2010. június 22., kedd

2010. június 21., hétfő

2010. június 20., vasárnap

2010. június 17., csütörtök

Csak úgy.

Nos, mostanában nem igazán van időm interaktívkodni, mivel sikeresen tanulhatok az utóvizsgámra, ami hétfőn lesz, ráadásul még azt a bizonyos krimi-novellát is össze kellene hoznom valahogy.
Ha ezekkel végeztem, talán végre folytathatom azt, amit annyira szeretek... mondjuk, teszem azt, a Lélektolvaj könyv változatának megírását.
De ez sajnos egy kis ideig még várat magára.
Kedden kezdem a szakmai gyakorlatomat, és egyelőre még nem tudom, hogy ez mennyi időmet fogja elvenni, de reménykedem benne, hogy azért az írásra is marad némi időm.
...

2010. június 7., hétfő

2010. május 29., szombat

Hamarosan egy új novella írásába kezdek. Olyasmivel próbálkozok, amivel eddig még nem: krimivel. Bár ez a novella nem teljesen öncélú, ugyanis egy pályázatra fogom majd bekülden, de azért kíváncsi leszek, hogy sikerül :)
Természetesen idővel ide is fel fog majd kerülni - csak mert mostanában nem igazán írtam semmit...

2010. április 20., kedd

Készkészkészkész! :D

Jelentem: befejeztem a Szellemlátó 2. - Élet a halál után című könyvemet, nagyjából... hm... kerek 10 perce :D
Szóval szabad velem örülni :D

2010. április 19., hétfő

Élet a halál után - 18. fejezet (részlet)

Kellemes melegben ébredtem, néhány pillanatig nem is akartam kinyitni a szemem, csak elmerülni a biztonságban, és a nyugalomban. A hasamon átvetett kéz megmoccant, aztán szorosan magához húzott. A teste forró volt, mintha lázas lenne, azt hittem, még alszik, de ekkor könnyed csókot lehelt a bőrömre, épp a két lapockám között. Felsóhajtottam, és megfordultam, hogy lássam az arcát. Mosolygott, gyengéden és pimaszul, ahogy csak ő tud, és ettől a mosolytól jóleső melegség költözött a gyomromba. Pár percig csak nézett némán, aztán felém hajolt, és lágyan, röviden megcsókolt.
- Gyönyörű vagy.
Mivel ezt nem voltam hajlandó fenntartások nélkül elhinni, inkább nem szóltam semmit, csak közelebb vackolódtam hozzá, és a nyaka hajlatába fúrtam a fejem, hogy beszívhassam a bőre illatát.
- Megátalkodott hazudozó vagy – motyogtam, miközben egy pillanatra sem emeltem fel a fejem. Halkan felnevetett, miközben apró köröket rajzolt ujjaival a hátamra.
- Te pedig túlságosan is kishitű.
Felmordultam, de aztán úgy döntöttem, inkább nem bocsátkozom meddő vitába. Különben is, túl tökéletesnek tűnt ez az egész ahhoz, hogy a méltatlankodásommal elrontsam. De persze semmi sem lehet tökéletes, ezzel én is tosztában voltam, mindenesetre ez olyan közel állt hozzá, amennyire csak lehetséges volt.
- Azóta várok erre, mikor először bejöttél a bátyádért a kapitányságra – mondta halkan, és a keze egy pillanatra sem állt meg a hátamon. Felemeltem a fejem, és a vállára támasztottam az állam, hogy láthassam a szemét. Felém fordult, és az arca hirtelen rettenetesen közel került, tekintete az arcomat pásztázta.
- Hazudsz – feleltem, szinte suttogva, a lélegzetem visszaverődött a bőréről.
A vonásai ellágyultak, és kisimított az arcomból egy vörös tincset.
- Higgy, amit akarsz – mondta könnyedén, és puszit nyomott az orrom hegyére. Mikor megcsókolt, úgy éreztem, végem van, hogy kész lennék bármit elhinni neki, amit csak mond. Ez pedig egyáltalán nem volt egészséges. De az agyam átmeneti időre szabadságra ment. Csak az érzések maradtak, a vágyak, és ő meg én. Félkönyökre támaszkodtam, és ahogy fölé hajoltam, a hajam az arcába hullott.
A telefon olyan váratlanul csörrent meg, hogy szinte ijedten rezzentem össze. Tyron keze egyre feljebb kúszott a hátamon, ujjai elvesztek a hajamban. Csókja a számról az álkapcsomra vándorolt, onnan pedig a nyakamra, kezdtem teljesen leveszni az érzésben.
- Fel ne vedd – morogta a bőrömbe, és valójában én sem éreztem égető szükségét, hogy a kagyló után nyúljak, de az a valaki a vonal végén már vagy egy teljes perce nem volt képes letenni. Hogy egyeseknek milyen remek érzékük van hozzá, hogy a lehető legocsmányabb módon rondítsanak bele az ember életébe…
Méltatlankodva felnyögtem, és a telefon után nyúltam Tyron feje fölött.
- Ezt nem hiszem el – puffogtam, miközben lenyomtam a kis zöld gombot, és Ty mellkasára támaszkodtam. – Igen? – a hangom cseppet ellenségesre sikeredett, de jelen helyzetben annak is örüljenek, hogy egyáltalán hajlandó voltam felvenni.
- Faith, mi tartott eddig? – Josh hangja a vonal túlsó végén szinte már számonkérően csengett.
Elnyomtam magamban egy halk sóhajt. Pontosan ő hiányzott még nekem. Lehunytam a szemem egy pillanatra, miközben Tyron finoman cirógatta a karomat, és a vállamat.
- Épp most ugrottam ki a zuhany alól – feleltem. Azt mégsem mondhattam, hogy hívjon vissza később, mert épp nem érek rá. Anélkülis éppen eléggé nehéz volt vele az életem. Valahogy nem bírtam túltenni magam a féltékenységi dühkitörésein. – Miért hívtál?
- Nathalie kissé nehezményezi, hogy már napok óta be se dugtad ide az orrodat.
Ó, remek.
- Akkor miért nem hívott fel ő? – kérdeztem, és szenvedő fejet vágva Tyronra pillantottam, aki csak megértő mosolyra húzta a száját.
- Jelenleg is terepen van.
Furcsa jelenség, de nem szokatlan, néha Nathalie-nak is lehetnek jó napjai.
- Arra gondoltam, úgy is hív, ha valamit nem tudtok nélkülem megoldani – vontam vállat. – Különben sem árt, ha megtanultok nélkülem is létezni – tettem hozzá. Azt hiszem, valami igen hasonlót mondhattam jó néhány napja Nathalie-nak is, és úgy festett, meg is fogadta a tanácsomat, miszerint szokja meg, hogy nem fogok mindig úgy ugrálni, ahogy ő fütyül.
- Épp ezért hívlak Faith – felelte Josh, a szavai hidegek és kimértek voltak. – Jó lenne, ha be tudnál most jönni egy kicsit. Nathalie nincs itt, Philip is helyszínen van, és engem is most hívtak ki. Kell valaki, aki itt marad és tartja a frontot.
Felsóhajtottam. Pontosan erre volt most szükségem.
- Nem tudnád behívni Veronicát? – kérdeztem, mert a lány volt az utolsó mentsváram. Elvégre a gyakornokok nem arra valók, hogy elvégezzék a piszkos munkát? Példának okáért bent ücsörögjenek helyettem az irodában.
- Miért nem tudsz bejönni? – kérdezte, és már sejtettem, hogy gyanakszik.
- Egyszerűen csak más dolgom van – tértem ki a válasz elől. – Holnap bemegyek, ígérem, de ma ne kérd tőlem, hogy diszpécsert játsszak.
Csak hallgatott, és a csend kezdett túl hosszúra nyúlni. Tudtam, hogy nem tetszik neki a dolog, bár nem volt abban a helyzetben, hogy utasításokat osztogasson. Ha nem akarok bemenni, nem fogok és kész. Azért türelmesen kivártam, amíg megemészti az információkat. Nem akartam a kelleténél bunkóbban viselkedni vele. Már így is elfogott a bűntudat, ha eszembe jutott, milyen fájdalom sütött a szeméből tegnap. Nem mintha bármit is könnyebbé tehettem volna azzal, hogy megpróbálok a lehetőségeimhez mérten kedves lenni hozzá. Hamarosan úgyis meg fogja tudni, hogy nem őt választottam, és biztos voltam benne, hogy azt nem fogom egy alaposabb lelki fröccs nélkül megúszni. Már előre féltem a reakciójától.
- Jól van – mondta végül. – Akkor holnap.
- Rendben. És kösz.
Erre már nem felelt, csak letette. Néhány másodpercig néztem a búgó kagylót, aztán visszatettem az éjjeliszekrényre. Tyron egy ideig csendben nézte az arcomat, végül megkérdezte:
- Josh volt az?
Elhúztam a szám, és bólintottam.
- Soka a munka odabent – felé fordultam, és végig simítottam az arcán, a tekintete perzselte a bőrömet. – De nem megyek sehová – a hangom suttogássá halkult, és ahogy belecsókolt a tenyerembe, megint minden gondolat kirepült a fejemből. Hirtelen már nem érdekelt se Josh, se az iroda, sőt jelenleg Jay, és a lidércek sem tudtak izgatni.
Ekkor élesen megkordult a gyomrom, összenéztünk, és mindketten elnevettük magunkat. Eddig fel sem tűnt, hogy éhes vagyok, pedig ahogy visszagondoltam, be kellett látnom, hogy ma még nem ettem semmit. Tyron felült és elkezdett kikászálódni az ágyból.
- Hová mész? – kérdeztem, miközben nadrágot húzott, és az ajtó felé indult. Mosolyogva fordult vissza.
- Hozok valamit enni.
- Sok sikert – hagytam rá – ugyanis emlékezetem szerint semmi nincs a hűtőben.
Felnevetett, visszajött hozzám, és két kezét megtámasztotta a fejem mellett a párnán.
- Akkor rendelek valamit – suttogta a számba – Mindjárt jövök – aztán felállt és kiment.
Lehunytam a szemem és hallgattam a lépteinek zaját, ahogy kimegy a nappaliba, előveszi a mobilját és tárcsáz. A hangjának ritmusa megnyugtató volt, ahogy beszűrődött a szobába. Úgy éreztem, szárnyalni tudnék, és jelenleg semmit nem tudtam volna mondani, ami darabokra törheti mindezt. Kéjesen nyújtóztam ki, mint a macska, bevackoltam magam a takaró alá, és ahogy a nyakamig húztam, éreztem rajta az illatát. Talán nem ártott volna józanabbul viselkednem, de nem érdekelt. Épp elég olyan momentuma volt az életemnek, ami miatt fájhatott a fejem, jó volt egy kicsit elengedni a világot, és a saját privát kis boldogság-buborékomban lubickolni.
A hideg olyan hirtelen csapott meg, hogy az összes izmomat görcsbe rántotta, és mielőtt felfoghattam volna, mi is ez egészen pontosan, hallottam, hogy odakint csörömpölve törik össze valami a konyha kövén. Kiugrottam az ágyból, és magamra kaptam a köntösömet.
- Ty! – kiáltottam ki, de senki sem felelt.
Az energiájuk akkor csapott meg, mikor kiléptem a hálószobából. Jeges vibrálásuk végig száguldott a testemen, és az őket körüllengő agresszív aurából egyből tudtam, hogy nem hozzám tartoznak. Ismertem már ennek ez erőnek az ízét, nagyon is jól emlékeztem rá, mikor még néhány órával ezelőtt ki-be száguldott a testemben. Megtorpantam a nappali ajtajában, és nem akartam tovább menni. Nem akartam újra a közelükbe kerülni. Kétségbeesetten kutattam a lidérceim után, kerestem a mentális pórázt, ami hozzám láncolja őket. Elhívtam őket Jay mellől, bár tudtam, hogy ezzel védtelenné teszem. Itt viszont most nekem volt szükségem segítségre.
- Faith! – Tyron hangja fulladozva jutott el hozzám, és csak néhány pillanatba tellett, hogy megértsem, mi is történik. És többé már semmi sem tudott volna távol tartani a konyhától.
Ty a földön feküdt, a teste időről-időre görcsbe rándult, és bár ő nem tudta, mi okozhatja ezt, én pontosan tisztában voltam vele. Láttam a mellkasából előtörő, majd újra elmerülő jelenéseket, és élénken el tudtam képzelni, milyen kínokat áll ki most. Halványan érzékeltem a lidérceimet, de még nem voltak elég közel. Nem várhattam rájuk. Akár csak én, tegnap éjszaka, Tyron is belehalhat, ha még sokáig folytatják.
Az erő lassan kezdett szivárogni a pórusaimból, mint mikor a kis csermely előtör a föld mélyéről. Ty gerince ívbe hajlott, és fájdalmasan felnyögött, ahogy egy újabb csillámló lidérc merült el a testében. A halál érintését éreztem az arcomon, hajamba kapott a túlvilági szél, és láttam, ahogy megtorpannak. Úgy fordultak felém, mintha dróton rántották volna őket. A legerősebb élő energiaforrást keresték, és engem találtak. Szólítanom se kellett őket, jöttek anélkülis. Úgy vetették rám magukat, mint hiénák a döghúsra, ha nem kapom el a pult sarkát, én is elvágódtam volna a kövön. Még mindig nem tudtam, hogyan harcolhatnék egyszerre ennyi lidérccel, anélkül, hogy őket is magamhoz ne láncolnám, azt viszont jól tudtam, hogy én tovább bírom ellenük, mint Tyron.
Mikor az első belém vágódott, minden levegő kipréselődött a tüdőmből. Könnyeim fátylán át láttam, ahogy a következő is lendületet vesz, és már előre tudtam, hogy fájni fog. Kétségbeesetten nyúltam le énemnek ahhoz a kis szeletéhez, amit minden körülmények között mélyen magamba temettem. Az éjjel nem készültem fel, a pánik, és a halál árnyékának ködén át nem jutott eszembe, hogy felhasználjam. Most már értettem, miért mondta azt a nő, hogy nem küzdöttem. Valóban nem küzdöttem rendesen, nem aknáztam ki az összes lehetőségemet, és ez majdnem az életembe került. Most már tudtam, miért hitte azt, hogy meg akartam halni, hiszen semmit sem tettem annak érdekében, hogy mentsem az életemet. Annyira féltem attól, ami vagyok, amivé válhatnék, hogy inkább nem vettem tudomást róla. Pedig attól még létezett, bennem volt, csak fel kellett használnom.
Olyan volt, mintha kitártam volna egy ajtót, és a kis csermely egy ugrással hatalmas, tomboló folyóvá duzzadt volna. Engem is megrémített volna, ha nem ragad magával az ereje. Egy tomboló vihar kellős közepében találtam magam, és én voltam a tornádó középpontja. A lidérc, amelyik épp kifelé igyekezett a mellkasomból, a testemben rekedt. Vergődve, sikoltva próbált menekülni, de nem engedtem. Jeges hidegét egy pillanat alatt felemésztette belső tüzem, mintha egy kemencébe vetettem volna. Porráégett, mint a boszorkány, akit máglyára vetettek, csak por, és hamu maradt utána. A testem elnyelte, és magába szippantotta a maradványait.
Éreztem, hogy a távolban valaki megpróbálja visszahívni őket. Az ereje az enyémnek feszült, de láthatóan meglepetésként érhette, hogy erősebbnek lát, mint múlt éjjel, mert egy pillanatra megtorpant. És nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy áttörjek a védelmén. Sosem tapasztalt érzés volt, mintha én is abban a szobában állnék ahol ő, miközben több kilométer választott el tőle. Homályos volt az alakja, de mikor felnéztem az arcába, megdermedtem. Mert akkor már pontosan tudtam, miért hallottam olyan ismerősnek azt a hangot álmomban.
- A francba! – szisszent fel, és egy pillanattal később elvágott magától.
Szinte visszataszított a testembe, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és elestem. Csak annyit érzékeltem, hogy visszaparancsolt a lidérceit, aztán erőt vette rajtam a sokk, és minden ízemben remegni kezdtem. Nem, nem, nem – úgy hajtogattam magamban, mintha bármit is segítene. Mintha azzal, hogy megpróbálom meggyőzni magam, kevésbé lenne igaz. Pedig ott voltam, láttam. Tudtam, hogy valóság.
Tyron az oldalára dőlt, és fuldokolva köhögni kezdett. Ez volt az, ami végül kirángatott a bénult kábultságból, és valami másnak adta át a helyét, aminek semmi köze nem volt a félelemhez. Lángoló düh égetett belülről, szinte felemésztett, és képtelen voltam megérteni, hogy tehette ezt! Négykézláb Tyron fejéhez másztam, és a homlokára szorítottam a kezem. Reszketett, még a fogai is összekoccantak, ahogy próbálta kiűzni a testéből a hideget. Felém fordította a fejét, szemében fájdalom csillogott, jéghideg kezébe fogta a kezemet, és az arcához szorította. A hangja reszelős volt, és el-elcsuklott beszéd közben:
- Mi… volt ez? – nyelt egyet. – A tieid…
- Nem – ráztam meg a fejem, és éreztem, hogy elborul az arcom. Monoton mozdulatokkal, rendületlenül simogattam Ty haját, de a szemem előtt csak az ő arca lebegett. Éreztem, hogy Tyron keze megszorul az enyémben, mire lepillantottam rá, a tekintetét az arcomra szegezte.
- Tudod ki volt az, ugye? – kérdezte halkan. Csak bólintottam, de nem hagyta ennyiben. Felült, lassú, töredezett mozdulatokkal, és a szemembe nézett. – Faith, – szólt gyengéden – ki volt az?
(...)

