2009. január 28., szerda

.:Szösszenetek:.

.: Emlék :.

 
A sötétség szinte észrevétlenül ereszkedett a városra. Csendesen osont a házak között, és mindent bekebelezett, ami az útjába került. Szép sorban felgyulladtak az utcai lámpák, de fényük csak szánalmas próbálkozás volt arra, hogy távol tartsa a közelgő éjszakát. A fák lombjai meg-megzizzentek a langyos nyári szélben, amelyben már érezni lehetett a közelgő zápor ígéretét. Minden csendes volt és nyugodt, épp úgy, ahogyan emlékeztem rá.
Egyedül sétáltam el a kertek mellett, lépteim visszhangot vetve koppantak a délután folyamán felforrósodott aszfalton. A járda szélén a fű megbarnult, kiégett a nap, és mióta az emberek elmentek innen, senki sem maradt, aki gondozza. Ahogy a házakat sem építette újra senki, a tizenegy évvel ezelőtti tűzvész óta. A romokat ugyan már benőtte a gaz, de nekem még mindig összeszorult a gyomrom, mikor felidéztem a tűz ropogásának hangját, a füst tömény, fojtogató szagát, ami felébresztett és kiűzött az ágyamból akkor éjszaka.
A szüleim szobájához rohantam, és ököllel kezdtem ütni az ajtót. A fekete füst a küszöb alól szivárgott, a sima, szépen faragott ajtólap pedig olyan forró volt, hogy hólyagosra égette a kezem. De én csak dörömböltem, és kiabáltam, hogy ébredjenek már fel és jöjjenek ki végre hozzám! Kormos arcomat könnyek maszatolták, és egyre kétségbeesettebben püföltem azt az átkozott ajtót. De ők nem jöttek ki.
Zokogva estem térdre, és csak egyetlen szót hajtogattam folyamatosan, mint valami mantrát: kérlek, kérlek… Senki sem felelt, csak a tűz ropogása, és a lángok monoton morajlása, alig egy ajtónyira tőlem.
Egy szomszéd talált rám. A karjába kapott és kirohant velem az utcára. Nem láttam semmit, nem figyeltem semmire. Fel sem fogtam a körülöttem tomboló káoszt, a síró, vérző, kétségbeesett embereket… Ahogy azt sem, hogy a környéken az összes ház lángokban áll.
A következő dolog, amire emlékszem, hogy a kórházban vagyok, és egy orvos a kezemet kötözi.
Tíz éves voltam ekkor.
Mikor a nagyszüleim eljöttek értem, egy szót sem szóltam, nem vetettem magam könnyek között a nyakukba. Egyszerűen csak kézen fogtam őket, és velük mentem.
És azóta sem voltam képes sírni, vagy akár csak beszélni róla. Eltemettem magamban, jó mélyre, ahol senki, és semmi nem érheti el, de sosem tudtam feldolgozni. Soha nem is fogom tudni.
És azóta sem voltam képes visszajönni ide… Egészen mostanáig. Mert csak most éreztem úgy, hogy képes vagyok szembenézni vele, és talán nem roppanok össze teljesen, ha újra látnom kell.
Megálltam a romok előtt, és felnéztem a kiégett ablakokra, a kormos falakra, a megroggyant tetőre… Remegni kezdett a kezem.
Eleredt az eső.
A hűvös cseppek pillanatok alatt eláztattak, a hajam az arcomhoz tapadt. Villám cikázott át az égen, mennydörgés hangja robajlott végig a házak között.
És ekkor sírni kezdtem.

2009. január 25., vasárnap

.:Szösszenetek:.

.:Szavak:.

Egyetlen rossz időben, rossz helyen kimondott szó is egy életre tönkre tehet mindent. Egyetlen szó, és mindennek vége.
Ma is tisztán emlékszem, ahogy azt üvöltöm az anyának: gyűlöllek!, és lecsapom a telefont. Arra is pontosan emlékszem, mit éreztem, mikor néhány órával később felhívott a rendőrség. emlékszem a jeges rémültre, ami elöntötte a gyomromat, aztán a kétségbeesésre, végül a mindent elárasztó ürességre.
Anyám autóbalesetet szenvedett, miközben éppen hazafelé tartott a munkából. Egy kamion vágott át az ő sávjába, és az árokba sodorta a kocsiját. A sofőr mögött hosszú út állt, elaludt a volánnál. Véletlen volt. Baleset. Anyám még a helyszínen meghalt, és az utolsó dolog, amit mondtam neki, az volt, hogy gyűlölöm.
Annyiszor kívántam, bár visszaforgathatnám az időt. Bár elmondhatnám neki, mennyire sajnálom, és hogy nagyon szeretem. Megakadályoznám a balesetet, megmenteném az életét…
De már nem tudok változtatni. Tizenöt éves korom óta azzal a tudattal kelek és fekszem, hogy anya miattam halt meg. Ha én nem kezdek el veszekedni, nem indult volna el idő előtt a munkából, és nem ütközött volna össze azzal a kamionnal. Mert ő sietett haza, hogy megbeszélhessük, hogy elsimíthassuk a problémát.
Soha nem ért haza.
Csak szavak.
Akkor megtanultam, hogy egyetlen rossz szó tönkre tehet egy egész életet. Visszafordíthatatlan lavinát indíthat el, amely mindent elsodor, ami csak az útjába kerül.

