2009. október 12., hétfő

Élet a halál után - 8. fejezet

Hivatalosan a közelébe sem mehettem volna a kórteremnek, ahol Sully meghalt. Nem annyira hivatalosan viszont Tyron Collins nyomozóval voltam, ami egyben azt is jelentette, hogy oda mentem és akkor, amikor és ahová akartam. Persze cseppet sem legális ottlétemért Ty tartotta a hátát, és normális körülmények között nem kockáztattam volna meg, hogy a fejére hozzam a vészt, de ez most kivételes eset volt. Sully-t meggyilkolták. Az előzetes halottkémi jelentés alapján lidércek tették, és mikor megpillantottam a holtestet, hajlottam rá, hogy higgyek a szakembernek. Igaz, hogy az ember, aki most élettelenül feküdt a hófehér kórházi ágyneműben, tegnap megpróbált megölni, ennek ellenére felkavaró volt így látni. Önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy erről én tehetek. Ha nem jutattam volna kórházba, talán nem így végezte volna. Bár már sosem fogom megtudni.
A kórterem ajtajában álltam, a lábam földbegyökerezett és jelenleg semmi sem tudott volna rábírni arra, hogy közelebb menjek az ágyhoz. Így is kínos részletességgel láttam minden apró momentumot. Láttam, ahogy a szemei tágra nyílva, rémülten merednek a plafonra. Az ajka, a bőre pergamen fehér, és a kezei hullamerevségbe dermedve szorítják a takaró szélét. Csak álltam, a falnak támaszkodva, átkarolva magam, miközben Tyron közelebbről is megszemlélte a halottat. Egyetlen mondat keringett az agyamban:
- Fel kell hívni Chris-t.
Collins felegyenesedett az ágy mellől, és rám pillantott.
- Jól érzed magad? – kérdezte és közelebb lépett.
Kapkodva ráztam a fejem. Hát úgy nézek én ki?
- Nem hittem volna, hogy valaha is így fogom látni – motyogtam magam elé. – Chris ki lesz borulva.
Hirtelen egy fekete kabát takarta el előlem a kilátást az ágy felé, és mikor felnéztem egy idősebb nyomozó tekintetével találkozott a pillantásom. A haja már erősen őszült, kék szemei alatt apró szarkalábak sorakoztak. Lelkesen memorizáltam a vonásait. Jelenleg bármit ekkora érdeklődéssel lettem volna képes szemlélni, csak ne kelljen látnom a Sully ágyban fekvő, kilúgozott holttestét. A nyomozó már koránt sem volt ennyire elragadtatva tőlem.
- Collins, mi a csudát keres itt ez a nő? – fordult cseppet sem boldogan Tyron felé, és nekem az a sanda gyanúm támadt, hogy lebuktam. A helyzetfelismerő képességem jelenleg némiképp alacsonyabb volt az átlagosnál. Tyron elfordult az ágytól, és nagyot sóhajtott.
- Mac, tudom, hogy hivatalosan nem lehetne, de…
- Nincs de! – torkolta le az idősebb nyomozó – Múltkor már Sax is panaszkodott rád. Azt mondta, egy civil nőt cipelgetsz magaddal a helyszínelésekre.
Ty felmordult.
- Sax jobban tenné, ha a saját dolgával foglalkozna.
Ezzel csak egyetérteni tudtam, mert hirtelen beugrott az a köpcös, őszülő figura, aki a múltkor volt szíves cseppet sem barátságosan kitessékelni az egyik helyszínelésről. Viszont nem akartam Tyront még ennél is nagyobb bajba keverni. Megadóan sóhajtottam, és magam elé emeltem a kezem.
- Már itt sem vagyok – szóltam közbe, mielőtt a másik nyomozó ordítozni kezdhetett volna. Ty-ra néztem, aki már tiltakozni kezdett volna, hogy ugyan, maradjak csak, de megelőztem. – Kimegyek az előtérbe, és felhívom Christiant – halványan rámosolyogtam és épp csak megráztam a fejem, hogy ne kezdjen vitatkozni a felettesével. Nyílván nem tenne túl jót a karrierjének, ha összebalhézna a főnökséggel.
- Ha Christian Donovan-re gondol – fordult felém az idősebb rendőr, olyan arckifejezéssel, mintha most látna először, – mi már értesítettük. Viszont ez még mindig nem magyarázat arra, hogy maga mi a fenét keres időről-időre a helyszíneléseinken. Egyébként honnan ismeri maga Mr. Donovant?
