2009. június 29., hétfő

Farkas vér - Vezet az ösztön (6.) Jake

Jake

Csak feküdtem az ágyon, mozdulatlanul és hallgattam a szoba csöndjét, meg Kylie lélegzetének halk neszeit. Feje az állam alatt, a vállamra hajtva pihent, karomat a válla, és háta köré fontam, nehogy legördüljön mellőlem a keskeny ágyról. Alig egy órája aludt el végre, pedig már azt hittem, sohasem sikerül megnyugtatnom. Azt mondta, ezt még soha, senkinek sem mondta el. Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy bennem megbízik annyira, hogy meséljen róla. Szörnyű lehetett az átalakulása. Hozzá képest szerencsésnek mondhattam magam, még a kissé labilis önuralmam ellenére is. Szinte hihetetlen volt, hogy ez a pici, törékeny lány mi mindenen ment keresztül. És túlélte. Csodáltam amiatt, hogy képes volt ilyen erős maradni. Így már érthető volt, miért volt mindig olyan zárkózott, és hogy miért nem engedett magához közel senkit. Ilyen élményt én se nagyon igyekeztem volna mások orrára kötni. A fenének hiányzott volna, hogy sajnálni kezdjenek, és utána úgy bánjanak velem, mint a hímes tojással. Teljesen meg tudtam érteni Kylie indokait.
Reflexszerűen végigsimítottam a karaján, mire felsóhajtott, de nem ébredt fel. Az illata betöltötte az egész szobát, benne maradt az orromban, és tudtam, hogy ezután mindig emlékezni fogok rá, ha pedig nem lesz velem, mindenhol ezt az egy illatot fogom keresni.
Ahogy az arcát néztem, a szemhéja rángatózni kezdett, a keze olyan görcsösen markolta a takarót, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek. Halkan, kétségbeesetten felmordult. Biztos voltam benne, hogy éppen valami szörnyűséggel álmodik.
- Sssh, Kylie – suttogtam a fülébe. – Nincs semmi baj.
Mély levegőt vette, a vonásai kisimultak, de a szemét nem nyitotta ki. A lélegzete szépen lassan egyenletessé vált. Ujjai lassan, fokozatosan lazultak el, és megborzongott, mintha még álmában is le akarná rázni magáról az emlékeket.
Halkan nyílt az ajtó, mire odakaptam a fejem. Beth arca bukkant fel a nyílásban, és kissé meglepődött, amikor meglátott minket. Végül gyengéden elmosolyodott és suttogva megszólat:
- Visszaviszem a táskáit a szobájába.
Óvatosan biccentettem, mire Beth még egyszer ránk mosolygott, és csendesen behúzta az ajtót maga után.
Homlokon csókoltam Kylie-t, mire kissé megmoccant, és fejét a nyakamba fúrta. A lélegzete forrón verődött vissza a bőrömről. Fejemet az övére hajtottam, és a hajába temettem az arcom. Lehunytam a szemem és mélyen beszívtam az illatát, mintha örökre meg akarnám jegyezni.
- Jake – sóhajtotta álomtól kásás hangon – ez csikiz.
Csak annyira húzódtam el, hogy lássam az arcát. Barna szemei fáradtan csillogtak, túl fényesen, mintha láza lenne, pedig a bőre egyáltalán nem volt forró. Halvány félmosolyra húzta a száját, és ahogy az arcába néztem, egy pillanatra mintha minden értelmes gondolatot kitöröltek volna a fejemből.
- Hm? – kérdeztem, nem túl intelligensen, mire a mosolya még ragyogóbb lett, és óvatosan nyújtózott egyet, amitől a feje feljebb csúszott a vállamon.
- Beleszuszogtál a fülembe – közölte tényszerűen, a hangja incselkedően csengett.
- Bocsi – motyogtam kukán.
- Nem baj – lehunyta a szemét, és fészkelődött egy kicsit. Fejét a vállamról a karomra fektette, hogy ne akadjanak össze a szemei, ha rám akar nézni.
- Rosszat álmodtál az előbb? – kérdeztem, csakhogy mondjak valamit.
- Igen – egy pillanatra elkomorult az arca. – De aztán hallottam a hangodat. – A mosolya gyengéd volt és barátságos.
- Nem akartalak felébreszteni.
- Nem ébresztettél fel… – sóhajtotta, és ásított egyet. – Bocsi. Nem te keltettél fel, megnyugtatott a hangod.
Ezt jó volt hallani. Nagyon jó.
- Ugye most már nem akarsz elmenni? – ahogy feltettem a kérdést, rögtön szívtam is volna vissza. Az arca elkomorult, sötét szemeiből kihunyt a csillogás. Felült az ágyon, kezével pedig a vállam mellett a párnára támaszkodott. Nem nézett az arcomba, minden figyelmével a takaró csücskére összpontosított.
- Nem tudom – felelte halkan, majd egy kis szünet után hozzátette: - Ezek után nem hinném, hogy szívesen látnának.
- Ne butáskodj! – vontam össze a szemöldökömet. – Ide tartozol, és ezt senki sem kérdőjelezheti meg!
Felpillantott, aztán elhúzta a száját.
- Haragszanak rám.
- Nem haragszanak! – jelentettem ki megfellebbezhetetlen bizonyossággal – Semmi okuk haragudni! Zara konkrétan mindenféle retorziókat helyezett kilátásba ellenem, ha nem jössz vissza magadtól. Halálosan megfenyegetett!
Halvány félmosolyra húzta a száját.
- Úgy se bántana.
- Engem? Zara? Mindenféle különösebb lelkifurdalás nélkül!
- Meg tudod védeni magad – mosolygott, de csak reflexből, nem vidáman.
- Dehogy tudom – ráztam meg a fejem, és akaratlanul is a hasamon lévő kötés felé mozdult a kezem, de még időben sikerült megállnom, és Kylie nem vette észre. Nem kifejezetten használt volna, ha éppen most emlékeztetem rá, hogy ellene nem tudtam védekezni, mikor kirobbantak belőle az emlékek.
- Beth is dühös – próbált mindenáron ellenérveket gyártani. Egyszerűen nem akarta hagyni, hogy meggyőzzem. – Tudom, hogy az.
- De csak azért mert verekedtünk, és valaki megsérült. Rám is éppen annyira haragszik a dolog miatt – vetettem ellen. – Tudod, hogy utálja az ilyesmit. Csak annyira mérges, mint akkor, mikor Nichole akkorát kevert le Josh-nak, hogy a srácnak megrepedt az állkapcsa.
Az emléktől röviden felnevetett, zene volt ez a füleimnek. Bár az eset tényleg elég nevetséges volt, Beth nem kifejezetten találta annak.
- Emlékszem, Nichole-t azért büntette meg, mert hagyta magát ennyire felbosszantani, Josh-t meg azért, mert nem hajolt el időben – a hangja felszabadultabban csengett, és a szeme is felcsillant egy pillanatra.
Átöleltem a derekát, és ültében magamhoz húztam. Felém kapta a fejét és lenézett rám.
- Maradj itt – kértem most már halkan.
A tekintete komoly volt, ahogy lassan felemelte az egyik kezét és tétovázva végigsimított az arcomon. Lehunytam a szemem és felsóhajtottam. Mikor újra kinyitottam, tudtam, hogy égnek, mintha a Hold fénye verődne vissza bennük.
- Ne menj el Kylie – suttogtam, mire mély levegőt vett, aztán visszafészkelte magát és fejét újra a vállamra hajtotta. Keze a seb felett lebegett, és láttam, ahogy remegnek az ujjai. Megfogtam a kezét, és megszorítottam. – Ez nem számít.
- Dehogynem – vágta rá azonnal, és a hangja élesebben csengett, mint eddig, tele volt önváddal. – Veszélyes vagyok.
- Csak annyira, amennyire mindannyian – összekulcsolt kezeinket a takaró tetejére fektettem. – Nézd meg például Tommy-t… vagy ha már itt tartunk, nézz meg engem! Mindnyájunknak vannak problémái az önkontrollal. Te legalább ura vagy az ösztöneidnek.
- Amint a mellékelt ábra is mutatja, nem eléggé – szűrte a szavakat a fogai között, és bár nem láttam az arcát, tudtam, hogy megfeszülnek a vonásai.
Már nem próbáltam meg észérvekkel, szép szóval rábeszélni. Egyszerűen csak magamhoz szorítottam, és belesuttogtam a hajába. A hangom tárgyilagos volt és határozott:
- Nem foglak elengedni – jelentettem ki tényszerűen. – Hiába is erőlködsz, hogy elmarj magad mellől, mert nem fog sikerülni. Ha az kell, ezek után magamhoz bilincsellek, de nem fogom hagyni, hogy egyszerűen csak felszívódj.
Éreztem, hogy megremeg a karomban.
- Úgy sem tarthatsz szemmel állandóan – de a hangja már bizonytalanabbul csengett, és tudtam, hogy az ellenállása kezd darabokra hullani.
- Csak figyelj – suttogtam elszántan, aztán az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét. Néhány centiről néztem a szemébe, és láttam, hogy kitágul a pupillája. A lélegzete keveredett az enyémmel, és hallottam, hogy az ő szíve is éppen olyan sebesen ver, mint az enyém. – Nem fogsz elhagyni Kylie, nem engedem.
Mikor megcsókoltam, éreztem, hogy feladja. A teste ellazult, a keze megszorította az enyémet. Halk, elégedett morgás tört fel a gyomromból, mire válaszul ő is felmordult, és még szorosabban hozzám bújt. Az illata mindent betöltött, olyan volt, mint az erdő aromája, fűszeres és édes egyszerre. Elárasztotta az érzékeimet, hogy már másra sem tudtam gondolni, csakis rá.
Ekkor valaki dörömbölni kezdett az ajtón, aztán meghallottuk Seth, senki mással össze nem téveszthető hangját.
- Hé, haver! Alszol?
Mind a ketten egyszerre sóhajtottunk fel, Kylie pedig halkan felnyögött, és a nyakamba fúrta a fejét.
- Ezt. Nem. Hiszem. El – nyöszörögte, lélegzete forrón csiklandozta a nyakam. Magamhoz szorítottam és belecsókoltam a hajába.
- Mondanám, hogy nem vagyok itthon, de attól tartok nem venné be – az én hangom is legalább olyan reményvesztett volt, mint az övé.
- Azért egy próbát megérne – felelte halkan, és a mosolya most már a szemében is ott csillogott, ahogy felemelte a fejét és rám nézett. A szívem újra meglódult, amikor rám támaszkodott és fölém hajolt. – Ismerve Seth-et, talán még el is hinné – az utolsó szavakat már a számba suttogta, ajkai csak egy lélegzetnyire lebegtek az enyém felett.
- Hé, Jake! – türelmetlenkedett tovább Seth odakint, mire Kylie lehajtotta a fejét és elmosolyodott. A tekintete úgy ragyogott, mint két csillag.
- Később visszajövök – sóhajtotta, felült és lábát lelógatta az ágy szélén. Elkaptam a derekát, visszarántottam és gyorsan, hevesen megcsókoltam. Meglepetten, zihálva felnevetett.
- Nem menj messzire – kértem, aztán engedtem, hogy felálljon, de még mindig fogtam a kezét. Nem nagyon akaródzott elengedni.
- Ne aggódj, nem fogok.
Az egész alakja, szinte ragyogott. Olyan volt, mint egy angyal. Egy kócos, kisírt szemű angyal, de akkor is… Soha többé nem akartam távol lenni tőle. Ennek ellenére mégis hagytam, hogy ujjai kicsússzanak az enyémek közül, és végignéztem, ahogy az ajtóhoz sétál. A kilincsre tette a kezét, aztán visszanézett, és gyönyörű mosollyal ajándékozott meg. Majd kinyitotta az ajtót, és szembe találta magát Seth döbbent arcával. A sóhaja könnyed volt, ahogy ellépett mellette, és még úgy is tudtam, hogy mosolyog, miközben háttal állt nekem.
- Szia Seth – köszöntötte, de a srác annyira meg volt lepődve, hogy elfelejtette viszonozni. – Nem tudom, mi ilyen sürgős, de ne tartson sokáig – még egyszer rám pillantott a válla felett, aztán eltűnt a keskeny folyosón. Seth meg csak bámult utána, tátott szájjal, mint aki legalábbis szellemet látott. Olyan nevetséges képet vágott, hogy majdnem elnevettem magam. Aztán valahogy csak túltette magát a sokkon, és belépett a szobába, szemöldökét összevonta, hüvelykujjával tétován az ajtó felé bökött.
- Ez meg mi volt?
Csak legyintettem, nem volt kedvem elmagyarázni neki. Még mindig Kylie hatása alatt voltam, és azt akartam, hogy ez az érzés a lehető legtovább tartson.
- Semmi érdekes. Mit keresel itt? – hm, ez talán egy kicsit másképpen hangzott, mint kellett volna, de még mindig jobb volt, mintha azt kérdeztem volna tőle, hogy miért nem bírt a seggén maradni még néhány órán keresztül.
- Csak gondoltam benézek – vont vállat, de látszott rajta, hogy még mindig nem tette túl magát az előbbieken, és azzal is tisztában voltam, hogy nem fogja csak úgy annyiban hagyni. Nem az a fajta. – Josh mesélte, hogy történt valami kis baleset, de részleteket nem mondott – várakozóan nézett rám. – Nos?
Most én vontam meg a vállam.
- Ahogy Josh is mondta, kis baleset. Semmi jelentősége.
Karba fonta a kezét.
- Mintha Kylie-t is említette volna… - az arca és a hangja kifejezéstelen volt.
Összeszűkült a szemem, és felültem az ágyban. Már sokkal könnyebben ment, a gyógyulási folyamat érezhetően beindult.
- Igazán? – kérdeztem vissza, és ez az egy szó némileg ellenségesebbre sikerült a normálisnál.
- Igazán – farkasszemet néztünk, de egyikünk sem volt hajlandó elfordítani a fejét. – Mi ez az egész haver? – kérdezte, és hangja megmélyült. Kezdtem elveszíteni a türelmem.
- Mint már az előbb is mondtam, semmi jentősége – a hangomból már érezhetően kihallatszott a fenyegetés, de ezúttal nem érdekelt. Senkinek nem fogom hagyni, hogy megrágalmazza Kylie-t! Nem tudnak róla semmit! Semmit a világon!
- Miért véded? – szakadt ki belőle hirtelen, és láthatóan ő is küzdött az indulatai ellen.
- Mert nem tett semmi rosszat – a szavaimnak vége már morgásba fordult. – Szálljunk le erről témáról, Seth. Semmi kedvem nincs összebalhézni veled.
Az arca grimaszba rándult, aztán csak megrázta a fejét.
- Te tudod – vetette oda lekezelően, aztán sarkon fordult, és kilépett az ajtón. Mielőtt becsukta volna, még visszaszólt: - Vigyázz haver, nehogy bajba kerülj. A csaj veszélyesebb, mint amilyennek látszik.
- Végeztél? – kérdeztem hidegen. Nem is ismeri! Csak a felszínt látja, fogalma sincsen róla, milyen valójában!
- Azt hiszem – biccentett. – Viszlát haver.
- Viszlát Seth.
Olyan lendülettel csukta be az ajtót, hogy a keret is beleremegett, de nem érdekelt. Seth mindig is ilyen volt. Nem igazán szerette a változásokat. Ráadásul sosem kedvelte igazán Kylie-t. Sosem mondta ki szó szerint, de mindenki jól tudta, hogy így van. Kylie is tökéletesen tisztában volt vele, de nem érdekelte a dolog. Ő sem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, elvégre Seth sosem kötött bele, vagy provokálta nyíltan. Tudtam jól, hogy csak idő kell neki, amíg megszokja az új helyzetet.
Visszadőltem a párnára és lehunytam a szemem. A levegőben és az ágyneműben még mindig ott éreztem Kylie illatát. Az ő arca, az ő sötét szemei villantak fel előttem újra és újra, miközben elaludtam.

