy valami frappánsat válaszoljak, ám ekkor Tyron mellém lépett, a derekamra csúsztatta a kezét, és nekem nem hogy egy épkézláb mondatra, de még levegővételre sem futotta a meglepetéstől. Csodálkozva pillantottam rá, ő viszont mereven az előttünk álló férfi szemébe nézett.
- Nála voltam reggel, mikor a hívást kaptam.
Ártatlan kis mondat. A szavaiban nem volt semmi, még a hangsúlyában sem, a nyomozó szemöldöke mégis azonnal a homloka közepére szaladt, szemében felismerés villant, végül csak annyit mondott:
- Minél előbb tüntesd el innen Collins, ez nem játszótér – azzal felfüggesztve további faggatásomat sarkon fordult, és kilépett a kórteremből. Éreztem, hogy Tyron izmai ellazulnak, mély levegőt vette, a kezét elvette a derekamról, és ellépett mellőlem. Én meg csak bámultam rá, mint borjú az újkapura, még a szám is tátva maradt a döbbenettől.
- Ez meg mi a fene volt? – a hangom szinte már számonkérően csengett.
Nem nézett rám, az ablakhoz sétált és kibámult az utcára. Már azt hittem nem is fog válaszolni, mikor végre megszólalt.
- Azt hiszem, nem igazán kéne a kollégáim orrára kötnünk, hogy Harper miattad került kórházba. Méghozzá éppen lidérctámadás miatt – ahogy ezt mondta, a hangja nyugodt volt és semleges, ám, ahogy felém fordult és rám nézett, egyből sejtettem, mi jár a fejében. A testemben magasra szökött az adrenalin, a hangomban remegett az indulat, ahogy megkérdeztem:
- Vádolsz valamivel?
Az arcomba nézett, és valószínűleg érzékelte a lelkemet marcangoló megbántottságot, mert a tekintete meglágyult, és ahogy felém indult, békítőleg maga elé emelte a kezét.
- Én nem. De ha megtudják, hogy előzetesen te juttattad ide Sulivant, rögtön kombinálni kezdenek. – Dacos sértettséggel fontam karba a kezem magam előtt, a szemeim továbbra is jegesek maradtak. A karomra tette a kezét, megszorította. – Faith – a hangja megnyugtató volt, rábeszélő – igazán nem szeretnélek börtönben látni.
Éreztem, ahogy átfut az arcomon a döbbenet. Erre még nem is gondoltam. Tekintetem önkéntelenül is az ágy felé rebbent, majd inkább mégis visszafordultam és Ty szemébe néztem. Kivert a víz mindahányszor, mikor látnom kellett Sully rettegéstől tágra nyílt, élettelen szemeit.
- Szerinted lehetséges, hogy megvádolnak? – a hangomon átütött az aggodalom, és ebben a percen a világ legnagyobb szemétládájának éreztem magam. Sully meghalt, én meg azon aggodalmaskodom, hogy a rendőrség talán összefüggésbe hozza a nevem az esettel. Tényleg ennyire lelketlen és önző lennék? De úgy tűnt, Tyron egyáltalán nem gondolt önzőnek, a tekintete nyílt volt, őszinte. Semmi rosszallás, vagy kéretlen prédikáció… Hihetetlenül jól esett most ezt látnom.
- Nem tudom – rázta a fejét. – De ne adjunk nekik ötleteket, ha nem muszáj.
- Te elhiszed, hogy nem én voltam? – gyerekesen ostoba, és naiv kérdés volt, tudtam jól. De szükségem volt valamire, talán csak a megerősítésre, hogy ő hisz nekem, és hogy mellettem áll. A tudatra, hogy számíthatok valakire, ha rosszra fordulnának a dolgok.
Gyengéden elmosolyodott, és futólag végig simított az arcomon.
- Persze, hogy elhiszem.
Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, és egy pillanatra lehunytam a szemem.
- Kösz.
- Nem lesz semmi baj – majd az ajtó felé pillantott, és elhúzta a száját. – Most jobb lesz, ha mész, mielőtt még Mac visszajön.
Bólintottam. Igaza volt. Már így is éppen eléggé kihúztuk a gyufát a főnökénél, nem kellett még tovább mérgesíteni a helyzetet. Nekem pedig be kellett mennem dolgozni. Már nyolc óra is régen elmúlt, és Nathalie még nem telefonált ugyan, de nem akartam feleslegesen szítani a feszültségeket.
- Rendben – bólintottam, majd elindultam kifelé a szobából, már majdnem a folyosón jártam, mikor Ty utánam szólt:
- Este felhívlak, hogy jutottunk-e valamire. De ha esetleg körbe tudnál kérdezni… - tette még hozzá, mint egy mellékesen.
Visszafordultam felé, és önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Majd beszélek Nathalie-val. Ő talán ismer még nekromantákat rajtam kívül.
- Köszönöm.
Biccentettem, és kiléptem a csendes folyosóra. Az egész emeletet kiürítették, míg folyt a helyszínelés, és addig senkit sem engedtek vissza, amíg a holttestet el nem szállították. Már nem nyüzsögtek a helyszínelők, és a technikusok. Egyetlen rendőr állt csak a folyosó végén, gondoskodva arról, hogy senki illetéktelen ne léphessen be ide, amíg a hullaszállítók meg nem érkeznek. Biccentettem a férfinak, ahogy elhaladtam mellette. Látásból már ismertem, bár a nevére az istennek sem tudtam volna visszaemlékezni.
