2009. május 15., péntek

A következő generáció - Epilógus

Persze el kellett mesélnem mindent. Részletesen. Anyáék mindenről tudni akartak, és nekem ki kellett tálalnom az összes zavaros apróságot. Az elején el sem akarták hinni. Aztán mikor túlestek az első sokkon, közölték, hogy egyedül még csak a lábamat se tehetem ki a házból. Majd mikor már kellőképpen kiüvöltözték magukat, szépen, higgadtan megkértek, hogy legközelebb szóljak nekik, ha bármi hasonló problémám adódna. Erre kissé elhúztam a szám. Még hogy legközelebb… Ha legközelebb ilyesmi történik, még az államból is elköltözöm, nemhogy a városból.
A csuklómon lévő seb miatt viszont nem kellett magyarázkodnom. Hál’ Istennek nem vették észre, és ha már így alakult, szerettem volna őket továbbra is édes tudatlanságban tartani. Van, amit jobb, ha nem tudnak meg.
Más nap reggel elmentem Stephenékhez, ám mikor leállítottam a kocsit a házuk előtt, már koránt sem voltam biztos benne, hogy ez annyira jó ötlet. Nem szívesen ismertem be, de féltem találkozni Stephennel, különösen legutóbbi elválásunk tükrében. Nagyon reméltem, hogy még minden a régi köztünk, de egyáltalán nem lehettem biztos benne. Ha megváltoztak a dolgok, talán az lenne a legjobb, ha csak felhívnám telefonon, és úgy mondanám meg, hogy jól vagyok. Még mindig a kormány mögött ültem, és azon tépelődtem, most akkor bemenjek-e, vagy mégsem, mikor valaki megkocogtatta az utas ülés felőli ablakot. Összerezzentem és odakaptam a fejem. Stephen volt az, arca ugyanolyan, mint mindig, a haja is ugyanúgy állt – össze-vissza, ahogy éppen a szél fújta – a szeme éppen olyan zöld, mint emlékeztem, a tekintete barátságos… csak a gyász volt új benne. És akkor már nem érdekelt, hogy mi változott, vagy, hogy változott-e egyáltalán valami, mert a kezeim szabályszerűen bizseregtek, hogy átölelhessem.
Kiszálltam, és a kocsi teteje fölött ránéztem.
- Anyám azt mondta, valami huligán parkol a házunk előtt, már vagy tíz perce – szólalt meg, és hangja is pont olyan volt, mint régen – Azt hittem, csak rémeket lát, de már látom, hogy igaza volt – a szája széle kesernyésen felfelé görbült. Annyira furcsa volt ezt az óvatos mosolyt látni, az örökké vidám arcán. A szívem is belefacsarodott a gondolatba, hogy én tettem ezt vele.
- Stephen – nem is tudom, mit akartam mondani, talán valami bíztatót, de szavak elakadtak valahol félúton a torkomban.
- Azt hittem, már soha többé nem látlak élve – a hangja elhalkult, és zavartan elnézett a fejem mellett. Igen, most már határozottan tudtam, minek szólt azaz újkeletű fájdalom, amit a szemében láttam. Elfogott a bűntudat, éreztem, hogy könnyek kaparják a torkomat. Nem akartam bántani. Isten látja lelkem, sosem akartam ennyire meg bántani.
Megkerültem a kocsit, majd minden átmenet nélkül a karjába vetettem magam, és a mellkasába tettem az arcom.
- Annyira sajnálom – motyogtam fojtottan, és nem mertem felnézni rá. Aztán éreztem, hogy a karjai körém fonódnak, és magához szorított. A fejét a hajamba temette, és néhány percig csak álltunk így összeölelkezve.
- Soha, de soha többé ne csináld ezt velem – suttogta, és hosszan kifújta a levegőt, megremegett – Azt hittem, hogy meghaltál.
- Tudom – sóhajtottam, és felemeltem az arcom a mellkasáról – Ne haragudj.
Gyengéden elmosolyodott, és ez már tényleg az ő mosolya volt, a szemében is benne ragyogott. Egy laza mozdulattal kisöpörte a hajam a szememből.
- Szörnyen manipulatív egy nőszemély vagy, remélem, tudsz róla.
Nem lehetett nem visszamosolyogni rá.
- Igen. Tudom. De örülök, hogy emlékeztetsz.
- Bármikor – lehelet finoman homlokon csókolt, aztán hátrébb lépett, de a kezemet még mindig nem engedte el. Ekkor belém hasított, hogy a kötés még mindig ott van a csuklómon. És mintha csak meglátta volna a szememben, a keze feljebb csúszott, épp annyira, hogy kitapinthassa a vastag pólyát. Nem kérdezett semmit, csak szigorúan az arcomba nézett, és feltűrte a kabátom ujját. Már akkor tudtam, hogy nagy bajban vagyok, mikor a fehér géz előtűnt a pulóverem alól.
- Ez mi?
A francba.
- Semmiség az egész – megpróbáltam elhúzni a kezem, de nem engedte.
- Vic, mi ez? – már nem kérlelt, a hanglejtése kísértetiesen az apámat idézte. Felsóhajtottam, és nagyon nem akaródzott a szemébe néznem.
- Csak megsérültem, ez minden.
- És mégis hogyan? – most már a homlokát is ráncolta. Szigorúan összevonta a szemöldökét, és még mindig nem engedte el a kezem. De egy valamiben biztos voltam. Az igazat nem fogom elmondani neki. Tyler vélemény nem különösebben izgatott, de abban biztos voltam, hogy Stephen sohasem értené meg. Azt is nagyon jól tudtam, hogy ez talán örökre éket verne közénk, és azt a szakadékot már nem tudnám egy egyszerű bocsánatkéréssel áthidalni. Ezért a szemébe néztem, és hazudtam.
- Kés. Megvágtak egy késsel.
Sokáig tanulmányozta az arcomat, mintha azt vizsgálná, igazat mondok-e, de a vonásaim semlegesek, és üresek maradtak. Mintha csak azt mondanám: nincs mit titkolnom. Végül úgy tűnt, nem talál semmit, amivel rácáfolhatna a szavaimra.
- És jól vagy?
Magamban megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Persze. Már minden rendben.
Bólintott, aztán a ház felé bökött a fejével.
- Nincs kedved bejönni? Anyám szívesen látja az ilyen huligánokat – elmosolyodott.
Szerettem volna bemenni, tényleg szerettem volna, de volt még valami, amit el kellett intéznem, és nem halaszthattam tovább a dolgot. Ezért bocsánatkérően elmosolyodtam, és megráztam a fejem.
- Majd talán máskor. Van még egy kis dolgom.
- Kell erősítés?
- Nem kösz. Ezt egyedül kell elintéznem.
- Biztos? – kérdezte kétkedve. Szerintem attól félt, hogy ha nem tartja rajtam a szemét egyfolytában, egyszer majd csak újra lábam kél, és kámforrá válok. De ettől most jó darabig nem kellett tartania.
- Persze, biztos – bólintottam. – És ne aggódj, nem megyek innen sehová.
Magához húzott és még egyszer megölelt, aztán végignézte, ahogy beszállok a kocsiba és elhajtok. Egészen addig integetett utánam, míg ki nem fordultam az utcából.
Nem, nem akartam, hogy velem jöjjön. Semmiképpen sem. Ha már a harapásról hazudtam neki, nem voltam bolond személyesen is összeismertetni Shadow-val. Ráadásul abban sem voltam biztos, hogy a vámpír kinyitja-e egyáltalán nekem az ajtót. Ha magammal viszek még valakit, szerintem akár meg is őszülhetek ott a lépcsőházban, a lakása előtt táborozva.
Az elhatározásom szilárd volt. Addig nem megyek el, míg részletekbe menően el nem magyarázza, mi történt másfél napja abban a lakásban. Miért hagyott életben Daren, és mégis hová tűnt? Számítanom kell-e rá, hogy egyszer csak újra visszatér. Határozottságom egészen addig tartott, amíg le nem parkoltam a sok emeletes panelház előtt, és fel nem néztem az ablakára. A függönyök el voltak húzva, tekintettel a nappalra, bár a távolban gyülekező nehéz hófelhők lassan a nap elé kúsztak, hogy esti szürkületbe borítsák a délelőttöt. Csak ültem a kocsiban, kezeimet még mindig a kormányra fonva, és bámultam a kihalt utcát. Lehunytam a szemem és megpróbáltam meggyőzni magam róla, hogy a szívem veszett dörömbölése semmit sem jelent. Semmit!
Kinyitottam a szemem, kiszálltam a kocsiból, és felkocogtam a kapuig. Belöktem a nehéz üvegajtót és végig mentem a csendes, kihalt folyosón. Hétköznap lévén ilyenkor nyílván mindenki munkában, vagy iskolában volt. Nekem a szüleim adtak pár nap haladékot, Stephen pedig a sérülései miatt kényszerült szobafogságra, de a többieket nem tartotta otthon semmi.
A fülsiketítő csendben szentségtörően hangosan visszhangoztak a lépteim, ahogy végig mentem a kőpadlón, és megálltam Shadow lakása előtt. Mély levegőt vettem és már éppen emeltem a kezem, hogy bekopogjak, mikor egyszer csak kinyílt az ajtó, és szembe találtam magam vele. Az arca zárkózott volt, fekete szemei még a szokásosnál is sötétebben csillogtak, és valami láthatatlan fenyegetés lengte körbe az alakját, mint egy láthatatlan aura. Talán szándékosan mutatta magát olyan veszélyesnek, mint amilyen valójában volt, de az ösztöneimet ez nem érdekelte. Úgy éreztem, kis híján megfulladok a saját pulzusomtól.
Nem szólt egy szót sem, csak sarkon fordult, és eltűnt az egyik hálószobában. Nos, nem vártam meg, hogy betessékeljen. Beléptem, és becsuktam az ajtót magam mögött. Az elém táruló látványtól azonban visszahőköltem. A polcok mind üresen álltak, a kanapé előtt, a szoba közepén két hatalmas, dugig tömött utazótáska terpeszkedett, és egy fekete kabát lógott a fotel háttámlájára terítve.
Ahogy kilépett a hálószobából, egy könyvvel a kezében, neki szegeztem a kérdést:
- El akarsz menni? – a hangom szilárd volt, nyugodt, nem árulta el a lelkemben tomboló vihart.
Mikor végre rámnézett, már tudtam. Tudtam a választ, anélkül, hogy kimondta volna. A hangja hidegen csengett, mikor megszólalt. Csak egyszer hallottam így beszélni. A legelején, mielőtt még megismertem volna, mielőtt…
- Igen. El.
Mély levegőt vettem, és megpróbáltam lehiggadni. Nem ment. Néhány hosszú, hosszú pillanatig csak álltam az ajtó mellett, és megfordult a fejemben, hogy ha most sarkon fordulok, és eltűnök innen, akkor talán megúszom komolyabb sérülések nélkül. Nem fizikailag, tudtam, hogy Shadow akkor sem tudna bántani, mikor éppen ilyen szemekkel néz rám, hidegen és távolian, mint a sarki fény. Nem. Tudtam, hogyha most itt maradok, ha megpróbálom meggyőzni, és ő mégis elmegy, azt sokkal nehezebben heverem ki, mintha csak gyorsan elbúcsúzom tőle, és meg sem kísérlem marasztalni. De sok értelemben a lelkem épp úgy belehalt volna ebbe a variációba, mint a másikba.
És még mindig arról próbáltam meggyőzni magam, hogy ez nem jelent az égvilágon semmit. Semmit és kész.
- És mégis miért? – meg próbáltam. Mert meg kellett próbálnom. Nem bírtam volna egész hátra lévő életemben azzal a tudattal élni, hogy „mi lett volna, ha”.
Nem nézett rám, szándékosan kerülte a tekintetemet. Oda ment az egyik táskához, és a tetejére rakta a könyvet, majd fogott két üres kartondobozt és összehajtotta. De nem hagytam magam lerázni. Néhány hosszú lépéssel átszeltem a nappalit és megálltam előtte. Kikaptam a kezéből a kartondobozt, és letettem magam mögé a kanapéra. Na, ekkor végre rámnézett.
- Miért mész el? – hiába is erőlködtem, a hangom fojtottabbra sikerült, mint szerettem volna, de szilárdan álltam a pillantását. Ő adta fel hamarabb, lesütötte a szemét és idegesen a hajába túrt.
- Nincs már értelme, hogy maradjak – a hangja karcossá vált, ahogy igyekezett nyugalmat erőltetni a szavaira. – Legjobb lesz, ha elmegyek.
- Hogy érted, hogy nincs értelme? – és akkor leomlott a fal, már nem érdekelt a látszat, már kijátszottam minden kártyám. És már nem próbáltam többé úgy tenni, mintha ez az egész nem jelentene semmit. Mert igenis jelentett.
- Már nem kell a segítségem, Victoria – szinte suttogva ejtette ki a nevem. – És abból, ami múltkor történt, - fejével a csuklóm felé bökött – világossá vált, hogy jobb, ha…
- Nem akarom, hogy elmenj – ráztam meg a fejem, és a mondat végén elcsuklott a hangom. De már nem számított. Egyszerűen nem maradt már erőm színlelni. Mély levegőt vettem és felnéztem rá. A tekintete az arcomra szegeződött, és azok a csodálatos, sötét szemek már nem voltak többé fagyosak. Akkor nézett így rám, mikor a hangját követve visszataláltam a halálból. Mellettem volt, mikor magamhoz tértem, és azt mondta, nem enged meghalni. A hasára néztem, ahol a pulóver alatt átsejlett a kötés, és éreztem, hogy könnyes lesz a szemem. Nem engedett meghalni.
Felsóhajtott, és a lélegzete megcirógatta az arcomat. Közel volt már, nagyon közel. Felemeltem a fejem, és belezuhantam azokba a képtelenül fekete szemekbe. Aztán olyat tett, amit eddig soha: felemelte a kezét, és óvatosan végigsimított az arcomon. Csak egyszer, de ez is elég volt ahhoz, hogy elakadjon a lélegzetem.
- Én sem akarok elmenni – suttogta, én pedig még közelebb léptem hozzá, már szinte összeért a testünk.
- Akkor maradj – leheltem alig hallhatóan. Már nem maradt elég levegőm a beszédhez. Akkorát nyeltem, hogy biztosan még a szomszéd lakásban is hallották. A tekintete fogva tartotta az enyémet, és a keze a tarkómra csúszott. Homlokát az enyémnek döntötte és lehunyta a szemét.
- A fenébe – sóhajtotta – átkozottul meggyőző vagy. – Már azt hittem nyertem, mikor megcsóválta a fejét – De akkor sem maradhatok…
- Dehogynem – belekapaszkodtam a kezébe, és nem eresztettem. – Azt mondtad, nagyon meggyőző vagyok. Akkor hadd győzzelek meg.
Megrázta a fejét, és el akart húzódni, de két kezembe fogtam az arcát, és nem engedtem eltávolodni. A szemébe néztem, és akartam, hogy meglássa benne, mekkora szükségem van rá. És neki nem kellett magyarázni, szavak nélkül is megértette. A pupillája elképzelhetetlenül nagyra tágult, hogy már teljesen elnyelte a szeme fehérjét. Pontosan úgy, mielőtt a véremből ivott. De nem ijedtem meg. Még sosem voltam ilyen biztos magamban… és benne sem.
- Maradj – súgtam, és másra már nem maradt időm.
A következő pillanatban magához rántott és megcsókolt. Kis híján kiszaladtak alólam a lábaim. A mellkasára támaszkodtam, és lábujjhegyre álltam, hogy még közelebb kerüljek hozzá. Beletúrt a hajamba, szorosan magához ölelt, és amikor zihálva levegőt vett a nevemet suttogta.
Akkor már tudtam, hogy maradni fog.