2009. június 17., szerda

Közérdekű közlemény!




LEÉRETTSÉGIZTEEEEEM!!!!! :D
Hivatalosan is érett lettem, és még papírom is van róla!

2009. június 11., csütörtök

Farkas vér - Vezet az ösztön (5.) Kylie

Kylie
Nem is néztem merre futok, de nem is érdekelt igazán. Nem láttam semmit a szememet borító könnyfátyolon kívül. Az emberek kitértek előlem, talán látták, hogy nem ajánlatos az utamba állni, de az is lehet, hogy a kezemet könyékig borító vér látványa ijesztette meg őket. Jake tekintete beleégett az agyamba, és tudtam, akár a világ végéig is futhatnék, akkor sem tudnék elég messzire kerülni tőle. Nem akartam bántani, soha nem akartam bántani, de egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon. Egy pillanatig nem is én volta ott, csak a sarokba szorított, rémült vadállat, aki menekülni akart. Túlélni mindenáron. Nem Jake volt az, akibe a karmaimat mélyesztettem, legalábbis akkor nem őt láttam magam előtt. Istenem, én nem akartam!
De tudtam jól, hogy ez senkit sem fog érdekelni. Rick és Zara – de talán még Jake is – csak annyit láttak, hogy egyik pillanatról a másikra elborul az agyam. Talán azt hitték, ennyire komolyan veszem a hierarchiát… hogy nekem a győzelemért, a pozícióm megtartásáért még egy másik falkatárs élete sem drága? Igen, nyilvánvalóan így gondolják. És nem fogom tudni megmagyarázni nekik, hogy miért tettem. Azt hinnék, csak mentegetőzni próbálok, és csak még jobban meggyűlölnének. De hát hová mehetnék, ha már oda vissza sem?
Öt hónappal ezelőtt én gyakorlatilag meghaltam. Anyámnak elküldték a halotti bizonylatot, és azt mondták, nagyon sajnálják, de már nem tudtak megmenteni. A koporsó, amit a földbe helyeztek, üres volt. A távolból néztem, ahogy anyám arcán könnyek patakzanak végig, sápadt volt, szája vértelen, és remegett a gyásztól. Oda akartam menni hozzá, de Rick a vállamra tette a kezét és visszatartott. Azt mondta, így jobb neki, mintha megtudná az igazat. Ezzel a mai napig nem tudok egyetérteni. Tudtam, hogy anya mindenképpen szeret, nem számít neki, hogy mi lett belőlem. Egyetlen dolog volt, ami miatt mégis hagytam, hogy átkarolja a vállamat és elvezessen: a titok, amit minden áron meg kellett tartani. Nem sodorhattam veszélybe mindnyájukat, azzal, hogy leleplezem magam. Pedig nagyon nagy volt kísértés.
Kifulladva álltam meg egy park közepén, és lerogytam az egyik padra. Könyökömet a térdemre támasztottam és a kezembe temettem az arcom. Nem, nem mehetek vissza anyához. Már éppen kezdi túltenni magát a gyászon, nem boríthatom fel újra az életét. De akkor mégis mit fogok csinálni? Nincs hová mennem.
Nem volt véletlen, hogy nem veszthettem el soha az önuralmam. Pontosan ezért nem engedhettem szabadjára mindazt, ami bennem lakik. Annyira féltem tőle, hogy egy napon majd valami ilyesmi fog történni, és tessék. Jake-re is haragudtam. Nem olyan nagyon, mint magamra, de mégis! Ha nem erőszakoskodik, ha nem kényszeríti ki… Megráztam a fejem. Bár nem is a szavai hergeltek fel, hanem az, mikor a hátamra ült, és leszorított a földre, mint az a hatalmas farkas akkor éjszaka. Megborzongtam, és szorosan lehunytam a szemem. Ne gondolj rá, ne gondolj rá! Gyerünk Kylie, vegyél mély levegőt.
Néhány percig csak a légzésemre koncentráltam, és mikor újra kinyitottam a szemem, már nyugodt voltam. Ismét ura voltam önmagamnak, és képes voltam tiszta fejjel gondolkozni. Ha reálisan néztem a dolgot, mindenképpen vissza kellett mennem. Minden holmim a központban volt, a ruhák, a pénzem, minden. A lehető legfeltűnésmentesebben kell beosonnom a házba, és csak bízhatok benne, hogy szerencsém lesz, és nem futok össze senkivel. De ha mégis megtörténik, nem fogok magyarázkodni. Tisztán és világos elmondom, hogy csak a cuccaimért jöttem, és most azonnal elmegyek. Nem hinném, hogy megpróbálnak majd feltartóztatni, nyilván még elég élénken él bennük, mit tettem Jake-vel. És különben sem valószínű, hogy kezüket-lábukat összetörik majd nagy igyekezetükben, hogy marasztaljanak.
Felnéztem az égre. Nagyjából két óra felé járhatott az idő – pontosan nem tudtam, az órámat is a központban hagytam. Még túl korai lenne visszamenni. Este nagyobb az esélyem, hogy már csak azok vannak a házban, akik amúgy is ott laknak. Beth, Rick, Josh – meg talán Jake. Kizártnak tartottam, hogy Beth ilyen állapotban haza engedje. Biztosan a közölte vele, hogy addig nem teheti ki a lábát onnan, amíg ő az áldását nem adja. Ha minden jól megy, éjfél tájékán már mindannyian alszanak, és ha szerencsém van, csak Jake lesz a földszinten. A hálószobák az emeleten voltak, de mivel én később csatlakoztam, nekem már nem maradt szabad hely, ezért az edzőteremmel szemben lévő üres betegszobában szállásoltak el. Ez most éppen jól jött. Így talán megúszhatom a lebukást. Tehát nem maradt más dolgom, mint várni.
Felálltam, kerestem egy szökőkutat és lemostam a kezemről Jake vérét, de a pólómból sehogy sem tudtam eltüntetni a foltokat. Úgy döntöttem, jobb, ha keresek valami elhagyatottabb helyet, amíg le nem száll az este. Az hiányzott a legkevésbé, hogy valaki a nyakamra hívja a rendőröket.