- Ez a második helyszínelés, ahová benéztem – helyesbítettem, mert nem igazán tetszett ez a nagy általánosítgatás. Azt hiszem, kezdtem újra magamra találni. – Amúgy meg Christian a bátyám.
- És a maga neve? – már elő is kapta a kis jegyzetfüzetét, nekem meg ezer ráncba szaladt a homlokom.
- Miért kérdezi? – kissé talán gyanakvóra sikeredett ez a mondat, a nyomozó fel is kapta rá a fejét. A szeme gyanakodva összeszűkült, ahogy az arcomat vizslatta.
- Miért ne?
Mondott valamit. Ha nincs rejtegetni valóm – már pedig nincs – akkor tényleg semmi akadálya, hogy eláruljam a nevem. Amúgy meg igazán könnyen kiderítheti ő maga is, tehát minek is fáradjak azzal, hogy a titokzatost játszom, nem igaz? Vállat vontam.
- Faith Donovan.
Ezt felfirkantotta a kis füzetbe, majd összecsukta és zsebre tette.
- És mégis mit keres itt?
Már éppen nyitottam volna a szám, hogy valami frappánsat válaszoljak, ám ekkor Tyron mellém lépett, a derekamra csúsztatta a kezét, és nekem nem hogy egy épkézláb mondatra, de még levegővételre sem futotta a meglepetéstől. Csodálkozva pillantottam rá, ő viszont mereven az előttünk álló férfi szemébe nézett.
- Nála voltam reggel, mikor a hívást kaptam.
Ártatlan kis mondat. A szavaiban nem volt semmi, még a hangsúlyában sem, a nyomozó szemöldöke mégis azonnal a homloka közepére szaladt, szemében felismerés villant, végül csak annyit mondott:
- Minél előbb tüntesd el innen Collins, ez nem játszótér – azzal felfüggesztve további faggatásomat sarkon fordult, és kilépett a kórteremből. Éreztem, hogy Tyron izmai ellazulnak, mély levegőt vette, a kezét elvette a derekamról, és ellépett mellőlem. Én meg csak bámultam rá, mint borjú az újkapura, még a szám is tátva maradt a döbbenettől.
- Ez meg mi a fene volt? – a hangom szinte már számonkérően csengett.
Nem nézett rám, az ablakhoz sétált és kibámult az utcára. Már azt hittem nem is fog válaszolni, mikor végre megszólalt.
- Azt hiszem, nem igazán kéne a kollégáim orrára kötnünk, hogy Harper miattad került kórházba. Méghozzá éppen lidérctámadás miatt – ahogy ezt mondta, a hangja nyugodt volt és semleges, ám, ahogy felém fordult és rám nézett, egyből sejtettem, mi jár a fejében. A testemben magasra szökött az adrenalin, a hangomban remegett az indulat, ahogy megkérdeztem:
- Vádolsz valamivel?
Az arcomba nézett, és valószínűleg érzékelte a lelkemet marcangoló megbántottságot, mert a tekintete meglágyult, és ahogy felém indult, békítőleg maga elé emelte a kezét.
- Én nem. De ha megtudják, hogy előzetesen te juttattad ide Sulivant, rögtön kombinálni kezdenek. – Dacos sértettséggel fontam karba a kezem magam előtt, a szemeim továbbra is jegesek maradtak. A karomra tette a kezét, megszorította. – Faith – a hangja megnyugtató volt, rábeszélő – igazán nem szeretnélek börtönben látni.
Éreztem, ahogy átfut az arcomon a döbbenet. Erre még nem is gondoltam. Tekintetem önkéntelenül is az ágy felé rebbent, majd inkább mégis visszafordultam és Ty szemébe néztem. Kivert a víz mindahányszor, mikor látnom kellett Sully rettegéstől tágra nyílt, élettelen szemeit.
- Szerinted lehetséges, hogy megvádolnak? – a hangomon átütött az aggodalom, és ebben a percen a világ legnagyobb szemétládájának éreztem magam. Sully meghalt, én meg azon aggodalmaskodom, hogy a rendőrség talán összefüggésbe hozza a nevem az esettel. Tényleg ennyire lelketlen és önző lennék? De úgy tűnt, Tyron egyáltalán nem gondolt önzőnek, a tekintete nyílt volt, őszinte. Semmi rosszallás, vagy kéretlen prédikáció… Hihetetlenül jól esett most ezt látnom.