A következő generáció - 18.fejezet

A napfény vékony sugarakban szűrődött át a vastag, nehéz hófelhők között. Kiszálltam a kocsiból, és felnéztem az égre. Reméltem, hogy hamarosam havazni fog. Mindig is imádtam a telet. Bekapcsoltam a központi zárat, majd a bejárat felé vettem az irányt. A fotocella lustán húzódott félre előlem, de most kivételesen nem bántam. Nem siettem sehová.
Szinte fel sem fogtam, hogy utoljára tegnap jártam itt. Évszázadoknak tűnt, mintha az éjszaka egy örökkévalóságig tartott volna. Ahogy beléptem az előcsarnokba – a ruhám tiszta volt, sehol egy vérfolt, a hajamat pedig lófarokba kötöttem, hogy ne hulljon minden lépésnél az arcomba – a recepciós nővér olyan szúrós szemeket meresztett rám, hogyha egy picit gyengébb jellem vagyok, szó nélkül sarkon fordultam volna, és talán vissza sem jövök a hivatalos látogatási idő kezdete előtt. De a nő valószínűleg még csak ahhoz hasonlókat sem élt meg soha, mint én az utóbbi napokban, így hát nem voltam hajlandó távozni. Sőt, odamenni sem voltam hajlandó, most, hogy már magamtól is eltaláltam Tyler szobájáig, és nem volt szükségem útbaigazításra. A szemem sarkából láttam, hogy tiltakozva felemeli a kezét és utánam akar szólni, de megelőztem. Gyorsan beugrottam egy éppen akkor érkező üres liftbe, hogy esélye se legyen kihajítani. Nem tartottam valószínűnek, hogy hívná a biztonságiakat, ezért nem is aggódtam túlságosan.
Kiszálltam a megfelelő emeleten, és halk léptekkel végigmentem a folyosón. Nem tudtam, ébren találom-e Tylert egyáltalán, de mindenképpen be akartam jönni hozzá, hogy legalább azt megnézzem, jól van-e. Óvatosan a kilincs köré fontam a jobb kezem, a bőröm kicsit megfeszült a kötés alatt, és ez mindennél élesebben eszembe idézte a tegnap éjszakát. Behunytam a szemem egy pillanatra és megpróbáltam kiűzni a fejemből minden zavaró képet. Nem ment.
A fájdalom a csuklómban éles volt és tartós, és öt perc elteltével éreztem, hogy szédülni kezdek. Megtámaszkodtam a padlón, a fejem előre bukott, a hajam Shadow arcába hullott, de ő még mindig nem hagyta abba. A gyomrom forogni kezdett, hullámokban tört rám a hányinger. Behunytam a szemem, és mély levegőt vettem, de aztán már csak azt éreztem, hogy oldalra dőlök, és a fejem nagyot koppant a padlón. Aztán teljes filmszakadás.
Megráztam magam, hogy elkergessem az emlékeket, és halkan benyitottam a szobába. Belestem a résnyire nyitott ajtón, és önkéntelenül is elmosolyodtam. Tyler ébren volt, és éppen a távolban gyülekező hófelhőket bámulta az ablakon keresztül. Úgy éreztem, mintha egy mázsányi szikla gördült volna le a szívemről. Annyira jó volt életben látni. Beléptem, és kicsit hangosabban csuktam be az ajtót, mire összerezzent, és felém kapta a fejét. Egy pillanatig el se hitte, aztán a teste ellazult, megkönnyebbült mosolyra görbült a szája, és felsóhajtott.
- Nem hittem, hogy még életben látlak – a hangja még rekedtebb volt a normálisnál, és a szeme alatti sötét karikák is azt igazolták, hogy nincsen teljesen rendben, de legalább már magához tért.
- Az érzés kölcsönös – közelebb léptem, és a mosoly lehervadt az arcomról – Borzalmasan néztél ki tegnap, azt hittem, már túl sem éled.
- Nem olyan könnyű megölni engem – felelte könnyedén, de láttam, hogy megrebben a szeme. – Mi történt veled? Úgy nézel ki, mint aki nem sokat aludt mostanában.
Felsóhajtottam, és én is kibámultam az ablakon. Tudtam, hogy beszélnem kell róla, de fogalmam sem volt, hol is kezdhetném. Annyi minden történt… és ezek közül sokat még én sem értettem igazán.
Olyan hirtelen tértem magamhoz, mint amikor a fuldokló még utolsó erejével a víz felszínére löki magát. A szemem kipattant és mereven ültem fel az ágyban. Ágyban? Hogy kerülök én egy ágyba? Rémülten járattam körbe a tekintetem a szobában, aztán rájöttem, hogy mindez ismerős. Jártam már itt korábban. Nem is olyan régen… Shadow lakása. Ekkor minden eszembe jutott, megborzongtam és lepillantottam a csuklómra. Kötés fedte, valaki fehér gézzel tekerte körbe, valószínűleg azért, hogy elállítsa a vérzést, de egy apró, vörös pont már átütött a fehér anyagon.
- Ez már a harmadik – szólalt meg a jól ismert hang az egyik sötét sarokból, és pillanatokkal később Shadow alakja vált ki az árnyékok közül. Kérdőn néztem rá, mire megmagyarázta – A harmadik kötést cseréltem rajta egy órával ezelőtt.
Egy órával ezelőtt? Mennyi ideig voltam kiütve? Meg akartam kérdezni, de a tekintete belém fojtotta a szót. Metszően éles pillantással nézett a szemembe, fekete szemei jegesek voltak és könyörtelenek, éppen olyanok, amilyennek először láttam őket. A hálának még csak szikráját sem láttam benne, a köszönet legapróbb jelét sem, amiért megmentettem az életét. Dühös lettem rá. Annyira haragudtam, amennyire még talán Darenre sem, de még ki sem nyithattam a szám, hogy rázúdítsam, mert megelőzött, és az ő dühe legalább olyan mélyről fakadt, mint az enyém.
- Ezt soha többé meg ne próbáld! Van fogalmad róla, hogy majdnem megöltelek? Ha nem lett volna elég az önuralmam… - idegesen beletúrt selymes, fekete hajába – Ha nem tudtalak volna időben elengedni… egyszerűen meghaltál volna!
- Ha nem adtam volna vérem, te haltál volna meg! – vágtam vissza, és éreztem, hogy remegni kezd a kezem az indulattól. – Már megbocsáss, de egyszerűen nem bírtam végignézni, ahogy elvérzel!
- És szerinted nekem milyen érzés lett volna együtt élni a tudattal, hogy gyakorlatilag kivéreztettelek? – Még sosem láttam, hogy ennyire elvesztette volna a hidegvérét, és ez kicsit lecsillapított engem is, bár még mindig meg voltam róla győződve, hogy teljesen jogos a felháborodásom. – Victoria, azt hittem te sosem lennél ennyire felelőtlen! – elfordult tőlem, és az ablakhoz sétált. Odakint az éjszaka már fakulni kezdett. – Hát nem tanítottak neked semmit? Sohasem lett volna szabad kockára tenned az életedet az enyémért.
Nem nézett rám, miközben beszélt, de láttam, hogy a válla megfeszül az indulattól.
- Pedig már ahogy te is mondtad, - szólaltam meg nyugodt és egyenletes hangon – ez az én életem. Tehát én döntöm el, ki miatt érdemes kockáztatnom, és ki miatt nem. – Felém kapta a fejét, láttam, ahogy megvillannak a fekete szemek. – És én így döntöttem. – Mély levegőt vett, mintha közbe akarna vágni, de nem hagytam szóhoz jutni. – Most már felesleges ezen rágódni. Ami megtörtént, megtörtént, és reménykedjünk benne, hogy jövőben nem is kerül rá sor többet. – Felálltam az ágyról, majd a szoba közepén álló székhez mentem, és felkaptam a tiszta ruháimat. Shadow tekintete szinte lyukat égetett a bőrömbe. – Most bemegyek Tylerhez, aztán… haza megyek. – A szemem sarkából úgy láttam, mintha összerándulna. Vagy csak képzeltem? – De ne hidd, hogy ennyivel megúsztad, mert még tartozol nekem némi magyarázattal. – Magamhoz szorítottam a ruháimat és felnéztem rá. Ő is pontosan tudta, mire célzok. Biccentettem, aztán hátat fordítottam neki, és kinyitottam a szobaajtót. A küszöbről azonban még visszafordultam, és nem bírtam megállni, hogy halványan el ne mosolyodjak - Egyébként, azért tettem, mert bíztam benned. – Láttam, ahogy megrándul az arca, a szemei tágra nyíltak a döbbenettől. – Tudtam, hogy nem ölnél meg… még akkor sem, ha az életed múlik rajta.
- De én nem bíztam magamban – a hangja alig volt több suttogásnál, a szemei fájdalmasan megvillantak – És neked sem lett volna szabad megbíznod bennem.
- Lehet, hogy jobban ismerlek, mint te saját magadat – ezzel kiléptem a szobából és rázártam az ajtót.

