2009. augusztus 30., vasárnap

Generáció borítója


Végre ezt is sikerált megszülni (:
Vélemények? (:

2009. augusztus 25., kedd

Sosem növök ki a mesékből... (:

video

Jól van, lehet nyugodtan hülyének nézni, de jobb dolgom amúgy sem volt, és különben is: szerintem a mesékből nem lehet kinőni (:
Ja és igen: ezt én kreáltam sk. :)

2009. augusztus 23., vasárnap

Élet a halál után - 7. fejezet/2.

Másnap magamtól ébredtem. Kora hajnalban, és kialvatlanul. A fejem zúgott, a torkom fájt, és ahogy belepillantottam a tükörbe még az élettől is elment a kedvem. A nyakamon – ahogy az előre várható volt – egymást váltották a lila, sárga, és zöld foltok. A szemem alatt sötét karikák éktelenkedtek, a csuklóm sajgott, szinte megmozdítani sem bírtam, és valahogy duzzadtabbnak tűnt, mint amilyen tegnap volt. A rögzítőkötés egyhelyben tartotta ugyan a csontokat, de akkor sem nyújtott túlságosan egészséges benyomást. Ahogyan én sem.
Minden porcikám azt sugallta, hogy beteg vagyok. A szemeim úgy csillogtak, mintha lázam lenne, a bőröm betegesen sápadt volt, az arcom hideg verejtékben úszott. Felsóhajtottam, előkotortam a gyógyszeres dobozt a fürdőszoba szekrényből, és bevettem egy gyulladáscsökkentőt. A lidércek mindenhová követtek, úgy dörgölőztek az aurámhoz, mint egy cirógatásra váró macska. A belőlük áramló halál körbefogott, jéghideg lehelete tompította az égő, lüktető fájdalmat a kezemben. Átmosott, feltöltött, és egy kicsit jobban éreztem magam.
Tisztában voltam vele, hogy a halál, nem képes gyógyítani, de én a túlvilág érintéséből nyertem az erőm, és a hatalmam nagy részét. Felhasználtam a tegnap felszívott energiájukat, hogy jobban érezzem magam. Megforgattam magamban, aztán felerősítve löktem vissza beléjük. Cikázni kezdtek a lakásban, hogy szinte szemmel követni is lehetetlen volt őket, végül elcsendesedtek. Visszatértek a szobámba, és megültek szokott sarkukban, a mennyezet alatt lebegve.
Nem értettem mi volt ez, de jelenleg túlságosan elgyötört voltam ahhoz, hogy érdekeljen. Majd később, később foglalkozom vele, ha már eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy képes legyek az alapvető életfunkcióimon kívül másra is koncentrálni. A tegnapi nap minden részlete ott zsongott a fejemben, én pedig azt kívántam, bárcsak kitörölhetnék mindent, az utolsó képkockáig. Ott motoszkált bennem a vágy, hogy felhívjam Chris-t, és megpróbáljam megbeszélni vele, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet. El sem akartam hinni, mi mindent vágtunk tegnap egymás fejéhez. Olyan volt, mint egy rémálom, amiből nem tudsz felébredni, bármennyire szeretnél is.
Semmiféle hajlandóságot nem éreztem magamban, hogy ma bemenjek dolgozni, és abban is kételkedtem, hogy Nathalie bármi hasznomat is vehetné. Be kell telefonálnom, megmondani, hogy rosszul vagyok, és hogy ma ne számítsanak rám. Már jó előre sejtettem Nathalie reakcióját, és gondolatban fel is vérteztem magam ellene. A konyhában függő órára pillantottam. Még csak fél hét volt. Legalább még egy órát várni fogok, mielőtt betelefonálnék, addigra már biztosan az asztala mögött fog ülni.
Addig is betöltöttem a kávéfőzőt, felöltöztem, és megpróbáltam emberibb ábrázatot kreálni magamnak. Volt egy olyan sejtésem, hogy Collins be fog nézni ma reggel, és nem akartam neki túl sok okot szolgáltatni az egészségi állapotomra irányuló kínos kérdések boncolgatásához. Fekete, magas nyakú garbót vettem fel – az egyetlen garbómat, mit évekkel ezelőtt talán még anyámtól kaptam, és azóta is nagyjából kétszer volt rajtam, ezt az alkalmat is beleszámítva. Nem igazán szerettem a magas nyakú pulcsikat, és bár a zúzódásokat jótékonyan elfedte, a rögzítő kötés árulkodóan kidudorodott az ujjánál. Épp azon gondolkoztam, hogy talán némi sminket sem ártana feldobni, természetellenes sápadtságomat leplezendő, de ekkor meg szólalt a csengő. Felsóhajtottam. Mit volt mit tenni, tetetett jó kedvel indultam ajtót nyitni, bár fittséget és tettrekészséget az istennek se sikerül szimulálnom. Elfordítottam a kulcsot a zárban – a lánccal, teljesen nyilvánvaló okokból kifolyólag, nem kellett bajlódnom. Hát persze, hogy Collins volt. Kezében papírzacskót tartott, arcán huszonnégy karátos vigyor virított, és olyan energikusnak látszott, amit még akkor sem tudtam volna tolerálni, ha éppen nem úgy érzem magam, mint a mosott szar.
- Hogy lehet az, hogy valaki korán reggel ilyen vidám legyen? – morogtam, miközben elvettem tőle a zacskót, és belekukkantottam. Fahéjas csigák néztek velem farkasszemet, és már ettől kicsit mosolygósabbnak láttam a világot. Emlékezett rá, hogy a fahéjas csiga az egyik kedvencem. Egy lajhár életerejével becammogtam a konyhába, és bekapcsoltam a kávéfőzőt, majd a szekrényből elővettem két kistányért. Tyron akkor ért utol, mikor éppen adagokra porcióztam volna a süteményt. Leült megszokott helyére, az ablakkal szemben, és gyanakodva nézett rám. Sejthettem volna, hogy nem fogom tudni a szokásos, korán-reggel-morcos-vagyok figurámmal elterelni a figyelmét a teljesen nyilvánvaló tényekről.
- Az összeset neked hoztam – szólalt meg, mikor látta, hogy a második tányér felé nyúlok. – Én már ettem idefelé jövet.
Csak futólag pillantottam rá.
- Köszi.
Megfordultam, hogy elővegyek két bögrét, de végig a hátamban éreztem a pillantását. Nem is kellett sokáig várnom, hogy előrukkoljon a kérdéssel:
- Mi történt az ajtóddal?
A bögréket a pultra tettem, majd úgy csináltam, mintha nagyon lekötne a cukortartó, meg a doboz tej.
- Semmi különös – vontam vállat könnyedén, mintha igaz lenne. – Tegnap történt egy kis… baleset.
- Baleset – ismételte rezignáltan, és nem kellett ránéznem, hogy tudjam, rosszallóan felvonja a szemöldökét. – Szóval ezért vettél fel garbót, az egyetlen garbódat, annak ellenére, hogy utálod a magas nyakú felsőket, és ezért tartod úgy a bal kezed, mintha éppen leesni készülne. Ahogy elnézem, szimpla rögzítő kötés van rajta, tehát nem eltört, csak megrepedt. Hogy a nyakad mitől zúzódott meg, azt inkább találgatni sem akarom, de valószínűleg az a valaki csinálhatta, aki leszakította a láncot az ajtódról.
Valahogy most nem kifejezetten tudtam értékelni az éleslátását. Különösen nem, mert úgy felmondta a tegnap este főbb eseményeit, mintha csak könyvből olvasná.
Kávé édes illata lengte be a konyhát. Lekapcsoltam a készüléket, és szépen, komótosan elkezdtem a bögrékbe adagolni, de még mindig nem szóltam egy szót sem. Gondolkoztam, mit is lehetne most erre mondani, de igazából semmit sem tudtam volna hozzáfűzni a dologhoz. Megadóan sóhajtottam egyet, majd szembefordultam vele. Még mindig engem nézett, várakozó tekintettel, mintha ő aztán a világ végezetéig is képes lenne itt ülni, arra várva, hogy megszólaljak végre. Leültem az asztalhoz, lettem elé az egyik csészét, a másikat magam elé húztam.
- Hát, nagyjából valami ilyesmi történt – ismertem el, és nem nagyon akaródzott belenézni a barna szemekbe. Kínomban fél kézzel az egyik csigát kezdtem tépegetni.
- Nagyjából? – már megint az a hangszín… azt hiszem, kezdett elege lenni a ködösítésemből.
- Aha – feleltem, miközben lenyalogattam a cukros fahéjat az ujjamról, és blazírt arccal felnéztem rá. Ez kicsapta nála a biztosítékot.
- Értékelném, ha egész mondatokban válaszolnál – mordult rám, és láttam valamit a szemében, amitől elnevettem magam. Nem tehettem róla, egyszerűen csak kicsúszott. – Mi olyan nagyon vicces?
- Te aggódsz miattam – mosolyogtam még mindig.
- Hát igen, ez tényleg nagyon szórakoztató – ráncolta a homlokát bosszúsan, és ő ezt egyértelműen nem találta olyan humorosnak, mint én. – De most már jó lenne, ha elmesélnéd, hogy mitől nézel ki úgy, mint egy leharcolt csatahajó.
- Ez aztán költői hasonlat.
- Faith! – fakadt ki türelmetlenül.
- Jól van – sóhajtottam. – Christian egyik farkasa meglátogatott tegnap este. Nem igazán ismeri az illemet, egy kicsit összekaptunk, de végül ő húzta a rövidebbet – foglaltam össze tömören és velősen, szándékosan kerülve az olyan szavakat, mint „gyilkossági kísérlet”, „magánlaksértés”, és „életveszélyes fenyegetés”. Nem igazán díjaztam volna, ha Collins nyomozó ma délután látogatást tesz a kórházban, ahogy szerintem Chris sem.
- És egészen pontosan mit takar az, hogy „kicsit összekaptatok”? – mutatott idézőjelet, és látszott rajta, hogy nem fogja megkajálni a zanzásított verziót, még akkor sem, ha ez az ő érdekeit képviseli.
Vállat vontam.
- Csak kölcsönösen kifejtettük az álláspontunkat egy vitában, semmi komoly.
- Teljesen hülyének nézel? – kérdezte élesen, és felszikráztak a szemei. Már tapasztalatból tudtam, hogy baromira frusztrálja, ha nincs képben, az pedig pláne, ha valamit eltitkolnak előle.
- Nem nézlek hülyének, de vannak olyan dolgok, amiket nem feltétlenül szeretnék a rendőrség orrára kötni - válaszoltam egyenesen, mindenféle kertelés nélkül. – Ez a falkára és rám tartozik. Majd mi elintézzük.
Ezt emésztgette egy darabig, én pedig belekortyoltam a kávéba, bár már félig kihűlt. Néhány percig csendben ültünk, végül aztán rám nézett, és megkérdezte:
- És ha nem rendőrként kérdezlek, hanem barátként? Akkor elmondanád az igazat?
Elhúztam a szám. Nem igazán hittem benne, hogy ilyen könnyen ki tudná kapcsolni a zsaru-reflexeit.
- Csak ha megígéred, hogy annyiban hagyod az egészet – feleltem. – Semmi szükségem újabb balhékra. Én már lerendeztem annyira, amennyire ezt az ügyet lehetett.
Megcsóválta a fejét.
- Nem szeretem, mikor bajba keveredsz – mondta vonakodva, és aggodalmasan tanulmányozta a vonásaimat. Kesernyésen felnevettem.
- Én sem szeretek bajba keveredni, nekem elhiheted.
Egy ideig a keze között forgatta a félig üres bögrét, végül győzött a kíváncsisága. Felsóhajtott.
- Rendben. Megígérem.
Pár pillanatig mérlegeltem. Amit Collins megígért, azt be is tartotta. Sosem adott okot arra, hogy ne bízzak benne, és most sem éreztem úgy, hogy kételkednem kellene a szavában. Így hát előadtam neki a tegnapot. Mellébeszélések, és kihagyások nélkül. Póker arccal hallgatott végig, és mire befejeztem a mondókámat, már mindkettőnk előtt ott állt a második bögre kávé. A fahéjas csigák még mindig érintetlenül feküdtek a tányéron. Ahogy újra felidéztem magamban a tegnapot, elment az étvágyam.
- Aztán hazajöttem – végszavaztam, és kedvetlenül piszkálgattam a tányér szélét. Néztem az arcát, próbáltam kikockázni a szemén átsuhanó érzelmeket.
- Ha nem ígértem volna meg neked, már biztosan félúton lennék a kórház felé – mordult fel végül, és idegesen a hajába túrt. – A fenébe Faith, ez nem játék! Nem lenne szabad ennyiben hagynod!
Elhúztam a szám.
- Miért szerinted kinek szólhatnék? – költői kérdésnek szántam. Már nyitotta a száját, hogy megválaszolja, de közbevágtam. – A rendőrség nem tehet semmit. Legalábbis semmi olyat, mi hasznos lenne – megráztam a fejem. – Ezt majd Chris elintézi.
- Ezek után nem hinném, hogy vakon bízhatnál a bátyádban.
- Bízom benne – néztem rá keményen. – Bármi is történt, feltétel nélkül bízom Christianban - megkönnyebbültem, hogy valóban így érzek. Jó volt tudni, hogy Chris-nek nem sikerült teljesen elmarnia maga mellől. Úgy tűnt, Tyron nem kifejezetten ért ezzel egyet. Az ő szemében a bátyám teljesen leírta magát. – Chris meggondolatlan, és forrófejű – feleltem, ki nem mondott kétkedésére – de ennek ellenére sosem lenne képes ártani nekem. Ha másban nem is, ebben az egyben biztos vagyok.
Felsóhajtott és hátradőlt a széken.
- Hát jó, te ismered – hagyta rám, de a hangsúlya világosan érzékeltette, mit gondol a bátyámba vetett túlzott hitemről. Nem törődtem vele. Amint ő is mondta, nálam jobban senki sem ismerte Chris-t.
Valójában meglepett, hogy a lidérces kis epizódot nem firtatta jobban, egyszerűen csak átsiklott felette, mintha nem is lenne abban semmi különös, hogy mások energiáját szipolyozva mentem az életem. Talán csak azért nem akarta boncolgatni, mert már látott tőlem hasonlót. Vagy inkább tudni sem akarta, hogyan, s miként működik az ilyesmi. Igazából ezért nem is hibáztattam, bár kíváncsi voltam, akkor is ilyen szelektív lett volna a hallása, ha azzal állok elő, hogy ezüstgolyóval lőttem keresztül Sully-t. Nyilván nem. A rendőrök nem igazán szeretik, ha civilek pisztollyal hadonásznak, amit teljes mértékben meg is tudok érteni.
A néhány hónappal ezelőtti kis incidens óta, az ezüsttel töltött pisztolyom kiköltözött az előszoba komódba. Abból is látszik, mennyire sokat van a kezemben, hogy tegnap például eszembe sem jutott, hogy akár használhatnám is. Pedig lehet, hogy elegendő lett volna csak kicsit meglengetni Sully orra előtt, az ajtónyílásban, és rögtön nem szakította volna rám tokostul az egész cuccot. De hát, utólag könnyű okosnak lenni, meg ésszerűen dönteni, ugyebár.
- Min gondolkozol? – rebbentett fel Tyron, pedig már éppen mentálisan vertem a fejem a mentális falba.
- Semmi lényegesen – ráztam meg a fejem. – Csak rájöttem, hogy tegnap akár a pisztolyomat is használhattam volna, hogyha eszembe jut, hogy a komódba tettem.
Rosszallóan nézett.
- Te tényleg a komódban tartod a pisztolyodat? – kérdezte hihetetlenkedve.
- Jobb, mint a zoknis fiók – vontam vállat, de cserébe olyan pillantást kaptam, ami világossá tette, mit gondol a fegyvertartási szokásaimról, amik egyébként igen helytelenek.
- Nem tárolhatsz töltött fegyvert az előszobádban – közölte, mint szigorú apuci, aki rájött, hogy drága csemetéje ebéd előtt gumicukorral tömte magát.
- Honnan veszed, hogy meg van töltve? – replikáztam, de ez a riposzt legfeljebb egy óvodában állta volna meg a helyét. Felvonta a szemöldökét.
- Miért, nincs?
Na, ezzel el is vesztettem vélt – és semmiképpen sem valós – előnyömet. Csúnyán néztem rá.
- Jól van – morogtam – akkor szerinted hol kellene tartanom?
Elmosolyodott, huncut, féloldalas mosollyal, és ebben a pillanatban sokkal inkább nézett ki huszonháromnak, mint harmincnak. Sok mindent látott, és sok mindent megélt már azalatt a nyolc év alatt, amióta a gyilkossági osztályon dolgozott. Olyan dolgokat, amiknek én még csak a felét sem tudtam. Néha a falra tudtam mászni a koravén tekintetétől, amitől mindig úgy éreztem magam, mint egy éretlen kis csitri, aki nincs tisztában az élet nagy dolgaival. Ez a mosoly azonban felszabadult volt, a tekintete pedig nyílt, és elragadó.
- Te duzzogsz, Donovan – édes volt, amikor így virult a feje, de jobban örültem volna neki, ha nem tudtam volna, hogy éppen rajtam nevet.
- Igazán örülök, hogy így feldobtam a reggeledet – undokoskodtam, de csak félszívvel. Nem voltam mérges rá, és jól esett egy kicsit évődni vele. Olyan természetes volt, olyan normális. Jelen pillanatban boldogan fogadtam mindent, ami még normális ebben világban, ha már én nem voltam az.
- Na gyere – ált fel a székről, még mindig veszettül csillogó szemekkel – Keresünk valami normális helyet annak a pisztolynak. – Nem várta meg, hogy utána induljak, kiment az előszobába, majd hallottam, hogy kihúzza a legfelső fiókot. – Legalább ne a legkönnyebben elérhető helyre tennéd… - szinte láttam magam előtt, hogy a fejét csóválja. Felsóhajtottam, kilöktem magam alól a széket, és utána indultam.
- Épp az a lényege, hogy könnyen el tudja érni – világosítottam fel, mire csak jelentőségteljesen rám pillantott.
- Ha valaki betör ide, első dolga lesz kirámolni ezt a szekrényt. Szerinted mit tenne, ha a legfelső fiókból egy pisztoly nézne vele farkasszemet?
Költői kérdésnek szánta, de nem bírtam ki, hogy ne válaszoljak rá.
- Azt gondolná: jé, egy pisztoly, aztán tovább menne a következő szekrényhez? – pimaszkodtam, mire csak kivette a fegyvert, betolta a fiókot, aztán a nappaliba indult.
- Már nem tűnsz betegnek – jegyezte meg célzatosan, mire csak kajánul elvigyorodtam.
- Biztos a te jótékony jelenléted tesz.
Vigyorogva megcsóválta a fejét, majd a könyvespolchoz lépett.
- Tedd be az egyik könyved mögé – javasolta, és már lépett is volna a tettek mezejére, de közbeszóltam.
- Persze, és ennyi könyv között nyílván meg is fogom jegyezni, melyik mögé dugtad.
Felsóhajtott.
- Akkor a TV-s szekrénybe.
- És akkor majd a dvd-k között keresgéljem?
Igen célzatosan nézett rám. Arra célzott, hogy menjek a fenébe a kukacoskodásommal. Vigyorogtam, mint az érett vadalma.
- Te ezt élvezed, mi? – vádolt meg.
- El sem hinnéd mennyire.
Mosolyogva csóválta a fejét, majd körbenézett a szobában, végül a bárszekrényen állapodott meg a tekintete. Valójában csak névlegesen volt bárszekrény, és csak azért foglalta még mindig a helyet, mert a garnitúrához tartozott, éppen beékelve a TV szekrény, és a könyvespolc közé. Szét kellett volna bontanom az egészet, hogy kiszedhessem innen, ahhoz meg valahogy eddig még nem éreztem elég tettrekészséget magamban. Tehát a bár szekrény üresen árválkodott, várva sorsa beteljesedését, amikor is talán valaki egyszer majd alkoholt talál tenni bele. Sejthető volt, hogy ez nálam egyhamar nem fog előfordulni.
- Ez jó lesz – jelentette be Ty. – Úgyis üres, és még kulcsa is van.
- Zseniális vagy – kommentáltam ironikus hanglejtéssel, miközben kinyitotta a szekrényt, kiszedte a tárat, majd az immár szétszerelt fegyvert elzárta. Kritikus szemmel méregettem tevékenységét. – És szerinted nekem majd lesz időm arra, hogy a nappaliba rohanjak, kinyissam a szekrényt, és összeszerkesszem a pisztolyt, miközben a rosszfiúk rám törik az ajtót?
Felém fordult, majd elnéző mosolyra húzta a száját, és közelebb sétált.
- Senki sem fogja rád törni az ajtót, de ha mégis, úgyis a pisztoly lenne a legutolsó dolog, ami az eszedbe jut – megállt előttem, és nem igazán hatotta meg durcás pillantásom. – Különben is – a fülem mögé simított egy arcomba göndörödő tincset, majd mosolyogva leengedte a kezét – van neked jobb fegyvered, annál a pisztolynál.
Nem tehettem róla, nem tudtam haragudni rá, úgy főleg nem, hogy igazából nem is akartam. Még mindig vidáman nézett a szemembe, és már éppen közöltem volna vele, hogy milyen egy manipulatív kis szemét, mikor megcsörrent a mobilja. Meg se nézte, ki keresi, csak a füléhez kapta.
- Collins – majd a pillantása egyik pillanatról a másikra elkomorodott. Mutatóujját felemelve egy pillanat türelmet kért, majd arrébb lépett, és az ablakhoz sétált. Halkan beszélt, úgyhogy csak néhány foszlányt sikerült elkapnom. – Mikor?... Nem, nem tudom… Ez biztos? Tizenöt perc és ott vagyok. – Letette, majd felém fordult. Az arca semmi jót nem ígért.
- Mi a baj? – léptem közelebb, és éreztem, hogy az idegesség a gyomromba kúszik. Sokáig nézett szótlanul, kifürkészhetetlen arckifejezéssel, mielőtt végre megszólalt.
- Sulivan Harpert tegnap éjjel meggyilkolták – mondta végül, nekem meg mintha ólom golyó zuhant volna a szívemre. Tyron minden rezdülésemet zsaru-szemmel figyelte. – Az előzetes vizsgálatok szerint lidércek ölték meg.