A csillagok vaksin pislákoltak felettem, a Hold fénye most nem volt olyan vakító, mint tegnap éjszaka, de azét még így is éreztem a vonzását. Nem tudtam, mennyi lehet az idő, de arra tippeltem, hogy talán már tizenegy is elmúlt.
Végül az erdőben kötöttem ki, és letelepedtem egy fa alá, elnyúltam a puha fűben. Mélyen beszívtam a csodás illatokat, és hallgattam az apró állatok neszezését. Megnyugtatott a csend, a megsárgult lombok között átszűrődő napfény. Tudtam, hogy a helyzetem reménytelen, de nehéz volt úgy kétségbeesni, hogy közben úgy éreztem, otthon vagyok. Az erdő, mint mindig, most is biztonságot adott.
Lassan felálltam, és nyújtóztam egyet. A nap folyamán próbáltam aludni valamennyit, de nem tudtam, hiába is hunytam le a szemem. A ház közel volt innen, úgyhogy nem siettem. Kimért, nyugodt léptekkel mentem végig az erdő mellett, még el nem értem a város peremét. Ahogy egyre közelebb értem, éreztem, hogy az idegesség csomóba rántja a gyomromat. Mikor pedig beértem az utcába, csak azon imádkoztam, hogy már mindenki aludjon. Annyira nem szerettem volna összefutni senkivel. Csak szépen csöndben be akartam osonni, elhozni mindenemet, és ugyan olyan csöndben távozni.
A ház ablaki sötéten néztek az utcára, egyetlen lámpa sem égett. Egy kicsit könnyebben vettem a levegőt, felmentem az ajtóig, és lassan, halkan lenyomtam a kilincset. Beleszimatoltam a levegőbe. Beth, Rick, Josh és Jake, ahogyan számítottam rá. Behajtottam az ajtót, és végigmentem a folyosón. A három betegszoba ajtaja nyitva volt, de a negyediket becsukták. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, én jutattam ide Jake-et. Megrázkódtam, de aztán nagy levegőt vettem, és inkább bementem a saját szobámba. Körül sem néztem, csak előszedtem két utazótáskát az ágy alól, és válogatás nélkül mindent beléjük borítottam, amit csak a szekrényben találtam. Megnéztem mennyi pénzem maradt, és elégedetten konstatáltam, hogy arra még éppen elég, hogy néhány napig ne haljak éhen. Utána már csak sikerül valami munkát találnom. A kis köteget a zsebembe gyűrtem, a véres pólómat egy tisztára cseréltem és még egyszer végignéztem a szobán. Rossz érzés fogott el, ha arra gondoltam, soha többé nem jövök majd vissza ide. Hiányozni fognak a többiek. Felsóhajtottam és megráztam a fejem. Igazán nem volt most időm nosztalgiázni.
A vállamra vettem a két táskát, és kiléptem a szobából. Ahogy végigmentem a folyosón, pillantásom ismét a bezárt ajtóra tévedt, mintha azon keresztül is láthatnám azt, aki mögötte fekszik. Nem bírtam úgy elmenni, hogy legalább azt meg ne nézzem, hogy van. Puhán letettem a táskákat a földre, óvatosan lenyomtam a kilincset és éppen csak résnyire nyitottam az ajtót. Azonnal megcsapott a betegség semmi mással össze nem téveszthető szaga. Jake az ágyban feküdt, mozdulatlanul, de egyenletes szuszogása betöltötte a szobát. Ettől egy kicsit enyhült a mellkasomra nehezedő nyomás, könnyebben tudtam lélegezni. Meg fog gyógyulni, csak napok kérdése. Már indulni készültem, ekkor azonban Jake az eddigieknél mélyebb lélegzetet vett. Felmordult és kinyitotta ezüstszínű szemeit.
- Kylie – a hangja karcos volt, és fojtott a megerőltetéstől. Már készültem, hogy gyorsan becsukjam az ajtót, mielőtt teljesen magához tér. Talán csak azt hiszi, majd, hogy álmodott. De mikor újra megszólat, a szavai már tisztán és éberen csengtek: - Kylie, tudom, hogy itt vagy. Érzem az illatodat.
A francba.
Szélesebbre tártam az ajtót, és beljebb léptem, de a szívem közben valahová a gyomrom magasságába zuhant. Nem tudtam, mit is mondhatnék neki. Az, hogy sajnálom, rohadtul kevésnek tűnt a jelen szituációhoz képest. De mielőtt még megállíthattam volna magam, már ki is bukott a számon:
- Jake, annyira sajnálom.
- Felesleges, jól vagyok.
Dehogyis volt jól! Idáig éreztem, hogy most is lázas éppen. Még mindig mozdulatlanul álltam, hátamat az csukott ajtónak vetettem, és pillanatnyilag semmi sem tudott volna rávenni, hogy közelebb menjek hozzá.
- Sosem akartalak bántani – suttogtam, és a hangom elcsuklott.
- Tudom. Hülye voltam, az én hibám. Nem kellett volna azokat a dolgokat mondanom. Tudnom kellett volna, hogy nem véletlenül… – De nem fejezte be. Felsóhajtott, és egy pillanatra lehunyta szemét. – Jó, hogy visszajöttél.
- Csak a cuccaimért jöttem vissza – mondtam olyan halkan, hogy szinte én sem voltam biztos benne, hogy tényleg kiejtem-e a szavakat. – Kint vannak a táskáim. Elmegyek.
Felpattant a szeme, és szinte már rémülten meredt rám.
- Dehogy mész el! – csattant fel, de olyan hangosan, hogy attól féltem, még az emeleten is meghalják. – Emiatt nem mehetsz el Kylie, ennek semmi értelme!
- Jobb lesz ez így – de nem csak őt próbáltam meggyőzni, hanem magamat is.
- Mi elől menekülsz? – a hangja halk volt, de a hangsúlytól összerezzentem. A szemeim felszikráztak, és mély levegőt kellett vennem, hogy lehiggadjak.
- Fogalmad sincs… - mordultam fel mélyen, gyomorból.
- Mert nem mondod el! – vágott vissza, és a könyökére támaszkodva felült. Egy pillanatra eltorzult az arca a fájdalomtól, de aztán rendezte a vonásait, és az arcomba nézett. Ezüst szemeiben legalább annyi indulat kavargott, mint az enyémben. – Hogy várhatod el, hogy megértsem, ha egyszer el sem vagy hajlandó mondani?
Lehunytam a szemem, Mély levegőt vettem, aztán még egyszer és még egyszer. De már szinte alig segített. Nem veszíthetem el megint önmagam, nem hagyhatom!
- Miért fogod vissza magad állandóan, Kylie? – a hangja éppen olyan erőszakosan csengett, mint odalent az edzőteremben. Próbáltam nem tudomást venni róla, de a szavai akaratlanul is beszivárogtak az agyamba. Tudtam, hogy most azonnal ki kellene rohannom innen, de egyszerűen nem bírtam megmozdulni. Tompa, elfojtott morgás tört fel összeszorított fogaim közül.
- Ne kísérts, Jake – nem mertem kinyitni a szemem. Csak egy hajszál választott el attól, hogy megint teljesen elveszítsem a kontrolt.
- Miért ne? – nem érzékelte a veszélyt, tovább ütötte a vasat, én pedig nem tudtam, meddig bírom még. – Nem tudom, mi történt ma délután, nem tudom, hogy miért törtél ki ennyire – hallottam, ahogy megmozdul a takaró, aztán lelépett az ágyról, de nem volt bátorságom felnézni, hogy megnézzem. – De ha magadba fojtod, egyre csak rosszabb lesz!
- Ne gyere közelebb – sziszegtem, de már az illatát is éreztem. Teljesen betöltötte az orromat. Nagy erőfeszítések árán, még kipréseltem magamból a szavakat: - Jake, kérlek, nem akarlak újra bántani.
- Nem is fogsz – mondta teljes bizonyossággal. Én fele ennyire sem voltam biztos saját magamban. – Csak engedd ki, Kylie.
- Nem akarlak bántani – nyögtem, és éreztem, hogy forró könnyek szántják az arcomat. A karmaim akaratlanul bukkantak elő az ujjaim végén. – Ne szoríts sarokba.
Már közvetlenül előttem állt, éreztem a testéből sugárzó meleget. Remegni kezdtem. Ökölbe zártam a kezem, és hagytam, hogy a karmaim beleszaladjanak a tenyerembe. Inkább ez, minthogy megint nekiessek. A vér vékony erecskékben indult meg összezárt öklömből, és hallottam, ahogy apró cseppekben a padlóra hull. Szorosan összezártam a szemem, de már éreztem, ahogy fölém hajol. Nem volt hová menekülnöm. Két kezét megtámasztotta a fejem mellett a falon, és elzárta a menekülés utolsó lehetőségét is. A farkas vergődve, tombolva tört a felszínre, összezúzta a maradék védőbástyámat is.
Felnyitottam a szemem és ránéztem, de már nem őt láttam. Csak a sötét árnyat, aki fölém tornyosul, hogy aztán megölhessen. Felhördültem, szétnyitottam a tenyeremet, és a belécsapó fájdalom még jobban megőrjített. Felé kaptam, de villámnál gyorsabban mozdult, és keze bilincsként szorult a csuklómra. Kétségbeesetten vergődni kezdtem, de nem eresztett.
- Kylie – a hang nagyon messziről érkezett, de a nevemen szólított. – Kylie, én vagyok.
Oszlani kezdett a köd, és a következő pillanatban már újra a betegszobát láttam. Jake minden erejével azon volt, hogy lefogjon, a falnak lökött, és próbált ott tartani. Fehér pólóját elől vér áztatta. Megálltam egy pillanatra, aztán minden erőmből ellöktem magam tőle. Megtántorodott, nem is annyira az atrocitástól, mint inkább a vérveszteségtől és a láztól.
- Maradj ott! – kiáltottam rá kétségbeesetten, és újra megeredtek a könnyeim. – Nem akarlak bántani, hogy a fenébe is!
- Nem bántottál Kylie… - de láttam, hogy az arca megrándul a fájdalomtól.
- Feküdj vissza – szóltam rá fojtottan, mély, reszketeg lélegzetet vettem.
- Addig nem, amíg el nem mondod, hogy mi folyik itt – makacskodott tovább, de a következő pillanatban megszédült. Elkaptam a karját, az ágyhoz kormányoztam és lefektettem. Nem tiltakozott akkor sem, mikor felhúztam a pólóját, hogy megnézzem a sebet. Néhány öltés felszakadt, de a vér már csak vékony erecskében szivárgott a varratok között. A gyógyulási folyamat beindult. Most már biztosan rendbe jön. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, visszahajtottam a pólót, és már éppen ráhúztam volna a takarót, mikor elkapta a kezem. Tekintetem az arcára rebbent, és találkozott az övével. Nagyon eltökélten nézett az arcomba.
- Addig nem engedlek el innen, amíg meg nem magyarázod – a hangja most már tárgyilagos volt, már nem akart felhergelni. Azt hiszem, ő is úgy érezte, már éppen eleget látott, nem volt kedve tovább kísérletezgetni.
- És ha nem akarom elmondani? – kérdeztem vissza suttogva, és óvatosan kihúztam a kezem az ujjai közül. Hagyta.
- Miért nem bízol senkiben?
- Én bízom bennetek, csak… - elharaptam a mondat végét, és nem tudtam, hogyan fejezhetném be.
- Csak nem eléggé, hogy bármit is elmondj magadról, nem igaz? – a tekintete szinte lyukat égetett az enyémbe. – Miért nem engedsz közel magadhoz senkit?
Karba fontam a kezem, és most már tényleg teljesen ura voltam önmagamnak. Bezárkóztam, eltávolodtam tőle, a szemem hideg lett és kifejezéstelen. És nagyon jól tudott az arcomban olvasni. Felmordult, és elfordította a fejét.
- A francba, Kylie – szisszent fel lemondóan, és nem volt hajlandó többé rám nézni. A csend vádlón ülte meg a levegőt, egyikünk sem szólt egy szót sem.
Akkor kellett volna elmennem. Sarkon kellett volna fordulnom, felkapni a táskáimat és olyan messzire menni, ahol sosem találnak meg. Igen, ezt kellett volna tennem, de nem mozdultam, és semmiféle racionális, vagy épeszű indokom nincs rá, hogy miért, de végül én törtem meg a csendet. Halkan beszéltem, a hangom kifejezéstelenül csengett.
- Mi majdnem együtt kerültünk ide, igaz? Én csak pár nappal korábban érkeztem, mint te. Kómában kellett volna lennem, nem lett volna szabad látnom, mikor Rick és Josh behoztak, és a mellettem lévő szobába fektettek – mély levegőt vettem. Rám nézett, és bár legszívesebben elmenekültem volna, mégis fojtattam. Mert valahol talán tényleg vágytam rá, hogy valaki megtudja az igazat. – De láttam mindent. Tisztán emlékszem minden részletre. A karod véres volt, a szemeid fennakadtak, de mindezek ellenére egyenletesen lélegeztél. És tudod, miért emlékszem rá ilyen pontosan? – a kérdést költőinek szántam, és ő sem szólalt meg. Tekintetét mereven az arcomra szegezte, én pedig keményen álltam a pillantását. – Mert mindenre emlékszem abból az egy hétből. Kristály tisztán, minden egyes részletre – láttam, ahogy elkerekednek a szemei, és valahol egy kis elégtételt éreztem. Valami fantasztikus sztorira várt, hát, most megkapja. – Sötét volt, és hideg. Az utcák kihaltak, a környék kísértetiesen hasonlított erre a helyre, ahol most mi lakunk – ahogy beszéltem, a szavaim megelevenedtek. Szinte már fájdalmasan élesen láttam magam, újra abban a sötétkék pulóverben, a lépteim visszhangozva koppannak a járdán… és valami felmordult a hátam mögött. – A hátamra ugrott, és a földre döntött. Az estéstől eltört a csuklóm – újra belém hasította a fájdalom. Bal kezemmel, már ép jobbomat dörzsölgettem, hogy megszabaduljak az érzéstől. – A fülemhez hajolt, és felmordult. Éreztem a lélegzetét a nyakamon. Aztán felvonyított… - tekintetem a távolba révedt, és éreztem, hogy remegni kezdek, de már nem bírtam abbahagyni. – Belém harapott – leheltem, és elcsuklott a hangom. – A hátamba harapott, aztán még egyszer és még egyszer… A végén már azt kívántam, bár meghalnék – Mély levegőt vett, mintha mondani akarna valamit, de már nem foglalkoztam vele. A szavak megállíthatatlanul ömlöttek belőlem, mintha velük együtt valami mérgező anyag is távozna a testemből. – Azt hittem, el fogok ájulni, szinte már vártam, hogy mikor fog bekövetkezni. Annyira fájt… Aztán egyszerűen csak eltűnt. Leszállt rólam, és otthagyott a járda közepén, egyedül… meghalni – nagyot nyeltem, könnyek folytak végig az arcomon, de nem sírtam. Nem igazán. Ez csak reflex volt, még abból az éjszakából maradt vissza, és beleégett az agyamba. – Sokáig feküdtem ott kint, nem is igazán érzékeltem a külvilágot, mintha semmi más nem létezett volna a fájdalmon kívül. Aztán elkezdődött… mintha forró láva keringett volna az ereimben vér helyett… minden csontom egyszerre tört, az ízületeim kiugrottak és újra formálták magukat… hiába sikoltoztam, nem hallotta meg senki – mély, szaggatott lélegzetet vettem, a vállaim rángatózni kezdtek a visszafojtott zokogástól. Ott voltam, újra éltem… és megint belehaltam egy kicsit. – Aztán valaki fölém hajolt. A szemem csukva volt, alig vettem levegőt… azt hitték már kómába estem – a szám elé kaptam a kezem, hogy ne törjön fel belőlem a sírás, mert féltem, hogyha elkezdem, sosem fogom tudni abbahagyni. – Mindent láttam, ami velem történt, mindennek tanúja voltam… mindenre emlékszem – megállíthatatlanul ömleni kezdtek a könnyim, nem tudtam megakadályozni. Egy kéz érintette meg finoman a csuklómat, de nem mertem rá nézni. Az igazságot akarta, hát tessék, de ne merészeljen még sajnálni is! Itt vagyok, túléltem…
- Kylie – suttogta, mire akaratlanul is felé kaptam a fejem. Gyengéden lehúzott maga mellé az ágyra, és magához ölelt. Elemi erővel törtek újra felszínre az emlékek, a régiek, aztán az újak is. Láttam magam, amint felette térdelek, a kezem a vérétől iszamos, a szemében fájdalom és félelem villan. Nem bírtam.
- Sajnálom – fuldokoltam, kapkodva megráztam a fejem és hadarni kezdtem. – Nagyon sajnálom, de amikor a hátamra ültél, és nem tudtam mozdulni, egyszerűen… aztán morogni kezdtél és én…
- Sssh – két kezébe fogta az arcomat, hogy kénytelen voltam a szemébe nézni. – Soha többé ne kérj bocsánatot. Nincs miért bocsánatot kérned Kylie, nem a te hibád!
- Nem akartalak bántani – suttogtam, de szavaim vége nyöszörgésbe fulladt.
- Tudom – mondta szelíden, és újra magához húzott. A vállába fúrtam a fejem, és nem mertem kinyitni a szemem. – Nincs semmi baj.
Lassú, körkörös mozdulatokkal simogatta a hátamat, a hangja elúszott a szoba csendjében. Megnyugtatott és elringatott. Azt mondta, minden rendben lesz. Ő volt az egyetlen, akinek képes voltam elhinni ezt a hazugságot.