Nagy levegőt vettem, és éppen akkor fordultam el az ablaktól, mikor az első hópelyhek az utcára hullottak. Tyler aggódva pillantott rám, és a kezét nyújtotta. Elfogadtam, és leültem az ágya szélére, de ekkor felemelte a kezem, és láthatóvá vált a kötés a csuklómon. Ó, a fenébe. Lehunytam a szemem egy pillanatra és halkan felsóhajtottam. Tudtam, hogy úgysem kerülhetem el a kérdést. És az élet, mintha csak engem akarna igazolni…
- Mi történt a kezeddel? – a hangja már szinte számonkérő volt, és megfordította a csuklóm, hogy láthatóvá vált a kötés alatt átütött vérfolt.
Finoman kihúztam a kezem az övéből, és a nyomaték kedvéért még a pulóverem ujját és ráhúztam a fehér gézre. Reméltem, hogy ennyiből is megérti, nincs kedvem beszélni róla. Megértette… csak éppen nem érdekelte a legkevésbé sem.
- Nos?
Világos volt, hogy ezt sehogy sem tudom kikerülni, de valamiért nem akartam elmondani neki, mi történt. Nem hiszem, hogy megértette volna. Viszont ahogy rámnézett, tudtam, úgyis kiszúrná, ha hazudni próbálok. A szüleim elől talán titokban tudom tartani, de valamiért úgy éreztem, Tylernek tartozom az igazsággal.
- Shadow – a név úgy hagyta el a számat, mint egy sóhaj.
Tyler előre dőlt az ágyban. Tekintetét az enyémbe fúrta.
- Hogy mondtad? – mintha fenyegetés bujkált volna a szavaiban. Hasonló intenzitású düh öntött el, mint amit akkor éreztem, mikor Shadow kiselőadást tartott a véradás kockázatairól és mellékhatásairól.
- Jól hallottad – álltam a pillantását, még csak nem is pislogtam és egészen ügyesen sikerült meggyőznöm magam, hogy nincs semmi okom a bűntudatra. Elvégre megmentettem az életét. És ennyi bővel elég volt ahhoz, hogy a bűntudatnak akár csak a legcsekélyebb szikráját is kisöpörje belőlem.
- Megharapott? – szinte fuldoklott tehetetlen dühében.
- Igen, meg.
- De hát…
- Haldoklott, Tyler! – vágtam a szavába és már felemeltem a hangom. – Ha nem adok neki a véremből, meghalt volna!
- De hiszen már halott, Vic! – Összerándultam a szavaira, bár valahol éreztem, hogy van igazság abban, amit mond. Talán én voltam az egyetlen, aki nem volt hajlandó elfogadni, hogy Shadow tulajdonképpen már sok-sok éve nem él. Legalábbis nem úgy, ahogy az normális lenne. Bár, ha jobban belegondolok, mi a normális? Mert, ha már a normálisnál tartunk, az én életem sem volt éppen szokványosnak nevezhető. Akkor miért éppen nekem lenne jogom bírálni bármit, amit Shadow csinál? Ugyanúgy, ahogy Tylernek sem volt semmi alapja pálcát törni felettem, ha már itt tartunk.
- Az én döntésem volt, Tyler – mondtam neki is ugyan azt, amit néhány órával korábban Shadownak. Bár, őt sem igazán sikerült meggyőznöm az érveimmel, és úgy tűnt, Ty-nál se nagyon válik be a módszer.
- Vic, ez egyszerűen képtelenség…
- Megmentette az életemet – szóltam közbe, mielőtt még jobban belemelegedhetett volna a témába, és ezzel sikerült is elhallgattatnom, bár csak rövid időre, de ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy befejezhessem. – Azért haldoklott, mert megmentette az életemet. Egyszerűen nem hagyhattam, hogy elvérezzen a kezeim között – tanácstalanul megráztam a fejem – Nem engedhettem, hogy… - de már nem tudtam, hogyan folytathatnám, úgyhogy inkább elhallgattam.
Tyler úgy nézett rám, mintha, most látna először. Szinte már rémülten kereste a tekintetemet, teljesen lesápadt a felismeréstől.
- Istenem. Victoria, nehogy azt mond nekem, hogy…
- Nem mondok semmit – zártam rövidre, és úgy éreztem, éppen itt az ideje, hogy távozzam. Felálltam az ágy széléről, és megpróbáltam bátorítóan rámosolyogni. Nem értem el a kívánt eredményt. Még mindig úgy bámult rám, mintha szellemet látna. De nem tehettem semmit, nem maradt már semmim, amivel rácáfolhattam volna, és ez a tény engem is megrémisztett. A kényszeredett mosoly lehervadt az arcomról, és szomorkásan megráztam a fejem.
- Sajnálom Tyler – búcsúztam halkan.
Ha mással nem is, ezzel a két szóval elismertem, hogy igaza van.
Csendesen az ajtóhoz sétáltam, és hangtalanul becsuktam magam után. Vissza se néztem az ágya felé, mert nem akartam látni az arcán a döbbenet és a szánalom keverékét. Egyszerűen nem voltam rá kíváncsi.
Kint nekidőltem a hideg falnak, és egy pillanatig megpróbáltam tiszta fejjem gondolkozni, de nem mondhatnám, hogy túl sok sikerrel jártam volna. Inkább nem kezdtem mélylélektani elemzésbe. Tudtam, hogy a probléma elodázása nem jelent megoldást, de jelenleg még nem álltam készen arra, hogy alaposabban végig gondoljam. Most csak egy valami számított: hogy végre hazamenjek a szüleimhez. Tudniuk kell, hogy életben vagyok.

Összeszorult a gyomrom, mikor kiszálltam a kocsiból. Olyan furcsa érzés volt újra itt állni a kapuban. Mintha nem is napok, hanem hosszú évek teltek volna el, mióta el kellett menekülnöm. Egyszerűen képtelen voltam ilyen hirtelen újra elfogadni a szabadság érzését. Hogy most már nem kell rejtőzködnöm, és attól félnem, hogy bármelyik pillanatban lecsaphatnak rám. Elképzelhetetlenül szokatlan volt. Túl nagy váltás az elmúlt napok rettegéséhez képest.
Az ajtóban állva jöttem rá, hogy nincsenek nálam a kulcsaim. Már éppen felemeltem a kezem, hogy megnyomja a csengőt, mikor az ajtó kinyílt, és anyám állt a küszöbön. Egy pillanatig fel sem fogtam, hogy tényleg itt áll előttem, de úgy tűnt, ő sem hiszi igazán, amit lát. Aztán a néma pillanat megtört, és anyám zokogva magához ölelt. Hozzá bújtam, és éreztem, hogy végre felenged a tagjaimban az elmúlt napok feszültsége, most már nem kellett erősnek mutatnom magam. Itthon voltam, biztonságban. A térdeim megroggyantak, és ha anya nem tart olyan szorosan, összeestem volna a küszöbön. Rátámaszkodtam, ő pedig bekísért a lakásba, és ránk zárta az ajtót. Nem kérdezett semmit, nem mondott semmit. Egyetlen szó nélkül a szobámba vezetett, én pedig úgy borultam be az ágyba, mint egy zsák krumpli. Szinte még le se tettem a fejem párnára, már aludtam is, abban a biztos tudatban, hogy a szüleim vigyáznak rám, amíg újra fel nem ébredek.

2009. május 14., csütörtök

A következő generáció - 17.fejezet


A szám kiszáradt, pánik elárasztotta a testem. Remegni kezdtem, és abba se bírtam hagyni.
- Te vagy az – suttogtam rekedten, elfúlt a hangom. Shadow egy pillanatig értetlenül meredt rám, majd pillantása Daren arcára esett, és éreztem, hogy a vállamat ölelő karjai megmerevednek, ahogy belé nyilallt a felismerés.
Nem bírtam megmozdulni. A sokk odaszegezett a földhöz. Hogy nem jöttem rá… hogy lehettem ennyire ostoba, és vak? Miért nem gondoltam rá? Hiszen már akkor tudnom kellett volna, mikor megtámadott a sikátorban, ahogy rámterült az ereje, ami minden életet kiszívott belőlem… össze kellett volna raknom, meg kellett volna találnom az összefüggést. Csapbába sétáltam, de még milyenbe… A legtökéletesebb álcát választotta. Tudta, hogy el fogok jönni hozzá a támadás után, tudta jól, hogy a segítségét fogom kérni. Nem sietett, nem kapkodott el semmit. Olyan volt, mint a pók – megszőtte a hálóját, és csak arra várt, hogy a légy belerepüljön. Szépen, türelmesen kivárta, amíg eljön az ő ideje. De miért? Miért most? Miért nem hagyott akkor meghalni évekkel ezelőtt, vagy miért nem akkor csapott le, mikor információért jöttem, teljesen egyedül, és felkészületlenül? Miért várta meg, amíg bízni kezdek benne? És ekkor eszembe jutott valami más is – Andy élettelen szemei, ahogy a plafonra merednek, a vére a szőnyegbe ivódva… Megremegtem a feltámadó gyűlölettől. Ő volt az. Ő ölte meg.
- Te tetted. Te ölted meg Andy-t – a hangom olyan halkan szólt, hogy szinte én sem voltam biztos benne, kimondta-e a szavakat.
Daren elmosolyodott, és ez volt az egyik legiszonyatosabb, legijesztőbb dolog, amit életemben láttam. Az alakja változni kezdett. Fekete, hosszú csuha fogta körbe a testét, a fejére csuklyát font a láthatatlan sötétség, és hirtelen úgy éreztem, magával a halállal állok szemben. A változás hihetetlen gyorsan ment végbe, folyékony simasággal, mintha csak a képzeletem játszana velem.
- Én hát – a hangja belém fagyasztotta még a szuszt is.
- Miért most? – tudtam, hogy a kérdés ostobán és gyerekesen hangzik, hiszen nem teljesen mindegy, miért történt? Már nem tudtam változtatni rajta. Shadow talpra húzott, és egy gyors mozdulattal a háta mögé lökött, az ajtó felé. De nem mozdultam. Tudtam, hogy már úgyis mindegy, és egyszerűen még túl döbbent és sokkos voltam ahhoz, hogy félni kezdjek. Pedig tudtam, hogy kellene. Ha egy csepp eszem lenne, fejvesztve menekülnék, és közben reménykednék, hogy nem jön utána, hogy talán el tudok futni. De a lábaim nem mozdultak, és egyszerűen nem bírtam levenni a szemem Darenről. Az arcát már eltakarta a csuklya, a vonásai az árnyákokba vesztek, de mégis éreztem, hogy ő is engem néz.
- Egyszerűen csak most profitálhatok belőle a legtöbbet. Gondolj bele, te meghalsz, a szüleid összeroppannak, és amíg nem találnak a helyedre valakit, azt tehetek, amit akarok. Mire rájönnek, kit kellene keresniük, már késő lesz.
- De mit akarsz?
- Amit mindenki, szívem. Ha az alvilág a kezemben lesz, azt tehetek, amit akarok. Csak ki kellett várnom a megfelelő pillanatot.
És ahogy beszélt, a terve valóban tökéletesnek tűnt. Én kikerülök a képből, anyáék összeomlanak, és amíg az új Vadász beletanul a szerepébe, ő láthatatlanul, de annál hatékonyabban ténykedhet. Mindvégig erre játszott, és nem vettem észre. Istenem, milyen vak voltam… de most kamatostul megfizetem a figyelmetlenségem árát. A vállam felett a még mindig nyitott ajtóra pillantottam, de úgy tűnt Daren pontosan tudja, mi jár a fejemben.
- Eszedbe ne jusson – a hangjából eltűnt a csevegő, kedélyes szín, fenyegetés bujkált a szavaiban, fagyos volt és könyörtelen.
Shadow kimérten, határozottan szólalt meg.
- Ha baja esik…
- Azt te már úgysem fogod megérni – a hangjában már nem lehetett felismerni a régi Darent, mintha egy idegennel néztem volna szembe. Teltek a végtelen másodpercek. Shadow hirtelen megpördült, elkapta a derekamat és az ajtó felé perdült. De nem volt elég gyors… Szélroham támadt, és az ajtó bevágódott előttünk, a csattanás végig visszhangzott a kis lakásban. A láthatatlan szél az arcomba fújta a hajamat. Nem mertem hátranézni, hogy megnézzem, honnan jön, és akkor már éreztem, hogy a halál szaga megüli a levegőt. Levegőért kaptam, de tudtam, hogy már késő. Mondani akartam Shadow-nak, hogy meneküljön, hiszen Daren engem akar, nem őt, de egy hang sem jött ki a torkomon. Mintha egy vaspánt feszül volna a fejemre, a szívem őrülten dobogott, megpróbálta hajtani a vért az eremben, de tudtam, hogy kudarcot fog vallani. Összecsuklottam, éreztem, hogy Shadow elkap és óvatosan a padlóra fektetett. Hullámokban áradt rám a dühe és a kétségbeesése. De nem tehetett semmit. A szoba forogni kezdett, Darent kerestem a szememmel, de nem láttam sehol. A fülemben csengett fagyos kacagása, sehogy sem tudtam a hangot kiűzni a fejemből. Fuldoklani kezdtem a mindent elárasztó tömény föld szagban. Olyan volt, mint a frissen felásott sírok aromája, de túl töményen, túl fojtogatón. Shadow kezébe kapaszkodtam, de már alig éreztem a bőrét az ujjaim alatt. Homályos szemekkel ránéztem. Láttam, hogy mozog a szája, hogy mond valamit, de nem hallottam egy szót sem. Fekete köd kavargott a látómezőm szélén, a tüdőm égett, de hiába küzdöttem, már egy csepp oxigén sem maradt, amit belélegezhettem volna. A sötétség szédítő iramban falta fel a világot. Utolsó gondolatkén még átszáguldott rajtam a döbbenet – sosem hittem, hogy valóban meg fog történni. Sosem hittem, hogy tényleg így kell majd meghalnom.
Aztán vége lett, mintha csak elvágták volna. A levegő szinte fájdalmasan süvített újra a tüdőmbe, de ez most csodálatos volt, azt jelentett, hogy még élek. A szívem veszett dobogása lassan csillapodni kezdett, a fejem még lüktetve sajgott, de már nem akarta szétszaggatni a koponyámat. Ez a fájdalom most már elviselhető volt. A rohadt föld szaga az orromban maradt, emlékeztetve, hogy bármikor magába nyelhet a sír, és akkor nem szabadulok.
Nem értettem, mi történt. Nem értettem, hogy lehetek még életben. Annyira fájt, annyira valóságos volt… Haldokoltam.
Egy kétségbeesett nyögés terelte vissza a figyelmemet a szoba belseje felé. Odafordultam, és éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő, lelassult a pillanat. Shadow az oldalán feküdt összegömbölyödve, arcát fájdalom torzította el. Haloványan frissen ásott föld szaga áradt felőle, nem láttam, de éreztem, ahogy a halál ráterül, mint egy hatalmas köpeny, és fojtogatja, ahogy engem néhány perce. Daren pedig ott állt, csupán néhány méterre tőle. Az arcát eltorzító pokoli haragtól összerezzentem. És ezt a haragot, most mind a földön fekvő vámpírra zúdította.
Megpróbáltam felemelni a fejem a fa padlóról, de nem bírtam megmozdulni. Erőlködve próbáltam megtámaszkodni a karomon, de az ujjaimat is alig bírtam megmozdítani.
- Shadow – nyögtem rekedten, pedig legszívesebben üvöltöttem volna, de a hangom elveszett valahol félúton a torkomban. Tennem kellett valamit, segítenem kellett rajta! De a testem nem engedelmeskedett, egyszerűn nem tudtam, mit tehetnék. De nem fogom végig nézni, ahogy megölik! Nem én nem! Erőszakkal ökölbe zártam merev ujjaimat, aztán újra és újra. Muszáj felkelnem, meg kell mozdulnom!
Shadow felkiáltott, vakon is felém nyúlt. Nem bírtam!
- Daren! – Semmi hatása. Rám se figyelt. – Daren!
Kényszerítettem az izmaimat, hogy mozduljanak. A tenyerem a földre fektettem, és megemeltem a felsőtestem. Azonnal víz alá merült a szoba, de nem vártam meg, hogy kitisztuljon a kép. Magam alá húztam zsibbad lábaimat, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat. Feltérdeltem, de meg kellett támaszkodnom a két kezemen, hogy ne dőljek el.
- Daren! – a hangom már erősebben szólt, és éreztem, ahogy a szeme sarkából rám pillant. – Te engem akarsz! – szinte már követelőzve mondtam ki a következő szavakat: - Itt vagyok! Védtelen vagyok Daren! Használd ki a lehetőséget! - ököllel a kemény padlóba vágtam, hogy a fa felsértette a kezem – Ölj meg!
Egy pillanatra teljes testével felém fordult, a csuklya a fejével együtt mozdult, metsző tekintete szinte lyukat égetett az arcomba, de álltam a pillantását. Shadow nyöszörgését pedig mintha elvágták volna. Mély, hörgő lélegzetet vett és felköhögött. Homályos pillantásával engem keresett. Felé kaptam a fejem, aztán újra Darenre néztem, és megértettem. Ezért voltam életben még mindig. Nem tudott egyszerre kétfelé koncentrálni! Elszántan emeltem rá újra a tekintetem, és dacosan néztem a csuklya alatt rejtőző sötétségbe.
- Gyerünk Daren, mire vársz? Neked nem ő kell. Hanem én.
Shadow kétségbeesett tekintete az arcomra szegeződött, de nem viszonoztam a pillantását. Könyörögve nyújtotta felém a kezét, de hang nem jött ki a torkán. „Ne” – formálta a szája hangtalanul, de nem törődtem vele. Neki még van esélye.
Daren megállt. Tétovázott. Aztán felmérte az lehetőségeit, és nagyon is úgy tűnt, kedvére van helyzet alakulása. Hiszen ugyanolyan jól tudta, mint ahogy én is, hogy semmi esélyem nem maradt. Védtelen voltam és kiszolgáltatott. Semmiféle fegyver nem volt nálam, amivel megvédhettem volna magam, de ha lett volna is… ugyan mi lenne képes megölni egy halottat? Nem Shadow kellett neki, és ezzel ő is pontosan tisztában volt.
Nem láttam az arcát, mégis tudtam, mikor érett meg benne a döntés. Felém mozdult, néhány centivel a föld felett lebegve, ott hagyta Shadowt, és átsuhant a szobán.
- Nem hittem volna, hogy ilyen türelmetlen vagy, kis Vadász… - szinte láttam, ahogy a szája vérfagyasztó mosolyra görbül, és minden elhatározásom dacára elfogott a rettegés. Nem akartam reszketve szembenézni a halállal, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Tekintetem a fekete csuklyán túl Shadowra szegeződött, és semmi mást nem láttam a szemében csak könyörgést. A fekete szemek kétségbeesetten kérleltek, hogy ne adjam fel, hogy harcoljak tovább. De hiszen éppen azt tettem. Harcoltam, hogy ő életben maradhasson. Hogy legalább neki legyen esélye… mert nem bírtam volna ki, ha meghal. Rámosolyogtam, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, Daren már nagyon közel volt, éreztem, ahogy a jéghideg levegő megtölti a tüdőmet, de el akartam búcsúzni.
- Tudod, mit kell tenned – suttogtam, és a hangom elcsuklott.
Elkerekedett a szeme, aztán lassan megrázta a fejét, és láttam, ahogy maga alá húzza a kezét, és megpróbál feltámaszkodni, de a könyöke kifordult és visszahanyatlott a padlóra.
- Victoria – nyögte kétségbeesetten, de ekkor Daren már ott volt. Megállt felettem, a csuklya lefelé mozdult, ahogy lenézett rám. Hátra húzta a kámzsát, a színtelen szemében láttam megcsillanni a diadal szikráját, és még valami mást is, ami egyáltalán nem illett ehhez a helyzethez. Szánalmat.
A jeges szél már szinte teljesen megbénította a tüdőmet, levegő után kaptam, és felnéztem az arcába. Halványan elmosolyodott, és szinte már gyengéden nyúlt az arcom felé. A szívem veszettül dörömbölt a mellkasomban, a vágy ott sikoltott bennem: menekülj! De még ha fizikailag képes is lettem volna rá, akkor se lett volna semmi esélyem. A rothadt föld szaga beszivárgott az orromba, és teljesen elborította az érzékeimet. Képtelenség volt szabadulni tőle. Kinyitottam a szám, de csak tátogni tudtam, mint a partra vetett hal. Daren ujjai pedig a tarkómra csúsztak, és ahogy fölém hajolt, valami fémesen csillogót pillantottam meg, szabad jobb kezében. Az a szikrázóan jáde zöld markolat… Azonnal felismertem a tőrt az álmomból. A pupillám elképzelhetetlenül nagyra tágult a rémülettől.
Daren hangja halkan szólt, a suttogás végig rezonált az egész szobán.
- Talán kegyetlennek tűnök, kis Vadász, de nem vagyok az. – A jéghideg áramlat már a testemben tombolt, de ez nem olyan volt, mint az eddigiek. Most nem fájt, csak nagyon, nagyon mélyre húzott, éreztem, hogy a testem elnehezül, mint az elalvás előtti pillanatokban. A szemhéjam egyre gyakrabban csukódott le, és hiába próbáltam félni, a testem egyszerűen már nem volt rá alkalmas, az agyamat leblokkolta a mindent elárasztó hideg. Éreztem, ahogy Daren fokozatosan engedi egyre lejjebb a testem, és szinte már gyengéden fektette a fejem a padlóra.
- Gyors leszek – lehelte, és még éppen láttam, ahogy a feje fölé emeli a tört. Fuldokolva próbáltam levegőhöz jutni, de már hiába. A fülem zúgni kezdett, a fölém hajoló gyilkos képe időről-időre elhomályosult.
Egy oda nem illő zaj riasztott egy pillanatra a kábulatból, mintha egy elfojtott kiáltás lett volna, de aztán az agyam kizárt minden külső tényezőt. Már nem maradt semmi csak én, Daren, és a tőr.
Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a fullasztó földszag minden mást elnyomjon. A szívverésem lelassult, egyre lassabb lett… egyre lassabb. Belezuhantam a végtelen semmibe.