2009. augusztus 22., szombat

Élet a halál után - 7. fejezet/1.

A mai gyűlést a kórházban tartották. Persze csak átvitt értelemben, de tény, hogy az egész falka a váróban sorakozott, míg Chris az orvossal beszélt. Átmeneti kóma. Nincs maradandó szervi és idegi károsodás. Fel fog épülni. Még szerencse.
Nekem a csuklóm repedt meg. Enyhe agyrázkódást kaptam, a nyakamon Sully ujjai csúnya zúzódásokat hagytak, olyan volt, mint egy nem túl dekoratív nyaklánc. A sebek még csak vörösesben játszottak, de tudtam, hogy holnapra már a szivárvány különböző színeiben fognak virítani. Az orvos bent akart tartani egy éjszakára, de erősen tiltakoztam a dolog ellen, és mivel az eredményeim sem mutattak semmi életveszélyeset, vagy akár megfigyelésre érdemeset, az ügyeletes doktornő végül megadta magát, és elment, hogy megírja a kijelentőmet. Ez volt a napom csúcspontja. Sully-nak viszont napokig bent kell majd maradni. Igazából addig érezem biztonságban magam, amíg tudtam, hogy öntudatlanul fekszik egy kórházi ágyon. Talán önző, és gonosz dolog a részemről, de tapasztalatból tudtam, hogy a vérfarkasok milyen bosszúálló népség. Rettegni fog a lidércektől – és ezzel együtt tőlem is – mikor kilép a kórház ajtaján, és ettől csak még elszántabban igyekszik majd elpusztítani őket… akár velem együtt. Nem volt túl bíztató jövőkép.
Ami azonban a leginkább meglepett, az Christian reakciója volt. Nagyjából a mentőkkel egy időben érkezett, de szinte rám se nézett, rögtön abba a kocsiba szállt, ami Sully-t szállította. Nem állítom, hogy nem esett rosszul, de eddig még nem állt módomban beszélni vele. Azonnal az egyik kezelőbe vittek. Azt is egy nővértől tudtam meg, hogy az egész falka itt szobrozik, és hogy Sulivan fel fog épülni. Chris még csak be sem nézett, pedig már jó három órája feküdtem a kényelmetlen kórházi ágyon, előbb a vizsgálatok, később az eredmények miatt, most pedig már vagy negyed órája vártam az orvosra, hogy végre megjelenjen a szabadságomat jelentő papírokkal. Bár ha befutott egy sürgős eset, ez akár órákig is eltarthat. Volt már annyi kórházi tapasztalatom, hogy ezzel tisztában legyek.
Azt ugyan még nem tudtam, hogyan fogok hazajutni, és gyanítottam, hogy talán fel kellene hívnom valakit, de most igazán nem vágytam társaságra, arra pedig főleg nem, hogy faggatni kezdjenek. Már nem is számítottam rá, hogy Christian esetleg haza visz.
Az utóbbi időben rengeteget változott, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy az előnyére-e. A falka lett az új családja, szinte minden idejét velük töltötte, és tőlem valahogy… eltávolodott. Rossz érzés volt. Magányos. Eddig mindenben számíthattam rá, még akkor is, ha sokszor volt felelőtlen, és az estek kilencven százalékában én húztam ki a bajból. Hiányzott a régi Chris, de tudtam, hogy őt már sosem kaphatom vissza. Egy család feje lett, emberekről kellett gondoskodnia, és ettől hihetetlen módon megkomolyodott. Megpróbáltam beleférni ebbe az új életébe, de az utóbbi időben én is rengeteget dolgoztam, és kezdtem kételkedni benne, hogy ez valaha is sikerülni fog. Mintha kívülálló lettem volna. Ő élte a saját életét, és én is az enyémet. De ez így egyáltalán nem volt rendben.
Csodálkozva döbbentem rá, hogy Collins volt az, aki helyettesíteni kezdte Christ. Újabban őt hívtam, ha segítségre volt szükségem, és lassan már többet is láttam, mint a bátyámat. Ennek nem lett volna szabad így lennie.
Életem elemezgetéséből az ajtó nyikorgása riasztott fel. Odakaptam a fejem, és egyből megszédült a szoba. Lehunytam a szemem egy pár másodpercre, és mikor újra kinyitottam, már rendben voltam. Azért az agyrázkódás – még ha enyhe is – mégis csak agyrázkódás marad. Chris láttán akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, és szépen, lassan ülőhelyzetbe tornásztam magam.
- Azt hittem, már be se jössz – szólaltam meg, de ekkor jobban megnéztem az arckifejezését, és amit láttam, megfagyasztotta a mosolyomat. Zöld szemei komorak, és sötétek voltak, a vonásai feszültek és haragosak. Azt nem tudtam, rám haragszik-e, vagy Sully-ra, esetleg saját magára, de ahogy megszólalt, kétségem sem maradt afelől, hogy itt és ma, engem akar kikiáltani bűnbaknak.
- Örülj, hogy felépül – a hangja mély volt, tele elfojtott indulattal. Nem tudtam hová tenni dühét. Ebben a helyzetben én voltam a legkevésbé hibás.
- Igen, jól vagyok, köszönöm kérdésed – vágtam vissza, bár még mindig nem értettem, mi a fene ez az egész. – Elvégre csak agyrázkódást kaptam, és a légcsövem zúzódott meg. De végül is ez semmiség, szegény Sully szenvedéseihez képest.
Beljebb lépett, és ökölbe szorult a keze. Még a pulóver alatt is látszott, hogy a karján táncolnak az izmok, a nyakán megfeszültek az inak. Tudtam, hogy nem bántana, de az elmúlt óra eseményeit tekintve az idegeim még mindig nem voltak a legjobb formában. Hátrahőköltem, és megmarkoltam a kemény, kórházi lepedő szélét.
- Majdnem megölted – sziszegte.
- Ahogy ő is engem! – emeltem meg most már én is a hangom, és lecsúsztam az ágyról, hogy szemben állhassak vele. Szemei szikrákat szórtak, ahogy pillantását az enyémbe fúrta. – Mégis mit vársz tőlem, Chris? – tártam szét a kezem tanácstalanul. – Igen, megtettem. És a legkevésbé sem sajnálom.
Az arca eltorzult a dühtől, és sejtettem, hogy most rosszat szóltam.
- Faith, most átlépted a határt! – szinte őrjöngött, de ekkor már nálam is elszakadt a cérna. Éppen elég amortizált voltam anélkül is, hogy most a saját bátyámnak kelljen elszámolnom, azért, mert az egyik farkasa majdnem megölt. Nevetséges lett volna, hogy ha nem olyan átkozottul elkeserítő, mert most döbbentem rá, hogy már jó ideje többet jelentenek neki a farkasok, mint én. El sem hittem volna, ha most nem látom a szemében tükröződni a felismerésem igazát.
- Rám támadt Chris! És ne legyenek illúziód, nem csak ijesztgetni akart! – elfordítottam a nyakam, hogy a zúzódások, és Sully karmainak nyomai világosan látszódjanak – Meg akart ölni!
- Ezt nem tudhatod biztosan – rázta a fejét, de tudtam én, hogy ezt most ő sem érzi elegendőnek.
- De hiszen te is éppen ezért akartad, hogy elmenjek a gyűlésre! – pillantásomat az arcára szegeztem, de az érzelmek olyan gyorsan változtak rajta, hogy szinte nyomon követni sem tudtam – Ezért indultál utána! Betörte az ajtómat, már majdnem alakot váltott, nekem ugrott!
- És neked erre rögtön az a válaszod, hogy rászabadítod a kis kedvenceidet?
- Talán hagynom kellett volna, hogy megöljön?! – kérdeztem vissza. Egyszerűen el sem akartam hinni, hogy képes ezt számon kérni rajtam, mikor ez az egész annyira nyilvánvaló. Sully megtámadott a saját lakásomban, és szerinte még én vagyok a hibás?
- Lett volna más megoldás is – mondta, de a hangja már bizonytalanabbul csengett.
- Igen? És mégis mire gondolsz? Talán az jobb lett volna, ha belé eresztek egy golyót?!
Felmordult, és a hang nem emberi torokból jött. De ezúttal nem voltam hajlandó meghátrálni. Idegesen a hajába túrt.
- Te is pontosan tudod, mennyire félnek a lidérceidtől – csóválta meg a fejét.
- Ne aggódj, nem a lidércektől félnek. Hanem tőlem – a hangom keserű volt, ahogy kimondtam. De ez volt az igazság. Már régóta tudtam, de még magamnak sem akartam beismerni, hogy valójában tőlem rettegnek. Elvégre én tartottam a lidércek pórázát a kezemben…
- Talán nekik van igazuk – mondta halkan, de ekkor már nem nézett rám. Én pedig úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna a hátamba. El sem hittem, hogy ezt a tulajdon bátyám szájából kell hallanom.
- Ezt te sem mondhatod komolyan – meredtem rá kerekre tágult, hihetetlenkedő szemekkel.
Még mindig nem akart rám nézni, és ez talán beszédesebb volt minden szónál.
- Nem engedem, hogy többé a közelükbe menj.
- Ez még csak balesetből sem fordulhat elő – vágtam vissza, és nagyot nyeltem, a hangom megbicsaklott. Hihetetlen volt, hogy ez a beszélgetés valóban megtörténik. Hogyan juthattunk idáig?
- Suzannal sem találkozhatsz.
Felkaptam a fejem. Ez volt az a momentum, ami végleg kicsapta nálam a biztosítékot.
- Nem a falkád tagja vagyok Chris, hanem a húgod! Nekem te nem tilthatsz meg semmit!
- Ez igaz. De Suz-nak megtilthatom.
- Ne merd megtenni! – hördültem fel.
- Már megtettem – jelentette ki fagyosan – Sajnálom Faith, de így lesz a legjobb.
- Ha valamelyik farkasod még egyszer rám támad, nem fogja ennyivel megúszni – és ezt halálosan komolyan gondoltam. – A lidérceim meg fognak védeni.
- Tartsd őket pórázon!
- Csak akkor, ha te is képes leszel uralni a farkasaidat.
- A falkám tökéletesen kézben van! – csattant fel, és felém lépett.
- A lidérceimre ugyan ez vonatkozik! – néztem rá szenvtelenül, de az énem egy része minden egyes szóba belehalt kicsit.
- Megváltoztál – rázta a fejét. – Ezek csak halott piócák, én itt emberéletekről beszélek!
- Ezek a piócák hozzám tartoznak – feleltem csendesen – Az életem részei, épp annyira, amennyire az utóbbi időben te egyáltalán nem voltál.
Ez volt az utolsó döfés. Az arca megrándult, mintha pofon vágtam volna.
- Ezt nem gondolhatod komolyan.
- Márpedig komolyan gondolom – feleltem hidegen, de belül megremegtem.
Az orvos épp ekkor nyitotta ki az ajtót, kezében a papírjaimat tartotta. Valószínűleg érzékelte a megugrott feszültségszintet. Hol a bátyámra pillantott, hol pedig rám.
- Minden rendben?
Chris-re néztem, és mély levegőt vettem. Állta a pillantásomat. Itt egyikünk sem fog engedni, ez nyilvánvaló volt. Felsóhajtottam, és lassan megcsóváltam a fejem.
- Semmi gond – pillantottam a doktornőre, és elvettem a papírokat. – Köszönöm.
Felkaptam a dzsekimet, kiléptem a kórteremből és elindultam a hosszú folyosón. Hallottam, ahogy Chris kilép utánam, szinte éreztem a tekintete súlyát, ahogy követett a szemével.
- Tarts őket távol tőlem Christian – szóltam vissza a vállam felett. – Meg fogom védeni magam, ha ez még egyszer előfordul, és lehet, hogy nem leszek ilyen kíméletes.
De minden egyes szó, ami elhagyta a számat, sebet tépett magának odabent, és szörnyű volt a tudat, hogy komolyan gondolom. Valóban képes lennék megtenni, hogyha újra veszélybe kerülne az életem. Tudni sem akartam, mit tenne az Christiannal és velem. Valamit örökre megölne köztünk, abban biztos voltam. Ha csak az a valami nem pusztult el máris. Reméltem, hogy nem. Reméltem, hogy még tehetek valamit azért, hogy olyan legyen a kapcsolatunk, mint régen. Szerettem Chris-t, és nem akartam elveszíteni. De meghalni sem szerettem volna. Sajnos kénytelen voltam felállítani a prioritásaimat, és a lista élén a túlélés állt. Nem fogom hagyni, hogy az érzelmeim befolyásoljanak, hogyha ez az ára annak, hogy életben maradjak. Nagyon bíztam benne, hogy ezek után a többiek nem mernek majd próbálkozni. Hogy elég volt a példa, amit Sully-val statuáltam.
Taxival mentem haza. Kibámultam a sötét utcára, de alig láttam belőle valamit. Folyamatosan Chris szavai keringtek a fejemben, és egyszerűen képtelen voltam megemészteni őket.
A lidérceim a lakásomban vártak. Erősen, és elégedetten. Most rájuk sem bírtam nézni. A fürdőbe mentem, és beálltam a forró víz alá. Egészen addig áztattam magam, amíg már teljesen üresnek nem éreztem a fejem, és el nem fogytak a könnyeim. Akkor megtörülköztem, pólóba és sortba bújtam, majd befészkeltem magam a takaró alá. Azt hittem, sokára fogok csak tudni elaludni, de ahogy lehunytam a szemem, az álom szinte azonnal magával rántott. Ha álmodtam is valamit, másnap nem emlékeztem rá.

