2009. július 17., péntek

Farkas vér - Vezet az ösztön (9.) Kylie

Egy héttel később…
Kylie
- Josh, te egy igazi pancser vagy – jelentettem be kedveskedve, mire hátra pillantott rám a válla felett, és felhúzta az ínyét borotvaéles fogairól.
- Josh, koncentrálj a feladatra! – dörrent rá Rick, majd felém villant a szeme, és rám is legalább olyan bosszúsan nézett, mint a fiúra. –Te meg ne bosszantsd!
- Bocsánat – feleltem, de valójában egyáltalán nem sajnáltam. Mindig is kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott, hogy Josh-t felidegesítsem, egyszerűen csak azért, mert ő is vevő volt rá, és olyankor mindig olyan jókat lehetett vitatkozni vele. Most azonban nem ezért szóltam be neki. Most azért bosszantottam, hogy kizökkentsem, és Jake-nek legyen lehetősége a földre dönteni. Ez természetesen nem volt fair, hát persze… Roppantul szégyelltem is magam miatta.
Az edzőteremben ültem, a matracok tetején, törökülésben, és megigézve bámultam, ahogy a terem közepén Jake éppen kifordul Josh szorításából. A karján és a hátán táncoltak az izmok, a mozgása kecses volt, és halálosan pontos. Senki sem mondhatta volna meg róla, hogy alig hét napja még az életéért küzdött, mert kiperforálták a gyomrát. Most már csak egy halványuló sebhely, és a pólóján néha-néha áttetsző kötés emlékeztetett rá, hogy majdnem elveszítettem. Önkéntelenül is a jobb kezem felé nyúltam, de még éppen idejében kaptam észbe, hogy megállítsam a mozdulatot. Éreztem, hogy Rick tekintete a hátamra szegeződik, és nem akartam, hogy tudja, mi jár épp a fejemben. A kézfejemből már napokkal ezelőtt eltávolították a kapcsokat és csavarokat, de még mindig meglehetősen érzékeny volt, ezért még a jövő héten sem edzhettem. Beth szigorú utasítása szerint. A mély karmolás nyomok már vékony, halványrózsaszín vonalakká szelídültek, de a rémálmoktól még mindig nem sikerült megszabadulnom. Azok a legelső éjszaka óta ugyanolyan élénken kísértettek.
Jake előre mozdult, hogy elkapja Josh nyakát, de a srácnak még éppen sikerült kicsúsznia az ujjai közül, és visszacsapása a hasán érte Jake-et. Felszisszent, és meggörnyedt egy pillanatra, én pedig hangosan felmordultam, és már megfeszültek az izmaim, hogy Josh-ra vessem magam, de Rick elkapta a vállamat és jelentőségteljesen megszorított. Felé kaptam a fejem, a szemei figyelmeztetően rám villantak, úgyhogy mély levegőt vettem és a helyemen maradtam, bár nagy erőfeszítésembe került. Mikor visszanéztem feléjük, Jake már újra talpon volt, bár kissé zihálva vette levegőt. Legszívesebben rájuk szóltam volna, hogy hagyják abba, Jake még nincs erre készen, de tudtam jól, hogy ez nem az én hatásköröm. Ráadásul tisztában voltam vele, mennyire neheztelne érte Jake, ha látványosan félteni kezdeném.
Ám a következő pillanatban tökéletesen nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire felesleges dolog is aggódnom miatta. Karommal Josh felé vágott, de a srác lebukott, és arrébb vetődött előle. Azonban elvesztette az egyensúlyát, és míg éppen azon küzdött, hogy talpon maradjon, Jake ráugrott, a földre döntötte, majd egy elegáns mozdulattal átharapta a torkát. Ragyogott a szeme, mikor felemelte a fejét, és rám pillantott. Visszamosolyogtam rá, és nem tagadhattam le, mennyire büszke vagyok. Még csak alig néhány napja épült fel, de már most milyen erős… Annyira jó volt nézni harc közben.
- Hé, haver – nyögte Josh – Tudod, nem vagy épp pehelysúlyú. Szóval nyugodtan lemászhatnál végre rólam.
Jake rávigyorgott, aztán feltápászkodott, és a kezét nyújtotta, hogy felhúzza a földről. Josh elfogadta, majd a következő pillanatban lerántotta maga mellé, egy villámgyors mozdulattal a hátára gurult, és karkulcsba fogta Jake nyakát. Több se kellett! Felpattantam a matracokról, és fenyegetően rámordultam.
- Ne játssz az életeddel Josh! – hördültem fel, miközben Rick elém lépett, és széles hátával kitakarta a képből Josh döbbent képét, meg Jake kajánsággal vegyes elégedett arckifejezését.
- Elég lesz fiúk – jelentette be, és hangja határozottan csengett. – Josh, fejezd be az ökörködést, különben felküldelek Beth-hez mosogatni.
Ez megtette a hatását. A fiú egy szempillantás alatt felugrott Jake hátáról, és még fel is akarta segíteni, de Jake határozott mozdulattal elhessegette. Könnyedén, ruganyosan állt talpra, és rám mosolygott. Éreztem, hogy a pulzusom meglódul, kiléptem Rick háta mögül, és felé indultam. Kinyújtotta a kezét, mikor pedig megfogtam, magához húzott és könnyedén szájon csókolt. Csak egy aprócska puszi volt, inkább olyan „jó, hogy látlak” típusú, de beleborzongtam tetőtől-talpig. A kezét a derekamon felejtette, én pedig szorosan az oldalához simultam.
- Ó, az Isten szerelmére – forgatta a szemét Josh látványosan – menjetek szobára gyerekek, felfordul a gyomrom!
Jake kajánul elmosolyodott, és még közelebb húzott magához, mire a derekamon pihenő ujjai közé fűztem az enyémeket.
- Csak irigykedsz! – vágott vissza és megcsillant a szeme. Rákontráztam.
- Csak azért, mert veled élő nőnemű lény a büdös életben nem állna össze, még nem kellene másokra…
- Elmentek ti a fenébe! – vágott hozzám egy éppen kézre eső labdát, de még időben elhúzódtam, és a dobás pontosan Rick-et találta fejbe, aki egy pillanatra lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és elszámolt magában tízig… aztán húszig. Végül kinyitotta a szemét, és nagyon jelentőségteljesen Josh-ra nézett. A srác vállai meggörnyedtek, majd nagy levegőt vett, és mint ahogyan elítélt lép a bitó alá, elkezdet magát a lépcső irányába vonszolni. – Megyek mosogatni.
- Nagyon helyes – bólintott rá Rick. – És ha már amúgy is ott vagy, Beth valami meghámozandó zöldségeket is emlegetett.
Josh síron túli hangon felnyögött, de nem mert lázadni a sorsa ellen. Lépeti lassan elhaltak a lépcső tetején. Mikor már biztos volt benne, hogy a folyosón van, Rick felém fordult és szigorúan a szemem közé nézett.