Ez volt az utolsó részlet, amit feltettem belőle. A végkifejletet hamarosan megtudjátok, amint a végére értem :)

Élet a halál után - 17. fejezete (részlet{ek})

(...)
Csak álltam ott, mint aki karót nyelt, és nem mertem közelebb lépni. Még nem figyeltek fel rám, vagy egyszerűen csak nem láttak bennem fenyegetést, mindenesetre nem reagáltak a jelenlétemre, és én szívem szerint szerettem volna megtartani ezt az állapotot. Viszont Jay-t sem hagyhattam itt, hogy talán örök időkre a két világ között sínylődjön, egy túlvilági labirintusba láncolva. Nem tudtam, mi hozta vissza, de ez egyértelműen nem ez volt a megoldás a problémájára.
- Faith – térített magamhoz Jay hangja. Minden figyelmével a felette lebegő őrökre koncentrált. – Mit akarsz tenni?
Hazudhattam volna, hogy már készen is állok egy remek tervvel, és csak percek kérdése, hogy kiszabadítsam onnan, de egyikünknek sem használt volna, ha nem mondok igazat.
- Fogalmam sincs – vallottam be, mire elszakította tekintetét az aktuális veszélyforrásról, és rám meredt.
- Ez nem volt vicces.
- Nem is szántam annak.
Mély levegőt vett, és láttam rajta, hogy erőszakoltan próbál nyugodt maradni.
- Hát, ez nem valami bízató.
Én sem láttam annak a helyzetünket, de semmi értelme nem lett volna, hogy ezt megerősítsem.
Egyszer, hónapokkal ezelőtt már sikerült, amit akkor még lehetetlennek hittem: megidéztem a lidérceket, még pedig nem is egyet, hanem mindjárt négyet, aztán valahogy a nagy kavarodásban úgy alakult, hogy véráldozattal mind a négyet magamhoz láncoltam. Viszont ezt most szerettem volna elkerülni. Már így is épp elég halottal osztottam meg a lakásomat, valahogy nem vágytam újabb bérlőtársakra, nem is beszélve arról, hogy milyen elképesztően hamar lemerítenék az energiáimat. Ezzel a néggyel is éppen csak kibírtam valahogy pár hónapig. Ha egyből kilencen lennének, három hetet sem lennék képes kihúzni. Na nem, ez az út nem volt járható.
Azt pedig tudtam, hogy mindet elűzni nem lennék képes. Túl sokan voltak, én pedig egyedül túl kevés a feladathoz. Ráadásul azt sem tudtam, ideát milyen szabályok vannak érvényben. Itt talán erősebbek, mint a mi világunkban, hiszen az univerzum ezen szelete, majdhogynem a halottak dimenziójához tartozik. A fenébe is! Hogy annak a nőnek is épp most kellett felszívódnia!
Fel nem foghattam, hogyan lehet valaki olyan erős, hogy öt lidércet csak úgy magához láncoljon. Nekem is csak azért sikerült azzal a néggyel, mert nekromanta vagyok. Anélkül a kis plusz nélkül, ami a hatalmamat adta, nem lettem volna képes rá. Az a férfi viszont – akit Katharin azonosított – nem nekromanta, tehát elvileg nem is lehetne képes ilyesmire. Pedig úgy tűnt, mégis lehetséges.
Ki kellett találnom valamit, bár fogalmam sem volt, mit tehetnék. Ekkor azonban úgy tűnt, a lidércek megelégelték a hiábavaló várakozást. Helyettem döntöttek, és nekem jóformán reagálni sem volt időm, mikor otthagyták az őrhelyüket, és felém iramodtak.
Az első olyan lendülettel csapódott a mellkasomba, hogy ledöntött a lábamról. Éreztem, ahogy a jéghideg borzongás agresszív görcsökbe rántja a testem, olyan erővel, hogy a lélegzetem szaggatott hörgésekben szakadt fel a torkomból. A francba! Ilyet még soha nem éreztem, és ha rajtam múlt volna, most is szívesen kihagyom az életemből ezt az élményt. Miközben próbáltam többé-kevésbé magamhoz térni, hallottam, hogy Jay a nevemet kiáltja, de akkor sem tudtam volna megmozdulni, ha történetesen képes vagyok rá, mert ekkor – mint egy sorozatlövés – a lidércek egyenként suhantak át a testemen, olyan gyors egymásutánban, hogy néhány másodperc múlva már azt sem tudtam hol vagyok. A világ összefüggő jég-, és fájdalomréteggé állt össze. A dermesztő hideg a csontjaimba mart, az izmaimat szaggatta, míg már csak üvölteni voltam képes.
Az agyam egy eldugott szeglete – amit még nem kebelezett be teljesen a fájdalom – azt követelte, hogy harcoljak, hogy próbáljam meg uralni, kerekedjek fölül. De énem nagyobbik felét a mindent elárasztó pánik uralta, hogy szinte már ki sem láttam a rettegés alól.
Valahol, mélyen bennem felbugyogott valami. Valami, amit még utolsó megmaradt józanság-morzsámmal kapartam össze. Hideg szél áradt a pórusaimból, de ez másfajta hideg volt. Olyan, mint trópusi sivatagban az enyhe, életet adó fuvallat. Annyira elegendő csupán, hogy kisöpörje belőlem a lidércek gyilkos hidegét. Éreztem, ahogy megtorpannak, és a kín enyhülni látszott. Ahogy kicsit sikerült magamra találnom, könnyek nyomát fedeztem fel az arcomon. A földön feküdtem, minden tagom reszketett, de már nem olyan borzalmasan, mint néhány pillanattal ezelőtt. Az ujjaim görcsösen a tenyerembe vájtak, és tudtam, hogy jelenleg képtelen lennék szétfeszíteni ökölbe zárt kezem. Hallottam, hogy valaki egyre csak a nevemen szólongat, de a hang távolinak, és testetlennek tetszett, akár egy álomban. Lassan, mintha egy örökkévalóságig tartana, oldalra fordítottam a fejem.
Jay minden erejével a láncoknak feszült, de nem szabadulhatott. Segíteni akart, de nem tehetett semmit, és a lidércek újra körém gyűltek, mint a farkasok, mikor körbeveszik a prédát. Felnéztem rájuk, és rám zuhant a véglegesség érzése. Tudtam, hogy egy újabb támadásba egészen biztosan belehalok. Itt túl erősek! A saját világomban talán lett volna esélyem, de itt nem győzhettem. Hazai terepen voltak, én pedig túlságosan is képzetlen, és gyenge, hogy felvegyem velük a harcot.
Lehunytam a szemem, hallottam, hogy Jay a nevemet kiáltja, és a következő pillanatban már belém is csapódtak. A gerincem ívbe feszült, a sikolyom megrengette a falakat, a fájdalom a testembe mart, és már hiába nyitottam ki a szemem, mert a masszív sötétségen kívül semmit sem láttam.
Aztán hirtelen lecsendesedtek. Megtorpantak egy pillanatra, én pedig haloványan, mintha csak képzelném, egy hangot hallottam visszahangozni a fejemben:
- Őt ne!
(...)