2009. augusztus 20., csütörtök

Élet a halál után - 6. fejezet/ 2.

Persze a megoldás nem hullott az ölembe, és hirtelenjében nem is nagyon tudtam, hol kezdhetném. És mivel a lidércek nem kifejezetten viselték jól Jay jelenlétét, kénytelen volt távozni, de megígérte, hogy ezúttal nem megy messzire. Meg akartam kérdezni, hogy mégis hol tervezik tábort verni, de csak elmosolyodott, és kámforrá vált. Idegesített a tény, hogy még mindig fogalmam sem volt róla, miért nem úgy látom őt, ahogyan a többi szellemet, de mivel nem ismertem túl sok szakmabelit, kivéve Josh-t és Philipet – az egyik tizenkilenc a másik egy híján húsz – nem tudtam senkivel összeülni egy kis konzultációra. Nathalie-nak érthető, és teljesen nyilvánvaló okokból nem terveztem megemlíteni a problémát, és bíztam benne, hogy Josh sem osztott meg vele túl sok részletet. Valahogy egyáltalán nem hiányzott, hogy túlságosan lelkesedni kezdjen a téma iránt. Doris Mclagen-t látásból ismertem, és nagy tekintélye volt a szakmában, de itt jelenleg nem démonról volt szó, ezért nem igazán hittem benne, hogy bármiféle hasznos információval állhatna elő.
Délfelé ettem valamit. Na, nem mintha annyira éhes lettem volna, de ez ember szervezetének néha szüksége van némi táplálékra az életben maradáshoz. Ez az egész Jay-ügy teljesen elvette az étvágyamat.
Végső kétségbeesésemben elővettem néhány szakirodalmat és lapozgatni kezdtem őket. Mire feleszméltem, már félnégy volt, az asztalt, a kanapét, és a foteleket pedig vastagon borították a könyvek, és kéziratok. Három és fél óra alatt egyetlen olyan könyv akadt a kezembe, amiben talán említésre méltó forrásra akadtam, de az sem volt több egy lábjegyzetnél.
A fajt ’Visszatérőnek’ nevezte. Olyan lelket értett alatta, aki a halála pillanatában eltávozott, később mégis visszatért, valami megmagyarázhatatlan indok kapcsán. Tehát átkelt már egyszer, nem úgy, mint az átlagos szellemek, akik haláluk után itt maradnak, mert valami ideláncolja őket. Bizonyos értelemben a Visszatérők is szellemek, de míg a normális szellemek a lélek egy darabjai, metafizikai kivetülései, addig ők a lélek maga. Zavaros? Hát nekem ötödszöri olvasásra sem tisztult ki kellőképpen a kép, pedig én elvileg még értek is hozzá. Már zúgott a fejem a sok haszontalan információtól, a szemeim pedig jojóztak a lapokon táncoló betűktől, úgyhogy bejelöltem a Visszatérőkről szóló oldalt, és becsuktam a könyvet.
Felálltam a kanapéról és kihajtogattam elgémberedett tagjaimat, majd a konyhába csoszogtam, hogy egy kis koffeint töltsek magamba. Kimerültnek éreztem magam, mintha egy maratont futottam volna le, és bár tisztában voltam vele, hogy ez a fáradtság kávétól nem fog elmúlni, azért erőteljesen próbálkoztam. Tudtam, hogy mindenképpen találnom kell valami megoldást, és azt is tudtam, mi lenne az, de próbáltam húzni-halasztani, amíg csak tehettem. Egyszerűen nem vette be a gyomrom, hogy a lidérceimet hagyjam a szomszédokból táplálkozni. Bíztam magamban annyira, hogy tudjam, képes lennék megfékezni őket, de mégis…
Bögrével a kezemben az ablakhoz léptem, és lenéztem az utcára. A szürkület kezdett bekúszni a házak közé, ahogy a vastag, nehéz hófelhők egyre inkább szétterjedtek az égen. A tél sehogy sem akart véget érni, és olyan volt, mintha a mindent átható hideg egészen a csontjaimba fészkelné magát. Szitálni kezdett a hó, én pedig felsóhajtottam, és elfordultam az ablaktól. Visszamentem a nappaliba, félrerugdostam néhány könyvet, és bekapcsoltam a tévét, remélve, hogy az majd eltereli a gondolataimat.
Nos, ez az elképzelésem nem igazán jött be, de öt óra magasságában megcsörrent a telefon. Suzan volt, és azt mondta, Chris beszélni akar velem. Meglepetten vontam fel a szemöldököm, és a hangomon érezhetően átütött a rosszallás, ahogy megkérdeztem:
- És mégis mióta nem bírja felemelni a telefont?
A lány hangján hallatszott, hogy kínosan érzi magát, amiért a közvetítő szerepét kell játszani.
- Sok dolga van… - próbált mentegetőzni, de ezt még ő is kevésnek érezte. Hát még én! A bátyám hajlamos volt eltűnni időnként, és hátra hagyni csapot-papot, de amióta megörökölte a falkát, kénytelen volt némi felelősségérzetet gyakorolni. Talán tényleg sok volt a dolga, talán tényleg annyira lefoglalják a falkával kapcsolatos teendők, hogy nem ér rá jelentkezni, de a két nappal ezelőtti kis incidens után többet vártam volna tőle, minthogy Suz-val üzenget.
- Hát persze – húztam el a szám. – És mi történt, hogy őfalkavezérsége látni óhajt?
Suz felsóhajtott.
- A gyűlés miatt. A múltkorit elhalasztotta. Azt akarja, hogy most te is ott légy.
Ha még ennél is jobban ráncolom a homlokom, biztosan úgy maradok. Azt hittem, ezt már megbeszéltük, nem is egyszer. Talán ha kevésbé lettem volna leamortizálva, hagyom Chris-nek, hogy tegyünk még egy próbát, de ma aztán pláne nem volt lelki kapacitásom a sok bizalmatlan arcot bámulni. Vagy az üres szobát, ha már itt tartunk.
- Nem megy Suz – csóváltam a fejem.
- Faith, Chris tényleg… szeretné, hogy el gyere – a hangja suttogássá halkult, ahogy hozzátette – Van egy kis gond az egyik farkassal és Chris aggódik érted.
Kiegyenesedtem ültömben. A fásult nemtörődömségemet, mintha elfújták volna.
- Miről beszélsz?
Néhány hosszú másodpercig néma csend volt a vonal túlsó végén.
- Néhányan… Várj egy kicsit, kimegyek a teraszra – Ruhasúrlódást hallottam, aztán némi motozást, végül már normál hangerőn szól a telefonba. – Szóval, néhány nem igazán kedvelnek téged.
- Úgyis mondhatnám, hogy utálnak, de ez nem újdonság Suz – türelmetlenkedtem. – Mi a gubanc?
- Az egyik srác azt mondta Chris-nek, meg kell szabadulni a lidérceidtől, de ha tőlük nem tudunk, akkor tőled is – mély levegőt vett. Én lélegezni is elfelejtettem. – Chris persze elkente a száját. Még sosem láttam ilyennek, szinte őrjöngött. Közölte vele, hogyha csak egy ujjal is hozzád ér, megöli.
- Ki volt az? – kérdeztem, és nem éreztem annyira rémültnek magam, mint az normális lett volna.
- Sully – felelte egy hosszú pillanat múlva.
Ha azt mondom, meglepett a hír, hazudok. Sosem kedveltem Sulivant. Egyszer, régen majdnem meg is öltem. Mindig is ő volt az, aki leginkább tartott a lidérceimtől, és a félelem sokszor agresszivitást szül. Ő is itt volt két napja, mikor megfenyegettem az egész bagázst, hogyha nem takarodnak el a lakásomból, rájuk eresztem a lidérceket. Talán ez volt nála az utolsó csepp.
- Sejthettem volna – sóhajtottam, hátra hajtottam a fejem a kanapé támlájára, és lehunytam a szemem. Már csak ez hiányzott. Mintha nem lenne éppen elég problémám.
- Faith, Chris szeretné, ha eljönnél – Suz hangja szinte már könyörgőn, kétségbeesetten csengett. – Sully-t ma reggel óta nem látta senki. Fogalmunk sincs, merre van.
Na, erre felpattant a szemem.
- Chris szerint lehet, hogy meglátogat? – kérdeztem élesen.
- Nem tudom – kihallottam a szavai mögül a tanácstalanságot, és szinte láttam magam előtt, ahogy tehetetlenül széttárja a kezét. – De Chris jobban örülne neki, ha legalább ma este szemmel tudna tartani.
Hosszan kifújtam a levegőt.
- Ő most hol van?
- Kint az utcákon. Sully-t keresi.
Világos. Tehát Chris tényleg tart tőle, hogy Sully esetleg úgy dönt, felkeres. Ezek után mi mást mondhattam volna?
- Egy óra múlva ott vagyok.
- Rendben.
Mindketten letettük. Aztán csak ültem a kanapén, és nem akartam elhinni, hogy újra kezdődik. Megint vadászik rám egy vérfarkas, de ezúttal nem értelmetlen bosszúból, hanem félelemből. Egyik variáció jobb, mint a másik. Megcsóváltam a fejem, és a hálóba mentem, hogy átöltözzem.
A lidércek az ágyam felett keringtek, éhesen, türelmetlenül. Igyekeztem tudomást sem venni róluk, kibújtam a pulcsimból, és felvettem egy másikat. Copfba fogtam a hajam, és leakasztottam a vállfáról a fekete bőrdzsekimet. Nem, nem igazi bőr, csak mű. Nem vagyok az a megszállott állatvédő, de valahogy mindig is kellemetlenül éreztem magam, ha valami olyasmit kellett magamra vennem, amiben előtte néhány hónapja még egy állatka mászkált. Valahogy nem tartottam túl fair dolognak.
Egyszer csak megszólalt a csengő. Rögtön az ajtó irányába kaptam a fejem, és összeszorult a torkom. Na erre rögtön felütötte bennem a fejét a kis hangocska, hogy ez nem más, mint színtiszta paranoia. Suz alaposan beleültette a bogarat a fülembe.
Mély levegőt vettem, és magabiztos léptekkel az ajtóhoz mentem. Elfordítottam a kulcsot, de a láncot rajta hagytam. Nem, ez nem paranoia, csak egészséges óvatosság. Abba pedig még nem halt bele senki.
Ahogy résnyire nyitottam az ajtót, ismerős szempár került a látómezőmbe. Magas volt, nálam vagy jó tizenöt centivel magasabb, a haja sötétbarna, a szeme szinte fekete. Most olyan árnyékok bujkáltak a pillantása mélyén, amit saját lelki nyugalmam érdekében, talán jobb lett volna nem látnom. A hangom nyugodt volt és magabiztos, de a kezem úgy markolta az ajtófélfát, mintha odaszögelték volna. Csak azért nem csaptam az orrára az ajtót, mert a büszkeségem nem engedte.
- Sully – köszöntem, a hangom szinte már unottan csenget – Tudsz róla, hogy a bátyám éppen téged keres?
Nekidőlt az ajtónak, a lábát a résbe nyomta, hogy véletlenül se tudjam becsukni, és közelebb hajolt.
- Igen, tudok róla. De gondoltam, beszélgethetnénk. Régen dumáltunk.
Rossz szöveg, nagyon rossz. Ráadásul a szavaiban bujkáló rejtett fenyegetés sem kifejezetten győzött meg arról, hogy be kellene engednem a lakásomba.
- Nincs miről beszélnünk.
- Szerintem pedig van – a lánc megfeszült, az ajtó keservesen nyikorogni kezdett, ahogy megpróbálta benyomni. – Nem igazán szeretjük a lidérceidet.
Nem léptem hátrébb, de elhajoltam a réstől. Karba fontam a kezem, és a félfának dőltem, mintha egyáltalán nem érdekelne a burkolt hadüzenet, valójában azonban az idegeim pattanásig feszültek.
- Ők sem rajonganak értetek – közöltem, mire mélyen, gyomorból felhördült, és még jobban nekifeszült az ajtónak.
- El kell menniük – jelentette ki, de szavainak vége morgásba fulladt.
- Az nem fog menni – ráztam a fejem. Most már nem érdekelt a büszkeség, hátráltam egy lépést, és ujjaimat a kilincsre fontam. – Tűnj innen Sully!
Nem mondhatnám, hogy komolyan vett. A keze villámgyorsan benyúlt, hogy elkapja a nyakam, de kitértem előle, nem ért el. Karmok siklottak elő, az ujjai hegyéből, és beletéptek az ajtófélfába. Az ajtó megremegett a keretében, én pedig hátra ugrottam, de nem voltam elég gyors.
A gyenge fém lánc hatalmas reccsenéssel szakadt ki a foglalatból, szilánkok záporoztak mindenfelé, a kicsapódó ajtó nekem vágódott, én pedig hanyatt estem, és bevertem a fejem a fal egyik kiszögellésébe. A deja vu belém vágott. A francba, már megint – hasított belém a gondolat kótyagos tudattal, ahogy megpróbáltam felülni. Nem is olyan régen, alig néhány hónapja egy farkas már megpróbált megölni a saját lakásomban. De volt egy kis különbség, aközött és a mostani eset között. Most meg tudtam magam védeni.
Mintha csak parancsra tennék, a lidércek kisiklottak a falakból, fehér jelenésekként izzottak a sötét előszobában. Homályos szemekkel láttam, hogy Sully belép a lakásba, a pofája már félig farkasé. Rám villant a tekintete, és megindult, hogy néhány hosszú lépéssel átszelje a kettőnk közt lévő rövid távolságot.
- Ne csináld – figyelmeztettem, de nem állt meg. Elkapta a nyakam, és felemelt a földről. Éreztem, ahogy a karmai a bőrömet karcolják, egyenletes morgása begyűrűzte a csendet, és végig rezonált a gerincemen. Belenéztem a sötét szemekbe, és kerestem valakit, aki talán még otthon van odabent, de az elvakult rettegésen, és gyűlöleten kívül nem találtam senkit. – Ne kényszeríts – leheltem, de kép kezdett hullámzani előttem, ahogy egyre fokozta a szorítást a torkomon. A vér vékony erekben csordogált a pulóverem nyakába, beleivódva az anyagba. A lidércek türelmetlen éhsége az agyam egy hátsó zugában lüktetett, és már nem bírtam tovább. Fuldokolni kezdtem, a halál árnyai a szemem előtt táncoltak, és akkor megérett bennem a döntés. A túlélési ösztön erősebb volt, és én bármi áron életben akartam maradni.
- Tiétek – súgtam erőtlenül, de nem is vártak több bíztatásra.
Éreztem, ahogy nekiiramodnak, Sully felkiáltott, és hirtelen a földön találtam magam, elhagyatott rongybabaként, összetörve a fal tövében. Köhögni kezdtem, a torkom égett, a szemem könnybe lábadt, ahogy sérült légcsövemen át levegőt vettem. Aztán megéreztem az energiát. A hajam meglebbent a szelétől, ahogy a lidércek kiéhezett hiénafalka módjára vetették rá magukat a koncra. Most éreztem csak igazán, mennyi mindent vettek el tőlem az utóbbi időben, amióta éheztek. Most, hogy visszaadták. Mintha újéletre keltem volna, és velük együtt szívtam magamba Sully életerejét. Szükségem volt rá, velük együtt én is feltöltődtem, szinte éreztem, ahogy belém áramlik az erő, hogy szinte én is ragyogni kezdek.
- Ne! – sikoltotta Sully, és ez a kétségbeesett hang volt az, ami visszarántott a valóságba. A tekintetében tükröződő rettegés örökre az elmémbe égett, tudtam, hogyha lehunyom a szemem, mindig látni fogom, újra és újra. Aztán elernyedt az arca, a szemei fennakadtak.
- Elég! – kiáltottam rájuk, mire a mentális póráz megfeszült, és nem tehettek mást, vonakodva elengedték. Ahogy rájuk pillantottam, az alakjuk tisztán kivehető volt, még mindig csak fehér jelenések, de sokkal tömörebbek – jobb szó híján – élettel telibbek lettek. A bennük cirkuláló energia belém is átszivárgott, és minden tiltakozásom ellenére kénytelen voltam beismerni, hogy jó érzés. Fantasztikus. Néhány pillanatig gyönyörködtem csak bennük, aztán remegő kézzel előhalásztam a telefont a zsebemből, és hívtam a mentőket.