Beálltam a lift elé, és megnyomtam a hívó gombot. Kicsit még mindig kábult voltam, úgy éreztem, mintha ez az egész nem is velem történt volna. A tegnap esti támadás óta az egész világot, mintha nagyon távolról szemléltem volna. Csak sodródtam az eseményekkel, de beleszólásom nem volt a dolgok menetébe. Mintha csak egy filmet néznék, amiben már előre látni a bekövetkező katasztrófát, még sem tudok elleni tenni semmit, hiszen a forgatókönyvet már előre megírták. És utólag már nem lehet változtatni rajta.
Kinyílt a lift ajtaja és egy pillanatra meglepődtem, mikor Chris nézett velem farkasszemet. Tükör nélkül is tudtam, hogy az arcom teljes tanácstalanságot tükröz, az övé viszont – az első meglepetés után – elsötétült, a szemei beborultak. A hangja rekedt volt, tele visszafojtott indulattal.
- Te tetted? – sziszegte halkan, mire hirtelen visszazökkentem a valóságba. Éreztem, ahogy távolodni kezdek tőle. Nem testben, csak lélekben. El sem akartam hinni, hogy tényleg ekkora szakadék tátong köztünk.
- Nem – feleltem fagyosan, de ebben az is benne volt, hogy ha akarom, akár én is tehettem volna. Nem voltam hajlandó mentegetőzni, magyarázkodni, vagy akár csak annyit mondani, hogy sajnálom.
Kilépett a felvonóból, el mellettem, és a fülembe suttogott:
- Ha kiderül, hogy te voltál, azt nem köszönöd meg.
Tágra nyílt szemekkel fordultam utána, és elöntött a harag első hulláma.
- Fenyegetsz? – szegeztem neki felháborodottan. Hát tényleg idáig jutottunk? Vissza sem fordult, úgy szólt vissza.
- Csak a miheztartás végett – azzal odament a folyosót vigyázó rendőrhöz, váltott vele néhány szót, majd eltűnt a kórterem irányába. Össze fog futni Collins-val – villant fel benne egy pillanatra, aztán úgy döntettem, nem érdekel. Mindketten nagy fiúk voltak már, és bár sosem szimpatizáltak túlságosan egymással, azért abban bíztam, hogy egy kórházban, egy gyilkosság helyszínén már csak nem rendeznek jelenetet. Felrémlett előttem Tyron arca, ahogy vészesen elsötétedik, mikor arról mesélek, mennyire igazságtalan volt velem Christian. Hirtelen rossz érzésem támadt. Hagytam, hogy a liftajtó becsukódjon előttem, és újra a folyosó felé fordultam. A rendőr engem figyelt, és mikor felé indultam felemelte a kezét, és elállta az utamat.
- Ms. Donovan, sajnálom, de nem engedhetem vissza – nagyon hivatalos volt, mintha csak egy betanult szöveget mondana fel.
A válla felett megkíséreltem belátni a folyosóra.
- De ez most nagyon fontos – próbálkoztam, bár tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ennyivel úgysem fogom meggyőzni. Most kezdhetném azzal, hogy élet-halál kérdése, mert talán a főnöke és a bátyám épp most készülnek egymás torkának esni, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem igazán hatná meg. Leereszkedő pillantására úgy döntöttem, stratégiát váltok. – Jó, akkor nem nézne meg, hogy mi folyik épp a lezárt kórteremben? – Továbbra is hozta a blazírt arcot. Ő volt a megingathatatlan kőszikla, akit semmi a világon nem tud meghatni. Remek. – Kérem - próbálkoztam még, és közben nagyon füleltem, nem hallok-e ide nem illő zajokat.
Csak megrázta a fejét.
- Sajnálom, de nem…
Ebben a pillanatban valami hangos csörrenéssel zuhant a linóleum padlóra, majd meghallottam Christian senki máséval össze nem téveszthető morgását, aztán dulakodás zajai… A rendőrrel egyszerre kaptuk oda fejünket, az ő kezében már ott figyelt a pisztoly, ahogy futólépésben a szoba felé indult, én pedig sprinteltem utána.
- Ne lője le! – kiáltottam előre, mert már volt sejtésem arról, mit is fogok látni. Haragudtam Chrisre, de nem akartam, hogy csak azért eresszenek golyót belé, mert hülye.
Egyre közelebb értünk, de gyomromat csomóba rántotta a pánik, és az a szörnyű érzés, hogy el fogunk késni. Ekkor lövés dörrent, és a rendőrrel egy pillanatig mindketten mozdulatlanná dermedtünk. A félelem összeszorította a torkomat.
- Chris! – kiáltottam kétségbeesetten, félre löktem a még mindig a pisztolyát markolászó férfit, és berontottam a kórterembe. A várt látvány fogadott. Christian a földön feküdt, alatta egyre nagyobbra hízott a vértócsa, de azért gyilkos pillantását le nem vette volna az előtt álló nyomozóról, aki még mindig rá szegezte a fegyverét. Bátyám torkából mély, nem emberi morgás tört fel, láttam, ahogy karmok siklanak elő az ujjai hegyéből, és padlóba tépnek. Ha alakot vált, és Tyronra támad, egészen biztosan meg fogják ölni.