(...)
Csendben iszogattuk a kávét, végül ő volt az, aki előbb megtörte a csendet. Kiitta a kávéja maradékát, talpra állt, és tettre készen a nappali felé indult. Nem követtem, bár fogalmam sem volt róla mit akar csinálni. Csak üldögéltem tovább, de aztán hallottam, hogy nyílik a bárszekrény ajtaja, majd halk kattanások, ahogy összeszereli a nemrégiben odarejtett pisztolyomat. Összevontam a szemöldököm a bögre felett.
- Te meg mi a fenét csinálsz? – kiáltottam be, de nem érkezett azonnal válasz. Néhány pillanat múlva kilépett, kezében a – nyilván töltetlen – pisztolyommal, amit aztán letett elém az asztalra. Meglehetősen értetlenül nézhettem rá, mert halványan elmosolyodott.
- Megtanítalak tisztességesen lőni – jelentett be, mire majdnem félrenyeltem a kávét.
- Hogy mit csinálsz? – kérdeztem fuldokolva. – Tudok lőni annyira, amennyire szükséges, köszönöm szépen.
Megrovó képet vágott, mintha egy kötekedő kisgyereket próbálna jobb belátásra téríteni.
- De ez most nyilvánvalóan nem elég.
- A falkára gondolsz? – kérdeztem, de természetesen rájuk gondolt. Jelenleg senki más nem fenyegette az életemet, legalábbis közvetlenül nem.
- Pontosan rájuk. Meg kell tudnod védeni magad.
- Itt vannak a lidércek – ami persze jelen pillanatban akár hazugság is lehetett volna. Hiszen amíg Jay-t pesztrálják, nem lehetnek mellettem, ergo, szabad préda vagyok. Lőni valóban csak annyira tudok, hogy nagyjából eltaláljam a lőtéren kifüggesztett ember alakú papírfigura törzsét, mozgó célponttal nagy valószínűség szerint esélyem se lenne. Ty pedig mintha a gondolataimban olvasott volna:
- A lidércek sem lehetnek melletted mindig, meg kell tudnod védened magad.
Kénytelen voltam belátni, hogy igaza van. Ráadásul tényleg elég rég jártam kint a lőtéren, rám fog férni a gyakorlás.
- Hát jó – adtam meg magam. – Taníts meg bánni az erővel, ó Yoda.
Ezt ő láthatóan nem találta olyan viccesnek, mint én, de csak legyintett, mintha már elkönyvelte volna magában, hogy teljességgel reménytelen eset vagyok.
- Menj, öltözz.
- Most rögtön? – kerekedtek ki a szemeim. – Nem kell ma dolgoznod?
- Szabadnapom van – közölte. – Na nyomás.
Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy a saját lakásában osztogasson utasításokat, ne az enyémben, de aztán inkább nem kezdtem kukacoskodni. Tudtam, hogy csak aggódik miattam, és ez jól esett. Jól esett, hogy még számítok valakinek. Így hát zokszó nélkül felálltam, és bevonultam a hálószobámba, hogy felöltözzek, és úgy nagyjából rendbe hozzam magam. Épp a fürdőben szöszöltem, mikor utánam jött és megállt, az ajtókeretnek támaszkodva. A tükörből figyeltem gondterhelt vonásait.
- Gond van? – kérdeztem, miközben a hajamat fésültem, aztán előkerestem egy hajgumit, és a sok hullámos tincset megpróbáltam összefogni vele.
- Megint nagyon ügyesen elterelted a témát, és nem válaszoltál az eredeti kérdésemre.
Igaz is. Bár a témát nem szándékosan tereltem, úgy véltem nem lenne túl szerencsés épp ezzel védekeznem. Amúgy sem hatná meg. Közben inkább kihúztam a hajamból a gumit, mert nagyon húzta a fejbőrömet. Megráztam, a fejem, hogy a loknik szétterüljenek a hátamon, és felé fordultam.
- Nem tudom, hogy mondhatnám el, még én magam sem értem – csóváltam a fejem.
- Azt azért elmondhatnád, miről van szó.
Felsóhajtottam, és a mosdónak támaszkodva karba fontam a kezem.
- A dolog nem veszélyezteti közvetlenül az életemet, és inkább metafizikai jellegű, mint evilági, tehát vannak fehér foltok a képletben – mondtam, miközben a szemébe néztem. – Ha lesz valami konkrét elképzelésem a dologról, esküszöm, te leszel az első, aki megtudja, de addig is, hanyagoljuk a témát, rendben?
Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, végül bólintott.
- Rendben – majd kis szünet után hozzátette: - Azért csak vigyázz magadra.
Elmosolyodtam, aztán odaléptem hozzá, lábujjhegyre álltam, és arcon csókoltam.
- Jó kislány leszek, megígérem.
A szája sarkában halvány mosoly játszott, és olyan gyengéden nézett rám, hogy szinte már zavarba jöttem. Egy pillanatra elöntött a forróság, éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem, de aztán arrébb lépett, és kiengedett a fürdőszobából.
- Menjünk – intett az előszoba felé, én pedig gyorsan kislisszoltam mellette. Kabátot, cipőt húztam, és közben egyre csak próbáltam rendezni a fejemben kavargó gondolatok káoszát. Nem mondhatnám, hogy átütő sikerrel jártam volna.
Ő ment ki először, én pedig bezártam az ajtót magunk után. Egész úton a lőtér felé egy árva szót sem szóltunk egymáshoz, és a csend kezdett egyre nyomasztóbbá válni, de nem tudtam, mivel törhetném meg, így inkább hallgattam.
A lőtér üres volt, így viszonylag korán reggel, nem sokan szoktak nyüzsögni errefelé, ezt még abból az időből tudtam, mikor szinte minden reggel kijártam ide, mielőtt bementem volna az irodába. Mikor még ügyvédként gyakorlatoztam Jossie mellett, a céget csúnyán megfenyegették. A saját védelmem érdekében létfontosságú volt, hogy megtanuljak lőni. Azóta persze erősen megkopott a tudásom, bár sosem nevezte, volna magam mesterlövésznek. Sokkal jobban örülök neki, ha nem kell fegyvert vennem a kezembe. De persze szükség esetén az embernek nincs sok választása, néha olyan dolgokra kényszerülünk, amit nem szívesen teszünk meg. Jelen helyzetben ilyen volt a lőgyakorlat is.
A pisztoly előttem feküdt a pulton, megtöltve a súlya egy nagyjából egy kilo körül lehetett, és igazán nem akaródzott a kezembe fogni. Tyron észrevehetően túltette magát a zavarán, mert kaján vigyorral a képén nézett le rám.
- Na, mi lesz?
Nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Inkább ujjaimat a markolatra fontam, és felemeltem a kezem, hogy célra tartsak. A mutatóujjam már a ravasz felett várakozott, és próbáltam jól felmérni a távolságot. Lassan beszívtam, majd kifújtam a levegőt.
- Ez így nem lesz jó – szólalt meg Tyron hangja a fülem mellett. Váratlanul ért, hogy ilyen közelről hallom, ijedtemben majdnem sikerült elsütnöm a fegyvert.
- Miért, mi a probléma, mester? – kérdeztem gúnyosan, továbbra is tartva a lőállást.
- A jobb vállad feljebb van, mint a bal – kezdte, és súlyos, meleg kezét a vállamra tette, hogy egy szintbe hozza a kettőt. – Nyújtsd ki rendesen a karod – folytatta, és a nyakamon éreztem a lélegzetét, ahogy lehajolt, hogy beigazítsa a kezem. Állát a vállamra támasztott, és úgy igazította be a fegyvert, hogy pontosan a papírbábú mellkasának közepére mutasson. De én már nem igazán tudtam a célra koncentrálni. Az illata körbe vett, belekúszott az orromba, testének melegét a hátamon éreztem, és ahogy a keze lassan visszakúszott a vállam felé, alig bírtam megállni, hogy rá ne pillantsak. Tenyerét a csípőmre tette, épp csak egy picivel a derekam alá, de az érintését még a ruhán keresztül is érezni véltem. – A vállad legyen egyvonalban a csípőddel – a hangja suttogássá halkult, lehelete a bőrömet csiklandozta, már egyáltalán nem tudtam a pálya végén álló babára figyelni. – Most pedig lőj.
(...)

2010. március 30., kedd

Élet a halál után - 16. fejezet (részlet)

(...)
A konyhába mentem, hogy egyek néhány falatot, és elhatároztam, hogy zuhanyzás után újra megpróbálom hívni Jay-t. Ha nem lesz más megoldás, legfeljebb megidézem. Ha túlságosan is optimista vagyok, reménykedhettem volna benne, hogy esetleg saját maga is rájött a rejtély nyitjára, és már régen valahol szellem-világban élvezi a halál utáni életet. De először is, az élethez való hozzáállásom az utóbbi időben meglehetősen gyászosra fordult, másrészt pedig még mindig éreztem a jelenlétét. Ha nem is közvetlenül, de tudtam, hogy még nem ment el. A kötelék, amely akkor jött létre, mikor legutóbb kiidéztem annak a lánynak a testéből, még mindig eleven volt, éreztem, hogy Jay ott van valahol a lánc másik végén. Mégis képtelen voltam elérni.
Pedig próbáltam! Fürdés után lekucorodtam az ágyamra, és igyekeztem meditatív állapotba kerülni. Nos, ez a dolog sosem ment túl jó nekem – mármint a meditálás – de szerencsére amúgy sem volt szükségem túl sok erőfeszítésre annak érdekében, hogy kapcsolatba tudjak kerülni a lelkekkel. Egy időben még én is használtam gyertyákat, gyógyfüveket, az egész rituális szarságot. De aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem szükséges túl spilázni a dolgokat. Ment magától is, mint a karikacsapás, elég volt, csak koncentrálnom rá. Most azonban valamiért nem működött. Bármerre is fordultam, mindenhol csak falakba ütköztem. Tudtam, hogy Jay odakint van valahol, az agyam egy hátsó zugában tisztán érzékeltem, a hangom mégsem jutott el hozzá. Végső kétségbeesésemben már odáig jutottam, hogy évek óta először meggyújtottam a gyertyákat, és elővettem a gyógyfüveket. De az sem segített. Semmi sem történt, azon kívül, hogy a lidércek teljességgel megkergültek, és nagyjából tíz mérföldes körzetben minden egyes kísértetet be tudtam azonosítani.
Végül feladtam. Nem véglegesen, csak egy kis időre. Bebújtam az ágyba, és lehunytam a szemem. Feltett szándékom volt, hogyha felkelek, újra meg fogom próbálni, de jelenleg úgy éreztem, teljességgel lemerültek a tartalékaim. Hagytam, hogy a fáradtság minden aggasztó gondolatot kisöpörjön a fejemből, a következő pillanatban pedig az álom elképzelhetetlenül mélyre húzott.
Ismerős volt a hely, és most csak néhány másodpercbe került, hogy rájöjjek, hol is vagyok. A halál ismerős érintése elűzte a kétségeimet, megnyugtatott a jól ismert légkör, a sötét ágak közt cikázó halványan áttetsző jelenések. Már szinte vártam, mikor lép ki fekete ruhájában az álombéli nő, de az erdő ezúttal néma maradt. Körbe fordultam, úgy kerestem, ahogy kisgyermek keresi az anyját a nagy tömegben. A szellemek tudomást sem vettek rólam. Úgy szálltak el mellettem, mintha ott sem lettem volna. Csak az úrnőjüknek engedelmeskedtek, ő pedig nem volt sehol.
Hirtelen egy hang szólalt meg, olyan közelről hallottam, mintha a fülembe suttogott volna. A kétségbeesett férfihang segítségért kiáltott, és csak néhány pillanatra volt szükségem, hogy felismerjem, ki az. Kapkodva kerestem a segélykérés forrását, de egyedül voltam. Senki nem volt ott, csak a fák, és a szellemek.
- Jay – suttogtam, de az éteri csendben úgy hangzott, mint egy kiáltás. Összerezzentem a saját hangomtól, és szinte már vártam, hogy valaki csendre intsen. De mintha meg sem hallottak volna.
- Faith! – mintha csak a szél súgná, mégis éreztem, hogy Jay valóban itt van valahol. Az érzékeim ugyanolyan élesek voltak álmomban, mint ébren, és a kettőnk közt létrejött kötelék megfeszült, ahogy megpróbáltam beazonosítani, hol lehet.
Tétova lépést tettem előre, aztán még egyet. Egy megfoghatatlan rossz érzés azt súgta, nem szabad mozdulnom, mégsem bírtam megálljt parancsolni az izmaimnak. Egyre gyorsuló léptekkel vetettem magam a fák közé, és nem sokára már arra eszméltem, hogy vakon rohanok előre, mindössze a Jay-hez fűző kapocsra bízva magam. Nem figyeltem, merre megyek, pillanatnyilag arra sem gondoltam, hogyan fogok egyáltalán visszatalálni. Csak tudtam, hogy Jay bajban van, és hogy szüksége van rám, mert bármi is történt, elég erős volt ahhoz, hogy elvágja őt tőlem. Szinte biztos voltam benne, hogy emiatt nem voltam képes megidézni.
Furcsa módon a léteim nem csaptak zajt az erdő kemény talaján. Olyan puhán mozogtam, mint egy macska, csak a zihálásom törte meg a csendet, de senki sem figyelt rám. Kísértetek tömkelege suhant el a mellettem, mégis, mintha teljesen egyedül lettem volna. Ők nem vettek tudomást rólam, én pedig nem foglalkoztam velük. Egyetlen szellem volt, akit meg akartam találni.
Hirtelen, mintha csak képzelném, a szemem sarkából egy árnyat láttam a sötétségbe olvadni. Egy pillanatra megtorpantam, és a mozgás irányába kaptam a fejem, de már nem volt ott semmi. Csak a kóbor szél süvített az ágak között, nekem mégis égnek állt a szőr a karomon, és nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valaki figyel.
Csak egyetlen lépést tettem előre, mikor meghallottam a kellemesen mély tónusú női hangot, de gazdáját még mindig nem láttam sehol.
- Hát eljöttél – egyértelműen hozzám szólt, de a szavai rezonálva jutottak el hozzám, mintha nagyon messze lenne tőlem. Hiába forogtam körbe, nem láttam semmit.
- Mi ez az egész? – kérdeztem, és kissé hülyén éreztem magam, hogy egy testetlen hanghoz beszélek.
- Már régóta vár rád – láthatóan meg sem hallotta a kérdésemet, vagy egyáltalán nem érdekelte, mert zavartalanul folytatta. – Az éjszaka hosszú volt, és azt hitte, már el sem jössz.
- Jay?
- A szellem ezer szállal kötődik hozzád, már hamarabb érezned kellett volna.
Megrovásban részesültem, tisztában voltam vele. Magam sem értettem, miért nem jöttem rá azonnal, hogy valami nem stimmel. Hiába, néha tényleg túlhajtom magam.
- Tudom – csak ennyit feleltem, mert semmi kedvem nem volt a bizonyítványomat magyarázni, egy test nélküli hangnak. – Hol találom meg?
- Csapdába esett – búgta, mintha lágy szellő söpört volna végig a fák között. – Te segíthetsz rajta.
- Hogyan? – ennek a párbeszédnek még mindig legalább a felét nem értettem, de azt tudtam, hogy ez egy fontos kérdés lehet. Ha segíteni akarok Jay-nek, tudnom kell, hogyan csináljam.
- Szabadítsd meg a béklyóktól.
Hát ettől nem kifejezetten lettem okosabb.
- Hol találom?
- Ott, ahol élet és halál határai elmosódnak.
Kezdett elegem lenni ebből a fennkölt szövegből, pláne, hogy semmivel sem kerültem közelebb a megoldáshoz.
- Kicsit pontosabban?
Felkacagott, a nevetése kristálytiszta volt, mint a friss hegyi patak, és hirtelen mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj. Éreztem, hogy zuhanok, de a döbbenettől még kiáltani is elfelejtettem. Mintha örvény nyelt volna el, nem találtam a fókuszt, ám épp mielőtt kezdtem volna kétségbe esni, megérkeztem.

