2009. november 21., szombat

Üdv mindenkinek, aki esetleg olvassa!

Tehát sziasztok - azoknak, akik netalán nyomon követik Faith, és a többiek mindennapjait.
Sajnálatos módon kellemetlen hírekkel kell szolgálnom, mi szerint mostanában a szokottnál is jobban akadozni fog az új fejezetek feltétele... Ugyanis lassan kezdődnek a vizsgák, és a munka meg a tanulás mellett, nem lesz túl sok időm írni :(
Ha lesz egy kis időm, természetesen megpróbálom majd pótolni a hiányosságaimat, és esetlegesen régebbi írásaimmal kedveskedni azon keveseknek, akik kíváncsiak a firkálmányaimra ;)

A mielőbbi viszonlátásra (:

2009. november 11., szerda

Élet a halál után - 10. fejezet

Távoli, halk csipogásra ébredtem. Kinyitottam a szemem, és egy darabig csak pislogtam a délutáni szürkületbe. Vajon mennyit aludhattam? Felpillantottam a nappali falán függő órára, de a mutatók délelőtt fél tizenegyet mutattak, ami mindenféle számítás szerint képtelenségnek tűnt. Időközben a csipogásban lassan sikerült felismernem a csengőhangom dallamát. Valaki nagyon kitartóan próbált elérni.
Feltápászkodtam a kanapéról, és megpróbáltam kilazítani elgémberedett nyakam, miközben a fotelba ejtett táskámban kotorásztam. Ahogy kiemeltem a kis készüléket a csengés is egyre hangosabbá vált. Meg se néztem a kijelzőt, csak a fülemhez emeltem, és lenyomtam a zöld gombot.
- Igen? – a hangom még a saját fülem számára is nyűgösnek hatott.
- Faith, én vagyok. Ne haragudj, hogy felébresztettelek.
A hang hirtelenjében nem tűnt ismerősnek, de aztán elkezdtem erőltetni az agyam, és rájöttem, hogy tényleg ismerem a gazdáját.
- Suzan? – kerekedett el a szemem, és egyből magamhoz tértem kissé.
- Christ letartóztatták – mondta, mintha legalábbis én csuktam volna a falkavezérükre a cella ajtaját. Valahogy éreztem, hogy a Sully-val történtek után ő sem fog túlságosan a szívébe zárni.
- Igen, tudom. Voltam bent nála, szerzek egy jó ügyvédet, és…
- Azt mondja, megkért téged, hogy segíts nekünk, de te nem vállaltad.
Hát, nem a finom megközelítés híve a lány, az egyszer biztos.
- Gondoltam, ti sem rajonganátok jobban az ötletért, mint én – vontam vállat, és visszatelepedtem a kanapéra.
- Chris szerint megbízható vagy – mondta, bár a hangsúlyából kikövetkeztettem, hogy az utóbbi két nap tükrében ő már nem olyan biztos ebben. – Egyedül nem boldogulunk.
Csak a fejemet csóváltam, bár ezt ő nem láthatta.
- Suzan, te tudod a legjobban, hogyha elvállalom, a falka meg fog ölni – próbáltam hatni a józan eszére. Legalább neki legyen annyi sütnivalója, hogy megértse, ha már egyszer a bátyámba nem szorult ennyi. – Öngyilkosság lenne, és ezzel te is tisztában vagy.
Csend a vonal túlsó végén. Tehát beletrafáltam. Azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy néhányan már most az én korai elhalálozásom tervét szövögetik. Nem Sully volt az egyetlen, akinek nem jött be, hogy lidércekkel riogatom őket. Biztos voltam benne, hogy vannak még páran, akik szívesebben látnának holtan, mint élve.
- Nem fognak bántani – szólalt meg végül Suz, de hallottam a hangján, hogy ebben ő sem egészen biztos.
- Nem vállalhatsz értük garanciát. Ahogyan Chris sem – éreztem, hogy kezd megfájdulni a fejem. Sok volt ez nekem egyetlen napra. Égető szükségem lett volna egy lélegzetvételnyi szünetre. Legalább addig, amíg ki nem találom, hogy mihez kezdjek Jay-vel, hogyan hozzam ki a bátyámat az előzetesből, és mit csináljak a falkával, ha az utóbbi nem sikerül. Egyéb magánéleti gondjaimmal, mint például Josh féltékenysége, vagy hogy Sully-t valaki lidércekkel ölte meg, pláne nem volt kapacitásom foglalkozni.
- Te tényleg félsz tőlünk – jegyezte meg halkan, és semmi okom nem volt rá, hogy tagadjam a vádat.
- Igen, félek tőletek, mert ha múltkor nincs isteni nagy szerencsém, Sully gondolkodás nélkül megölt volna, és még csak bele sem izzad – éreztem, hogy a hangomba lassan pánik lopakodik. Mély levegőt vettem, hogy lehiggadjak, és megpróbáltam tiszta fejjem gondolkozni. – Ne mond, hogy nem érted miről beszélek Suzan, mert egyszerűen nem hiszem el.
Lemondóan felsóhajtott, belerecsegett a vonal.
- Értem Faith, és sajnálom.
- Nem kell a sajnálat, csak azt akarom, hogy fogjátok fel végre, te is meg a bátyám is, hogy erre nem vagyok hajlandó – idegesen a hajamba túrtam, és lehunytam a szemem. – Kissé fiatalnak érzem még magam a halálhoz.
Néhány pillanatig csak hallgatott. Mikor újra megszólalt, a hangja megtörten csengett.
- Igazad van Faith, megértem. A helyedben én is így döntenék – azzal meg sem várva a válaszomat, letette.
Az ölembe ejtettem a telefont, és csak bámultam magam elé. Miért van az, hogy mindenkinek sikerül úgy intéznie, hogy én érezzem magam a világ legnagyobb szemétládájának? Vagy csak túlteng bennem a felelősségtudat? Pedig nem vehetem a világ minden terhét a vállamra, az én tűrőképességem is véges. Nem volt fair Christől, hogy rám uszította Suzant. Egyáltalán az nem volt fair, hogy képes volt ilyet kérni tőlem! A fejfájás már a koponyámat szaggatta, a halántékom mögött lüktetett. Úgy döntöttem, megpróbálom elodázni a problémát, legalább addig, amíg lezuhanyozok, eszem valamit, és úgy általában emberi formába hozom magam.
Miközben a forró víz az arcomat mosta, döntésre jutottam. Nem hagyom, hogy bárki is felesleges bűntudatot ébresszen bennem. Se Christian, se Suzan. Az indokaim teljességgel érthetőek, és amúgy is megteszek mindent, ami tőlem telik. Jó ügyvédet szerzek Chris-nek, kihozom az előzetesből, és mehet vissza a drágalátos farkasihoz. Nem vagyok hajlandó önként a halálba sétálni, még a bátyám kedvéért sem. Valahogy nem éreztem magam jobban, most, hogy ezt így elhatároztam, de legalább a prioritásaim világosak voltak. Mindent elkövetek, de csak addig a pontig, amíg az életem nem kerül veszélybe. Nem gondoltam, hogy mártírként kellene feláldoznom magam, csakhogy Christian békében rehabilitálódhasson a cellájában.