2009. június 9., kedd

Farkas vér - Vezet az ösztön (4.) Jake

Jake
A francba, a francba, a francba – hajtogattam magamban folyamatosan, mint valami mantrát. Kezem a hasamon tátongó lyukra szorítottam, hogy legalább valamelyest sikerüljön csillapítani a vérzést. Rettenetesen fájt, és akkor nem mondtam sokat. Olyan volt, mintha valaki folyamatosan forgatott volna bennem egy jó, éles kést. Nem volt halálos a seb, de ahhoz éppen elég súlyos, hogy több napig tartson a gyógyulás. Mi a fene üthetett Kylie-ba? Újra magam előtt láttam az arcát, a szemében megvillanó rettegést… Nem tudtam hová tenni. Mi történhetett, amire így reagált? Nem akartam bántani, és ezt ő is jól tudta.
Rohanó léptek dübörögtek a fülem mellett, aztán Rick fölém hajolt.
- Zara, szólj Beth-nek, hogy készítsen egy szobát és küld le Josh-t!
A lány nem válaszolt, csak eltűnt a lépcső tetején. Próbáltam mély, egyenletes lélegzeteket venni, hátha úgy jobb lesz, de a fájdalom éles volt és tartós.
- Nyugalom fiam – morogta Rick, miközben levette a pólóját és jó erősen a sebre nyomta. Összeszorított fogaim között rámordultam, de nyugton maradtam, és hagytam, hogy csinálja. Tudtam, hogy csak megpróbál segíteni. A lépcső remegni kezdett, majd a következő pillanatban beviharzott Josh.
- Uram Isten! – nyögte döbbenten. – Itt meg mi a fene történt?
- Majd később – hárított Rick. – Segíts felvinni.
Mindketten mellém térdeltek, megfogták a két karomat, és egy villámgyors mozdulattal felhúztak a földről. Bennem szakadt a szusz, a látásom elhomályosult, és szédülni kezdtem.
- Lassabban – ziháltam rekedten, és megpróbáltam visszanyerni a fókuszt. Nem sikerült.
- Csak egy kicsit bírd ki haver – Josh bíztató szavai nem igazán tették meg a hatásukat, de mikor ők elindultak, én is megpróbáltam mozgásra bírni a lábaimat. Mit ne mondjak, nem volt egy fáklyás menet. Kész kínszenvedés volt, mire felértünk a földszintre. Lehajtottam a fejem, és rendületlenül meneteltem előre, de már nem igazán érzékeltem a világot magam körül. A hangok tompán, összefüggéstelenül jutottak el hozzám, és a konstans morajlásba egy csöpögő csap hangja vegyült. Csöp-csöp-csöp. Nem is csap volt, hanem én. És nem víz, hanem a vérem.
Végül óráknak tűnő percek után megpillantottam egy ágyat a lábam előtt. Rick és Josh óvatosan lefektettek, én pedig megkönnyebbülve nyugtáztam a vízszintes helyzetet. Lehunytam a szemem, de már tisztábban hallottam a körülöttem zajló eseményeket. Beth kötszereket hozott, és bár igyekeztem nem tudomást venni róla, mintha valami tűt, meg cérnát is említett volna. Rick kiterelte a többieket, de nem válaszolt, mikor azt kérdezték, mi történt velem. Ez jó volt, ha rajtam múlik, soha nem is tudják meg. Bíztam benne, hogy Zara is tudja tartani a száját, mert ehhez senkinek nem volt semmi köze. Nem akartam Kylie-t bajba keverni. Még én sem értette pontosan, hogy mi zajlott le az edzőteremben, de volt egy olyan sejtésem, hogy legalább félig én is hibás vagyok benne. Ha nem erőszakoskodom, ha nem piszkálom azzal, hogy engedje el magát, talán nem is történt volna semmi.
Valami apró szúrást, majd finom rántást éreztem a seb körül. Már nem fájt annyira, mint az imént, nyílván Beth adott valami helyi érzéstelenítőt. Kinyitottam a szemem, de inkább csak a plafont bámultam. Valahogy sosem szerettem igazán a tűk látványát.
- Hogy érzed magad? – kérdezte halk, megnyugtató hangon. Mint egy gyakorlott anya. Sosem vesztette el a hidegvérét, még akkor sem, ha az egyik gyereke véresre verte a másikat.
- Már jobban – sóhajtottam, és igyekeztem nem gondolni a tűre, meg a cérnára. – Muszáj összevarrni?
- Ha nem akarsz még több vért veszíteni, akkor muszáj – felelte, szinte oda sem figyelve. – A gyógyulási mechanizmus nemsokára beindul, de addig is jó lenne, ha nem véreznél el.
Tehát tényleg muszáj. Remek.
- De ne aggódj – szólalt meg újra, de már mosolygott. – Olyan cérnát használok, amit az állatorvosok szoktak. Magától felszívódik.
Ez végül is tényleg jó hír. Volt egy olyan kellemetlen érzésem, hogy a varratszedést sem szerettem volna sokkal jobban, mint magát a varrást.
- Nem tudod, hol van Kylie? – kérdeztem nagyon halkan, és most már el mertem szakadni annyira a plafontól, hogy az arcára nézzek. A vonásai megkeményedtek, és minden figyelmével csakis a munkára koncentrált. Éppen csak megrázta a fejét. – Nem az ő hibája volt Beth – a hangom most már határozottabban csengett. Nem akartam, hogy olyasmi miatt vádolják a lányt, amiről lényegében nem tehetett. – Komolyan mondom. Ő nem csinált semmi rosszat… csak védekezett. – Bár hogy mi ellen, azt én sem tudtam volna megmondani.
- Engem nem érdekel, kinek a hibája volt Jake – a hangja szigorú volt. Felvett egy ollót, és halk nyisszantással elvágta a cérnát, majd gézt, és fertőtlenítőszert vett a kezébe. – Akár a te hibád volt, akár az övé, ilyesminek nem lenne szabad megtörténnie. Egy család vagyunk. Nem eshettek minden apróság miatt egymás torkának.
Valójában nem estünk egymás torkának – de ezt nem mondtam hangosan. Szerintem Beth-t nem kifejezetten hatották volna meg a frappáns ellenérveim. Dühös volt ránk, és meg is tudtam érteni. Egyik anya sem szereti, mikor a csemetéi egymásnak esnek. Pedig ez most tényleg nem a veszekedésről, vagy az indulatokról szólt. Egyszerű hierarchia harcnak indult, aztán valahol elfajultak a dolgok. Kezdett bizonyossággá érni bennem a gyanú, hogyha nem piszkálom fel Kylie-t, talán most nem itt kötök ki, egy kórházi ágyon fekve, a hasamban ki tudja hány öltéssel. Szinte újra hallottam a szavait: „Hidd el, nem akarod látni”. Most már hittem neki.
- Kész – jelentette Beth, és egy üres szemetes zacskóba dobálta a használt gézt, meg a tűt. Megtörölte a kezét egy törülközőben és nyomatékosan rámnézett. – Szeretném, ha most néhány napig nyugton maradnál, és nem mennél el a központból.
- Na de – kezdtem volna nagyobb volumenű tiltakozásba, de felemelte a kezét, és belém fojtotta a szót.
- Semmi „na de”! Itt maradsz és kész – a hangja ellentmondást nem tűrően csengett. – Akkor mész haza, amikor én mondom, és akkor kelsz ki az ágyból, amikor én mondom. – Szigorúan a szemem közé nézett. - Megértettük egymást?
Felsóhajtottam. Semmi értelme nem volt vitába szállni vele.
- Persze – motyogtam beletörődötten. – Persze, meg.
Arcán gyengéd mosoly ragyogott fel.
- Nagyon helyes.
Felállt, rám terített egy vékony plédet, és az ajtó felé indult, de mielőtt még lenyomhatta volna a kilincset, utána szóltam.
- Behívnád Zarát, ha megkérlek?
Rosszallóan összevonta a szemöldökét, de végül nem tett megjegyzést. Valószínűleg arra gondolt, hogy ennyi engedményt még igazán tehet.
- Persze, szólok neki.
- Kösz – mosolyogtam rá, de nem viszonozta. Még mindig haragudott.
Hátra hajtottam a fejem a párnán, és hosszan kifújtam a levegőt. Próbáltam bármiféle logikus magyarázatot találni a történtekre, de egyszerűen nem sikerült. Kylie mindig is zárkózott és titokzatos volt, de eddig még csak nem is sejtettem, mi lapul a gondosan felépített felszín alatt. De szerintem más sem. Kylie szinte senkihez sem került elég közel a falkából, hogy bármit is bizalmasan megosszon vele. Ezért nem tudhatott erről senki. Még talán Rick és Beth sem. Mindketten legalább annyira meglepődtek, mint én. Eddig mindannyian azt hittük, Kylie csak azért olyan távolságtartó, mert nincs szüksége senkire. A többiek közül sokan – bevallom én is – azt gondoltuk, hogy ez az egész önuralom-dolog csak felvágás a részéről. Hogy megmutassa, ő öt hónap után sokkal inkább ura önmagának, mint mondjuk Tommy, aki már két és fél éve éli ezt az életet. Azt hiszem, alaposan félre ismertük mindannyian.
Halkan nyílt az ajtó, de nem néztem fel, még akkor sem, mikor Zara becsukta maga után, és beljebb lépett a szobába.
- Hogy vagy? – kérdezte, és hangja nagyon óvatos volt.
- Jól – nem kívántam további részletekbe bocsátkozni az állapotomat illetően. – Te tudsz valamit Kylie-ról? – kérdeztem, és most már ránéztem. Az ágyam végében állt, karjait keresztbe fonta a hasán. Összevonta a szemöldökét.
- Úgy érted, mióta elment? Nem, semmit…
- Nem úgy értem – ráztam meg a fejem. – Úgy értem, általában tudsz-e róla valamit.
- Hm – vállat vont. – Szereti a csokis sütit.
- Nem viccelődésből kérdezem, Zara – mordultam rá.
- Jól van, jól van – visszakozott, aztán láthatóan elgondolkozott a dolgon. Végül tanácstalanul széttárta a kezét – Az általános dolgokon kívül, minthogy, mit szeret és mit nem, nem jut eszembe semmi. Igazán fontos dolgokról sosem beszélt. Miért kérdezed?
- Nem is tudom – húztam el a szám. – Csak… egyszerűen csak nem tudom hová tenni, azt, amit ma láttam. Kylie sosem vesztette még el a fejét. Arra gondoltam, talán nem véletlen, hogy ő az egyetlen közülünk, aki sosem veszíti el az önuralmát.
- Hogy érted?
- Neked nem furcsa, hogy sosem mond el semmit magáról? – kérdeztem vissza. – Nem különös, hogy öt hónapja együtt élünk vele, és lényegében nem tudunk róla semmi fontosat, a csokis sütin kívül?
Láthatóan őt is gondolkodóba ejtette a felvetésem.
- Ma, harc közben, azt mondtam neki, látni akarom végre, milyen az, mikor elveszíti a kontrolt – mondtam ki, már néhány árnyalattal halkabban. Zara felkapta a fejét és rám meredt.
- Hogy mit mondtál neki? Neked elment az eszed?
- Nem sejtettem, hogy ilyen lesz – próbáltam védekezni, de éreztem, hogy ez igen csak gyenge mentség. – Jól van, tudom, hogy hülye vagyok.
- Hát erre most nem tudok rácáfolni – csóválta a fejét Zara rosszallóan. – Te is tudod, hogy ez nála milyen érzékeny téma. Az még csak eszedbe sem jutott, hogy talán oka van annak, hogy olyan, amilyen?
- A pillanat hevében nem igazán – vallottam be. – Én sem gondolkoztam tisztán.
- Hát igen, ez nálad nem is szokatlan jelenség – helyeselt Zara, és a szemem sarkából láttam, hogy nagyon keményen néz rám.
- Jól van, nem akartam.
- Mégis megtetted! – most már felemelte hangját, ingerülten az ágy lábára támaszkodott, és előre hajolt. – Nagyon ajánlom neked, hogy Kylie visszajöjjön, mert ha nem, én verlek el, de úgy, hogy a mostani sérülésed csak egy aprócska karcolás lesz ahhoz képest.
Azzal sarkon fordult, hosszú haja meglebbent utána, feltépte az ajtót és kicsörtetett a folyosóra.
Én meg csak feküdtem a hirtelen rám zuhant csöndben, és tudtam, hogyha Kylie nem jön vissza, én leszek a következő, aki önként elhagyja majd a falkát.

Farkas vér - Vezet az ösztön (3.) Kylie

Kylie
Késő délelőtt ébredtem, kipihenten, de nyugtalanul. Felültem a kanapén, és lerúgtam magamról a takarót. Már nagyon régen volt utoljára, hogy rémálmok kínoztak volna. Most viszont végig csak egyikből a másikba sodródtam. Meglepődve konstatáltam, hogy remegnek a kezeim. Mély levegőt vettem, aztán szépen lassan kifújtam. Ezt megismételtem még vagy háromszor, és valamivel jobban is éreztem magam. A gyakorlat, mint mindig, most is segített, hogy visszanyerjem az önuralmam.
Felálltam, és megpillantottam egy kézzel írt cetlit a dohányzó asztal közepén. Széthajtogattam, és Jake szálkás, rendezett betűivel találtam szemben magam.
Kylie
A központba mentem. A hűtőben találsz ennivalót, ha éhes vagy. Köszönök mindent.