.:Szösszenetek:.

.:Voltál már…?:.


Voltál már igazán szerelmes?
Arra gondolok, mikor minden porcikád remegni kezd, ha meglátod. Mikor a pulzusod felgyorsul, valahányszor meghallod a hangját, a szíved pedig úgy dörömböl, mintha ki akarna ugrani a bordáid alól. Szinte levegőt sem kapsz, mikor rád néz, vagy elmosolyodik. Ha nem láthatod, úgy érzed, valami hiányzik, mintha belül üres lennél, és bárhogy is próbálod, ezt semmi sem mulasztja el.
Már messziről felismered a mozgását, kiszúrod a legnagyobb tömegben is. Csak elsétál melletted, talán észre sem vesz, mégis képes lennél bármit megtenni érte. Nincs olyan dolog, amiről ne ő jutna eszedbe. Álmodozol, reménykedsz…
És közben gyűlölöd, hogy így van. Hogy ekkora hatással van rád, hogy ennyire fel tud kavarni. Hogy hiába próbálod tagadni, a szikra lángra kap, és elevenen emészt el. Pontosan akkor és úgy, amikor és ahogyan a legkevésbé számítasz rá.
Nem tehetsz semmit. Rab lettél a saját testedben. Egy láthatatlan bilincs feszít belülről, amit sehogy sem tudsz szétzúzni. És minél erősebben próbálsz nem gondolni rá, annál többször eszedbe jut.
Ő pedig eközben talán azt sem tudja, hogy létezek. Legszívesebben a karjaiba rohannál, hozzá bújnál, csak el ne engedjen többé – pedig ő nem érzi. Nem lesi titkon minden mozdulatodat, nem te árasztod el minden gondolatát. Rád mosolyog – úgy ahogyan csak ő tud – de a szíve nem dobban bele, mikor viszonzod a mosolyát.
Te mégis reménykedsz, bízol… próbálod tagadni, és közben azt várod, mikor múlik már el végre. Mikor tudsz majd úgy ránézni, hogy már nem fáj a gondolat, hogy sohasem lesz a tiéd.
Aztán egyszer csak vége lesz – olyan gyorsan, ahogyan érkezett. Elmész, és nem látod őt többé. Tudod, hogy több alkalmad már nem lesz elmondani neki. Ott áll lelőtted, de a szíved máris belesajdul a hiányába. Mégsem mondod el neki, mit érzel.
Már nem látod minden nap, mégis sokáig veled marad. Fájón megbújik az agyad, a szíved egy rejtett zugában, mindig újra és újra felbukkan, mikor már azt hinnéd, túl léptél rajta. Nem tehetsz semmit, csak vársz.
Évek telnek el, de időről-időre eszedbe jut néha. Az jár a fejedben, mi lett volna ha… Ha mégis sikerül. De már nem fáj a hiánya, nem kínoz, már nem ő jár a fejedben minden percben. Azt hiszed, sikerült túlélned.
És ekkor véletlenül összefutsz vele. Újra beléd csap a villám, megrohannak az emlékek, a vér száguldani kezd az ereidben. Nem változott semmit, a mosolya a régi – és most sem veszi észre, milyen vihar tombol a nyugodt álarcod mögött.
Beszélgetni kezdtek, és felszínre törnek a régi érzések. Átkozod magad, amiért sok éve ott és akkor, nem mondtad el neki. Még mindig reméled, hogy másként alakulhatott volna minden. És ekkor feladod. Nem küzdesz tovább ellene, mert végre összeszedted a bátorságodat, hogy szembenézz vele.
A szemedet ellepik a könnyek, és mikor felpillantasz rá, remegni kezd a kezed. A hangod elcsuklik, ahogy megkérdezed:
- Voltál már reménytelenül szerelmes?

2009. január 21., szerda

A következő generáció - 15. fejezet

az előző rész tartalmából:
Shadowra néztem, aki még mindig, az ágy szélén ült, és csak most tudatosult bennem, hogy a kezét szorongatom. Az ujjperceim elfehéredtek, remegtem, mint a kocsonya. A szemébe néztem és kimondtam:
- Meg fogok halni – a hangom elcsuklott.
- Miről beszélsz?
Nagyra nyitottam a szemem, nem akartam sírni, de bárhogy is igyekeztem, egy könnycsepp mégis végigszánkázott az arcomon. A szavaim furcsán szóltak, mintha nem is én mondtam volna ki őket:
- Láttam a halálomat.