- Azonnal hagyjátok abba! – kiáltottam, és át sem gondolva közéjük vetettem magam. Talán nem volt épp a legokosabb húzás egy épp alakot váltani készülő vérfarkas, és egy pisztoly cső közé állnom, de ha másban nem is, abban legalább biztos voltam, hogy szándékosan egyik sem akarna bántani. Vagy talán tévedtem. Ty a testemen keresztül is célra tartott, mintha még mindig Christ látná a fegyver végén, és hiába nem néztem a bátyámra, hallottam a csontok roppanását, ahogy a teste egyre inkább átalakul.
- Faith, állj félre! – kiáltott rám Tyron, de nem mozdultam.
- Mindketten fejezzétek be!
- Faith, menj innen – morogta Christian a hátam mögül, de én sem őrültem meg. Tudtam, hogyha akár csak egy centit is elmozdulok, Chris Collinsra veti magát, aki pedig habozás nélkül le fogja lőni.
- Nem megyek sehová! – jelentettem ki. – Teljesen elment az eszetek? – kiáltottam rájuk tehetetlen dühömben, és azt kívántam, bárcsak lenne nálam valami, amivel megállíthatom őket. De a lidércek messze voltak, és ha még ide is tudnám hívni őket, az csak olaj lenne a tűzre. Chrisnek az lenne az utolsó csepp. Mit nem adtam volna most egy pisztolyért! De se pisztoly, se lidércek. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy óvónő, aki épp azt próbálja megakadályozni, hogy a csemeték véresre verjék egymást.
Collins szemébe néztem – jobb híján, mivel Chrisnek háttal álltam – és lassú, kimért léptekkel megindultam felé. Láttam, ahogy zavar suhan át a szemein, a pisztolyt még nem engedte le, de az arca bizonytalanná vált.
- Faith, ne – próbálkozott volna, de ekkor már szinte közvetlenül előtte álltam. A fegyver a mellemnek szegeződött, a szemébe néztem, szempillám sem rezdült. Végül ő volt az, aki feladta, mélyet sóhajtott, és leengedte a fegyvert. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Észre sem vettem, hogy eddig visszatartottam. Aprót biccentettem Tyron felé, talán még halványan el is mosolyodtam, ám ekkor minden elképzelhetetlenül gyorsan történt.
Csak annyit vettem észre, hogy Ty szeme a hátam mögé villan, felemelkedik a fegyver, miközben elkapja a derekamat, és hátraránt. A hirtelen inzultustól a földre estem, és már csak azt hallottam, hogy lövés dörren, majd még egy, szinte teljes szinkronban, Tyron felkiált, Chris pedig hangosan, fájdalmasan felvonyít.
- Ne! – kiáltottam, de már túl későn. Chris Collinson feküdt, a pisztoly a szoba ellentétes végébe csúszott, az ajtóban a másik rendőr állt, még mindig célra tartva, miközben a bátyám hátában ütött lyukon folyamatosan ömlött a vér. Tyron nagyot nyögve lökte le magáról a hatalmas farkast, zihálva feküdt a padlón, a mellkasán tisztán kivehető volt a tíz karom nyoma, ahogy Chris rajta landolt.
- Chris! – kiáltottam, és odarohantam hozzá. Nem mozdult, és ahogy közelebb értem, láttam, hogy a hasán legalább akkora seb tátong, mint a hátán. Collins előröl, a névtelen rendőr hátulról lőtte le. Térdre estem mellette, és megérintettem a vállát. A szőr máris kezdett visszahúzódni a testéről, a csontjai alig hallható roppanással vették fel újra az emberi alakot. Ahogy hozzáértem, éreztem, hogy egyenetlenül és gyengén bár, de lélegzik.
Tyron nagy nehezen fél könyökre támaszkodott, a pillantásunk találkozott, és bár tudtam, hogy nem volt más választása, legszívesebben mégis számon kértem volna. Azt hiszem, leolvashatott valamit az arcomról, mert mikor megszólalt, a hangja dacosan csengett:
- Nem volt más választásom.
Bólintottam, bár alig sikerült lenyelnem az égető haragot.
- Nem ezüst – tette még hozzá. – Túl fogja élni.
Lehunytam a szeme és nagyot sóhajtottam, majd újra Chrisre néztem, és láttam, hogy megrebben a szemhéja. A vérzés egyre csökkent, és bár a seb még mindig ijesztően nagynak tetszett, a szélei mintha kezdtek volna összehúzódni. Tyron nagyot nyögve felült, és hátát az ágy lábának támasztotta. Felpillantott az ajtóban tanácstalanul álldogáló kollégájára, aki még mindig a pisztolyát markolászta, bár már nem célzott vele senkire.
- Hívjon már egy orvost! – dörrent rá, mire a másik összerezzent, eltette a fegyverét, és kilépett a szobából. Magunk maradtunk, a hirtelen beállt csendben szinte csengett a fülem, és ahogy Ty-ra pillantottam, láttam, hogy a sebeket vizsgálja a mellkasán. Ahogy felnézett rám, aggodalom suhant át az arcán.
- Akkor most én is… - de nem merte befejezni. Csak a fejemet ráztam, és éreztem, hogy az én gyomromat is ökölbe szorítja félelem.
- Nem tudom – feleltem halkan. – Nem biztos.
Csak néztük egymást Chris eszméletlen teste felett. Én a vérében térdeltem, és szinte oda sem figyelve simogattam szőke haját. Időről-időre megmoccant a feje a tenyerem alatt, de a szemét nem nyitotta ki.
- Sajnálom – mondtam, bár valójában nem az én hibám volt, mégis úgy éreztem, valamilyen úton-módon felelős vagyok azért, ami az előbb történt.
