2009. február 18., szerda

Káosz

Nos. Panaszkodjunk:
- Alkotói válság a köbön
- A tételekkel konkrétan sehol sem vagyok
- A magánéletem egy nagy kupac kaki
és mindennek a tetejében még a tablófotóm is borzalmas lett, amit voltak szívesek tegnap végre elkészíteni a tisztelt 12.E-ről. Ocsmányul nézek ki mind a tízakárhány képen, annyi szent, dehát mit lehessen tenni... a fotós is hozott anyagból dolgozik.
Az érettségi, valamint a tételek kidolgozása, mint Demoklész kardja lebeg a fejem felett, és úgy érzem az idő csak és kizárólag azért szalad ilyen rohamtempóban, hogy még közelebb vigyen az elkerülhetetlen véghez - ami az, hogy az égvilágon sehová, de sehová nem vesznek majd fel főiskolára. Mehetek majd vécésnéninek, vagy kaját osztogatni az ingyenkonyhára. De szép is lesz... -.-'
Kicseszett szar ez az egész felnőttéválási hercehurca. Utálom az iskolás éveket, de ez még mindig jobb, mint azon görcsölni, hogy felvesznek-e valahova, bejutsz-e arra a rohadt fősulira, és találsz-e majd magadnak munkát, ha már egyszer megígérted, hogy beszálsz a rezsibe.
Nos így állok. Pánikolok. De ezerrel ám!
Ezen konklúziók levonásaként megállapítom, hogy szar az élet.
Ez voltam én, röviden és tömören.

2009. február 4., szerda

.:Szösszenetek:.

.:Nosztalgia:.
Az öreg épület magányosan gubbasztott az éjszaka sötétjében, mint egy nagy, ormótlan óriás, aki az igazak álmát alussza. Az utcán álló lámpák fénye nem érte el a málladozó falakat, a betört ablakokat, és a lehullott tetőcserepeket. A szél meg-meglengette a széles, sárga szalagot, amit körben kifeszítettek a düledező ház körül: „Bontás alatt!”.
Ki hitte volna, hogy egyszer ez lesz majd a vége… Több, mint száz évvel ezelőtt, a mostani romok helyén egy forgalmas, jól működő kórház állt. Ezek a falak szinte mindent megéltek már; betegséget, gyógyulást, születést… halált. Most mégis bontásra ítélték, mivel már évtizedek óta nem üzemelt, azóta a bizonyos régi tűzvész óta. Sosem állították helyre, egyszerűen nem volt rá elegendő pénz, így elhanyagolták, és az idő vasfoga igencsak kikezdte már az amúgy sem túl stabil talapzatot. Életveszélyessé vált.
Nem rég, egy kisfiúra ráomlott a mennyezet, a kiérkező tűzoltók és mentősök már nem tudtak rajta segíteni. A város vezetése ekkor döntött úgy, hogy mindenki számára az lesz a legbiztonságosabb, ha a volt kórházat minél hamarabb lebontják.
