2009. december 30., szerda

Élet a halál után - 11. fejezet

- Kösz, hogy eljössz velem – mondtam, miközben kikanyarodtam a parkolóból, és bearaszoltam egy piros lámpánál várakozó hosszú sor legvégére. Délutáni csúcsforgalom. Hát hurrá.
Josh mellettem ült az anyósülésen, és a sötétbe borult várost bámulta az ablakon keresztül, bár sanszos volt, hogy csak az én pillantásomat kerüli. Hogy miért, azt nem tudtam volna megmondani.
Miután felhívtam Suzant, és megkértem, hogy rendeljen mindenkit Chris lakására, belém hasított az érzés, hogy nem szabad egyedül odamennem. Persze sokkal logikusabb lett volna felhívni Ty-t, hiszen azon kívül, hogy rendőr, a fegyverrel is remekül bánik – márpedig, ha az ember vagy egy tucatnyi vérfarkassal készül tárgyalni, nem árthat némi extra tűzerő. Viszont azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy a Chris-féle affér után Collins szívesebben mászna egy kiéhezett oroszlán barlangjába, minthogy vérfarkasokkal kerüljön szembe. Másrészről pedig erősen kételkedtem benne, hogy ilyen helyzetben félre tudná tenni a tényt, hogy zsaru. Valahogy nem hatott volna túl pozitívan a falkával való reménybeli együttműködésre, ha az első megbeszélésre közéjük viszek egy rendőrt. Tehát kizárásos alapon maradt Josh. Pisztolya neki is volt, bár nagyjából hasonló eredményességgel tudta használni, mint én az enyémet. Mindenesetre a semminél mindenképpen többet jelentett, és annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam vele, baj esetén ő is legalább olyan veszélyben lenne, mint én, megnyugtatott a jelenléte. És jelen helyzetben a lelki támaszra is legalább akkora szükségem volt, mint egy ezüstre töltött pisztolyra.
Josh rám pillantott a szeme sarkából.
- Mi folyik itt, Faith?
Már szinte vártam, hogy megkérdezze. Mikor megérkezett, alaposan végigmért, és látszott, hogy semmi sem kerülte el a figyelmét; a kezemen feszülő kötés, és a nyakam körül virító kék-zöld horzsolások, a szemem körüli fekete árkok. Mindent megfigyelt, és csodálkoztam is, hogy nem kezdett kérdezősködni azonnal. Mikor elmondtam neki, hogy meg kell látogatnom Chris falkáját, egy biccentéssel tudomásul vette a tényt, és egy szó nélkül beszállt a kocsimba. Már kezdtem azt hinni, megúszom. Tévedni emberi dolog.
- Mondtam, Christ börtönbe zárták, és megkért, hogy látogassam meg a falkát, ez minden – feleltem, de közben mereven az utat fixíroztam.
- És a többi?
- Milyen többi? – kérdeztem vissza ártatlanul, de nagyon úgy festett, hogy valami igen csak sántít az előadásomban, mert a sebváltón pihenő kezemért nyúlt, és megszorította a csuklómat. Szisszenve rántottam el a kezem, és dühösen rámeredtem.
- Például ez – válaszolta rezignáltan. – Mi történt a kezeddel? És a nyakaddal? Úgy nézel ki, mint akit alaposan agyonvertek.
- Mondtam már, hogy imádom az éleslátásodat? – morogtam, és ez a faggatózás kezdett túlságosan is Tyronra emlékeztetni. Nem mondhatnám, hogy kifejezetten örültem volna a dolognak.
- Tudom, hogy imádsz…
- Mintha nem egészen ezt mondtam volna – vetettem ellen, de nem is figyelt rám.
- … de tekintve, hogy te hívtál ide, úgy gondolom, nem halnál bele, ha beavatnál a részletekbe – pillantott rám, és még a szemem sarkából is láttam, hogy kaján félmosolyra húzódik a szája. Naná, hogy hallotta, mikor közbeszóltam.
Ingerülten felsóhajtottam, és a kelleténél élesebben fékezetem az épp pirosra váltó lámpa előtt.