A sikoly, mintha bennem zengett volna. A hang éles volt és fájdalmas, szinte a véremet is kiontotta. De nem az én hangom volt. A kétségbeesett, dühös kiáltás visszaverődött a falakról és körülvett, mintha ezernyi ütés záporozott volna rám a jeges, bénító sötétségből. Tompa puffanást hallottam, majd egy elfojtott nyögést. Aztán csak az ordítóan süket csöndet, ami szinte már bántotta a fülemet.
A fullasztó föld szagot hirtelen, mintha elvágták volna, de dermesztő hideg nem csökkent egy pillanatra sem. Most már nem zuhantam bele, nem kábított el, egyszerűen csak rettenetesen fáztam, hogy a fogaim összekoccantak és remegett a szám. Biztos voltam benne, hogy Daren mégis úgy döntött, a fájdalmasabb megoldást választja. Halálra fagyni nem épp a legkellemesebb halál. A fájdalom fel-le cikázott a testemben, a fejem búbjától egészen a lábujjamig.
- Victoria – a hang halk volt és fojtott, teljesen más, mint Daren fagyosan kimért szavai. – Victoria, ébredj.
Egy gyengéd érintést éreztem a homlokomon, forró kéz ért az arcomhoz, én pedig elrántottam a fejem, mielőtt megégethetett volna. Kinyitottam a szám, és a levegő szaggatottan jutott a tüdőmbe. Fájt, ahogy végig marta a légcsövemet. Köhögni kezdtem, aztán már fulladozni. Valaki az oldalamra fordított, én pedig görcsösen köhögve összegömbölyödtem, a térdemet a mellemhez húztam, és éreztem, hogy valami forró csorog végig az arcomon. Könnyek… az én könnyeim.
A szemem felpattant, és egy darabig nem láttam semmi mást magam körül, mint apró, fekete és szürke pontocskákat, váltakozó méretben és alakzatban. Aztán egy fekete szempár úszott a látómezőbe.
- Lélegezz lassan – súgta, és kisimította a szemembe hullott hajam. – Nyugodj meg.
A tekintetem szédítő gyorsasággal járattam körbe a szobában. Hol van? Hová tűnt? Megpróbáltam megszólalni, de csak valami nyöszörgés félét tudtam kipréselni a torkomon.
Az érintés az arcomra vándorolt, én pedig belekapaszkodtam a tűzforró kezébe. Remegő ujjaimat az övére kulcsoltam.
- Nincs semmi baj – próbált megnyugtatni – Nincs itt, már vége.
A pulzusom a fülemben dübörgött, és szinte fel sem fogtam a szavainak értelmét. Próbáltam kilátni a pánikfelhő alól, de nem igazán sikerült. Megkíséreltem felülni, de nem ment. Hanyatt fordultam, és néhány pillanaton át csak bámultam a plafont, miközben a könnyeim az hajamat áztatták. Valami meleget, és ragacsosat éreztem az ujjaim között. Elfordítottam a fejem, és a tenyeremben szorongatott kézre pillantottam. A vér sűrűn borította be a kézfejét, az alkarját… a felsője egy ponton a hasához tapadt, és bár a fekete anyagon nem látszott a színe, de így is meglehetősen nehéz volt összekeverni a vízzel.
- Mi…? – akartam kérdezni, de újabb köhögő roham tört rám, és nem bírtam befejezni a mondatot.
- Semmi baj – próbált meg elmosolyodni, de a szája széle fájdalmas grimaszba rándult, és szabadd kezét a sebre nyomta. – Ne is törődj vele – ebben a pillanatban megszédült, és a fejem mellett a földre támaszkodott, hogy meg tudja őrizni az egyensúlyát.
- Shadow – nyögtem, nagy nehezen az oldalamra gördültem, és megkíséreltem a vállammal tovább lökni magam, hogy legalább félig ülő helyzetbe kerüljek. Megtámasztottam magam, és a lábaimat a testem alá húztam. Shadow keze ebben a pillanatban kicsúszott az enyémből, és végigdőlt a padlón. Alatta már tócsában gyűlt a vér.
Ijedten kúsztam oda hozzá, és tekintetem egy vékony, fekete nyelű késre tévedt. Fejét az ölembe húztam, mire fájdalmasan felnyögött. Gyönyörű arcát is itt-ott vér pettyezte, szeme helyenként elvesztette a fókuszt, és csak nagy sokára talált újra vissza hozzám. Óvatosan húztam el a kezét a hasán tátongó sebről, mire összerándult és önkéntelenül felszisszent. A hatalmas vérfolt szinte már az egész pulóverébe beleivódott. Istenem, mi történt?
- Hol van? – suttogtam rémülten – Hol van Daren?
Csak megrázta a fejét, és mély, fájdalmas lélegzetet vett.
- Ne aggódj miatta. Már nem árthat neked.
Meg kellett volna nyugodnom, de az arckifejezése, és a hangja, ahogy ezt mondta…
- Mit tettél? – a hangom alig volt több egy sóhajnál.
Felnézett rám, a tekintetében valami megfoghatatlan szomorúság bujkált, aztán fáradtan lehunyta a szemét.
- Semmi olyasmit – élesen felsóhajtott – ami miatt aggódnod kellene.
Kétségbeesetten néztem végig rajta. Belehalhat egy vámpír a vérveszteségbe? Nem tudtam, de nem is szerettem volna megtudni. Különösen nem most.
Felköhögött és a szája sarkából vér szivárgott. Éppen elég Vészhelyzetet láttam, ahhoz hogy tudjam, ez mit jelent: átszúrták a tüdejét. A félelem elemi erővel szorította össze a szívemet.
- Shadow – suttogtam és letöröltem a vért az álláról. – Hogy segíthetnék?
Megrázta a fejét. Selymes haja csúszkált a nadrágomon.
- Sehogy. Majd magától…
Ekkor újra köhögni kezdett, és még több vér bugyogott fel a torkából. Könnybe lábadt a szemem, és egyetlen mondat visszahangzott a fejemben: „Nem veszíthetem el!”. Nem volt semmi értelme, tudtam nagyon jól, de most nem kezdtem a miértjén töprengeni. Egyszerűen tudtam, valami megfoghatatlan ösztöntől vezetve, hogy nem engedhetem meghalni. És ugyan ez az ösztön súgta meg azt is, hogy mit kell tennem, hogy életben tartsam.
Óvatosan megsimogattam a haját, ujjaimmal beletúrtam a selymes, fekete szálakba, és nagyon halkan szólaltam meg.
- Nem fogsz magadtól rendbe jönni – nem is volt igazi kérdés, és ezt tudta ő is. Nem válaszolt csak behunyta a szemét. Az újabb köhögő rohamtól a teste görcsbe rándult. A hangszínem nem változott, rendületlenül simogattam tovább a haját, ahogy feltettem az igazi kérdést – Vérre van szükséged, igaz?
Mozdulatlanná dermedt, majd a következő pillanatban megpróbált legördülni a térdemről. Nem hagytam, lefogtam a vállát, és most kivételesen ennyi is elég volt, hogy egyhelyben tartsam. Nem volt már elég ereje, hogy komolyan küzdeni kezdjen.
- Shadow, válaszolj – nem emeltem meg a hangom, de a szavaim határozottan csengtek. – Vérre van szükséged, hogy életben maradj, igazam van?
Lehunyta a szemét és megremegett. Mikor újra rámnézett, a pupillája szinte teljesen kitágult, már majdnem elnyelte a szemfehérjét is. Mindenféle félelem nélkül néztem vissza rá. Megvonaglott az arca, és elfordította a fejét.
- Ezt nem engedem – suttogta olyan halkan, hogy szinte csak egy sóhajnak tűnt. – Nem teszem kockára az életed – újabb vércsík indult el a szája szélén.
Nem maradt több időm.
- Nem is – jelentettem ki. – Én teszem kockára.
Felmartam a földről az vékony pengéjű fekete kést, és tétovázás nélkül a csuklómhoz illesztettem. Ahogy a penge a bőrömbe mart, éles, szúró fájdalmat éretem, és vékony csíkban szivárogni kezdett a vérem. Shadow megszorította a vérző csuklóm.
- Nem hagyom… - ismét köhögni kezdett, hörögve jutott a tüdejébe a következő lélegzet.
- Csakhogy ez már nem a te döntésed.
Kirántottam a kezem a kezéből, és mielőtt tiltakozhatott volna, a szájára kentem a véremből. Felmordult, és már azt hittem elrántja a fejét, de nem tette. Lehunyta a szemét egy pillanatra, és láttam, hogy küzd ellene, de az ösztöne erősebb volt. A teste élni akart. A szeme felpattant, és újra elkapta a csuklóm, de ezúttal a szájához emelte. Tudtam, hogy pokolian fog fájni, de azt is tudtam, hogy ki fogom bírni. Muszáj volt kibírnom.
Összerándultam, mikor fogai a húsomba martak, ökölbe szorítottam a szabad kezem, körmeim a tenyerembe vájtak, és kényszerítettem magam, hogy ne rántsam ki a kezem a szorításából. A szívem vadul lüktetni kezdett a bordáim alatt és csak hajtotta, űzte az ereimben a vért, de olyan iramban, hogy a piros folyadéknak majd a fele Shadow szája mellett a nadrágomra folyt.
Lehajtottam a fejem, szorosan behunytam a szemem és olyat tettem, amit mindenféle szabály a legszigorúbban tilt a Vadászok kis kézikönyvében. Hagytam, hogy egy vámpír a véremet vegye. Ráadásul olyan indoktól vezérelve, amit semmiféle racionális, vagy épeszű döntéssel nem tudtam alátámasztani: egyszerűen azért tettem, mert nem akartam elveszíteni.