15. fejezet


- Az nem lehet – Shadow a fejét rázta, mintha azzal, hogy ezt mondja, tényleg megváltoztathatná a tényeket. Az ablaknál állt, háttal nekem, de még a sötétség ellenére is láttam, hogy időnként megfeszül a válla.
Nem tudtam, mit mondhatnék. A hirtelen jött sokk okozta pánik csillapodni kezdett, és valami fásult beletörődés uralkodott el rajtam. Meg fogok halni – a mondat egyre csak ott visszhangzott a fejemben, és már egyáltalán nem zaklatott fel annyira, mint mikor először mondtam ki a szavakat. Meg fogok halni – előfordul az ilyesmi. Hiszen már születésemtől tisztában vagyok vele, hogy a Vadászok korán halnak. Miért pont én lennék kivétel? Semmivel sem vagyok jobb, mint bárki más. Úgyis jönni fog valaki, aki átveszi a helyemet. Anyáék majd megsiratnak, meggyászolnak, és élik tovább az életüket. Ők is fel vannak erre készülve; tisztában vannak vele, hogy egyszer el fog jönni a pillanat, mikor talán már soha többé nem érek haza egy őrjárat után.
- Victoria – gondolataimból Shadow riasztott. Felém fordult, alakját körülvette az ablakon bevilágító utcai lámpa fénye. – Mit láttál egészen pontosan?
Egészen pontosan? Az, hogy meghalok, nem elég pontos megfogalmazás?
Felsóhajtottam, és hátamat az ágy támlájának döntöttem. Minden porcikám sajgott, és a halántékomban tompán lüktető nyomás jelezte, hogy hamarosan kiadós migrénre is számíthatok. Lehunytam a szemem, és elmeséltem mindent. Minden egyes részletet – a forróságot, a kőfalakat, a kandallókat, csuklyást… Itt elakadtam egy pillanatra, mert nem tudtam, hogyan is folytassam. A gyomrom ökölbe szorult, és kivert a víz, ha eszembe jutott, kit véltem felfedezni haldokolva, könnyes szemmel a kámzsa alatt. Talán tévedtem, hallucináltam, vagy egyszerűen csak nem láttam jól. Tévedtem. Tévednem kellett!
Shadow, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat:
- Nem ismerted fel azt a csuklyás alakot?
Kinyitottam a szemem, és plafont kezdtem bámulni. Néztem, hogy mozognak rajta az árnyak, próbáltam értelmes képpé alakítani a különböző amőbákat. A vámpír csak hallgatott, a válaszomra várt, és közben éreztem, hogy folyamatosan engem néz. Végül nagy levegőt vettem, és hazudtam:
- Nem. Fogalmam sincs, ki lehetett.
- Biztos?
Rápillantottam a szemem sarkából. Tudta. Nagyon is jól tudta, hogy nem mondok igazat.
- Egészen biztos.
Nem hitte el, és én sem törtem össze magam nagy igyekezetemben, hogy legalább félig-meddig őszintének hassak. Már nem érdekelt a látszat. Nem akartam többé erősnek látszani, úgy tenni, mintha meg se kottyanna ez az egész. Beletörődtem, hogy meg fogok halni, de féltem. Féltem attól, amit majd magam mögött hagyok, és ami majd azután várni fog rám, de tudtam, hogy képtelen vagyok megakadályozni. Bárhogyan is tiltakoznék, vagy küzdenék ellene, végül úgy is ott kötnék ki. Abban a teremben, a magas, sötéten csillogó kőfalakkal, a lángok táncoló fényének árnyékában, a bőrömön érezve a forróságot, és a halál leheletét.
Megborzongtam, ahogy újra felidéztem, és próbáltam elűzni a képet a fejemből, ahogy fölém hajol, és hátrahúzza a kámzsát az arcából. Felrémlettek az ismerős, fekete szemek, de ahogy a szemem sarkából rápillantottam, képtelen voltam elhinni. Nem lehetett igaz, az álomnak mást kell jelentenie – győzködtem magam, de mégis megmaradt bennem valami megfoghatatlan rossz érzés, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy most is épp egy szobában vagyok vele. Hogy bármelyik pillanatban megölhetne.
- Victoria.
- Hm? – zavartan néztem fel rá. Szinte el is felejtettem, hogy ő is itt van, és valószínűleg mindent leolvashatott az arcomról az utolsó gondolatig.
- Én segíthetek – mondta halkan, és éjfekete tekintetét az arcomra szegezte.
Csak a fejemet ráztam. Nem segíthet. Senki sem segíthet. Ha meg kell történnie, akkor meg fog, és senki sem tehet ellene semmit. Eluralkodott rajtam a reményvesztettség és a letargia. Ha választhattam volna, soha nem akarom ezt látni. Könnyebb lett volna, ha nem tudok semmiről, ha csak egyszerűen meghalok, amikor eljön az ideje. Így minden pillanatban csak arra tudtam gondolni, mikor következik már be. Talán ha kilépek ebből a lakásból, soha többet nem jövök vissza. Soha nem beszélhetek már apáékkal, vagy Stephennel, nem látogathatom meg Mady sírját, és nem lehetek ott Andy temetésén sem. Annyi mindent szerettem volna még megtenni, mielőtt meghalok, és most egyszeriben úgy éreztem, semmire sem lesz már elég időm. Mintha az óra folyamatosan ott ketyegne a fejem felett, számolva a még hátralévő perceket.
