2009. április 29., szerda

Bolond ballagás xD


Vámpír voltam xD
És megöltem Jancsit xD

2009. április 19., vasárnap

Élet a halál után (Szellemlátó 2.) - 1. fejezet



Csak ültem a sötétbe borult kocsiban, a lakásom előtt, és azon gondolkoztam, hogyha most kiszállok, és felmegyek, azt valaki egészen biztosan nem éli túl. Kezdve a bátyámmal és folytatva a lakásomat birtokló, nagyjából féltucatnyi vérfarkassal. Mikor hétvégén sereglenek át csapatostul, az egy dolog. Nem mondhatnám, hogy cigánykerekeket hányok a boldogságtól, de elviselem, elvégre Christian falkájáról van szó. De mikor hétköznap, hajnali kettőkor arra kell hazaérnem, hogy tulajdonképpen megszállták a lakásomat, miután egész nap szellemek, lidércek, és zombik után futkároztam… Nos, az már nálam is erőteljesen kicsapja a biztosítékot.
Történt ugyanis néhány hónapja, hogy bátyám végzet egy nagyon gonosz, nagyon erős vérfarkassal, aki falkába próbálta tömöríteni a többi vérfarkast. A fickó az életemre tört, de végül is ő húzta a rövidebbet. Christian megölte, és most ő alakította a falkavezér szerepét. Ami mind szép és jó, csak könyörgöm, miért az én lakásomban kell megrendezni a szokásos heti összeröffenést?
Nagyjából egy hónapja, bátyám talált magának egy lakást, itt a környéken. Egy igazi, lepukkant lepratanyát, bár ő váltig állította, hogy remek kis lakás, és még a közlekedés is jó. Na igen, ha jó közlekedés alatt azt érted, hogy az ablak alatt fél méterrel közlekedik a vonat, a remek alatt meg, hogy eddig csak két csótánnyal találkoztam, nem hárommal. De hát mindegy is. Elvégre nem nekem kellett benne laknom, és ha neki megfelelt, hol voltam, én hogy beleszóljak a döntésébe?
De mióta megvettem a nagyképernyős tévét, a falka pasijait egyszerűen képtelenség távol tartani az otthonomtól. Persze az értelmi szerző minden esetben, kivétel nélkül az én szeretett testvérem, aki láthatóan nem vette túl komolyan a múltkori fenyegetésemet, miszerint keresztüllövöm, ha még egyszer, egy ehhez hasonló kan-bulira kell haza vergődnöm.
Néhány másodpercig eljátszottam a gondolattal, hogy vajon mekkora riadalmat okozna, ha a szobámban nyugtalanul keringő négy lidérc valamelyikét rászabadítanám a kedélyes kis társaságra. Valószínűleg egy darabig nyugtom lenne tőlük. De aztán elvetettem az ötletet. Még az én mércémmel mérvi is különösen kegyetlen büntetés lett volna.
Hogy hogyan tettem szert saját, külön bejáratú lidércekre? Nos, ez is egy hosszú történte. Dióhéjban annyi a lényeg, hogy úgy fest, szépen, lassan nekromanta válik belőlem. A dolgot most nem kívánom részletezni, legyen elég annyi, hogy a nekromanta létnek vannak mellékhatásai. És ezen mellékhatások egyike az a négy darab lidérc, akikkel már hónapok óta osztom meg egy szobás kis garzonomat. Szerencsére nem foglalnak sok helyet. A halott lelkek meglehetősen észrevétlenek tudnak maradni.
A lidércek emberi energiával táplálkoznak, és képesek növelni az erejüket. Az enyémek már jó ideje nem szívhatták tele magukat, ugyanis erőteljesen tiltom az élők minden nemű és formájú kiszipolyozását. Ha tetszik nekik, ha nem, nálunk nincs demokrácia. Az van, amit anyuci mond, és kész.