Egy szál törülközőben álltam a szobám közepén, és épp a hajam szárogattam, mikor megszólalt a csengő. Felkaptam a fejem, és a paranoia rögtön a csontjaimba kúszott. Szinte láttam, ahogy karmos mancsok törik darabokra a bejárati ajtómat, és tűhegyes farkasfogak tépnek a bőrömbe. A kép annyira éles volt, annyira valóságosnak éreztem, hogy kirázott a hideg. Mély levegőt vettem, megráztam a fejem, és megpróbáltam összeszedni magam. A csengő ekkor újra felberregett, ezúttal hangosabban, türelmetlenebbül. Jól van, nyugalom. Talán csak a postás, vagy valamelyik szomszéd. Erőt vettem magamon, és kikiáltottam:
- Pillanat!
Gyorsan köntösbe bújtam, hátra fogtam vizesen göndörödő hajamat, hogy ne hulljon a szemembe, majd a nappaliba mentem, és kinyitottam a bárszekrényt. Összeszereltem a pisztolyt, a helyére pattintottam a tárat, majd a fegyvert szorosan a combom mellett tartva az ajtóhoz mentem. A pisztolyt idegennek, és nehéznek éreztem. Egyáltalán nem szoktam hozzá, hogy a kezemben tartsam, de még túlságosan is elevenen élt benne az utolsó találkozásom Sully-val, hogy nélküle nyissak ajtót. Akkor utólag arra gondoltam, miért nem jutott előbb eszembe a fegyver. Nem akartam, hogy a figyelmetlenségem, és a nemtörődömségem az életembe kerüljön.
Mély levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót, de a láncot nem akasztottam ki. Kinéztem a résen, de nem volt ott senki. A pulzusom száguldani kezdett, a szívem össze-visszakalimpált.
- Hahó! – szóltam ki, de senki nem felelt. Bárki is volt az, már elment.
Lepillantottam a küszöbre, és a szemembe ötlöttek a számlák. Biztosan megint a szomszédhoz dobta be a postás. Felvettem a kupacot, és visszaléptem a lakásba. Remegő kézzel zártam magamra az ajtót, a pisztolyt a levelekkel együtt az előszoba szekrény tetejére raktam, hátamat a falnak vetetem, és egy pillanatra lehunytam a szemem. A lélegzet szaggatott sóhajban szakadt fel a mellkasomból, észre sem vettem, hogy idáig visszatartottam. A lidércek nyugtalan táncba kezdtek körülöttem, halovány, derengő fényük betöltötte az előszobát. Istenem, bele fogok ebbe bolondulni. Nem élhetem félelemben az életem.
A telefon olyan hirtelen szólalt meg, hogy kis híján felsikoltottam. Aztán persze gondolatban jól leszidtam magam. Ez már minden, csak nem normális. Dúlva-fúlva a nappaliba mentem, és némileg ingerülten kaptam fel a telefont a dohányzóasztalról.
- Igen?
- Nocsak-nocsak Faith, régen hallottam a hangodat – a kedélyes, tenyérbe mászó hang túlságosan is ismerős volt. Tudom jól, hogy én kerestem meg, én kértem, hogy segítsem, de per pillanat semmiféle lelki kapacitásom nem volt Jossie-val beszélni. Pontosan tudtam, micsoda elégtétel neki, hogy én kérek szívességet tőle. Sosem szerettük egymást, és akkor még nem mondtam sokat.
- Szia Jossie – sóhajtottam, némiképp reményvesztetten, és egy leharcolt csataló életkedvével a konyhába vonszoltam magam, hogy valami ennivaló után nézzek. – Kösz, hogy visszahívtál – nem is próbáltam tettetni, hogy hálás vagyok. Jossie-nak és nekem már a múltban sem volt szokásunk feleslegesen jópofizni egymás előtt.
- Jól vettem ki az üzenetedből, a bátyádat megint lecsukták? – szinte láttam magam előtt, ahogy elégedetten hátra dől irodai székében, a száján kaján vigyor játszik. Meg sem lepődtem. Mindig is imádta, ha mások nyomorán élvezkedhet. Ez azért sok mindent elárul volt főnököm jelleméről.
- Igen, megint – hagytam rá semleges hangon. Nem akartam hagyni, hogy fogást találjon rajtam. Élvezné, ha kihozhatna a sodromból. – Tudsz segíteni?
- Hát nem is tudom – kérette magát. Ha arra vár, hogy könyörögni fogok neki, akkor jó hosszú ideig kell majd várakoznia.
- A régi idők emlékére – mondtam szárazon.
Néhány pillanatig hallgatott, csak hogy húzza a feszültséget, de én kivártam, és nem törtem meg a csendet. Tudtam, hogy pillanatokon belül ő maga is megteszi.
- Mik a körülmények? – a hangjában halványult az évődő él, a szavai mögül kiérződött a profi ügyvéd hangja, akinek az irodája olyan sikeres, hogy minden alkalmazott egy hónapos fizetett szabadságra mehetne, ha úgy akarná.
Gyorsan, de alaposan vázoltam neki a történteket, hozzá fűzve azt is, amit az idős rendőr mondott, aki kihallgatta Christ. Mikor befejeztem, a csend a vonal végén kezdett túl hosszúra nyúlni.
- Ott vagy még?
- A bátyád vérfarkas? – mintha legalábbis azt mondtam volna neki, hogy terhes vagyok, és éppen arra kérném, csikarjon ki az apából minél magasabb összegű gyerektartás.
- Ennyit sikerült megjegyezned az egészből? – mordultam fel. – Perceken keresztül feleslegesen téptem a szám?
- Egyelőre te vagy az, aki szívességet kér, Faith. – mondta fagyosan. – Ezt azért ne felejtsd el.
Az én hangom is megkeményedett.
- Nem fogok a lábaid elé borulni, Jossie. Ha te nem, akkor majd találok mást.
A feszültséget még az éteren keresztül is tisztán érezni lehetett, de ezt is le kellett játszanunk. Kénytelenek vagyunk már az elején lefektetni a szabályokat, és akkor talán képesek leszünk együtt dolgozni.
- Vérfarkas támad rendőrre, ez jó kis löketet adhat a cégnek – tűnődött hangosan. – Egy jó darabig nem kellene konkurenciától tartanom.
Nem mintha eddig túlságosan tartott volna a többi irodától. Jossie sosem volt szívbajos, és néha olyan dolgokat is hajlandó volt megtenni, amit én speciel nem tettem volna. Törtető volt, de ezt nem negatívumként írtam volna le. Néha én is úgy éreztem, nem ártana kissé ambiciózusabbnak lennem, bár ehhez pontosan nem Jossie-tól vettem volna leckéket.
- Tehát? – kérdeztem, és a hangom már-már unottan csengett. Ez az egy szó azt sugallta: nekem ugyan mindegy, nem függök tőled. És ez tényleg így is volt.
- Na jó – mondta ki lassan, mint aki kegyet gyakorol. Tisztában voltam vele, hogy ezek után tartozom neki egy szívességgel. Vagy, ahogy őt ismerem, nem is csak eggyel. – Még ma beküldök valakit a bátyádhoz, hogy vele is egyeztessünk.