- Nem tudom – rázta a fejét. – De ne adjunk nekik ötleteket, ha nem muszáj.
- Te elhiszed, hogy nem én voltam? – gyerekesen ostoba, és naiv kérdés volt, tudtam jól. De szükségem volt valamire, talán csak a megerősítésre, hogy ő hisz nekem, és hogy mellettem áll. A tudatra, hogy számíthatok valakire, ha rosszra fordulnának a dolgok.
Gyengéden elmosolyodott, és futólag végig simított az arcomon.
- Persze, hogy elhiszem.
Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, és egy pillanatra lehunytam a szemem.
- Kösz.
- Nem lesz semmi baj – majd az ajtó felé pillantott, és elhúzta a száját. – Most jobb lesz, ha mész, mielőtt még Mac visszajön.
Bólintottam. Igaza volt. Már így is éppen eléggé kihúztuk a gyufát a főnökénél, nem kellett még tovább mérgesíteni a helyzetet. Nekem pedig be kellett mennem dolgozni. Már nyolc óra is régen elmúlt, és Nathalie még nem telefonált ugyan, de nem akartam feleslegesen szítani a feszültségeket.
- Rendben – bólintottam, majd elindultam kifelé a szobából, már majdnem a folyosón jártam, mikor Ty utánam szólt:
- Este felhívlak, hogy jutottunk-e valamire. De ha esetleg körbe tudnál kérdezni… - tette még hozzá, mint egy mellékesen.
Visszafordultam felé, és önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Majd beszélek Nathalie-val. Ő talán ismer még nekromantákat rajtam kívül.
- Köszönöm.
Biccentettem, és kiléptem a csendes folyosóra. Az egész emeletet kiürítették, míg folyt a helyszínelés, és addig senkit sem engedtek vissza, amíg a holttestet el nem szállították. Már nem nyüzsögtek a helyszínelők, és a technikusok. Egyetlen rendőr állt csak a folyosó végén, gondoskodva arról, hogy senki illetéktelen ne léphessen be ide, amíg a hullaszállítók meg nem érkeznek. Biccentettem a férfinak, ahogy elhaladtam mellette. Látásból már ismertem, bár a nevére az istennek sem tudtam volna visszaemlékezni.
Beálltam a lift elé, és megnyomtam a hívó gombot. Kicsit még mindig kábult voltam, úgy éreztem, mintha ez az egész nem is velem történt volna. A tegnap esti támadás óta az egész világot, mintha nagyon távolról szemléltem volna. Csak sodródtam az eseményekkel, de beleszólásom nem volt a dolgok menetébe. Mintha csak egy filmet néznék, amiben már előre látni a bekövetkező katasztrófát, még sem tudok elleni tenni semmit, hiszen a forgatókönyvet már előre megírták. És utólag már nem lehet változtatni rajta.
Kinyílt a lift ajtaja és egy pillanatra meglepődtem, mikor Chris nézett velem farkasszemet. Tükör nélkül is tudtam, hogy az arcom teljes tanácstalanságot tükröz, az övé viszont – az első meglepetés után – elsötétült, a szemei beborultak. A hangja rekedt volt, tele visszafojtott indulattal.
- Te tetted? – sziszegte halkan, mire hirtelen visszazökkentem a valóságba. Éreztem, ahogy távolodni kezdek tőle. Nem testben, csak lélekben. El sem akartam hinni, hogy tényleg ekkora szakadék tátong köztünk.
- Nem – feleltem fagyosan, de ebben az is benne volt, hogy ha akarom, akár én is tehettem volna. Nem voltam hajlandó mentegetőzni, magyarázkodni, vagy akár csak annyit mondani, hogy sajnálom.
Kilépett a felvonóból, el mellettem, és a fülembe suttogott:
- Ha kiderül, hogy te voltál, azt nem köszönöd meg.
Tágra nyílt szemekkel fordultam utána, és elöntött a harag első hulláma.
- Fenyegetsz? – szegeztem neki felháborodottan. Hát tényleg idáig jutottunk? Vissza sem fordult, úgy szólt vissza.