Tehát akkor nem csak álmodtam, hogy Seth itt járt. Biztosan ő hozott valamit, amit nyilvánvalóan Beth készített. És ha szerencsém van, a két fiú talán nekem is hagyott belőle valamennyit, bár bevallom, nem fűztem túl sok reményt a dologhoz. Azért felálltam, és mezítláb a konyhába csattogtam, majd kinyitottam a hűtőajtót. Nos, valóban volt ott egy meghatározhatatlan eredetű, átlátszó fóliába csomagolt valami, de saját épségem érdekében inkább nem értem hozzá. Sosem lehet tudni, nem ugrik-e ki onnan hirtelen. Viszont volt ott egy valamivel nagyobb, összehajtogatott papírzacskó is. Nagyon reméltem, hogy annak tartalma barátságosabban fog kinézni, mint a tőszomszédja. Halált megvető bátorsággal kivettem, és belekukkantottam. Két, teljesen egészséges szendvics mosolygott rám a zacskó aljából. Tehát mégis csak hagytak nekem valamit, állapítottam meg megkönnyebbülten.
Miközben öltöztem, és összepakoltam a tegnap hozott ruháimat, megettem a két szendvicset, a zacskót pedig a szemetesbe dobtam. Aztán egy pillanatra megálltam a hűtő előtt. Sejthetően Jake sosem fog eljutni odáig, hogy önmagától száműzze onnan azt a borzadalmat, ami a legfelső polcot birtokolja. Nagy levegőt vettem, aztán a lehető leggyorsabban és fájdalom mentesebben a kukába hajítottam az objektumot. Azért azt mertem feltételezni, hogy a szemetet leviszi néha.
Felkaptam a táskám, meg Jake kulcsait, majd kiléptem a folyosóra és bezártam az ajtót. Reméltem, összefutok vele a központban, és akkor majd visszaszolgáltatom neki.
Mikor leértem az utcára, arcomat megsimogatta a bágyadt, késő őszi napfény. Szinte nem is érzékeltem a tömeget magam körül. Sok időmbe telt, mire rájöttem, hogyan tudnám kizárni teljesen a környezetet a tudatomból, de mikor végre sikerült, olyan volt, mintha egy burok vett volna körül, mibe csak és kizárólag az jöhetett be, aminek én megengedtem. Gyors, határozott léptekkel kerülgettem az embereket, aztán lefordultam a főutcáról, és egy csendes kis mellékutcában találtam magam. A házak többsége elhagyatottan állt, a legtöbb udvart teljesen benőtte a gaz, és derék magasságig ért a fű. Tökéletes hely volt ez. Az emberek nem szívesen jöttek ide, és pontosan értettem, miért.
Ha akkor nem ilyen környéken lakom, talán valaki meghallotta volna a sikoltozásomat, és akkor minden bizonnyal másképpen alakulhattak volna a dolgok. Igen, a környék tökéletesen elhagyatott volt, és tökéletesen biztonságos. Nekünk legalábbis. Engem mégis minden alkalommal elfogott a harctéri idegesség, mikor végigmentem a felrepedezett betonúton. Tudtam jól, hogy most már nincs semmi, ami árthatna nekem, mégsem bírtam megfeledkezni róla.
A kapu élesen nyikorgott, mikor belöktem, és felkocogtam a lépcsőn, majd lenyomtam a kilincset, és beléptem a házba. A lakásban csodálatos húsleves illat terjengett, de mellette kiéreztem Beth, Rick, Tommy, Zara, Josh és Jake szagát. Nichole is itt járt, talán csak néhány perccel kerültük el egymást.
Behajoltam a konyhába, és kedves látvány tárult a szemem elé. Josh éppen egy nagy rakás krumpli előtt ült, kezében kés, és arcán elborzadt kifejezéssel méregette a tekintélyes méretű halmot. Beth, neki háttal a mosogató fölött pucolta a répát.
- Bárhogy is szuggerálod szívem, a burgonya nem tartozik az öntisztuló zöldségek közé – jegyezte meg hátra sem pillantva Beth. – Szia Kylie – köszönt kedvesen. – Jake is nem rég érkezett, és nem volt valami bőbeszédű. Történt valami az este?
Beléptem, táskámat az ajtófélfának támasztottam, kezembe fogtam egy kést, meg egy krumplit, és neki álltam meghámozni.
- Semmi lényeges. Jól bírtuk – feleltem vállat vonva, majd a megpucolt krumplit a lábosba dobtam, és kezembe vettem egy másikat. Josh még mindig próbált lélekben felkészülni a feladatra, de nem mutatott túl nagy hajlandóságot a dolog iránt. A kezébe nyomtam egyet, és kajánul rámosolyogtam. – Úgy nem fog menni, ha csak bűvölöd. Sajnos ehhez hozzá is kell érni.
Elhúzta a száját.
- Hogy te milyen baromi segítőkész vagy – morogta cinikusan, mire csak édesen rápislogtam.
- Gondoltam nem árt, ha megmutatom, hogy kell, de most, hogy már átadtam értékes tapasztalataimat, én megyek is.
Azzal a második krumplit is a lábosba dobtam, lettem a kést, és megtöröltem a kezem egy konyharuhában.
- Kösz a hasznos és értékes közreműködést – gyilkos pillantást lövellt felém, de nem kifejezetten voltam hajlandó frászt kapni tőle.
- Igazán nincs mit – mosolyogtam angyalian, majd újra a vállamra vettem a táskát. – A többiek az edzőteremben vannak?
- Legutóbb még ott láttam őket – felelte Beth. – De ha találkoznál Tommy-val, ne nagyon kérdezgesd, mert kissé morcos.
- Zara megint lealázta? – találgattam, mert más okot nem nagyon tudtam elképzelni, amitől Tommy ennyire felhúzná magát. Ha ő „morcos” volt, akkor általában nem volt tanácsos a közelében lenni, mert hajlamos volt törni-zúzni ezt meg azt, mondjuk valakinek a karját meg a lábát.
Beth csak bólintott, és hümmögött egy sort. Hát igen, Tommy-ra igazán ráfért volna egy indulatkezelési terápia, meg néminemű önkontrol.
- Rendben, majd igyekszem kitérni előle. Sziasztok! Jó munkát Josh – szemtelenkedtem, mire felvillantotta a fogait, és hozzám vágta az éppen kézre eső konyhakést. Villámgyorsan elugrottam az útjából, így a penge csak ajtófélfába fúródott bele.
- Josh! – hallottam még Beth szigorú hangját, miközben végigmentem a hosszú, keskeny folyosón.
A betegszobák mindegyike üres volt. Hál’ Istennek már hónapok óta nem érkezett senki. Azóta nem, hogy Jake és én idekerültünk. Mindig is rossz érzés fogott el, ha elmentem ezek előtt a szobák előtt, és kirázott a hideg, mikor visszaemlékeztem rá, hogyan jutottam ide. Valójában áldhatom érte a sorsot, hogy rám találtak és idehoztak. Nélkülük talán nem is éltem volna túl az átalakulást. De a régi beidegződéseket nehéz elfojtani, és bármennyire is uralkodtam az érzéseimen, sosem tudtam közömbösen tekinteni az fehér, kórházi ágyakra, és az infúziós állványokra.
A folyosó végén található ajtó éjjel-nappal nyitva állt, és keskeny, kanyargós lépcsők vezettek el a pincébe. Rick ezt a helyet nevezte ki edzőteremnek, és tökéletesen be is rendezte, hogy minden kéznél legyen, amire szükségünk lehet.
Tompa morgás szűrődött fel odalentről, valaki hangos puffanással vágódott el a kék matracon, aztán egy pillanatnyi csend, majd újra a dulakodás hangjai. Azonnal felismertem Zarát és Jake-et.
Lekocogtam a lépcsőn, de nem mentem le teljesen. Néhány fokkal feljebb megálltam, lecsúsztattam magam mellé a táskát, és a korlátnak dőlve figyeltem az eseményeket.
Zarát és Jake-et még nem láttam együtt harcolni, de ahogy így elnéztem, a küzdelem meglehetősen kiegyenlítettnek tűnt. A lány táncos kecsességgel mozgott, karmai megvillantak az ujjai végén, ahogy előre csapott, hogy Jake hasába tépjen, de a srác számított rá, hátraugrott, a következő pillanatban pedig már Zara csuklóját fogta, aztán villámnál is gyorsabban magához rántotta és átharapta a torkát.
Zara ingerülten felmordult és ellökte magát tőle, de a szeme nevetett.
- A francba – zihálta kifulladva. – Te aztán elemedben vagy.
Jake szélesen elvigyorodott, de látszott rajta, hogy ő is nehezen szedi a levegőt.
- Előnyöm volt. Te már előtte kifárasztottad magad Tommy-val.
- Tommy nem kihívás – legyintett Zara. Nem nagyképűen, egyszerűen ez volt az igazság. – Te viszont egyre jobb vagy. – Rick-hez fordult. – Van a fiúban energia.
- Az van – válaszolta Rick, de nem úgy tűnt, mintha túlságosan el lenne ragadtatva a ténytől. Keményen Jake szemébe nézett. – Csak tudnia kéne, hogy mire használja.
A fiú mély levegőt vett, és valószínűleg ekkor érezhette meg a szagomat, mert felém fordította a fejét. Nem válaszolt Rick-nek, inkább rám mosolygott, de ebben a mosolyban sokkal több volt a kihívás, mint a kedvesség.
- Szerinted sem tudom, mire kéne használnom?
A hangja éles csengése meglepett. Rick-nek nem mondhat ellent, ezért most velem szemétkedik? De hát, ha ő így, én is úgy. Felszegtem a fejem és határozottan a szeme közé néztem.
- Van benned lehetőség Jake, – feleltem egyenletes, kifejezéstelen hangon – de tény, hogy van némi problémád, ami az önkontrolt illeti.
Felmordult és a fehér agyarak rám villantak.
- Igazán?
- Te kérdeztél, én válaszoltam – a hangom még mindig nyugodt volt, egyszerűen nem voltam hajlandó megijedni tőle, még akkor sem, ha ilyen szemekkel nézett rám. – Ha nem tetszik a véleményem, nem kellett volna kikérned.
Valahol arra számítottam, hogy Rick majd mindjárt közbeszól, hogy fejezzük be a gyerekeskedést, de nem tette. Karba fonta a kezét, és visszalépett a fal mellé. Látható érdeklődéssel figyelte az eseményeket. Hát jó, végül is vele is le kellett ezt meccseznem valamikor. A többiekkel ezt már eljátszottuk, és, hol győztesen kerültem ki a dologból, hol nem.
A falkán belüli hierarchia komoly dolog volt, de Jake-vel valamiért még sosem jutottunk el az erőfitogtatásig. A fiúk közül még senki sem volt képes legyőzni, de be kell vallanom, sokszor csak a szerencsémen múlt, hogy végül én tudtam felülkerekedni. Zarával és Nichole-al nehezebb volt a dolgom. Sokkal nehezebb, mert ők is épp olyan gyorsak és leleményesek voltak, mint én. Néhányan azt mondják, az volt a legcsúnyább, mikor Zara és én egymásnak mentünk. Nem tudom, a külső szemlélő számára hogyan nézhetett ki a dolog, mindenesetre fele olyan vészes sem volt, mint azt sokan beállítják. Hosszú menet volt, az egyszer biztos – végül Zara átharapta a torkomat és ezzel vége is volt. Talpra segített, aztán még aznap este elmentünk moziba. Később, az edzéseken előfordult, hogy én bizonyultam jobbnak, de ez már nem számított. Egyetlen küzdelem van, egyetlen igazi erőpróba, amelynek végén megszületik a végeleges besorolás. Jelenleg én voltam Rick, Beth és Zara után a negyedik a falkában. Jake az ötödik. Ha a dolgok ma úgy alakulnak, lehet, hogy megfordul ez a felállás. Számítottam rá, hogy valamikor majd erre is sor kerül.
Lerúgtam a cipőm, levettem a pulóverem, és összefogtam a hajam, majd egyenes léptekkel, határozottan a szőnyegre léptem, és megálltam Jake előtt. Zara Rick mellé állt, arcán feszült várakozás tükröződött.
- Tényleg most akarod? – morogta Jake, és ezüstszürke szemei megvillantak.
- Semmi értelme tovább halogatni – feleltem halkan, és lassan az én hangomból is előmorgott a farkas. – De ha most fáradt vagy, nyugodtan hagyhatjuk későbbre is. – Nem akartam volna, hogy esetleg csak azért győzzek, mert ő már kimerültebb, mint én. Nem lett volna fair.
- Én jól vagyok, ne aggódj.
Hát rendben. Elhátráltam, és most már minden figyelmemmel csak rá koncentráltam. Egyetlen apró mozdulatát sem tévesztettem szem elől, de ő is legalább olyan éberen figyelte minden rezdülésemet. A világ többi része háttérbe húzódott. Már csak ő létezett meg én, és a két farkas, aki csak arra várt, hogy végre kitörhessen.
Csak köröztünk, lassan. Néztem, ahogy az izmok csomóban futnak a karján, ahogy megmozdult. Aztán ránk telepedett egy mindent magába szippantó hangvákuum. Egyenletes morgásunk betöltötte a csendet. Láttam a szemén, hogy mikor érett meg benne a döntés, pontosan tudtam, mikor fog ugrani, mégis megdöbbentett a sebessége. Elhajoltam, átfordultam a vállamon, és talpra érkeztem. De még alig maradt időm felé fordulni, már ott is volt. Karmai csak néhány centire kaszáltak el a hasamtól, hanyatt vágtam magam, és már éreztem is, hogy a teste átszeli a levegőt. Felemeltem a lábam, és hasba rúgtam. Nem láttam, de hallottam, hogy tompa puffanással a szőnyegre esik, és még szinte földet sem ért, mikor visszafordult. Rám vicsorgott, hófehér agyari kivillantak, én pedig válaszul, mélyen, gyomorból felhördültem. Megint rám támadt. Lebuktam, és karmaimmal végigszántottam a hasán. Hallottam, ahogy felszisszen, mielőtt arrébb táncolt volna. A seb nem volt mély, épp csak sikerült megkarcolnom, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy elveszítse a fejét.
Már nem gondolkodott, csak elborult aggyal felém vágott, de elkapkodta, nem számította ki pontosan, én pedig megint elhajoltam, és most a karját karcoltam végig. A fejem mindvégig tiszta maradt, és ez segített logikusan végiggondolni minden egyes lépést. Megállt egy pillanatra, és újra körözni kezdtünk. A tekintete fogva tartotta az enyémet. Az övében lángolt a megfékezhetetlen indulta, az enyém hűvös volt és távoli, mint az északi fény.
Aztán egyszer csak elmosolyodott, nem örömmel, inkább keserűen.
- Te sosem veszíted el az önuralmad, igaz? – a szavainak vége morgásba fulladt.
Pillantásom az övébe fúrtam, és viszonzásképpen nem túl boldogan elmosolyodtam.
- Minden csak önkontrol kérdése – feleltem halkan, miközben azt figyeltem, mikor vét hibát a másik. Mikor villan fel egy sikeres támadás lehetősége.
- Kíváncsi vagyok, milyen lehetsz, mikor elveszted azt a híres kontrolt – sziszegte, és a következő másodpercben újra felém mozdult. Kitértem előle, és kiszámított mozdulatokkal hárítottam a csapásait. Ismét félre lépett, és az arcomat fürkészte.
- Hidd el, nem akarod látni – mondtam halkan, fenyegetően. Senki se akarja látni, milyen az, mikor már nem vagyok ura önmagamnak.
- Dehogyisnem – zihálta, és most már józan volta a tekintete. – Mást sem akarok látni belőled, Kylie! Gyerünk, mutasd!
- Fogalmad sincs, mit beszélsz – szűrtem a fogaim között, és összeszűkült a szemem. Most. Most nem figyel eléggé! Felé csaptam, és belesétáltam ugyan abba a hibába, mint az imént Zara is. De már nem volt időm korrigálni. Elkapta a csuklóm, és magához rántott. A keze satuként szorult az enyémre.
- Rajta Kylie, engedd el magad – suttogta, hogy senki más nem hallhatta csak én. A szemébe nézte, de még éppen sikerült visszanyelnem a fellobbanó haragot. Most nem lehet. Most nem veszthetem el a fejem. – Látom, hogy ki akarsz törni. Ne fojtsd vissza!
- Eressz – súgtam vissza, és ellöktem magamtól, karmaim beleszaladtak a mellkasába, de nem törődött vele. Villámnál gyorsabban mozdult. Kirúgta alólam a lábaimat, én pedig háttal a szőnyegbe csapódtam. Arrébb akartam gördülni, de akkor már ott volt. Elkapta az egyik karomat, hasra fordított, és a hátamra nehezedett. Éreztem, hogy minden racionalitásom ellenére a pánik kíméletlenül fellobban az agyamban. Szabadulni akartam, de nem bírtam, hiába is vergődtem, sokkal nehezebb és erősebb volt, mint én. Az emlékek pedig elemi erővel törtek újra a felszínre.
Rám hajolt, a szája a fülem mellett, lélegzete meglebbentette a copfból kiszabadult tincseimet.
- Gyerünk Kylie, mutasd magad.
A rám nehezedő súly, a lélegzet, ami végigsöpört az arcomon… Aztán felmordult. A szívem veszettül száguldani kezdett, és tudtam, hogy bele fog marni a hátamba.
- Ne!
És újra ott voltam. A félelem a csontjaimba mart, megállította a szívemet is. Nem tehettem semmit, nem voltam rá képes, meg fogok halni!
A hang mélyről tört fel bennem, olyan ősi ösztöntől vezérelve, ami arra készteti a sarokba szorított állatot, hogy rávesse magát a rászegeződő puskacsőre. Mert nincs vége addig, amíg hajlandó vagyok küzdeni, amíg nem fogadom el a halált. Éreztem a jeges betont a hasam alatt, a forró lélegzetet a fejem felett, mint akkor éjszaka, és a rettegés elemi erővel gyűrt maga alá. Elfordultam és lelöktem magamról a hatalmas testet. Nem álltam fel, hanem visszafordultam, mielőtt még lehetett volna ideje reagálni. Újra megpróbált fölém kerekedni, de kikerültem a karját, és kétségbeesetten a hasába mélyesztettem a karmaimat. Felüvöltött. Vér ömlött a kezemre, és elárasztott a megkönnyebbülés, mert tudtam, hogy már annyira súlyos a sebe, hogy nem fog tudni utánam szaladni. Hazáig fogok rohanni, ahol anya már vár. Bezárom az ajtót, és elfelejtem ezt az egész őrültséget. Soha többé nem megyek végig éjszaka azon az utcán…
- Kylie – a hang fájdalomtól átitatva jutott el a tudatomig.
Hirtelen már nem a sötét utcában voltam, nem az életemért küzdöttem… és nem akartam többé megölni az alattam fekvő fiút sem. Újra azt láttam, ami körülvett: Jake fájdalmasan megvillanó, ezüstszínű szemeit, karmos kezem, ahogy a torkára kulcsolódik, és a sebet a hasán, amelyből vastag sugárban ömlik a vér a kék szőnyegre.
Olyan hirtelen engedtem el, hogy megtántorodtam. A pánik ott sikoltott a fejemben, de már nem az emlékektől. Mert ez valóságos volt, és én okoztam. Megállíthatatlanul remegni kezdtem, felpattantam és tekintetem a terem másik végében döbbenten álló Zarára és Rick-re rebbent. Jake-re már rá sem mertem nézni.
- Saj… sajnálom – nyögtem tehetetlenül, és hátrálni kezdtem. Forró könnyek patakzottak az arcomon.
- Kylie – lépett egyet felém Rick, de akkor elértem a lépcső legalsó fokát.
- Hagyjatok békén – suttogtam, majd sarkon fordultam, és elrohantam.