- Azt mondtam, hogy nem hagylak meghalni – szólalt meg csendesen. – És megtartom, amit ígértem.
Ránéztem, és lassan kezdtem megérteni, mire megy ki ez az egész.
- Nem tartozol nekem semmivel – néztem rá komolyan, mire összevonta a szemöldökét.
- Hogy érted?
- Nem kell életben tartanod azért, hogy Mady halálát törleszd – válaszoltam kerek, egész mondatban. – A két helyzet távolról sem ugyan az.
- Ezt én is pontosan így gondolom – felelte, én pedig elvesztettem a fonalat.
- Nem kötelességed segíteni nekem – ráztam meg a fejem. – Semmi nem tart vissza. Bármikor elmehetsz, ha akarsz! – győzködtem, mert talán jobb is lett volna, ha elmegy. Így csak mindent összezavart. Nem tudtam, hogyan kezeljem az álmomban látott dolgokat, és a valóságot. Ahogy itt állt, néhány méterre tőlem, nem tudtam elképzelni, hogy tényleg képes lenne megtenni. Ami már önmagában is elég riasztó dolog, tekintve, hogy néhány napja még rettegtem, akár csak egy levegőt szívni vele. Megrémisztett, hogy már egyáltalán nem félek tőle. Talán hülyén hangzik, de ez az igazság. Teljes biztonságban éreztem magam mellette, és ez egyre jobban idegesített.
Ellépett az ablaktól, az arca árnyékba borult. Nem láttam a szemeit, de éreztem, hogy engem néz.
- Tudom. De nem is azért vagyok itt, mert kötelességem lenne.
Megállt az ágy mellett és lenézett rám. A tekintetünk összekapaszkodott, és egy pillanatra beláthattam a higgadt maszk mögé. Feldúlt volt, tanácstalan. És valahol mélyen – talán csak képzeltem – mintha félelem villant volna meg a fekete szemek mélyén. De nem attól félt, hogy talán őt is megölhetik. Hanem attól, hogy én bármikor meghalhatok. Komolyan vette az álmomat. Hitt nekem, nem nézett hülyének. Pillanatnyilag nem is kívánhattam volna többet.
Leült az ágy szélére, és futólag végigsimított az arcomon. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Erre nem számítottam. Halványan elmosolyodott.
- Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni – a mosoly eltűnt, az arca újra bezárult. – Segíteni akarok. De ehhez muszáj elmondanod, kit láttál a csuklya alatt.
Nagy levegőt vettem, és lehajtottam a fejem. Nem akartam, hogy lássa a bennem kavargó káoszt, mert lassan már abban sem voltam biztos, jól láttam-e egyáltalán. Annyira abszurdnak tűnt ez az egész.
Megráztam a fejem. Már úgy is mindegy. Ránéztem, és olyan halkan szólaltam meg, hogy abban sem voltam biztos, tényleg kimondtam-e a szavakat:
- Téged.
Csak nézett rám, az arcán nem látszott semmi, és ez a közöny most már végre megijesztett. És ha tényleg igaz? Ha nem csak valami szimbolikus jelentése volt? Ha pontosan annak látszott, ami valójában, és tényleg Shadow vadásztat rám? Ha tényleg ő akar megölni?
A pulzusom felgyorsult, az adrenalin végigszáguldott az ereimen, és kész voltam arra, hogy bármelyik pillanatban a torkomnak ugorhat, és akkor ennyi volt.
De nem tett semmit, csak megrázta a fejét.
- Sosem bántanálak.
Úgy éreztem, mintha a tüdőmre nehezedő nyomás enyhült volna egy kicsit. Újra kaptam levegőt.
- Tudom.
Hazudtam, de talán nem is akkorát. Valahol legbelül tudtam, hogy tényleg nem tenné meg, de az ösztönök élesek maradtak. Megtanultam, hogy mindig készen kell állnom, hogy megvédjem magam, és hogy nem bízhatok senkiben, mert bármikor elárulhatnak. De ahogy most Shadowra néztem, rájöttem, hogy valamiért kezdek bízni benne. Még akkor is, ha ez ellent mond a józanész minden lehetséges törvényének.
- Nem kell félned – mondta végül. Azt hiszem rájött, hogy a bizalmam nem egészen feltétel nélküli, hogy valahol még mindig félek tőle. - Nem árulnálak el. Sosem hittem volna, hogy valaha bízni fogsz bennem – mosolyodott el keserűen, és ez a keserűség az éjfekete szemekbe is beszivárgott – És most, hogy mégis kezdesz, nem vagyok bolond, hogy ezt kockára tegyem.