Ty csak a fejét rázta.
- Nem te tehetsz róla, az én hibám volt.
Kerekre tágult szemekkel meredtem rá.
- Ezt meg hogy érted? – Általában Chris volt hajlamos arra, hogy semmiségeken felhúzza magát, vagy vitát provokáljon. Collins volt az, akit a megfontoltabbnak, a higgadtabbnak hittem, aztán most kiderül, hogy épp ő volt az, aki miatt az egész kezdődött?
Zavartan félre nézett, aztán mást gondolt, és újra rám emelte a tekintetét. Szinte már dacosan nézett rám.
- Bejött, meglátta a holtestet, és azt mondta, hogy ezért még számolni fogtok – mély levegőt vett. – Megmondtam neki, hogy te semmiről nem tehetsz, és hogy csakis az ő hibája, hogy idáig hagyta fajulni a dolgokat.
Felszisszentem. El tudtam képzelni, mit reagálhatott erre Christian, nem csoda, hogy idáig fajultak a dolgok. A bátyám az utóbbi időben egyre kevésbé volt hajlandó elismerni, hogy hibázott, és ha ráadásul ezt Ty még a szemére is vetette… Csak ingattam a fejem.
- Nem kellett volna beleavatkoznod – feleltem végül, mire csak haragosan megvillantak a szemei.
- Faith, vedd már észre! Ha nem löklek félre, képes lett volna téged is letarolni! Nem érdekelte, hogy esetleg te is megsebesülhetsz!
- Sosem bántana szándékosan – ebben még mindig sziklaszilárdan hittem. A testvérem, tudtam, hogy bármennyire is eltávolodtunk az utóbbi időben, ennyire sohasem változott volna meg.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos – mondta hidegen. A tekintete is megkeményedett, áthatolhatatlan lett és távolságtartó. – Ugye tudod, hogy most mit kell tennem?
Már nekem is percek óta csak ez motoszkált a fejemben, és a kérdés, hogy vajon, hogyan lehetne ezt elkerülni. De akárhogy is forgattam, nem találtam kibúvót. Bárhogyan is nézzük, Chris megtámadott egy rendőrt. Ezt pedig sehol sem tolerálják, és ha nem lett volna szemtanú, talán megpróbálhattam volna meggyőzni Tyront, hogy ne csukassa le a bátyámat, de az a másik rendőr mindent látott. Ezt már nem lehetett eltusolni.
- Nincs más… - kezdtem, de nem fejeztem be. Nincs, hát persze, hogy nincs. De ha Christ lecsukják… - Mi lesz így falkájával? – nem volt igazi kérdés, inkább csak hangosan gondolkoztam.
- Nem tudom, Faith – rázta meg a fejét. – Ha csak rajtam múlna, talán még hagynám is elmenni, de…
- Igen, tudom – sóhajtottam. – Nem rajtad múlik.
- Hát nem.
Chris-re néztem, és nem tudtam, mit tegyek. Ismertem jó ügyvédeket, de ez az ügy még nagy jóindulattal is problémásnak volt mondható. A bíróság általában nem igazán tolerálta, ha vérfarkasok emberekre támadnak, ráadásul, ha az a kérdéses ember még rendőr is… Általában egy normál tárgyalás akár hónapokig is húzódhatott, de most biztos voltam benne, hogy napokon belül a bíróság elé kerül az ügy. Túlságosan nagy szenzáció volt ahhoz, hogy ne így legyen. És még ha Collins nem is tanúskodik ellene, a másik rendőr eskü alatt fogja vallani, hogy Christian rátámadt a felettesére, egy civilt is veszélybe sodorva. Kevés esélye volt az óvadéknak. Nagyon kevés. Ha pedig letöltendőre ítélik, a falka széthullik. Nem lesz, aki az élükre álljon, abból pedig belviszályok lesznek.
Ahogy a filmekben. Látod a katasztrófát, tudod, hogy mindjárt bekövetkezik, mégsem tehetsz semmit, hogy megállítsd. A forgatókönyv megírva, a kártyák kiterítve, és csak imádkozhatsz, hogy mégse süljön el olyan rosszul, hogy a sors kegyes legyen hozzád, és ne romboljon le mindent, amit felépítettél.

2009. augusztus 30., vasárnap

Generáció borítója


Végre ezt is sikerált megszülni (:
Vélemények? (:

2009. augusztus 25., kedd

Sosem növök ki a mesékből... (:

video

Jól van, lehet nyugodtan hülyének nézni, de jobb dolgom amúgy sem volt, és különben is: szerintem a mesékből nem lehet kinőni (:
Ja és igen: ezt én kreáltam sk. :)

2009. augusztus 23., vasárnap

Élet a halál után - 7. fejezet/2.

Másnap magamtól ébredtem. Kora hajnalban, és kialvatlanul. A fejem zúgott, a torkom fájt, és ahogy belepillantottam a tükörbe még az élettől is elment a kedvem. A nyakamon – ahogy az előre várható volt – egymást váltották a lila, sárga, és zöld foltok. A szemem alatt sötét karikák éktelenkedtek, a csuklóm sajgott, szinte megmozdítani sem bírtam, és valahogy duzzadtabbnak tűnt, mint amilyen tegnap volt. A rögzítőkötés egyhelyben tartotta ugyan a csontokat, de akkor sem nyújtott túlságosan egészséges benyomást. Ahogyan én sem.