- Csak a miheztartás végett – azzal odament a folyosót vigyázó rendőrhöz, váltott vele néhány szót, majd eltűnt a kórterem irányába. Össze fog futni Collins-val – villant fel benne egy pillanatra, aztán úgy döntettem, nem érdekel. Mindketten nagy fiúk voltak már, és bár sosem szimpatizáltak túlságosan egymással, azért abban bíztam, hogy egy kórházban, egy gyilkosság helyszínén már csak nem rendeznek jelenetet. Felrémlett előttem Tyron arca, ahogy vészesen elsötétedik, mikor arról mesélek, mennyire igazságtalan volt velem Christian. Hirtelen rossz érzésem támadt. Hagytam, hogy a liftajtó becsukódjon előttem, és újra a folyosó felé fordultam. A rendőr engem figyelt, és mikor felé indultam felemelte a kezét, és elállta az utamat.
- Ms. Donovan, sajnálom, de nem engedhetem vissza – nagyon hivatalos volt, mintha csak egy betanult szöveget mondana fel.
A válla felett megkíséreltem belátni a folyosóra.
- De ez most nagyon fontos – próbálkoztam, bár tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ennyivel úgysem fogom meggyőzni. Most kezdhetném azzal, hogy élet-halál kérdése, mert talán a főnöke és a bátyám épp most készülnek egymás torkának esni, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem igazán hatná meg. Leereszkedő pillantására úgy döntöttem, stratégiát váltok. – Jó, akkor nem nézne meg, hogy mi folyik épp a lezárt kórteremben? – Továbbra is hozta a blazírt arcot. Ő volt a megingathatatlan kőszikla, akit semmi a világon nem tud meghatni. Remek. – Kérem - próbálkoztam még, és közben nagyon füleltem, nem hallok-e ide nem illő zajokat.
Csak megrázta a fejét.
- Sajnálom, de nem…
Ebben a pillanatban valami hangos csörrenéssel zuhant a linóleum padlóra, majd meghallottam Christian senki máséval össze nem téveszthető morgását, aztán dulakodás zajai… A rendőrrel egyszerre kaptuk oda fejünket, az ő kezében már ott figyelt a pisztoly, ahogy futólépésben a szoba felé indult, én pedig sprinteltem utána.
- Ne lője le! – kiáltottam előre, mert már volt sejtésem arról, mit is fogok látni. Haragudtam Chrisre, de nem akartam, hogy csak azért eresszenek golyót belé, mert hülye.
Egyre közelebb értünk, de gyomromat csomóba rántotta a pánik, és az a szörnyű érzés, hogy el fogunk késni. Ekkor lövés dörrent, és a rendőrrel egy pillanatig mindketten mozdulatlanná dermedtünk. A félelem összeszorította a torkomat.
- Chris! – kiáltottam kétségbeesetten, félre löktem a még mindig a pisztolyát markolászó férfit, és berontottam a kórterembe. A várt látvány fogadott. Christian a földön feküdt, alatta egyre nagyobbra hízott a vértócsa, de azért gyilkos pillantását le nem vette volna az előtt álló nyomozóról, aki még mindig rá szegezte a fegyverét. Bátyám torkából mély, nem emberi morgás tört fel, láttam, ahogy karmok siklanak elő az ujjai hegyéből, és padlóba tépnek. Ha alakot vált, és Tyronra támad, egészen biztosan meg fogják ölni.
- Azonnal hagyjátok abba! – kiáltottam, és át sem gondolva közéjük vetettem magam. Talán nem volt épp a legokosabb húzás egy épp alakot váltani készülő vérfarkas, és egy pisztoly cső közé állnom, de ha másban nem is, abban legalább biztos voltam, hogy szándékosan egyik sem akarna bántani. Vagy talán tévedtem. Ty a testemen keresztül is célra tartott, mintha még mindig Christ látná a fegyver végén, és hiába nem néztem a bátyámra, hallottam a csontok roppanását, ahogy a teste egyre inkább átalakul.
- Faith, állj félre! – kiáltott rám Tyron, de nem mozdultam.
- Mindketten fejezzétek be!
- Faith, menj innen – morogta Christian a hátam mögül, de én sem őrültem meg. Tudtam, hogyha akár csak egy centit is elmozdulok, Chris Collinsra veti magát, aki pedig habozás nélkül le fogja lőni.