Ha vendégek jöttek általában beparancsolta őket a szobájukba – értsd gardrób – ezen kívül szabadon közlekedhettek a lakás minden helységében. Ma valamiért megtiltottam nekik, hogy elhagyják a hálómat. Már nem is emlékszem, mi kapcsán. Asszem büntit szabtam ki, már nem is emlékszem pontosan miért, de talán jobban is tettem, mert ha ezek kint repkednek, mikor Chrissék megérkeznek, hát… Bár, ha belegondolok, akkor most nem a kocsimban ülnék, magamban fortyogva, és valószínűleg még a hárpia szerepét is sikerül elkerülnöm. Mert akkor most nem lenne otthon senki, leszámítva persze az én hűséges kis házőrzőimet.
Mély levegőt vettem, kiszálltam, visszazártam az ajtót, és dúlva-fúlva csörtettem fel a lépcsőn. A liftet nem ítéltem emberbarátnak, azóta, hogy múlt héten, a frissen vásárolt húsokkal aszalódtam benne két órán keresztül, miután megrekedt két emelet között. Hát kösz, ezt még egyszer nem rizikózom meg.
Már a folyosóra kihallatszott a röhögés, és a hangos beszélgetés moraja. Ha pattogatott kukoricával lesz tele a szőnyeg, mint jó három hete, egészen biztosan agyon verem Christiant.
Csörögtem a kulccsal egy ideig, hátha feltűnik nekik, hogy haza jött a lakás tulaja, de semmiféle reakciót nem sikerült kicsikarnom. A meccs olyan hangerővel bömbölt, hogy csodálkoztam, amiért még egy szomszéd sem hívta ki a rendőrséget. Bár a helyi zsaruk között is meg van a protekcióm, azért mégsem szerettem volna csendháborításért bírságot fizetni, ha nem muszáj.
Benyitottam, és fejbevágott a tömény cigaretta füst, hogy a kommentátor üvöltéséről már ne is beszéljünk. Ezek komolyan képesek voltak dohányozni az ÉN lakásomban?! Na, egyből elöntötte az agyamat a vörös köd. Becsaptam az ajtót, a nappaliba csörtettem, és a fotelban heverésző Chris fejéhez vágtam a táskámat.
- Szép jó estét! A bulinak vége! – kaptam ki Joey kezéből a távirányítót, és egy klikkeléssel kikapcsoltam a tévét. – Most pedig, mindenki takarodjon kifelé a lakásomból, mire háromig számolok! – a hangom élesen hatott a hirtelen beállt csöndben, pedig nem kiabáltam. Nagyon halkan beszéltem. Aki már kicsit ismert az tisztában lehetett vele, hogyha én suttogok, akkor már nagy a gáz, és nem árt menekülőre fogni.
- Szia Faithie… - vigyorgott rám kínosan Chris, de mikor rápillantottam elhallgatott.
- Három másodpercetek van, hogy elhúzzátok a csíkot, vagy rátok eresztem a lidérceket.
Megfagyott a levegő. Bátyám felállt, de volt annyi életösztöne, hogy nem merészkedett közelebb.
- Faith, ez talán egy kicsit erős…
- Te csak fogd be! – förmedtem rá. – Most pedig tünés! Gyerünk.
Mindenki maga alá kapta a lábait, és a nappali rekordidő alatt kiürült. A szőnyeget chips és kukorica maradványok, a kisasztalt üres sörös dobozok díszítették, és mindennek a tetejébe olyan füst gomolygott, hogy csodáltam, miért nem hívta még valaki a tűzoltókat.
- Erről még holnap beszélünk – mordultam rá Chrisre, ahogy elment mellettem. Becsuktam utánuk az ajtót, és sóhajtva dőltem neki a falnak. Össze kellene takarítani – derengett egy kis hangocska a fejemben. Bizony, kellene. Mert, hogy holnap még annyi időm sem lesz rá, mint most, az száz százalék. De egyszerűen nem éreztem elegendő lelki erőt hozzá. Lerúgtam a cipőmet, visszacammogtam a nappalim romjaihoz, szélesre tártam az ablakot, hogy a besüvítő hűvös levegő kikergesse a cigi szagot, aztán betámolyogtam a hálóba.
Lidérceim üdvözlést lebegtek a fejem felett, de most túl fáradt voltam, hogy értékeljem a mutatványt.
- Sziasztok srácok – köszöntem azért. – Most már mehettek.