- Ne cseszegesd állandóan! – Majd Jake-re pillantott. – Neked meg egyre nagyobb a szád, kölyök!
- Jó mesterem van – szorította meg a kezem, mire majdnem hangosan felnevettem, de aztán még időben visszafogtam magam.
Rick csak megrázta a fejét, magában elkönyvelte, hogy teljességgel reménytelen estelek vagyunk – legalábbis én, Jake viszont egyre jobban azonosul velem, ergo ő is a szakadék felé száguld – majd felmordult, legyintett, és otthagyott minket, hadd szolgáljunk továbbra is egymás romlására. Részemről tökéletesen megfelelt a dolog!
Mikor léptei már a folyosón recsegtek, Jake szembe fordult velem, kezét a tarkómra csúsztatta, és hosszan, hevesen megcsókolt. Mikor elhúzódott, ezüstszemei tűzben égtek.
- Nekimentél volna Josh-nak? – kérdezte halkan, és a szája széle mosolyba rándult.
Mély levegőt vettem, hogy még jobban érezhessem az illatát, és kezemet a hasán húzód sebhelyre tettem, majd felnéztem a szemébe.
- Minden különösebb lelkifurdalás nélkül – feleltem, és akaratlanul is felvillant előttem Seth élettelen arca. Igen. Bármit megtennék érte, tényleg bármit. Észrevette, hogy elkomorodtam, az állam alá nyúlt és felemelte a fejem. A tekintete gyengéd volt és megértő, mintha pontosan tudná, mi jár a fejemben. Mert talán tényleg tudta.
- Én is megtennék érted bármit – jelentette ki egyszerűen. Magház ölelt, és fejét a hajamba temette. – Ha tehettem volna, én magam végzem ki azt a szemetet – a mondat vége morgásba fordult, és az indulattól megremegett a hátamra kulcsolódó keze.
- Tudom – motyogtam a mellkasába, aztán kicsit hátrébb húzódtam, hogy felnézhessek az arcába. – De most már felesleges foglalkozni vele. Meghalt és kész.
A tekintete elborult. Olyan volt, mintha felhők úsztak volna a Hold elé.
- Ma éjjel is sírtál álmodban.
Hosszan kifújtam a levegőt, aztán megpróbáltam könnyedén rámosolyogni.
- Majd elmúlik. – Mikor láttam, hogy a szemei még mindig komolyak, lábujjhegyre álltam, és két kezembe fogtam az arcát. – Ne aggódj miattam, oké? Jól vagyok! Tényleg! – mikor nyilvánvaló volt, hogy nem igazán hisz nekem, hozzátettem – A rémálmok pedig majd elmúlnak. Csak idő kérdése.
Felsóhajtott, és végül bólintott. Keze végig simított a derekamon, aztán felkúszott a hátamra és beleveszett a hajamba.
- Hát jó.
A szája az enyém felett lebegett, éppen csak egy sóhajnyi távolságra… mikor Josh hangja hasított bele a pillanatba.
- Beth azt mondja, gyertek segíteni! – majd félpercnyi csend után hozzá tette: - Én is ezt mondom: segítség!
Felnyögtem, egy pillanatra Jake homlokának döntöttem a fejem, aztán elhúzódtam és visszakiabáltam:
- Josh, te egy tapintatlan tuskó vagy, csak hogy tudj róla!
- Kösz az elismerést! – majd hallottuk, hogy eldübörög a konyha irányába.
Felmosolyogtam Jake-re, akinek pillantása egyértelműen azt üzente, hogy szerinte mindenki tökéletesen elboldogul nélkülünk is, én pedig hajlottam volna rá, hogy egyetértsek vele, de ekkor Zara és Tommy bukkantak fel a lépcsőfordulóban. Zara csak elmosolyodott, de Tommy nem bírta ki beszólás nélkül.
- Sziasztok tubicáim, csak nem megzavartunk valamit?
A plafonra emeltem a tekintetem és reményvesztetten felsóhajtottam. Hangom a mártírokat idézte:
- Esküszöm, egyszer össze foglak kötözni Josh-val.
Ezt nem érette. Szemöldöke a homlokára szaladt. Jake viszont a hajamba fúrta a fejét a nyakamba nevetett.
- Miért is?
- Semmi Tommy, semmi – legyintettem, aztán elléptem Jake-től, ujjaimat az övébe fűztem, és elindultunk a lépcső irányába. Mikor elmentünk mellettük, Zara fülébe súgtam: - Kérlek, verd agyon az én nevemben is.
A lány rám mosolyogott, majd biccentett.
- Vedd úgy, hogy elintézve.
A morgás már akkor megcsapta a fülünket, mikor felértünk a folyosóra. A tekintetünk találkozott és egymásra mosolyogtunk.
Egészen egy héttel ezelőttig nem éreztem magam biztonságban sehol. Egy falat emeltem magam köré, amely megakadályozta, hogy bárkit is közel engedjek magamhoz. Amely engem is csapdába zárt, olyan csapdába, amiről nem is tudtam, hogy valójában létezik. Mégis ott volt, pedig az ösztöneimnek sosem kellett volna gátat szabnom. Azt hittem a többieket is védem vele, pedig valójában csak nem mertem szembenézni a múltal. A fal engem is védelmezett, de milyen áron? Ahogy most Jake-vel végig sétáltunk a keskeny folyosón, ahogy a tenyeremben éreztem a keze melegét, az illatát, amikor fölém hajolt… Úgy éreztem, végre megtaláltam a helyem.
Amikor beléptünk a konyhába, ahol Beth éppen Josh-val veszekedett, a kőpadlón pedig egy tányér rommá tört darabjai hevertek szanaszét, hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy ismét van családom.
- Nem tehetek róla, egyszerűen csak kicsúszott a kezemből!
- Ez volt már a negyedik tányér a nap folyamán Josh! – Beth felénk fordult, még egy lesújtó pillantást vetett Josh-ra aztán csak legyintett, és a konyhapult felé bökött a fejével. – Jake, zöldségek – majd a sarokban álló seprű irányába – Kylie, seprű. El sem hiszem, hogy állandóan csak a baj van veletek!
Összemosolyogtunk Jake-vel, aztán mindketten elindultunk a kiszabott feladatunkhoz. Josh éppen egy papírgalacsint dobott a szemétbe, vagy három méterről, de elhibázta, és az lepattanva a kuka széléről, a földön landolt.
Nem bírtam ki, hogy ne tegyek megjegyzést:
- Szar lyukérzéked van.
- Neked meg túl nagy pofád!
Hát igen, ha már a családodra sem számíthatsz, akkor aztán tényleg elvesztél.