Ezt egy pillanatra vizualizáltam magam előtt, és baljós kép villant az agyamba.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha te magad mennél – javasoltam. – Christian meglehetősen önfejű tud lenni.
- Nem érdekelnek a bátyád defektjei, Faith. Vagy hajlandó együtt működni, vagy szép hosszú ideig börtönben rohadhat – és ebben sajnos messzemenőkig igaza volt. – Már így is épp elég nagy bajban van. Örülhetne, hogy van valaki, aki kihúzza a seggét belőle.
Egy másodpercig nem jutottam szóhoz. Jossie, a maga burkolt, utálkozó, parancsolgatós módján, elismerte a Chris-ért tett előfeszítéseimet. Ez több volt, mint amit valaha is elvártam volna tőle. De nem köszöntem meg, nem ettem meszet.
- Beszélek vele, bár nem tudom, hallgat-e rám.
- Csak, hogy tisztázzuk: nem vállalok olyan ügyfelet, aki nem kér a védelemből. Ezt jó lesz, ha vele is közlöd.
Bólintottam, bár ő ezt nem láthatta. Tiszta sor, világos, mint a nap.
- Mondom, beszélek vele.
- Tedd azt – felelte az érzelem legcsekélyebb jele nélkül. – Még kereslek, hogy megbeszéljük a védelem módját. Ja és Faith, csak hogy tudd, tartozol.
Fanyar mosolyra húztam a szám.
- Hogyan is felejthetném el, Jossie. Még beszélünk, és kösz.
Mindketten letettük.
Sóhajtva támaszkodtam a konyhapulthoz, és kibámultam az ablakon. Az üvegen túl a sötétség már kezdte bekebelezni a várost, a lakásba is beszivárgott, és fel kellett kapcsolnom a lámpát, hogy rendesen lássak. Az asztalra tettem a telefont és kinyitottam a hűtőajtót. Meglehetősen barátságtalan látvány tárult a szemem elé. Az utóbbi napokban nem volt túl sok időm bevásárolni, ezért a polcok jobbára üresek voltak, csak itt-ott árválkodott néhány fóliába göngyölt csomag, de azokat inkább megnézni sem mertem. Jobb híján kivettem egy doboz tejet, beleszagoltam, és csodák-csodájára még ihatónak tűnt. Kivettem a konyhaszekrényből a gabonapelyhet, és miközben tálkába töltöttem, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, holnap mindenképen elmegyek vásárolni. Legalább ennyi időt kénytelen leszek magamra is szánni. Még én is csak nehezen vagyok képes megváltani a világot, ha a vércukorszintem a béka segge alatt leledzik.
Kíváncsi lettem volna, hogy boldogultak ma nélkülem odabent, bár biztos voltam, hogy nem áll meg az élet, csak azért, mert nem tudtam bemenni dolgozni. Még akkor is, ha Nathalie nem ezt állítja. Csak most jutott eszembe, milyen régen nem beszéltem Josh-val. Bár nem is a napok, inkább az események száguldottak azóta, hogy Jay megidézése után haza hozott. Istenem, mennyi minden történt, milyen rövid idő leforgása alatt, és ő nem is tudott semmiről. Azt sem tudta, hogy Sully megtámadott, aztán, hogy megölték a kórházban, és azt se, hogy Chris börtönbe került, mert megtámadta Tyront. Nem is tudtam, miért jutott ez most eszembe. Miért éreztem úgy, hogy el kellett volna mondanom neki, hiszen, ha úgy vesszük, ezen események közül egyik sem érintette őt közvetlenül.
Még mindig eleven élt bennem, ahogy a lépcsőházban energiája az enyémmel keveredett, és ahogy felidéztem az érzést, megborzongtam. Eddig időm sem volt rendesen visszagondolni rá, hiszen leginkább egyik katasztrófától a másikig futkároztam, most azonban rájöttem, hogy még a legutóbbi alkalommal sem éreztem Josh hatalmát ilyen intenzívnek. Vagy csak azért történt, mert az én erőm növekszik? Nem tudtam volna meg mondani. Valakivel beszélnem kellett volna erről, és leginkább Josh lehetett volna ez a valaki, hiszen ő volt a másik érintett fél a témában, de bevallom, nem mertem felhívni. Nem akartam, hogy átjöjjön, nem akartam beszélni vele, mert tudtam jól, hová fajulna a dolog, hol lyukadna ki végül a társalgás. És a témának semmi köze nem lett volna a metafizikai hókuszpókuszokhoz. Magam sem értettem, miért rettegek ilyen szinten beszélni vele, hiszen felnőtt ember vagyok; elvileg ő is az. Meg kellene tudnunk tárgyalni a problémákat, hiszen már Nathalie is szóvá tette, és biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb ki fog ránk akadni, még hozzá csúnyán. Valahogy nem szerettem volna megvárni, hogy ez bekövetkezzen. Nathalie-tól bizonyos értelemben jobban tartottam, mint a saját anyámtól. Azért ez már egy cseppet szánalmas, ráadásul nevetséges is.
Ha holnap bemegyek dolgozni, le fogok ülni, és beszélek Josh-val. Ezt szikla szilárdan elhatároztam, még sem éreztem magam jobban tőle. Tudtam, hogy meg fogom bántani, bele fogok gázolni a lelkébe, és ezt egyetlen porcikám se kívánta. Nem akartam elveszíteni Josh-t, viszont nem éreztem magam késznek egy kapcsolatra. Ostobán, és gyerekesen hangzik, tudom. Ostobán gyerekesnek is éreztem magam tőle, és nem tudtam volna megmagyarázni, miért akarnám elutasítani, hiszen vonzódtam hozzá, ez nyilvánvaló volt. Legalább magammal szemben legyek már őszinte. Jó lett volna, ha most itt van velem, ha hozzá bújhatok, és a segítségét kérhetem. Tekintetem a telefonra szegeződött, és szinte már nyúltam is érte, de aztán inkább kibámultam az ablakon, betettem a tányért a mosogatóba, és visszamentem a nappaliba. Összegömbölyödtem a kanapén, az ölembe húztam egy párnát, és bekapcsoltam a tévét. Próbáltam minden figyelmemmel a híradóra koncentrálni, de nagyjából az ötödik mondatnál el is vesztettem a fonalat. Fogalmam sem volt, mi tart vissza, de valami belső késztetés nem engedte, hogy közelebb kerüljek Josh-hoz, és ezt az érzést én magam sem értettem egészen. A megérzéseim mindig is jók voltak, és általában értettem is őket, de most egyáltalán nem voltak világosak az indokok. Jó lett volna valakit megkérdezni, de ezzel senkihez sem fordulhattam. Maradt a B verzió: egy párnát ölelgetve őrlődöm magamban. Hát ez már tényleg szánalmas.
Megráztam a fejem, igyekeztem minden zavaró gondolatot kiűzni az agyamból. Legalábbis mindent, ami jelenleg csak hátráltatna a problémáim megoldásában. Fel kellett állítanom egy sorrendet, meghatározni a prioritásokat, különben egyszer csak azon veszem majd észre magam, hogy minden egyszerre zúdult a nyakamba.