- Miért olyan fontos neked, hogy bízom-e benned, vagy sem? - muszáj volt megkérdeznem, még akkor is, ha nem fogok egyenes választ kapni. Legalább meg akartam próbálni.
De ahogy számítottam rá, nem válaszolt. Felállt az ágy széléről, és az ajtóhoz sétált. Mielőtt kiment volna még visszanézett és elmosolyodott – ezúttal sem tudtam megfejteni, mire gondolhat éppen.
- Ha gondolod, beviszlek a kórházba Tylerhez. Nem rég telefonáltak, hogy magához tért.
Kiegyenesedtem ültömben, és valami megfoghatatlan megkönnyebbülés árasztott el. Magához tért, ami azt jelenti, hogy már jobban van. Hál' Istennek.
- Öt perc, és kész vagyok – bólintottam, és lehajtogattam magamról a takarót. Shadow biccentett, és már majdnem becsukta az ajtót, mikor utána szóltam: - Köszönök mindent.
Halványan elmosolyodott.
- Nincs mit megköszönnöd – azzal kilépett, és halkan becsukta az ajtót maga után.
Csak ültem az ágy szélén, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Nagyon szerettem volna bemenni Tylerhez, de volt egy olyan rossz sejtésem, hogyha most kilépek innen, soha többé nem fogok visszajönni. Kísértett az álom, és az sem tudott különösebben megnyugtatni, hogy nem Shadow küldte rám a halálbrigádot. Az a csuklyás alak attól még meg akart ölni, és én nem tudtam, hogyan küzdhetnék meg vele. Hiszen, ha csak megérzem a jelenlétét, harcképtelenné válok. Nem tudtam volna megmondani, miért vagyok ennyire érzékeny a halál jelenlétére, de az biztos, hogy mindig megéreztem. Ezért is tudtam bizonyos szintig érzékelni a vámpírok jelenlétét is. De ők sosem váltottak ki belőlem ilyen heves reakciót. Ilyet azelőtt csak Daren jelenlétében éreztem, ezért sem mentem soha önszántamból a kísértet odújába. Bár tudtam, hogy Daren nem egészen olyan, mint egy kísértet. Valami nem stimmelt vele. Halott volt, de mégsem egészen. Mintha már régen tovább kellett volna mennie, de valami miatt itt rekedt, két világ között. Az engem üldöző alak is egy ugyanilyen „féllény” lenne? Nem tudtam valami sokat erről az egészről, de nekem nem tűnt szokványos dolognak. Kétlem, hogy ez általános lenne, és nem hinném, hogy minden sarkon ilyesfajta alakokba botolhat az ember. Én legalábbis Darenen kívül még sosem találkoztam hasonlóval. Ezért is nem szóltam róla Andy-nek. Nem éreztem szükségét. Nem gondoltam, hogy Daren puszta létezése fontos lehet. Pedig beszélnem kellett volna erről Andy-vel. Tudnia kellett volna, és akkor talán most én is okosabb lennék. Úgy éreztem, mintha a sötétben tapogatóztam volna, és már nem maradt senki, akit megkérdezhetnék erről.
Hacsak... Tekintetem a csukott ajtóra tévedt. Talán Shadow meg tudná mondani, hogy mi a fene is ez. El kellett mennem Darenhez és beszélnem vele, de nem lehet biztos benne, hogy a vén, bogaras kísértet, tényleg elmond-e mindent, vagy nem hallgatja-e el a fontosabb részleteket. Shadow viszont már nem mai gyerek, talán találkozott már ehhez hasonlóval. Meg kell kérdeznem tőle.
Feltápászkodtam, és a széken lógó ruháimhoz mentem. Gyorsan magamra kapkodtam mindent, és már a cipőmet húztam, mikor kopogtak.
- Gyere csak – szóltam ki, mire Shadow feje jelent meg a résnyire nyitott ajtóban.
- Ha kész vagy, indulhatunk.
Felegyenesedtem, és felkaptam a kabátomat.
- Kész vagyok.
A lábaim még mindig nem szuperáltak rendesen. Csak lassan, bicegve tudtam lépkedni, és ha nem figyeltem a légzésemre, a bordáimba időnként belenyilallt a fájdalom. Nagyon bíztam benne, hogy a következő órákban nem kell majd menekülnöm. Ha nem kapok egy kis haladékot, hogy legalább nagyjából rendbe jöjjek, akár már kezdhetem is szervezni a temetésemet. Bár az is lehet, hogy így is-úgy is mindegy. Mindenképpen fel kellett készülnöm a legrosszabbra.
Shadow a könyököm alá nyúlt, és segített kitántorogni a lakásból. Baromira méltóságon alulinak éreztem a dolgot, de mivel valóban szükségem volt a segítségre, így nem löktem el a kezét, inkább néma megadással tűrtem, hogy lemanőverezzünk a lépcsőn, ki az utcára.
Itt már viszont egyáltalán nem éreztem biztonságban magam. Nem bírtam szabadulni az érzéstől, hogy figyel valaki, és azon a három perces úton, amíg a kocsihoz nem értünk, legalább tízszer fordultam körbe, hogy biztos legyek benne, nem követnek-e. A vámpír nem bírta túl sokáig a megugrott paranoia szintemet.