Vége

2009. július 11., szombat

Farkas vér - Vezet az ösztön (8.) Jake

Jake
Futottam. Puha mancsomon nesztelenül suhantam az éjszakában. Előttem, alig néhány ugrásnyira egy szarvas kerülgette a fákat, de nem menekülhetett. Gyorsítottam az iramon, és a következő pillanatban már a hátán voltam. Bele eresztettem a karmaimat, és ledöntöttem a lábáról. Hangos puffanással csapódott a felfagyott talajnak, és én kerültem fölülre. Leszorítottam, és hátrahúztam az ínyem a fogimról. Elégedetten felmordultam, és már éppen lecsaptam volna, mikor észrevettem, hogy nem is szarvas fekszik alattam, hanem Seth. A szeme furcsán csillogott, a szája féloldalas mosolyba rándult.
- Rajta Jake, mire vársz? – vetette oda kihívóan, pedig a jelen helyzetben én nem lettem volna ilyen magabiztos a helyében. – Ölj meg nyugodtan, de úgy sem szabadulsz meg tőlem.
Annak ellenére, hogy teljes súlyommal a földre szorítottam, felemelte a fejét és a fülembe suttogott:
- Ott élek benne – lehelte és felnevetett, visszahanyatlott a talajra, a szemei őrülten megvillantak. Mi a fene ez? – Ott élek Kylie-ban, haver! Sosem szabadulsz meg tőlem teljesen!
Ő sosem lesz olyan, mint te – gondoltam dühösen. Rámordultam, és már éppen feltéptem volna a torkát, mikor hirtelen eltűnt. Valaki hangosan, panaszosan felvonyított, felkaptam a fejem, de nem láttam semmit. Egyedül voltam. Szél lebbentette meg a fák lombját, és egy ismerős illatot sodort felé. Tiszta, fűszeres, mégis édes – Kylie! A szívem meglódult, kétségbeesetten pásztáztam a sötétséget, háta meglátom valahol, de hiába kerestem. Ekkor hirtelen változott a kép, eltűnt az erdő, és már csak fehér ködöt láttam magam körül. Lebegni kezdtem, és éreztem, hogy valami nagyon mélyre húz. Minden csendes volt és békés. Nem féltem, mégis úgy éreztem, valami hiányzik, mintha valaminek velem kellene lennie, de még sincs. És akkor meghallottam a hangját:
- Ne menj, hallod? Ne csináld ezt velem! – a szavainak vége zokogásba fulladt. Forró esőcseppek hullottak az arcomra. Szólni akartam, hogy itt vagyok, hogy nem megyek sehová, de egy hang sem jött ki a torkomon. Erőlködtem, hogy ki tudjam nyitni szemem, látni akartam az arcát! A tüdőm szúrt, mintha nem jutna belé elegendő oxigén, és hiába harcoltam ellene, egyre csak zuhantam. Haldoklom – villant fel bennem egy pillanatra. Istenem, tényleg haldoklom. De nem akartam menni, még nem voltam rá kész! Ez azonban most senkit nem érdekelt.
Engedjetek vissza, látni akarom Kylie-t! – egyre csak szaggattam, téptem a láncokat, amik fogvatartottak, de olyan volt, mintha hiába küzdenék. Egyre csak távolodtam, a szemem lecsukódott, és hiába próbáltam már nyitva tartani. A hideg a csontjaimba mart, míg már nem éreztem semmi mást, a testemben keringő fájdalmon kívül. Lebegtem. A köd mindent magába szippantott. A valóságot, Kylie hangját, és végül engem is.

Álmodtam. A szemem csukva volt, de hangok morajlottak körülöttem. Valaki sírt, valaki, akit jól ismertem, de most nem tudtam beazonosítani a hangját. Minden egyszerre történt, kapkodás, kiabálás… Aztán változott a helyszín.
Itt is sötét volt, de most már minden csendbe burkolózott. Hiába füleltem, nem hallottam semmi zajt. A fájdalom, ami a hasamba nyilallt, éles volt, és nem úgy tűnt, hogy egy hamar el akarna múlni. Aztán valami mégis megütötte a fülemet. A hang ismerős volt, nagyon is. Az egyenletes szuszogás emlékeztetett valakire, akit nagyon jól ismertem, és akit nem akartam elengedni. Mély levegőt vettem, és most már az illatát is éreztem. Összeszorult a gyomrom, önkéntelenül utána akartam nyúlni, de nem bírtam megmozdítani a kezem. Próbáltam átlátni a sötétségen, de bárhová is fordítottam a fejem, nem sikerült. Aztán rájöttem, hogy csak azért, mert be van csukva a szemem. Megpróbáltam kinyitni, de a szemhéjamat egy tonnának éreztem, azért újra megpróbáltam, de sokszoros nekifutásra is csak résnyire sikerül. Minden homályos volt, mintha tejüvegen át nézném, elfordítottam a fejem, és hirtelen olyan tisztán és élesen láttam az arcát, mint még soha semmit. A szeme csukva volt, hosszú, sötét szempillái elütöttek sápadt bőrétől, barna haja az arcába hullott. A széken ült, összegömbölyödve, jobb kezét hosszú gézpólya fogta körbe, ami eltűnt a pulóvere ujjában, és úgy tűnt, egészen a válláig folytatódik. Ugyan azon a kézfején pedig furcsán vastagnak tűnt a kötés, mintha valami más is lenne még alatta, ami összetartja a csontjait. Kimerültnek tűnt, és betegnek, de még így is úgy nézett ki, mint egy angyal.
- Kylie – a hangom furcsán szólt, mintha nem is az enyém lenne, és olyan halkan, hogy abban sem voltam biztos, rajtam kívül bárki már meghallotta-e egyáltalán. De ő meghallotta. Lassan megmoccant, fejét felemelte a karjáról, és álmos szemei azonnal felém rebbentek. Megmerevedett egy pillanatra, mintha nem is akarná elhinni, aztán a kezemért nyúlt, és megszorította az ujjaimat. Olyan volt, mintha valaki belém pumpált volna egy nagy adag fájdalomcsillapítót.
- Végre felébredtél – suttogta rekedten, aztán megköszörülte a torkát, mint aki már hosszabb ideje nem beszélt. Mennyi ideig lehettem öntudatlan? És mi a fene történt velem egyáltalán? De aztán, ahogy Kylie arcába néztem, úgy döntöttem, hogy jelenleg nem számít. Most csak az számított, hogy végre láthattam az arcát.
- Jó látni téged – motyogtam, és megpróbáltam közelebb húzni, de az izmaim egyszerűen nem engedelmeskedtek. Halványan, meggyötörten elmosolyodott, aztán leült az ágyam szélére. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem bírnék megmozdulni, így inkább csak néztem, és gyönyörködtem benne. Néhány hosszú percig csak némán néztük egymást, aztán Kylie lehajtotta a fejét, és megszólalt. A hangja éppen olyan volt, mint az arckifejezése: elgyötört, és fáradt.