Először is fel kell hívnom Collinst. Aggasztott, hogy reggel óta nem hallottam felőle, pedig a vizsgálatokat már egészen biztosan elvégezték, és véreredménynek is órákkal ezelőtt meg kellett érkezni. Két variáció jöhetett szóba: pozitív lett, és akkor most senkiről nem akar hallani, főként rólam nem, vagy negatív lett, és már be is ment az őrsre, hogy beszéljen Christiannal. Nagyon reméltem, hogy a második verzió az igaz. Bele sem mertem gondolni, mi történne, ha az eredmény végül pozitív lesz. Teljesen magába zuhanna, elvesztené az állását… bosszút akarna állni a bátyámon. És még csak nem is hibáztathatnám érte.
Másodszor jobban rá kell feküdnöm erre a Jay-témára. Ki kell derítenem, mi hozta vissza, és meg kell találnom a megoldást, hogy újra békében nyugodhasson. Mert bármennyire is nehezemre esett belegondolni, tudtam, hogy nem maradhat itt, hiszen már nem tartozik ide. Mégis, hiába sorakoztattam fel vagy tucatnyi teljesen racionális, és logikus érvet, a gyomromat csomóba rántotta a félelem, hogy újra el kell engednem. Ami egyáltalán nem volt normális, sőt! De szinte még éreztem az arcomon az érintése nyomát, és így nagyon nehéz volt úgy tekintenem rá, mint egy egyszerű szellemre. A szellemeknek nincs fizikai dimenziójuk, nem tudnak megérinteni… és nem tudnak olyan reakciót kiváltani belőlem, mint azt Jay tette. Kész őrület.
A kezembe temettem az arcom, és mély levegőt vettem. Nem tehetem ezt magammal, nem bonyolíthatom feleslegesen az életemet, hiszen már így is éppen eléggé kaotikus minden. Jay-nek mennie kell, nincs mese, a bátyámat ki kell hoznom az előzetesből, és amíg ez nem sikerül, nagy ívben meg kell próbálnom elkerülni a vérfarkasokat. Tiszta sor, egyszerű, mint az egyszer egy. Sully halálának az ügyével pedig foglalkozzanak a rendőrök, elvégre ez a munkájuk, és én nem kapok fizetést azért, hogy egy lidércekkel támadó őrült után kutassak. Különben sem szükségszerű a kelleténél több embert magamra haragítanom, már az épp elég, hogy a falka a nyakamon héderel, és Chris nélkül bármikor dönthetnek úgy, hogy első számú közellenségből, első számú célponttá léptetnek elő. És ha végleg eldöntik, hogy ki akarnak végezni, nincs azaz isten, ami megmenthetne tőlük. Sully-val talán még el tudtam bánni, de ha tucatnyian jönnek ellenem, semmi esélyem. A cella rácsai mögül pedig Christian sem lenne képes visszafogni őket, még ha a feje tetejére áll, akkor sem. Még mindig nem tértem napirendre Chris képtelen ötlete felett, és bárhogyan is forgattam, nem láttam logikus magyarázatát. Annak meg aztán végkép semmi teteje, hogy miért rángatta bele ebbe az egészbe Suzant. Egyáltalán minek szólt a farkasoknak, hiszen tudhatta, hogy úgy sem fogom elvállalni.
Lassan kénytelen voltam megbarátkozni a gondolattal, hogy bárhogyan is alakulnak az események, én mindenképen meg fogom szívni. Két tűz közé kerültem. Egyrészről valahol belül tudtam, hogy segítenem kellene nekik, másrészről viszont szerettem az életemet. Még ha kicsit zűrös, és nem mindennapi volt is, nem szerettem volna az egészet kidobni az ablakon, azért, hogy Teréz anyut játsszak. Chris nem látta őket objektíven, minden napját velük töltötte, és nem őt próbálták már sokadjára megölni. Elfogult volt velük szemben, pedig ezt nem engedhette volna meg magának.
Magam sem értettem, miért agyalok ezen még mindig. Hiszen már eldöntöttem: nem akarom, hogy bármi közük legyen hozzám. Igazam van, vagy igazam van? Akkor miért foglalkoztatott továbbra is, miért nem tudtam szabadulni a gondolattól? Számtalanszor átforgattam a dolgot, de semmi féle indokot nem tudtam volna mondani arra, miért kellene visszahívnom Suzant, és megkérni, hogy rendeljen mindenkit Chris lakására. Őrültség lett volna. Kollektív öngyilkosság.
Felemeltem a telefont és tárcsáztam Suzan számát.

2009. november 1., vasárnap

Élet a halál után - 9. fejezet

Egy kényelmetlen műanyag széken ültem, a rendőrség épületének egyik folyosóján, és Collinsra vártam. A fali órára pillantottam, és felsóhajtottam Már fél tíz is elmúlt. Egy órával ezelőtt telefonáltam be Nathalie-nak, hogy szóljak, ma nem fogok tudni bemenni. Tőle igen szokatlan módon nem kezdte leüvölteni a hajam, csak halkan, diszkréten megjegyezte, hogy ha tudok, délután próbáljam szabaddá tenni magam. Mivel ő is képes volt normálisan reagálni, nem közöltem vele a tényt, miszerint jó eséllyel a következő napokat azzal fogom tölteni, hogy a bátyámat kihozzam az előzetesből, inkább csak annyit mondtam, megteszek minden tőlem telhetőt.
Chris nagyjából félórával ezelőtt tért magához. Senki sem fáradt azzal, hogy orvos is megvizsgálja, miután – még az erősítés megérkezése előtt – a teste kilökte magából mind a két golyót, a sebek pedig egyenletesen szűkülni kezdtek. Inkább a gyors és költségmentes megoldást választva bezsuppolták egy szimpatikus cellába, ahonnan szerény véleményem szerint eddig csak azért nem jött ki, mert nem volt még elég jól ahhoz, hogy acél rácsokat hajlítgasson. Bíztam benne, hogy sikerül azelőtt beszélnem vele, mielőtt még megfordulna a fejében a szökés gondolata.
Üzenetet hagytam Jossie telefonján, és meghagytam, hogy sürgős az ügy. Jossie a volt főnököm volt, és bár nem éppen barátian váltunk el, tudtam, hogy segít, ha megkérem. A volt kollégáim egytől egyig mind remek szakemberek, és itt most nagy szükség is volt a hozzáértésükre. Ha egyszerű, mezei ember támadott volna rendőrre, óvadékkal egy-kettőre szabadon engedték volna, de tekintve, hogy Chris micsoda, sokban bonyolódott a helyzet. Nehéz lesz olyan bírót találni, aki még ilyen körülmények között is hajlandó lesz kiszabni az óvadékot, és engedélyezni, hogy a bátyám szabadlábon védekezhessen.
Nagyon szerettem volna beszélni Tyronnal, de ő még nem jött velünk. A kórházban fogták, hogy ellássák a sebeit, és elvégezzék a vértesztet. A gyomrom is felkavarodott a gondolatra, hogy Christian esetleg megfertőzte. Az egyik, hogy Christ emiatt akár súlyos évekre is ítélhetik, a másik pedig, hogy Ty el is veszítheti a munkáját, ha pozitív lesz az eredmény.