2009. május 10., vasárnap

Szombat, avagy nevetségesen borzalmas "irodalmi" alkotások

Reggel nyolckor keltem - igaz aludhattam volna tovább is, de már megfigyeltem, hogy egész nap fáj a fejem, ha túl alszom magam, ezt pedig ezen a napon nem igazán akartam megrizikózni.
Szépen elkészülgettem, és mint a jó gyerek, 11re kint is álltam a trolimegállóban. És vártam... vártam... még mindig vártam! Már kezdtem azt hinni, a trolli is kiment a divatból, mint a répaszárú farmerek, meg a holdjáró cipők, de aztán 10 perc után csak begördült a lusta dög...
12 körül sikerült is belibbennem a Határ útra, ahol Panka már várt rám. Elmentünk rágót venni, aztán persze a Libri mellett se tudtunk elmenni anélkül, hogy be ne néztünk volna! Neeem, azok nem is mi lennénk :D Tervezgettem egy sort, hogy közelgő szülinapom alkalmából kit milyen könyvvel fogok lenyúlni, majd elindultunk, hogy találkozzunk Barával.

Ez végülis nem jött össze, mert Barának valami közbe jött, és mivel még volt időnk, beugrottunk Pankáékhoz egy kicsit.
Meg kellett állapítanom, hogy Pankám még mindig gyönyörűen énekel, és hogy a szintetizátoron is olyanokat játszik le, amiket én kb sosem tudnék xD Nem véletlen, hogy én inkább maradok csak az írásnál, mint művészeti ágazatnál xD

Végül kisebb sétával megspékelve - a 23es megállójától vagy 10percet sétálgathattunk vissza a MüPá-ig, én mind ezt fekete felsőben, 30fokos melegben - megérkeztünk a tett helyszínére. Esküszöm megfordult a fejemben, hogy a parkban csobogó szükőkútba vetem magam - asszem Panka is tudta volna támogatni a javaslatot - de aztán megembereltem magam, és igyekeztem úgy viselkedni, mint egy úrihölgy. Vagy legalábis nem nagyon kitűnni a kiöltözöttek tömegéből... Mert bizony ezt egyesek annyira komolyan vették, hogy tetőtől-talpig kinyalták magukat...
Bent sikeresen letelepedtünk valahová hátra - óvintézkedésként,ha naggyon hangosan kezdenénk röhögni - majd végignéztük, ahogy beállítgatják a mikrofonkat (brékó-brékó, meg réti sas, és tucc, nemtucc xD), végül csak sikerült elkezdeniük a ...khm... művek felolvasását.
Ha finom és nőies akarok lenni, azt mondom, enyhén szólva kritikán aluli volt. Ha nem leszek finom - már pedig én nem szoktam - kijelenthetem: ennél szarabbat én még nem pipáltam!
Ez lenne a kortárs magyar irodalom? Ne röhögtessenek! Amikor valaki oldalakon keresztül egy wc-ben élő vízcsepp sanyarú sorsát ecseteli? És ez egy 17 éves kissrác?! És még az én lelki világommal nem stimmel valami... -.-"
Meghallgathattunk egy rakás olyan irományt, ami az ég világon nem szólt semmiről, és megnézhettük, hogyan kapnak díjjakat a helyezettek... mindezt olyan emberek támogatásával, akik elvileg korunk nagy irodalmárai. Megjegyezném, hogy se Panka, se én - de szerintem a jelenlévő emberek fele se - hallott még ezekről a figurákról. Tehát nem én vagyok itt az alulkultúrált!
Hazafelé - legalábbis amíg együtt mentünk - alaposan kiveséztük a témát Pankával. Odáig jutottunk, hogy ilyen szarokat mi még készakarva se tudnánk gyártani, és megállapítottunk, hogy a magyar kortárs irodalom egy nagy rakás lókaki.
Ezek után biztos vagyok benne, hogy Pankám azért sem nyert, mert az a színvonal, amiben ő ír, már túl jó lett volna nekik, és ezzel nem tudtak mit kezdeni!
A másik, amit kicsit nevetségesnek találtam, a nyereményt képező ingyenes írósuli... Nos, nekem meggyőződésem, hogy az írást nem lehet megtanulni... ha valaki jól ír, annak semmi szüksége írósulira, aki meg nem, annak úgy is mindegy.
Írni egy történetet... az egy érzés, annak zsigerből kell jönnie... Olyan dolog, ami vagy ösztönösen meg van benned, vagy ne is reménykedj, hogy valaha is felfedezed magadban.

2009. május 9., szombat

Élet a halál után - 3. fejezet/1.