Élet a halál után - 6. fejezet/ 1.

Mereven, üveges tekintettel bámultam ki a kocsi szélvédőjén, az alattunk elsuhanó aszfalt felfestéseire függesztve a tekintetem, és egy szót sem szóltam. Josh azóta nem tudott kihúzni belőlem egy árva mukkot sem, mióta sikerült összevakarnom magam a lépcsőről, és letámolyogni a kocsihoz. Zokszó nélkül ültem be az anyósülésre, mert úgy éreztem, a világ túlságosan is tompa, és életlen körülöttem, így pedig nem szívesen tekergettem volna a kormányt. Tehát ezt a feladatot Josh-ra bíztam, aki – miután egy ideig némán cik-cakkoltunk a forgalomban – közölte, hogy most inkább haza visz. Nem ellenkeztem. Nem éreztem úgy, hogy most képes lennék megállni Nathalie előtt. Nem voltam kíváncsi a faggatózására, és nem akartam belenézni a vesébe látóan nyugodt, és arrogáns szempárba. Ma már megtettem mindent, amit csak lehetett. Megmentettem a lányt, kiidéztem belőle a szellemet – vagy bármi is volt az, amivé Jay az utóbbi pár hónapban vált. Nathalie elégedett lehet. Bár valójában jelenleg a legkevésbé sem érdekelt, mivel lenne elégedett, vagy mivel nem. Csak haza akartam menni, magamra zárni az ajtót, és olyan egyedül lenni, amennyire csak a lidérceim állandó jelenléte mellett ez lehetséges.
Bármerre néztem, akaratlanul is mindenhol Jay-t kerestem a tekintetemmel. Az arcára kiülő megdöbbenés, a meglepett hangja… mind beleégette magát az agyamba, és csak arra vágytam, hogy újra feltűnjön. Beszélni akartam vele. Beszélnem kellett vele!
- Faith – érintette meg Josh finoman a vállam, és csak most jutott el a tudatomig, hogy a kocsi áll, és hogy már nyílván jó ideje szólongathat. Lassan fordítottam felé a fejem, mintha részeg lennék, vagy mintha hosszú álomból ébredtem volna. Aggodalom csillogott a szemében, és láthatóan azon gondolkozott, nem kellene-e inkább kórházba vinnie.
- Jól vagyok – szólaltam meg végül. – Ne haragudj.
- Biztosan jól érzed magad? – vonta össze kétkedve a szemöldökét, mint aki egy szavamat sem hiszi.
Mély levegőt vettem, és megpróbáltam bíztatóan rámosolyogni, bár a hatást nagyban rontotta, hogy közben a sírás kaparta a torkom, a szemem pedig fénylett a visszafojtott könnyektől. Nem is tudom, miért tört rám hirtelen a sírhatnék, mindesetre össze kellett szednem magam, nehogy megint itatni kezdjem az egereket. Josh keze az arcom felé nyúlt, hogy megsimogasson, de elhúzódtam előle, és kilöktem a kocsiajtót. Tudtam, hogyha vigasztalni kezdene, már semmi sem szabhatna gátat a könnyeimnek, és azt nem akartam. Az első néhány hétben éppen elég éjszakát sírtam végig, hogy egy életre elegem legyen belőle. A rémálmok épp csak kezdtek elmúlni, erre Jay felbukkan, és minden újra összeomlik. Pedig szentül meg voltam győződve arról, hogy túltettem magam rajta. Hogy már nem nyom agyon a bűntudat a halála miatt, és tovább tudok lépni. Hát tévedtem.
- Faith – szállt ki Josh is, és az autó teteje felett rám pillantott. – Nem kellene inkább…
- Nem, dehogy – vágtam a szavába. Megkerültem a kocsit, mellé léptem, és elvettem tőle a kulcsokat. A szemébe néztem, és próbáltam határozottságom maradékait egy utolsó hazugság erejéig összekaparni, hogy legalább félig hihető legyen, amikor azt mondom: - Semmi bajom. Tényleg. Csak kimerültem, ez minden. De jól vagyok – ez olyan keservesre sikeredett, hogy muszáj volt korrigálnom rajta – Jól leszek.
Felsóhajtott, de aztán nem kezdett vitatkozni. Az elmúlt hetek, hónapok feszültsége után, ez szinte már felszabadító volt. Szinte. Lenézett rám, két kezébe fogta az arcom, és homlokon csókolt, majd ellépett, mielőtt még túlságosan elérzékenyülhettem volna a gesztuson.
- Vigyázz magadra, Faith, rendben?
Szótlanul bólintottam, majd sarkon fordultam, felmentem a kapuhoz, vissza sem nézve beléptem, és felszaladtam a lépcsőn. Mire a lakásomhoz értem, úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Levegő belélegezhetetlenül sűrű volt, szinte fojtogatott. Sosem voltam az a pánikrohamra hajlamos típus, és nem most kívántam elkezdeni. Remegett a kezem, és a csak sokadik próbálkozásra sikerült a kulcsot a zárba illesztenem. Úgy vágtam be magam mögött az ajtót, mint akit üldöznek, és a falnak támaszkodva lecsúsztam a földre. Felhúztam a térdeimet, és a kezembe temettem az arcom. Megpróbáltam mélyen, egyenletesen lélegezni, és ezt egészen addig ismételtem, míg már biztos voltam benne, hogy nem fog a fejemre omlani a mennyezet.
Mikor már úgy éreztem, kellőképpen lehiggadtam, talpra löktem magam, és közben sűrűn áldottam az eget, hogy senki sem volt tanúja ennek a kis összeomlásnak. A lidérceket kivéve, de tudtam, hogy ők úgy sem adják tovább senkinek. A kanapé támlájára dobtam a kabátomat, majd a fürdőbe mentem, megengedtem a hidegvizet, és alaposan megmostam az arcom. A hajam a szemembe hullott, néhány tincs vizesen göndörödött az arcomba. Idegesen hátrasöpörtem őket, és belebámultam a tükörbe. A vízcseppek végig folytak a nyakamon, bele a pulóverembe, de nem érdekelt. A pupilláim egészségtelenül nagyra tágultak, szinte nem is látszott az íriszem, a bőröm viaszfehér volt, betegesen sápadt. A francba is, ramatyul néztem ki. Nem kellett volna, hogy ennyire megviseljen, hiszen annyi szellemet láttam már. Igaz egyet sem teljes manifesztációban, de akkor is. Úgy reagáltam, ahogy bármely laikus tenné, ha szellemet lát, ez pedig semmiképpen sem nevezhető profi viselkedésnek olyasvalakitől, aki gyakorlatilag csecsemő kora óta a halottakkal trafikál. Ez így minden volt, csak nem normális.
Begörcsölt a kezem, olyan erősen szorítottam a mosdó szélét. Mély levegőt vettem, és elfordultam a tükörtől. Képtelen voltam szembenézni a benne látott, ijedt arccal. Tennem kellett valamit, és már azt is tudtam, hogy mit. A megoldás olyan hirtelen öltött testet bennem, hogy szinte magam is meglepődtem. Lekaptam a fogasra akasztott törülközőt, megtöröltem az arcom, és lerogytam a kád szélére. A térdemre támasztottam a könyököm, a kezembe temettem az arcom, és lehunytam a szemem.
Nem volt nagydolog. A kötelék még mindig jelen volt, éreztem, ahogy megfeszül, ahogy jobban koncentrálok, hiszen nem is olyan régen már megidéztem őt. Igaz, nem egészen szokványos módon, de mégis csak szólítottam, és ő felelt nekem. Most csak elég volt felidéznem, és szinte fizikailag is éreztem, hogy közeledik. Mintha egy hosszú folyosón jönne felém, és ahogy közelebb ért, egyre inkább ki tudtam venni az alakját, az arcvonásait… Aztán meghallottam a hangját. Olyan közelről, olyan tisztán, hogy szinte beleszédültem.
- Ezt ne csináld még egyszer – nyögte zihálva, mintha rohant volna, én pedig lassan, vontatottan pillantottam fel az ujjaim közül és felsóhajtottam.
Pontosan olyan volt, mint emlékeztem rá. A haja egészen sötétbarna, a szeme lélegzetelállítóan mélyzöld. És nem csak a színe volt ismerős, hanem a kifejezés is, ami benne ült. A bizonytalanság, a makacsság… és még valami, amiről azt hittem már sohasem fogom látni: hit, és végtelen bizalom, hogy én majd ki tudom húzni a bajból. Megpróbáltam. Nem sikerült.
- Jó, hogy itt vagy – szólaltam meg halkan, kezemet az ölembe ejtve. Még mindig nem egészen hittem, hogy tényleg ennyire valóságos, hogy nem csak képzelem az egészet. Már pedig nem képzeltem. Egészen kicsi koromtól tisztában vagyok vele, hogy a halottak valóban itt vannak, és nem csak az én agyam szüleményei. Most mégis nehéz volt felfogni. Ha eddig is itt volt, miért nem láttam egyszer sem, az elmúlt két hónapban? – Hol voltál eddig? – suttogtam, és megcsóváltam a fejem.
- Én… Nem tudom.
Tanácstalannak látszott, mintha ő maga sem értené, mi történik vele. Maga elé meredt, mintha a fürdőszoba csempe fugáját vizsgálgatná, végül rám pillantott, és az arckifejezése olyan szívszorítóan kétségbeesett volt, hogy önkéntelenül is felé nyújtottam a kezem, mintha megérinthetném. Ő is felém mozdult, aztán észbekapott, leengedte a kezét, és fájdalom villant a szemében.
- Nem tudod, mi történt veled, miután… - egyszerűen nem bírtam végig mondani. Így is láttam, ahogy összerándul, ahogy visszaemlékszik. Nekem még végignézni is szörnyű volt. Tudni sem akartam, milyen lehetett végigélni.
- Nem emlékszem – suttogta.
Felálltam a kád pereméről, és elé léptem. Magasabb volt, mint én, és most éppen olyan fiatalnak, és reményvesztettnek látszott, mint mikor legelőször találkoztam vele.
Rám pillantott, és láttam az arcán, hogy legszívesebben megérintene, de nem merte megpróbálni, mert nem akarta látni, ahogy a keze nyomtalanul átsiklik a bőrömön.
- Többé ne menj sehová – néztem a szemébe. – Ki fogom deríteni, mi történt veled, megígérem.
Reméltem, hogy ezt az ígéretemet végre be fogom tudni tartani. Sovány vigasz. Nagyon sovány.