- Hát rendben – adtam meg magam, de csakis azért mert tudtam, képtelen vállalkozás lenne lerázni. Ha ráharapott a témára, nem eresztette egykönnyen. – Chris egyik farkasa nemrégiben eljött a lakásomra, és az ő közvetlen stílusában az értésemre adta, hogy nem igazán szimpatizál velem, és a lidérceimmel. Röviden elég annyi, hogy a fickó korházban végezte, viszont ma reggelre meghalt – zárójelben megjegyezném, hogy nem az én hibámból, zárójel bezárva -, majd az én forrófejű bátyám még a tett helyszínén rátámadt Collinsra, amit a folyosón őrködő rendőr nem nézett jó szemmel. Kilyuggatta a bátyámat, aki most egy kényelmes cellában ücsörögve várja a megváltást, és persze volt annyi esze, hogy épp engem kérjen meg, pesztráljam már kicsit a farkasait, amíg ő ott bent mereszti a seggét – egy pillanatra elhallgattam, és számba vettem, milyen lényeges részletet hagytam még ki a felsorolásból. Megfordult a fejemben, hogy talán Jay-t sem lenne hátrányos megemlítenem, hátha Josh segíthetne, de aztán elvetettem az ötletet. Jay, teljesen nyilvánvaló okokból kifolyólag, jelenleg nem sietett sehová, én pedig még szerettem volna néhány dolognak utána nézni, mielőtt végleg bedobom a törülközőt.
Elmélkedésemet egy fülrepesztően hangos duda zavarta meg. A lámpa időközben zöldre váltott.
- Jól van, de sürgős – morogtam az orrom alatt, miközben gázt adtam, és a következő kereszteződésnél jobbra fordultam.
Josh mellettem szokatlanul csendesen ücsörgött már egy ideje.
- Nos? Van valami megjegyzésed, észrevételed, esetleg kérdésed?
- Szólnod kellett volna – mondta végül, a hangja mély volt, és zord.
- Most szólok – jegyeztem meg, bár sejtéseim szerint nem egészen erre célzott. Mikor pedig újra megszólalt világossá vált, hogy a hatodik érzékem még mindig hibátlanul működik.
- A fenébe is Faith, te is pontosan tudod, hogy értem – tekintete vádló volt, akár csak a hangsúly, és ha magamba néztem, be kellett vallanom, hogy még csak nem is hibáztathatom. Tényleg kihagytam sok mindenből, nem szóltam neki arról sem hogy megtámadtak, most pedig még mindig titkolózom Jay-vel kapcsolatban, miközben elvárom, hogy eljöjjön velem egy csapatnyi vérfarkashoz. Nem fair, tényleg nem az, de akkor sem tudott volna többet segíteni, ha mindent elmesélek, és hogy őszintén bevalljam, meg is feledkeztem róla, hogy talán őt is értesítenem kellene. Épp elég minden szakadt a nyakamba, és valahogy kiment a fejemből, hogy a világ nem feltétlenül tart lépést az én nyomorommal. Hogy attól még ugyanúgy forog a föld, és megy tovább az élet, hogy engem majdnem kicsinált egy vérfarkas. Nem szép dolog a világtól, igazán. Csúnya, gonosz világ. De akkor is ez van.
- Tudom, bocs – ismertem be, és valószínűleg ennél jobban csak akkor lephettem volna meg, ha tüllszoknyában zsonglőrködni kezdek. – Kiment a fejemből.
- Te most azt mondod, igazam van? – ütközött meg őszintén a még sosem tapasztalt csodán.
- Azért ne szokj hozzá túlságosan – morogtam az orrom alatt, mire csak vidáman, szívből elnevette magát, és a láthatatlan vádaskodás, ami eddig szinte fojtogatóan telepedett közénk, most egy pillanat alatt felengedett. Olyan magától értetődő természetességgel simította a hajamat a fülem mögé, hogy szinte már fel sem tűnt. Furcsa volt, de jól esett.
- És mit akarsz csinálni, ha oda értünk? – kérdezte néhány percnyi csendes kocsikázás után. – Az elmondottak alapján nem rajonganak érted túlságosan.