Mindennél jobban szerettem volna végre beszélni a bátyámmal, de jelenleg még folyt a kihallgatás. Engem kérdeztek ki legelsőként az ügyben, és a kihallgatást vezető nyomozó nagy alapossággal tért ki minden egyes részletre. Minden kérdésére felelnem kellett, és Chris esélyeit csak még tovább rontotta a tény, hogy akkor ugrott Collinsnak, mikor az már letette a fegyvert. Nagyon nem állt jól a szénája.
Ekkor jutott csak eszembe, hogy valakinek a falkát is értesítenie kellene, és jobb híján én volt az, akire eme nemes feladat hárult. Suzant akartam felhívni. Tudtam, hogy ő az egyetlen, aki nem csapná rám gondolkodás nélkül a kagylót, bár a Sully-val történtek után már ebben sem lehettem egészen biztos. Már épp a telefont akartam kihalászni a zsebemből, mikor valaki megállt felettem. Összes hajú, szürke szemű, köpcös rendőr volt, ugyanaz, aki engem kérdezett ki nemrég. Felnéztem rá, és éreztem, hogy a türelmetlen várakozás kiül az arcomra.
- Végeztünk – sóhajtotta, és gondterhelten ráncolta a homlokát. – Csak így előzetesen jegyezném meg, hogy a bátyja jó nagy bajban van.
Megcsóváltam a fejem. A hajam ide-oda repkedett az arcom előtt.
- Collins és a másik rendőr vallomás tétele még hátra van, igaz? – kérdeztem azért, bár tökéletesen tisztában voltam vele, hogy egyik sem javíthat Christian helyzetén. Az férfi bólintott, majd valamiféle atyai jóindulat jelent meg az arcán. A tekintete meglágyult, a szája sajnálkozó mosolyra görbült.
- Sajnos nem hinném, hogy bármelyikük is tudna olyat mondani, ami segítene a testvérén.
Igen, ezt én is jól tudtam.
- Mennyit kaphat?
- Az nagyrészt a bírótól függ – felelte, és leült mellém, kezével a térdére támaszkodott, és féloldalasan felém fordult. – Az ön helyében szereznék neki egy jó ügyvédet.
- Éppen azon vagyok – biccentettem, a szürke szemekbe nézve. – Esetleg beszélhetnék vele?
Körbe nézett az előcsarnokban, hogy hall-e minket valaki, bár ennek nem sok volt az esélye. Sokan rohangásztak ugyan fel és le, de mindenki a saját dolgával volt elfoglal, senki sem ért rá ránk figyelni.
- Rendben van, de csak gyorsan – mondta végül, majd felállt a székről. Csatlakoztam hozzá, és hálásan rámosolyogtam.
- Köszönöm.
Bólintott, majd elindult előttem, én pedig szótlanul követtem az épület hátuljába. Két kisebb zárka állt egy elkülönített részben. A kis cellák lényegében csak rácsokból álltak, a jobb oldali üres volt, de a bal oldaliban, az ágyon ott feküdt bátyám jól ismert alakja. A szeme lehunyva, kezét a hasára szorította, és rettenetesen sápadt volt. De tudtam, hogy nem alszik. Láttam, ahogyan a mellkasa megemelkedik, amikor mélyebb levegőt vett, és megérezte az illatomat, de nem nézett rám azonnal. Megvárta, amíg a nyomozó magunkra nem hagy minket, akkor lustán felém fordította a fejét, és résnyire nyitott szemekkel rám pislogott. Csak néhány lépésre álltam a rácsoktól, kezemet a mellem előtt keresztbe fonva, és csak néztem rá. Végül ő volt az, aki legelőször megunta a szemszkandert.
- Te meg mit keresel itt? – szólalt meg, és bár a hangja még nem volt az igazi, ellenséges hangsúlyát így is tisztán lehetett érezni. Felsóhajtottam, és megráztam a fejem.
- Nem akarok veszekedni, Chris – még csak fel sem kaptam a vizet. Egyszerűen meguntam csatározni vele. – Csak érdekelne, hogy vagy.
- Jól, csodásan – vetette oda ironikusan – Miután a kedvenc kis nyomozód kilyuggatott, és bezáratott, hogyan is érezhetném magam rosszul?
Közelebb léptem a rácsokhoz.
- Bajban vagy Chris, és nem Tyron hibája, hogy ide kerültél – jelentettem ki határozottan, tekintetem az övébe fúrva. – Ha nem támadsz rá, mindez meg sem történt volna!
Ülő helyzetbe tornázta magát, zöld szemeiben csak úgy lángolt az indulat.
- Kiprovokálta!
- Csak mert nem bírod elviselni, ha valakinek igaza van? – csaptam le rá. – Te sem vagy ám tévedhetetlen, Christian, csak ezt sajnos egyre jobban kezded elfelejteni!
Nem válaszolt azonnal. Rám villantak a szemei, aztán elfordult, és a plafont kezdte tanulmányozni. Néhány percig egyikünk sem szólt. Tudtam, hogy épp magában vívódik és próbálja eldönteni mi a fontosabb: a büszkesége, vagy a szabadsága. Végül felsóhajtott, és szinte éreztem, ahogy a feszültség kiszáll a tagjaiból.
- Megváltoztál Faith – szólalt meg halkan, szemét az üres plafonra függesztve.
- Ahogy te is – feleltem, mert erre nem tudtam volna mást mondani. Igen, megváltoztam, és talán nem kifejezetten az előnyömre, de Chris-re lassan már rá sem lehetett ismerni.
Nem reagált. Kezdtem rájönni, hogy amit nem szívesen vesz tudomásul, azt hajlamos nagyvonalúan elengedni a füle mellett. Pedig a struccpolitika még sosem oldott meg semmit, de hát legyen, ha ő így akarja.
- És most mi lesz? – kérdezte, miközben újra lehunyta a szemét. Nem úgy tűnt, mintha tényleg érdekelné a további sorsa, unott volt és nemtörődöm. De ez nem volt újdonság. Volt ő már előzetesben, nem egyszer és nem kétszer, akkor sem hatotta meg túlzottan a kilátásba helyezett retorziók sora. Valahogy sejtettem, hogy most sem fogja túlzottan a szívére venni.
Felsóhajtottam, és vállammal a rácshoz támaszkodtam.
- Először is szerzünk egy jó ügyvédet. Amint kitűzték az előzetes tárgyalást, megpróbáljuk kibekkelni, hogy óvadékkal szabadlábon védekezhess.
- És az mennyi idő?
- Pár nap, talán egy hét – vállat vontam. – Ha a bíróság nem hajlik az óvadékra, a következő tárgyalásig akár hónapok is eltelhetnek.
Felpattant a szeme. Úgy tűnt, ez végre felrázta egy kicsit. Felém kapta a fejét, és láttam rajta, hogy végre sikerült felfognia, mit is jelenthet ez neki.
- De a falka…
- A falka sorsa senkit sem fog meghatni, Chris – csóváltam a fejem. – Sőt, ha jót akarunk, jobban tesszük, ha a bíróságon meg sem említjük.