Minden porcikám azt sugallta, hogy beteg vagyok. A szemeim úgy csillogtak, mintha lázam lenne, a bőröm betegesen sápadt volt, az arcom hideg verejtékben úszott. Felsóhajtottam, előkotortam a gyógyszeres dobozt a fürdőszoba szekrényből, és bevettem egy gyulladáscsökkentőt. A lidércek mindenhová követtek, úgy dörgölőztek az aurámhoz, mint egy cirógatásra váró macska. A belőlük áramló halál körbefogott, jéghideg lehelete tompította az égő, lüktető fájdalmat a kezemben. Átmosott, feltöltött, és egy kicsit jobban éreztem magam.
Tisztában voltam vele, hogy a halál, nem képes gyógyítani, de én a túlvilág érintéséből nyertem az erőm, és a hatalmam nagy részét. Felhasználtam a tegnap felszívott energiájukat, hogy jobban érezzem magam. Megforgattam magamban, aztán felerősítve löktem vissza beléjük. Cikázni kezdtek a lakásban, hogy szinte szemmel követni is lehetetlen volt őket, végül elcsendesedtek. Visszatértek a szobámba, és megültek szokott sarkukban, a mennyezet alatt lebegve.
Nem értettem mi volt ez, de jelenleg túlságosan elgyötört voltam ahhoz, hogy érdekeljen. Majd később, később foglalkozom vele, ha már eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy képes legyek az alapvető életfunkcióimon kívül másra is koncentrálni. A tegnapi nap minden részlete ott zsongott a fejemben, én pedig azt kívántam, bárcsak kitörölhetnék mindent, az utolsó képkockáig. Ott motoszkált bennem a vágy, hogy felhívjam Chris-t, és megpróbáljam megbeszélni vele, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet. El sem akartam hinni, mi mindent vágtunk tegnap egymás fejéhez. Olyan volt, mint egy rémálom, amiből nem tudsz felébredni, bármennyire szeretnél is.
Semmiféle hajlandóságot nem éreztem magamban, hogy ma bemenjek dolgozni, és abban is kételkedtem, hogy Nathalie bármi hasznomat is vehetné. Be kell telefonálnom, megmondani, hogy rosszul vagyok, és hogy ma ne számítsanak rám. Már jó előre sejtettem Nathalie reakcióját, és gondolatban fel is vérteztem magam ellene. A konyhában függő órára pillantottam. Még csak fél hét volt. Legalább még egy órát várni fogok, mielőtt betelefonálnék, addigra már biztosan az asztala mögött fog ülni.
Addig is betöltöttem a kávéfőzőt, felöltöztem, és megpróbáltam emberibb ábrázatot kreálni magamnak. Volt egy olyan sejtésem, hogy Collins be fog nézni ma reggel, és nem akartam neki túl sok okot szolgáltatni az egészségi állapotomra irányuló kínos kérdések boncolgatásához. Fekete, magas nyakú garbót vettem fel – az egyetlen garbómat, mit évekkel ezelőtt talán még anyámtól kaptam, és azóta is nagyjából kétszer volt rajtam, ezt az alkalmat is beleszámítva. Nem igazán szerettem a magas nyakú pulcsikat, és bár a zúzódásokat jótékonyan elfedte, a rögzítő kötés árulkodóan kidudorodott az ujjánál. Épp azon gondolkoztam, hogy talán némi sminket sem ártana feldobni, természetellenes sápadtságomat leplezendő, de ekkor meg szólalt a csengő. Felsóhajtottam. Mit volt mit tenni, tetetett jó kedvel indultam ajtót nyitni, bár fittséget és tettrekészséget az istennek se sikerül szimulálnom. Elfordítottam a kulcsot a zárban – a lánccal, teljesen nyilvánvaló okokból kifolyólag, nem kellett bajlódnom. Hát persze, hogy Collins volt. Kezében papírzacskót tartott, arcán huszonnégy karátos vigyor virított, és olyan energikusnak látszott, amit még akkor sem tudtam volna tolerálni, ha éppen nem úgy érzem magam, mint a mosott szar.
- Hogy lehet az, hogy valaki korán reggel ilyen vidám legyen? – morogtam, miközben elvettem tőle a zacskót, és belekukkantottam. Fahéjas csigák néztek velem farkasszemet, és már ettől kicsit mosolygósabbnak láttam a világot. Emlékezett rá, hogy a fahéjas csiga az egyik kedvencem. Egy lajhár életerejével becammogtam a konyhába, és bekapcsoltam a kávéfőzőt, majd a szekrényből elővettem két kistányért. Tyron akkor ért utol, mikor éppen adagokra porcióztam volna a süteményt. Leült megszokott helyére, az ablakkal szemben, és gyanakodva nézett rám. Sejthettem volna, hogy nem fogom tudni a szokásos, korán-reggel-morcos-vagyok figurámmal elterelni a figyelmét a teljesen nyilvánvaló tényekről.
- Az összeset neked hoztam – szólalt meg, mikor látta, hogy a második tányér felé nyúlok. – Én már ettem idefelé jövet.
Csak futólag pillantottam rá.
- Köszi.
Megfordultam, hogy elővegyek két bögrét, de végig a hátamban éreztem a pillantását. Nem is kellett sokáig várnom, hogy előrukkoljon a kérdéssel:
- Mi történt az ajtóddal?
A bögréket a pultra tettem, majd úgy csináltam, mintha nagyon lekötne a cukortartó, meg a doboz tej.