2009. augusztus 16., vasárnap

Élet a halál után - 5. fejezet

Előrementem, le a kocsihoz, miközben Nathalie közölte Josh-val a tényeket, és még a lépcsőházban előhalásztam a mobilomat a zsebemből. Nem érdekel, mit mondott Nathalie, mindenképpen fel akartam hívni Veronicát. Lehet, hogy vele még nem volt tapasztalatom, de abban is biztos voltam, hogy ilyen érzelmi feszültségek mellett Josh nem igazán lehet a segítségemre.
Kikerestem a telefonkönyvből Veronica számát, és megnyomtam a hívás gombot. A negyedik csengésre már fel is vette.
- Szia Faith! – a hangja fiatal volt, lelkes… ártatlan. Ő még nem látta az élet sötétebb oldalát, még tudott hinni a csodákban, amikben én már réges-régen nem.
- Szia Veronica, mit csinálsz most?
- Úgy érted, ráérek-e? – lehet, hogy ártatlan volt, de nem hülye. Mindig is gyorsan kapcsolt, és vész esetén sem blokkolt le.
- Úgy – hagytam rá. – Van egy címem, és lehet, hogy elkélne majd egy kis segítség.
Beszálltam a kocsiba, ráadtam a gyújtást, és maximumra tekertem a fűtést.
- Cím?
Elővettem a kis cetlit, és felolvastam neki.
- Mikorra érsz oda? – kérdeztem, és a szemem sarkából láttam, ahogy Josh kilép az épületből és a kocsi felé veszi az irányt. Nem érdekelt, ha hallja a beszélgetést, elvégre úgyis meg fog tudni mindent, ha odaértünk.
- Tizenöt perc. Nagyjából – hiába próbálta elnyomni, én kihallottam a szavai mögül az izgatottságot. Még abban a stádiumban volt, hogy minden kínálkozó terepmunkának tudott örülni. Rólam már régen lekopott ez a boldogság-máz. Ha jobban belegondolok, sosem voltam kellőképpen lelkes, mikor Nathalie új címet nyomott a kezembe.
Josh kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, és szó nélkül behuppant mellém.
- Remek, kösz Veronica – feleltem és kinyomtam a telefont.
- Ha jól emlékszem, nem véletlenül jövök éppen én veled – szólalt meg nemtörődöm hangon, blazírt arckifejezéssel.
Felsóhajtottam, rükvercbe tettem a sebváltót, és kifaroltam a parkolóból. Amíg a kormányt tekergettem, és egyesbe váltottam, végig azon gondolkoztam, mi lenne az a válasz, ami nem indít el megállíthatatlan vádaskodás-lavinát. Sajnos, az amúgy remek intuícióim éppen ezt a pillanatot választották, hogy szabadságolják magukat.
- Te is tudod, hogy a jelen szituációt tekintve, nem éppen te vagy a megfelelő segítség.
- Jelen szituációt tekintve? – ismételte művi hitetlenkedéssel, némi gúnnyal a hangjában és színpadiasan felhúzta a szemöldökét. – Mégis mire célzol?
Csak megcsóváltam a fejem. Nem akartam belesétálni ebbe a zsákutcába, úgyhogy inkább nem szóltam semmit. Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a kérdését. Gyakrabban kellene ezt a trükköt alkalmaznom, ahelyett, hogy teljességgel értelmetlen vitákba bonyolódom. Hm, talán kezd benőni a fejem lágya? Chris biztosan csak röhögne ezen az elméleten…
De Josh-t nem kifejezetten érdekelte a reakcióm nyilvánvaló hiánya. Folyatta, mintha csak arra játszana, hogy felhúzzam magam, és veszekedni, vagy ne adj’ Isten védekezni kezdjek.
- Ja, hogy arra a reggeli hívásra gondolsz, mikor Collins vette fel a telefonodat? Ó, azzal semmi problémám, elvégre csak „dolgoztatok” – mutatott idézőjelet az ujjaival, de ha ez nem is tette volna egyértelművé, a hangsúlya ékesen bizonyította, hogy egy szavamat sem hiszi.
Ha azt várta volna, hogy magyarázkodni kezdjek, akkor elszámolta magát. Semmi okom mentegetőzni! Semmi sem történt az este. Nem kell lelkifurdalást éreznem miatta. De ha valóban így gondoltam, miért próbáltam ilyen bőszen meggyőzni saját magamat? A fenébe, legalább magammal szemben legyek őszinte, ha már vele nem vagyok.
- Gyerekesen viselkedsz – csóváltam meg a fejem, a hangom nyugodt volt, és leereszkedő, mintha egy hisztis óvodással beszélnék, valójába azonban próbáltam rendezni a bennem dúló káoszt.
Most nem foglalkozhatok ezzel, mindjárt megérkezünk a címre, ahol Vanessa Thompson ki tudja milyen állapotban vár ránk, hogy segítsünk rajta. Most nem kezdhetek önelemzésbe.
- Én viselkedem gyerekesek, Faith? – csattant fel, most már leplezetlen dühvel és sértettséggel a hangjában – Te nem vagy hajlandó tudomást venni arról, ami az orrod előtt van, és én viselkedem gyerekesen?
- Josh! – tapostam ingerülten a fékbe egy piros lámpánál várakozó hosszú sor előtt, és sikerült nem belehajtanom az előttem álló autóba, bár csak egy hajszálon múlt. Felé fordultam, és az ölembe ejtettem a kezem – Elég! Ha képtelen vagy elvonatkoztatni, akkor szállj ki, és menj vissza! Én így nem tudok dolgozni!
Farkasszemet néztünk, végül ő volt az, aki elkapta a tekintetét, és kibámult a szélvédőn.
- Elegem van ebből, Faith – sóhajtotta és a hangjában már nyoma sem volt annak a sértett dühnek, amivel az előbb nekem támadt. Egyszerűen csak lemondó volt, és szomorú. Szinte hallani is fájt. Mély levegőt vettem, és nem tudom, mit mondtam volna, mikor valaki mögöttünk teljes erővel ráfeküdt a dudára. Kapkodva tettem sebességbe a kocsit, és a gázra léptem.
Az út hátralévő tíz percében egyetlen szó sem hangzott el köztünk, de a csend szinte fülsiketítő volt. Rám telepedett, mint egy súlyos kéz, úgy éreztem, szinte agyon nyom. Megkönnyebbülés volt végre leállítani a motort, és kiszállni a kocsiból, főleg, hogy Veronica már ott volt, és a kapuban állva várt minket. Még soha ne örültem ennyire annak, hogy látom.
Alacsonyabb volt, mint én, de talán csak néhány centivel. Hosszú, egyenes szálú, barna haja a válla alá ért, a szeme nagy volt és kék. Az arca kedves, és nyílt, de a tekintetében intelligencia csillogott, és tudtam, hogy a törékeny külső mögött egy igen tehetséges boszorkány rejtőzik.
- Sziasztok – lépett elénk mosolyogva, és ha érzékelte is a megugrott feszültség szintet, ügyesen tudott úgy tenni, mint akinek a világon semmi sem tűnt fel. Sokkal tapintatosabb volt, mint Nathalie.
- Régóta vársz? – kérdeztem, miközben igyekeztem viszonozni a mosolyt, majd szemügyre vettem a kapucsengőt, a huszonnégyes számot keresve.
- Csak néhány perce érkeztem – vont vállat, és valószínűleg feltűnt neki, hogy egyikünk sincs épp csevegős kedvében, mert csak a lényegre szorítkozott. – És most mivel van dolgunk?
- Valójában – feleltem, miközben megtaláltam, és hosszan benyomtam a kaputelefon gombját – úgy fest, egy szellem szállt meg egy embert.
Nem hördült fel, nem kezdett hitetlenkedni, ami azt bizonyította, hogy nyilvánvalóan nem fogta fel, mit is jelent ez. Nem volt vele tisztában, hogy ez a jelenség mennyire nem normális. Josh a lány reakcióját, vagyis inkább annak hiányát figyelte, majd sokatmondóan felvonta ez egyik szemöldökét és rám pillantott. Nem kellett megszólalnia, így is értettem, mire gondol: ha még azt sem tudja, mit jelent, hogy szellemek embereket szállnak meg, mit keres itt egyáltalán?
Veronica figyelmét nem kerülte el a néma kommunikáció.
- Miről maradtam le?
Felsóhajtottam, és már éppen magyarázni kezdtem volna, mikor a kaputelefon recsegve életre kelt.
- Igen? – szólt bele egy zaklatott női hang, én pedig fél füllel hallottam, ahogy Josh magyarázni kezd Veronicának.
- Itt Faith Donovan, maguk telefonáltak a megszállás miatt…
- Öhm… igen – még a borzalmas akusztikán keresztül is hallani lehetett, ahogy a megkönnyebbülés hullámai elárasztják az étert. – Jöjjön be.
Az ajtó felzümmögött, mi pedig besorjáztunk a lépcsőházba.
- De ha szellemekről van szó, akkor én mit keresek itt? – kérdezte Veronica, akit Josh már egyértelműen beavatott a vázlatos eseményekbe.
- Kérdezd a nekromanta kisasszonyt – a férfi hangjából vastagon kicsorduló gúny hallatán önkéntelenül is grimaszba rándult a szám sarka.
- Mert lehet, hogy segítségre lesz szükségem – feleltem, mély levegőt véve, majd elindultam a lépcsőn. A négyemeletes házban nem volt lift.
- De én nem is konyítok a halottakhoz – hallottam Veronica meglepett hangját a hátam mögül. Megtorpant mögöttem, mire én is megálltam, és hátrafordultam. A lánynak láthatóan fogalma sem volt arról, mi folyik itt, Josh viszont szemmel láthatóan élvezte a szituációt, és cinikus kis félmosoly bujkált a szája szegletében, mintha csak azt mondaná: én megmondtam. Túl hosszú lett volna, ha most akarom az egészet elmagyarázni, viszont nem volt rá egy fél napunk, hogy a lépcsőházban tartsunk kupaktanácsot. De ennél egyszerűbb módja is volt annak, hogy kipróbáljam, tudnám-e Veronica erejét katalizátorként alkalmazni.
Előre nyújtottam a jobb kezem, tenyérrel felfelé.
- Add a kezed.
Értetlenül bámult rám.
- Most nincs időm elmagyarázni, de valamit ki kell próbálnom. Igazad van, tényleg nem értesz a halottakhoz, és ha mégse tudsz nekem segíteni, az jobb, ha most derül ki – mondtam, kezemet még mindig feléje nyújtva.
Látszott rajta, hogy nem érti, de nem akadékoskodott, egyszerűen csak a kezembe tette a kezét. Lehunytam, a szemem, és mély lélegzetet vettem. Az utóbbi két hónapban nem produkáltam túlságosan látványos fejlődést, legalábbis Nathalie szerint, de ahhoz éppen eléggé megnőtt a hatalmam, hogy akkor alkalmazzam, amikor nekem tetszik. Mint egy légzsilip. Ha nincs szükségem rá, egyszerűen lezárom, és bármikor újra kinyithatom, ha használni akarom.
Mintha jeges higany áramlott volna végig az ereimben, és megéreztem a halál leheletét. Magamba szívtam, és hagytam, hogy átfolyjon rajtam, mintha csak kinyitnék egy csapot. Éreztem Veronica erejét is, mélyen, a felszín alatt, de annyira más volt, mint az enyém, annyira különbözött, mint a tűz és a víz. Az övé forró volt, mint a prérin vágtató homokvihar, az enyém viszont a sírok között cikázó szél jeges áramlása. Nem lesz ez így jó…
Hirtelen egy másik kéz ragadta meg az enyémet, én pedig úgy éreztem, egy energia vihar közepébe csöppentem. Mintha villámok cikáztak volna körülöttem, fagyos, szédítő villámok. Veronica keze lehullott rólam, mintha megégettem volna, pedig ez nem forró volt, hanem jeges. A hideg szél az arcomba fújt, majd Josh megragadta a derekamat és magához rántott. Ha eddig viharnak éreztem, akkor most már olyan volt, mint a hurrikán. Az a fajta, ami fákat csavar ki tövestül, és letépi a házak tetejét. Benne éreztem Josh tehetetlen dühét, a vágyakozást, az elutasítás fájdalmát, a mardosó féltékenységet… Az erő szele felkavarta a levegőt, a hajam az arcom előtt kavargott, és semmi mást nem láttam, csak Josh haragtól fénylő, tengerkék szemét. Végig simított az arcomon, az érintése jegesen vibráló csíkot hagyott maga után.
Aztán elcsendesedett. Nem rögtön tűnt el, mint mikor kirántjuk a zsinórt a konnektorból és elalszik a lámpa, hanem mint mikor kihúzzuk a dugót egy kádból, és lassan, fokozatosan apad el a víz.
Zihálva álltam, a tenyeremet Josh mellkasának támasztva, és igyekeztem függőlegesben tartani magam. Ilyet még soha nem éreztem, még a legutóbbi alkalommal sem, mikor hasonlót csináltunk. Tényleg, ennyire megnőtt volna a hatalmam? Vagy egyszerűen csak Josh ennyire erős, és eltitkolja? Felnéztem az arcába, ő is kapkodva szedte a levegőt, a keze még mindig a derekam körül. Magához szorított, és a szája szélén diadalittas mosoly játszott.
- Így kell ezt csinálni – a hangja karcos volt a megerőltetéstől.
Nem tudom, mit mondtam volna, vagy hogy egyáltalán meg tudtam volna szólalni, de ekkor Veronica megköszörülte a torkát a hátunk mögött, mi pedig úgy rezzentünk össze, mint az édességlopáson rajta kapott kisgyerekek.
Felé kaptam a fejem, de még nem bontakoztam ki Josh öleléséből. Nem voltam biztos benne, hogy képes lennék megállni, a keskeny lépcsőfokon.
- Azt hiszem, nekem itt nem sok hasznomat veszitek – a hangja nem volt megbántott, sőt, mintha magában nevetett volna rajtunk. De be kellett látnom, hogy igaza van. Óvatosan távolabb léptem Josh-tól egy fél lépést, ő pedig hagyta, de a kezét még mindig lazán a derekamon tartotta.
- Sajnálom, hogy iderángattalak – néztem bűnbánóan a vidám kék szemekbe.
- Ugyan – legyintett, majd sarkon fordult, és elindult visszafelé – Sok szerencsét gyerekek.
Csak néztünk utána és egészen addig nem mozdultunk, amíg a léptei el nem haltak a visszhangos lépcsőházban. Mikor hallottuk az ajtó csapódását, Josh keze megszorult a derekamon, mire felé kaptam a fejem, és a szeme csillogásából egyből láttam mit tervez. A mellkasára fektettem a tenyerem, és eltoltam magamtól.
- Dogozunk, emlékszel? – szólaltam meg és bár megpróbáltam határozottságot sugallni, a hangom megbicsaklott.
A tekintete forró volt, ahogy rám nézett, majd lassan elmosolyodott és szinte vonakodva engedett el.
- Emlékszem – a hangsúlya többet mondott, mint ez az egyetlen szó, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni, bár ezt könnyebb volt elhatározni, mint kivitelezni. Az energiája még ott zsibogott a bőröm alatt, a testem önkéntelenül is reagált az ismerős erő jelenlétére. Libabőr szaladt végig a karomon, és megborzongtam. Ő is észrevette, és éreztem, ahogy a hűvös áramlat felkúszik a nyakamon.
- Josh, elég! – a hangom végre olyan határozottan csengett, mint szerettem volna. Elvigyorodott, de az érzés megszűnt. Csúnyán néztem rá, mire a vigyora mosollyá szelídült. Megjátszott lovagiassággal maga elé intett.
- Csak utánad.
Felsóhajtottam, és elindultam előtte, majd a harmadik emeleten befordultam a folyosóra, és megálltam a huszonnégyes ajtó előtt. Felemeltem a kezem és bekopogtam. Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Karikás szemű, negyvenes éveiben járó nő állt a küszöbön. Szőke haját laza copfba fogta, néhány hajtincs elől az arcába lógott, de úgy tűnt jelenleg ez érdekli a legkevésbé. Ziláltnak tűnt, de nem külsőleg, hanem lelkileg. Az arcát elöntő megkönnyebbült hálától zavarba jöttem. Még nem is tettem semmit, ami miatt hálásnak kellene lennie. Mi van, ha nem fogok tudni segíteni? Nem akartam csalódást okozni ennek a rémült, barna szempárnak.
- Jó napot. Faith Donovan vagyok, ő pedig Josh Davis – mutatkoztam be, Josh biccentett.
- Rebecca Thompson vagyok – felelte, mint egy mellesleg, mintha nevek most egyáltalán nem lennének fontosak. – Jöjjenek be, kérem – lépett el az ajtóból, hogy betessékeljen, de alig tettem két lépést a tágas előszobában, máris legszívesebben sarkon fordultam volna. Josh-ra pillantottam, a tekintetem találkozott az övével, és bólintott. Tehát ő is érezte.
Nem volt egyértelműen gonosz, de kifejezetten jónak sem neveztem volna. Sosem láttam még olyat, hogy egy szellem embereket szálljon meg. Az energiája mindesetre más volt, mint amivel eddig találkoztam, egészen más. Nem hasonlított szellemhez, de még lidérchez sem. Mintha nem tudtam volna beazonosítani.
- Erre – lépett el mellettünk Rebecca, és a nappalin keresztül egy halványrózsaszín szobába vezetett minket. Egyértelműen gyerekszoba volt, de már egy felnőtt bútoraival, mintha éppen az átalakítás közepén lenne. A sötét, fenyő bútorok, és a hatalmas, tükrös szekrény nem illetek egy rózsaszín, kislányos szobához.
A lány, aki az ágyon feküdt, szintén nem illett ide. A haja fekete volt, az arca sápadt, a körmeit szintén feketére lakkozta, hogy menjen a ruhája színéhez. A szeme csukva volt, a szemhéja néha meg-megrándult, és felületesen kapkodta a levegőt, mintha valami szörnyűségeset álmodna. Tizenhat, tizenhét éves lehetett, vagy még annál is fiatalabb. Hiába a felnőttes ruha, és a smink, a vonásai szelídek és törékenyek voltak.
Az anyja az ágyhoz lépett, lehajolt a lányához, és végigsimított a homlokán.
- Semmi baj, kicsikém – suttogta gyengéden, de a lány nem reagált.
Mély levegőt vettem, és csak ráztam a fejem. Egészen eddig el sem hittem, hogy ilyen létezhet. De itt álltam, és éreztem. Egy halott energiája volt, ami egy élő testéből szivárgott kifelé. Egy kéz nehezedett a vállamra, és pedig egy másodperce lehunytam a szemem, hogy összeszedjem magam. Josh mellém lépett, de a kezét nem húzta el.
- Mikor vette észre, hogy…
- Ma reggel – felelte az asszony, de nem nézett rám, miközben beszélt. – Bejöttem, felkeltettem, aztán kimentem a konyhába reggelit készíteni. Szóltam neki, hogy jöjjön enni – halkan beszélt, mintha nem akarná felébreszteni a lányát. – Nem felelt. Bejöttem, hogy megnézzem, és akkor már… - a hangja megbicsaklott, majd felpillantott rám, és könnyek szántották az arcát. – Ugye tudnak segíteni?
Nem akartam hazudni neki, ezért nem is vágtam rá azonnal, hogy persze, majd mi megoldjuk, csak bízza ránk!
- Mindent elkövetünk. – Próbáltam bíztatóan nézni, legalább a tekintetemmel azt sugallni, hogy minden rendben lesz, de még magamat sem sikerült meggyőznöm. – Megtenné, hogy megvár minket odakint?
Meg akartam ezt beszélni Josh-val, de nem a nő előtt. Már így is éppen eléggé meg volt rémülve.
Kapkodva bólintott, és igyekezett visszanyeldekelni a könnyeit. Homlokon csókolta a Vanessát, majd megfordult és egy szó nélkül kiment a szobából. Bízott benne, hogy tudunk segíteni a lányán. Nagyon reméltem, hogy nem kell csalódást okoznom neki.