- Megöltem Seth-et – mély levegőt vett, és éreztem, hogy összerándul. – Rick és Beth éppen azt tárgyalják, milyen súlyos legyen a büntetésem. Lehet, hogy elküldenek.
Úgy éreztem, mintha valaki jégcsákánnyal vágott volna a bordáim közé, elkerekedett a szemem, és hirtelen bevillant a kép, ahogy a felvillanó torkolattűznél Seth arca milyen könyörtelenül mered rám. Akaratlanul is felmordultam, a testem megfeszült. Az a rohadt gyilkos!
- Lelőtt engem – hörögtem, mire Kylie szeme is indulatosan megvillant.
- Igen, tudom.
- Akkor mégis mi a francért tárgyal éppen rólad Rick? – nem bírtam magammal. Úgy éreztem, mindjárt felrobbanok a dühtől.
- Mert azt hiszik, hogy hierarchia harcban öltem meg – mély levegőt vett. – Azt hiszik, csak védekezett, és eközben meglőtt téged, mert én nem… én nem mondtam el nekik, hogy… - de nem folytatta, csak elnézett az ajtó irányába.
- Kylie, nézz rám! – szóltam rá, és a hangom keményen csengett. Lassan felém fordította a fejét, és az arca zárkózott volt, és elszánt. – Nem mondtad meg nekik, hogy Seth meg akart ölni? Hogy lelőtt engem, aztán téged is megpróbált megölni?
Csak megrázta a fejét. Egyszer.
- Miért nem? – erőlködnöm kellett, hogy a hangom nyugodt maradjon. Fel nem foghattam, miért nem magyarázta el nekik az egészet. Ennek semmi értelme!
- Seth volt az, aki ezt tette velem – morogta csendesen, és felszikráztak a szemei. – Ő harapott meg öt hónappal ezelőtt. Meg akart ölni, mert attól félt, ha kiderül, száműzik a falkából.
Éreztem, hogy remegni kezd a kezem a visszafojtott indulattól, és ebben a pillanatban legszívesebben másodszor is megöltem volna Seth-et, ha ez lehetséges.
- El kell mondanod nekik Kylie! Tudniuk kell, hogy…
- Nem! – csattant fel, és kirántotta a kezét a kezemből. – Nem akarom, hogy tudjanak róla!
- Ez már nem vicc Kylie! – emeltem fel a hangom én is, és dühösen a szemébe néztem. – Tudniuk kell róla, miért tetted, különben el fognak küldeni! Meg kell mondanod nekik az igazat!
- Nem – rázta meg a fejét, és felállt az ágyról. Az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, és kinézett rajta, a hangja halk volt, és fojtott, miközben beszélt. – Nem akarom, hogy egész életemben emiatt sajnáljanak. Ha megtudják… semmi sem lesz már ugyanolyan.
- De ha nem tudják meg, Rick száműzni fog! – a szavaim egyre kétségbeesettebbé váltak. Fel nem foghattam, hogy csinálhat ilyen őrültséget, hát nem fogja fel, hogy az életével játszik? Az életünkkel? Mert ha elküldik… - Kylie, nem hagyom, hogy a büszkeséged, vagy bármi más…
- Hogy mi? – perdült felém lángoló szemekkel.
- … hogy a büszkeséged, vagy bármi más – folytattam nyomatékosan, és nem érdekelt, hogy dühös – közénk álljon, érthető? – Láttam, hogy egy pillanatra visszavesz a lendületből, és megáll a kórterem közepén. Ép bal kezét ökölbe szorította, és lehajtotta a fejét. – Ha te nem mondod el nekik, majd megteszem én – jelentettem ki, és halálosan komolyan gondoltam. – Nem vagyok hajlandó emiatt elveszíteni téged!
Nem felelt, csak állt ott, a haja eltakarta az arcát. Makacs volt, olyan átkozottul makacs, de éppen ezt szerettem benne annyira. Hogy soha nem adta fel. Most viszont kénytelen lesz, mert egyszerűen nem vagyok képes végignézni, ahogy kisétál az életemből.
- Nem akarom, hogy ezek után állandóan meg akarjanak majd védeni – szólalt meg végre, és kihallottam a hangjából a könnyeket. Oda akarta menni hozzá, át akartam ölelni, te tudtam, hogy nem lennék képes felállni az ágyból, így csak kinyújtottam felé a kezem. Felnézett, egy gyors mozdulattal megtörölte a szemét, aztán utánam nyúlt, és hagyta, hogy magamhoz húzzam. Visszaült mellém az ágyra, és óvatosan a vállamra hajtotta a fejét. Átkaroltam a derekát, arcomat beletemettem a hajába és mély levegőt vettem, hogy magamba szívjam az illatát.
- Együtt elmondjuk nekik – a hangom halk volt, de határozott. – Végig ott leszek. És semmi sem fog változni. – Belecsókoltam a nyakába, és éreztem, hogy megremeg. – Megígérem.
- Oké – suttogta, és felsóhajtott. Felemelte a fejét, a lélegzete végigsiklott az arcomon, a szemembe nézett, és a pulzusom felgyorsult. – Neked elhiszem.
Lehúztam magamhoz, és megcsókoltam. A haja az arcomba hullott, és már megint csak őt éreztem mindenhol. Az illata kitöltötte minden érzékemet, a tarkójára csúsztattam a kezem, és még közelebb akartam húzni, mikor az éles fájdalom újra belém hasított. Felszisszentem, mire elhúzódott, és aggodalmasan az arcomba nézett,
- Nagyon fáj?
- Áh, dehogy – nyögtem, és egy pillanatra lehunytam a szemem. – Csak ha levegőt veszek… meg, ha beszélek… meg, ha megmozdulok.
Nem valami vidám félmosolyra húzta a száját, mintha azt mondaná „baromi vicces vagy”. Nyilván így is gondolta, csak azért nem mondta ki, mert nem akart anyáskodónak tűnni. Beth-ből egy is bőven elég! Fel akart ülni, de nem engedtem, és fél karral átöleltem.
- Na, azért ennyire nem vészes… - próbálkoztam, és újra meg akartam csókolni, de szigorúan a szemem közé nézett.
- Nem hiszek neked – jelentette ki, és finoman eltolt magától. – De ha rendbe jöttél, mindenképpen bepótoljuk – mosolyodott el most már gyengében, és gyorsan, óvatosan hozzáérintette az ajkát az enyémhez. Felsóhajtottam és lehunytam a szemem. Hirtelen szörnyen fáradtnak éreztem magam. Meleg keze megérintette a homlokomat, aztán az arcomat, ujjait óvatosan végighúzta a szemhéjamon. – Aludj csak – suttogta, és a hangja elúszott a szoba csendjében.
- Aztán nehogy eltűnj, mire felébredek – motyogtam kábán, és automatikusan felé fordítottam a fejem.
- Nem megyek sehová – ígérte, majd éreztem, hogy lágyan homlokon csókol. Tudtam, hogy nem megy el, de azért biztos, ami biztos, megfogtam a kezét. Nem szerettem semmit sem a véletlenre bízni.