De nem mentek. Általában egy centit sem mozdulnak el a sarkamból, ha velük vagyok. Az elején még bosszantott ez a ragaszkodás, de mostanra már megszoktam. Sőt, néha már hiányoztak is, ha nem voltak velem. Velük sosem éreztem magam egyedül. Hülyén hangzik, mi? Hát én már csak ilyen furcsa szerzet vagyok, ez van. Az előző szellememmel, Amy-vel is sokáig éltünk boldog, lakótársi kis közösségben.
Lehuppantam az ágyra és egy pillanatra lehunytam a szemem. Olyan fáradt voltam, hogy alig bírtam függőlegesben tartani magam. Mostanában egyre több hívást kaptunk és Nathalie valami fatális tévedés folytán azt képzelte, szívesen futkározom tök egyedül, hogy megoldjam a megoldanivalót. Azt hiszem, holnap lesz a napja, hogy felvilágosítom, kicsit elszámította a dolgokat. Akár hiszi, akár nem, néha még nekem is szükségem van egy lélegzetvételnyi szünetre. Ez a helyzet.
Nathalie-ékkal nagyjából két hónapja dolgoztam együtt, és bár nem különösebben szerettem a lányt, azért egészen jól viseltem, legalábbis ahhoz képest, hogy alkalmanként legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra. Vele, az öccsével Josh-val és Philippel akkor ismerkedtem meg, mikor kiléptem előző munkahelyemről, egy elég jól szituált ügyvédi irodából. Akkor ők kerestek meg, és kértek rá, hogy dolgozzam nekik. Első reakcióm persze az volt, hogy rövid úton elküldtem őket a fenébe, de aztán a dolgok úgy alakultak, ahogy. Végül pedig csak arra jutottam, hogy megérdemelnek egy esélyt.
A munkám nagyjából annyiból állt, hogy használnom kellett a természet adta tehetségemet, és eddig nem is igazán esett nehezemre. Az egyetlen kritérium az volt, hogy hivatalosan is be kellett jelentkeznem a regiszteri hivatalba, mint paranormális képességgel bíró állampolgár. Bevallom, nem igen fűlött a fogam a dologhoz, de egy kedves rendőr ismerődöm elintézte, hogy a nevem ne kerüljön be az esti hírekbe – ahol a frissen bejelentett parák neveit általában beolvassák. Tehát hivatalosan is munkába állhattam, sőt ez a bizonyos kedves rendőr ismerős megkért, hogy gondolkozzam el az ajánlatán. Arra kért, hogy nem egészen hivatalosan segítsem a rendőrség munkáját – leginkább persze az övét – ha természetfelettivel kapcsolatos eset kerülne a kezükbe. Burkoltan arra célzott, hogy lehetnék a személyes – és ha úgy kívánom, névtelen – tanácsadója. Azt feleltem, hogy ezen még gondolkoznom kell.
Az utóbbi időben rengeteg minden szakadt a nyakamba, és lassan kezdtem úgy érezni, hogy a munka maga alá temet. Ma is kis híján a fél város körbe kocsikáztam különféle bejelentések, jelenések, energiacsapolások miatt futkározva. Nem tudtam elképzelni, hogy ennyi munka mellett lenne időm bármi másra – teszem azt, például aludni egy keveset – nemhogy még a rendőrségnek segítsek. Tényleg muszáj lesz holnap beszélnem Nathalie-val. Elhiszem, hogy én voltam a kis sztárja, de mostanra már igazán lekophatott volna rólam az újdonság varázsa. Nekem is szükségem volt egy szusszanásnyi szünetre, vagy akár csak egy szabad hétvégére. Két napon keresztül Josh és Philip és képes tartani a frontot.
Ásítozva a fürdőbe cammogtam, lehámoztam magamról a ruháimat és bemásztam a forró víz alá. Nem sokáig locsoltam magam, mert kezdtem úgy érezni, hogy elaszom a zuhany alatt. Nagyjából tíz perc múlva már ágyban voltam. Lidérceim kísérteties, halovány fénnyel lebegtek a szoba különböző sarkaiban. Lassan meg kell találnom a módját, hogy valahonnan energiát kerítsek nekik. Nálam szigor van, de a kínzás híve én sem vagyok. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben, miközben álomba merültem.