A hely nyüzsgött a zsaruktól. Két mentőautó is parkolt a bejárta előtt, éppen láttam, ahogy négy mentős hordágyakat visz be a házba. Ehhez a nyugodt, kertvárosi környékhez egyáltalán nem illett ez a kép. Ilyen helyeken nem lenne szabad halálesetnek történnie.
Szomszédok hada nyüzsgött a kifeszített sárga szalagok mellett, és mind a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássanak. Egyikük sem tűnt szomorúnak, vagy megrendültnek. Egyszerűen csak kíváncsiak voltak. Végre történt valami izgalmas is az unalmas életükben. Hánynom kell a katasztrófa turistáktól.
Kicsit arrébb, az egyik rendőrautó mögött állítottam a le kocsimat, és már éppen hívni akartam Collinst, hogy jöjjön ki elém, mikor megpillantottam, ahogy átnyomakszik a tömegem. Az arca gondterhelt volt és bosszús.
Kiszálltam, és elé mentem. Láthatóan megkönnyebbült, hogy végre itt vagyok.
- Jó, hogy megjöttél – sóhajtotta, és a hátamra tette a kezét, ahogy a bejárta felé terelgetett. – Igyekeznünk kell. El kell szállítanunk a holttesteket, mielőtt a tévések megérkeznek – lehalkította a hangját, ahogy a kordonhoz értünk, és a fülembe suttogta – Ha valaki kérdezné, a tanácsadóm vagy. Bár nem hiszem, hogy bárki ilyen mélységig belemenne a dolgokba. Akkora itt a fejetlenség, hogy szerintem eggyel több, vagy kevesebb ember már fel sem fog tűnni nekik.
- Bajba kerülhetsz emiatt? – kérdeztem, miközben elkocogtunk a lépcsőn a bejáratig.
- Azzal te ne törődj. – Tehát igen, konstatáltam magamban. Nagyon nem tetszett nekem ez az egész, de nem sokáig hagyott gondolkodni rajta. – Szükség van rád és kész. Sajnos hivatalosan nincs senki, akit ilyen esethez hívni tudnánk. Inkább örülhetnének neki, hogy egyáltalán eljöttél.
Persze, elméletben. Gyakorlatban engem fél perc alatt kidobhatnak innen, mint a bolháskutyát, Tyront pedig megrovásban részesítgetik, amiért egy civilt hozott a nyomozati helyszínre. Igyekeznem kell, lehetőleg feltűnésmentesen megszemlélni az áldozatokat. Az a baj, hogy sosem voltam egy kaméleon típus.
A ház gyönyörű volt, otthonos. Az előszoba méz sárga falait családi képekkel dekorálták. Anya, apa, két kisfiú… Egy pillanatra meghűlt a vér az ereimben. Dermedten fordultam Tyron felé.
- A gyerekek is halottak? – a hangom tompán csengett. Rámnézett és elkapta a pánikot az arcomon.
- A gyerekek a nagyszülőknél vannak, ne aggódj – mosolyodott el kesernyésen, hogy megnyugtasson. – A szülők áthívták a barátaikat…
Kicsit, mintha több oxigén lett volna a szobában. Valahogy nem voltam felkészülve arra, hogy halott gyerekeket lássak. Bár erre szerintem senki sem állt volna készen.
Collins a jobb oldalt nyíló nappaliba kormányzott, ahol most éppen nem volt senki… senki csak a négy áldozat. Mind a négyen a dohányzóasztal körül feküdtek. A földön, a fotelokban, a kanapén… A szoba levegője hűvösebb volt, mint normális lett volna, és elég volt egy pillantást vetnem a kanapén fekvő halott nő arcára, hogy biztos legyek benne, Ty nem tévedett. A bőre sápadt volt, mint a papír, barna szemei élettelenül, rémülten meredtek a szoba plafonjára. A szája lila volt, és vértelen. Láttam már elég lidérctámadást, hogy felismerjem. A helységben még mindig érezni lehetett a túlvilági jelenlétet, de tudtam, hogy ez csak tompa utórezgés. Amik ezt tették, már nincsenek itt. Közelebb léptem a fotelban ülő férfihoz. Kísértetiesen hasonló arckifejezéssel bámult a semmibe, mint a nő. Meglepetésként érte őket a támadás. Mind a négyen ugyan ott halhattak, meg, ahol abban a pillanatban ültek, ebben biztos voltam. Nem volt előjele, talán még a hideget sem érezték meg előre. Az egyik pillanatban még beszélgettek, a másikban pedig egyszerűen csak meghaltak.
Megborzongtam, ahogy belegondoltam, aztán inkább elfordultam a halottaktól, és Collinsra néztem, aki türelmesen várta a diagnózisomat.
- Igazad volt – szólaltam meg végül, a hangom kicsit erőltetettebb volt a szokottnál. – Tényleg lidércek tették.
- Hogy lehetséges ez? Azt mondtad, a lidércek nem járnak csapatban.
- Tudom – bólintottam. – Valaki megparancsolta nekik, hogy ezt tegyék. Egy lidérc nem tudta volna megölni mindet, együtt pedig csakis irányítás alatt dolgozhatnak – megráztam a fejem. – Nem tudom, ki lenne képes erre… mármint gyakorlatilag. Ki lenne képes az irányítása alá vonni a lidérceket úgy, hogy aztán megölesse velük ezeket az embereket…
A kérdést költőinek szántam, de ő láthatóan nem annak vette. Mindennél beszédesebb pillantással nézett rám. Hirtelen eszembe jutott, hogy végső soron mégis csak rendőr. Emlékeztem erre a tekintetre… a bátyámra nézett így régen, mikor még gyilkossággal vádolta.
- Tőled már láttam ilyet – a hangja kimért volt és zárkózott.
Éreztem, hogy kikönyököl a képemre a megdöbbenés. Tényleg azt feltételezi rólam, hogy képes lennék ilyesmire? De még mielőtt szóhoz juthattam volna, egy alacsony, idősebb rendőr csörtetett be a szobába, az arca vörös volt a dühtől, és egyenesen Tyron felé vette az irányt.
- Mégis mit képzelsz Collins, ki vagy te? – fröcsögte az arcába – Hogy veszed a bátorságot, hogy behozz ide egy civilt?!
Úgy tűnik mégsem alakítottam elég jól a kaméleont. Még mindig a sokk hatása alatt álltam, hogy a rendőr haverom tényleg képes kinézni belőlem ilyesmit, de most megpróbáltam inkább az előttünk álló köpcös, és dühében már lassan üvöltő alakra koncentrálni. Azt hiszem, lesz mit megbeszélnem Ty-val, ha itt végeztünk.
- Ő a tanácsadóm Sax – felelte nyugodtan. A másik rendőrt láthatóan nem hatotta meg ez a magyarázat.
- Az sem érdekel, ha ő az atya úristen Collins, akkor sem teheti be a lábát egy gyilkossági helyszínre! Most azonnal tüntesd el innen!
- Jól van, megyünk már – sóhajtott fel, és elindult kifelé, én pedig a nyomába szegődtem. Csak akkor fordult újra felém, mikor már a kocsimnál jártunk, de nem hagytam szóhoz jutni.
- Te komolyan azt feltételezed, hogy én…
- Nem Faith, dehogy – rázta meg a fejét. – Csak egyszerű ténymegállapítás volt – de a hangsúlyával még mindig nem voltam kibékülve, ahogy ezt mondta. – Tehát szerinted erre csak egy nekromanta lehet képes?
Visszanyeltem, ami már épp a nyelvemen volt, de nagy erőfeszítésembe került. Legszívesebben javasoltam volna neki, hogy mit csináljon az „egyszerű ténymegállapításaival”, de azok után, amit bent láttam… Talán mégsem most volt a legjobb időpont arra, hogy önérzeteskedni kezdjek, de azért rosszul esett.
- Szerintem igen, de az a helyzet, hogy még mindig nem tudok eleget erről az egészről, hogy ezt biztosan kijelenthessem – próbáltam elnyomni a hangomból érződő sértettséget, de nehezen ment. – Még én is csak tanulom a szakmát Collins, nem vagyok mindent tudód. Most pedig ha megbocsátasz, mennem kell dolgozni.
Felrántottam a kocsiajtót, és beültem a kormány mögé.
- Faith – hallottam még, hogy mondana valamit, de jelenleg nem voltam kíváncsi rá Le kellett higgadnom. Felbőgettem a motort, hogy elnyomjam a szavait, kifaroltam a rendőrautó mögül, és padlógázzal elhúztam, magára hagyva a járda szélén.
Csak két utcával arrébb jártam, mikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőre néztem, aztán áttettem az anyósülésre. Nem voltam hajlandó felvenni. Még nem, előbb le kellett kicsit higgadnom. Tudtam, hogy csak magyarázkodni kezdene, esetleg bocsánatot kérne, de most nem voltam rá kíváncsi. Rosszul esett, hogy egyáltalán megfordult a fejében ilyesmi, de azért elgondolkoztatott. Tényleg egy másik nekromanta tett volna? De miért? Mi oka lehetett bántani ezeket az embereket?
De nem tudtam semmi biztosat, és nem akartam ezzel foglalkozni. Ez a rendőrség dolga, Collins pedig oldja meg, ahogy akarja, mert, hogy én többet nem tanácsadóskodom neki, az holt biztos. Nem hiányzik még egy púp a hátamra. Mostanában úgy érzem, van belőlük éppen elég.
Nem volt kedvem visszamenni az irodába. Igazán nem szerettem volna megint összefutni Josh-val. Bár tudtam, hogy ez baromi gyáva húzás a részemről, nem szerettem volna megrizikózni egy, az előbbihez hasonló kirohanást. Nathalie úgy is felhív, ha adódik valami, ebben teljesen biztos voltam. Addig pedig akár haza is mehetek, és nekiláthatok kitakarítani a lakást. Nem valami szívderítő elfoglaltság, és nem is villanyozott fel túlságosan az ötlet, de valamikor rá kellett szánom magam. Ugyan megfenyegettem Christ, hogy vele fogom megcsináltatni, de miután jobban átgondoltam, arra jutottam, hogy talán mégis jobban járok, ha én magam állok neki. Chrisből kinézem, hogy több kárt okoz porszívóval a kezében, mint hasznot. És legalább addig is lefoglalom a gondolataimat.
Már csak néhány utcára jártam a lakásomtól, mikor ismét csörgött a telefon. Ezt nem hiszem el, miért nem tudnak az emberek csak egyetlen napig meglenni nélkülem? Leparkoltam a járda mellett, benyomtam a vészvillogót, és a kezembe vettem a telefont. A kijelzőn villogó név láttán felnyögtem. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy nem veszem fel, de aztán erőt vettem magamon.
- Szia Nathalie – sóhajtottam a lelkesedés legkisebb jele nélkül. Voltak sejtéseim afelől, hogy miért telefonál.
- Merre vagy? – számonkérően csengett a hangja.
Még ahhoz sem volt elég lelkierőm, hogy hazudjak neki valamit.
- Éppen hazafelé tartok – feleltem – Mi a gond?
- Miért nem vagy itt? – dobta vissza, és hallottam, ahogy ujjaival a számítógép billentyűzetén dobol. Tehát már bent van az irodában. Én pedig nem. És ez persze rendkívüli módon szúrja a szemét. Talán már valami hiper-szuper megbízást is talált nekem, csakhogy nehogy unalmasan teljen el, ez az amúgy teljesen átlagos nap. Szeretem, mikor ilyen könnyed iróniával szemlélem a saját szenvedéseimet.
- Mert nem történt bent semmi érdekes, gondoltam haza ugrom kitakarítani – nem voltam biztos benne, hogy tudhat-e ő egyáltalán erről az egész nyomozósdiról, de biztos, ami biztos, inkább nem is említettem neki.
- Josh azt mondta, Collins hívott, mire te hanyatt homlok elrohantál.
Na igen, Josh-nak persze nincsenek ilyen gátlásai. Felsóhajtottam.
- Igen, ilyesmi is történt – adtam meg magam – De ott már végeztem, így haza indultam kitakarítani.
- Majd takarítasz este, most dolgod van.
Na, hál’ Istennek.
- Menjen ki Josh… vagy Philip – javasoltam segítőkészen – Én most igazán nem érek rá.
- A takarítás várhat. Most szükség van rád.
Még éppen sikerült visszanyelnem azokat a cseppet sem szalonképes szavakat, amik már a nyelvemen voltak. Ma már épp elég emberrel összevesztem, nem szerettem volna Nathalie-t is felírni a listára. Bár igazán tudhattam volna, hogy ez nem rajtam múlik.
- Az a helyzet Nathalie, hogy én ma nem fogok bemenni – a hangom higgadt volt, és diplomatikus. Íme a nyugalom szobra. – Tudod, rengeteget túlórázom, és ma nagyon fáradt vagyok. Kérd meg Josh-t, vagy Philipet. Ők is biztosan el tudnak intézni bármit, amit én.
Egy pillanatnyi csönd a vonal túlsó végén. Én ezt úgy értelmeztem, hogy valószínűleg szóhoz sem jut a döbbenettől. Kivártam, amíg megtalálja a hangját.
- Faith ez tényleg fontos…
- Tudom Nathalie, minden nagyon fontos, minden nagyon életbevágó, és mindent csakis én tudok megoldani – sóhajtottam egy szuszra – De ezt most próbáljátok meg az én fantasztikus közreműködésem nélkül levezényelni, én ugyanis most haza megyek, kitakarítok, és alszom egyet. Holnap pedig bemegyek, és minden mehet tovább a rendes kerékvágásban – a hangom olyan negédes, és tenyérbe mászó volt, hogy hirtelen nem is tudott mit felelni. Kedvesen, és szájbarágósan beszéltem, ahogy a hisztis óvodásokkal szokás. Már megtanultam, hogy Nathaile-val veszekedni színtiszta időpocsékolás. Legjobb, ha az ember kertelés nélkül közli a tényeket, aztán gyorsan lezárja a beszélgetést, mielőtt, még lenne ideje reagálni. Most gyakorlatban is alkalmaztam a tanultakat – Viszlát holnap, Nathalie – azzal letettem, és ki is kapcsoltam a telefonomat.
Felsóhajtottam, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Valami azt súgta, hogy ez nagyon nem az én napom. Talán jobb lett volna reggel fel se kelni. Ha ezt előre tudom, ki se másztam volna az ágyból.
Végül megerőltettem magam, beindítottam a motort, visszacsorogtam a forgalomba, és hazamentem. Csak akkor jutott eszembe, hogy még mindig nem találtam energiaforrást a lidérceimnek, mikor már felfelé kocogtam a lépcsőn. Az igazság az volt, hogy nem láttam semmilyen megoldást a problémának. Pedig nem ártott volna előrukkolnom valamivel, mert éreztem, hogy egyre türelmetlenebbek és gyengébbek lesznek. Olyan volt, mint egy folyamatos, idegesítő villódzás az agyam egy hátsó szegletében. Figyelmen kívül hagyhattam, de nem tudtam kikapcsolni, és főként nem tudtam megfeledkezni róla.
Kinyitottam az ajtót, és lassan beléptem. Lidérceim már ott is voltak, nyugtalanul keringve a fejem felett.
- Sajnálom, még mindig semmi – csóváltam meg a fejem – De ki fogok találni valamit, ígérem.
Éreztem a méltatlankodásukat, és bizony értelemben meg is tudtam érteni, de akkor sem hagyhattam, hogy ártatlan emberek energiáit szívják el. Ebből egy életre eleget láttam ma délelőtt…
Lerúgtam a cipőmet, felakasztottam a kabátomat, és elszánt léptekkel a nappaliba mentem. Az ajtóban megtört a lendületem. Tudtam, hogy nem szabadna tovább halasztani. Rá kell szánnom magam, hogy kitakarítsak. Felsóhajtottam. Egyszerűen semmiféle lelki erőt nem éreztem hozzá. Csak be akartam borulni az ágyba és lehunyni a szemem – reménykedtem benne, hogy álmomban nem fogom újra látni a halottak arcát.
Talán felhívhatnám Suzant, úgy is felajánlotta, hogy segít kitakarítani. Felugorhatna még a gyűlés előtt. Igen, ebben láttam logikát. Ha ketten vagyunk, sokkal könnyebb lesz elkezdeni.
Ezen ideológiával felvértezve magam, becaplattam a hálóba, és magamra zártam az ajtót. Már épp a párnára hajtottam a fejem, mikor eszembe jutott, hogy ma még nem is ettem semmit. Megfordult a fejemben, hogy talán fel kellene kelni, és bekapni néhány falatot, de ezen gondolatok tettekre váltásáig már nem jutottam el. Az álom abban a pillanatban bekebelezett, ahogy lehunytam a szemem.

(...)

2009. május 8., péntek

Érettségi 4. - német

Mit is mondhatnék... nem lepődtem meg különösebben.
Szar volt, és akkor még finoman fogalmazok.
Csak reménykedhetek abban a hármasban, de elhatároztam, hogyha nagyon minősíthetetlen lesz - esetemben kettes - akkor októberben újra próbálkozom. Nem vagyok hajlandó hármasnál rosszabb német érettséivel létezni...

De talán a szóbelin van esélyem... bár fene se tudja. Az is éppen elég nehéz.
Hát mindegy, most már legalább túl vagyok rajta.

Folyt.köv. júniusban.
Addig meg erőteljesen tanulok.

2009. május 7., csütörtök

Élet a halál után - 2. fejezet/2.

előző fejezet tartalmából:
(...)
Kinyílt a bejárattal szemközti ajtó, és Josh lépett ki rajta, egy hatalmas kartondobozt cipelve. Ahogy meglátott, bezárkózott az arca.
Na igen, nem Tyron volt az egyetlen akinek felelőtlen módon ígéreteket tettem. Josh-nak pedig olyasmit ígértem, amire egyelőre még egyáltalán nem álltam készen. Persze neki is feltűnt, hogy kerülöm, amikor csak tehetem, hogy is nem tűnt volna fel… És persze, hogy nem esett neki jól, mikor két hónapja azt ígértem neki, hogyha elcsendesülnek dolgok, mindent megbeszélünk. Ennél csendesebb pedig már nem is lehetett volna az életem, de én mindig csak húztam-halasztottam azt a bizonyos beszélgetést, mert fogalmam sem volt, mit is akarok valójában. És ezt nem akartam neki beismerni. Így viszont jogosan hihette azt, hogy átvertem, ami miatt kapcsolatunk kezdett egy kötéltánchoz hasonlítani. Inkább egyikünk sem mondott a másiknak semmi személyeset, nehogy egy óvatlan pillanatban darabjaira hulljon a törékeny látszata annak, hogy minden rendben van.