- Semmi különös – vontam vállat könnyedén, mintha igaz lenne. – Tegnap történt egy kis… baleset.
- Baleset – ismételte rezignáltan, és nem kellett ránéznem, hogy tudjam, rosszallóan felvonja a szemöldökét. – Szóval ezért vettél fel garbót, az egyetlen garbódat, annak ellenére, hogy utálod a magas nyakú felsőket, és ezért tartod úgy a bal kezed, mintha éppen leesni készülne. Ahogy elnézem, szimpla rögzítő kötés van rajta, tehát nem eltört, csak megrepedt. Hogy a nyakad mitől zúzódott meg, azt inkább találgatni sem akarom, de valószínűleg az a valaki csinálhatta, aki leszakította a láncot az ajtódról.
Valahogy most nem kifejezetten tudtam értékelni az éleslátását. Különösen nem, mert úgy felmondta a tegnap este főbb eseményeit, mintha csak könyvből olvasná.
Kávé édes illata lengte be a konyhát. Lekapcsoltam a készüléket, és szépen, komótosan elkezdtem a bögrékbe adagolni, de még mindig nem szóltam egy szót sem. Gondolkoztam, mit is lehetne most erre mondani, de igazából semmit sem tudtam volna hozzáfűzni a dologhoz. Megadóan sóhajtottam egyet, majd szembefordultam vele. Még mindig engem nézett, várakozó tekintettel, mintha ő aztán a világ végezetéig is képes lenne itt ülni, arra várva, hogy megszólaljak végre. Leültem az asztalhoz, lettem elé az egyik csészét, a másikat magam elé húztam.
- Hát, nagyjából valami ilyesmi történt – ismertem el, és nem nagyon akaródzott belenézni a barna szemekbe. Kínomban fél kézzel az egyik csigát kezdtem tépegetni.
- Nagyjából? – már megint az a hangszín… azt hiszem, kezdett elege lenni a ködösítésemből.
- Aha – feleltem, miközben lenyalogattam a cukros fahéjat az ujjamról, és blazírt arccal felnéztem rá. Ez kicsapta nála a biztosítékot.
- Értékelném, ha egész mondatokban válaszolnál – mordult rám, és láttam valamit a szemében, amitől elnevettem magam. Nem tehettem róla, egyszerűen csak kicsúszott. – Mi olyan nagyon vicces?
- Te aggódsz miattam – mosolyogtam még mindig.
- Hát igen, ez tényleg nagyon szórakoztató – ráncolta a homlokát bosszúsan, és ő ezt egyértelműen nem találta olyan humorosnak, mint én. – De most már jó lenne, ha elmesélnéd, hogy mitől nézel ki úgy, mint egy leharcolt csatahajó.
- Ez aztán költői hasonlat.
- Faith! – fakadt ki türelmetlenül.
- Jól van – sóhajtottam. – Christian egyik farkasa meglátogatott tegnap este. Nem igazán ismeri az illemet, egy kicsit összekaptunk, de végül ő húzta a rövidebbet – foglaltam össze tömören és velősen, szándékosan kerülve az olyan szavakat, mint „gyilkossági kísérlet”, „magánlaksértés”, és „életveszélyes fenyegetés”. Nem igazán díjaztam volna, ha Collins nyomozó ma délután látogatást tesz a kórházban, ahogy szerintem Chris sem.
- És egészen pontosan mit takar az, hogy „kicsit összekaptatok”? – mutatott idézőjelet, és látszott rajta, hogy nem fogja megkajálni a zanzásított verziót, még akkor sem, ha ez az ő érdekeit képviseli.
Vállat vontam.
- Csak kölcsönösen kifejtettük az álláspontunkat egy vitában, semmi komoly.
- Teljesen hülyének nézel? – kérdezte élesen, és felszikráztak a szemei. Már tapasztalatból tudtam, hogy baromira frusztrálja, ha nincs képben, az pedig pláne, ha valamit eltitkolnak előle.
- Nem nézlek hülyének, de vannak olyan dolgok, amiket nem feltétlenül szeretnék a rendőrség orrára kötni - válaszoltam egyenesen, mindenféle kertelés nélkül. – Ez a falkára és rám tartozik. Majd mi elintézzük.
Ezt emésztgette egy darabig, én pedig belekortyoltam a kávéba, bár már félig kihűlt. Néhány percig csendben ültünk, végül aztán rám nézett, és megkérdezte:
- És ha nem rendőrként kérdezlek, hanem barátként? Akkor elmondanád az igazat?
Elhúztam a szám. Nem igazán hittem benne, hogy ilyen könnyen ki tudná kapcsolni a zsaru-reflexeit.
- Csak ha megígéred, hogy annyiban hagyod az egészet – feleltem. – Semmi szükségem újabb balhékra. Én már lerendeztem annyira, amennyire ezt az ügyet lehetett.
Megcsóválta a fejét.
- Nem szeretem, mikor bajba keveredsz – mondta vonakodva, és aggodalmasan tanulmányozta a vonásaimat. Kesernyésen felnevettem.
- Én sem szeretek bajba keveredni, nekem elhiheted.
Egy ideig a keze között forgatta a félig üres bögrét, végül győzött a kíváncsisága. Felsóhajtott.
- Rendben. Megígérem.