- De így magukra maradnak.
Mintha én nem tudtam volna nagyon jól. Úgy nézett rám, mintha tőlem várná a csodát, mintha nekem bármi beleszólásom is lenne a dolgok menetébe. De mégis mit képzelt? Azt mondom, ártatlan, és ettől egy csapásra kinyílik a cella ajtaja? Sajnos csodát én sem tudok tenni, még ha szeretnék, akkor se.
- A törvényes kereteken belül többet nem tehetek – láttam, ahogy sokatmondóan felcsillan a szeme, ezért gyorsan hozzá tettem. – A nem törvényes kereteket pedig a te esetedben nem lenne ajánlatos túlságosan feszegetni.
- Három percembe sem telne origamivá hajtogatnom ezeket a gizda rácsokat – jegyezte meg csendesen. Nem nagyképűen, egyszerűen csak ez volt az igazság. Megcsóváltam a fejem.
- Bent kell maradnod, Chris – tudtam, hogy annyira még ő sem hülye, hogy megszökjön az előzetesből, de a bátyámnál néha nem ártott még a túlzott óvatosság sem. – Collins nem fog ellened vallani, – ebben teljesen biztos voltam. – a másik rendőr meg…
Mély levegőt vettem. A másik rendőr esetében semmi sem volt garancia, és ha ráadás képen a vád meglobogtatja Tyron vizsgálati leleteit, akkor nagy a baj. Főként úgy, hogy még abban sem lehettünk biztosak, Chris nem fertőzte-e meg.
- Bajban vagyok – sóhajtott fel Christian, és lehunyta a szemét.
- Csakhogy felfogtad végre!
- Senki sem kér arra, hogy itt legyél! – kapta felém a fejét villámló szemekkel. Egyik kezem a hideg rács köré fontam. A hangom fáradt volt és megtört.
- Chris, nem vagyok az ellenséged.
- Akkor segíts.
- Megteszem, amit tudok – feleltem. – Felhívtam Jossie-t, a legjobbak fognak képviselni, beszélek Tyronnal, és a másik rendőrrel – széttártam a kezem. – Mit vársz még tőlem?
- Segíts a falkának – mondta olyan halkan, hogy az elején még abban reménykedtem, talán félreértettem valamit. De ahogy az arcába néztem rájöttem, hogy nem. Ő ezt teljesen komolyan gondolta. Éreztem, hogy már a puszta gondolatra is lesápadok.
- Nem hinném, hogy én lennék erre a megfelelő alany, ráadásul ők sem értékelnék kellőképpen a segítségemet.
- Valakinek muszáj figyelnie rájuk – fúrta zöld szemét az enyémbe, és ülő helyzetbe tornászta magát. – Ha hónapokig bent tartanak, nem maradhatnak egyedül.
- Chris, most nem két éves kisgyerekekről, vagy elárvult kutyakölykökről beszélünk – kész őrület volt, már csak maga az ötlet kósza csírája is! Nem kérhet tőlem ilyet! – Ha odamegyek, meg fognak ölni, és ezt te tudod a legjobban! – a hangom már kissé talán hisztérikusba fordult, de hirtelen nagyon is valóságosnak éreztem Sully erős ujjait a torkomra kulcsolódni. Reszkető kezekkel húztam le a garbóm nyakát, hogy a zúzódások világosan látszanak. – Te sem gondolhatod komolyan, hogy önként teszem ki magam újra ennek – ráztam a fejem, és hagytam, hogy a fekete anyag visszasimuljon a helyére, elrejtve a sárgászöld foltokat.
Láttam, hogy Christian szemében megvillan valami, talán bűntudat, de mielőtt felismerhettem volna, már el is tűnt. Istenem, annyira megváltozott.
- Hívd fel Suzant, kérd a segítségét…
- Nem – vágtam a szavába határozottan. – Jelölj ki egy helyettest a falkából, de ezt felejtsd el!
- Csak benned bízhatok Faith.
Éreztem, hogy a vonásaim megkeményednek, a hangom jéghidegen csengett, de a szememben könnyek remegtek.
- Pedig azt hittem, már ők az új családod – mondtam, mire megrándult az arca, a szemei kerekre tágultak, és fel akart állni, de még nem volt elég erős hozzá. Visszahuppant az ágyra és felszisszent. A tekintete hirtelen nyílt lett és őszinte, épp olyan, amilyennek már régóta látni akartam, de valamiért most nem éreztem örömet miatta. Hátráltam egy lépést, majd még egyet.
- Faith, én nem…
- Holnap bejövök – nem akartam, hogy sírni lásson, és a nagy igyekezetemben, hogy még időben kijussak a szobából, nekihátráltam az ajtófélfának. – Beszélek Jossie-val, megkérdezem, mit lehetne tenni.
Megszorítottam a kilincset, és szinte kimenekültem a folyosóra. Remegő térdekkel támaszkodtam neki a falnak, és hosszan, hangosan kifújtam a levegőt. Ahogy lehunytam a szemem, egy könnycsepp végig szánkázott az arcomon.
- Kisasszony, minden rendben? – az idős rendős alig néhány lépésnyire állt tőlem, a tekintetében egészen őszintének hatott az aggodalom.
Felpillantottam rá, megtöröltem az arcom, és igyekeztem összeszedni magam.
- Persze, minden rendben – próbálkoztam meg egy bíztatónak szánt mosollyal, de nem lehettem túl meggyőző, mert továbbra is aggodalmasan pislogott rám. Ellöktem magam a faltól, és felé léptem. – Végeztem, mehetünk – ezt kissé nyersnek éreztem, ezért kedvesebb hangon még hozzátettem: - Köszönöm.
Csak biccentett, és elindult előttem, vissza, amerről jöttünk. Hálás voltam, hogy nem kezdett faggatni. Ahogy kiértünk az előcsarnokba, még egyszer rámosolyogtam, megköszöntem, és kiléptem az utcára. Teleszívtam a tüdőmet friss, hideg levegővel, egy kicsit máris jobban éreztem magam. De azért nem volt minden rendben. A kezem annyira remegett, hogy csak negyedszerre sikerült a kocsi kulccsal a zárba találnom, és még legalább három próbálkozásba, hogy be tudjam indítani a motort. Késleltetett reakció amiatt, ami a kórházban történt, gondolom. Túl friss volt még minden. Sully meggyilkolása, Tyron és Chris verekedése, aztán ez a túra a rendőrségen. Aztán Chris arra kért, vigyázzak a farkasaira… Egyszerűen képtelen voltam napirendre térni felette, és akárhogyan is forgattam a dolgot, semmi értelmét nem láttam az ötletnek. Nem is értettem, hogyan fordulhatott meg egyáltalán Christian fejében, mikor ő is pontosan tisztában van vele, mennyire rettegnek tőlem, és a lidérceimtől. Más részről viszont felütötte ocsmány fejét a bűntudat, és folyamatosan azt suttogta a fülembe, hogy nem tehetem ezt Chrissel, nem hagyhatom így magára. De ő is magamra hagyott! Már hónapok óta mellőzött, és a drágalátos falkája pártjára állt még akkor is, mikor világos volt, hogy Sully meg akart ölni. Nem tartozom neki semmivel. Megpróbálom kihozni az előzetesből, ez a legtöbb, amit jelenleg tehetek érte, a farkasok meg oldják meg maguk a saját életüket. Tudtam, hogy igazam van! Akkor meg miért éreztem mégis a világ legönzőbb szemétládájának magam?