2009. június 7., vasárnap

Farkas vér - Vezet az ösztön (2.) Jake

Jake

Néhány órával később kialvatlanul, de megkönnyebbülten ébredtem. Ez volt az utolsó éjszaka, a mai már sokkal könnyebb lesz. És végre nem kell egész nap a négy falat bámulnom, Rick kienged a szobafogságból.
Kimásztam az ágyból, majd az ajtóhoz léptem. Néhány pillanatig füleltem, de nem hallatszott más, csak Kylie egyenletes szuszogása. Tehát végre neki is sikerült elaludnia. Csendesen, hogy fel ne ébresszem, a konyhába osontam és belestem a hűtőbe. Elég barátságtalan látvány tárult a szemem elé. A polcok üresek voltak, csak valami beazonosíthatatlan szendvicsféle igyekezett csendben-békésen átvészelni az örökkévalóságot. Talán ha Kylie felébredt, átmehetnénk a központba. Abban az ipari méretű hűtőben mindig van valami ehető.
Éppen ilyesmiken gondolkoztam, mikor valaki halkan kopogni kezdett a bejárati ajtón. Felkaptam a fejem, és gyorsan, nesztelenül az ajtóhoz osontam. Kylie megmoccant a kanapén, de aztán csak a másik oldalára fordult és aludt tovább. Kilestem a kukucskálón, de ahogy sejtettem csak Seth volt az, kezében valami meghatározhatatlan eredetű papírzacskóval. Bár az illatokból ítélve kaját hozott – hogy a jó isten áldja meg!
Lassan elfordítottam a kulcsot a zárban – hogy a lehető legkisebb kattanással járjon – majd résnyire nyitottam az ajtót.
- Szevasz haver – vigyorgott rám, és meglengett a zacskót az orrom előtt. – Ha csak tegnap el nem mentél nagybevásárolni, nem hinném, hogy túl sok minden lenne a hűtődben. – És mindezt olyan hangerővel, hogy valószínűleg csak harmadfokú halláskárosult nem ébredt volna fel rá.
- Csavard már lejjebb – suttogtam, aztán a vállam felett hátra pislogtam – Kylie még alszik. – Legalábbis bízom benne, hogy nem ébresztetted fel – tettem hozzá gondolatban.
- Ja, bocs – kapott észbe, de már suttogva. – Na, mi volt tegnap?
Vállat vontam.
- Semmi érdekes. – Szélesebbre tártam az ajtót és oldalt léptem. – Gyere be.
Lábujjhegyen beosontunk a konyhába és magunkra csuktuk az ajtót. Seth lepakolta a zacskót az asztalra, aztán felém fordult, szemében kíváncsiság csillogott.
- Na, szóval mi is volt tegnap?
A „semmi érdekes” szöveget már elsütöttem, és szerintem elsőre sem kajálta meg, úgyhogy most csak felsóhajtottam, a csaphoz léptem és egy pohárba hidegvizet engedtem.
- Ez volt talán a legrosszabb – feleltem végül a zubogó vízcsap mellett. – Az előző két napban sem akartam ennyire kint lenni, mint most.
- Meg tudlak érteni – bólintott megértően, majd hüvelykujjával az ajtó belé bökött. – És a kis miss. Önuralom hogy viselte?
Felé fordultam és vállat vontam. Kylie furcsán viselkedett tegnap. Nem vesztette el a fejét, azt ő sosem szokta, de mintha valami fortyogott volna a felszín alatt. Ez mindenki más esetében normális reakció lett volna, tekintve, hogy milyen fényesen ragyogott a Hold tegnap, de Kylie-t még sosem láttam ilyen… ingerültnek, jobb szó híján. De ezt inkább nem mondtam Seth-nek. Kedveltem a srácot, de igazi lepcses pofájú pletykafészek volt, amihez még meglehetősen éles humor is társult. Nem éppen a legjobb párosítás, én pedig nem akart kitenni Kylie-t a csipkelődésének.
- Jól – csak ennyit mondtam, és nem kívántam tovább forszírozni.
- Nem is tudom, mire számítottam – a hangja gúnyosan csengett. – A kis Tökéletes semmilyen helyzetben sem veszíti el a fejét.
Nem tetszett nekem ez a hangnem, de inkább bölcsen magamba fojtottam a megjegyzéseimet, a papírzacskóhoz léptem és belekukkantottam. Vagy tíz szendvics nézett velem farkasszemet. Fantasztikus!
- „Anyuci” csinálta – mondta Seth kérdés nélkül is, majd kivette az egyiket és beleharapott. – Azt mondta, nem akarja, hogy Kylie-val éhen haljatok.
Beth mindig gondolt mindenkire. Olyan volt, mintha mindannyiuk anyja lett volna. Valószínűleg nem véletlenül volt ő a falka alfanősténye.
Lehuppantam a székre, magamhoz ragadoztam az egyik, kupac tetején lévő szendvicset és enni kezdtem. Néhány percig nem is hallatszott más zaj, csak a zacskó csörgése, ahogy egymás után belenyúlkáltunk, és már vagy a háromnegyedét elpusztítottuk, mikor eszembe jutott, hogy biztosan Kylie is éhes lesz, ha felébred. Belestem a zacskóba. Már csak két szendvics árválkodott az alján. Láttam, hogy Seth már nyúlna is a következőért, úgyhogy gyorsan elkaptam előle, és az egészet betettem az üres hűtőbe.
- Na – méltatlankodott, de nem törődtem vele.
- Most te mesélj – ültem vissza az asztal mellé. – Mi volt tegnap?
Megrántotta a vállát.
- Csak a szokásos. Úgy értem, nem történt semmi rendkívüli. A vadászokat is sikerült elkerülnünk.
Ezt jó volt hallani. A többiek mesélték, hogy úgy egy éve, Telihold idején egyre több vadász járja az erdőt, és már nem ólomgolyóval töltik meg a puskáikat. Nem lehetett tudni, hogy rájöttek-e az igazságra, vagy sem, de a körülmények mindenesetre gyanúsak voltak. Az eddigieknél is sokkal, de sokkal óvatosabbnak kellett lennünk, amikor vadászni indultunk, mert sosem lehetett tudni, nem lapul-e egy ezüstre töltött puskacső valamelyik bokorban.
Seth nyújtózott egyet, aztán ásított is.
- Azt hiszem, haza megyek és alszom egyet. Hosszú volt az éjszaka.
Te legalább kint lehettél – gondoltam magamban kissé keserűen. Mit nem adtam volna érte, ha én is velük együtt futhatok…
Felállt, és elindult kifelé. Már éppen felálltam volna én is, hogy kikísérjem, de csak legyintett.
- Hagyd csak, kitalálok. Viszlát haver.
- Szia.
Kilépett és halkan becsukta maga után az ajtót, majd néhány másodperccel később a bejárati ajtót is. Aztán csak ültem a csendben. Arra gondoltam, talán el kellene mennem a központba. Beszélni akartam Rick-vel, biztos akartam lenni benne, hogy a következő hónapban már én is velük mehetek. Meg amúgy sem ártott, ha bejelentkeztem időnként, és már három napja nem is jártam arrafelé.
Visszaosontam a szobámba, átöltöztem, cipőt húztam, aztán papírt meg tollat vettem elő és lefirkantottam néhány mondatot.
Kylie
A központba mentem. A hűtőben találsz ennivalót, ha éhes vagy – Egy pillanatnyi szünet után hozzátettem: Köszönök mindent. – Gyorsan aláírtam, hogy Jake, aztán kimentem a szobából. Kylie még mindig aludt, a szemhéja néha-néha megrándult, mintha rosszat álmodna. A dohányzóasztalra tettem a kis cetlit, aztán elindultam.
Az utcára érve körül fogott a tömeg. Ezernyi különféle illat, és hang kavargott körülöttem. Gyűlöltem ezt. Ha tehettem volna, sosem mentem volna emberek közé. Leszegtem a fejem, és mereven a felrepedezett betont bámultam, miközben automatikusan fordultam a sarkokon, és akkor néztem fel újra, mikor már elmaradt mögöttem a forgalmas főutca. A kis keskeny mellékutcában elszórtan álltak a házak, a többségük évek óta lakatlan. Ez volt a központ egyik fő álcája. Semmiben sem különbözött az itt álló, jobbnapokat is látott házak egyikétől sem. Ugyan olyan málló vakolat, ugyan az a rozsdás kerítés… Az emberek nem is szívesen merészkedtek erre a környékre. Az a hír járta, hogy rablóbandák tanyáznak itt, gyilkosok, késekkel, pisztolyokkal felszerelkezve. Nos, ennek egyedül a gyilkos része fedte valamennyire a valóságot, de pisztolyok és kések helyett nekünk sokkal hatékonyabb fegyvereink voltak.
Az erdő csak alig valamivel több, mint két kilométerre terült el innen, érezni lehetett a fák illatát, még a benzinfüst ellenére is. Belöktem az egyik nyikorgó kertkaput, és felkocogtam a lépcsőn. Lenyomtam a kilincset és szembe sem jutott, hogy esetleg zárva lesz az ajtó. Nem is volt. Sosem zártuk egyik ajtót sem. Nem volt azaz utcai keménycsávó, aki hajlandó lett volna önként bemerészkedni ide. És bizonyos fokig ezt meg is tudtam érteni. Beléptem, és beleszagoltam a levegőbe. Beth itthon volt, ahogy Rick, Josh, Zara, Tommy és Nichole is. A jobb oldalt nyíló konyhából edénycsörömpölés szűrődött ki, de ahogy becsuktam az ajtót, a zajokat, mintha egy csapásra elvágták volna. Néhány pillanatnyi csönd. Beth ellenőrizte, ki érkezett, aztán hallottam, hogy újra kezdi a pakolást.
- Régen láttalak, Jake – szólt ki, és a hangjából hallottam, hogy mosolyog.
Bementem a konyhába, hogy megnézzem, mit csinál. Háttal állt nekem, éppen valami lábost tett fel a tűzhelyre, de akkorát, amiben egy egész hadseregnek elegendő kaját el lehetne készíteni.
- Szia Beth – köszöntem, mint egy mellesleg, aztán körbenéztem, hogy kiderítsem, mi készül. A konyha közepén álló munkapulton különböző nagyságú késeket, néhány húscafatot, meg valami maradék zöldségfélét is felfedeztem. Beth megfordult, rám nézett és elmosolyodott. Szája sarkában kirajzolódtak a vékony nevetőráncok.
- Ne törd a buksi fejed, húslevest csinálok – mondta, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. – Kylie nem jött veled? – kérdezte, miközben egy konyharuhában megtörölte a kezét.
Megráztam a fejem.
- Még aludt, mikor eljöttem.
- Nehéz éjszakátok volt? – vonta össze aggodalmasan a szemöldökét, és karba font kézzel a konyhapultnak támaszkodott. Alig lehetett több negyven évesnél, de úgy viselte a gondunkat, mintha mindannyian a gyerekei lennénk.
- Túléltük – vontam vállat szűkszavúan, aztán másra tereltem a témát. – Rick hol van?
- Az edzőteremben.
- Köszi – biccentettem és kifordultam a konyhából.
- Maradsz ebédre? – szólt még utánam.
- Persze – feleltem, szinte oda sem figyelve. – Ja igen, és köszönjük a szendvicseket.
- Nincs mit – mosolygott rám anyaian, aztán visszatért a főzéshez. Én meg tovább indultam a keskeny folyosón. Elhaladtam néhány szoba előtt, melyek mindegyikében egy infúziós állvány, és egy ágy alkotta a berendezést, de most egyikben sem feküdt senki. Hónapok óta nem érkeztek újabb tagok, de ez jó hírnek számított. Elvégre ki kívánna ilyen életet egy másik embernek? A folyosó végén nyíló ajtó nyitva volt, lépcső vezetett az alagsorba, amit Rick még évekkel ezelőtt nevezett ki edzőteremnek. Tompa puffanások, elfojtott morgás, és helyenként káromkodások hangjai szűrődtek fel a földszintre. Tisztán ki tudtam venni Zara hörgését, és Tommy szitokáradatát. Tehát a lánynak megint sikerül porig aláznia. Tisztasor.
- Tommy lassabb vagy, mint egy gerincbeteg lajhár – hallottam Rick bíztató szavait, miközben lefelé lépkedtem a keskeny lépcsőfokokon. – Ésszel csináld, ne izomból!
Na igen, Tommy hajlamos volt pusztán fizikai előnyét alapul véve lebecsülni Zarát. Természetesen a lány ezt minden adandó alkalommal ki is használta.
- Tudod, kissé nehéz úgy logikázni, hogy közben kitöri a karomat – hallottam az elfojtott választ, majd a lépcső kanyarodott egyet és most már a saját szememmel is láthattam a küzdelem alakulását. Zara Tommy hátán ült, a fiú fél karját hátra csavarta, és jelképesen átharapta a torkát. Majd elengedte, felállt róla, és arcán földöntúli boldogsággal, csípőre tett kézzel megállt felette.
- Még mindig béna vagy – nevetett rá, és háta mögé dobta hosszú, szőke haját. Tommy kelletlenül felmordult, feltápászkodott, aztán a sarkára ült, és összehúzott szemekkel méregette a lányt.
- Ne örüljön a fejed, csak hagytalak nyerni.
Persze mindenki tisztában volt vele, hogy ő ilyet sosem tenne.
- Hát persze Tommy – szólaltam meg és leléptem az utolsó lépcsőfokról – De tudod, ha minden egyes alkalommal hagyod nyerni, mikor kiállsz ellne, az emberek egy idő után azt hihetik, hogy tényleg nem bírod legyőzni. Nem ártana stratégiát váltanod.
Gyilkos pillantást lövellt felém.
- Menj már fel Beth-hez, és nézd meg, nem vagyok-e ott!
Nem vettem komolyan. Tommy-t általában soha, senki nem vette komolyan, de láthatóan ez őt egy cseppet sem zavarta. Félmosolyra húztam a szám, aztán ránéztem a többiekre.
Rick karba font kézzel állt a fal mellett, sötét szeme rám szegeződött.
- Szevasz kölyök – morogta, aztán ellökte magát a faltól, a terem közepére sétált, majd megállt Tommy fölött és meglehetősen zordan pillantott le rá. – Már ezerszer megmondtam, hogy gondolkozz is, miközben csinálsz valamit. Simán átharaphattad volna a torkát, mikor megcsúszott, de neked csak az volt a fontos, hogy elkaszáld a lábait.
- Te is láttad milyen gyorsan mozgott! – pattant fel a srác, és indulatosan megvillantak a szemei. Nem szerette, ha bárki kritizálja. Igazából, ki szereti? – Nagyobb vagyok és nehezebb is, mint ő, természetes, ha lassabban ragálok!
- És az agykapacitásod is kisebb, mint az enyém – vigyorgott Zara, és láthatóan tudomást sem vett a megugrott feszültségszintről. – Nem tehetsz róla, megértem én. Ezért is az a fránya evolúció a hibás.
Tommy úgy fordult felé, mint egy kisebb hurrikán, torkából mély morgás tört elő. Világos volt, hogy most halálosan komolyan gondolja.
- Nem ajánlom, hogy… - hörögte, de Rick közbevágott.
- Én sem ajánlom Tommy – mondta nyomatékosan. – Menj fel, fürödj meg és higgadj el. – De Tommy még mindig nem vette le a szemét Zaráról. – Ez nem javaslat volt, fiam – a hangjában már egy árnyalatnyi fenyegetés is bujkált. Ajánlatos volt nem szembeszegülni vele, mikor így beszélt. Tudom, tapasztalat.
És ebben a témában Tommy-nak még nálam is több tapasztalata volt. Dühösen felmordult, aztán sarkon fordult, és mint egy tank, felviharzott a lépcsőn. Ha nem ugrom félre előle, valószínűleg engem is ledórerolt volna.
Zara megcsóválta a fejét, miközben utána nézett.
- Érzékenyek vagyunk ma. Nagyon érzékenyek.
- Te meg szándékosan bosszantod – villant rá Rick szeme célzatosan. – Leszel szíves nem idegesíteni feleslegesen. Semmi szükségem rivalizálásra a falkán belül.
- Nem tehetek róla, hogy kisebbségi komplexusai vannak! – tárta szét a lány a karját. – Én csak viccelődök vele, ő meg kis híján a nyakamnak ugrik!
- Én is tudom, hogy milyen Tommy, de te meg lehetnél kissé tapintatosabb.
- Na de…
- A vitát lezárom – nézett rá Rick célzatosan. – Mint már mondtam, semmi szükségem belső feszültségekre. Mert ha falka feszült, én is az leszek, és garantálom nektek, hogy nem szeretnétek engem feszülten látni. Érthető voltam?
Zara nyelt egyet, de aztán magába fojtotta, amit mondani akart, és lassan bólintott.
- Persze főnök. Világos.
- Helyes – aztán hirtelen felém fordult, és meglepődve konstatáltam, hogy a figyelem középpontjába kerültem. – Zara – szólt hátra a lánynak a válla felett, a hangszíne ismét barátságos volt – dolgoztasd meg kicsit a fiút.
- Hogy mi van? – néztem rá összeszűkült szemekkel.
Zara válaszul csak elvigyorodott.
- Gyerünk Jake, védd meg Tommy becsületét – intett fejével a kék szőnyeg felé, és még a fogait is megvillantotta a kihívás jeleként.
Valójában nem ezért jöttem, csak Rick-vel akartam beszélni, de hát, ha már úgy is itt vagyok… Akaratlanul is visszavigyorogtam, és már az esélyeket latolgattam. Az utóbbi három nap maga volt a pokol. Vagy legalábbis annak egy nagyon unalmas szelete. Tele voltam energiával, már több mint egy hónapja nem futhattam ki magam rendesen. Lerúgtam a cipőm és a szőnyegre léptem.
- Leszarom Tommy becsületét, de téged nem ártana egy kis jó modorra nevelni – a hangom elmélyült, és karcossá vált.
- Ezzel már anyám is próbálkozott, de mint látod, nem aratott osztatlan sikert – vágott vissza Zara, miközben lassan körözni kezdtünk a szőnyegen.
- Talán nem a megfelelő módszert választotta – mordultam fel mélyen, gyomorból.
Egyszerre rugaszkodtunk el, és egymás torkának estünk.