Mikor az ajtó halkan becsukódott, elléptem Josh-tól, ő pedig hagyta, hogy a keze lehulljon a vállamról. Közelebb léptem az ágyhoz, és a lányt bámultam. Egyszerűen fogalmam sem volt, tényleg képes lennék-e „kiidézni” belőle azt a szellemet. Szellemet idézni nem nagydolog… Na de egy élő emberből kiűzni egy holtlelket? Még sohasem próbálkoztam hasonlóval.
- Mi a terved? – szólalt meg Josh a hátam mögött, és az ő hangja is legalább olyan tanácstalanul csengett, mint ahogyan én is éreztem magam.
Megcsóváltam a fejem.
- Megpróbálom azt, amit Nathalie mondott – vontam meg a vállam. – Nekem sincsen jobb ötletem.
Leültem az ágy szélére, és a lány homlokára tettem a kezem. Jéghideg volt a bőre, de a halántékán izzadságcseppek folytak végig. Mintha delíriumban lenne. Elrántotta a fejét a tenyerem alól, és halkan, gyengén felnyögött.
- Vagyis megpróbálod kiidézni a testéből? – kérdezte, és hiába igyekezett száműzni a kétkedést a hangjából, nem járt sikerrel.
- Igen – sóhajtottam, majd lehunytam a szemem.
Kezem a lány bőre felett, alig pár centivel lebegett, miközben megpróbáltam „kitapogatni” a szellem auráját, és külön választani Vanessáétól. De nem volt egyszerű. Ott volt mindenhol, bárhová is nyúltam, mindenhol csak az ismerős halálba ütköztem. Nem volt olyan pont, ahová már ne fészkelte volna be magát, és bár nem olyan volt, mint egy lidérc, hiszen nem a lány életerejéből táplálkozott, mégis olyan volt, mintha kiszorítaná az életet a testből, és a helyét halállal töltené ki. Akárhogy is, a végeredmény ugyan az: Vanessa annyira elgyengül, hogy a végén belehal.
Jobb kezemet a lány homlokára, a balt a hasa fölé helyeztem. A folyékony, jeges higany ott bugyogott a felszín alatt, arra várva, hogy kitörhessen. Hosszan, lassan kifújtam a levegőt, és beleküldtem az erőmet a testbe. Vanessa gerince megfeszült, a szemhéja megrándult. A szellem megérzett engem, és hirtelen nem tudta hová tenni a dolgot. Forgolódni kezdett, mintha egyszerre csak szűknek érezné már a test határait.
Nekem sosem kellettek kellékek a szellemidézéshez, már egészen fiatal koromban sem. Nem használtam semmiféle rituálét, hogy az eltávozottakat visszahívjam. A legtöbbeknek ehhez gyertyákra, gyógyfüvekre volt szükség, hogy felébresszék a hatalmukat, és előhívják a rituálé erejét. Én valahogy tökéletesen elboldogultam a kellékek nélkül is.
- Ha sikerült – szólaltam meg kissé erőltetett hangon – azonnal el kell űznöd.
- Rendben.
A hangja valahogy távolról érkezett, mintha nem is egy szobában állnánk. De most nem álltam le ezen gondolkozni.
Szépen, fokozatosan pumpáltam a lány testébe a halált, mintha nem is megmenteni, hanem megölni akarnám. Túl akartam tölteni vele, hogy a szellemnek már ne maradjon több helye odabent, és közben hívtam, szólítottam magamhoz. Csalogattam, mint egy macskát, aki nem akar kijönni az ágy alól. „Gyere csak, idekint több helyed van”. De nem akart hinni nekem.
Az ellenállása úgy ért, mintha valaki ököllel gyomorszájon vágott volna, hogy egy pillanatra meginogtam, és újból mély levegőt kellett vennem, hogy megint ura legyek önmagamnak. A kis szemét! Erős volt, piszkosul, de nálam akkor sem erősebb. Kíméletlenül megküldtem a hatalmam, és a jeges szél az arcomba kapott. A szemem felpattant, a kezem ökölbe zártam, mintha egyszerűen kitéphetném a lány testéből. Vanessa tehetetlenül felnyögött, ujjai az ágytakarót kaparták. Ha most nem sikerül, éppen elég halált töltök bele, hogy megöljem… Még egy utolsó löket jeges áramlatot taszítottam bele, és közben hívtam, szólítottam, hogy feleljen nekem.
Mint ahogy fuldokló bukik a víz színére egy utolsó korty levegőért, úgy tört a felszínre a jelenés a lány testéből. Halovány fehéren izzó aurája megtöltötte a szobát, én pedig levegőért kapkodva támaszkodtam az ágyra. A fejem előre billent, a hajam a szemembe hullott, az ujjaim remegve markolták az ágytakarót.
A következő pillanatban több dolog is történt egyszerre: éreztem, ahogy Josh ereje átcsap a fejem felett, mint ahogy a hullám ugorja át a parti sziklákat, hallottam, ahogy egy régről ismerős hang meglepetten a nevemet kiáltja, majd felkaptam a fejem, és akkor megláttam. A szemem tágra nyílt a döbbenettől, és a másodperc tört része alatt, ösztönösen cselekedtem. Nem is gondoltam végig, mit teszek, egyszerűen kinyújtottam felé a kezem, és a megmaradt energiám egy részével védelmezően körbefogtam remegő, szinte majdnem áttetsző alakját. Rögtönzött pajzsom magába nyelte Josh erejét, és megakadályozta, hogy elűzze a szellemet. Már ha valóban szellem volt. Ebben nem voltam egészen biztos.
Csak néztem, és pislogni sem mertem, mert féltem, hogy eltűnhet. Az alakja határozottan kivehető volt, nem úgy, mint az átlagos szellemeknek, akiket csak egy remegő energiakupacnak érzékelek. Őt úgy láttam, mint bárki mást a szobában, bár az egész lényét kétségtelenül körbe lengte a halál. Halott volt. Biztos voltam benne, hiszen láttam meghalni. Megmentette az életemet és a karjaimban feküdt, mikor örökre lehunyta a szemét. Akkor nem láttam kilépni, azt hittem, eltávozott. Még sem képzelődtem legutóbb, mikor a liftben állva láttam. Önkéntelenül is felé nyújtottam egyik remegő kezemet, a neve hihetetlenkedő sóhajként hagyta el a számat:
- Jay.
Meglepetten nyílt nagyra a szeme, majd a következő pillanatban eltűnt, mintha ott sem lett volna.
- Jay, várj! – kiáltottam utána, bár tisztában voltam vele, hogy már nem hallja. Megrendülten ültem az ágy szélén, Jay hűlt helyét bámulva, és szinte fel sem fogtam a körülöttem zajló eseményeket.
Csak tompán érzékeltem, ahogy Josh a vállamnál fogva maga felé fordít, hogy idegesen kérdez valamit, majd kinyílik az ajtó, és belép rajta Rebecca Thompson. Vanessa az ágyon fekve végre nyugodtan, egyenletesen vette a levegőt, az arca elernyedt, a vonásai megnyugodtak. Most már nem haldoklott, csak egyszerűen aludt. Az anyja könnyekben tört ki, és megszorította a lánya kezét.
- Hogyan köszönhetném meg? – zokogta, miközben Vanessa fekete haját simogatta.
Nem feleltem. Josh talpra segített, és megfogta a könyökömet. Ahogy a szemébe néztem, értetlenséget és rosszallást olvastam ki belőle, de tudtam, hogy itt a nő előtt nem fog számon kérni. Hirtelen túlságosan sűrűnek éreztem a szoba levegőjét, úgy éreztem, muszáj kijutnom innen.
- Menjünk – súgtam Josh-nak, aki nyilván láthatott valamit az arcomon, mert az ajtó felé kezdett kormányozni, elköszönt Mrs. Thompson-tól, felmarta a csekket az előszobában álló komód tetejéről, és kikísért a lépcsőházba.
Nagyjából fél emeletet tettünk meg, mikor összecsuklottak alattam a lábaim. Josh leültetett az egyik lépcsőfokra, majd elém térdelt, és kezét megtámasztotta a testem két oldalán. Kutatóan nézett a szemembe.
- Mi történt, Faith? Nem hagytad, hogy elűzzem – nem volt számonkérő a hangja, egyszerű ténymegállapítás volt.
- Te nem láttad? – csóváltam a fejem, és még mindig nem éreztem úgy, mintha teljesen magamnál lennék. Mintha sokkal tompábban érzékelném a környezetemet, mint kellene. Lehet, hogy sokkot kaptam?
- Más volt, Faith – bólintott. – Tudom, hogy más volt, de akkor is…
- Jay volt az.
Összevonta a szemöldökét.
- Hogy ki?
Tekintetem a távolba révedt, és újra láttam magam előtt a véres, élettelen arcot… Ahogy még utoljára rám pillantott, és vér bugyogott fel a szája sarkából. Valami forró folyt végig az arcomon, és szántott árkot magának a jég hideg bőrömön. Észre sem vettem, hogy sírok, csak mikor már a könnyeim sós ízét éreztem a számban.
- Megmentette az életemet…

2009. augusztus 14., péntek

Élet a halál után - 4. fejezet

Hajnali fél kettőig bírtam.
Volt olyan ügy, amihez kapásból hozzá se tudtam szagolni, és második nekifutásra is csak felületes elméletekkel dobálóztam. De egy-kettőről elég komoly elképzeléseim voltak, és mikor megosztottam az észrevételeimet, Tyron legelső kérdése nem az volt, hogy én, személy szerint képes lennék-e rá, ha nem az, hogyan lehet képes bárki ilyesmire. Mármint nem lélektanilag, hanem fizikailag. Szorgalmasan jegyzetelt, mikor felsoroltam kiket keressen, vagy kérdezzen, és nem kételkedett többé a szavamban.
De hajnal 2:33-kor úgy éreztem, nem bírom tovább. A szemeimet már erőszakkal sem bírtam tovább nyitva tartani, a fejem a háttámlára billent, és bár még eszembe jutott, hogy talán ki kellene kísérni Collinst, ezen elhatározásom tettekre váltásáig már nem jutottam el.
Másnap reggel a telefon csörömpölésére ébredtem. Hirtelen nem is fogtam fel igazán hol vagyok, és kellett néhány másodperc, mire sikerült realizálnom magamban, hogy a kanapén fekszem, és valaki párnát tett a fejem alá, sőt még egy plédet is rám terített.
A konyhából elfojtott szitkok áradata hallatszott, majd a telefon elhallgatott, és valaki suttogva beleszólt a kagylóba.
- Igen, itt van, de még alszik – jelent meg Tyron lábujjhegyen a nappali ajtajában, aztán mikor észrevette, hogy ébren vagyok, egyik kezével befogta a kagylót és eltartotta a fülétől. – Josh az – szólalt meg még mindig halkan. – Azt mondja fontos.
Josh az. És egy pasas, ráadásul éppen Ty vette fel a telefonomat, korán reggel a lakásomban. Felsóhajtottam. Nem kellett sok hozzá, hogy rájöjjek, Josh milyen konklúziót von majd le ezen tények állása alapján. Intettem Tyronnak, hogy hozza ide a telefont, és nagy nehezen fél könyökre tornásztam magam. Elvettem tőle a készüléket, és halványak rámosolyogtam, bár korán reggel ez nem kifejezetten megy jól nekem.
- Kösz – suttogtam, majd a fülemhez emeltem a kagylót és beleszóltam – Szia Josh, mi a helyzet? - Közben Ty kiment a konyhába, és hallottam, hogy csörömpöl valamivel. Mindegy, csináljon csak, amit akar.
- Nálad töltötte az éjszakát? – a hangja zord volt, és zárkózott. Istenem, semmi kedvem nem volt magyarázkodni, egyszerűen túl ködös volt még az agyam az ilyesmikhez.
- Igen – ásítottam, és megdörzsöltem a szemem, majd visszadőltem a párnára. – Sokáig dolgoztunk az este.
- Dolgoztatok – ismételte ironikusan, de most tényleg nem volt identitásom a sérült önérzetét pátyolgatni.
- Ahogy mondod – hagytam rá. Nem is vettem a fáradságot, hogy felkapjam a vizet. – Miért hívtál?
- Nathalie azt kéri, hogy kilencre mindenki kegyen az irodában. Valami megbeszélést akar tartani, vagy ilyesmi – morogta, és mintha mondani akart volna még valamit, de aztán visszanyelte.
- Még valami? – érdeklődtem, hátha kiböki, ekkor azonban Tyron kiabált be a konyhából.
- Egy cukor, ugye?
Kávét csinál? Ó, azaz áldott ember!
- Igen, és sok tej – szóltam vissza, mire Josh jól hallhatóan felmordult.
- Bent találkozunk, Faith.
- Szia – köszöntem el, de addigra már csak a vonal búgott a fülembe. Hát ez óriási.
Collins jött be a szobába, kezében két csészével, az egyiket felém nyújtotta. Ülő helyzetbe küzdöttem magam, és ujjaimat a forró bögre köré kulcsoltam. Leült a szokásos foteljába, és csak nézett rám. Egy idő után kezdett zavaróvá válni ez nagy érdeklődés. Felvontam a szemöldököm, és a bögre felett rápislogtam.
- Mi az?
Halványan elmosolyodott, majd megrázta a fejét.
- Semmi.
- Most komolyan.
- Komolyan semmi – felelte baromira meggyőzően, és elkezdte összeszedegetni a szerteszét szórt mappákat a dohányzó asztal tetejéről. Vállat vontam. Hát, ha ő mondja.
- Hány óra van? – kérdeztem, miközben belekortyoltam a kávéba.
- Fél nyolc.
- Akkor sietnem kell – tápászkodtam fel a kanapéról. A bögrét letettem az asztalra, és a fürdőszoba felé vettem az irányt.
A tükörbe nézve kezdtem úgy érezni, ez így nem mehet tovább. Az arcom a szokottnál is sápadtabb volt, a szemeim alatt sötét karikák éktelenkedtek, és mind ennek a tetejében még mindig úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak. Hosszan kifújtam a levegőt, és megcsóváltam a fejem. Nem lesz ez így jó. Minél hamarabb megoldást kell találnom a lidércek energia pótlására.
Gyorsan lezuhanyoztam, átslisszoltam a szobámba, magamra kaptam valamit, kétszer végig szántottam a hajamon a fésűvel és már készen is voltam. Felpillantottam az ággyal szemben lógó faliórára. Nyolc óra. Pont egy órám van, hogy a reggeli csúcson keresztül verekedjem magam a városon. Számba vettem, mekkora az esélye annak, hogy 59 perc alatt beérjek az irodába. Nos, lássuk be, nulla.
A gardrób előtt lebegő, enyhén világító lidércekre pillantottam, és az agyam egy rejtett zugában felvillant a piros lámpa, jelezve az elégedetlenségüket. A fejem hasogatni kezdett, mintha kalapáccsal vágtak volna a szemem közé.
- Jól van, jól van – morogtam a halántékomat masszírozva – Igyekezni fogok, ígérem.
Kiléptem a szobából és rájuk csuktam az ajtót. A fejfájás nem szűnt meg teljesen, de legalább enyhült valamennyit. Collins már nem volt a nappaliban. Helyette egy kis cetlivel találtam magam szembe, rajta a macskakaparásával, miszerint sürgős telefont kapott, de köszöni a segítségemet, és később még hív. Hát jó.
Felkaptam a kulcsaimat, kabátba és cipőbe bújtam, majd bezártam az ajtót.