2010. március 23., kedd

Ördögi Lélektolvaj - 7.fejezet

Úgy tűnt, Lucifer meg sem lepődött, mikor szélesre tártam a hatalmas faajtót, és egyenletes léptekkel végig mentem az asztaláig húzódó vörös szőnyegen. Mikor elé értem, rám mosolygott, ahogy cápa vigyorog a vacsorájára, elégedetten hátra dőlt a székében, és ujjait összefűzte a hasán.
- Már vártalak – mondta kedélyesen, de a tekintete sötét volt és számító.
- Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak – feleltem, és anélkül foglaltam helyet a vele szemben álló székben, hogy engedélyt adott volna rá.
Vörös szemei összeszűkültek, de nem szólt semmit, csak nézett rám, talán azt találgatva, miért nem rettegek még. Végtelen hosszú pillanatig egyikünk sem mondott semmit, végül hideg, könyörtelen hangon így szólt:
- Ethan azt mondta nekem, hogy csúnyán felültetted.
A szám sarkában elégedett mosoly játszott.
- Remélem, kiheveri.
- Efelől ne legyen kétséged. – Aztán a tekintete fenyegetővé vált, a szavai sötéten örvénylettek, mintha fegyverek lennének, melyekkel ölni is képes. És így is volt. Lucifer egyetlen mondatával megtehette, hogy lenyúzza egy ember bőrét, lefejti az izmokat a csontjairól, és elroppantja az összes ízületet. – Csalódást okoztál nekem, Lilian. Azaz ember eltűnt, mintha nem is létezne, és tudom, hogy ez a te műved – kegyetlen mosolyra görbült a szája. – A tiéd, és Gabrielé. – Előre hajolt az asztal felett, és pillantását az enyémbe fúrta. – Tisztában vagy vele, hogy ezzel a háborút kockáztatjátok? A Nagyfiúnak odafent, semmi köze az ügyeimhez, ahogyan én sem szólók bele abba, hogyan gardírozza a kis szárnyas madárkáit. – Kezével az asztalra támaszkodott, ujjai megfeszültek a dühtől, a vonásai eltorzultak. – Nincs sok szabály idelent, Lilian. Egyetlen dolgot várok el, és az a feltétlen hűség. Te pedig már másodszor teszed próbára a jóindulatomat.
- Azt nevezed jóindulatnak, hogy majdnem két évtizedre a Termekbe zárattál, vagy azt, hogy a húgom apja ellen küldtél? – kérdeztem halk, nyugodt hangon, és ahogy szikrázó szemébe néztem, szempillám sem rebbent.
- Túl nagy a szád – sziszegte. – Mindig is túl pofátlan voltál, de megakadályozták, hogy az életedet vegyem – lassú, kimért mozdulatokkal állt fel a székből, és fölém magasodott. – Most azonban már senki sincs, aki megakadályozzon. Egyetlen esélyed volt, de eljátszottad.
A következő pillanatban lángok csaptak fel körülöttem, éreztem az égető forróságot, ahogy a bőrömet marja. Mikor felugrottam, a szék a lendülettől hátra csapódott, és a tűz táncoló fényénél Lucifer szemébe bámultam. Néhány pillanatig elhittem, hogy sikerülni fog neki. Azt hittem, most tényleg halálra éget. Túlságosan elbizakodott voltam és ostoba. Nem lett volna szabad visszajönnöm ide. De látni akartam az arcát, látni akartam, milyen képet vág, amikor kudarcot vall…
A két hatalmas fekete szárny fájdalmasan szakadt fel a bőröm alól, apró vércseppekkel hintve tele a szobát, és pillanatok múlva az örvénylő lángok a semmibe vesztek. Néhány másodpercig csak álltam zihálva, reszketve, aztán átszáguldott rajtam a végtelen megkönnyebbülés.
A kezem remegett, ahogy ráemeltem a tekintetemet, de hangom mély volt és magabiztos, szavaimban gyűlölet égett.
- Úgy látszik, nem te döntöd el, ki kaphat második lehetőséget.
A szeme a döbbenettől kerekre tágult. Azt hiszem, nem sokszor fordult elő vele, hogy valaki képes volt neki meglepetést okozni.
- Mit tettél? – kérdezte fenyegetően, de ekkor már túl voltam azon, hogy hagyjam magam megfélemlíteni. A szabadság érzése, a hirtelen jött erő, hogy szembeszállhatok vele, több volt annál, mint amit el tudtam volna képzelni. Olyan régóta vártam már rá, annyira akartam! És most már végre nem tartoztam hűséggel neki.
- Alkut kötöttem.
- Miféle alkut? – szűkült össze a szeme, és tisztában voltam vele, hogy meg akar ölni. Csak hogy nem tehette meg.
- Új szolgálat, egy új életért – feleltem egyszerűen, és láttam, ahogy ökölbe szorul a keze. Emberinek egyáltalán nem nevezhető gesztussal vicsorgott rám, démon nyelven átkokat sziszegett, de ártani már nem tudott nekem.
- Elárultál – hörögte. Kilépett az asztal mögül és kecses, ragadozó léptekkel felém siklott. Mint egy párduc, amely bármelyik percben képes rád vetni magát, és csak a megfelelő pillanatot lesi. A szemében vörös és arany szikrák örvénylettek, a hangja halk volt, de minden egyes szava, mint a lassan csepegtetett cián. – Ezt nem fogom annyiban hagyni, Lilian – súgta, és még annak tudatában is, hogy már nem bánthat többé, nagy erőfeszítésembe került, hogy ne lépjek hátra. Lehet, hogy itt és most, nem tudott megölni, de Lucifer akkor is a Pokol ura volt, és tisztában voltam vele, hogy ezért az árulásért bosszút fog állni, amint alkalma nyílik rá. – Az Öregfiú elvette tőlem a tulajdonomat, ezt pedig nem vagyok köteles lenyelni. Meglopott, ráadásul kétszeresen, hiszen a kedvenc kis házi angyalkája megrövidített egy élettel. – Még lélegezni is elfelejtettem, ahogy a logikáját követve megértettem, mire akar kilyukadni. – Ebből háború lesz Lil, még pedig miattad. Nem leszel képes megakadályozni. Innentől kezdve minden egyes halál, minden csepp kiontott vér a te lelkeden fog száradni. Gondolj majd erre, mikor utánad megyek, és puszta kézzel tépem le a szárnyaidat.
Tudtam, hogy hallja, milyen veszettül kalapál a szívem a mellkasomban, és hogy érzi a feltámadó félelmem szagát a levegőben, de nem tehettem ellene semmit. Hiába voltam remek színésznő, a rettegésemen nem tudtam uralkodni. Az arcomnak viszont egyetlen izma sem rezdült, nem pislogtam, ahogy tekintetét az enyémbe fúrta, a lélegzetem nem gyorsult, és nem léptem hátra. A hangom elképesztően higgadt volt:
- Azt majd meglátjuk.
Elmosolyodott, és hosszan beszívta a levegőt.
- Hiába játszod meg magad – súgta, majd felém lépett, hogy a testünk már majdnem összeért. Éreztem a leheletét az arcomon. – Félj csak Lil, mert úgyis az enyém leszel. Te ide tartozol.
Nem bírtam tovább. Hátra léptem, de nem azért, hogy meneküljek, hanem azért, hogy örökre távozzak. Ahogy Lucifer rám villantotta a fogait, nyilvánvalóvá vált, hogy ezt még ő sem hiszi el.
- Ég veled, Lucifer.
Sarkon fordultam, és nyugodt, határozott léptekkel az ajtóhoz sétáltam, pedig legszívesebben rohantam volna. De nem adhattam meg neki ezt az elégtételt. Lenyomtam a kilincset, és már majdnem becsuktam magam utána az ajtót, amikor meghallottam a hangját.
- Nem bújhatsz örökké az Ő háta mögé Lilian! Úgyis meg foglak találni!
Nem kételkedtem benne.


Vivian Holloway ’Wee’
2010.03.01.