2009. június 5., péntek

Farkas vér - Vezet az ösztön (1.) Jake/Kylie

Jake
 Nem tudtam aludni. Már órák óta csak forgolódtam az ágyban, de egyszerűen nem jött álom a szememre. Tudtam jól, hogy mi a baj, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Ez ment már kerek egész három éjszaka, és nekem már kezdett nagyon elegem lenni. Olyan hajnali fél négy körül meguntam a plafonomon kergetőző árnyak bámulását. Lerúgtam magamról a takarót, és az ablakhoz sétáltam. Elhúztam a függönyt és kibámultam az utcára. Távolabb a tiszta, sötét égen csillagok milliárdjai ragyogtak, de fényüket könyörtelenül elnyomta a Hold ezüstszínű korongja. Csak bámultam, megigézve, és gondolatban már messze jártam.
Puha mancsaim nesztelenül fogtak talajt az erdő puha, fekte földjén. Fák, bokrok suhantak el mellettem. Minden gond nélkül, teljes sebességgel kerülgettem a kérges törzseket, az utamba kerülő sziklákat. Semmi sem számított, csak az előttem futó őz lépteinek könnyed suhanása. Méterekről éreztem a szagát, éreztem, ahogy a vér száguld az ereiben, a szíve veszetten kalapál a bordái alatt, de tudtam, hogy nem menekülhet. Semmi esélye nem volt ellenem. Már hallottam a lépteit, alig néhány ugrásnyira tőlem. Tudtam, hogy már közel van. Nagyon közel.
Egy pillanatra álltam csak meg, éppen annyi időre, hogy lendületet vegyek. Aztán elrugaszkodtam, testem könnyedén szelte át a távolságot, és egyenesen az őz hátára repített. Karmaimat a bundájába vájta, fogaim beletéptek a gyenge húsba, és éreztem, hogy a vére megtölti a számat…
Megráztam a fejem, és elfordítottam tekintetem a Telihold ezüstkorongjáról. Ma nem lehet. Tudtam, hogy nem. Múltkor is mekkora bajba kerültem miatta. Ha Rick nem érkezik időben, végem lett volna, a vadásznak ezüsttöltényei voltak. Kész szerencse, hogy ott volt. Ha nem lett volna, most nagy valószínűség szerint a kilyuggatott bundám, annak a fickónak a házában lóg kiterítve a falon. Persze mondanom sem kell, mekkorát kaptam másnap a pofámra. Vagy két napba is beletelt, míg Rick karmainak nyoma felszívódott az arcomról. De kivételesen nem szóltam egy szót sem. Tudtam, hogy igaza van, még akkor is, ha ezt nem szívesen ismertem el. Ő volt a mentorom, és nekem hallgatnom kellett volna rá, de az ösztönök még nagyon erősek voltak.
Alig öt hónapja történ a baleset, ami örökre megváltoztatta az életemet. A részletekre a mai napig nem emlékszem tisztán. Este volt már – telihold utolsó estéje – hazafelé tartottam, mikor egyszer csak halk morgás gyűrűzte be a tapintható csendet. Megálltam, hogy megnézzem mi az, de megfordulni már nem volt időm. Hogy aztán mi történt, már nem tudom. Csak a mindent elborító fájdalomra emlékszem, aztán semmi.
A kómából egy héttel később ébredtem, egy teljesen ismeretlen helyen, teljesen ismeretlen emberekkel körülvéve. Ők voltak a falka. Én pedig már közéjük tartoztam.
Az első egy hónap volt a legszörnyűbb. Nem is tudom, hogy sikerült átvészelnem. Szörnyen ingerlékeny lettem, a legkisebb apróságon is pillanatok alatt felhúztam magam, és hálát adok az égnek, hogy akkor olyanok voltak körülöttem, akik képesek voltak megfékezni. Az első két hónapban nem mehettem emberek közé. Nem lett volna biztonságos, és én is beláttam, hogy jobb nekem, ha nem kerülök olyanok közelébe, akik ki vannak téve a veszélynek, amit én jelentek a számukra.
A mentorom, Rick, mindent megtett, hogy segítsen, de nekem valahogy nehezebben ment az átállás, mint a többieknek. Kylie, aki nagyjából velem egy időben érkezett a központba, már egy hónappal később újra szabadon járkálhatott az utcákon. Mindig is csodáltam az önuralmát. Apró termetű, törékeny lány volt, de olyan akaraterővel rendelkezett, amiről én csak álmodozhattam.
Az első nagy próbatétel akkor következett, mikor először hagyhattam el a központot az átváltozásom óta. Nem kívánom részletezni. Pokoli volt. Az a rengeteg inger, a rengeteg szag, a fülsiketítő zajok… aztán valahogy mégis csak sikerült túlélnem. Azóta minden egyes nappal csak könnyebb lesz. Három hónap után költözhettem saját lakásba, de akkor is csak néhány utcányira a főhadiszállástól. Rick legalább két óránként felhívott, és a Telihold három napjában vissza kellett mennem hozzájuk, hogy szemmel tarthassanak. Nem lázadtam ellene, nem csak a körülöttem lévő emberek érdeke volt, hanem az enyém is. Senkinek sem hiányzott, hogy egy óvatlan pillanatban lebuktassam magam.
A múlt havi volt az első alkalom, amikor kimehettem velük vadászni. De elszaladt velem a ló, a vadászat izgalma, a minden gátat felszabadító elemi ösztön erősebb volt, mint gondoltam volna. Majdnem otthagytam a fogam. Úgyhogy ebben a hónapban nem engedtek el. Sőt, este kilenc után ki sem tehettem a lábam a lakásból, és ez így ment már a harmadik napja. Már kellőképpen megtanultam uralni a helyzetet, ahhoz, hogy ne kínlódjam végig az egészet, de biztos, ami biztos alapon Rick iderendelte Josh-t, Seth-et, meg Kylie-t. Mindegyik napon más volt szolgálatban, és a feladatuk az volt, hogy megakadályozzák, hogy elhagyjam a házat. Ma este Kylie aludt a kanapén, nekem pedig megfordult a fejemben, hogy talán ki tudnék osonni mellette. Bármennyire is próbáltam racionálisan, tiszta fejjel gondolkodni, legszívesebben kint rohantam volna a közeli erdőben a többiekkel. Vadászni akartam. De tudtam, hogy nem lehet. Most nem. Talán majd jövő hónapban.
És bármennyire is törékenynek tűnt Kylie, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy esélytelen lennék átjutni rajta. Legalábbis anélkül, hogy bántanám. Azt pedig egyáltalán nem akartam. Különösen úgy nem, hogy éppen nemrégiben láttam küzdelem közben. Csúnya dolgokra volt képes, mikor harcolt, és akkor még nem mondtam sokat. Persze vagy húsz centivel magasabb voltam nála, és vagy harminc kilóval nehezebb – harminc kiló szín izommal – de azért nem szerettem volna megtapasztalni élesben is a múltkori kis bemutatóját.
Felsóhajtottam, és szélesre tártam az ablakot. A hűvös éjszakai szél nekem feszült, az orromba vágott a közeli erdő fűszeres illata. Ó, a fenébe is. Odakint ezerrel ragyog a Hold, engem meg „apuci” szobafogságra ítélt.
Halkan nyílt az ajtó. Oda kaptam a fejem, de csak Kylie volt az. Sötétzöld pulóver, és szürke nadrág volt rajta, hosszú barna haját lófarokba fogta, barna szemei éberen csillogtak fiatal arcában. Tehát ő sem tud aludni – állapítottam meg, miközben karba fonta a kezét és vállával nekidőlt az ajtófélfának.
- Miért nem alszol, Jake?
- És te miért nem? – dobtam vissza, de tudtam, hogy úgy sem fog válaszolni. Szinte lehetetlen volt sarokba szorítani. – A francba Kylie, ne mond, hogy te nem érzed! – intettem ki az ablakon, de az arca kifejezéstelen maradt.
- Több önuralmat Jake, ha kérhetem – a hangja éppen olyan hideg volt, mint a tekintete. Fel nem foghattam, hogyan csinálja. Még alig múlt tizenhét éves, hogy képes ilyen higgadt maradni?
Nagyot nyeltem, és megráztam a fejem.
- Bocs.
- Nem azért mondtam, hogy bocsánatot kérj – mosolyodott el szelíden. Ilyenkor egyszerűen lehetetlen volt összeegyeztetni azzal a gyilkosan gyors, ezüstszürke farkassal, amivé minden hónapban változni szokott. – Akár hiszed, akár nem, én is érzem. És nekem is nehéz megállni, hogy ne rohanjak az erdőbe – megvonta a vállát. – De az egész életem attól függ, mennyire vagyok ura önmagamnak. Mindannyiunk élete ettől függ. – A nyitott ablak felé bökött a fejével. – Úgyhogy csukd azt be, és ne kínozd magad feleslegesen.
Igaza volt. Tudtam, hogy igaza volt.
Becsuktam az ablakot, elhúztam a függönyt és a biztonság kedvéért még arrébb is léptem.
- Helyes – bólintott a lány. – Most pedig próbálj meg aludni.
- Úgy sem fog menni.
- Akkor legalább feküdj le – mordult rám, és a hang sokkal mélyebb volt, mint ami valaha is kijöhetett volna ennek a pici lánynak a torkán. – Idegesít, ahogy folyamatosan fel-alá járkálsz.
Azzal kilépett és becsukta az ajtót.
Nagyot sóhajtva az ágyhoz léptem, arrébb rugdostam a gubaccsá gyűrt takarót, és lefeküdtem. Nem is tudom, meddig bámultam a mozdulatlanul a plafont, talán órákig, talán csak percekig… de végül nagy sokára mégis elnyomott az álom.