2009. július 6., hétfő

Farkas vér - Vezet az ösztön (7.) Kylie

Kylie
Majdnem elnevettem magam Seth arckifejezésén, de aztán sikerült megállnom. Visszamosolyogtam Jake-re, és a szívem gyorsabban kezdett verni, mikor rám villantak az ezüstszemek. Aztán kiléptem az ajtón, és végig sétáltam a folyosón. Úgy éreztem, repülni tudnék, hihetetlenül könnyűnek éreztem magam, ahogy a szobám felé tartottam a folyosó végén, az edzőteremmel szemben. Hallottam, hogy becsukódik Jake betegszobájának ajtaja, éppen abban a pillanatban, mikor én is benyitottam a sajátomba. Valamiért meg sem lepődtem, hogy a táskáimat üresen, az ágy mellett összehajtogatva találtam, a ruháimat pedig a szekrényben. Olyan volt, mintha ennek így kellene lennie. Szinte már túl csodálatos volt, hogy igaz legyen.
Még mindig éreztem Jake illatát a bőrömön, és akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, mikor lehunytam a szemem, és újra láttam az arcát magam előtt. Képes volt elfeledtetni velem a múltat. Ő volt az egyetlen, akinek az maradéktalanul sikerült, akivel tényleg normálisnak éreztem magam, és olyan felszabadultnak, mint öt hónapja még sohasem. Lehuppantam az ágyra, végig dőltem rajta és lehunytam a szemem. Legszívesebben folyamatosan csak mosolyogtam volna. Tenyeremet az arcom elé tettem, és mély levegőt vettem, hogy érezzem rajta Jake illatát. Úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek, aki karácsonyra éppen azt az ajándékot kapta, amire vágyott, de nem érdekelt. Végre tényleg boldognak éreztem magam, és többé eszem ágában sem volt elmenni innen.
Felültem, és elhatároztam, hogy várok még tíz percet. Többet nem, aztán visszamegyek Jake-hez.
Volt egy olyan sejtésem, hogy Seth faggatni fogja Jake-et, de azt is tudtam, hogy fiú nem fog elárulni semmit. Sőt, abban is biztos voltam, mennyire nem fog Seth-nek tetszeni ez az egész, de őszintén szólva a legkevésbé sem érdekelt. Sosem kedveltük egymást túlzottan, és az volt az érzésem, hogy a közeljövőben ez nem is fog bekövetkezni. Mindig is volt egy ösztönös távolságtartás bennem Seth felé, és úgy tűnt, ő sem rajong értem különösebben. Keveset beszéltünk, a kommunikáció leginkább a köszönésre és az elköszönésre korlátozódott, de mindig is igyekeztünk elkerülni egymást, amikor csak lehetett. Soha sem gondolkoztam el ennek a miértjén, és most sem terveztem hosszasan belemerülni a témába. Jelenleg voltak ennél sokkal kellemesebb gondolataim.
Hallottam, hogy valahol távolabb tompán csapódik egy ajtó. Talán Seth már ki is jött, akkor viszont nem is kell várnom, most is visszamehetek!
Már éppen felálltam az ágyról, mikor valaki hangosan bekopogott a szobám ajtaján. Felvontam a szemöldököm, de azért kiszóltam:
- Igen?
Az ajtó kinyílt, és legnagyobb meglepetésemre Seth állt a küszöbön. Emlegetett szamár – gondoltam bosszúsan, és karba fontam a kezem.
- Szia – köszöntem. A hangom nem éppen nagy baráti szeretetről árulkodott.
- Mit művelté Jake-vel? – szegezte nekem a kérdést ellenségesen. Elkerekedett a szemem a döbbenettől, majd a következő pillanatban résnyire szűkült a dühtől. Nem igazán éreztem indokoltnak a hangnemet, az meg, hogy így számon kér, nagyon idegesített.
- Mi közöd van hozzá? – kissé talán óvodásnak tűnhetett ez a visszavágás, bevallom, de hirtelenjében jobb nem jutott az eszembe. A tekintetem az övébe fúrtam, ő pedig nem fordította el a fejét. Láthatóan ideges volt, a keze időről-időre megremegett, a bal szeme felett megrándult egy izom. Önkontroll Seth, önkontroll – daloltam magamban gúnyosan, de nem szóltam semmit. Felesleges lett volna tovább hergelni. Több mint egy évvel ezelőtt változott át, legalábbis a többiek ezt mesélték… meg azt, hogy elég nehezen lehet kijönni vele, olyan „magányos farkas”-típus. Úgy hallottam, nagyjából fél éve fordult igazán magába, és azóta nem kifejezetten volt társasági lénynek nevezhető. Na, nem mintha én az lettem volna, ezért soha nem is ítéltem el. De valamiért már a kezdetek kezdetén furcsa volt nekem, bár nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mi az oka az ellenszenvemnek. Az viselkedése velem szemben pedig talán csak válasz volt az én távolságtartásomra, nem tudom. De azaz egy biztos, hogy ő sem viseltetett nagyobb rokonszenvvel irántam, mint én ő iránta.
- Megsebesítetted Jake-et – jelentette ki magabiztosan, és jegesen kék szemei megvillantak.
Nagy levegőt vettem, és figyeltem rá, hogy az arcom és a hangom sterilen érzelemmentes maradjon.
- Ez igazán nem tartozik rád, Seth.
- Jake is ezt mondta – sziszegte a fogai között
- Talán nem véletlenül – jegyeztem meg szenvtelenül. – Nem akarok balhét Seth, de ez tényleg nem a te dolgod.
- A falkához tartozom, tehát az én dolgom is! – csattant fel. Kezdte elveszíteni a fejét, én azonban tökéletesen nyugodt voltam, a hangom hideg volt és tiszta.
- Az lehet – hagytam rá – Ez viszont nem a falka ügye. Ez csak Jake-re és rám tartozik.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos!
- Én viszont tökéletesen biztos vagyok benne – feleltem fagyosan, és most már egyre jobban idegesített a srác. Egy belső hang azt súgta, jobb lenne, ha minél gyorsabban elmennék a közeléből. Viszont ez az én szobám volt, és ehhez dologhoz tényleg nem volt semmi köze. Különben sem szoktam soha meghátrálni, és bár meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam a jelenlétében, most sem voltam hajlandó önként elhagyni a szobámat. Ha kettőnk közül itt valakinek távoznia kell, az ő, nem én.