- Szia – köszönt kimérten, és lette a dobozt Nathalie asztalára. Csak felületesen kukkantottam bele, de néhány para szakirodalmon kívül nem volt benne semmi érdekes.
- Szia. Hol van Nathalie? – kérdeztem, csakhogy ne kelljen a kínos csendet hallgatnom.
- Terepre ment – felelte szűkszavúan, én pedig megütközve vontam össze a szemöldököm.
- Ugyan arról a Nathalie-ról beszélünk? A „menj ki egy szelleműzéshez; lidérc támadt az idős nénire, intézkedj” Nathalie-ról?
Ez tetszett neki, halványan elmosolyodott.
- Nagyon úgy fest.
- És nem hagyott nekem millió-egy üzenetet, és címet? Mi ütött belé? – próbáltam könnyed társalgást szimulálni, de mindketten éreztük, hogy ez az erőltetett jó kedv nagyon is messze áll a könnyed társalgástól.
- Csak arra kért, hogy helyettesítsd, amíg vissza nem ér – vont vállat – Mindenképpen neki kellett mennie. A megbízó direkt boszorkányt kért, valami védővarázslathoz, vagy mi a fenéhez.
Bólintottam. Így már világos volt.
Beállt a csend. Egyikünk se tudta, mit mondjon a másiknak. Josh a doboz sarkát piszkálta, én pedig egy tökéletes stócban álló irat halom rendezgetésébe kezdtem. A mobilom mentett meg. Gyorsan előhalásztam a zsebemből, és egy pillanatra meglepődtem a felvillanó számon. Tyron nálam hagyott volna valamit reggel?
- Igen? – szóltam bele. Josh érdeklődve pillantott felém.
- Szükségem van rád Faith – Collins hangja feszült volt és ideges.
- Mi a baj? – kérdeztem, és rám is hamar átragadt az idegessége. Egy gyors pillantást vetettem Josh-ra, majd elfordultam tőle, és az ablakhoz sétáltam.
- Tudom, hogy még nem mondtál egyértelműen igent, de most muszáj idejönnöd – halkan beszélt, majd hallottam, hogy valami nagyot puffanva a földre esik – Hé, óvatosan azzal! – kiáltott rá nyílván valamelyik emberére, majd újra rám koncentrált. – Éppen egy tetthelyen vagyok. És van egy kis problémám.
- Miért, mi történt? – szinte éreztem, ahogy Josh tekintete lyukat éget a hátamba.
- Négy ember halt meg. Nem láttam elég lidérctámadást, hogy pontosan megmondhassam, de szerintem erről lehet szó.
Éreztem, hogy meghűl bennem a vér.
- Ty, lidércek nem támadnak csapatban, az képtelenség – Kivéve az én lidérceimet, de ők is csak akkor tehetnek bármit, ha én megengedem nekik. A lidércek alapvetően nem tudnak együtt létezni, csak is akkor, ha valakinek az irányítása alatt állnak. De hát ki tenne ilyet? Ki parancsolna meg ilyesmit?
- De hát a te lidérceid is… - kezdte, de közbevágtam.
- Ők az irányításom alatt állnak, és teljesen szelídek. Minden lépésükről tudok. De önállóan kettő, vagy több lidérc nem tud együtt működni. A lidércek alapvetően agresszívek, és nehezen viselik a konkurenciát.
- Akkor nem tehette csak egyetlen lidérc?
- Kizárt – ráztam a fejem, a hangom határozott volt. – Négy ember energiáját egymagában nem lenne képes bekebelezni. Ketten voltak… vagy többen. – A következő kérdést csak halkan mertem feltenni. – Biztos vagy benne, hogy lidércek tették?
- Külső sérülés nincs, mind olyan sápadtak, mint a papír… - hallatszott a hangján, hogy tanácstalan. – Mondom, én nem láttam még elég ilyet, hogy teljes bizonyossággal megállapíthassam. Kérlek Faith, gyere ide.
A hangja már szinte könyörgő volt, és be kell vallanom, ez a dolog megijesztett. Muszáj volt a saját szememmel látnom.
- Hol vagy most?
Lediktálta a címet. Nem is volt olyan messze. Ismertem azt a környéket. Josh-ra néztem, aki még mindig engem nézett, de láttam rajta, hogy az arca egyre jobban elsötétedik.
- Negyed óra múlva ott vagyok – mondtam nyomatékosan, leginkább Josh-nak címezve. Láttam rajta, mennyire nem tetszik neki, de most nem érdekelt. Az irodában ő is tudja tartani a frontot, ez a lidérctámadás jelenleg fontosabbnak tűnt. És ha nagyon távolról szemléljük, csak a munkámat végzem. Nathalie sem szólhatna egy szót sem. Persze szólna ő, ha itt lenne – meg ha hajlandó lennék végighallgatni.
- Köszönöm – hallatszott a hangján, hogy megkönnyebbült. – Várlak – azzal letette.
Lassan engedtem el a telefont, és kelletlenül Josh-ra néztem.
- Mennem kell.
- Hallottam – a hangja olyan ellenséges volt, amilyennek még sosem hallottam. – Lidércek, mi? – a szavaiban több volt a gúnyos él, mint az ilyen helyzetben indokolt lett volna. – A kedvenc nyomozód nem boldogul egyedül?
Ezt már én sem hagyhattam szó nélkül.
- Erre most igazán nem érek rá Josh – ráztam meg a fejem, és az ajtó felé indultam – Várnak rám.
- Ó igen, valaki mindig vár rád, aki fontosabb, mint én.
Na, ennyit a törékeny látszat megtartásáról… A legrosszabb az volt, hogy tudtam, igaza van. Mindig kikerültem, és mindig elrohantam valami nagyon fontos, és halaszthatatlan elrohannivaló után. De kivételesen ez most nem csak üres kifogás volt. Most tényleg nem értem rá, tényleg sietnem kellett.
Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de aztán meggondoltam magam. A szemébe néztem, és felsóhajtottam.
- Sajnálom Josh – ennyire tellett.
- Hát persze – egy pillanatra fájdalom csillant a tengerzöld szemekben, aztán a haragja mögé rejtőzött, és dacosan köpte a következő szavakat – Te mindig sajnálod Faith. Csak hogy ez nekem nem elég.
Erre pedig már végképp nem tudtam mit mondani. Megfordultam és kiléptem az irodából. Becsuktam az ajtót, de még hallottam, hogy valami hatalmas puffanással landol a padlón. Tehetetlen dühében leverte a könyvekkel teli kartondobozt az asztalról.

Érettségi 3. - emelt töri (tegnap)

Őszintén, rosszabbra számítottam.
A 90 perces feladatlap persze így is épp elég húzós volt, de tartotta bennem a lelket, hogy nem csak én lestem ki helyenként kukán a fejemből. Ahogy körbepislogtam, láttam, hogy mindenki intenzíven fogja a fejét... Tehát nem én voltam a segg xD Ez vígasztaló!
Az esszék rendszere cseppet bonyolult volt.
Két rövidet és két hosszút kellett írni. Két eszzét nem dolgozhattál ki ugyanabból a korszakból, egynek mindenképpen egyetemes törinek kellett lennie, kettőnek pedig mindenképpen magyarnak.
A végén írtam két egyetemest és két magyart. A két hosszút az egyetemesből választottam: Keresztesek, és a Két VH közti gazdaság. A két rövid pedig értelemszerűen a magyar töri lett: Kalandozások és a Nyelvkérdés a reformkorban.
Szerencsére mindenhez annyi forrás volt, hogy még egy segg hülye is össze tudodtt kaparni pár pontnyit.
Nekem szerintem nem lesznek rosszak.
Asszem talán reménykedhetek egy 4esben... És ha szóbelin kerekítek egy ötöst, akkor akár meglehet az ötös emelt törim... Istenem de jó lenne!
Holnap pedig német... Már előre félek... na, ott asszem a 3asért is összetehetem a két kezem.

2009. május 5., kedd

Érettségi 2. - matek írásbeli

Azt mondtam tegnap, nem lesz egyszerű... finoman fogalmaztam.
Reménykedtem benne, hogy talán sikerül összekaparnom egy hármast... felesleges volt hamis illúziókba ringatnom magam.
Már csak abban bízhatok, hogy meglesz a kicseszett 20%... mert ha szóbeliznem kell matekból, nekem tuti végem...
Aggódom a holnapi töri emelt miatt... de talán az jobban fog menni...

2009. május 4., hétfő

Az érettségi első napja - irodalom írásbeli

Egy valamit mondhatok: bárcsak a többi is ilyen flottul menne, mint a mai nap! (álmodj csak királylány :P)
A szövegértés halál egyszerű volt! Szerintem nem is lesz benne, max csak pár pontnyi hibám... az esszében még annyi se... Amúgyis azt terveztem, hogy az érvelést választom, de mikor megláttam, hogy miről is kell érvelnem, majdnem hangosan felnevettem. Még így sem tudtam a megkönnyebbült vigyort letörölni a képemről. Adott volt egy cikk részlet, amit bizonyos Spiró György fogalmazott. Na vajon miről szólt? A könyvekről! :D Meg arról, miért nem olvasnak ma a fiatalok! :D
Ennél tökéletesebbet ki se lehetett volna találni!
Adtak rá 3órát... én cirka 50 perc alatt lekörmöltem 4 oldalt :D
Kár, hogy a matek már koránt sem ennyire egyszerű holnap...

2009. május 1., péntek

Élet a halál után - 2. fejezet/1.