A novellából könyv készül…

Ördögi Lélektolvaj - 6.fejezet

A kocsi fényszórópárja úgy hasította a sötétséget, mint egy alagútba próbálna befurakodni. A kormány mögött én ültem, és tövig nyomtam a gázt. Mellettem az anyósülésen Greg kémlelte az éjszakát, a hátsó ülésen pedig Julie aludt összegömbölyödve. A feszültég tapintható volt. A láthatatlan fenyegetés egyre sűrűbb hálót szőtt körénk. Egészen biztos voltam benne, hogy Lucifer már tudja, mit tervezek, és már el is indította néhány emberét, hogy megállítsanak. Ami azt jelentette, hogy az időnk véges. Még azelőtt oda kellett érnünk a Gabe által megadott helyre, hogy a nyomunkra bukkannának.
A csend szinte fojtogató volt, de fogalmam sem volt, hogyan törhetném meg. Greg a visszapillantó tükörből időnként hátra pillantott a kislányára, aztán újra az ablak felé fordult.
Ahogy hajtottam egyre feljebb a kanyargós, hegyi utakon, önkéntelenül is eszembe jutott, hogy néhány órával ezelőtt aláírtam a halálos ítéletemet. Szinte láttam magam előtt, ahogy Lucifer dühtől tajtékozva kiadja a parancsot.
- Honnan ismert téged? – Greg hangja a hosszú hallgatás után rekedten szólt. A szemem sarkából rápillantottam, de nem kérdeztem vissza, kire gondol. Tudtam anélkül is.
- Ez egy hosszú, és bonyolult történet – sóhajtottam, de nem hagyta magát lerázni.
- Már az agyamra megy a csend – felelte, és nem úgy hangzott, mint aki megelégszik a nemleges válasszal.
Mély levegőt vette, és a visszapillantóban az alvó kislányra néztem. A veszteség összeszorította a szívemet. Tudtam jól, hogyha most elmennek az apjával, soha többé nem látom majd viszont.
- Ő a húgom – amikor hallottam, hogy Greg lélegzete egy pillanatra elakad, hozzátettem. – Vagyis a húgom lelke – olyan erősen szorítottam a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjaim. – A húgom a lányod testében éledt újjá.
Éreztem magamon a tekintetét, aztán megfordult az ülésen, hogy a lányára nézzen. Mikor visszafordult, pontosan tudtam, mit fog kérdezni, de nem azért mert ez is a forgatókönyv része volt. Azt hiszem, egyszerűen csak kezdtem megismerni.
- Az meg hogy lehet? Azt hittem, mindenkinek csak egy élete van.
Halványan elmosolyodtam, és eszembe jutott Gabe.
- Egy kis mennyei közbenjárás.
Néhány percnyi csend után megkérdezte:
- Hogyan halt meg a húgod?
Tudtam, hogy erre is válaszolnom kell, de legszívesebben csak elengedtem volna a fülem mellett a kérdését. Aztán az eszembe villant, hogy soha sem találkozunk többé, így már nem lesz rá alkalmam, hogy máskor mondjam el neki.
- Rák – válaszoltam tömören. Éreztem, hogy megmerevedik mellettem az ülésen. – De nem gyors lefolyású – szinte olyan élénken emlékeztem Savanna betegségének minden egyes napjára, mintha nem is több évtizeddel ezelőtt történt volna. – Lassú volt, és fájdalmas. Tudom, mert végig néztem – rápillantottam a szemem sarkából. – Én is bármit megtettem volna, hogy meggyógyítsam, ahogyan te Anna-t.
- Aláírtad a szerződést – suttogta elborzadva.
Közömbös arccal bólintottam. Annyiszor hasított belém a fájdalom, és a tudat, hogy mit tettem, hogy már egyszerűen immunis lettem rá. Hibáztam. Egykor nagyon régen. Akkor azt hittem, nem fogom túlélni. Aztán, mikor sok-sok év után kiszabadultam a Termekből, rájöttem, hogy az emberi test és lélek sokkal többet képes kibírni, mint azt gondoltam.
- Mióta…? – halt el a hangja, látszott rajta, hogy bár tudni akarja, mégis szinte fél megkérdezni.
- Hatvannégy éve – mondtam ki lágyan, és ez a két szó még sokáig ott rezonált a levegőben. Hallottam, ahogy nagyot nyel, aztán rám meredt, és tudtam, hogy kiült a rettenet az arcára. Nem néztem rá, inkább mereven az útra szegeztem a tekintetem. Nem volt szükségem sajnálatra, vagy együttérzésre. Megtettem, amit meg kellett tennem, és az első évek tomboló haragja, hogy Lucifer nem teljesítette az ígéretét, bár nem hamvadt el teljesen, de mára apró kis lángocskává szelídült. És a tudat, hogy ma este – így vagy úgy – de örökre vége lesz, valahogy békességgel töltött el. Talán megkínoz majd, mielőtt megölne, de már legalább láttam az alagút végét, és tudtam, hogy egyre közelebb és közelebb kerülök a szabadsághoz.
- Meg fog ölni ezért – mondta, és kezdtem úgy érezi, hogy ma már éppen elégszer hallottam azt a mondatot. Ugyan azt feleltem neki, amit Gabe-nek.
- Igen, tudom.
A kormányt markolászó kezemre tette a kezét.
- Nem kellene ezt tenned.
Hátra pillantottam Julie-ra.
- Dehogynem.
Hirtelen fényszóró pár vágott a szemembe, és a következő kanyarból felbukkant egy kocsi. Hunyorogva próbáltam elmanőverezni az autónkat, de mikor meghallottam a másik kocsi éles fékcsikorgását, tudtam, hogy végünk. A hatalmas terepjáró keresztbe fordult az úton, és hogy elkerüljem az ütközést, akkorát fékeztem, hogy Greg lefejelte a műszerfalat, Julie pedig nyöszörögve gurult be az ülések mögé.
Végtelen mozdulatlanság telepedett a két autóra, és ahogy felemeltem a fejem, tekintettem összekapcsolódott Ethan fekete szemével. Jéghideg rettegés szorította össze a mellkasomat, és a tudta, hogy kudarcot vallottam. De még nem voltam hajlandó feladni. Amennyire meg tudtam állapítani, a harcos egyedül jött. Ha csak picurka esélyem is volt, hogy keresztüljussak rajta, meg kellett próbálnom.
Greg nyögve hajolt hátra az ülésen, kezét a homlokára szorított, ujjai közül szivárgott a vér. Julie szipogva emelkedett fel a két első ülés között, de a fejére tettem a kezem, és visszanyomtam.
- Maradjatok itt!
Egyszerre nyílt a két kocsi ajtaja, ahogy Ethan és egyszerre szálltunk ki, mintha csak megkoreografáltuk volna. Nyugodt, határozott léptekkel indultam felé, de belül remegtem, mint a kocsonya. Ahogy megállt előttem, és fölém magasodott, úgy éreztem, minden elveszett. Tudtam, hogy azért van itt, hogy visszavigyen a Pokolba, ahol Lucifer majd kiszabja a büntetésem.
A hangja szinte már fájdalomküszöböt súrolóan mély volt, hogy belerezonált még a gerincem is.
- Tudod, hogy, miért vagyok itt – nézett rám sötéten, de nem volt fenyegetés a szavaiban. Nem kellett a kisujját sem mozdítania ahhoz, hogy rettegjek tőle. A külseje, és a szemeiben kavargó kegyetlenség éppen elég meggyőző erővel bírt. De akkor sem voltam hajlandó feladni. Még nem.
- Vissza kell vinned – feleltem, és hangom szilárd volt, nem hallatszott ki belőle a félelem.
Csak biccentett, aztán rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Miért keresed magadnak állandóan a bajt, Lilian? – költői kérdésnek szánta, épp ezért nem is feleltem rá. Pontosan tudta, miért teszem – odalent mindenki hallott az előző szökésemről, és mivel a Pokolban úgy tejed a pletyka, mint a középkorban a pestis, azzal is tökéletesen tisztában volt mindenki, hogyan vert át Lucifer, és mit tett a húgommal. Azt hiszem, ezek után a cselekedeteim nem szorultak különösebb magyarázatra.
Ethan csak nézett rám, én pedig álltam a tekintetét. A szája kegyetlen, elnéző mosolyra húzódott.
- Nem fogsz csak úgy visszajönni velem, igazam van?
Vállat vontam.
- Hisz ismersz.
Megcsóválta a fejét.
- Ha átadod a férfit, Lucifer nem fog megölni – próbálkozott, pedig tudtam, hogy egyetlen legyintéssel arrébb takaríthatna az útból, még csak nem is kerülne különösebb erőfeszítésébe.
Hátra pillantottam a vállam felett. Julie az apja ölébe mászott, és arcát a férfi vállába temette. Greg szünet nélkül a haját simogatta, de a tekintetét egy másodpercre sem vette le rólam.
Visszafordultam Ethan felé és megráztam a fejem.
- Nem – jelentettem ki, mire ő is rájuk nézett.
- A gyereknek nem esik bántódása.
- Ő a húgom – mondtam, mire rám villantak a szemei. Halványan elmosolyodtam. – Egy kis égi közbenjárás.
- Ha lányt akarod megmenteni, felesleges fáradnod. A parancs csak az apjára vonatkozik.
Ismét csak a fejemet ráztam.
- Nekem mindketten kellenek.
- Nem – ez az egy szó határozott volt, és parancsoló. Tehetetlenül széttártam a kezem.
- Mire kell neked ez a fickó, Ethan? Neked ebből semmi hasznod nem származik.
- Parancsot kaptam – felelte könyörtelenül, és a szemében egy fikarcnyi emberi érzelem sem villant.
- A parancs úgy szólt, hogy vigyél vissza engem, nem igaz? – tettem fel a teljesen ésszerű kérdést. Láttam, ahogy a gondolat szöget üt a fejében, és egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. Szája szinte már elismerő félmosolyba görbült.
- Ördögien ravasz vagy, Lil, ugye tudod?
Szerényen vállat vontam.
- Hatvannégy év alatt sok mindent tanul az ember.
- Az már igaz.
Mély levegőt vettem.
- Tehát mi legyen?
A szemei összeszűkültek, ahogy átfutatta magában a lehetőségeket.
- Mit ajánlasz?
- Engedd, hogy elvigyem őket, aztán önként visszamegyek veled a Pokolba – vágtam rá habozás nélkül.
- Honnan tudjam, hogy nem versz át? – fonta karba a kezét széles mellkasa előtt, és meglehetősen zordan nézett le rám, de láttam rajta, hogy valójában élvezi az alkudozást.
- Úgyis megtalálnál, nem igaz? – kérdeztem vissza. – Csak idő kérdése lenne. Előző alkalommal is gond nélkül a nyomomra bukkantál.
Láttam, ahogy mérlegel, elemzi a lehetőségeket. Akár így, akár úgy, de vissza fog vinni a Pokolba, és csak nekem lesz egyszerűbb, ha önként feladom magam, és vele tartok. Úgy talán még reménykedhetek a gyors halálban. Ha még egy szökéssel is megfejelem az eddig bűneimet, Lucifer egészen biztosan nem lesz kíméletes. Addig kínoz majd, míg már a halált feloldozásnak érzem. Tudtam, hogy ezzel Ethan is tisztában van, ahogy azzal is, hogy nem vagyok teljesen bolond eljátszani a kegyes halál lehetőségét. Végül nagy sokára a szemembe nézett és bólintott.
- Fél órád van – jelentette ki. – Ha addig nem vagy itt, utánad megyek, és levadászlak.
Legszívesebben felsóhajtottam volna, de tudtam, hogy azt a gyengeség jeleként értelmezné. Nem mondtam, hogy köszönöm, vagy, hogy örökké hálás leszek. Egyszerűen csak biccentettem felé, és annyit feleltem:
- Itt leszek.
Tudomásul vette. Beszálltam a kocsiba, ő pedig félre állt az utamból. Greg értetlenül meredt rám, az ölében Julie inkább ki sem nyitotta a szemét.
- Mi történt? – kérdezte, miközben elhajtottunk Ethan mellett, és ahogy fekete szemébe néztem, mintha tiszteletet olvastam volna ki belőle. Nem válaszoltam Greg kérdésére, csak mikor már nem láttam a visszapillantóból a terepjáró fényszóróit.
- Elengedett minket – válaszoltam tömören, és ennél bővebb magyarázatot nem is szándékoztam adni.
- Csak így? – a hangján hallatszott, hogy egy szavamat se hiszi.
- Csak így.
- Nem hiszek neked – rázta meg a fejét, de nem voltam hajlandó foglalkozni vele.
- Az már a te bajod.
Még további végtelenül hosszú percek teltek el, mire végre felértünk a hegy tetejére, és megpillantottam az angyalt – ismét szárnyak nélkül – ahogy egyedül áll a meredélyt szegélyező korlátnál, és a mélységet fürkészi. Csak akkor fordult meg, mikor leállítottam a motort, de még ekkor sem jött közelebb. A lapos, széles hegycsúcs másik végében egy azonosíthatatlan eredetű, fehér autó parkolt. Mélyet sóhajtottam, és éreztem, hogy égni kezd a szemem. Sokáig bámultam kifelé az ablakon, mintha legalábbis a város fényeiben gyönyörködnék, pedig csak próbáltam összeszedni magam, mert nem hagyhattam, hogy Greg gyengének lásson. Úgy kellett tennem, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Ennek így kellett lennie.
- Szálljatok át abba a kocsiba – fordultam feléjük, a hangom szilárd volt, és érzelemmentes.
Greg tekintete szinte lyukat égetett az arcomba, ahogy sötét szemét az enyémbe fúrta.
- Veled mi lesz? – kérdezte halkan.
Könnyed mosolyt erőltettem az arcomra, de a színjáték ezúttal egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint lenni szokott.
- Vár a munka – vontam vállat. Fél kézzel elengedte Julie-t, és ujjaival Amanda dús, hullámos hajába túrt.
- Gyere velünk – kérte, de csak a fejemet ráztam, mire a keze lehullott rólam.
- Csak bajba sodornálak benneteket, hidd el – a szavaim olyan tiszták és logikusak voltak, hogy majdnem saját magamat is sikerült meggyőznöm. – Lucifer nem bánthat többé titeket, és ez a lényeg. Tekintsd ezt egy Mennyei Tanúvédő Programnak.
Megrázta a fejét.
- Nem mehetsz oda vissza.
Kesernyésen elmosolyodtam.
- Ne aggódj, nem maradok sokáig.
Fájdalom suhant át a vonásain, és gyengéden végig simított az arcomon.
- Kérlek, ne tedd ezt…
- Már megtettem – vágtam a szavába, és határozottan eltoltam magamtól a kezét. Sötét szemei szavak nélkül könyörögtek.
- Amanda…
Megráztam a fejem.
- A nevem Lilian – mondtam hidegen. – Ráadásul, – jegyeztem meg – még csak nem is így nézek ki.
Azzal ledobtam az álcát. A göndör loknik helyét átvették megszokott, egyenes fürtjeim, a vonásaim már nem voltak olyan előkelőek, és bár nem láttam, de tudtam, hogy a szemem is épp olyan higanyszerű, mint mindig.
Döbbenten nyílt tágra a szeme, néhány pillanatig csak tátogott némám, mint a partra vetett hal, nem találva a szavakat, végül nagyon halkan csak ennyit mondott:
- Csak játék volt minden. Igaz?
Nem. Nem minden.
De ezt nem mondhattam. Az volt a cél, hogy soha többé ne keressen, minél hamarabb elfelejtsen, és újra kezdje az életét. A tekintetem meg sem rezzent, ahogy a szemébe mondtam.
- Igen – és bár minden egyes szóba belehaltam kicsit, mégis kimondtam. – Az Ördögnek dolgozom Greg. Muszáj jó színésznőnek lennem.
Egy darabig csak ült, és bámult kifelé a szélvédőn, mintha nem hinné. Aztán felemelte a fejét, és mikor rám nézett, úgy éreztem, meghasad a szívem. A tekintete távoli volt és teljesen idegen.
- Köszönök mindent – csak ennyit mondott, a hangja kemény volt, és érzelemmentes. A kocsi ajtajára tette kezét, de mielőtt kiszállhatott volna, végig simítottam Julie haján. A kislány kinyitotta fájdalmasan ismerős szemeit, és rám nézett. Láttam a tekintetén, hogy valami, mélyen belül felismert engem, de aztán elfordult, és az apja vállába temette az arcát. Greg-re néztem, de az arcán nyoma sem volt érzelmeknek.
- Kérlek, vigyázz rá – kértem még utoljára, mire csak bólintott. Aztán mindketten kiszálltak, és a férfi, karjában a lányával eltűnt a fehér autó gyomrában.
Remegve felsóhajtottam, és kiszálltam a kocsiból. Gabe mellém lépett és tőle szokatlan empátiával a vállamra tette a kezét.
- Hihetetlenül bátor vagy Lil, ugye tudod?
Nem fordultam felé, csak bámultam a fehér kocsi lökhárítóját.
- Mit mondtak? – kérdeztem, de akkor már tudtam, hogy mi lesz a válasza. Mégis, mikor kimondta, úgy éreztem, mintha valaki gyomron szúrt volna, és csak forgatná-forgatná a kést. Az angyal lemondóan megrázta a fejét.
- Sajnálom.
A jeges zsibbadás végig terjedt a testemen, a kezemet sem lettem volna képes ökölbe szorítani. Nyeltem egyet, és próbáltam az egész lényemen eluralkodó pánikot mélyre temetni. Most már tényleg Lucifer kezében van a sorsom. Sejthettem volna, hogy soha sem szabadulok meg tőle. Van, amin nem lehet változtatni.
Megráztam magam, mint a kutya, ha kint van a vízből, aztán Gabe felé fordultam és bánatos, őszi reggeleket idéző szemébe néztem. Ugyanazt mondtam neki, amivel Greget is az útjára bocsátottam.
- Vigyázz rájuk.
Két forró kezébe fogta az arcomat, és a tekintetében ülő gyengéd kedvesség láttán majdnem kibuggyantak a könnyeim. De azért tartottam magam.
- Soha nem találkoztam senkivel, aki olyan erős lett volna, mint te – a hangja halk volt és őszinte. És ezúttal tudtam, hogy minden egyes szavát komolyan gondolja. Engem idézett, ahogy azt suttogta: - Ha rajtam múlna, már régen feketék lennének a szárnyaid.
Lehunytam a szemem, mert nem bírtam állni a tekintetét. Mély, szaggatott lélegzetet vettem, és éreztem, ahogy egy forró könnycsepp végig szánkázik az arcomon. Fölém hajolt, és lágyan homlokon csókolt.
- Isten veled Lilian.
Elengedett, én pedig csak álltam, szorosan lehunyt szempilláim alól patakokban ömlöttek a könnyek. Csak akkor mertem felnézni, mikor meghallottam a távolodó kerekek hangját.
A szél az arcomba kapott, a hajamat cibálta, és ahogy a testemnek feszült, úgy éreztem, mintha ő is búcsúzna tőlem. Még pár percig álltam, mozdulatlanul, a némán hajlongó fákat, és távolabb a város ragyogó fényeit figyelve. Tudtam, hogy soha többé nem láthatok már ilyet. Kezemet a kocsi oldalára simítva elfordultam a tájtól, és megfogtam a kilincset.
A fájdalom olyan hirtelen tört rám, hogy kiáltva térdre rogytam. Az egész belsőm, mintha kifordult volna, mintha szervek és csontok egyszerre rendeződnének a bőröm alatt. Ujjaim a földbe vájtak, a tüdőm összezsugorodott, már képtelen voltam lélegzethez jutni. Zihálva, tátogva hanyatlottam a porba. A hátamba, mintha kések ezreit mártották volna, és tudtam, hogy elérkezett a pillanat. Lucifer úgy döntött, nem vár tovább, és a lehető legfájdalmasabb módon tesz pontot az életem végére. Az eszméletvesztés előtt egyetlen gondolat suhant még át a fejemen: Legalább megszabadulok. Aztán a fájdalom a tűréshatár legvégéig fokozódott…