Halk, fenyegető morgása begyűrűzte a kettőnk közt támadt csendet. Csodálkozva kaptam fel a fejem. Ez a hang valahonnan nagyon ismerős volt, de nem jutott eszembe, hol hallottam már. Az arcába néztem, mire felvillantotta hófehér agyarait a kihívás jeleként. Ekkor jutott csak eszembe, hogy Seth és én még sosem küzdöttünk meg a rangsorért. Egyszerűen csak mindig igyekeztük elkerülni egymást, ilyesmi még csak fel sem merült eddig. De most úgy tűnt, ő ezen változtatni szeretne. Valójában semmi okom nem volt rá, hogy féljek tőle, mégis libabőrös lettem tetőtől talpig. Nem volt kedvem verekedni vele. Vissza akartam menni Jake-hez, hozzábújni, és megfeledkezni Seth-ről. De nem visszakozhattam. A kihívás egyértelmű volt. Ha visszautasítom, az olyan, mintha automatikusan alulmaradtam volna. Ez a lehetőséget pedig – különösen Seth-vel szemben - elképzelhetetlennek tartottam. Felszegtem a fejem, és válaszul én is kivillantottam a fogaimat.
- Menjünk le az edzőterembe – morogtam fojtottan. Nem igazán a szerettem volna, ha rommá zúzzuk a szoba berendezését, és szerintem Beth sem díjazta volna kellőképpen. Volt egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz valami barátságos menet, de felkészültem.
Seth nem felelt, egyszerűen sarkon fordult, és eltűnt a szemközti ajtó mögött, alakja gyorsan beleveszett a pince sötétjébe. Mielőtt még utána indultam volna, megfordult a fejemben, hogy talán szólni kellene valakinek. A hierarchia harcoknál általában legalább egy, de előfordult, hogy több tanú is jelen volt, egyszerűen csak azért, hogy senki se szeghesse meg a szabályokat, vagy ne menjen túl azon a bizonyos határon. Nem lett volna rossz, ha Beth, vagy Josh, esetleg Rick, lejön velünk az alagsorba, bár most jelenleg senki sem tartózkodott a házban. Beth a heti rendes bevásárlást intézi, és nyílván magával cipelte Josh-t is. Rick horgászni ment, a közeli tóra, mint minden vasárnap. Jake pedig betegen feküdt néhány szobával arrébb. Tehát gyakorlatilag senki sem volt itt kettőnkön kívül, de aztán arra gondoltam, mi baj történhetne? Végül is, mindketten elég civilizáltak vagyunk ahhoz, hogy ezt szépen, egymás között lerendezzük. Na jó, azt nem tudtam, Seth mennyire civilizált, de hogy én teljes mértékben az vagyok, abban biztos voltam. Ha elszalad vele ló, le tudom állítani. Bár sosem láttam még harc közben, nem tudtam pontosan felmérni, milyen nehéz ellenfél lesz, de reménykedtem benne, hogy közreműködő nélkül is tudom majd kezelni a helyzetet.
Felsóhajtottam, és további késlekedés nélkül utána indultam a sötétbe vesző lépcsőfokokon.
Fénynek kellett volna felszűrődnie, mikor elértem a lépcsőfordulót, de a sötétség csak egyre sűrűbbnek és sűrűbbek tűnt.
- Ki égett a villany? – szóltam le, de nem érkezett válasz.
Hát jó. Igen, a villany nyílván kiégett, és igen, Seth ezt megpróbálta arra használni, hogy a frászt hozzá rám és maga alá gyűrjön. Csakhogy tudtam mit tervez, és felkészültem rá. Beleszagoltam a levegőbe, de a pince állott szaga elnyomott minden mást. Nem éreztem, hol áll a srác, de ennek meg volt azaz előnye, hogy ő sem tudott bemérni engem. Megálltam az egyik lépcsőfokon, és lerúgtam a cipőmet. Nesztelenül lépkedtem tovább, semmi fél zajt nem csaptam, a talpam puhán érkezett le a pince betonpadlójára. Azonnal a fal mellé léptem, karmaim észrevétlenül nyúltak meg, apró surrogással, ahogy előbukkantak az ujjaim végén. Hiába is forgattam a fejem, az áthatolhatatlan feketeségben szinte az orromig sem láttam. Kezdett nem tetszeni ez a játék.
- Seth – a hangom magabiztos volt, ahogy a nevén szólítottam.
Válaszul csak egyre hangosabb morgás hullámzott a levegőben, a betonfal pedig könyörtelenül megtáncoltatta a hangokat, esélyem se volt meghatározni, honnan jöhet. Megint belém hasított az érzés, hogy hallottam már valahol ezt a hangot. Hallottam már valakit pontosan ugyanilyen hangszínnel és mélységgel morogni. Próbáltam visszaemlékezni, de túl sok mindenre kellett figyelnem egyszerre, nem tudtam eléggé koncentrálni.
- Tudod Kylie, emlékszem, mikor behoztak – a hangszíne furcsa volt, évődő, mintha csak szórakozna velem. – Eszméletlen voltál… legalábbis úgy tettél, mintha az lennél. – Éreztem, hogy megfagy a vér az ereimben. Ő meg honnan tudja ezt? Lélegzetet is alig mertem venni, miközben fojtatta: - Csupa vér voltál, a hátad kész roncs, a csuklód furcsa szögben lógott. Azt hiszem, talán éppen a jobb kezeden. Nyöszörögtél, könnyek folytak a szemed sarkából, de mind azt hitték, öntudatlan vagy. Mint ahogy annak is kellett volna lenned. Senki sem vészelné át, ha ébren kellene megélni az átalakulást, igaz? – A kezem most már megállíthatatlanul remegni kezdett, és tudtam, hogy most azonnal fel kellene mennem az emeltre, de nem bírtam megmozdulni. A félelem bilincset kattintott az agyamra, és minden értelmes reakciómat leblokkolta. – Nem vagy egyedül Kylie, én is pontosan így éreztem. Te is azt hitted, azonnal belehalsz, mikor az összes csontod egyszerre tört, és mikor a vér végigmarta az ereidet? Te is meg akartál halni akkor, ugye? – a kérdést költőinek szánta, és akkor sem tudtam volna mit felelni rá, ha történetesen elég levegőm van hozzá.
Mert már rájöttem, honnan volt ismerős a morgása. Öt hónappal ezelőtt súlyos farkas alakjában szorított a hideg betonra, és háromszor is belemart a hátamba. Most már nem csak a kezem remegett kontrollálhatatlanul, hanem az egész testem is.
- Te voltál – suttogtam rekedten, a hangom elcsuklott. – Megharaptál, és ott hagytál meghalni…
- Ez nem igaz – a hangja fagyos volt és rémisztően tárgyilagos. Benne is meg volt pontosan az a mérhetetlen precizitással kifejlesztett kontrol, mint bennem. Csak nagyon jól álcázta. – Nem tudtam, mit teszek, a Hold teljesen elvette az eszem. Később, mikor véresen, és kimerülten ébredtem, azt hittem, talán csak egy nyulat, vagy őzet ejtettem az erdőben. Sejtelmem sem volt róla, hogy ilyen messzire jutottam a városban. – A hangjában nem hallatszott semmi féle érzelem. Se bűntudat, se sajnálat… Mindent tényszerűen, és végtelen higgadtsággal mesélt. – Aztán mikor behoztak, az orromba vágott a szagod. Akkor minden visszajött, az éjszaka minden egyes képkockája élesen pergett le újra a fejemben. És mikor láttam, hogy te sem vagy kómában, már tökéletesen biztos voltam benne… - nem mondta végig. A hangja elhalkult. Bennem viszont ezer fokon izzani kezdett valami.