Pár pillanatig mérlegeltem. Amit Collins megígért, azt be is tartotta. Sosem adott okot arra, hogy ne bízzak benne, és most sem éreztem úgy, hogy kételkednem kellene a szavában. Így hát előadtam neki a tegnapot. Mellébeszélések, és kihagyások nélkül. Póker arccal hallgatott végig, és mire befejeztem a mondókámat, már mindkettőnk előtt ott állt a második bögre kávé. A fahéjas csigák még mindig érintetlenül feküdtek a tányéron. Ahogy újra felidéztem magamban a tegnapot, elment az étvágyam.
- Aztán hazajöttem – végszavaztam, és kedvetlenül piszkálgattam a tányér szélét. Néztem az arcát, próbáltam kikockázni a szemén átsuhanó érzelmeket.
- Ha nem ígértem volna meg neked, már biztosan félúton lennék a kórház felé – mordult fel végül, és idegesen a hajába túrt. – A fenébe Faith, ez nem játék! Nem lenne szabad ennyiben hagynod!
Elhúztam a szám.
- Miért szerinted kinek szólhatnék? – költői kérdésnek szántam. Már nyitotta a száját, hogy megválaszolja, de közbevágtam. – A rendőrség nem tehet semmit. Legalábbis semmi olyat, mi hasznos lenne – megráztam a fejem. – Ezt majd Chris elintézi.
- Ezek után nem hinném, hogy vakon bízhatnál a bátyádban.
- Bízom benne – néztem rá keményen. – Bármi is történt, feltétel nélkül bízom Christianban - megkönnyebbültem, hogy valóban így érzek. Jó volt tudni, hogy Chris-nek nem sikerült teljesen elmarnia maga mellől. Úgy tűnt, Tyron nem kifejezetten ért ezzel egyet. Az ő szemében a bátyám teljesen leírta magát. – Chris meggondolatlan, és forrófejű – feleltem, ki nem mondott kétkedésére – de ennek ellenére sosem lenne képes ártani nekem. Ha másban nem is, ebben az egyben biztos vagyok.
Felsóhajtott és hátradőlt a széken.
- Hát jó, te ismered – hagyta rám, de a hangsúlya világosan érzékeltette, mit gondol a bátyámba vetett túlzott hitemről. Nem törődtem vele. Amint ő is mondta, nálam jobban senki sem ismerte Chris-t.
Valójában meglepett, hogy a lidérces kis epizódot nem firtatta jobban, egyszerűen csak átsiklott felette, mintha nem is lenne abban semmi különös, hogy mások energiáját szipolyozva mentem az életem. Talán csak azért nem akarta boncolgatni, mert már látott tőlem hasonlót. Vagy inkább tudni sem akarta, hogyan, s miként működik az ilyesmi. Igazából ezért nem is hibáztattam, bár kíváncsi voltam, akkor is ilyen szelektív lett volna a hallása, ha azzal állok elő, hogy ezüstgolyóval lőttem keresztül Sully-t. Nyilván nem. A rendőrök nem igazán szeretik, ha civilek pisztollyal hadonásznak, amit teljes mértékben meg is tudok érteni.
A néhány hónappal ezelőtti kis incidens óta, az ezüsttel töltött pisztolyom kiköltözött az előszoba komódba. Abból is látszik, mennyire sokat van a kezemben, hogy tegnap például eszembe sem jutott, hogy akár használhatnám is. Pedig lehet, hogy elegendő lett volna csak kicsit meglengetni Sully orra előtt, az ajtónyílásban, és rögtön nem szakította volna rám tokostul az egész cuccot. De hát, utólag könnyű okosnak lenni, meg ésszerűen dönteni, ugyebár.
- Min gondolkozol? – rebbentett fel Tyron, pedig már éppen mentálisan vertem a fejem a mentális falba.
- Semmi lényegesen – ráztam meg a fejem. – Csak rájöttem, hogy tegnap akár a pisztolyomat is használhattam volna, hogyha eszembe jut, hogy a komódba tettem.
Rosszallóan nézett.
- Te tényleg a komódban tartod a pisztolyodat? – kérdezte hihetetlenkedve.
- Jobb, mint a zoknis fiók – vontam vállat, de cserébe olyan pillantást kaptam, ami világossá tette, mit gondol a fegyvertartási szokásaimról, amik egyébként igen helytelenek.
- Nem tárolhatsz töltött fegyvert az előszobádban – közölte, mint szigorú apuci, aki rájött, hogy drága csemetéje ebéd előtt gumicukorral tömte magát.
- Honnan veszed, hogy meg van töltve? – replikáztam, de ez a riposzt legfeljebb egy óvodában állta volna meg a helyét. Felvonta a szemöldökét.
- Miért, nincs?
Na, ezzel el is vesztettem vélt – és semmiképpen sem valós – előnyömet. Csúnyán néztem rá.
- Jól van – morogtam – akkor szerinted hol kellene tartanom?
Elmosolyodott, huncut, féloldalas mosollyal, és ebben a pillanatban sokkal inkább nézett ki huszonháromnak, mint harmincnak. Sok mindent látott, és sok mindent megélt már azalatt a nyolc év alatt, amióta a gyilkossági osztályon dolgozott. Olyan dolgokat, amiknek én még csak a felét sem tudtam. Néha a falra tudtam mászni a koravén tekintetétől, amitől mindig úgy éreztem magam, mint egy éretlen kis csitri, aki nincs tisztában az élet nagy dolgaival. Ez a mosoly azonban felszabadult volt, a tekintete pedig nyílt, és elragadó.