- Nem megyek sehová! – jelentettem ki. – Teljesen elment az eszetek? – kiáltottam rájuk tehetetlen dühömben, és azt kívántam, bárcsak lenne nálam valami, amivel megállíthatom őket. De a lidércek messze voltak, és ha még ide is tudnám hívni őket, az csak olaj lenne a tűzre. Chrisnek az lenne az utolsó csepp. Mit nem adtam volna most egy pisztolyért! De se pisztoly, se lidércek. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy óvónő, aki épp azt próbálja megakadályozni, hogy a csemeték véresre verjék egymást.
Collins szemébe néztem – jobb híján, mivel Chrisnek háttal álltam – és lassú, kimért léptekkel megindultam felé. Láttam, ahogy zavar suhan át a szemein, a pisztolyt még nem engedte le, de az arca bizonytalanná vált.
- Faith, ne – próbálkozott volna, de ekkor már szinte közvetlenül előtte álltam. A fegyver a mellemnek szegeződött, a szemébe néztem, szempillám sem rezdült. Végül ő volt az, aki feladta, mélyet sóhajtott, és leengedte a fegyvert. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Észre sem vettem, hogy eddig visszatartottam. Aprót biccentettem Tyron felé, talán még halványan el is mosolyodtam, ám ekkor minden elképzelhetetlenül gyorsan történt.
Csak annyit vettem észre, hogy Ty szeme a hátam mögé villan, felemelkedik a fegyver, miközben elkapja a derekamat, és hátraránt. A hirtelen inzultustól a földre estem, és már csak azt hallottam, hogy lövés dörren, majd még egy, szinte teljes szinkronban, Tyron felkiált, Chris pedig hangosan, fájdalmasan felvonyít.
- Ne! – kiáltottam, de már túl későn. Chris Collinson feküdt, a pisztoly a szoba ellentétes végébe csúszott, az ajtóban a másik rendőr állt, még mindig célra tartva, miközben a bátyám hátában ütött lyukon folyamatosan ömlött a vér. Tyron nagyot nyögve lökte le magáról a hatalmas farkast, zihálva feküdt a padlón, a mellkasán tisztán kivehető volt a tíz karom nyoma, ahogy Chris rajta landolt.
- Chris! – kiáltottam, és odarohantam hozzá. Nem mozdult, és ahogy közelebb értem, láttam, hogy a hasán legalább akkora seb tátong, mint a hátán. Collins előröl, a névtelen rendőr hátulról lőtte le. Térdre estem mellette, és megérintettem a vállát. A szőr máris kezdett visszahúzódni a testéről, a csontjai alig hallható roppanással vették fel újra az emberi alakot. Ahogy hozzáértem, éreztem, hogy egyenetlenül és gyengén bár, de lélegzik.
Tyron nagy nehezen fél könyökre támaszkodott, a pillantásunk találkozott, és bár tudtam, hogy nem volt más választása, legszívesebben mégis számon kértem volna. Azt hiszem, leolvashatott valamit az arcomról, mert mikor megszólalt, a hangja dacosan csengett:
- Nem volt más választásom.
Bólintottam, bár alig sikerült lenyelnem az égető haragot.
- Nem ezüst – tette még hozzá. – Túl fogja élni.
Lehunytam a szeme és nagyot sóhajtottam, majd újra Chrisre néztem, és láttam, hogy megrebben a szemhéja. A vérzés egyre csökkent, és bár a seb még mindig ijesztően nagynak tetszett, a szélei mintha kezdtek volna összehúzódni. Tyron nagyot nyögve felült, és hátát az ágy lábának támasztotta. Felpillantott az ajtóban tanácstalanul álldogáló kollégájára, aki még mindig a pisztolyát markolászta, bár már nem célzott vele senkire.
- Hívjon már egy orvost! – dörrent rá, mire a másik összerezzent, eltette a fegyverét, és kilépett a szobából. Magunk maradtunk, a hirtelen beállt csendben szinte csengett a fülem, és ahogy Ty-ra pillantottam, láttam, hogy a sebeket vizsgálja a mellkasán. Ahogy felnézett rám, aggodalom suhant át az arcán.
- Akkor most én is… - de nem merte befejezni. Csak a fejemet ráztam, és éreztem, hogy az én gyomromat is ökölbe szorítja félelem.
- Nem tudom – feleltem halkan. – Nem biztos.
Csak néztük egymást Chris eszméletlen teste felett. Én a vérében térdeltem, és szinte oda sem figyelve simogattam szőke haját. Időről-időre megmoccant a feje a tenyerem alatt, de a szemét nem nyitotta ki.