- Miben? – kérdeztem, és a hangom remegése ellenére egészen határozottra sikerült ez az egyetlen szó.
Hirtelen két kéz vágódott a fejem mellett a falnak, és Seth arca csak néhány centiméterre bukkant fel előttem, hogy kis híján megállt a szívem is.
- Abban, hogy olyan vagy, mint én – suttogta.
A szemei felszikráztak, még a sötétben is pontosan láttam, hogy a szája kegyetlen mosolyra húzódik. Olyan szorosan simultam a falhoz, hogy szinte beleolvadtam. Minden porcikám azt kívánta, bárcsak eltűnne innen végre!
- Mit akarsz? – leheltem, és már nem érdekelt, hogy gyávának látszom-e vagy sem. Már semmi sem érdekelt, csak testem sikoltó menekülés vágya. Nem ér ennyit a hierarchia! Semmi sem ér meg ennyit!
- Rick gyanakszik Kylie – felelte, és még közelebb hajolt. Már éreztem a lélegzetét is. – Öt hónapja történt, mégis, még mindig nem adta fel, hogy kiderítse, mi történt veled. Ő is érzi, hogy valami nem stimmel, csak még nem tudja pontosan, hogy mi. Ráadásul most még ott van ez a dolog Jake-vel is – megcsóválta a fejét, és rosszallóan ciccegett. – Mindent elmondtál neki… igaz? – Nem feleltem. Csak hallgattam, mert most végre itt volt a lehetőség, hogy megtudjam, mi is történ azon az éjszakán. – Kylie, te is tudod, mi fog történni, ha ezek ketten – Rick és Jake – elkezdenek majd kombinálni. Előbb-utóbb rá fognak jönni, és akkor engem kitesznek a falkából.
És akkor belém hasított. Fájdalmas, elemi erővel hasított belém a felismerés.
- Ha megölsz, – suttogtam – nem csak hogy száműznek, de Jake átharapja a torkodat, aztán kiszedi a szíved és megeteti veled. – Kicsit talán túl érzékletesnek tűnt, de tudtam, hogy igaz, Jake megbosszulna. Méghozzá igen véresen.
- Ez nem igaz Kylie – rázta meg ismét a fejét. – Ugyanis te öngyilkos leszel. Nem tudsz majd együtt élni azzal, amit Jake-vel tettél, és a szörnyű emlékkel, ami azóta is kísért, mióta átalakultál. – Úgy éreztem, mintha minden levegőt egyszerre préseltek volna ki a tüdőmből. – Én pedig ott leszek a temetéseden, és jó baráthoz híven segítek Jake-nek túljutni a gyászon – száját a fülemre tapasztotta, lélegzete bántotta a fülemet. – Egy év múlva már csak emlék leszel. Jake pedig majd idővel elfelejt téged, és újra szerelmes lesz. Az élet pedig megy tovább.
A következő pillanatban éreztem, hogy egy hideg, fémes valami – egy pisztoly csöve, realizálódott bennem hirtelen – nyomódik a bordáimhoz, néhány centivel a szívem alatt. Megdermedtem, a szemeim elkerekedtek, ahogy az övébe néztem, és nem láttam benne mást, csak hideg számítást. Egy cseppet sem érdekelte, hogy éppen megölni készül. Tehetetlen düh öntött el, és elfojtott morgás tört fel összeszorított fogaim közül. Seth ajka kegyetlen félmosolyba rándult.
- Szép dolog a bátorság, de az ezüstözött golyó ellen nem sokra mész vele.
- Gyáva – sziszegtem megvetően, mire a mosolya még szélesebb lett.
- Az lehet, de legalább nem vagyok ostoba.
Ekkor egy hang szűrődött le a lépcső tetejéről, azonnal felismertem a gazdáját és összeszorult a gyomrom.
- Kylie, odalent vagy?
Hallottam, hogy megreccsennek a fokok, ahogy Jake elindul lefelé a lépcsőn. Már nyitottam a szám, hogy azt kiáltsam, ne jöjjön ide, de Seth csak még erősebben nyomta a bordáim közé a fegyver csövét, mint egy néma utasításként, hogy levegőt se vegyek. A kezem ökölbe szorult, és remegett a tehetetlenségtől. Valahogy szólnom kell Jake-nek, hogy menjen vissza, muszáj!
Aztán a következő pillanatban minden hihetetlenül gyorsan történt, még szinte arra sem volt időm, hogy felfoghassam, arra pedig pláne nem, hogy bármit is tehessek ellene. Jake lassan botorkálva ért le a lépcsőfordulóba, aztán már csak azt éreztem, hogy pisztoly nem nyomódik a hasamnak. Torkolattűz villant, a fegyver sokkal halkabban sült el, mint az normális lett volna, Jake pedig fájdalmasan felüvöltött, majd tompa puffanással a földre zuhant.
Egyszerre mintha minden csepp oxigént kiszippantottak volna a helységből, a térdem megroggyant, és éles fájdalom hasított a mellkasomba. Aztán Jake hangja szólalt meg a fejemben, olyan tisztán, mintha a fülembe suttogta volna: „Miért fogod vissza magad állandóan, Kylie?”. Megremegtem és lehunytam a szemem. Semmi okom nem volt már rá, hogy visszafogjam magam. A morgásom egyre hangosabbá és fenyegetőbbé vált, éreztem, hogy leomlanak a falak, amiket olyan gondosan húztam magam köré. De most már nem a pánik hajtott, a sarokba szorított vadállat menekülésének ösztöne. Hanem a düh. Olyan tűzzel söpört végig az ereimen a mindent elárasztó gyűlölet, hogy egy pillanatra szinte megijedtem magamtól. Kinyitottam a szemem, és mikor Seth visszafordult, követhetetlen sebességgel vertem ki a kezéből a pisztolyát, karmaim csontig felszántották a kézfejét. Felüvöltött, aztán vérző kezével felém kapott, hogy a falhoz szorítson, de a fájdalom meglassította, éppen ki tudtam siklani a felém száguldó, borotvaéles karmok elől, és belevetettem magam a sötétségbe. Az emlékek újra bekebeleztek, megint éreztem, ahogy felettem áll, fogai a hátamba tépnek... Nem! Most nem menekülök!