- Te duzzogsz, Donovan – édes volt, amikor így virult a feje, de jobban örültem volna neki, ha nem tudtam volna, hogy éppen rajtam nevet.
- Igazán örülök, hogy így feldobtam a reggeledet – undokoskodtam, de csak félszívvel. Nem voltam mérges rá, és jól esett egy kicsit évődni vele. Olyan természetes volt, olyan normális. Jelen pillanatban boldogan fogadtam mindent, ami még normális ebben világban, ha már én nem voltam az.
- Na gyere – ált fel a székről, még mindig veszettül csillogó szemekkel – Keresünk valami normális helyet annak a pisztolynak. – Nem várta meg, hogy utána induljak, kiment az előszobába, majd hallottam, hogy kihúzza a legfelső fiókot. – Legalább ne a legkönnyebben elérhető helyre tennéd… - szinte láttam magam előtt, hogy a fejét csóválja. Felsóhajtottam, kilöktem magam alól a széket, és utána indultam.
- Épp az a lényege, hogy könnyen el tudja érni – világosítottam fel, mire csak jelentőségteljesen rám pillantott.
- Ha valaki betör ide, első dolga lesz kirámolni ezt a szekrényt. Szerinted mit tenne, ha a legfelső fiókból egy pisztoly nézne vele farkasszemet?
Költői kérdésnek szánta, de nem bírtam ki, hogy ne válaszoljak rá.
- Azt gondolná: jé, egy pisztoly, aztán tovább menne a következő szekrényhez? – pimaszkodtam, mire csak kivette a fegyvert, betolta a fiókot, aztán a nappaliba indult.
- Már nem tűnsz betegnek – jegyezte meg célzatosan, mire csak kajánul elvigyorodtam.
- Biztos a te jótékony jelenléted tesz.
Vigyorogva megcsóválta a fejét, majd a könyvespolchoz lépett.
- Tedd be az egyik könyved mögé – javasolta, és már lépett is volna a tettek mezejére, de közbeszóltam.
- Persze, és ennyi könyv között nyílván meg is fogom jegyezni, melyik mögé dugtad.
Felsóhajtott.
- Akkor a TV-s szekrénybe.
- És akkor majd a dvd-k között keresgéljem?
Igen célzatosan nézett rám. Arra célzott, hogy menjek a fenébe a kukacoskodásommal. Vigyorogtam, mint az érett vadalma.
- Te ezt élvezed, mi? – vádolt meg.
- El sem hinnéd mennyire.
Mosolyogva csóválta a fejét, majd körbenézett a szobában, végül a bárszekrényen állapodott meg a tekintete. Valójában csak névlegesen volt bárszekrény, és csak azért foglalta még mindig a helyet, mert a garnitúrához tartozott, éppen beékelve a TV szekrény, és a könyvespolc közé. Szét kellett volna bontanom az egészet, hogy kiszedhessem innen, ahhoz meg valahogy eddig még nem éreztem elég tettrekészséget magamban. Tehát a bár szekrény üresen árválkodott, várva sorsa beteljesedését, amikor is talán valaki egyszer majd alkoholt talál tenni bele. Sejthető volt, hogy ez nálam egyhamar nem fog előfordulni.
- Ez jó lesz – jelentette be Ty. – Úgyis üres, és még kulcsa is van.
- Zseniális vagy – kommentáltam ironikus hanglejtéssel, miközben kinyitotta a szekrényt, kiszedte a tárat, majd az immár szétszerelt fegyvert elzárta. Kritikus szemmel méregettem tevékenységét. – És szerinted nekem majd lesz időm arra, hogy a nappaliba rohanjak, kinyissam a szekrényt, és összeszerkesszem a pisztolyt, miközben a rosszfiúk rám törik az ajtót?
Felém fordult, majd elnéző mosolyra húzta a száját, és közelebb sétált.
- Senki sem fogja rád törni az ajtót, de ha mégis, úgyis a pisztoly lenne a legutolsó dolog, ami az eszedbe jut – megállt előttem, és nem igazán hatotta meg durcás pillantásom. – Különben is – a fülem mögé simított egy arcomba göndörödő tincset, majd mosolyogva leengedte a kezét – van neked jobb fegyvered, annál a pisztolynál.
Nem tehettem róla, nem tudtam haragudni rá, úgy főleg nem, hogy igazából nem is akartam. Még mindig vidáman nézett a szemembe, és már éppen közöltem volna vele, hogy milyen egy manipulatív kis szemét, mikor megcsörrent a mobilja. Meg se nézte, ki keresi, csak a füléhez kapta.
- Collins – majd a pillantása egyik pillanatról a másikra elkomorodott. Mutatóujját felemelve egy pillanat türelmet kért, majd arrébb lépett, és az ablakhoz sétált. Halkan beszélt, úgyhogy csak néhány foszlányt sikerült elkapnom. – Mikor?... Nem, nem tudom… Ez biztos? Tizenöt perc és ott vagyok. – Letette, majd felém fordult. Az arca semmi jót nem ígért.
- Mi a baj? – léptem közelebb, és éreztem, hogy az idegesség a gyomromba kúszik. Sokáig nézett szótlanul, kifürkészhetetlen arckifejezéssel, mielőtt végre megszólalt.
- Sulivan Harpert tegnap éjjel meggyilkolták – mondta végül, nekem meg mintha ólom golyó zuhant volna a szívemre. Tyron minden rezdülésemet zsaru-szemmel figyelte. – Az előzetes vizsgálatok szerint lidércek ölték meg.