***

Fekete tollak tengerében ébredtem, és láttam, ahogy a kelő nap narancsvörös csíkot hasít az égre. Körülöttem véres volt a föld, vér borította a ruháimat és bőrömet is. Felemeltem a kezem, hogy megérintsem a selymes pelyheket a testem alatt. Meleg volt, és élettel teli, szinte hallottam a vért lüktetni az apró erek hálózatában. Langyos szél borzolta fel a kisebb pihéket, én pedig megborzongtam, mintha valaki végigsimított volna a bőrömön. Megmozdítottam a vállam, és a rengeteg fekete toll velem együtt mozdult, hullámzott a testem alatt.
A szívverésem felgyorsult, a lélegzetem szaporává vált, és egy darabig csak mozdulatlanul feküdtem, mert időbe került, hogy elhiggyem. Egyre csak simogattam a gyönyörű tollakat, végig futtatva rajtuk az ujjaimat, de az érzés ahelyett, hogy elmosódott volna, mint a délibáb, csak még valóságosabbá vált.
Felültem, és a szárnyak a testemhez simultak, forrón melegítve a hátamat. Átkaroltam felhúzott térdeimet és egészen addig így ültem, míg a nap teljesen fel nem bukott az égre. Aztán felálltam, és mély levegőt vettem.
Ideje volt, hogy meglátogassak valakit.

2010. március 22., hétfő

Ördögi Lélektolvaj - 5.fejezet/2.

Mire a házhoz értünk, már ismét Amanda alakját viseltem. Úgy gondoltam, talán könnyebb elfogadnia, ha olyasvalaki mondja el neki, akit már ismer. Gabe úgy lépkedett a hátam mögött, mint egy néma árnyék, és még szárnyak nélkül is éppen elégé félelmetes látványt nyújtott. Fellépdeltem a márványlépcsőn, és úgy éreztem, mintha ólomból lennének a lábaim. A szívem elnehezült, ahogy felemeltem a kezem, és határozottan bekopogtam. Hangokat hallottam odabentről, majd mocorgást, végül a kulcs kattanását, ahogy elfordul a zárban. Az ajtó kinyílt és a téglalap alakban kiömlő fényárban ott állt Greg, olyan fáradtan és nyúzottan, amilyennek még nem láttam. Az arca egy pillanatra felderült, ahogy meglátott, és látszott rajta, hogy végtelenül megkönnyebbült.
- Amanda – sóhajtotta, és kézen fogott. – Hála Istennek, el sem tudtam képzelni, hová… - ekkor meglátta a hátam mögött álló angyalt, és az értetlenség kiült az arcára. – Ez meg ki?
Hátra pillantottam a vállam felett, nem mintha arra számítottam volna, hogy az idő alatt, amíg a kocsi beállóról felértünk a házig, Gabe emberibb külsőt öltött. A tekintetemben figyelmeztetés volt, és ő értett is belőle. Még nem jött el az ő szerepe.
- Ő Gabe – mondtam Greg arcába nézve. – Egy… barát – jobb híján. Hosszan beszívtam a levegőt, és sötét szemébe néztem. – Bemehetnénk? Azt hiszem, beszélnünk kell.
Néhány pillanatig csak állt szótlanul, és úgy méregette az angyalt, mintha egyáltalán nem lenne biztos benne, hogy jó ötlet-e beengednie a házába, de aztán végül rám nézett, és csak bólintott. Félre állt az ajtóból, hogy mindketten beléphessünk, elfordította a kulcsot a zárban, aztán mellém lépett, és legnagyobb döbbenetemre a kezem után nyúlt. Nem tiltakoztam, mikor ujjait az enyémbe kulcsolta, de furcsálltam a dolgot, egészen addig, amíg észre nem vettem, milyen pillantásokkal méregeti Gabe-et. Azt túlzásnak tartottam volna, hogy féltékeny, de úgy tűnt, mégis szükségét érezte, hogy megmutassa, ki az úr a háznál. Gyerekes volt, ráadásul teljesen felesleges is, de inkább nem szóltam egy szót sem, csak hagytam, hogy a nappaliba kísérjen. Leült a kanapéra, és pedig mellé telepedtem, Gabe inkább a velünk szemben lévő kanapét választotta. Vágni lehetett volna a feszültséget a szobában, és ösztönösen is körülnéztem, keresve azt a kis törékeny alakot, akiről pedig jól tudtam, hogy nincs itt. Jobb is volt így. Nem akartam, hogy hallja ezt a beszélgetést.
- Nos, miről kell beszélnünk? – unta meg a csendet Greg, de szavait egyértelműen hozzám intézte, mintha a másik férfi ott sem lenne. Gyengéden kihúztam a kezem a kezéből, aztán Gabe-re pillantottam, de tudtam, hogy itt most nem segíthet. Nekem kellett elkezdenem. Bárcsak tudtam volna, hogyan is fogjak hozzá… Pedig amíg idefelé jöttünk, annyiszor végigfuttattam a fejemben, mit és, hogyan mondanék el. Most azonban, hogy meg kellett szólalnom, úgy éreztem, egy értelmes gondolatom sincs.
Greg megérezte a tétovázásomat, és végig simított az arcomon.
- Amanda, mi a baj?
Megfogtam a kezét, és elvettem az arcomról.
- Nem Amandának hívnak – mondtam ki, és láttam az értetlenséget átsuhanni az arcán. – A nevem Lilian.
Gondterhelten vonta össze a szemöldökét.
- Ezt meg, hogy érted?
- Bonyolult elmagyarázni – kezdtem és még soha sem éreztem a hangomat ilyen bizonytalannak – és most nem tudok mindent elmondani, de meg kell hallgatnod, és meg kell bíznod bennem.
Csak nézett rám, a tekintete eleven volt, a tartása feszült. Furcsa. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy ismerném, mégis egyetlen pillantással leolvastam a testbeszédét.
- Tartozásod van az Ördögnek – a mondat visszhangot vetett a falak között, és a súlyos szavak nem akartak eltűnni a levegőből. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban Greg nem akadt ki. Nem nézett rám úgy, mintha teljesen idióta lennék. Ehelyett mély levegőt vett, és idegesen felpattant a kanapéról. Úgy rótta a köröket a szobában, mint egy ketrecbe zárt oroszlán.
- A fenébe – túrt tehetetlenül a hajába, és elkínzott szemekkel rám nézett. – Téged küldött utánam?
Most rajtam volt a sor, hogy éretlenül rábámuljak.
- Tudtad, hogy végezni akar veled? – kérdeztem, és kezdtem egyre ostobábban érezni magam.
- Azt hittem, hogy végre sikerült elrejtőznöm – fakadt ki kétségbeesetten. – Annyiszor költöztünk már Julie-val, hogy megszámolni sem tudom! – felém kapta a fejét. – Hogy talált rám újra?
Csak a fejemet ráztam.
- Nem tudom, de… Greg…
- Miért nem tud végre békén hagyni? – úgy kérdezte, mintha én legalábbis tudhatnám a választ. – Elvette tőlem Anna-t, az nem volt épp elég?
- Greg! – álltam elé, hogy megakadályozzam a járkálásban, és kénytelen legyen végre rám nézni. – Mi történt veletek?
Meggyötört arccal pillantott le rám, aztán kinézett az ablakon túli sötétségbe. Lehunyta a szemét, mintha erőt merítene, aztán még mindig az éjszakába bámulva, halk, fájdalmas hangon mesélni kezdett:
- Anna a feleségem volt, tíz évvel ezelőttig – nagyot nyelt. – Aztán egyik napról a másikra megbetegedett, mintha semmiféle előzménye nem lett volna. Az egyik nap még teljesen jól volt, elvitte Julie-t bölcsödébe, aztán a másik nap már ki sem bírt kelni az ágyból. Az orvosok azt mondták, rák. Hirtelen lefolyású, ráadásul olyan helyen, amit nem lehet műteni. Javasolták a kemoterápiát, de azt is mondták, annak, ez esélye, hogy használjon, nagyjából húsz százalék, ezért Anna elutasította. Azt mondta, ha meg kell halnia, legalább méltósággal tegye. Heteken át vénásan kapta a fájdalomcsillapítókat, de egyre rosszabbul viselte – a tekintete visszatért hozzám, és izzó gyűlölet sütött a sötét szeméből. – Egyik nap egy férfi jelent meg a folyosón, és azt mondta, meg tudja gyógyítani, de ehhez alá kel írnom egy papírt, amiben az áll, hogy hatvanévnyi szolgálattal tartozom az Ördögnek. Képzelheted, mit gondoltam – nevetett fel keserűen. – Az Ördögnek, persze! De a fickóval valami nem stimmelt, éreztem, hogy valami nincs rendben… Fogtam a tollat, és aláírtam a papírt. Csakhogy nem az én nevem szerepelt a szignó helyén.
Úgy néztem rá, mintha most látnám először.
- Más nevében írtad alá a szerződést?
Csak bólintott.
- Akkor még nem történt semmi. Ha nem a te aláírásod hitelesíti a papírokat, nem vihetnek magukkal. Azóta is gyötör a bűntudat, amiért az egyik kollégám vesztét okoztam.
- Őt küldted magad helyett a Pokolba – tettem hozzá, mire lehajtott fejjel bólintott.
- Nem vagyok rá büszke. Egyetlen mentségem, hogy nem tudtam, mit teszek – megcsóválta a fejét. – Anna még az nap éjjel meghalt, én pedig azóta is tartozom az Ördögnek egy élettel – fáradtan felsóhajtott, és megdörzsölte a szemét. – Időtlen-idők óta menekültünk Julie-val, szinte minden évben másik városba költöztünk, és csak reménykedtem benne, hogy ha elég sokáig hiába keres, akkor egyszer csak feladja.
- Soha nem adja fel – suttogtam, talán csak magamnak, mire Greg megrázta a fejét.
- Nem, nem adja fel, és most itt vagy te… - ahogy megállt előttem, ahogy lenézett rám… Nem tudtam, hogy megcsókolni szeretne inkább, vagy lekeverni egyet. Lassan felemelte a kezét és megérintette az arcomat. – A legjobbat választotta – suttogta, mélyen a szemembe nézve – Sosem gondoltam volna, hogy te lehetsz az. Annyira akartam hinni, hogy végre valami jó is történhet velem – a hangjából kicsendülő fájdalomtól összeszorult a szívem. Nem tudtam mást mondani, csak amit lelkem mélyén éreztem.
- Sajnálom.
Keserűen elmosolyodott, és az ujja köré tekert egy hullámos tincset.
- Lilian? Azt mondtad?
Csak bólintottam.
- Jobban illik hozzád, mint az Amanda.
Fájdalmasan megdobbant a szívem a tekintetére. Elkaptam a hajamat simogató kezét, és erősen megszorítottam. Nagyon határozottan és céltudatosan néztem a szemébe.
- Megszabadítalak tőle titeket – jelentettem ki, és még mindig a kezét fogva Gabe-hez fordultam. – Itt az idő.
Az angyal ráérősen talpra állt, a szemei úgy örvénylettek, mint a vihar korbácsolta tenger.
- Előbb beszélnem kell veled, Lil – jelentette ki kifejezéstelenül, és fejével az ajtó felé intett. Bólintottam, aztán visszafordultam Greg-hez.
- Menj, ébreszd fel Julie-t, és mond meg neki, hogy pakoljon össze néhány olyan dolgot, ami a legkedvesebb neki.
Értetlenül nézett rám.
- Miért? Lilian, mit csinálsz?
- Nem akarsz többé menekülni? – szegeztem neki a kérdést, mire csak lassan megrázta a fejét. – Helyes. Akkor tedd, amit mondok!
Nem kérdezett többet. Ellépett mellettem, elengedte a kezem, és nagy léptekkel felsietett az emeltre. Mikor meghallottuk, hogy nyílik, majd becsukódik Julie szobájának ajtaja, Gabe közelebb lépett, és halkan azt kérdezte:
- A húgodért teszed, vagy érte?
Tanácstalanul megráztam a fejem.
- Ha egy órával ezelőtt kérdezel, azt mondtam volna, hogy Savannáért… Most már? – a nyitott ajtót néztem, ahol Greg pár pillanattal ezelőtt eltűnt. – Azt hiszem, mindkettejükért.
Gabe csak megcsóválta a fejét.
- Túl sokat vállalsz.
- Meg kell tennem – néztem metsző tekintettel a szemébe. – Neked viszont meg kell ígérned valamit! Ha velem útközben bármi történik, meg kell védened őket – a hangom megalkuvást nem ismerően csengett. – Biztonságba kell helyezned őket, akkor is, ha engem Lucifer hamarabb megtalál.
Láttam, ahogy a tekintetén átsuhan a fájdalom. Ekkor tudatosodott benne, hogy Gabe tényleg a barátjának tekint.
- Megteszem, amit tudok – felelte, de ez nekem nem volt elég. Bizonyosságot akartam.
Elé léptem, és megfogtam a karját, de olyan szorosan, hogy a körmöm a bőrébe vájt.
- Esküdj meg, Gabe! – Láttam, ahogy a szeme rémülten nagyra tágul.
- Lil…
- Esküdj meg Őrá, hogy nem hagyod, hogy rájuk találjon!
- Lil, ne kérd tőlem…
- Esküdj! – szorítottam a karját, mire lehunyta a szemét, de mikor újra rám nézett, tudtam, hogy meg fogja tenni.
- Esküszöm.
Az eskütétel az angyaloknál szentebb volt, mint bármilyen kézzel írt szerződés. Az, hogy az uruk nevére esküdtek, örökre kötelezte őket, és ha megszegték az ígéretüket, akár le is taszíthatták őket a Mennyekből. Ezt pedig egyikük sem akarta megkockáztatni. Ezért is volt olyan ritka dolog az angyali eskü. Azzal, hogy Gabe kimondta, olyan ígéretet tett, amiről tudtam, hogy az én esetleges halálom után is kénytelen lesz teljesíteni. Így szavatolhattam a legbiztosabban, hogy a húgom, és Greg biztonságban legyenek.
Gabe felsóhajtott.
- Megyek, és intézkedem.
Csak bólintottam, és elengedtem a karját.
- Légy óvatos.
- Te is – halványan elmosolyodott. – Nem sokára találkozunk.
A szárnyai úgy bomlottak ki, mintha egész végig a hátához simulva pihentek volna. Mielőtt még eltűnhetett volna, utána szóltam.
- Gabe – felém fordult. – Ne felejtsd el a…
- Nem fogom – bólintott komolyan, aztán a következő pillanatban már nem volt sehol.
Nem tudom, meddig bámulhattam a hűlt helyét, de arra eszméltem fel, hogy léptek koppannak a lépcsőn, aztán Greg tűnt fel az ajtóban, mellette szorosan Julie lépkedett. A tekintete álmos volt, a kezében, a mellkasához ölelve egy hátizsákot szorongatott. Olyan szívszorítóan rémült volt, hogy legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy megnyugtassam. De nem akartam feszíteni húrt, így inkább csak bátorítóan rámosolyogtam, aztán Greg szemébe néztem.
- Gyertek. Indulás.