Rengeteg rémtörténet keringett körülötte és mikor kicsi voltam, a szomszéd gyerekek azt mesélték, még mindig a falak közt kísértenek a kórház régi dolgozóinak szellemei, aki a tűzvészben vesztek oda annak idején. Emlékszem, a bátyáim egyszer rávettek, hogy egyedül menjek be, és rám zárták az ajtót. Órákig kiabáltam, míg végül valaki meg nem hallotta, és ki nem eresztett. Csak magamra vethettem, ostoba fogadás volt, és életem talán egyik legfélelmetesebb néhány órája. Akkor megfogadtam magamnak két dolgot; egy: bosszút állok a testvéreimen, de úgy, hogy sose felejtsék el, kettő: többet vissza nem megyek a régi kórházba, még ha az életem múlik rajta, akkor sem!
Persze évekkel később megint csak ott kötöttem ki, akkor már néhány barátnőmmel, és elhatároztuk, hogy szellemeket fogunk idézni. Természetesen nem sikerült, viszont néhány fiú alaposan ránk hozta a frászt, mikor fellöktek néhány öreg szekrényt, és behuhogtak az ablakon.
A ballagásom előtt jártam itt utoljára, mielőtt még másik városba mentem volna egyetemre. Akkor egyedül jöttem, ráadásul önszántamból. Egy helyet kerestem, ahol magam lehetek, és ez tűnt a legjobb választásnak, hogy eltűnhessek kicsit az emberek szeme elől. Szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem magam, és felkészüljek arra, hogy három nap múlva már egy idegem városban leszek, ahol senkit sem fogok ismerni, és nem fogom minden nap látni a barátaimat. Jót tett a csend, a magány. Az egész épületet bejártam. Végig mentem a romos folyosókon, és néztem, hogy csillan meg a napfény a lépteim felkavarta porszemeken. Ekkor már nem is értettem, mit találtam olyan félelmetesnek benne évekkel ezelőtt.
Most pedig újra ott álltam előtte. Nagyon régen nem jártam már errefelé. Csak hétvégenként jöttem haza, és akkor mindig volt más dolgom, sosem jutott eszembe, hogy egyszer elsétáljak erre, és vessek egy pillantást a régi kórházra. Aztán tegnap anya vacsora közben megemlítette, hogy holnap le fogják bontani, engem pedig valami megmagyarázhatatlan rossz érzés fogott el. Nem is értettem miért, nem kötődtem annyira helyhez, hogy különösebben megérintsen a hír, mégis szomorú lettem. Talán a régi emlékek miatt. Ez a romos „kísértet tanya” része volt a gyermekkoromnak, végig kísérte életem meghatározóbb szakaszait… Most pedig egyik napról a másikra nem marad más belőle, csak egy rakás törmelék, és fagerendák… Furcsa volt mindezt végig gondolni.
A szél ismét nekifeszült a kifeszített, sárga szalagnak, amely különös, recsegő hangokat adott, majd elcsendesedett. Felsóhajtottam, zsebre dugtam a kezem, és haza indultam, még egy pillantással adózva a régi szép idők emlékének.