És akkor még finoman fogalmazott.
- Suzan azt ígérte, nem lesz gond – vontam vállat, bár ezért ezt én sem tekintettem életbiztosításnak. Josh-ra pillantottam, és láttam, hogy kétkedve húzza fel a szemöldökét.
- És bízol benne?
Felsóhajtottam.
- Ő az egyetlen ebből az egész bagázsból, akiben megbízom – persze Christ leszámítva. De ezt nem tettem hozzá. Chris ma este nem lesz ott, és ha a dolgok balul sülnek el, akárhogy is fogadkozott Suzan a telefonban, az ő ereje is kevés lesz ahhoz, hogy megvédjen. Egyedül abban bízhatok, hogy szerencsém lesz, ami lássuk be, nem rossz, ha mondjuk, lottózik az ember, azonban, ha az életét teszi a tétek közé, már koránt sem hangzik olyan vidáman.
Ökölbe szorult a gyomrom, ahogy befordultunk a rozzant bérház elé, melyben bátyám az utóbbi hónapokat töltötte. Az omladozó vakolat, és jobbnapokat is látott cserepek láttán legszívesebben sarkon fordultam, és hazamentem volna, de tudtam, hogy ezt nem tehetem meg. Leállítottam a motort és hátradőltem az ülésen, hogy a derekamra csatolt pisztoly a gerincembe vágjon. Emlékeztettem magam, hogyha minden kötél szakad, még mindig vannak nálam ezüstgolyók. Bár már a puszta gondolattól is elfogott a rosszullét, hogy egyszerűen csak előveszem a fegyvert, és meghúzom a ravaszt. Félre értés ne essék, meg fogom tenni, ha kényszerítenek, de egyetlen porcikám se kívánta, hogy odáig fajuljanak a dolgok. Ha engem kérdeznek, én még mindig a lidérceket tartottam az emberbarátibb megoldásnak, de persze az én álláspontomra a világon senki sem volt kíváncsi.
- Hé – szólalt meg mellettem halkan Josh, akinek egy pillanatra még a létezéséről is megfeledkeztem. Azt hiszem, túlságosan is mélyre zuhantam a pánikban. A hangjára feleszméltem, gyorsan megráztam a fejem, és mély levegőt vettem.
- Essünk neki – sóhajtottam, és tettre készen kilöktem a kocsi ajtaját. Meg sem vártam, hogy ő is kiszálljon, egyszerűen a kapu felé vettem az irányt. Már a dohos, sötét folyosón jártam, mikor utolért.
- Faith – szólt utánam, de nem akartam megállni. Nem akartam, mert tudtam jól, mit tervez. De elkapta a karomat, én pedig kénytelen voltam felé fordulni, bár nagyon nem szívesen tettem. – Faith, tudom, hogy félsz tőlük.
- Hogy a fenébe ne félnék? – csattantam fel hangosan suttogva, mert tisztában voltam vele, milyen jó a hallásuk. Akár több ajtón keresztül is képesek lennének kihallgatni. Valószínűleg már most tisztában vannak vele, hogy megérkeztem, és hogy nem vagyok egyedül. – Az egyikük egyszer már megpróbált megölni, és semmi garancia nincs rá, hogy ez nem fog még egyszer megismétlődni – néztem fel rá ingerülten, és Josh jól tudott az arcomban olvasni. Elengedte a karomat, de nem lépett távolabb.
- Akkor menjünk innen – súgta vissza, a lélegzete meglebbentette néhány hajszálamat. – Nincs erre semmi szükség. Chris sem várhatja el, hogy kockára tedd az életed.
Nem akartam neki mondani, hogy Christian egyáltalán nincs tisztában vele, milyen veszélyesek is valójában a farkasai. Nem látja, vagy egyszerűen csak nem akarja látni, számomra egyre megy. De ha most bemegyek közéjük, és valamelyik lövésre kényszerít, Chris nem fogja elhinni nekem, hogy nem volt más választásom. Engem fog hibáztatni, csakúgy, mint Sully esetében is. Már így is akkora köztünk a szakadék… Nem tudom, képes leszek-e megbocsátani neki, ha ebben az esetben a falkáját választja helyettem. Már pedig tudtam, hogy így lesz. Őket fogja választani. Hiszen egyszer már meg is tette.