- Ne aggódj – suttogta a fülembe – Megvédelek.
- Tudom – nyeltem nagyot, de nem kifejezetten sikerült megnyugtatnia – Egyszerűen csak gyűlölöm, hogy nem tudom mi fog történni. Ráadásul ilyen rokkantan még csak fel sem tudom venni a harcot.
Nem igazán éreztem jobban magam attól, hogy kimondtam. Nem szerettem beismerni, hogy nem tudok vigyázni magmar. Utáltam, hogy nem lehetek önálló. Hogy még egy egyszerű lépcsőzéshez is segítségre van szükségem.
Shadow az anyósülés felé kormányzott, és még csak nem is tiltakozhattam ellene. Valószínűleg még a pedálokat sem bírtam volna lenyomni, így nagyot nyeltem, és csendben maradtam. Úgy éreztem magam, mint egy rokkant vénasszony, és ez nem kifejezetten tett jót az önértékelésemnek. Hogy a biztonságérzetemről már ne is beszéljünk.
Gyorsan beértünk a kórházba, és a tíz perces út alatt senki sem támadott meg, vagy akart leszúrni egy baromi éles tőrrel. Kezdtem egy árnyalattal pozitívabban szemlélni a világot. Talán mégsem ma fogok meghalni…
Az információs pult mögött álló idősebb nő szenvtelenül mért végig minket. Be kell valljam, tényleg kilógtunk kissé a tömegből, bár én még nem is szúrtam szemet annyira, mint a mellettem lépdelő magas, sötét alak. Shadow alig észrevehetően fogta a könyökömet, és óvatosan kormányozott be az ajtón, míg le nem parkoltunk a pult előtt.
- Jó napot, Tyler Brown-hoz jöttünk – mondtam, és igyekeztem a lehető legudvariasabb hangot megütni. Teljesen feleslegesen strapáltam magam.
- Húsz perce vége a látogatási időnek – felelte színtelen hangon, és úgy döntött, nem is veszteget ránk több időt. Na ne vicceljen már velem!
- Kérem, nagyon fontos lenne, hogy lássam – próbáltam a jobbik énjére hatni, de a következő pillanatban világossá vált, hogy nincs jobbik énje.
- Jöjjön vissza holnap.
Holnap talán már nem élek! De nem mondtam ki hangosan. Úgy sem értem volna el vele semmit, ha csak azt nem, hogy teljességgel hülyének néz. Lássuk csak, mivel nem próbálkoztam még…
- A húga vagyok. Csak most érkeztem meg Bostonból – rögtönöztem, ami épp az eszembe jutott – Nem tudtam, hogy már vége a látogatásnak. Kérem, nem tehetne kivételt, csak most az egyszer?
- Nem – vágta rá azonnal, még csak meg sem fontolta, rám sem nézett. Iratokat kezdett rendezgetni, és részéről letudta a beszélgetést. Fel ment bennem a pumpa, és meg fordult a fejemben, hogy mi lenne, ha egyszerűen csak besétálnék, és fütyülnék a látogatási időre. Úgy sem tudnának megállítani, ráadásul itt van mellettem Shadow. Próbáljon csak valaki megakadályozni!
Azt hiszem, a vámpír rájöhetett, mit forgatok a fejemben, mert megszorította a karomat, és a fülembe súgott, hogy azt a váróban ülők közül senki sem hallhatta:
- Gyere, menjünk. Holnap visszajövünk.
Gyilkos tekintettel meredtem alig néhány centiről a fekete szemekbe.
- Te is tudod, hogy holnapra talán már nem élek – szűrtem a szavakat a fogaim között.
Állta a pillantásomat, és olyan halkan válaszolt, hogy szinte csak a szájáról olvastam a szavakat:
- Nem fogsz meghalni Victoria. Mondtam, hogy nem hagyom.
- De garanciát nem vállalhatsz érte.
Néhány pillanatig farkasszemet néztünk, de úgy tűnt, ezúttal én vagyok az elszántabb. Shadow lazított a szorításon, és felsóhajtott. Körbenézett, de jelenleg senki sem figyelt ránk. A pult mögött álló nő teljesen belemerült a papírok rendezgetésébe, a váróban ülő embereknek pedig volt nagyobb bajuk is, minthogy velünk foglalkozzanak.
- Rendben – felelte végül. A következő pillanatban a villámnál gyorsabban rántott be az éppen akkor érkező liftbe. Az embereknek talán fel sem tűnt, hogy már nem vagyunk ott, szinte még nekem is nehéz volt követnem az eseményeket.
Az ötödiken szálltunk ki, és jobbra indultunk a hosszú folyosón. Szerencsére nem találkoztunk össze senkivel. Csendesen, és amennyire tőlem tellett, gyorsan követtem Shadow-t, amint végig osont a kórtermek előtt, végül megállt az egyik előtt, és ellenőrizte a szobaszámot az ajtón. Épp akkor értem mögé, mikor résnyire nyitotta az ajtót. Hátra fordult, és suttogva szólalt meg:
- Én kint megvárlak. Siess.