Ördögi Lélektolvaj - 5.fejezet/1.

Néhány másodperccel később az ideiglenes házam kertjében bukkantam elő, és zihálva rogytam térdre. Mindig is gyűlöltem így utazni. Olyan érzés volt, mintha a molekuláim felrobbantak, aztán összekeveredtek volna. Ahogy lehajtott fejjel kapkodtam levegő után, észrevettem, hogy a hajam ismét szög egyenes, és a bőröm is visszanyerte megszokott sápadtságát. Az utazás túlságosan is megerőltető volt ahhoz, hogy Amanda alakjában maradjak. Nagy nehezen talpra küzdöttem maga, és tántorgó léptekkel bementem a házba. Éreztem, hogy a lábaim nem bírnak sokáig, ezért inkább csak leültem a kőre, ott ahol voltam, és mikor a lélegzetem többé-kevésbé egyenletessé szelídült, elkiáltottam magam:
- Gabriel! – a magas mennyezeten visszhangot vetett a kiáltás, de mikor az is elhalt, csak a csend felelt. – Gabriel! – nyavalyás angyal! Akkor persze mindig felbukkan, amikor a háta közepére sem kívánja az ember, bezzeg mikor tényleg szükség lenne rá, nem képes elővonszolni a tollas seggét. – Gabriel!!! – kiáltottam teli torokból, és a hangom rekedten elfulladt. – Gabriel, te selejtes tollpárna!
Lehajtottam a fejem, és ez erőlködéstől remegő kezeimre bámultam. El kellett jönnie, különben nem tudtam megcsinálni. Egyedül nem voltam képes rá. Lehunytam a szemem egy pillanatra, és újra kiáltani akartam, de ekkor forgószél támadt, örvénylő, mindent elsöprő, az előcsarnok közepén, és a hatalmas, hófehér szárnyak úgy bontakoztak ki a sötétből, mint ahogy pillangó bújik elő a bábjából.
- Selejtes tollpárna? – kérdezte Gabe, szemöldökét sértődötten összevonva, aztán észrevette, milyen összetörten heverek a lakás közepén, és a tekintete megváltozott. Kék szemeiben aggodalmat, vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonlót véltem felvillanni. – Úr Isten, veled meg mi történt?
Elém térdelt, és hatalmas, hófehér szárnyai szinte mindent kitakartak a képből. Elhúztam a szám.
- Hé, Gabe, ez nem istenkáromlás?
Megvonta a vállát.
- Nekem szabad.
- Ja, persze, így mindjárt más.
- Mi történt veled? – kérdezte újra, mire csak a fejemet ráztam.
- Semmi olyasmi, amire gondolsz. Csak utaztam, attól készültem ki.
Egy darabig csendben fürkészte az arcomat.
- Aha, és nyilván a szemed sem a sírástól piros, igazam van?
Felsóhajtottam.
- Ez egy hosszú történet Gabe, és mindent el is fogok mesélni, mert most a segítségedet kérem.
Hosszan nézett rám, aztán csak megrázta a fejét.
- Nagyon jól tudod, hogy érted nem tehetek semmit.
A fejemet ráztam, és próbáltam visszanyelni a toromat szorító hányingert. Megfogadtam, hogy soha az életben nem utazom többet a transzdimenzionális síkon.
- Nem miattam – nyeltem nagyot, és kavargó kék szemébe néztem. – A húgom miatt.
Az arca közömbös maszkja egy pillanatra félre csúszott, és láttam, hogy megvillan a döbbenet a tekintetében. Aztán az álca visszakerült a helyére, de ekkor már késő volt. Láttam, amit látnom kellett.
- Lucifer azért küldött, hogy öljem meg az apját, Gabe – mondtam, és nem tehettem róla a hangom megremegett. – Nem tudok elvenni tőle mindent – ráztam a fejem. – Nem hagyhatom, hogy még egyszer keresztül kelljen mennie ezen. – Mikor megint ránéztem, könnyek remegtek a szememben, de ez egyszer nem érdekelt, ki látja és ki nem. Egy életre meguntam már a színészkedést. – Miért nem mondtad el? – éreztem, hogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. – Annyiszor elmondhattad volna… Sosem próbálkoztam volna a szökéssel, hogyha tudom.
Keserű félmosolyra húzta a száját, aztán felém nyúlt, és letörölte a könnyeimet, ahogyan percekkel ezelőtt Greg tette. A tekintetében olyan kedvesség bujkált, amit hirtelen nem is tudtam hová tenni. Tőle nem ehhez voltam szokva.
- Vagy csak még inkább próbáltad volna, míg Lucifer végül meg nem öl – megcsóválta a fejét, és kisimította a hajamat az arcomból. – Nem lett volna nyugtod addig, amíg a saját szemeddel nem láthatod.
Szipogtam egyet, és a mereven a padló csempéjét bámultam.
- Ez hányadik élete?
- A második. – Felzokogtam, és a kezembe temettem az arcom. Gabe gyengéden odanyúlt, és elhúzta a kezeimet, majd határozottan a szemembe nézett. – Azért jöhet vissza újra és újra, mert te az életedet adtad érte.
Annyira szerettem volna hinni neki, de most is mit csináltam? Azért jöttem, hogy elvegyem az apját, és neki magányosan kelljen felnőnie.
- Nem ölhetem meg az apját, Gabe – néztem rá kétségbeesetten – Egyszerűen nem tehetem.
- Képes lennél megint feláldozni magad érte? – nézett rám halálos komolyággal, és tudtam, hogy ez a kérdés, most döntő fontosságú. Határozottan a szemébe néztem, és a hangom már nem remegett, ahogy kimondtam:
- Mindent megteszek, amit csak kell.
Bólintott, egyszer, szinte már ünnepélyesen.
- Akkor segítek.