2009. április 17., péntek

Démonvadászok - 2.fejezet

Ezer meg egy éves, ráadásul be sincs fejezve rendesen, de gondoltam végre felteszek valami építőjellegű dolgot is... :))
Az első fejezete a 'Régiek' címke alatt olvasható...



A másnap délelőtt egy bérházban talált egy puccosan berendezett irodában. Furcsa volta lerobbant ház és az iroda közötti éles határvonal, mintha egy felhőkarcoló valamelyik emeletérő lopták volna szobát. De végül is nekem olyan mindegy… Ha már a furcsaságoknál tartunk… Reggel bementem a szokásos megbeszélésre Adamhez, aztán meg jöttem ide, állásinterjúra, vagy mifenére.
Előttem, a széles íróasztal másik oldalán ült Edward Jhonson. Öltönye legalább olyan puccos volt, mint az irodája. Vörös haját, oldalra zselézte, összességében úgy nézett ki, mint egy marha menő részvénytársaság feje. Hogy mi a fenét tudhatott ez az ürge a démonvadászatról, hogy a zombikról ne is beszéljünk… Na, mindegy. Gondolom, akinek elég lóvéja van ahhoz, hogy ilyen irodája legyen, annak ahhoz is elég pénze van, hogy megvásároljon négy embert, dolgozzanak neki, még akkor is ha ő maga, tök sötét a témához. Hát ez van. A hátam mögött, a falnak támaszkodva állt a négy fiú. Lehet, hogy féltek, megverem a főnöküket. Hm, mik nem vannak? Jhonson jelentőség teljesen megköszörülte a torkát és hivatalos hangon megszólalt:
- Szóval Ms…
- Larson. – segítettem ki. – Kérem, gyorsan térjen a lényegre Mr. Jhonson, egy órakor dolgozni kell mennem, és még vannak más dolgaim is.
- Hát persze Ms. Larson, bár remélem, hogy sikerül meggyőznöm arról, hogy itt dolgozzon.
- Ha csak udvariassági köröket fut, nem hiszem. – ráztam meg a fejem – avasson be. Miről van szó?
Jhonson egy ideig, csak pislogott. Talán nem szokott hozzá, hogy valaki nem esik hanyatt a pénzétől. Szegénykém. Mikor sikerült összeszednie magát, újra kezdte.
- Gondolom az urak már beszéltek önnek arról, miért szeretnénk, ha a mi cégünknek dolgozna.
Hátra dőltem a fotelben és keresztbe tettem a lábamat.
- Nos, ez igazán vicces, ugyan is Ty nekem azt mondta – itt hátra pillantottam a vállam felett – hogy maga majd beavat. – összefontam magam előtt a karom – Rajta. Avasson be.
Kezdtem nagyon unni, hogy már vagy negyedórája itt vagyok és még mindig nem történt semmi érdekes. Komolyan fontolgattam, hogy felállok és elmegyek, de másrészt még mindig kíváncsi voltam, hogy mit akarnak tőlem.
- Rendben Ms. Larson, rendben – sietett megnyugtatni – Azért hívtuk ide, mert meglehetősen nyugtalanító információk jutottak a tudomásunkra, a démonvilággal kapcsolatban.
Eddig tegnap Tyronnal is eljutottunk, de aztán semmi. Nem szóltam közbe, mert nem akartam megzavarni a fickót, de reméltem, hogy hamarosan kiböki a lényeget.
- Nem tudom mennyire tapasztalta a munkája során, de igen aggasztó méreteket öltött mostanában a démonrajzás.
Gúnyosan felhorkantam. Én ne tudnám? Nem bírtam ki, hogy meg ne jegyezzem:
- Nem mondja? Pedig nekem fel sem tűnt.
Valaki felköhögött a hátam mögött, de inkább egy elfojtott nevetésnek hallatszott. Jhonson úgy pislogott, mintha valami a szemébe ment volna. Lehet, hogyha tovább szívatom az okos beszólásaimmal, ugrik az állás ajánlata. Kényszeríttetem magam, hogy visszanyeljem, ami már éppen a nyelvemen volt.
- Ezt bizonyos informátoraink egy nagyobb baj előszelének tartják, Ms. Larson. Fel kell készülnünk. És nekem a legjobbakra van szükségem, magának pedig, lássuk be, kiváló munkahelyi múlt áll a háta mögött, amit az én csapatomban nagyon jól tudna kamatoztatni. Nem kevés pénzről beszélek Ms. Larson. – csavart még egyet rajta, majd hátra dőlt forgós, bőrfoteljében, kezét összefűzte az asztalon és várta a reakciómat.
Nos, amint sikerült megemésztenem, a hallottakat, kissé elkerekedett a szemem. Nem a pénz miatt, egyszerűen nem értettem, honnan vette azt a nyilvánvaló baromságot, hogy ki fog törni a világ vége. Mert ennek a kis szentbeszédnek a rövid és tömör lényege az volt, hogy „forrásai” alapján arra következtetett, hogy a démonok nem sokára megpróbálják megszállni a… mit tudom én mit. Tavaly is ezt terjesztette, valami nagyon okos, ráadásul pont karácsony előtt. Ezeknek agyukra ment az ünnepi hangulat, ez tuti. Megráztam a fejem.
- Honnan veszi maga, hogy ezek a dolgok egy, ahogy ön mondja, egy „nagyobb baj előzményei”? Ugyan már! Tavaly is ezzel riogatta valami barom a jó népet és – tártam szét a karom – még mindig itt vagyunk. – aztán gyanakodva összevontam a szemöldökömet – Milyen informátorok?