Kylie


Csak feküdtem a kanapén és különösebb fókusz nélkül bámultam bele a sötétségbe. Tam-tam-tam. Jake megint járkálni kezdett. Kis híján a fogamat csikorgattam. Telihold idején amúgy sem vagyok higgadtságom csúcsán, de a srác képes volt rá, hogy amúgy is labilis lábakon álló türelmemet a földig rombolja. Rick kért meg, még a múlt héten, hogy vállaljam el Jake-et az egyik estén, mert nem akarja, hogy ebben a hónapban kimenjen vadászni a falkával. A múlt havi események tükrében ezt meg is tudtam érteni. Tehát megtettem, rábólintottam, de nem tudtam, hogy ilyen idegtépő lesz. Kedveltem Jake-et, de már a kezdetektől voltak kisebb-nagyobb – inkább nagyobb – problémái, ami az önkontrolt illeti. Tudtam, milyen nehéz lehet neki, én is éreztem a Hold vonzását, a véremben lüktettet a vadászat hívó szava, de mély levegőt vettem, lehunytam a szemem, és megpróbáltam annyira kizárni magamból, amennyire csak képes voltam rá. Jake lépteinek zaját azonban képtelen voltam figyelmen kívül hagyni, bármennyire is igyekeztem nem foglalkozni vele.
Felültem a kanapén és nagyot sóhajtottam. A térdemre könyököltem, a kezembe temettem az arcom és lehunytam a szemem.
Nagyjából öt hónapja történt, hogy csatlakoztam a falkához, ugyan azon a héten, amelyiken Jake is. Tagja voltam a legfiatalabbaknak, valamint talán az egyetlen, aki az elképzelhető legbrutálisabb módon tapasztalta meg az átváltozást. Természetesen a maga nemében minden támadás kegyetlen és fájdalmas, olyan sokkal jár, hogy az agy automatikusan kilöki magából az emlékeket. A szerencsésebbek, csak egy sötét árnyra emlékeznek, egy pillanatig tartó éles, égető fájdalomra. Valaki még annyira sem. Ők csak annyit tudnak, hogy elájultak, végül napokkal később a központban ébredtek. Mondom, ők a szerencsések. És ők vannak többségben. Még senkiről sem hallottam, akinél úgy zajlott volna le, ahogy velem is megtörtént.
Sötét volt az éjszaka, és hideg. Sokkal hidegebb, mint az abban az évszakban normális lett volna. Összehúztam magamon a pulóvert, és gyors léptekkel siettem végig az utcákon. Akkoriban nem laktam valami jó környéken – laktunk édesanyámmal – a belváros kellős közepén. Már csak néhány utcányira jártam, mikor az egyik kerítés mögül, halk, figyelmeztető morgás törte szilánkjaira a csendet. Azt hittem, csak egy kutya az, nem is törődtem vele. Meg sem álltam, csak mentem tovább. Aztán valami éles hangon megreccsen a hátam mögött. Összerezzentem és megpördültem, de nem láttam semmit. A szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem, lassan megfulladok a saját pulzusomtól. Mély levegőt vettem. Biztosan csak képzelődtem, talán csak egy kukát borított fel a szél. Minél hamarabb otthon akartam lenni végre. Sarkon fordultam, és elkezdtem futni. Hiba volt.
A következő pillanatban már csak azt éreztem, hogy egy hatalmas test landol a hátamon, a súlya földre döntött, végig vágódtam a hideg betonon. A kezemmel próbáltam tompítani az esését, de rossz szögben érkeztem. A csuklóm élesen megroppant, én pedig felkiáltottam a fájdalomtól. Ha azt hittem, ez fáj, nagy tévedésben éltem. Semmiség volt ahhoz képest, ami azután következett.
Hüppögve felnyögtem, és megpróbáltam az oldalamra gördülni, de szinte levegőt venni sem tudtam a rám nehezedő súly alatt. A rajtam terpeszkedő valami halkan morogni kezdett, és én éreztem, hogy megdermedek. A csuklómban lüktető fájdalom ellenére megpróbáltam csöndben maradni, és teljesen mozdulatlanul feküdni. Akkor még mindig azt hittem, hogy csak egy kutya az, és ha nem viselkedem fenyegetően, talán tovább áll. De nem ment sehová.
Hátborzongatóan felvonyított, a következő pillanatban pedig belekapott a hátamba. Felsikoltottam, ahogy fogai a gyenge pulóveren keresztül a bőrömbe téptek. A fájdalom annyira éles volt, hogy azon nyomban elfeledkeztem a csonttörésről és már csak az számított, hogy ki tudjak mászni alóla valahogy. Nem hagyta. Újra beleharapott a hátamba, de ezúttal sokkal mélyebben. Tűhegyes fogai a húsomat szaggatták, miközben én csak üvöltöttem, és egyre inkább kezdtem elveszteni az eszméletemet. Fekete pontok úsztak a szemem elé, aztán szürkék. Már semmit sem éreztem a mindent elborító fájdalom hullámán kívül. És akkor utoljára, harmadszor is a hátamba mart. Még egyszer felsikoltottam, aztán a fejem nagyot koppant a betonon. Az a valami leszállt a hátamról. Tompán érzékeltem, hogy megszűnik a rám telepedő nyomás. Aztán magamra maradtam. De nem vesztettem el az eszméletemet. Áldás lett volna, ha így történik.
A következő perceket óráknak éreztem. A fájdalom szünet nélkül ott lüktetett az egész testemben, éreztem, ahogy a vérem forró tócsában gyűlik alattam. Meg fogok halni. Jól tudtam. Csak azt nem tudtam, meddig kell még szenvednem, amíg megtörténik.
Aztán történt valami. Nem tudom, mi katalizálta, de a változás beindult. Jóval hamarabb, mint az lehetséges lett volna, és én ébren, órák leforgása alatt életem végig olyan dolgokat, melyek másoknál jótékony kómában, hosszú napok alatt zajlanak le. Tűz vágtatott végig az ereimben, és égető, emésztően kínzó fájdalom rántotta görcse a testem. A gerincem ívbe feszült, ujjaimmal kétségbeesetten nyúltam valami felé, bármi felé, ami segíthetett volna rajtam. De egyedül voltam, és senki sem segíthetett. Elállt a lélegzetem, a könnyek forró árkot szántottak az arcomon. Zihálva dőltem az oldalamra. A kín egy pillanatra csitulni látszott, és én elgyengülve hunytam le szemem. Pedig dehogy volt még vége.
Éreztem, hogy a csontjaim megroppannak, az ízületeim kiugrottak a helyükről. Felpattant a szeme, és hatalmasat üvöltöttem, de hang sokkal mélyebbről jött, mint amire én valaha is képes lettem volna. A kiáltásom elnyújtott vonyításban végződött, végül zokogásba fulladt. Meg akartam halni. Semmi mást nem akartam, csak azt, hogy legyen végre vége. Ennél bármi jobb lehet, bármi! Ökölbe zártam az ujjaimat, de a körmöm olyan puhán szaladt bele a tenyerembe, mint ahogy forró kés hatol át a vajon. Már szinte meg sem éreztem. Annyira sok volt már a fájdalom, hogy nem tudtam különválasztani, melyik honnan érkezik. Önkívületbe estem. Már nem maradt a világban semmi valóságos. Csak én voltam, a mindet elárasztó kín és a végtelen sötétség.
Megborzongtam, ahogy felidéztem. Még órákig vergődtem a járda szélén, mire valaki a falkából rám talált. Nem tudom, hogy ki. Addigra már vak voltam, süket és teljesen leveszettem a kapcsolatot a valósággal. A testem szinte csak ösztönből vette még a levegőt, a szívem csak reflexből hajtotta az ereimben a vért.
Másnap reggelre sokkal jobb lett, de az éjszaka maga volt a pokol. Kérdezgették, mi történt velem, emlékszem-e valamire, de csak a fejemet ráztam. Mert nem akartam emlékezni. Soha nem beszéltem erről senkinek, de a többiek beszámolója alapján én vagyok az egyetlen, aki így élte meg az átváltozást. A többieknek koránt sem volt ennyire drasztikus. Általában már az első harapás után elvesztették az eszméletüket, és nem emlékeztek semmire. Fogalmuk sincs róla, mennyire szerencsések.
Talán azért is igyekszem annyira tartani magam, azért is vagyok ennyire mestere az önkontrolnak, mert ha nem tudnám elég jól kordában tartani az érzéseimet, az ösztönöket, talán bele is őrülnék. Muszáj erősnek lennem, mert csak így kerülhetem el, hogy folyamatosan kísértsen azaz éjszaka. Csak így vagyok képes minden este nyugodtan álomra hajtani a fejem, és csak így tudom távol tartani a rémálmokat.
Sokan azt hiszik, azért ilyen erős az önkontrolom, mert természetemből adódóan könnyen megy, hogy visszafojtsam az ösztöneimet, és elhallgattassam a bennem tomboló farkast. Pedig ha tudnák…
Az erdő illata gyengén felkúszott az orromba, és automatikusan Jake szobájának irányába fordítottam a fejem. Mi a fene? Felálltam, nagyon halkan lenyomtam a szobája kilincsét, és belöktem az ajtót.
Azonnal felém fordult. A nyitott ablak előtt állt, alakját körülölelte a Hold ezüstfénye. Az arcán látszott, hogy éppen nagy harcot folytat önmagával. Karba fontam a kezem, és nekitámaszkodtam a félfának.
- Miért nem alszol Jake? – kérdeztem halkan, és az arcát fürkésztem. Ezüstszürke szemei olyanok voltak, mint két csapdába esett Hold.
- És te miért nem? – vágott vissza, kissé talán több indulattal, mint az indokolt lett volna.
- Több önuralmat Jake, ha kérhetem – a hangom hidegen csengett, de csak azért, hogy ő is lehiggadjon. Egyikünknek sem tett volna jót, ha szabadjára ereszti az ösztöneit. Bár nem volt valami nagy stratéga, Jake kegyetlenül tudott küzdeni, ha akart. És nem voltak illúzióim afelől, hogy ha vissza kellene fognom, én húznám a rövidebbet. Gyors voltam, és ügyes, de ő sokkal nagyobb és erősebb volt, mint én.
Akkorát nyelt, hogy még én is meghallottam, majd megcsóválta a fejét.
- Bocs.
- Nem azért mondtam, hogy bocsánatot kérj – mosolyodtam el halványan. Láttam az arcán, hogy átsuhan a fején a gondolat, ami szinte mindenki fejében megfogalmazódik, mikor velem beszél. „Hogyan képes egy ilyen aprócska lány, ekkora önuralomra”. Gyűlöltem, ha valaki így néz rám, mert ez is azt bizonyította, hogy anélkül ítélkezik felettem, hogy ismerne. Jake-nek valószínűleg bosszantotta is az önérzetét, hogy egy négy évvel fiatalabb kis csitri, jobban kezeli a helyzetet nála. – Akár hiszed, akár nem, én is érzem – szólaltam meg és a hangom egy árnyalatnyit megmélyült a visszafojtott indulattól. – És nekem is nehéz megállni, hogy ne rohanjak az erdőbe. De az egész életem attól függ, mennyire vagyok ura önmagamnak. Mindannyiunk élete ettől függ – a nyitott ablak felé böktem. – Úgyhogy csukd azt be, és ne kínozd magad feleslegesen – És engem se, ha már itt tartunk, de ezt persze nem mondtam ki hangosan.
Megtette. Majd még a függönyt is behúzta, aztán biztos, ami biztos hátrált is egy lépést.
- Helyes – bólintottam. – Most pedig próbálj meg aludni.
- Úgy sem fog menni – vágta rá, de az én türelmem is már a végét járta.
- Akkor legalább feküdj le – mordultam rá. – Idegesít, hogy folyamatosan fel-alá járkálsz – azzal sarkon fordultam és rázártam az ajtót.
Lassú, megfontolt léptekkel a fürdőszobába mentem, megnyitottam a hideg vizet, és alaposan megmostam az arcomat. Máris jobban éreztem magam. Nem mondhatnám, hogy földöntúli béke árasztott el, de jelen pillanatban az is elég volt, hogy lehiggadtam, annyira, hogy visszamenjek a kanapéhoz, és lefeküdjek rá. A párnába temette az arcom, de egyszerűen képtelen voltam elaludni. Egészen addig virrasztottam, míg meg nem éreztem, hogy a Hold végleg eltűnik a horizont mögött, és nap első sugarai átszakítják a vékony felhőréteget. Olyan volt, mintha felengedett volna egy légzsilip, kicsivel könnyebben tudtam lélegezni. Ólmos fáradtság nehezedett a tagjaimra, és a következő pillanatban álomtalan álomba zuhantam.