Bólintottam, aztán elléptem mellette, és halkan becsuktam magam mögött az ajtót.
A szoba két ágyas volt, de csak az egyikben feküdtek. Gépek villódzottak, és csipogtak, és ott magasodott a kötelező infúziós állvány is. Összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy az a fickó nem csinált semmit, hozzá sem ért Tylerhez, mégis így el tudta intézni. Nem tudtam szabadulni a bűntudattól, ahogy az ágyon fekvő alakot néztem. Az arcát nem tudtam kivenni a félhomályban, de egyenletes szuszogásából arra következtettem, hogy alszik. Talán jobb lenne, ha nem ébreszteném fel. Valószínűleg begyógyszerezték, és az altatók hatása sokáig tart, biztosan órákig nem ébred majd fel.
Csendes léptekkel az ágyhoz sétáltam, és lenéztem rá. Könnyek kaparták a torkomat, és igyekeztem nagyra nyitni a szemem, nehogy kicsorduljanak. Az arca ép volt, eltekintve egy apró vágástól a homlokán, teljesen sértetlennek tűnt. Mégis olyan betegesen sápadt volt, úgy fénylett a bőre, hogy tudtam, komoly a baj. A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, a monitor is szép, egyforma görbéket rajzolt. Meg fog gyógyulni – hajtogattam magamnak, de a rossz érzés nem akart elmúlni. Azaz alak még csak hozzá sem ért, épp csak ránézett, és ő majdnem meghalt. Hullámokban árasztott el a félelem, és akaratlanul is újra felvillant előttem a kép, ahogy a mellkasomba vágja a kést. A földre esem és elvérzek, mielőtt akár csak megpróbálhattam volna védekezni. Újra végig futott rajtam az a túlvilági erő, éreztem a bőrömön a halál érintését. Megborzongtam, és az érzés elmúlt.
Találnom kell valami megoldást, nem létezik, hogy így legyen vége. Olyan nincs, hogy nem tehetek semmit, hogy nem akadályozhatom meg valahogy! Tyler békés arcát néztem, és rájöttem, hogy nem akarom feladni. Egyszerűen nem tehetem ezt velük. Vele, Stephennel, a szüleimmel… Shadow-val. Ők mind bíznak bennem. Anyáék számítanak arra, hogy haza térek, nem okozhatok nekik fájdalmat. Meg kell próbálnom. Az nem segít, ha nem törődöm vele, ha már lejátszottnak tekintem a meccset. Mert még nincs vége. Addig nincs, amíg hajlandó vagyok küzdeni az életben maradásért.
Lehajoltam, és puszit nyomtam Tyler homlokára. Nem moccant meg, nem ébredt fel. Talán mire magához tér, már régen vége lesz ennek az egésznek. Bárcsak én is átaludhatnám… Felsóhajtottam, és a kilincsre tettem a kezem.
Shadow ott várt az ajtó mellett, a falnak támaszkodva, és csak akkor pillantott fel, mikor halkan becsuktam magam után az ajtót. Rám nézett, én pedig viszonoztam a pillantását. Néhány másodpercnyi szemezés után neki vágtunk a folyosónak. Egy szó nélkül mentünk egymás mellett, és még akkor sem törtük meg a csendet, mikor észrevétlenül kisurrantunk a kórházból.
A kocsihoz érve automatikusan az anyósülésre szálltam, nem lettem volna most képes még a vezetésre is koncentrálni, és a vámpír amúgy sem engedett volna a kormány mögé ülni. Különben is annyi minden járt a fejemben, hogy nem bántam, ha nyugodtan gondolkodhatok egy kicsit.
- És most hová? – szólalt meg a sötétben Shadow, én pedig összerezzentem. Egy pillanatig el is felejtettem, hogy itt ül mellettem. Hogy hová? Ezt át kellett gondolnom. Annak semmi értelme nem lett volna, hogyha visszamegyek a lakásba és várom a csodát. Bár az sem tűnt túl okos megoldásnak, hogy keresni kezdjem a csuklyást. Nem akartam ennyire dolgok elébe rohanni, viszont Tyler állapota kifejezetten megijesztett. Nem bírtam csak ülni, és malmozni. Ty-ért ugyan jelenleg semmit sem tehettem, de eszembe jutott valami, amivel talán közelebb kerülhetek a megoldáshoz. Már előre kirázott a hideg a gondolattól is, de nem láttam más megoldást. Nem fogom megtudni, hogyan öljem meg a csuklyást, csak akkor, ha annál érdeklődöm, aki a legtöbbet tudja nekem mondani a két világ között élőkről. Az egyetlen megoldás Daren maradt.
- Látogassunk meg valakit – feleltem.
Shadow rám pillantott a szeme sarkából, de nem firtatta a dolgot. Nem kérdezett semmit, nem kezdett el vitatkozni velem, hogy a legjobb lenne most, ha a lakásban maradnék, biztonságban. Egyszerűen csak bízott bennem. Elfordította a kulcsot, a motor életre kelt. Kikanyarodtunk a parkolóból, bemondtam a címet, és már úton is voltunk.