- Azt nem mondhatom meg.
Hát ez isteni. Nem igazán bízom az olyan emberekben, akiknek titkai vannak, ez van. Felálltam és hátra fordultam a srácok felé.
- Bocsika, de ez így nekem nem igazán jön be. – csóváltam meg a fejem. – Nem igazán vagyok oda az olyan munkákért, amiben nem tudom, hogy mire számíthatok. – Jhonsonra néztem. – Mondjon valami konkrétat, vagy felejtsük el egymást.
- Rendben. – bólintott. – Szükségünk van magára, Ms. Larson. És elhiszem, hogy fenntartásai vannak, de mondjuk, mit szólna ahhoz, hogy akkor lép ki, amikor akar. És akár azt is elintézhetem, hogy visszavegyék a régi cégéhez, ha úgy dönt, hogy hajlandó egy darabig velünk maradni. Megegyeztünk?
Nagyon sok mindent tett meg azért, hogy neki dolgozzam. Azt ugyan nem gondoltam, hogy sikerülne meggyőznie Adamet, ha már egyszer kiléptem, és a felől sem voltak illúzióim, hogy nagyon sok pénzt fizetne, ha belépnék hozzájuk, de azért én sem adom be olyan könnyen a derekam.
- Mondjuk, hogy igent mondok. – kezdtem lassan – Lenne néhány kikötésem.
Elégedetten elmosolyodott.
- Hallgatom.
- Egy kerületem van. Nem kettő, egy. – naná, majd csöbörből-vödörbe, mi? Én sem most másztam le a falvédőről. – Minden hónap második hétvégéje szabad, plusz az ünnepek. És akkor hajlandó vagyok magának és a csapatának adni egy próbaidőt. – ezt elég merészen adtam elő, de ha azt akarja, hogy itt dolgozzam, hozzá kell szoknia.
De ahelyett, hogy elkomorodott volna, csak még szélesebb lett a mosolya. Felállt és a kezét nyújtotta.
- Azt hiszem tökéletesen értjük egymást Ms. Larson.
Egy pillanatnyi habozás után elfogadtam felém nyújtott kezét. Nos, új munkahely. Adam nem fog repesni az örömtől, de az már az ő baja. Az viszont már az enyém, hogy innentől kezdve a jövőm bizonytalannál vált.
Nem hagytam, hogy túl sokáig szorongassa a kezem. Hátat fordítottam neki, felmartam a kabátomat a szék támlájáról és az ajtó felé léptem. Be kellett mennem és beszélnem Adammel. Szívem szerint telefonon letudtam volna az egészet, de, ha egyszer már két éve ott dolgoztam, tartoztam neki ennyivel, még akkor is, ha egy görénynek tartottam. Így jár az ember, ha tisztességes akar lenni. Elléptem a négy fiú mellet és a kilincsre tettem a kezem.
- Most megyek, mert még beszélnem kell a volt főnökömmel. – elhúztam a szám – A számomat tudja – néztem Jhonsonra – ha van valami, hívjon.
- Úgy lesz. – bólintott.
Kezdett idegesíteni, ez a túl hivatalos hangnem. Na mindegy. Lenyomtam a kilincset, de megszédültem és bennem szakadt a következő lélegzet. Éreztem, ahogy foszladozó kezek ütik át a felfagyott talajt és belemarnak az omladozó sírkőbe. Visszabotorkáltam a hozzám legközelebb álló szélhez és lerogytam rá. Elgyengültek a lábaim. Görcsösen markoltam a karfát, hogy bele fehéredtek az ujjaim. Felpillantottam és láttam, hogy a szoba másik végégben Craig szintén nehezen szedi a levegőt. Egy pillanatra egymásra néztünk. Az ő szemében is csak megdöbbenést láttam. Jhonson és a többiek egyikünkről a másikunkra néztek. Ők nem érezték. Hogy lehetett, ezt nem érezni? A csendet végül Tyron törte meg.
- Mi történt?
Craig és én összenéztünk, aztán ő szólalt meg előbb.
- Zombi. – megköszörülte a torkát – Itt, a temetőben.
- De hogyan… – kezdte Jesse, de ingerülten közbe vágtam.
- Nem tudom. – és ez idegesített.
Ilyet még soha nem éreztem azelőtt, Craig sápadt arcát tekintve még ő sem. Megéreztem a zombikat, ha ott álltam annak a temetőnek a kapujában, ahol éppen kóboroltak, de mikor errefelé jöttem, nem láttam sehol temetőt, ami azt jelentette, hogy jó pár utcával arrébb kellett lennie. Nyugalmat erőltettem magamra és megkérdeztem:
- Merre van a legközelebbi temető?
- Olyan 4-5 utcával lejjebb. – felelte Tyron.
Mi?! Hát ez remek. Megérzem, amikor négy utcával arrébb valaki zombit idéz, hát ez igazán szuper. Persze csak átvitt értelemben. Mit ragozzam, rohadtul be voltam szarva.
- Induljatok. – rántott vissza Jhonson hangja. – Ha végeztetek, gyertek vissza ide.
- Nekem még fel kell mondanom a régi munkahelyemen. – kezdtem magam annyira összeszedni, hogy értelmesen gondolkodni tudjak.
Jhonson bólintott. Feltápászkodtam a székből és örömmel konstatáltam, hogy nem remeg a lábam.
- Vigyetek a temetőbe. – jelentettem ki.