Az utcára lépve fejbe vágott a hideg szél, összehúztam magamon a kabátot, és a kocsihoz siettem. Bepattantam a volán mögé, ráadtam a gyújtást, és megvártam, amíg a meleg levegő leoldja a párát az ablakokról és a szélvédőről, csak ezután hajtottam be a forgalomba.
Természetesen bent ragadtam a dugóban. Nem is én lettem volna, ha ez nem velem történik. De már kilenc múlt tíz perccel és még nem csörgött a telefon, tehát elképzelhető, hogy Nathalie felfogott valamit abból, amit tegnap pofáztam neki. Azt nem értettem, mire fel hívott össze minket, mi lehet az a marha fontos dolog, amit csapatostul kell megtárgyalnunk, de már előre fáztam a gondolattól, hogy újra egy szobában kell ülnöm Josh-val, és erőlködve úgy tenni, mintha az a tegnapi kis kirohanás meg sem történt volna. A hangja a telefonban egyértelműen féltékenyen csengett. Még csak nem is próbálta leplezni, és ez különösen zavart. Mintha már a látszat fenntartása sem érdekelné, és tartottam tőle, hogy ennek a mai napon még következményei lesznek. Nem halálosak, de mindenképpen kínosak, és talán fájdalmasak is.
Húsz perces késéssel, de végre sikerült beállnom a parkolóba és felkocognom a lifthez. Az ujjam már a gomb felett lebegett, de ekkor megtorpantam. Tegnap olyan élesen, olyan tisztán láttam az alakját… De nem lehetett itt. Az egyszerűen képtelenség! Még ha vissza is jött volna szellemként, akkor sem láttam volna ilyen egyértelműen. Éreztem volna a jelenlétét, az energiáját, mint az összes többi szellemnek. Olyan valóságos volt, és annyira… emberi.
Megráztam a fejem. Jay meghalt. Hónapokkal ezelőtt megölték, és ha akkor nem ragadt itt a szelleme, már nem is térhetett vissza. Biztosan csak hallucináltam, csak képzeltem, hogy látom, miközben nem is volt ott semmi. Megidézhettem volna Jay-t, és talán még válaszolt volna is. Nem mondom, hogy néha nem játszottam el a gondolattal, de aztán mindig nagyon gyorsan lebeszéltem magam róla. Végre békére lelt, és nem tehetem meg, hogy a saját bűntudatomtól vezérelve egyszerűen csak úgy kirángatom, és megzavarom a nyugalmát.
Sokáig voltak rémálmaim a halála miatt. Nagyon sokáig. Még ma is előfordul néha, hogy látom az élettelen szemeit, a vért az arcán… Senki sem tudja elhitetni velem, hogy nem miattam ölték meg, mert tudom, hogy az én hibám. Meg akart menteni. Meg akarta menteni az életemet, de belebukott. Soha nem lett volna szabad szembe szállnia Victorral. Olyan bátor volt, amilyen én sosem lehetek.
Felsóhajtottam, megnyomtam a lift hívóját, és mikor elhúzódott az ajtó, nem volt ott senki. Hát persze, hogy nem. Beléptem és minden különösebb történés nélkül jutottam fel a másodikra.
Már mind bent voltak, mire megérkeztem, de a tekintetem automatikusan Josh-ra villant, aki viszont igyekezett tudomást sem venni a jelenlétemről.
- Bocs a késésért – mondtam azért, majd Nathalie-ra és Philipre pillantottam. A srác kedvesen rám mosolygott, de Nathalie arcán egyértelműen látszott a nemtetszés. Inkább úgy tettem, mint aki észre sem veszi. – Miről maradtam le?
- Sok mindenről – mordult fel Nathalie, majd egy papír cetlit nyomott a kezembe. Értetlen pillantással vettem át, de semmi különös nem volt rajta, csak egy cím és egy név: Vanessa Thompson.
- Új helyszín? – találgattam, ha már egyszer nem volt hajlandó megszólalni.
- Új helyszín – hagyta rám.
Néhány pillanatig farkasszemet néztünk. Az arcom bezárult, a tekintetem fagyos volt, és már valahogy egyáltalán nem érdekelt, hogy lekéstem a megbeszélést.
- Ha azt akarod, hogy még ma kimenjek, igazán lehetnél kicsit közlékenyebb is – jegyeztem meg, és karba fontam a kezem. De nem szólt semmit, csak nézett rám. Egy pár perc után kezdtem besokallni. – Nathalie, mi a fene van?
Felsóhajtott, de már nem volt dühös. Inkább… rémültnek látszott.
- Megszállás – bökte ki végül, de többet nem volt hajlandó elárulni.
- Akkor küldj ki egy ördögűzőt, Nathalie – tártam szét a karom értetlenül – Ez nem az én hatásköröm.
- Egy szellem szállta meg – mondta olyan halkan, mintha még ő is rettegne a saját szavaitól. Megfagyott bennem a vér. Úgy meredtem rá, mint egy komplett idiótára.
- Az nem létezik! – jelentettem ki megfellebbezhetetlen magabiztossággal. – Szellemek nem szállnak meg embert!
Ez alapszabály volt, és még sohasem találkoztam olyan esettel, mikor egy ember felett egy holtlélek vette volna át az irányítást. Egyszerűen nem voltak eléggé erősek hozzá, hogy annyi energiát gyűjtsenek, amennyivel befolyásolni tudnának bárkit is. Csak ráztam a fejem, mert nem voltam hajlandó elhinni, hogy Nathalie igazat beszél.
- A laikusok sok mindent mondhatnak – jutottam végre szóhoz.
- Doris Mclagen szerint nem démon – nézett nagyon határozottan a szemembe Philip – Azt mondta, a halál érintése árad belőle. Ő nem tehetett semmit, neki nem engedelmeskedett.
Megkövülten álltam, és csak bámultam rá. Doris Mclagen az ország egyik leghatékonyabb ördögűzője volt. Ha ő azt mondja nem démon, akkor nem is az.
Nathalie asztala felé indultam, hogy leüljek a székre, és az asztal lapjának támaszkodó Josh úgy tért ki előlem, mint egy pestises elől. De most ez sem tudott érdekelni. Lerogytam a székbe, és a padlószőnyeg egyik mintáját kezdtem bámulni. Egy szellem embert szállt meg… édes Istenem. Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék, még soha életemben nem láttam, vagy egyáltalán nem is hallottam ilyen esetről. Azt sem tudtam, hogyan kezdhetnék neki. Nem mehetek oda úgy, hogy nem tudom megoldani. Akkor már talán jobb lenne, ha egyáltalán nem mennék. Valaki mást kell találniuk, hogy ezt elintézze, mert én egészen biztosan nem vagyok rá alkalmas.
- Nathalie – csóváltam a fejem – én ezt nem tudom megcsinálni. Még soha nem láttam ilyet.
Olyan tekintettel nézett rám, amiből egyből világossá vált, hogy ezt csak a hülye nem látja át. Ez az a pillantás, amitől viszketni kezd a tenyerem.
- Nekromanta vagy, Faith – jelentette ki úgy, mintha éppen most mondta volna meg a halhatatlanság elixírjének receptjét. – Egyszerűen idézd meg a szellemet, és ha megvan hozzá a kellő hatalmad, elhagyja majd a testet a hívásodra.
Elöntötte az agyamat a vörös köd. Felpattantam ültemből, de olyan lendülettel, hogyha Philip nem kapja el a széket, az felborult volna.
- Szóval ez megint egy olyan „nézzük-meg-mit-is-tud-egy-nekromanta” típusú akció lesz? – hördültem fel, mire Nathalie nem szólt egy szót sem. Nem cáfolt meg, egyszerűen csak nézett rám. A tengerzöld szemeit, mintha csak az öccséről klónozták volna, de Josh-val ellentétben az ő tekintetében mindig ott bujkált egy csipetnyi arrogancia is. Talán ezért is tűnt mindig olyan ellenszenvesnek.
- Ne nézz rám így Nathalie! – ráztam meg a fejem ingerülten – Te is pontosan tudod, hogy miről beszélek!
- Lehet, hogy téged hidegen hagynak a képességeid, de…
- Belefáradtam már a kísérleti nyúl szerepébe! – csattantam fel. – Keress más balekot, mert…
- Faith – vágott a szavamba. A hangja összeszedett és nyugodt volt. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ennyire kihozzon a sodromból. Úgy beszélt velem, mint egy hisztis kisgyerekkel. Gyűlöltem. – Talán te vagy egyetlen, aki ennek a lánynak segíteni tud.
Ó, az érzelmi zsarolás. Mikor nem estem újra a torkának, már tudta, hogy megfogott. Igyekezett elnyomni, de én észrevettem a tekintetében a diadal szikráját. Legszívesebben közöltem volna vele, hogy keressen magának másik nekromantát, de ezt több okból sem tehettem meg. Először is, szükségem volt a munkára – a számlákat valamiből fizetni kellett, így nem csaphattam egyszerűen csak az orrukra az ajtót. Másodszor, nem talált volna másik nekromantát, legalábbis belátható időn belül nem, amiből egyenesen következik a harmadszor: csak én tudtam segíteni a lányon. Már ha tényleg képes lennék megtenni, amit Nathalie mondott. Elég abszurdnak tűnt nekem az egész. Szellemet idézni valaki másnak a testéből? És mi van akkor, ha elszúrok valamit, és a lány a lelke kiszáll a testből, az idegen pedig benne marad? Elég morbid feltételezés, és lehet hogy semmi valósás alapja, de ha mégis?
Istenem, de hülye gondolataim vannak! A szkepticizmus pedig még sosem vitte előre a világot. Mély levegőt vettem, és idegesen megráztam a fejem. Mindig is gyűlöltem, ha mások életével manipulálnak. Már pedig most Nathalie most éppen ezt tette.
- Remélem tisztában vagy vele, hogy ilyenkor ki tudnám tekerni a nyakadat – mordultam a nőre, bár a fenyegetésemnek nem volt valós éle, és ő is tudta, hogy csak a tehetetlenség beszél belőlem.
- Igen, tudom. De akkor kitől kapnád a fizetésed? – kérdezte blazírt arccal, majd tovább lépett. – Josh is veled megy.
Josh-val egymásra meredtünk, majd Nathalie felé kaptuk a fejünket. A hangom higgadt volt, és összeszedett, mikor megszólaltam, talán túlságosan is közönyös.
- Megoldom egyedül.
- Ne butáskodj, Faith – legyintett, mintha csak egy legyet hessegetne el, és szóról-szóra idézte Collins tegnap esti szavait, mikor a halálra rémült ember teóriáját adtam neki elő. Kezdett elegem lenni belőle, hogy mindenki csak lehurrog, mintha egy tudatlan kisgyerek lennék, akinek meg kell mondani, hogy mit csináljon.
- Küld velem Philipet – jelentettem ki. Bele sem akartam gondolni, mi lenne abból, ha mi most Josh-val egy kocsiba szállnánk, különösen a ma reggeli telefonhívás fényében. Rendes volt Tyrontól, hogy felvette, hiszen csak jót akart, de legközelebb majd megmondom neki, hogy az én házamban ne fogadja az én hívásaimat. Mert hasonlóan kellemetlen szituációhoz vezethet, mint ez a mostani.
Láttam, hogy Philip értetlenül bámul rám, Josh szeme pedig vészjóslóan összeszűkül. Nathalie sokat sejtetően pislogott hol rám, hol az öccsére. Na jó.
- Nathalie, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem, és már ki is nyitottam az üres irodám ajtaját. Név szerint az enyém volt, az én nevem állt a kis táblácskán, de szinte sosem tartózkodtam itt, mivel az esetek háromnegyedében terepmunkáról, terepmunkára rohangásztam.
Az tömör, fa íróasztal üresen állt, eltekintve az egy szem állólámpától, amit még az első egy hétben hoztam be ide, mikor azt hittem, többet fogok itt bent üldögélni. Egy kartondoboz terpeszkedett az asztal mögött lévő gurulós, irodai széken, tele mindenféle papírokkal, és szakirodalmakkal. Már vagy másfél hónapja ott foglalta a helyet, mert még mindig nem jutottam el addig, hogy kipakoljak.
Magam elé engedtem Nathalie-t, és becsuktam az ajtót. Karba font kézzel fordultam meg, a hangomat lehalkítottam, hogy a két fiú ne hallhassa, amit mondok.
- Nem megyek terepre Josh-val – szögeztem le, Nathalie kérdő tekintetére válaszul. Elmentem mellette, és háttal az íróasztalnak támaszkodtam, hogy farkasszemet tudjak nézni vele.
- És ugyan miért nem?
- Az magánügy. Küld ki velem Philip-et.
- Philip nem elég erős ehhez – rázta meg a fejét. – Ő nem tud neked energiát adni, hogyha szükséges. Josh olyan, mintha a katalizátorod lenne. Ha valami baj van, ő tud neked segíteni.
Igaz, ami igaz, előfordult már, hogy Josh és én egyesítettük az energiáinkat, amitől úgy éreztem, mintha a hatalmamat egy erősítőn vezetném át. Ezt két hónappal ezelőtt fordítva is eljátszottuk, – én játszottam az erősítő szerepét – és jó pár ember életét megmentettük vele, köztük Nathaile-ét is. De az már régen volt. Ráadásul most olyan feszültség volt köztünk, hogy abban sem voltam biztos, képes lennék-e rá egyáltalán.
- Azt mondtad, meg tudom oldani – emlékeztettem.
- De azt nem, hogy egyedül – nézett keményen a szemembe.
Felsóhajtottam.
- Akkor szólj Veronicának.
Veronica volt az új lány, aki egyelőre csak a próbaidejét töltötte nálunk. Gyakorló boszorkány, és médium. Nem értett közvetlenül a halottakhoz, sosem idézett még szellemet, de egyértelműen olyan hatalommal rendelkezett, ami – ha kiforrja magát – akár még veszedelmes is lehet. Nathalie sem volt piskóta, de lányban több volt a spiritusz.
Nathalie hihetetlenkedve, és cseppet sem jókedvűen felnevetett.
- Ne viccelj velem, Faith, még csak tizenkilenc éves és…
- Erős, Nathalie – vágtam a szavába. – Veronica erős. Másképpen van hatalma, mint Josh-nak, de Philipnél nyilvánvalóan erősebb.
- Még soha sem próbáltad egyesíteni vele a hatalmadat Faith, és ez most nem az a helyzet, amikor lenne lehetőség a kísérletezgetésre! Josh megy veled és kész – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Felsóhajtottam, és már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzam, de megelőzött.
- Nem érdekel, mi van köztetek, vagy mi nincs! Elegem van mindkettőtökből! Lesztek szívesek a magánügyeiteket otthon hagyni, mert mi itt sokszor emberek életével viccelődünk! – közelebb lépett és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. – Ha ezt most elszúrjátok, és annak a lánynak a haja szála is meggörbül, gondoskodom róla, hogy nagyobb bajotok is legyen a zűrös magánéleteteknél – azzal sarkon fordult, feltépte az ajtót, és kicsörtetett az előtérbe, mielőtt még bármit is reagálhattam volna. Bár talán nem is tudtam volna mit mondani. Most ez egyszer Nathalie-nak igaza volt.