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy szinte észre sem vettem, hogy idő közben haza értem, és Jay is csak akkor jutott eszembe, mikor leállítottam az autót. Megéreztem a jelenlétét. Felnéztem a lakásom ablakára, és bár nem láthattam, tudtam, hogy ott van. A lidércek minden lehetséges eszközzel tiltakoztak ellene, de Jay mégsem volt hajlandó elmenni. Rám várt. Én meg még csak el sem gondolkodtam rendesen a problémáján.
Kezdtem úgy érezni, hogy a gondok szépen lassan a fejemre nőnek, és szinte már ki sem látok alóluk. Az én életem sem volt épp sétagalopp, miért nekem kellett még a mások nyavalyáját is megoldanom?
Felsóhajtottam, és kiszálltam a kocsiból. Mire a lakásom ajtajához értem, úgy éreztem, szinte megfulladok a lidérceim rám telepedő energiájától. Határozottan nehezményezték, hogy Jay egy légtérben tartózkodik velük. Előhalásztam a kulcsot, és benyitottam. Még le sem vettem a kabátomat, már mind a négyen ott cikáztak a fejem felett, mint hűséges házőrzők, akik készek arra, hogy az első rossz mozdulatra a betolakodóra támadjanak. Talán hülyén hangzik, de jól esett. Jól esett, hogy legalább nekik számítok ennyit, még akkor is, ha tudtam, más választásuk úgy sem lenne, hiszen hozzám vannak kötve. De mégis.
- Jól van, semmi baj – mondtam csendesen, és lerúgtam a cipőmet. A borzongató energia csak egy pillanattal Jay előtt érkezet, mielőtt őt magát megpillantottam volna a nappali ajtajában állni. Arcán laza, féloldalas mosoly, a tartása is nyugalmat sugárzott. Már egyáltalán nem tűnt olyan kétségbeesettnek, mint a múltkor.
- Ne haragudj, hogy csak így váratlanul beállítottam – köszönt, miközben végignézte, hogyan akasztom a kabátomat a fogasra. Más esetben habozás nélkül rávágtam volna, hogy semmi gond, egyrészt, mert ennyi jó modort azért csepegtetett belém az anyám, másrészt, mert valószínűleg tényleg örültem volna, hogy látom, de most nem éreztem magamban elegendő erőt ahhoz, hogy jó kedvet színleljek.
- A lidércek hogy engedtek be? – kérdeztem, és hangom még saját magam számára is fáradtnak tűnt.
A mosoly egy pillanat alatt leolvadt az arcáról.
- Rosszkor jöttem? – kérdezett vissza, és ellépet az ajtó mellől.
Csak a fejemet ráztam.
- Sajnálom, kicsit sok minden történt a mai nap, és még dél sincs – beléptem a nappaliba, el mellette, és éreztem, hogy hűvös lehelet cirógatja végig a bőrömet, mikor az aurája az enyémhez ért. Letelepedtem a kanapéra, és a tévé üres, sötét képernyőjét kezdtem bámulni. Azok négyen továbbra is úgy köröztek a fejem körül, mintha attól tartanának, hogy Jay bármelyik pillanatban a torkomnak ugorhat. Kezdett kicsit sok lenni ez a túlzott figyelem.
- Nyugalom – mondtam most már határozottabban, mire visszahúzódtak, és durcásan megtelepedtek a szoba egyik sarkában, a plafon alatt lebegve.
Felpillantottam Jay-re, aki még mindig az ajtóban állt, a tekintete fürkésző.
- Megsérültél – jelentette ki megfellebbezhetetlen magabiztossággal, és karba fonta a kezét. Olyan biztosan állította, hogy még csak nem is tagadhattam.
- Tegnap este történt egy kis…
- Baleset? – kérdezte, szinte már élesen.
- Tulajdonképpen azt akartam mondani, hogy kissé összezördültem az egyik farkassal – feleltem, és kicsit én is felemeltem a hangom. Nem kifejezetten tetszett, hogy számon kér. Semmi joga nem volt hozzá.
- Jól vagy? – őszinte aggodalom csillogott a szemében, ahogy felém indult. Leült mellém, és már emelte volna a kezét, hogy megérintsen, de aztán észbekapott, és mégsem tette. Szinte fájt látnom a vívódást az arcán.
- Minden rendben – bólintottam, és úgy tettem, mint aki nem vett észre semmit. – De Sully korházba került, és ma reggelre meghalt. Valaki megölte – tettem hozzá gyorsan, a félreértések elkerülése végett.
Láttam, hogy mellbe vágta a hír, és meg is tudtam érteni. Hiszen ismerte őket, mindenkit egytől egyig, hiszen régen ő is a falkájukhoz tartozott. Sully-val talán még barátok is voltak, sosem lehet tudni. Bár elég nehéz volt elképzelni, ismerve Jay-t, és tudva, milyen volt Sully, de hát halottakról vagy jót, vagy semmit.
- Sajnálom – mondtam azért. – Mikor rám támadt, kénytelen voltam megvédeni magam.
- De nem csak ez a baj – megint túlságosan is biztosnak tűnt a dolgában. Kezdtem furcsállni ezt a hirtelen jött intuíciós készséget, és egyben bosszantóvá is vált a tény, hogy szinte belém lát. Vagy nem is annyira szinte.
Összevont szemöldökkel vizsgálgattam az arcát.
- Mond csak, mi mindent tudsz még?
- Semmit – rázta a fejét – Egyszerűen csak érzem, hogy valami bánt. Hogy valami nincs rendben.
- De azt is tudtad, hogy megsérültem – értetlenkedtem tovább. A felületes szemlélő számára talán úgy tűnhet, én köpöm-vágom az összes szellemekkel és túlvilággal kapcsolatos hülyeséget, de ez a legnagyobb jó indulattal sem mondható igaznak. Bőven vannak hiányosságaim a témában. Néha úgy érzem, csak azok vannak. Ilyenkor pedig, mikor a dolgok kezdenek furcsáról még furcsábbra váltani, hajlamos vagyok profinak semmiképpen sem nevezhető módon állni a témához. Vagyis jobbára csak értetlenül hallgatok, aztán felhívom Nathalie-t, vagy utána keresek valami kézre eső szakirodalomban.
- Mikor elléptél mellettem, éreztem, hogy valami nem stimmel – látszott rajta, hogy ő sem tudja, miről van szó, csak próbálja körbe írni, mit tapasztalt. – Megfájdult a torkom, és a kezem. A bal.
Csak pislogtam rá, és próbáltam valami értelmet vinni, ebbe az igencsak szokatlan jelenségbe. Nem sikerült. Megpróbáltam visszaemlékezni bármire abból a kis lábjegyzetből, amit a Visszatérőkről olvastam, de sehol sem rémlett, hogy írtak volna különös beleérző készségről. Talán egyedi eset. Remek. Utálom az egyedi eseteket, mert ez azt jelenti, hogy nincs mire támaszkodni, nincs senki, akit meg lehetne kérdezni, és az ember jobbára a sötétben tapogatózik.