2009. január 14., szerda

.:Család:.

A család is csak egy olyan kitalált fogalom, ami igazából azt jelenti, hogy sok idióta emberrel vagy körülvéve, akik mind azon dolgoznak, hogy megkeserítsék az életedet.
Én pillanatnyilag legalábbis így vagyok vele.
Ma éppen jó napom volt. De tényleg. Kivételesen valahogy minden jól jött össze. Holnap nem megyek suliba, mert Grétával nyíltnapra megyünk, pénteken pedig aqua parkba. Mi is jöhetne közbe? Mi is árnyékolhatná be a jókedvemet? Erre egyetlen szó van: Anyám.
Már vártam, hogy felhívjon, mert meg szerettem volna beszélni vele a hétvégét, hogy s mint legyen. Telefonál is, felveszem. Első kérdése: Mi van a kresszel? Megmondtam neki, hogy abba hagyom, mert egyszerűen nincs energiám még azt is végig csinálni, épp elég nyűgöm van jelenleg az érettségivel, meg a tanulással, hogy az iskolakeresésről már ne is beszéljek. Jah igen, mert cirka egy hónapom van rá, hogy kitaláljam, mi a fenét akarok majd csinálni egész hátra lévő életemben... Dehát, mi az nekem. Piti az egész (ehhez irónikus hangnemet tessék képzelni).
Tehát mondtam neki, hogy abba hagyom a kreszt. Ezzel ismét sikerült kinyitnom Pandóra szelencéjét - mint úgy tűnik mindennel, amit az utóbbi hónapokban teszek, vagy mondok. Mondhattam és akármit, érvelhettem akárhogy. Megkaptam a pofámba, hogy én mennyire leszarom ezt az egészet, és hogy ha nem lesz jogsim élve temethetem el magam - nem mintha kocsik csak úgy az égből hullanának, tehát gyakorlatilag jogsival a zsebemben buszozhatnék. .. Mindegy volt, mivel próbáltam menteni a helyzetet, konkrétan mintha a fallal próbáltam volna megértetni magam - azzal a különbséggel, hogy azzal valószínűleg többre mentem volna, mint anyával. Végezetül közölte, hogy most inkább leteszi a telefont, mielőtt olyat mondana, amit nem akar. Esélyem sem volt, hogy esetleg a hétvégét, vagy a pénteket szóba hozzam. Nem! Mert ő éppen rossz passzban van, és nincsen kedve végig hallgatni a lányát, aki esteleg talán még beszélt volna vele erről-arról.
Aztán meg apáméktól kaptam meg, hogy mit kavarok - szószerint idézve - mert mi is ez a péntek, meg ez az egész? Mintha nem erről pofáztam volna nekik az elmúlt napokban folyamatosan, de úgy tűnik csak feleslegesen pazaroltam a drága levegőt. Mert hogy Ricsike jönne, és nekem pénteken vigyáznom kellene rá, és akkor most huha, mi lesz... Jah, és különben is, mikor megyek már le végre keresztanyámhoz - megjegyzem, ezt "csak" két hete mondom nekik folyamatosan - hogy megbeszéljük a jelentkezéseket, meg számoljuk össze, mennyibe is fog nekünk fájni mindez. Szóval ezt is magyarázhattam el ezeregyedszerre is, de szerintem ennek sem volt semmi értelme... úgy is rá fognak kérdezni két nap múlva.
Nah, most jött be apám, hogy valahogy megoldják a pénteket, tehát csak nem ugrott az aqua park... Ha csak anyám ki nem talál megint valamit. Kinézem belőle. Már hallom is ahogy mondja: " Ha fürdeni van időd, akkor kresszezni is lenne!"
Nem is tudom minek strapálom magam.
Egy hónappal ezelőtt még az volt a baj, hogy "úúúúr isteeeen mennyit rontottam", most hogy tényleg kiderült, jah, csak feleslegesen baszogattak - már megint - merthogy egyáltalán nem lesz szar a félévem, kitaláltak valami újat. Pontosabban csak KITALÁLT, mert hogy ez a kersszezés egyedül anyám agyszüleménye - hogy megint legyeni mivel cseszegetnie, mert hát milyen unalmas is, ha nem tehetjük tönkre lányunk életét.
Keri, Nagyi, Timi, Apa - mind fel tudták fogni, miért hagyom abba a kreszt. Mert fontos az a rohadt érettségi, a fenébe is! Anyám ezt képtelen belátni!

Na mindegy. Most már kidühöngtem magam.
Talán holnap tudok beszélni anyával a hétvégéről, és talán lesz kegyes nem keresztbe tenni nekem. De hogy őszinte legyek, én már nem reménykedem semmiben.

2009. január 1., csütörtök

2009 első bejegyzése (:

Nos, üdv mindenkinek 2009-ben!!!

Ez az év valószínűleg éppen olyan pocsék lesz, mint az előző - legalább is nekem sanszos. Álljak hozzá pozitívabban? Nem fogok. Inkább vagyok pesszimista és kellemesen csalódom, mint hogy túlságosan is potimista legyek és a végén pofára essek, mint a zsíroskenyér.
Egyetlen pozitívum 2008-ban az volt, hogy végre rájöttem, kik az igazi barátaim. Akikről beszélek, pontosan tudják, hogy róluk van szó! Köszönöm nektek szíveim :))
Na de nem fogok itt oldalakon keresztül nyivákolni, mert egy: nagyon uncs lenne, kettő: nem is az én stílusom az önsajnálat.

A szilveszter este tök jó volt! Átjött Panka, dvd-ztünk - Herkules és Tinizombik forever! xD - megkíséreltünk kinyitni egy üveg pezsgőt (xD), meg dumáltunk mindenféléről - pl.: kiveséztük milyen idióták a pasik, szemetek a tanárok, hogy a szülőkről már ne is essék szó... xD

Jókedvemet mai nap kissé beárnyékolta a közelgő - újbóli - kreszvizsga, valamint a német tételek, amik közül nem hogy hármat, de még csak egy felet sem tanultam meg.
Viszont jó hír, hogy végre újra írtam! :D Ugyan nem túl sokat, de úgy fest, lassan, talán - gyorsan le is kopogom - sikerül kilendülnöm a holtpontról! :D
Az utolsó néhány napban azért megpróbálok ráfeküdni a dolgok tanulmányi részére is, hátha még nem késő - hátha sikerül már végra harmadszorra nem megbuknom azon a tetves kresszen! Már annyira elment a kedvem, az egész jogsis hercehurcától! Elbékávézgatok én, nem kell nekem jogsi! Különben is, kocsim úgy se lenne még az elkövetkezendő 5 évben, ez 100%! Akkor meg mi a frásznak strapáljam magam? Van ezer más dolog, amire sokkal inkább kellene tanulnom, és vagy százzal több, ami miatt idegesíthetem magam.

Már csak ennyi.
Ugyanis most mennem kell fürdeni, aztán döglés az ágyikóba!
Na pá!