2009. április 14., kedd

^^



Kiara és Kovu


Iggen, tisztában vagyok vele, hogy hány éves vagyok, de most merje nekem valaki azt mondani, hogy nem ééédesek *.*

Szünet - gyors és rövid összefoglaló ;)

A szünet nem is telhetett volna gyorsabban...
Szerdán Dózsa napok voltak, ezért inkább be se mentem, hanem szépen leutaztam Kerihez - mondtam már hogy gyűlölök buszozni?
Márpedig szombattól volt benne részem rogyásig - de megérte :)
Szombat hajnali fél 5kor keltem - igen, pontosan. Hajnal fél 5kor a tavaszi szünetben, de nem hülyültem meg teljesen! Mert én kérem szépen dolgozni mentem a három napos szilvásváradi Kutyakiállításra. Hatkor szálltunk fel a buszra - ami külön a dolgozókat szállította - és cirka két óra alatt érkeztünk meg. (Ezt hazafelé ugyanígy eljátszottuk, mert bevallom őszintén, nem mertem ott aludni. Annyi rémsztorit hallottam már az ilyen szálásokról, a minusz fokokig kezdve minden félét, hogy inkább utazgattam oda-vissza minden nap).
Jól eltelt a három nap!
Hétfőn ugyan már kocsival mentem le, mert már csak Klubkiállítások voltak, amihez nem kellett annyi személyzet, tehát ezért nem indítottak buszt. Faszán túléltünk egy háromnegyed órás csúszást - a szervezők kajak kitalálták,hogy ők a kiállítás kellős közepére odarendelnek egy papot és levezettetnek egy komplett szentmisét... -.-' Ezt persze az össze létező külföldi bírónak végig kellett ülnie...
Aztán fel sem robbantam a bombariadóban, viszont azt a nagyon vicces illetőt, aki ilyesmikkel szórakozik legszívesebben addig ütném, amíg lélegzik - persze itt ütött be az újabb fél órás csúszás...
Aztán az uccsó négy kutya bírálata közben öklömnyi cseppekben kezdett szakadni az eső, de akkor már mindegy is volt. Gyorsan befejeztük, egyeztettük a bírálati lapokat meg az összesítőt, és mentünk kajolni.