- Min gondolkozol? – rebbentett ki Jay a merengésből. Csak a fejemet csóváltam. De legalább gondolatot olvasni nem tud.
- Azon, hogy mi is lehetsz te tulajdonképpen – vallottam be. Nem álltathatom azzal, hogy mindennel tökéletesen tisztában vagyok, amikor ennek még a fele sem lenne igaz.
- Tehát bajban vagyok? – kérdezte, de nem úgy tűnt, hogy különösebben felzaklatta volna a hír. Mintha csak Christiant hallottam volna,
- Még nem tudom – sóhajtottam, a kanapé támlájának döntöttem a fejem, és behunytam a szemem.
- Szerinted… – kezdte, de aztán nem fejezte be. Kinyitottam a szemem, és felé fordítottam a fejem, de akkor már nem nézett rám, valamiért őt is nagyon lekötötte a tévé üres képernyőjének bámulása.
- Jay?
Felsóhajtott, mintha valami olyasmit készülne kimondani, amit maga sem szeretne, vagy amiről sejti, hogy nekem nem fog tetszeni. Egyik variáció sem tűnt, túl bíztatónak. Neki rugaszkodott, és újra kezdte.
- Szerinted – hirtelen felém kapta a fejét, a szeme furcsa tűzzel égett – mi történne, ha megpróbálnálak megérinteni?
Éreztem, hogy kirebbenek az eddig kábultságból, és a letargiát mintha kimosták volna a tagjaimból. Nem tudtam, mi történne, honnan is tudhattam volna. De a bőröm különös módon bizseregni kezdett, és ezt most nem foghattam a Jay felől áradó energiára. Emlékeztem még rá, mit véltem felfedezni a tekintetében a halála előtti utolsó pillanatokban, emlékeztem, mit éreztem akkor. Tisztán emlékeztem a fájdalom, és a veszteség érzésére, és ezt ki akartam végre irtani a fejemből. Mert Jay itt volt, mellettem ült a kanapén, és nagyon úgy festett a dolog, hogy határozatlan ideig itt is marad. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hátha megszáll a szentlélek, és sikerül kiötlenem, mit is kezdjek a helyzettel, de még el sem kezdtem különösebben elmélkedni a dolgon, mikor lágy, hűvös érintést éreztem az arcomon, ahogy végig siklik a halántékomon, végig az arcom élén, le egészen a nyakamig.
Felpattant a szemem, és ahogy a tekintetem találkozott az övével, még a lélegzet is bennem akadt. Levegő híján pedig ugyebár megszólalni is igen csak nehézkes. Láttam szép zöld szemeiben a döbbenettel vegyes csodálatot, ahogy újra végig húzta ujjait a bőrömön, én pedig halkan felsóhajtottam, ahogy megéreztem lágy, hűvös érintést az arcomon. Mintha a kora tavaszi szél cirógatott volna.
Az arca ellágyult, különös béke szállta meg, tisztán éreztem, ahogy szétárad benne a nyugalom, és ettől valahogy bennem is felengedett valami. Egészen idáig attól félt, hogy a keze egyszerűen csak átsiklana a bőröm felett, most pedig végre meg tudott érinteni, és ettől kevésbé érezte magát… halottnak. Olyan világosan láttam mindezt, mint a saját érzéseimet, és hirtelen úgy éreztem magam, mint akit leforráztak. Ahogy ragyogóan tengerzöld szemeibe néztem, egy pillanatra el is felejtettem, hogy tulajdonképpen miért, és hogyan került ide. De most szinte mellbevágott a tudat: Jay halott. A lelke nem, az itt van velem, de a teste már nincs többé. Láttam meghalni, a karjaimba tartottam, miközben elvérzett… Nem érezhettem azt, amit éreztem. Nem bizsereghetett bele a bőröm az érintésébe, nem szoríthatta ökölbe a gyomrom a tekintete, mert ő már meghalt. És nem maradhat itt örökké. Egyszer majd tovább kell lépnie.
Ő is megérezte, hogy megváltozott bennem valami, mert a szemeiben tompult a ragyogás, a kezét pedig elvette az arcomról. Ahogy ott ült mellettem, szinte már majdnem embernek látszott. Szinte. De nem volt az, és ezt soha többé nem volt szabad elfelejtenem. Segítenem kell Jay-nek megfejteni, mi történt vele, mi rángatta vissza a túlvilágról, és hagynom kell elmenni. De ez nem fog menni, ha elkezdek érzelmileg is kötődni hozzá.
- Faith – lehelte halkan, és éreztem, hogy erre a kérlelő hangra valami cseppfolyósra olvad bennem odabent. De nem! Nem és nem!
- Jay, jobb lenne, ha most elmennél – suttogtam, és talán még én sem hittem volna el saját magamnak. De Jay elhitte. Ezer szerencsémre.
Láttam, hogy az arca fájdalmasan megrándul, és ebbe nekem is belefacsarodott a szívem. Vissza akartam szívni, megszorítani a kezét, és érezni, hogy még mindig itt van, hogy tényleg valóságos. És az is volt. Valóságos volt… amennyire csak egy szellem az lehetett. És éppen ez volt itt a baj.
- Jay, menj el – a hangom egy árnyalattal már határozottabban csengett, de a gombócot csak nem sikerült leerőltetnem a torkomon. De szerencsére ennyi is elég volt. Nem kezdett győzködni, nem erőltette, de láttam a csalódottságot a szemében, hiába próbálta elrejteni.
- Hívj, ha bármit találsz – a hangja érzelemmentes volt. Sokkal jobban csinálta, mint én. – Tudod, csak egy szavadba kerül. – Halványulni kezdett az alakja, és a következő pillanatban már nem volt sehol.
Csak ültem a kanapén, azt a helyet bámultam, ahol másodpercekkel ezelőtt még ő ült. Tenyeremet a mellettem lévő üres helyre fektettem, de nem éreztem az éppen csak felkelt, élő ember testének melegét. A hiányérzet egyre mélyebbre, és mélyebbre fúrta magát odabent, hogy már szinte fájt. Talán nem is pont Jay hiányzott, csak valaki, aki átölel és megvigasztal. Megmondja, mit tegyek, hogy újra normális mederbe terelődjenek a dolgok, és azt hazudja, hogy minden rendben lesz. De tudtam, hogy ezt nem kaphatom meg.
Oldalra dőltem a kanapén, a fejem az egyik díszpárnába fúrtam, és hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak, bár tudtam, hogy ez kevés ahhoz, hogy a lelkemen könnyítsen. Nem telt bele sok idő, és éreztem, hogy a lidércek körém gyűlnek, az aurájukba vonnak. A maguk módján talán vigasztalni próbáltak, vagy egyszerűen csak az érzelmeimre reagáltak, mindegy is volt. A könnyek lassan elapadtak, ahogy forró arcomat a halál ismerős hűvöse simogatta. Elaludtam, és ha álmodtam is, később nem emlékeztem rá.