2009. augusztus 13., csütörtök

Élet a halál után - 3. fejezet/2.

(...)
A sötét erdő ismerősnek tűnt valahonnan, de hirtelen nem tudtam rájönni, hol láttam már. Távolabb gyenge, ködszerű fényfoltok cikáztak az ágak között. Lidércek. Körbefordultam, hideg szél lebbentette meg a hajam. Egy halk, belső hangocska azt súgta, hogy félnem kellene, és volt egy olyan érzésem, hogy nem mond hülyeséget. A szél felerősödött, a halovány jelenések pedig körém gyűltek, mígnem túlvilági ragyogásba vonták az egész testem. Igen, félnem kellett volna. De furcsa módon inkább otthonosan éreztem magam. Tudtam, hogy ez ellentmond a józanész minden lehetséges törvényének, de egyszerűen nem tudtam félni egy olyan helyen, ahol ennyi halott lélek vett körül. Megszoktam már az érzést, hogy a halál szinte mindenhová elkísér, és többé már nem ijedtem meg a jelenlététől.
- Ez így természetes – a mélyen zengő női hang a fák közül szállt felém, és ösztönösen is arra kaptam a fejemet. Valahonnan ismerősen csengett, de az agyam egyszerűen leblokkolta az információt. – A képességed szinte már teljesen kibontakozott. Természetes, hogy otthon érzed magad a halottak között.
Lassan megmozdult az ágak közé szorult sötét, majd emberi formát öltött. A nő nem volt ijesztő, mégis valami megmagyarázhatatlan rossz érzés fogott el, ahogy felém lépkedett és a lidércek úgy váltak szét előtte, mint ahogy a folyó körbefolyja a sziklát.
Halványan emlékeztem rá. Tudtam, hogy már láttam valahol. Magas volt, a szeme éjfekete, az arca sápadt és törékeny, mint egy porcelánbabáé. Ahogy közeledett, megéreztem a halál érintését a bőrömön. Nem fenyegetően, inkább mintha csak megsimogatná az arcomat. Minden jóérzésem ellenére kezdtem úgy érezni, mintha haza találtam volna.
- Mert tényleg itthon vagy – szólalt meg újra, szavai végig rezonáltak a gerincemen. – A halottak birodalma egyre csábítóbb, nem igaz?
Nem válaszoltam, és a kérdés egyébként is költőinek látszott. Egyre közelebb ért, és valami azt súgta, talán el kellene futnom előle, de a lábaim nem mozdultak. Már tudtam, honnan ismerős ez az egész. Én már voltam itt egyszer, hónapokkal ezelőtt már láttam ezt álmomban. De vajon tényleg álom? Lehet álom valami, ami ennyire valóságosnak tűnik?
- Tudom, hogy miért vagy itt – mosolyodott el, szinte már anyaian. Nem tudtam volna megmagyarázni miért, de a hideg futkározott a hátamon a hangja hallatán, pedig valahol biztos voltam benne, hogy nem akar nekem semmi rosszat. – A lidérceid elgyengültek – szinte siklott felém, én pedig önkéntelenül is hátra léptem egyet. – Éhesek.
Akaratlanul is bólintottam. Tudtam jól, éreztem én is, de fogalmam sem volt, mit tehetnék ellene.
- Vadászniuk kell – jelentette ki, és ekkor már közvetlenül előttem állt. Azok a fekete szemek szinte már vádlón meredtek rám. Automatikusan megráztam a fejem.
- Azt nem – szólaltam meg, és bár a hangom nem visszhangzott úgy, mint az övé, azért egészen határozottra sikeredett. – Nem szabadítom rá őket ártatlan emberekre.
- Velük együtt gyengülsz te is – vágta rá, és a hangja ellentmondást nem tűrően csengett. – Nem tehetsz mást Faith, különben te látod kárát. Hozzád vannak kötve, csak akkor vadászhatnak, ha te megengeded.
Még szerencse. Más se hiányzott volna, minthogy kiszipkázzák a fél lépcsőházat, mire hazaérek a munkából. Örültem neki, hogy nem kell féltenem a szomszédaimat, mert a lidérceim pontosan azt teszik, amire utasítom őket. Hónapok óta nem engedtem őket táplálkozni, de ez érezhetően meggyengítette őket. Ha ez a nő igazat beszél, hamarosan én is meg fogom érezni a koplalásuk hatását.
- És ha megölnek valakit? – ostoba, és talán naiv kérdés volt, belátom. De egyszerűen csak kicsúszott a számon. Öltem már embert, ráadásul az ő segítségükkel, de azt önvédelemből tettem. Az, hogy csak úgy rászabadítsam őket védtelen emberekre… semmiben sem tűnt jobbnak a szimpla gyilkosságnál.
- Ha megfelelően irányítod őket, senkinek sem esik bántódása. – Előre nyúlt, és végig simított a hajamon, mielőtt még elléphettem volna a felém nyúló keze elől. – Dönts gyorsan, különben bajban leszel.
A szemeim felpattantak, zihálva ültem fel az ágyban, és olyan erősen markoltam a takaróm szegélyét, hogy belefehéredetek az ujjaim. A halovány derengés körbefogta a szobát. Felnéztem rájuk, és szinte éreztem a türelmetlenségüket. Tudják vajon, merre jártam? Talán csak sejtik. De olyan várakozásteljesen keringtek körülöttem, hogy nem maradhatott kétségem afelől, tudják, miről szólt az előbb az álmom. Már ha tényleg álom volt. Erre nem mertem volna megesküdni. Szinte éreztem, ahogy vádló tekintetek fúródnak a hátamba. Lerúgtam magamról a takarót, és idegesen kipattantam az ágyból, majd rájuk pillantottam.
- Ezt át kell gondolnom srácok – csóváltam meg a fejem. – Egy kis türelmet.
Éreztem az elégedetlenségüket. Azt hiszem, már régen kifogytak a türelemből, és ezért nem is tudtam hibáztatni őket. De a francba is, nem engedhetem rá őket védtelen emberekre, egyszerűen nem tehetem! Az semmilyen szempontból nem én lennék. Chris falkáját fenyegetem vele néha, de sosem gondolom komolyan. Ha az életem forogna kockán, ha önvédelemből tenném, az más. Na de így?
Megszólalt a telefonom, és ez egyszer hálás voltam érte. Felkaptam a készüléket, anélkül, hogy megnéztem volna, ki is az.
- Igen?
- Csak hogy elértelek. Már vagy ötven üzenetet hagytam a rögzítődön.
Azonnal elkomorodtam, éreztem, hogy az arcom gonosz kis fintorba rándul. A rögzítőmre pillantottam, és a piros gomb valóban eszeveszetten villogott rajta. A kiírás szerint tizenegy új üzenetem érkezett. Nagyon mélyen aludhattam, ha nem ébredtem fel a csengésre. A falon lógó órámra pillantottam, és meglepetten konstatáltam, hogy már délután hat van. Szinte átaludtam az egész napot, pedig ez egyáltalán nem jellemző rám. Az utóbbi napokban tényleg alaposan kiüthettem magam.
Akaratlanul is eszembe jutottak az álombéli nő szavai: Velük együtt gyengülsz te is. Ez lenne az? Ezért érzem magam mostanában ennyire fáradtnak?
- Hahó, Faith, ott vagy még? – rebbentett ki gondolataimból Tyron hangja. Csak az álom járt a fejemben, így most emlékeztetnem kellett magam, hogy éppen mérges vagyok rá. Ráadásul nem is kicsit. Alaposan beletapicskolt a lelkivilágomba.
- Nem, nem vagyok itt – feleltem meglehetősen morcosan.
- Faith, tudod, hogy nem úgy gondoltam – próbálkozott, de most nem igazán tudott meghatni. Túlságosan is ziláltak voltak az idegeim ahhoz, hogy a mentegetőzését hallgassam.
- Pedig szerintem nagyon is úgy gondoltad. Eléggé nyilvánvalóvá tetted az álláspontodat.
Felhorkantott.
- Te sem gondolhatod komolyan, hogy hagyod, hogy ez a kis elszólás…
- Kis elszólás? – vágtam a szavába hihetetlenkedve.
- Csak a munkámat végeztem Faith – most már zordan csengett a hangja. – És még mindig a munkámat végzem, ezért is kérlek, hogy nézz át nekem néhány aktát.
Csend telepedett közénk, és én ez idő alatt megpróbáltam objektíven kilátni a sértett önérzetem maszkja alól. Elvégre rendőr. Csak a munkáját végzi. Semmi személyes. Jól van, Faith, gondolkozz higgadtan, és logikusan. Felesleges a frusztrációdat másokra kivetítened. Igen. Ez az.
Fáradtan huppantam le a kanapéra, és lehunytam a szemem.
- Milyen aktákat? – sóhajtottam, és a háttámlára döntöttem a fejem.
- Nem telefon téma.
Ó, remek.
- Ha áthozod őket, megnézem – feleltem. Úgy éreztem, ha egy tapodtat is mozdulnom kell, azon nyomban összesem. A fenébe, tényleg ki kell találnom valamit a lidérceknek, különben szép lassan az én energiáimat fogják felélni. Nem tűnt valami szép kilátásnak, hogy sápadt, beesett arcú, karikás szemű zombiként végezzem.
- Rendben, egy fél óra és ott vagyok – vágta rá azonnal, és valahogy megkönnyebbültnek tűnt a hangja – Kösz Faith.
Ezt figyelmen kívül hagytam.
- Hozz kávét és kaját – mondtam még, aztán kinyomtam.
Talán nem voltam kellő képen kedves. Sőt, nem lehet, hanem biztos. De egyre nyugtalanabbá tett az álmom, és kérdés: vajon tényleg képes lennék-e végignézni, ahogy a lidérceim a szomszédaimból táplálkoznak. A válasz persze nyilvánvaló: dehogy lennék. Márpedig így csak egyre gyengébb és fáradékonyabb leszek, a végén már az irodába se leszek képes bejárni, nem hogy terepre menni. Ez így nem állapot! Ha tehettem volna, feloldottam volna a köteléket, ami a lidérceket hozzám láncolja. De nem tudtam hogyan kell, talán egyáltalán nem is létezett mód arra, hogy felszabadítsam őket. Valójában azonban – ha őszinte akarok lenni magamhoz – nem is akartam, hogy elmenjenek. Már az életem, a minden napjaim részévé váltak, pontosan úgy, ahogyan előttük Amy. Valami hiányzott volna, ha nem érzem állandóan azt a láthatatlan jelenlétet a fejemben, a tudatot, hogy itt vannak, és itt is maradnak.
Azt hiszem, tényleg kezdtem megkattanni. Lidércek, mint életre szóló társak… Tényleg ennyire sivár lenne az életem? Nagyon sürgősen abba kell hagynom ezt az önelemzést!
Kinyitottam a szemem, felálltam a kanapéról. Ki fogok takarítani – határoztam el magamban. Addig sem gondolkodom csupa olyan butaságon, ami arra világít rá, hogy mennyire dilinyós is vagyok. Az ilyesmi nem igazán tesz jót az ember önbecsülésének.
Mire Collins fél órával később megérkezett, már kiporszívóztam, és összeszedegettem az itt-ott felejtett sörös dobozokat a nappali különböző pontjairól. A szőnyegbe ivódott furcsa eredetű, vörös foltot azonban az istennek se tudtam eltüntetni, és jelen pillanatban nem maradt lelki erőm arra, hogy dörzsszivaccsal, és szőnyegtisztítóval essek neki. Megpróbáltam magam abba békés hitbe ringatni, hogy az csak vörösbor, és nem vér, bár, ahogy a srácokat ismerem, a vörösboros elméletem erősen eltúlzott optimizmusnak bizonyult.
A fal mellé támasztottam a porszívót, a szemetes zsákot pedig kivittem a konyhába, majd az előszobába vonultam ajtót nyitni. Collinsnak volt életösztöne, vagy csak tényleg szeretett volna kiengesztelni, mert egyik kezében kávés poharakat, a másikban egy pizzás dobozt tartott, melyen azonnal felismertem a kedvenc pizzériám logóját. Vigyorgott, mint a vadalma, és a kezembe nyomta a doboz tetején egyensúlyozott aktákat.
- Békével jöttem.
- Meg kajával – sóhajtottam. – Na gyere be.
Sarkon fordultam, és az – immáron tiszta – nappaliba manővereztem, majd lerogytam a kanapéra, felhúztam a lábaimat és mikor Ty letette a kávés poharakat, gyorsan leragadoztam az egyiket. Bár jelenlegi helyzetemben a koffein csak átmeneti, és rövid távú megoldást jelentett, azért reménykedtem benne, hogy legalább az akták feléig ki fog tartani a hatása.
Collinsnak persze nem kerülte el a figyelmét semmi.
- Fáradtnak tűnsz – jegyezte meg.
- Az meglehet – hagytam rá, és bekortyoltam a kávéba. – Mi van ezekben? – vettem a kezembe az egyik dossziét, és belelapoztam.
Felsóhajtott.
- Még mindig haragszol rám? – kérdezte, és a hangjában megbánás csendült.
- Nem haragszom, csak mint már olyan elmésen rátapintottál az előbb is, fáradt vagyok – pillantottam rá, majd újra a papírokba néztem. – Szóval mik ezek?
- Tehát igen, még mindig haragszol – csóválta meg a fejét, de aztán témát váltott, és válaszolt a kérdésemre. – Az utóbbi hónapok lezáratlan aktái. Arra gondoltam átnézhetnéd, hátha találsz benne olyasmit, ami nekünk nem tűnt fel.
Aha.
- A főnököd tud erről? – húztam fel a szemöldököm. Csak a nagy csend volt a válasz. Újra rápillantottam. – Hm?
Idegesen a hajába túrt, és nagy sóhajjal hátra dőlt a fotelben.
- Csak nézd meg őket. A főnökömet pedig bízd rám.
- Tehát nem – következtettem én is, csak úgy mit ő az előbb. Megcsóváltam a fejem – A tűzzel játszol, Ty.
- De legalább már nem Collins vagyok – vigyorodott el. – Olvad a jég.
Akaratlanul is félmosolyra húztam a szám.
- Fárasztó haragudni rád.
- Igen, ebben bíztam én is.
Lidérceim éppen ezt a pillanatot választották, hogy körbetáncoljanak a szobában, és gyanúsan kezdtek közel húzódni Collinshoz. Szinte éreztem az éhségüket, és hogy a rendőrt tekintették a legközelebbi, elérhető energiaforrásnak.
Azt már nem – mordultam rájuk magamban, és megrántottam a mentális pórázt. – Befelé, mindenki!
Gyengén bár, de éreztem az ellenállásukat. Próbáltak lázadni a rendszer ellen, csakhogy ez nálam sohasem így működött. Itt az van, amit én mondok, még ha kegyetlennek is tűnik a bánásmód. Senki sem szeret éhezni. Én pedig hónapok óta diétán tartottam őket.
Mondom befelé! – rivalltam rájuk határozottan, mire nagy kínnal-keservvel, de visszahúzódtak a hálószobámba. Az agyamban éreztem az elégedetlen morgásukat, a sikolyuk még sokáig ott visszhangzott a fülemben. Tyron persze minden egyes mozdulatomat figyelte. Pontosan látta, ahogy összerándulok, és ahogy egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy erőt gyűjtsek.
- Mi volt ez Faith? – előrébb hajolt ültében, és tudtam, hogy egyből kiszúrná, ha hazudni próbálnék. Végül is rendőr volt, ez volt a munkája.
- Csak – nyeltem egy nagyot, mert a torkom teljesen kiszáradt – kisebb nézeteltérések. De még mindig nálam a gyeplő.
Vesébe látó pillantással fürkészte az arcomat néhány percig, végül csak legyintett, és a kezembe tartott aktára bökött.
- Ez az eset néhány hete történt. A halottkémünk, és a boncmesterünk sem tudta megállapítani a halál valódi okát. Olyan az egész, mintha egyik pillanatról a másikra egyszerűen csak összeesett és meghalt volna – tanácstalanul vonta meg a vállát. – Én már minden ötletből kifogytam.
Tehát akkor ötleteljek én. Remek. Belelapoztam a boncjelentésbe, de hát én sosem készültem orvosira, a szakszavak nem sokat mondtak. Annyit azonban ki tudtam hámozni, hogy a férfin se külsérelmi, se szervi problémára utaló nyomot nem találtak. Különös. A képekkel már több mindent tudtam kezdeni. Jó képű férfi lehetett, amíg élt, úgy a harmincas évei végén járhatott. Barna szemei elképzelhetetlenül nagyra tágultak, az arcára leplezetlenül ült ki a rettegés, mintha valami igazán borzalmasat látott volna, a halála előtt.
- Váratlanul érte – merengtem hangosan, bár biztos voltam benne, hogy ezt a következtetést már ő is régen levonta. – Talán valami annyira ijesztőt látott, hogy a szíve egyszerűen csak megállt.
- Ne butáskodj Faith – horkant fel Collins. – Arra akarsz célozni, hogy a fazont halálra ijesztették?
- Csak hangosan gondolkozom, oké? – mordultam rá. Ő kérte, hogy nézzem meg ezeket, hogy ötleteljek, mert ő kifogyott. Akkor meg hagyja, hogy pörgessem az agyam. Amúgy is csoda volt, hogy a fejemben felhalmozódott mosogatólevet képes vagyok még elméletek gyártására használni.
Bár miért lenne lehetetlen? Sok rémisztő dolog él az éjszakában, aminek Collins még a felét se látta. Nem azt mondom, hogy én láttam volna őket, de hallottam már ezt-azt. Tekintetem az adatok listájára siklott. A halál beállta éjjel tizenegy, és éjfél között. Bingó. Sok olyan teremtmény járja éjjelenként az utcákat, amelyekkel én soha nem szeretnék találkozni. Egy vérfarkas szétmarcangolta volna a fickót, bár az időpont miatt nem is igazán gyanakodtam farkasokra. Az egyetlen falka itt a bátyámé volt, ő pedig sosem engedélyezné az ilyesmit. Az áldozaton különben sem voltak külsérelmi nyomok. Egy lidérc viszonylag nyom nélkül képes lenne kiszipolyozni egy embert, de bizonyos eltéveszthetetlen jelei annak is vannak. Mint az a ma reggeli négy holttest. Különböző démonok is képesek arra, hogy bármiféle sérelmi nyom nélkül kárt tehessenek az emberben, bár annak az esélye, hogy démon tűnjön fel a nyílt utcán, szinte egyenlő a nullával. Démon-idézéshez mindenképpen egy nyugodt, elhagyatott helyet kell választani, és nem lehet csak úgy, hipp-hopp összecsapni a dolgot, különben csúnyán visszaüthet. Bár ha valaki a pokol erőivel szórakozik, az szerintem nyugodtan halottnak is tekintheti magát. Az alvilágot nem szabad bolygatni, én mindig is így voltam vele. Viszont ha valakit kellőképpen elvakít a bosszú…
- Nem tudod, voltak a fickónak ellenségei? – szólaltam meg nagy sokára, és felpillantottam a papírokból. Collins töprengő arcot vágott.
- A családja szerint senkivel nem állt haragban. Azt mondták, mindenki…
- Szerette, igen sejtem – húztam el szkeptikusan a számat, de Ty ennyiből is simán értette, mire célzok.
- Na igen, mindig ezt mondják. Miért, van valami tipped?
Vállat vontam.
- Ha a barátunk esetleg nagyon keresztbe tett valakinek, akkor gondolnék arra, hogy teszem azt, démont idéztek, és szabadítottak rá. Bár ez nagyon bonyolult varázslatokat igényel, és ténylegese hatalom nélkül nem lehet megcsinálni – csóváltam meg a fejem. Tyron szeme rám szegeződött.
- Te képes lennél rá?
Haragosan felsóhajtottam, és összecsaptam a mappát.
- Már megint itt tartunk? – csattantam fel – Egyébként nem, nem lennék képes. Ehhez komoly, rituális mágia szükséges, és ezek terén én nem vagyok járatos. Könyörgöm, szállj már le rólam! – fakadtam ki végül. – Csak azért mert néha szellemeket, meg lidérceket idézek, még nem értek minden természetfelettivel kapcsolatos szarsághoz!
Védekezően emelte maga elé a kezeit.
- Többet tudsz az ilyesmikről, mint a cégnél bárki. Ezért is kértelek, hogy segíts.
Farkasszemet néztem vele.
- Hát a jövőben ne nagyon számíts a segítségemre, ha minden egyes felvetülő gondolatomnál úgy kezdesz kezelni, mintha én lennék az első számú gyanúsítottad – pattantam fel a kanapéról, az ölébe ejtettem az aktát, és kicsörtettem, a konyhába.
Szélesre tártam az ablakot, és mélyet szippantottam a hűvös, esti levegőből. Lehunytam a szemem, és próbáltam megnyugodni. Nem ment. Annyira felbosszantott. Hogy hiheti… Hogyan fordulhat meg egyáltalán a fejében, hogy én… Egyszerűen szavakat sem találtam a torkomat mardosó dühtől, de visszafogtam magam, hogy még csak véletlenül se vágjak olyasmiket a fejéhez, miket később aztán lehet, hogy megbánok. Elvégre rendőr, ez a munkája. De hiába mondogattam magamban, nem éreztem úgy, hogy ez mentség lenne. Különösen nem úgy, hogy ő jött ide, és kérte a segítségemet.
- Faith – hallottam a hangját a konyhaajtóból, de nem néztem rá, nem fordultam felé. – Hé, ne haragudj. Igazad van. Teljesen.
Hát persze, hogy igazam van – de csak gondoltam, nem mondtam ki. Mély levegőt vettem és ránéztem, háttal nekidőlve az ablakpárkánynak.
- Menj a fenébe Collins – csóváltam a fejem fáradtan – és vidd a papírjaidat is.
- Faith – próbálkozott újra, a hangja rábeszélő volt, és bűnbánat érződött belőle.
- Hagyj békén – feleltem, és elléptem mellette, hogy kinyissam a bejárati ajtót, de elkapta a karomat, és visszafogott. Kitéphettem volna a kezem az övéből, nem tartotta annyira szorosan, de még ahhoz is fáradtnak éreztem magam, hogy elküldjem a fenébe. Egészen közelről nézett az arcomba, a szemei, az egész testtartása kérlelő volt. Mikor látta, hogy nem tervezek hadakozni, elengedett, és a kezembe nyomta az imént hozzávágott dossziét. Nagy sóhajjal vettem át, és talán még a szemeimet is forgattam hozzá. Elmosolyodott. Kedves, behízelgő mosollyal, ami azt jelezte: úgy is tudtam, hogy ráveszlek. Ha nem lettem volna ennyire kimerült, talán még le is kevertem volna neki egyet, de így egyszerűen nem volt hozzá lelki kapacitásom.
- Mit tudsz még mondani? – kérdezte egészen halkan, mert tisztában volt vele, hogy a legkisebb szóra is előbújhat belőlem az emberevő sárkány.
Felsóhajtottam.
- A rituális, vagy ceremoniális mágia kemény dolog. Csak gyakorlott boszorkány, vagy varázsló próbálkozhat vele, és azok közül sem mindenki – adtam meg magam, és a konyhapultnak támaszkodtam. Még mindig közelebb állt hozzám, mint az feltétlenül szükséges lett volna. – A városban sincs túl sok rituális mágiát űző ember. Egyet személyesen is ismerek, de a többiekről talán Nathalie-t kellene megkérdezni. Ő jobban otthon van ebben a témában, mint én. És annak is utána nézhetnél, volt-e a barátunknak olyan ismerőse, aki rituális ceremóniákkal foglalkozott. Ha igen, máris megvan az első számú gyanúsítottad. Bár az is elképzelhető, hogy valaki felbérelt egy boszorkányt, hogy tegye el láb alól a fickót – tettem még hozzá, és visszanyújtottam a papírokat. Lassan vette vissza, közben pedig végig a szemembe nézett. Ezúttal végre nem a gyanú árnyékát láttam benne, hanem az elismerést.
- Köszönöm Faith.
Elhúztam a szám.
- Lássuk a következőt.