- Faith – nézet Josh nagyon határozottan a szemembe. – Menjünk innen.
Mély levegőt vettem, és egy pillanatra elgondolkoztam rajta. Csak egy pillanatra, de aztán megráztam a fejem, hátat fordítottam neki, és felmentem az első emeletre. Hiba volt, amire készültem, tudtam nagyon jól, de megígértem, és Suzan számít rá, hogy eljövök. Nem hagyhattam cserben.
Megálltam a folyosó közepén, a négyes számú ajtó előtt, melyen csálén lógott a kopott rézszámozás. Chris még akkor mondta, hogy megcsinálja, mikor beköltözött. Na igen. Összeszedtem magam, felemeltem a kezem, és bekopogtam.
Néhány pillanatig semmi sem hallatszott, majd az ajtó kitárult, épp akkor, mikor Josh beért, és mellém lépett. Suzan állt előttünk, törékeny alakját hátulról világította meg az előszobából kiszűrődő fény, és emiatt úgy tűnt, mintha glória venné körbe. Szőke haja, szinte már aranyszínűnek tűnt a furcsa megvilágításban, és hiába szabdalták árnyak az arcát, így is tisztán kivehetőek voltak a szeme alatti sötét karikák, és tudtam, hogy nem csak a halogén miatt tűnik sápadtnak. Valami számomra is ismeretlen okból kifolyólag hirtelen megsajnáltam, és mindenképpen segíteni szerettem volna rajta. Ehhez azonban az kellett, hogy a többiek ne szedjenek alkatrészeimre, amint meglátnak.
Suzan szeme néhány pillanatig elidőzött a hátam mögött álló férfin. Igaz, hiszen nem mondtam, hogy társaságot is hozok. Kíváncsi voltam, szóvá teszi-e, de végül csak félre állt az ajtóból, és intett, hogy lépjünk be.
- Már itt van mindenki – mondta, miközben elhaladtam mellette, és egyetlen gyors pillantással felmértem a keskeny előszobát.
A fogason tucatnyi kabát lógott, a cipők szanaszét hevertek, és már előre elfogott a harctéri idegesség, ha belegondoltam, hogy be kell majd lépnem a nappaliba – ami nem sokkal volt nagyobb, mint a hálószobám – és hogy a helység tele lesz majd vérfarkasokkal. Éreztem, hogy lesápadok, de nagyon igyekeztem tartani magam. Nem engedhettem meg, hogy gyengének lássanak. Ha sebezhetőnek mutatom magam, ki fognak kezdeni, és akkor esély sem marad arra, hogy civilizált emberek módjára oldjuk meg a problémát.
- Remek – feleltem, reményeim szerint unott közönnyel, miközben én is levettem a kabátomat, de cipőt magamon hagytam. Ha esetleg menekülnünk kellene, egyszerűbb, ha nem egy szál zokniban sprintel az ember a kocsiig. Josh-nak is valami hasonló járhatott a fejében, mert ő még a kabátját sem vette le, biztos, ami biztos.
Szívem szerint előre engedtem volna Suzant, menjen csak, nézzen szembe velük ő elsőként, de a keskeny előszobában esélyem se lett volna, hogy magam elé tessékeljem, ha pedig szavakkal kérem, magabiztosságom utolsó illúzióját is elveszítem. Tehát megacéloztam magam, és halált megvető bátorsággal beléptem a nappaliba.
Kilenc ellenséges szempár meredt rám, mindenki egy csapásra elnémult és alig hallható, halk morgás gyűrűzte be a csendet. Azonnal a hang irányába kaptam a fejem, és egy hatalmas, ezüstszínű farkassal találtam szemben magam. Gyorsan végig néztem a társaságon, magamban leltárt készítve, és csak egy valaki nem volt jelen, legalábbis nem emberi alakban.