- Sajnálom – mondtam, bár valójában nem az én hibám volt, mégis úgy éreztem, valamilyen úton-módon felelős vagyok azért, ami az előbb történt.
Ty csak a fejét rázta.
- Nem te tehetsz róla, az én hibám volt.
Kerekre tágult szemekkel meredtem rá.
- Ezt meg hogy érted? – Általában Chris volt hajlamos arra, hogy semmiségeken felhúzza magát, vagy vitát provokáljon. Collins volt az, akit a megfontoltabbnak, a higgadtabbnak hittem, aztán most kiderül, hogy épp ő volt az, aki miatt az egész kezdődött?
Zavartan félre nézett, aztán mást gondolt, és újra rám emelte a tekintetét. Szinte már dacosan nézett rám.
- Bejött, meglátta a holtestet, és azt mondta, hogy ezért még számolni fogtok – mély levegőt vett. – Megmondtam neki, hogy te semmiről nem tehetsz, és hogy csakis az ő hibája, hogy idáig hagyta fajulni a dolgokat.
Felszisszentem. El tudtam képzelni, mit reagálhatott erre Christian, nem csoda, hogy idáig fajultak a dolgok. A bátyám az utóbbi időben egyre kevésbé volt hajlandó elismerni, hogy hibázott, és ha ráadásul ezt Ty még a szemére is vetette… Csak ingattam a fejem.
- Nem kellett volna beleavatkoznod – feleltem végül, mire csak haragosan megvillantak a szemei.
- Faith, vedd már észre! Ha nem löklek félre, képes lett volna téged is letarolni! Nem érdekelte, hogy esetleg te is megsebesülhetsz!
- Sosem bántana szándékosan – ebben még mindig sziklaszilárdan hittem. A testvérem, tudtam, hogy bármennyire is eltávolodtunk az utóbbi időben, ennyire sohasem változott volna meg.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos – mondta hidegen. A tekintete is megkeményedett, áthatolhatatlan lett és távolságtartó. – Ugye tudod, hogy most mit kell tennem?
Már nekem is percek óta csak ez motoszkált a fejemben, és a kérdés, hogy vajon, hogyan lehetne ezt elkerülni. De akárhogy is forgattam, nem találtam kibúvót. Bárhogyan is nézzük, Chris megtámadott egy rendőrt. Ezt pedig sehol sem tolerálják, és ha nem lett volna szemtanú, talán megpróbálhattam volna meggyőzni Tyront, hogy ne csukassa le a bátyámat, de az a másik rendőr mindent látott. Ezt már nem lehetett eltusolni.
- Nincs más… - kezdtem, de nem fejeztem be. Nincs, hát persze, hogy nincs. De ha Christ lecsukják… - Mi lesz így falkájával? – nem volt igazi kérdés, inkább csak hangosan gondolkoztam.
- Nem tudom, Faith – rázta meg a fejét. – Ha csak rajtam múlna, talán még hagynám is elmenni, de…
- Igen, tudom – sóhajtottam. – Nem rajtad múlik.
- Hát nem.
Chris-re néztem, és nem tudtam, mit tegyek. Ismertem jó ügyvédeket, de ez az ügy még nagy jóindulattal is problémásnak volt mondható. A bíróság általában nem igazán tolerálta, ha vérfarkasok emberekre támadnak, ráadásul, ha az a kérdéses ember még rendőr is… Általában egy normál tárgyalás akár hónapokig is húzódhatott, de most biztos voltam benne, hogy napokon belül a bíróság elé kerül az ügy. Túlságosan nagy szenzáció volt ahhoz, hogy ne így legyen. És még ha Collins nem is tanúskodik ellene, a másik rendőr eskü alatt fogja vallani, hogy Christian rátámadt a felettesére, egy civilt is veszélybe sodorva. Kevés esélye volt az óvadéknak. Nagyon kevés. Ha pedig letöltendőre ítélik, a falka széthullik. Nem lesz, aki az élükre álljon, abból pedig belviszályok lesznek.
Ahogy a filmekben. Látod a katasztrófát, tudod, hogy mindjárt bekövetkezik, mégsem tehetsz semmit, hogy megállítsd. A forgatókönyv megírva, a kártyák kiterítve, és csak imádkozhatsz, hogy mégse süljön el olyan rosszul, hogy a sors kegyes legyen hozzád, és ne romboljon le mindent, amit felépítettél.