A hazafelé út volt még aztán az igazán jó móka... Csak négy órán keresztül araszoltunk, hol 50nel, hogy 100al, hol csak alig 20al döcögve, mert persze mindenki egyszerre indult el Szilvásváradról, és a szerpentinek fasza kis dugó alakult ki... Na mondanom se kell, hogy az m3-as sem volt jobb... Mert persze ilyenkor ülnek kocsiba azok is, akik azt sem tudják, hol a kuplunk meg a fék, és csodálkoznak mikor feltekerednek a szalagkorlátra... -.-'
Alaposan kifárasztott ez a három nap, de megérte! Nem a pénz miatt, bár tény, hogy nem a két szép szemükért csináltam, de baromira élveztem! Nagyon jó volt!
A májusi CACIB kiállításra már jelentkeztem is, bár az már hál istennek Pesten lesz, és csak két napos, de nagyon várom :))
Ma csak pihentem... Engem ugyan senki rá nem vett ma semmiféle tanulásra - pedig bevallom töredelmesen, nem ártott volna. De egy napot én is igazán megengedhetek magamnak.
Holnap pedig suli. Aztán Grétánál alszom, mert csütörtökön megyünk az évfolyammal Paksra, és mivel nem akarja lekésni a buszt, megkért, hogy aludjak ott xD Mert magától valszeg képtelen lenne időben odaérni. Alapavetően genetikalig kódolva van benne, hogy mindenhonnan késsen .. ez van xD

És már persze erősen félek az érettségitől... istenem már csak alig 3 hetem van! ÁÁÁÁÁÁ!
Jah, és a ballagási beszédet is én mondom, tehát lassan nem ártana megírnom valami baromira szívhez szólót, ami nem is lesz olyan egyszerű, tekintve az oszt. társaim és köztem lévő viszonyokat... -.-'
Na mindegy. Azért próbálkozom... :))
Tessék szurkolni nekem! :))

2009. április 1., szerda

Pár szabad perc

Huha, már annyira régen nem írtam... Se naplóbejegyzést, de más irományt...
De sajnos semmire nincsen időm... mikor meg időm lenne, energiám nincs. Kiborító ez az egész érettségis herce-hurca. De nem sokára vége. Ami egy felől jó, más felől rossz.
Jó, mert végre túl leszek az egészen, és rossz, mert úgy érzem, még további három hónap is kevés lenne ahhoz, hogy tisztességesen felkészüljek.

Arra sincs időm, hogy elmenjek anyámhoz hajat festetni... már három hete húzom-halasztom, de úgy tűnik, most hétvégén talán sikerül eljutnom odáig. Ruhát is kéne vennem, mert a kedvenc fekete nadrágom már lyukas, de egyszerűen időm sincs elmenni... Ez már komolyan nevetséges!
Viszont megnyertem a suliban kiírt pályázatot a Nosztalgiával, így az én irományom kerül majd a 130 éves jubbileumi évkönyvbe... Hip-hip.
Most ráadásul még beteg is vagyok, és ezerrel szedem a c-vitamint, és egyébb finomságokat, mert a suliból nem hiányozhatok pont most! Ez a végső hajrá, és meg kell próbálnom javítani, amiből csak tudok. Már csak egy hónap van hátra. Jesszus, még kimondani is szörnyű...
Már ott tartok, hogy nem érdekel semmi, csak legyek túl rajta végre!
Na, de hamarosan... És akkor talán újra lesz időm írogatni is... Bízom benne.