- Én is örülök, hogy látlak, Gabe – a hangom közönyösnek hatott, nem remegett, ahogy az óriási állatot néztem, akinek sötét barna szemeiben nagyon is emberi értelem csillogott.
- Arról nem volt szó, hogy társaságot is hozol – szólalt meg Sarah, és a hangja legalább olyan ellenségesnek hatott, mint a farkas morgása. Ránéztem, ahogy George és Seven között ült a rozoga kanapén. A tekintetem fagyos volt, a hangom hideg és tárgyilagos.
- Arról sem volt szó, hogy bármelyikőtök is farkas alakban lesz. Igazam van, Gabe? – pillantottam rá, mire csak újabb morgás volt a válasz. Kezdtem úgy érezni, hogy lassacskán bele fogunk fulladni a tömény ellenségeskedésbe. Lassan nyílvánvalóvá vált, hogy teljesen feleslegesen jöttem ide. Ezek sosem fognak végig hallgatni, megérteni meg aztán még annyira sem. Még akkor sem, ha én vagyok az egyetlen, aki jelen pillanatban bármit is tehet a falkavezérükért. Még akkor sem, ha maga Christian kért meg, hogy eljöjjek. Mégis mit képzelt? Hogy majd tárt karokkal, meg házi sütivel várnak, miután úgy gondolják, Sully az én hibámból halt meg?
- Semmi jogod számon kérni minket – folytatta Lily, ahol Sarah abbahagyta.
Milyen erős a falkaszellem – gondoltam epésen, de nem mondtam ki. Nem ettem meszet. Suzan ellépett mellettem, és félig-meddig elém állt, mintha legalábbis meg akarna védeni.
- Srácok, Faith nem ezért jött – próbálkozott, még relatíve békülékeny hangnemben, de a figyelmeztetés benne volt a szavaiban. Több se kellett; hangos, elégedetlen moraj söpört végig a kis szobán, mint a hurrikán. Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Vagyis egyszerre kezdtek lázadni a jelenlétem ellen.
- Minek jött egyáltalán?!
- Nem tartozik közénk! Semmi köze a falkához!
- Megölte Sully-t!
Néhány pillanatig bírtam, aztán meguntam. Kiléptem Suzan háta mögül. Nem elé, csak mellé álltam, és magam elé emeltem a kezem.
- Tudjátok mit? – szólaltam meg emelt hangon, hogy túlkiabáljam az általános zűrzavart. Rám néztek, és elcsendesedtek, de ha pillantással ölni lehetne, engem már rég hullazsákba lapátoltak volna. – Én sem vagyok lelkesebb a ténytől, hogy itt kell lennem, mint ti, nekem elhihetitek! – már nem kellett megjátszanom, hogy nem félek. Dühös voltam. Chrisre, Suzan-ra, rájuk, erre az egész képtelen helyzetre. Magamra, amiért nem hallgattam Josh-ra és fordultam vissza még a lépcsőházban. Már mást sem akartam, csak elmenni innen. – Nekem sem olyan nagy élmény ám olyan emberek közé jönni, akik láthatóan az első adandó alkalommal megölnének, ha tehetnék!
- Akkor meg miért vagy még itt? – mordult fel Kay, és meg sem próbálta tagadni a vádat.
- Nem miattatok, elhiheted – fordultam felé izzó szemekkel – Chris kért meg, hogy jöjjek el, és bármennyire is nevetségesnek tartottam az ötlete, itt vagyok. Suzannak világosan megmondtam – pillantottam a lányra – hogy…
- Hogy nem akarsz öngyilkos lenni, igen, tudom – sóhajtotta és lemondóan csóválta a fejét. – Te előre megmondtad, hogy ez lesz – nézett bűnbánóan a szemembe. – Sajnálom Faith.
- Ne kérj tőle bocsánatot, Suz!
- Te csak fogd be Seven! – pördült meg a lány, és hirtelen sokkal veszélyesebbnek tűnt, mint amit törékeny, emberi alakja sejteni engedett. – Fogd be a szád!
- Megölte Sully-t, és te még véded? – pattant fel a két fiú mellől Sarah.