Istentelenül hangos csörömpölésre ébredtem, és már éppen vadul csapkodni kezdtem volna az ébresztőórám tetejét, mikor rájöttem, hogy ez a hang messzebbről jön. Néhány pillanatig értetlenül feküdtem az ágyban és próbáltam magamhoz térni. Mi a fene ez?
- Hé, álomszuszék! Tudom, hogy otthon vagy! – hallatszott tompán a bejárati ajtó felől. Szóval a csengőnek van ilyen rémes hangja – konstatáltam lassan ébredezve, és az engem inzultáló hang mélysége is ismerősen csengett. – Na, engedj már be! Hoztam kávét is!
A kávé említésére kissé magamhoz tértem. Lerúgtam a takarómat, kócos hajamba túrva, pizsamában kibotorkáltam a hálóból és a nappaliban szembetaláltam magam a tegnap keletkezett káosszal. Még az élettől is elment a kedvem. Esküszöm, átrendelem a bátyámat takarítani. Ő sem gondolhatja komolyan, hogy ezt majd én teszem rendbe Elfordítottam a zárba a kulcsot, és közben méltatlankodva morogtam:
- Neked teljesen elment az eszed? Tisztában vagy vele, mikor kerültem én ágyba?
Meg se vártam, hogy belépjen, egyből a konyhába vettem az irányt, ahol nagyot ásítva lehuppantam a legközelebbi székre, és az asztalra könyökölve kezembe temettem az arcom. Collins lerúgta a cipőjét és két papírpohárral a kezében utánam jött. Morcosan felsandítottam rá a tenyeremből. Az arcán gigantikus méretű vigyor terült szét. Honnan veszi magának a bátorságot hogy ilyen korán reggel, ilyen jó kedve legyen?
- Te meg minek örülsz?
Collins volt az a bizonyos kedves rendőr ismerős. Vele is két hónappal ezelőtt találkoztam először, és az elején kölcsönösen ki nem állhattuk egymást, de mára már rendeződni látszottak a viszonyok. Olyannyira, hogy lassan általánossá váltak ezek a reggeli kis látogatások. Általában ő hozta a kávét, én pedig a kaját. De ma úgy tűnik sikerült elaludnom. Ha ő nem ébresztett volna fel, valószínűleg tíz előtt ki sem mászom az ágyból.
- Látom nagy buli volt este – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet, miközben átkukkantott a nappaliba és konstatálta az ott tomboló borzalmakat. – És engem meg se hívtál. Ejnye-ejnye – csóválta a fejét látványosan, veszettül csillogó barna szemekkel, de most valahogy nem voltam humoromnál.
- Befejezted? – mordultam rá, és az egyik pohárért nyúltam. – Amúgy kaját találsz a hűtőben. Bocs, kicsit elaludtam.
- Azt látom – huppant le a velem szemben álló székre – Beszéltél már Nathalie-val?
- Ma tervezem – kortyoltam bele a forró kávéba. Az illatától kezdtem kissé magamra találni. Tyron összevonta a szemöldökét.
- Már két hete csak tervezed. Az élet nem áll ám meg nélküled Faith – szólt rám megrovón, mint tanár bácsi az engedetlen kisdiákra. – Igazán rád férne már egy kis szünet.
- Tudom, tudom – húztam el a szám. Igaza volt. Neki mindig igaza volt. – De mit tehetnék? Szükség van rám.
- Ha már itt tartunk, nekem is szükségem lenne rád – de ezt csak félhangosan merte megjegyezni. Na igen, fejlett életösztönökkel rendelkezett. Sejtette, hogy talán nem korán reggel kellene előhozakodnia a témával.
Csúnyán néztem rá, és nem voltam hajlandó válaszolni. Legalább egy hónapja, minden nap minimum egyszer megkérdezi, meddig tervezek még dilemmázgatni a javaslatán. Olyan négy napja már elküldtem a fenébe, de ő kitartónak bizonyult. Rácuppant a témára, mint pitbull a velős csontra, és úgy tűnt, nem ereszti a koncot, amíg meg nem kapja, amit akar. Az én legnagyobb bánatomra pedig a bátyám fülébe is beleültette a bogarat, tehát általában már két oldalról hallgathattam, miért is lenne nagyon jó nekem, ha mellékállásban a rendőrség egyszemélyes ufó-kalauza lennék. Ugyanis Chris nem kifejezetten szerette Nathalie-éket, de főleg azt nem szerette, hogy Nathie kísérleti nyúlnak használ. Úgy tűnt, a nőt jobban izgatja ez a nekromanta-téma, mint engem, és minden lehetséges módon igyekezett kitapogatni, meddig is terjednek képességeim határai. Nemrégiben sanda gyanú éledt benne, hogy csakis azért sóz a nyakamba ennyi feladatot, hogy kiderítse, van-e olyasmi, amivel már én sem bírok. Eddig még nem akadt ilyen, de én tartottam tőle, hogy addig fog lehetetlenebbnél lehetetlenebb megbízásokkal bombázni, mígnem egyszer tényleg csontra nem harapok. Akkor viszont az isten se kegyelmez meg neki, mert, hogy én kicsinálom, az biztos!
- Elgondolkoztál – rebbentett fel Tyron. Felállt és üres poharát a szemetesbe dobta.
- Csak azon tűnődtem, mikor hagysz már fel végre a próbálkozásokkal – nevettem rá pimaszul. Az asztalra támaszkodott és kihívóan elvigyorodott.
- Nem ismerek lehetetlent.
Arra már magamtól is rájöttem.
- Pedig jobb lenne, ha hozzászoknál a gondolathoz.
- Lehet, de még mindig nem mondtál egyértelműen nemet – vágott vissza fölényesen, és rossz szokásához híven már megint igaza volt.
- Na, tünés Collins – tértem ki előle – Még el kell készülnöm.
Látszott rajta az elégedettség. Tudta jól, hogy ezt a csatát megnyerte. Én megtudtam, hogy veszítek, már abban a pillanatban, hogy azt ígértem neki, gondolkodni fogok a dolgon. Diadalittasan elmosolyodott, majd kilépett a konyhából, felvette a cipőjét, és az ajtóhoz sétált. A falnak támaszkodtam, és úgy szemléltem a távozását.
- Holnap találkozunk – búcsúzott – És gondolkozz szorgalmasan.
- Na, kifelé – löktem rajta egyet, mire csak elnevette magát és visszafordult az ajtóban. Lenézett rám, még mindig kajánul vigyorogva.
- Gondolj csak bele. Verhetetlen páros lennénk…
- Viszlát Ty – csuktam az orrára az ajtót. Még sokáig a fülemben csengette a nevetése.
Mosolyogva megcsóváltam a fejem. Collins lehetetlen alak volt, mindezek mellett pedig kitartó és bosszantó is. Mégis kedveltem, pedig régen éppen ezen tulajdonságai miatt utáltam annyira. Viszont el kellett ismernem, hogy mindig számíthattam rá, már a kezdetek kezdetén is, ez pedig nem semmi, ha az ember a barátait nézi. Sajnos mostanában egyre kevesebb ilyen ember volt körülöttem, és bizony nagyon meg kellett becsülnöm a megmaradtakat.
Ilyen gondolatok közepette léptem a fürdőbe, és belebámultam a mosdó felett lévő tükörbe. A szemem az egyik legfurcsább dolog rajtam. Kétszínű, az egyik zöld, a másik kék. Régen még színes kontaklencsét használtam, hogy egyformának tűnjön, de ma már nem érdekel. Az ismerőseim mind tudják, hogy ilyen, az idegenek véleménye pedig már egyszerűen nem érdekel. Rézvörös tincseim kaotikus összevisszaságban kavarogtak az arcom körül, sápadt bőröm mellett lángnyelveknek látszottak. Gyorsan fésűt kaptam a kezembe, és egyszer-kétszer végig szántottam a gubancokon. Végül nagyjából megfelelőnek ítéltem az eredményt. Arcot, fogat mostam, aztán bevetettem magam a gardróbomba, és előhalásztam néhány megfelelőnek ítélt ruhadarabot. Az egyik előnye, hogy feladtam az ügyvédi karriert, az volt, hogy végre nem kellett mindenhová kiskosztümben parádéznom. Így nyugodtan hordhattam a kedvenc farmerjaimat, edzőcipőimet.
Pillantásom az éjjeli szekrényen álló órám számlapjára esett. Fél kilenc. Elkéstem. Bár Nathalie még nem hívott a haját tépve, tehát feltehetően nincs semmi sürgős és halaszthatatlan, amit nélkülem ne tudnának megoldani.
Lidérceim nyugtalanul cikáztak a falak között, láthatóan idegesek voltak valami miatt. Nem kellett sok hozzá, hogy tudjam, éhesek. Meg kell valahogy oldanom az energia utánpótlásukat.
- Nyugi srácok. Kitalálok valamit – ígértem még, aztán a nappalim romjain át kiléptem az előszobába, felvettem a cipőmet és a kabátomat. A kulcsomat felmartam szokásos helyéről, az előszobaszekrényről majd kiléptem a lépcsőházba.
Kint arcomba vágott a hideg. Lassan vége volt a télnek, de úgy tűnt ezt a sötét, nehéz hófelhőkkel valaki elfelejtette közölni. Kikódoltam a kocsit, és maximumra tekertem a fűtést, majd a lassuló forgalomban araszolva elindultam a belvárosi irodánkba.
Nathalie-ék régen egy nagy, sokemeletes betonhodályban székeltek, de a hely tele volt nyughatatlan lelkekkel. Nem kifejezetten tetszett nekem a dolog, és persze ezt nem haboztam a tudomásukra is hozni. A lelkek nyugalmát nem szabad háborgatni, ebben mindig is hittem. Mikor eldöntöttem, hogy velük fogok dolgozni, már átköltöztek jelenlegi, két szobás kis irodájukba. Amit persze jóval nehezebb volt megközelíteni, hiszen a fél belvároson keresztül kellett araszolni a reggeli csúcsban, de szerintem inkább ez, mint a másik lehetőség. Bár lehet, hogy ezzel Josh és Philip nem kifejezetten értene egyet, de nem igazán tudott érdekelni.
Éppen egy piros lámpánál kígyózó hosszú sor legvégén álltam, mikor megcsörrent a mobilom. Felsóhajtottam. Falra festettem az ördögöt. Már megtanultam, hogy Nathalie-t nem szabad emlegetni, mert olyan, mint egy rossz ómen. Amit szóba hozza az ember, biztosan meg is jelenik. Előkotortam a kis kütyüt, de csodák-csodájára a telefon Suzan nevét jelezte ki. Ő is egy volt bátyám falkájából, és nagyjából az egyetlen olyan személy, akit képes voltam megtűrni a lakásomban két óránál tovább. Talán ennek volt némi köze ahhoz, hogy nem menekült fülét-farkát behúzva, ha megjelentek a színen a lidérceim. Na jó, ennek talán az lehet az oka, hogy az ominózus, két hónappal ezelőtti események után került a falkába, azért nem élt át semmi olyasmit, ami miatt tartania kellett volna tőlük… vagy akár tőlem. Még mindig nehezen tudtam csak lenyelni, hogy a többiek olyan látványosan árgus szemekkel figyelik minden mozdulatomat. Akkoriban, ha jól emlékszem, még ők voltak a rossz fiúk. Azt hiszem, teljesen jogosan kijelenthetem, hogy nekem legalább annyi félnivalóm van tőlük, mint nekik tőlem. De ezt ők sajnos képtelenek belátni.
Megnyomat a kis zöld gombot és a fülemhez emeltem a telefont.
- Szia Suz.
- Hallom a fiúk tegnap megint randalíroztak – kezdte és megértés csendült ki a hangjából.
Nagyot sóhajtottam.
- Látnod kellene a nappalimat, kész káosz.
Szinte láttam magam előtt, hogy rosszallóan megcsóválja a fejét, és aranyszőke fürtjei szanaszét repülnek.
- Chris sajnálja – próbálta azért menteni a menthetetlent, de kihallatszott a hangjából, hogy ezt még ő is gyengének érzi. – Ha gondolod, átmegyek este, és segítek kitakarítani.
Az ajánlat kedves volt, és értékeltem is, de hát fene se tudja, mikor keveredem megint haza…
- Inkább küld át Christ, hogy tegyen rendet ő – morogtam, de tisztában voltam vele, hogy Suz sosem adna át ilyen üzenetet. A bátyám nem volt keménykezű. Sőt, előző falkavezérükhöz képest kifejezetten báránylelkűnek számított – már ha mondhatok ilyet – de azért mindannyian tudták, hol húzódik a határ, és senki sem merte átlépni. Az elején nem voltam biztos benne, Chris jól csinálná-e, de úgy tűnt, hogy eddig nagyon is jól boldogul. Mondhatnám úgy is, hogy túlteljesítette a várakozásaimat. – Tudod mit? Hagyd csak, majd megmondom neki én – hangomból kihallatszott, hogy bátyám nem fogja kirakatba tenni, amit majd kap tőlem.
- Ma is sokáig dolgozol?
- Mint mindig… - sóhajtottam, és lassan, de kitartóan araszoltam előre. Húsz méterrel közelebb kerültem lámpához!
- Csak mert ma gyűlés lesz, és arra gondoltunk, hogy te is eljöhetnél.
- Te és Chris gondoltátok, vagy a falkával közösen? – tudtam én, hogy nem vagyok szívesen látott vendég az ilyen gyűléseken. Chris javára legyen írva, egyszer megpróbálta. Elhívott, én elmentem… aztán ott ültünk Suz-val hármasban, mert a többiek közül senki sem volt kíváncsi a pofámra. Persze akkor jó vagyok, mikor a lakásomat kell leamortizálni, de hát mindegy. Amíg azzal fenyegetem őket, hogy rájuk szabadítom a lidérceket – mint tegnap is – addig egészen biztosan nem fognak változni a dolgok. Tisztában voltam vele, hogy én is legalább olyan hibás vagyok, mint ők. Senki sem hajlandó megtenni az első lépést.
Pillanatnyi kínos csend a vonal túlsó végén. Tudtam én, hogy a többiek önállóan sosem javasolnának ilyesmit.
- Semmi gond Suz – mondtam, és kesernyésen elmosolyodtam. – Ti Chrissel próbálkoztok.
- Esküszöm, én ezt nem érzem Faith…
- Én igen – feleltem fásultan – És nincs is ezzel semmi baj.
- Dehogy nincs! – fakadt ki a lány. – Olyan fafejűek mind! Az agyamra mennek!
Ezen muszáj volt mosolyognom. Azért jól esett a lelkemnek, hogy legalább valaki kiáll mellettem ebben a díszes kompániában.
- Ne aggódj, úgy is későn végzek. Semmiképpen sem tudnék elmenni. De azért köszi.
- Sajnálom Faith – hallatszott a hangján, hogy tényleg sajnálja.
- Ne tedd – csóváltam a fejem. – Később még beszélünk Suz. Vigyázz magadra.
- Te is.
Letettük.
Sajnos be kellett látnom, hogy a dolgok nem fognak megváltozni, ha csak meg nem erőltetem magam egy kicsit. Már pedig kénytelen leszek, mert bizonyos értelemben már ők is Chris családja. Hozzá tartoznak, mint a levakarhatatlan rokonok, egy púp a háton, egy idegesítő pattanás az homlok kellős közepén. El lehet vakarni, de attól csak még rosszabb lesz, sőt talán még heg is marad utána. Hagyni kell szépen meggyógyulni, és akkor nyomtalanul eltűnik. A falka persze sosem tűnik el, de a konfliktusokat talán lehet csökkenteni. Ha nem piszkálom, nem vakarom, csak kicsit megpróbálok együttműködőbb és kevésbé tüskés lenni, akkor a sebek majd behegednek, mindkét oldalról, szépen apránként. Legalábbis nagyon bíztam benne, hogy így lesz.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy szinte fel sem tűnt, hogy közben megérkeztem. Leparkoltam egy szerencsés módon éppen szabaddá vált helyre, kiszálltam, bezártam a kocsit, és felkocogtam a lépcsőn az elektromos kapuig. Beütögettem a kódot, az ajtó zümmögve kinyílt, én pedig beálltam a liftre várakozók közé. De ahogy kinyílt a nehéz fém ajtó, visszahőköltem, mert egy furcsán ismerős alakot véltem felfedezni az tükörfalú cellában állva. Egyenesen rám nézett és gyengéden elmosolyodott. Ez nem létezik! Behunytam a szemem egy pillanatra, de mire újra odanéztem, a férfi nem volt sehol. Valaki meglökte a vállam, de egyszerűen nem tudott érdekelni. Nem tudtam megmozdulni. A sokk odaszegezett a kőpadlóhoz. Végül a lift bezárult, és elment nélkülem.
Megtanultam, hogy bármilyen furcsaságot látok is, sose kételkedjek benne, mert lehet akármennyire abszurd, attól még talán igaz. De ez egyszerűen képtelenség volt. Nem láthattam azt, amit, különösen nem ilyen tisztán. Ezt csakis képzelhettem, nem lehetett valóságos.
Még mindig megrendülve a kihalt lépcsőház felé vettem az irányt és felkocogtam a másodikra. Nem mertem újra próbálkozni a lifttel.
Kicsit összeszedtem magam, mire felértem az emeltre. Mély levegőt vettem, nyugalmat erőltettem magamra, és kinyitottam az ajtót. Furcsa módon Nathalie nem volt bent, az íróasztala üresen, és magányosan állt a tágas előtérben. Hirtelenjében nem is tudtam értelmezni a látványt. Nathalie mindig itt volt. Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hányszor fordult elő, hogy nem találtam az íróasztala mögött ülve, vagy a telefonon lógva.
Kinyílt a bejárattal szemközti ajtó, és Josh lépett ki rajta, egy hatalmas kartondobozt cipelve. Ahogy meglátott, bezárkózott az arca.
Na igen, nem Tyron volt az egyetlen akinek felelőtlen módon ígéreteket tettem. Josh-nak pedig olyasmit ígértem, amire egyelőre még egyáltalán nem álltam készen. Persze neki is feltűnt, hogy kerülöm, amikor csak tehetem, hogy is nem tűnt volna fel… És persze, hogy nem esett neki jól, mikor két hónapja azt ígértem neki, hogyha elcsendesülnek dolgok, mindent megbeszélünk. Ennél csendesebb pedig már nem is lehetett volna az életem, de én mindig csak húztam-halasztottam azt a bizonyos beszélgetést, mert fogalmam sem volt, mit is akarok valójában. És ezt nem akartam neki beismerni. Így viszont jogosan hihette azt, hogy átvertem, ami miatt kapcsolatunk kezdett egy kötéltánchoz hasonlítani. Inkább egyikünk sem mondott a másiknak semmi személyeset, nehogy egy óvatlan pillanatban darabjaira hulljon a törékeny látszata annak, hogy minden rendben van.
(...)