Lelőtte Jake-et! – a gondoltra ismét késként hasított a mellkasomba a fájdalom, de ez most csak tovább szította a haragom, táplálta azt a gyilkos ösztönt, amit egészen eddig mélyen magamba rejtettem, és úgy eltemettem, hogy sose férhessek hozzá. Most azonban szükségem volt rá, és hagytam, hogy kitöltsön a bennem élő farkas minden gyilkos szándéka, és átvegye felettem az irányítást. Mert most nem csak bántani akartam Seth-et… Meg akartam ölni!
- Bajban vagy Kylie – hördült fel, és a fájdalom kihallatszott a hangjából. Hihetetlen elégtételt éreztem, hogy végre neki is fáj, de ez még nem volt elég. Koránt sem volt elég. – Jobb vagyok, mint te. – Nem hallottam a lépteit, de tudtam, hogy engem keres, miközben beszél. – Gyorsabb, erősebb… tapasztaltabb.
Meglebbent a levegő, ahogyan elhaladt mellett, én pedig rávettem magam. A lendületem mindkettőnket elsodort, és neki vágódtunk a szemközti falnak. Hallottam, hogy a feje nagyot koppan a betonon, és karmaim éppen abban a pillanatban téptek a mellkasába, mikor az övéi a karomba fúródtak. Egyszerre kiáltottunk fel, üvöltésünk vonyításban végződött. Ellöktem magam tőle, úgy eresztettem el, mint mikor a macska kiszakítja hegyes körmeit a díszpárna huzatából, ő viszont végig marta a kezem, éreztem, hogy a karma csontot ér. A fájdalomtól egy pillanatra könnyek szöktek a szemembe, miközben a hátamra gördültem, a következő másodpercben pedig már hallottam a levegő zúgását, ahogy rám vetette magát, és semmit sem tehettem, hogy megállítsam. Karmos mancsa lefogta a csuklóm a fejem felett, és hiába vergődtem, nem tudtam szabadulni a szorításából. Éreztem, ahogy a lélegzete az arcomra siklik, ahogy jellegzetes morgása már a csontjaimban rezonál. Zihálni kezdtem, éreztem, hogy nem tudok kiszabadulni, mert sokkal erősebb és nehezebb, mint én. Újra belém csapott a sarokba szorított állat tehetetlen rettegése, a pánik fátylat terített az érzékeimre, és nem maradt bennem semmi más, csak a biztos tudat, hogy meg fogok halni.
- Kylie ne! – az elfojtott kiáltás ismerős volt, és ahogy újra felnéztem, már kiláttam a bénító köd alól.
És akkor Seth elhibázta. A pillanat tört részéig a hang irányába kapta a fejét. Kicsavartam a csuklóm az ujjai közül, és karmaimat a nyaka puha bőrébe vágtam. Az arcába néztem, és láttam, ahogy elkerekedik a szeme. A szája néma sikolyra nyílt, de már nem kapott levegőt. Egy másodpercig rettenetes erővel szorította meg a csuklóm, és éreztem, ahogy serült kezemben összezúzza az apró csontokat. Vér ömlött vastag sugárban a kezemre és az arcomra, éreztem, ahogy a szorítása meggyengül, és egyre inkább rám nehezedik. Lelöktem magamról, aztán az oldalamra gördültem, és zihálva szorítottam a testemhez sebesült jobb kezem. Azt, amelyik akkor tört el először, mikor öt hónappal ezelőtt találkoztunk.
A fájdalom éles volt és tartós, néhány percig csak feküdtem, mozdulatlanul, lehunyt szemhéjam alól könnyek szivárogtak. Nem mertem felnézni, nem akartam újra látni azokat élettelen szemeket, azt a rengeteg vért. Remegni kezdtem – gyanítottam, hogy a sokktól. Még soha életemben nem öltem meg senkit… De hiába szorítottam össze a szemem, a vér szaga kíméletlenül bevette magát az orromba, és a farkas ébredezni kezdett. Na nem! – mordultam fel magamban, és mély, lassú lélegzetet vettem. Mikor kinyitottam a szemem, már újra ura voltam önmagamnak.
- Kylie.
Istenem, Jake! – hasított belém, és a félelem összeszorította a szívemet. Talpra löktem magam, de meglibbent a talaj a lábam alatt. Nem törődtem vele. Amilyen gyorsan csak tudtam, elbotorkáltam a lépcső aljáig, majd szorosan a korlátba kapaszkodva felküzdöttem magam a lépcsőfordulóig, és ott térdre estem Jake mellett.
A falnak támaszkodva feküdt, kezét a hasára szorította, ujjai között átszivárgott a vér. Felnyitotta a szemét, mikor megérezte, hogy mellette vagyok. A szemei ragyogtak, de a tekintete fáradt volt.
- Be akartam menni hozzád – nyögte rekedten. – De aztán erről éreztem az illatod – nagyot nyelt – úgyhogy utánad jöttem.
Ép balkezemmel végig simítottam az arcán, mire lehunyta a szemét, és halkan felsóhajtott.
- Nem lesz semmi baj – suttogtam, és a hangom elcsuklott.
- Mi történt odalent? – kérdezte, de a szemét már nem nyitotta ki.
Kapkodva megráztam a fejem, bár ezt ő nem láthatta.
- Majd később elmondom.
Beleszagolt a levegőbe, majd a szemem felpattant, és ijedten rám meredt. Tekintete a hasamhoz szorított kezemre rebbent.
- Vérzel – a hangjából aggodalom csendült ki. Éreztem, hogy könnyes lesz a szemem, de most nem mutathattam ki, mennyire félek. Erősnek kellett látszanom, nem volt szabad még miattam is aggódnia.
- Nem vészes, tényleg. – Ekkor fent becsapódott a bejárati ajtót. Felkaptam a fejem, és belém hasított a megkönnyebbülés. – Hé, valaki! Segítsetek! – kiáltottam kétségbeesetten. – Itt vagyunk a picében!
Rohanó léptek zaja hallatszott, én pedig hosszan kifújtam a levegőt és úgy éreztem, mintha minden tagom elnehezülne. Pillantásom újból Jake-re esett, és éreztem, hogy a félelem vasmarokra szorítja a szívemet. A feje előre bukott, a szemét lecsukta, keze elernyedt, és a földre csúszott. Nem lélegzett.
- Jake – suttogtam rémülten, és megérintettem az arcát. Olyan volt, mintha kirántották volna a talajt a lábam alól. A tarkójára csúsztattam a kezem, és magamhoz húztam a fejét. – Nem menj el, hallod? – leheltem a fülébe, és forró könnyeim az arcára peregtek. A vállamat már egyre jobban rázta a zokogás. – Ne csináld ezt velem – a hangom nem volt több erőtlen nyöszörgésnél. Nem bírtam elviselni… Éreztem, hogy a valóság kontúrját veszti, hullámzani kezdett a sötétség, még hallottam, hogy valaki a nevemen szólít, aztán a fejem nagyot koppant az egyik lépcsőfokon. Jake illata volt az utolsó, amit éreztem, mielőtt végleg feketeségbe borult a világ.