- Te is nagyon jól tudod, hogy Sully azért ment oda, hogy megölje! – torkolta le Suzan. – Jobban tennéd, ha követnéd Seven példáját és befognád a szádat, mert olyan dolgokról beszélsz, amiről fogalmad sincs!
- Már hogy ne lenne!
- Te is nagyon jól tudod, hogy Sully-t nem Faith ölte meg!
- És te ezt el is hiszed?!
Most érkezett el az a pillanat, mikor elegem lett. Egyértelműen Suzan elé léptem, hogy elzárjam őt Sarah szeme elől, és pillantásomat a lányéba fúrtam.
- Elhiszem, hogy féltek tőlem – kezdtem, mire kollektív elégedetlenség futott végig a szobán, de nem törődtem velük, és felemeltem a hangom, hogy elnyomjam a hőzöngést – És ha ez megnyugtat titeket, én egyszerűen rettegek tőletek. A falkátok többször is megpróbált megölni! Nem tudom rémlik-e, de néhány hónappal ezelőtt elvittétek a bátyámat, és mindkettőnket megpróbáltátok megölni! Csak a lidérceken múlt, hogy még mindig életben vagyok, meg azon, hogy Chrisnek volt elég ereje megölni a főnökötöket! És hiába mondtam nektek, nem értettétek meg, hogy nem volt más választásom. Sully eljött hozzám, rám törte az ajtót, és ismét megpróbált megölni! – húztam el a pulóvert a nyakamtól, hogy mind jól láthassák a zúzódásokat a bőrömön – Szerintetek mit kellett volna tennem? Megsimogatni a buksi fejét, hogy ez az, okos fiú? – elkapott a hév, és már akkor sem tudtam volna megállni, ha akarok. Az egyértelmű igazságtalanság égette a belsőmet, marta a csontjaimat. A tudat pedig, hogy Christian képes volt őket választani helyettem, csak még kegyetlenebbé tette az egészet. Az indulattól remegni kezdtem, és abba se bírtam hagyni. – Én jutottam Sully-t kórházba, de a halálához semmi közöm, de már nem érdekel, hisztek-e nekem, vagy sem! Sőt, már az sem érdekel, Chris hisz-e nekem. Meguntam, hogy az igazamat bizonygassam, és nem tartozom nektek semmivel! Chris azt mondta, segítségre van szükségetek. Hogyha ő esetleg pár hónapig rácsok mögé kényszerül, széthullik a falka, de én ezt nem hiszem el. Olyan erős a falkaszellemetek, hogy több se kell! Hiszen remekül tudtok falkaként, egységesen rátámadni egy védtelen emberre. Hadd gratuláljak – sziszegtem, és éreztem, hogy könnyek lepik el a szemem. De nem hagyhattam, hogy sírni lássanak. Sarkon fordultam, félre toltam Suzant, végig siettem az előszobán, és kirontottam a hideg folyosóra. Úgy éreztem, hatalmas önuralomról teszek tanúbizonyságot, mikor nem bevágtam, csak halkan becsuktam az ajtót magam után.
A folyosón megálltam, a falnak döntöttem a hátamat, és lecsúsztam a földre. Lehunyt szemmel hátra hajtottam a fejem és mély levegőt véve ökölbe szorítottam remegő kezeimet. Nem fogok sírni. Nem fogok! Ezek miatt aztán végképp nem.
Nem sokára nyílt az ajtó, de nem kaptam fel a fejem, még a szememet sem nyitottam ki. Tudtam, hogy egyetlen farkas sem jönne ki utánam.
- Jól vagy? – kérdezte csendesen, és mikor kinyitottam a szemem, a pillantásom találkozott az övével. Előttem guggolt, és a vonásaimat tanulmányozta.
- Persze, minden rendben – próbáltam haloványan rámosolyogni, de még én magam sem hittem volna a hangomból kicsendülő letargiának.
- Hazudsz – mosolyodott el gyengéden, kezébe vette a kezem, és kiegyengette görcsbe szorult ujjaimat. – Megijesztettek.
Ez nem volt igazi kérdés, de azért válaszoltam rá.