2009. február 2., hétfő

.:Szösszenetek:.

.:Meghalni…:.

A fák lombjai sötéten borultak össze felettem, ágaik között nem szűrődött át a hold fénye. Talpam alatt gallyak és levelek reccsentek, az erdő pedig ezerszeresen verte vissza a hangokat. Így rám fognak találni! A félelem görcse rántotta a gyomromat, ahogy vakon futottam előre, nem törődve azzal, hogy az ágak összekarmolják arcomat, kezemet, beletépnek a hajamba, szétszaggatják a ruhámat. Nem lassíthattam, tudtam, hogy akkor utolérnek, és végem! Ziháló lélegzetem végigcikázott a fék között, hogy egyenesen a nyomomra vezesse őket. Vakon rohantam előre, találomra kerülgetve az éppen felbukkanó akadályokat. Nem figyeltem oda, és egy gödörbe léptem. A bokám éles szögben kifordult, én pedig felkiáltottam és térdre estem. A kemény, felfagyott föld lehorzsolta a tenyerem és a térdem, de nem állhattam meg. Talpra akartam lökni magam, de sérült lábam nem engedelmeskedett. Hátra pillantottam a vállam felett, és már hallottam a közeledő lépteket. A szívem őrült iramban vert, a vér száguldott az ereimben. A mindent elárasztó rettegéstől fuldoklani kezdtem, és könnyek gyűltek a szemembe.
Ne, ne, ne! Nem lehet így vége! Nem akarok meghalni!
Vonszolni kezdtem magam egy kidőlt fa vastag törzse felé. Még mindig reménykedtem benne, hogy talán sikerül elrejtőznöm. Hogy talán mégsem találnak meg, hogy túlélhetem. Ujjaim kétségbeesetten kaparták a fekete talajt, ép lábammal löktem magam előre, a sérültet magam után húzva. A léptek már nagyon közelről hallatszottak. Nem vagyok elég gyors!
A kezem a fa törzséhez ért, belekapaszkodtam a göcsörtös ágakba, és a tönk alatti mélyedésbe húztam magam, begurulva a kis árokba. Nagyot nyekkenve értem földet, a lábamba fájdalom nyilallat, de sikerült visszanyelnem a sikoltást. Levegőt venni sem mertem, és a lépteket már szinte a fejem fölül hallottam. Mozdulatlanná dermedve, lehunyt szemmel fohászkodtam, hogy elmenjenek.
Csak ne vegyenek észre, istenem, csak ne vegyenek észre!
Az öreg törzs a fejem felett recsegni, ropogni kezdett. Kéreg darabok hullottak a fejemre, ahogy a nehéz súly ránehezedett. A szívem ki-kihagyott, és pedig tudtam, hogy csapdába estem. Innen már nincs sehová. Végem.
Éreztem, hogy forró könnyek szántják az arcom, de nem sírtam. Nem igazán.
Aztán odakint csend lett. Semmi sem mozdult, csak a szél süvített könyörtelenül a lombok között. Még mindig nem mozdultam, a szememet sem mertem kinyitni. Tényleg elmentek? Nem vettek észre? Óvatosan nyitottam ki a szemem, egyszerre csak az egyiket. Semmi. Odakint néma csend honolt, amit csak nagyon ritkán tört meg egy-egy apró állat neszezése. Apró, halk lélegzeteket vettem. Nem lehettem benne biztos, hogy valóban elmentek, és a félelemtől minden tagom lebénult. A lábam tompán, fájdalmasan lüktetett, a tenyerem véres karcolásaiba belemartak a homokszemek, az arcom, nyakam mélyebb sebeiből egyenletesen, lassan csordogált a vér. De életben voltam.
Egészen addig nem moccantam, míg a fatörzs résein be nem szűrődött a hajnal első sugarainak halovány fénye. Akkor mély lélegzetet vettem, és lassan megmozdítottam elgémberedett tagjaimat. Halkan, óvatosan ültem fel, és szaporán dobogó szívvel kikukucskáltam a nyíláson.
Ekkor egy fekete cipős láb lépett a törzs mellé, és kezek ragadták meg búvóhelyem szélét. Az öregfa recsegését elnyomták a sikolyom hangjai, ahogy leemelte rólam a majd 100 kilós tömeget. Már láttam a lábát, a felsőtestét, hallottam rekedt, morgásba fúló hangját… Az arca sötétbe burkolózott, szemei fekete lánggal éketek… A kezében fényesen csillant meg a hosszú kés pengéje, és akkor már tudtam, hogy végem. Elkapta a nyakam, és kirántott az árokból, a rettegés összeszorította a szívemet. Nem bírtam kiáltani, nem bírtam menekülni, nem bírtam harcolni…
Belém döfte a kést. A lélegzetem elakadt a lecsapó fájdalom erejétől. Tudtam, hogy fájni fog… de azt nem, hogy ennyire. Megdöbbentett, hogy tényleg bekövetkezett. A szemem tágra nyílt, és ahogy elengedett, rongybaba módjára csuklottam össze a hideg földön. Az ujjaim a fagyott talajt kaparták, de nem találtam semmit, amibe kapaszkodhatnék. Egyre kevesebb lett körülöttem az oxigén. Kétségbeesetten tátogva próbáltam levegőhöz jutni, de a tüdőm fájdalmasan égni kezdett. A vérem forró volt, ahogy az oldalamon legördülve elérte a szomjas anyaföldet. Minden sötétségbe borult, és lebegni kezdtem. Már nem szaggatott olyan erővel a fájdalom, enyhülni látszott a kín, ahogy a mindent elárasztó folyékony, fekete felhőben lebegtem. Valahogyan ismerős volt… és csodálatosan nyugalmas.
Vége. Ennyi volt…

Zihálva, könnyek között ébredtem.