- Meg.
- Engem is – nézett a szemembe, miközben hüvelykujjaival apró köröket írt a tenyerembe. Kimondhatatlanul jól esett az érintése, és nem tudom, mi történt, de a pillantásába bele dobbant a szívem.
- Kösz, hogy eljöttél – suttogtam, és a hangom elfulladt. Nem tehettem róla. Az előbbi kis jelenet darabokra törte a józanságomat, az indulatok elvették az eszem, és most nem érdekelt, mennyire is tiltakoztam ellene ez idáig. Akartam az érintését, hogy magához szorítson, hogy biztonságban érezhessem magam.
Elengedte az egyik kezem, és finoman megérintette az arcomat. A bőröm felforrósodott, a lélegzetem egy pillanatra kihagyott, a szívem ütemet tévesztett.
- Bármikor – a hangja olyan komoly volt, a szemében ismerős tűz égett, és most már nem tehettem meg, hogy nem veszek tudomást róla. Elegem volt már a saját nyavalygásomból. Igazából azon lepődtem meg a legjobban, hogy neki még nem lett elege belőlem.
Megszorítottam a kezét, és közelebb húztam. Már felhúzott térdeimen támaszkodott, arca csak néhány centire az enyémtől, forró lélegzete a bőrömet simogatta. Az ajka az enyém felett lebegett, felsóhajtott és a nevemet suttogta.
Akkora robajjal vágódott ki az ajtó, hogy mindketten összerezzentünk, és ösztönösen távolabb húzódtunk egymástól, mint a rajtakapott tinédzserek. George állt az ajtóban, egy pillanatra meghökkenve. Nyílván nem ilyen jelentre számított.
- Be kéne jönnöd – mondta végül, aztán sarkon fordult és gyorsan betakarodott a lakásba.
Egymásra néztünk Josh-val, és az ő szemében is azt láttam, amit én is éreztem. Bosszúságot. Nem akartam visszamenni, látni sem akartam őket többet. Azt akartam, hogy magához húzzon, és eltűnjünk innen végre. De tudtam, hogy nem tehetem meg.
Bocsánatkérően rámosolyogtam, mire csak sóhajtott, és felállt. Mikor a kezemet nyújtottam felé, talpra húzott, de olyan lendülettel, hogy elvesztettem az egyensúlyom és neki dőltem. Még nagyon feleszmélni sem volt időm, már megcsókolt. Gyorsan, vadul, szenvedéllyel. Felsóhajtottam. Többet akartam, még többet… de most nem volt rá idő. Tűzben égő szemeibe néztem, a hangom rekedten szólt:
- Később – ígértem, és ezúttal komolyan is gondoltam.
- Ezt nem veszem be még egyszer – simított végig az arcomon, bele túrt a hajamba. – Ne szökj meg előlem.
- Nem fogok – leheltem.
Ellépett, de a kezemet nem engedte el. Azt hiszem, komolyan gondolta, hogy nem hagyja, hogy még egyszer megszökjek tőle. Most az egyszer nem is állt szándékomban. Benyitottam a lakásba, és ahogy végig mentünk az előszobán, hagyta, hogy az ujjaim kicsússzanak a kezéből.
Egyedül léptem be a szobába, és egyedül néztem szembe újra a falkával.

2009. december 7., hétfő

Rossz hír ... nekem legalábbis az...

Szóval az a nagy helyzet, hogy meghalt a gépem... Igen, temetés, gyász szertartás, és egyebek, viszont lehet, hogy még menthető. Ez nagyban a szervizelős bácsiktól és néniktől függ, akik reményeim szerint megmentik a kis drágámat, és vele együtt az összes írásomat és egyéb személyes cuccmókámat is, amik ugyebár a gépen voltak, és többségük még nem került lementésre ...
Szóval drukkoljatok, hogy sikerüljön életet lehelni a szerkezetbe, és hogy a drága írásaim se vesszenek el, mert akkor elképzelhető, hogy kiugrom valami nagyon magas épület ablakából... :P
Addig is üdv mindenkinek!

Még visszatérek... remélem...