***

Nagyjából félórába tellett, hogy kellő képen összeszedjem magam, és ezalatt Gabe olyan segítőkészen viselkedett, hogy már épp azon volt, megkérdezem, mi baja van. Felsegített a földről, és a konyhába kísért, majd leültetett az egyik székre, és főzött kávét. A szárnyait eközben sikeresen eltűntette, így lényegesen könnyebben tudott mozogni a ház keretei között. Miután megittam a kávét, és már nem remegtem minden ízemben, mint a kocsonya, kitolattam a garázsból a kocsival, és elindultunk. Nagyon sokáig csak a kerekek surrogása törte meg a csendet, végül Gabe volt az, aki hamarabb elunta a hallgatást.
- Lucifer meg fog ölni, ugye tudod?
- Kösz szépen, hogy ilyen finoman közlöd, de egyébként igen. Tisztában vagyok fele – feleltem, és lefékeztem egy piros lámpa előtt.
- A háborút kockáztatom azzal, hogy segítek neked – csóválta a fejét, mire a szemem sarkából rápillantottam. Szárnyak nélkül is annyira tökéletesen nézett ki, hogy az szinte már vérlázító volt.
- Tudom – válaszoltam halkan. A következő mondat nehezen jött a számra, de meg kellett próbálnom. Ennél nagyobb vesztenivalóm már úgy sem volt. – Gabe, tudom, hogy nincs jogom arra, hogy ezek után bármit is kérjek tőled, de meg kell értened, hogyha van akár csak egy halvány esély arra, hogy megmeneküljek Lucifer haragjától, nem hagyhatom elúszni a lehetőséget.
Láttam, ahogy összevont szemöldökkel felém fordul.
- Mit vársz még tőlem, Lil?
Megráztam a fejem, és fogást váltottam a kormányon.
- Nem várok semmit, csak arra kérlek, próbálj meg valamit – mondtam, és nagyon jól tudtam, hogy csak kerülgetem a forró kását. – Ha lehetetlen, akkor tekintsd úgy, mintha nem is beszéltünk volna semmiről, és minden marad az eredeti terv szerint. A húgom fontosabb mindennél, és nem számít, hogy amit szeretnék, az nem lehetséges.
- Mit akarsz? – kérdezte gyanakodva, és nem is hibáztathattam érte. Mély levegőt vettem, és összeszedtem magam.
- Tekintsd ezt úgy, mint egy alkut.

2010. március 17., szerda

Ördögi Lélektolvaj - 4.fejezet/2.

Mikor pontban hét órakor felhangzott a már ismerős dudaszó, indulásra készen álltam. Ezúttal úgy döntöttem, a kevesebb több, és csak egy szűk, hosszúszárú sötétkékfarmert, egyszerű, fehér hosszú ujjú felsőt, és fehér magas sarkú szandált húztam. A hullámos loknikat egy fehér hajgumival hátra fogtam az arcomból, amit csak halványan sminkeltem. A szekrényben találtam egy fehér táskát, így most abba dobtam a hamis irattárcát, a mobiltelefont, és a kulcsokat. Ahogy lelépdeltem a lépcsőn, a copfom úgy ringott a hátamon, mintha élne. Már előre mosolyogtam, és mikor beszálltam a kocsiba, lelkesen felé fordultam. A keze az enyémre talált, és olyan természetességgel csókolt meg, mintha nem is csak egy napja ismernénk egymást. Mikor hátrahúzódott a szeme ragyogott, egyszerű, halványkék pólójában, és sötét farmerében talán még jobban nézett ki, mint a puccos öltönyben. Észrevette, hogy végigmértem, és mintha szükségét érezné, magyarázatott adott.
- Mint mondtam, ma nem kiöltözős helyre viszlek.
Hagytam, hogy kék szemeim felszikrázzanak, ahogy ránéztem.
- Szerintem még jobb is, mint az öltöny. – Kivételesen valóban ez volt az igazság.
Gyengéden nézett rám, és végigsimított az arcomon.
- Te pedig ma is gyönyörű vagy.
Szégyellősen lesütöttem a szemem, és hagytam, hogy két kezébe vegye az arcom. Újra megcsókolt, de ezúttal hevesebben, és követelőzőbben, mint eddig. A karom magától mozdult, és túrt bele a hajába, a testem ösztönösen húzódott közelebb hozzá, szinte fel sem fogtam mit teszek, csak mikor a keze már a derekamra, a póló alá siklott. Hátrébb húzódtam, és rekedten felnevettem.
- Nem úgy volt, hogy bemutatsz nekem valakit?
Mintha csak most kapott volna észbe, lassan elengedett, de a szeme veszettül csillogott.
- Igaz – sóhajtotta, majd sebességbe tette a kocsit, és elindultunk. Néhány utcát csendben autókáztunk, aztán egyszer csak felém fordult és megkérdezte: - Majdnem el is felejtettem, sikerült hazavontatnod a kocsidat?
Na igen, azt a kocsit, ami már akkor este a garázsban állt, hogy először idehozott.
- Persze, még tegnap reggel elintéztem mindent – feleltem könnyedén. – Most a szerelőnél van, de azt mondják, néhány nap múlva mehetek érte.
- Ez jó hír.
Bólintottam. Ha tényleg az enyém lenne az a kocsi, talán engem is fellelkesítene.
- Ma is dolgoztál? – kérdezett újra, mire csak vállat vontam.
- Néha úgy érzem, állandóan dolgozom – ebben több volt az igazság, mint hitte volna. Átnyúlt a sebváltó fellett, és összekulcsolta ujjait az enyémekkel. Nem tudtam volna megmondani miért, de valahogy jól esett. Egy őrült pillanatra úgy éreztem, mintha törődne velem valaki, és ez idestova hatvannégy éve nem fordult elő. Aztán észbe kaptam, és emlékeztettem magam, hogy ez a fickó Amandához vonzódik, nem hozzám, ráadásul úgyis meg kell ölnöm, tehát felesleges a saját hülye gondolataimmal kínoznom magam.
- Többet kellene pihenned – és ahogy ő mondta, olyan egyszerűnek tűnt. Mintha ez tényleg csak arról szólt volna, hogy kiveszek egy szabadnapot és kész. Na persze.
- Rajta vagyok a problémán – mosolyogtam rá, aztán tekintetem összefűzött ujjainkra tévedt, és önkéntelenül is megszorítottam egy kicsit a kezét.
A hátra lévő tíz percet csendben tettük meg, és mikor befordultunk egy hasonló kúria elé, mint az enyém, leállította a motort. Felé fordultam, és gyanakodva néztem rá.
- Csak nem itt laksz? – kérdeztem, mire csak elmosolyodott.
- De bizony – azzal elengedte a kezem, kiszállt, és kinyitotta nekem az ajtót. A kert csodás volt, a fű olyan zöld, amilyet csak a filmekben látni, a házhoz hasonló kis utacska vezetett, mint nálam, a ház pedig nagy volt ugyan, de egyszerű és hívogató. Hagytam, hogy kézen fogjon, és felvezessen a márványlépcsőkön, egészen a bejárati ajtóig. Kinyitotta előttem, és félre állt, hogy én léphessek be előbb, aztán utánam jött, és amint az ajtó becsukódott mögötte, elkiáltotta magát:
- Kicsim, megjöttünk!
Úgy éreztem, mintha hirtelen kirántották volna a lábam alól a talajt. Zsibbadás indult az ujjaim hegyétől és terjedt végig az egész testemen, az érzés pedig csak fokozódott, mikor a jobb oldalt nyíló ajtó szélesre tárult. Egy sötét hajú, kristály szemű kislány szaladt át az előcsarnokon, két copfja lebegett utána, ahogy elrugaszkodott, és a férfi nyakába vetette magát. Forogni kezdett velem a szoba, és egyre csak azt hajtogattam, ne, ne, ne, ez nem lehet igaz. Aztán ahogy a kislány rám nézett és elmosolyodott, éreztem, hogy a szívem a gyomromba zuhan, mert az arca éppen olyan volt, mintha egy fényképet néznék. Egy fényképet, egy olyan kislányról, aki már soha nem szaladgál ilyen önfeledten.
Ez egyszer képtelen voltam uralkodni a vonásaimon, és tudtam, hogy minden érzelem leplezetlenül kiült az arcomra. Gregnek nem tűnt fel, mert éppen puszit nyomott a kislánya homlokára, de a gyerek egyenesen engem nézett, és láttam, ahogy a kérdés átsuhan a szemén: Honnan ismerlek? A felismerés döbbenetes volt, és hirtelen megértettem, miért mondta korábban Gabriel, hogy fogalmam sincs, mit tett értem. Belenézve ennek a kislánynak az arcába, már pontosan tudtam, mit csinált. Megmentette a húgom lelkét, és ebben az életben hozta vissza.
Savanna!
- Amanda, hadd mutassam be neked Julie-t – szólalt meg Greg, miközben letette a lányt a földre.
Csak bámultuk egymást, Julie és én egy végtelenül hosszú pillanatig, aztán összeszedtem magam, annyira, amennyire csak képes voltam rá, és miközben a kezemet nyújtottam felé, arra gondoltam, hogy Lucifer mindvégig tudta. Tudta jól, hogy kihez küld, hogy nekem kell majd megölnöm az apját annak a gyereknek, aki valaha a húgom volt. Nagyon is pontosan tudta, hogy fel fogom ismerni Savannát. Ezzel is csak kínozni akart.
- Szia Julie, Amanda vagyok.
A kislány néhány másodpercig fürkészően nézett az arcomba, és szinte biztos voltam benne, hogy az emlékeiben kutat. Egy olyan élet képkockái között, melyeket már régen elfeledett. Hinnem kellett benne, hogy halványan, de emlékszik az arcomra. Így kellett lennie.
Julie óvatosan a kezembe tette kicsi, törékeny kezét, és ahogy rákulcsoltam az ujjaimat, mintha a régien eltörölt valóság elevenedett volna meg. És mintha csak dróton rántottak volna mindkettőnket, a következő pillanatban a kislány fejét a vállamba fúrta, én pedig szorosan magamhoz öleltem. Fogalmam sem volt, hogy a fenébe fogom ezt kimagyarázni, de ez a probléma jelenleg semmisnek tűnt, ahhoz képest, hogy újra a karomban tarthattam a húgomat.
Nem tudom, mennyi ideig állhattunk így, végül aztán a kislány zavartan kibontakozott a karjaimból, én pedig hagytam, hogy hátra lépjen egyet, és annak ellenére nem nyúltam utána, hogy szinte sajogtak a karjaim, hogy megérinthessem. Sokáig néztük egymást, aztán Julie sarkon fordult, és felviharzott az emeletre.
A csend, amely utána maradt, fojtogatóan terült a házra, és egyszerűen nem mertem megfordulni, hogy Gregre nézzek. Fogalmam sem volt, hogy a fenébe fogom neki ezt megmagyarázni. Julie nem lenne képes rá, erre biztos voltam. Nem tudta, miért cselekszik, egyszerűen maga alá temette a régi életének emléke. Nekem kellet megértetnem az apjával a felfoghatatlant, de elképzelésem sem volt róla, mit mondhatnék. Mi lenne az, amitől nem néz komplett bolondnak?
- Amanda – hallottam a halk, mély hangját a hátam mögött – Mi a baj?
Nem egészen erre a kérdésre számítottam. Leginkább azt vártam volna, hogy a torkomnak ugrik, mi a fenét műveltem a lányával? Ehelyett egyszerre csak megéreztem súlyos, meleg kezét a vállamon, aztán mikor nem ellenkeztem, gyengéden maga felé fordított. Csak amikor felemelte az államat, és ujjaival megtörölte az arcomat, jöttem rá, hogy folynak a könnyeim. Ez meglepett. Évtizedek óta nem sírtam már. Azóta nem, hogy végleg kiengedtek a Termek kamráiból.
- Mi baj? – kérdezte újra, a szemei pedig olyan kedvesek és együtt érzőek voltak, hogy nehezemre esett állnom a pillantását. Annyira őszintének látszott, nekem viszont még egy igaz szavam nem volt hozzá. Eddig ez nem érdekelt, most azonban zavarni kezdett, hogy folyamatosan csak hazudok neki.
Mély levegőt vettem és elhúzódtam a tőle. Egy gyors mozdulattal elmaszatoltam a könnyeimet, és mosolyt erőltettem az arcomra.
- Azt hiszem, a lányod után kellene menned – mondtam, és fejemmel a lépcső felé böktem. Gondterhelten ráncolta a homlokát.
- Biztos vagy benne?
- Persze – legyintettem, mintha igaz lenne. – Jól vagyok, semmi bajom.
Megint csak hazudtam. Úgy tűnt, már arra sem emlékszem, hogy kell igazat mondani. És bár látszott rajta, hogy egy szavamat se hiszi, ellépett mellettem és homlokon csókolt.
- Mindjárt visszajövök – ígérte, és ő is eltűnt az emeletre vezető lépcső tetején.
Magamra maradtam, és miközben hallgattam, hogy Greg léptei elhalnak, majd csukódik egy szoba ajtaja, úgy éreztem, kitépték a lelkemet. Még mindig, szinte sokkos állapotban rogytam le az egyik alsó lépcsőfokra, és térdemre támasztott kezembe temettem az arcom. Annyi minden zakatolt a fejemben, de legfontosabb az volt, hogy Lucifer végig tudta. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a piti kis bosszúinak él, hogy soha sem fogja abbahagyni. Így büntet azért, mert akkor megszöktem tőle, alá ásva ezzel a tekintélyét, és megkérdőjelezve a hatalmát. A Termek, és a börtön nem volt elég. Világosan éreztetni akarta, ki itt az úr, és most másodjára használta arra a húgomat, hogy fájdalmat okozzon.
Meg kell ölnöm az apját.
A mondat úgy visszahangzott a fejemben, mintha a szavak egy cseppkőbarlang faláról verődtek volna vissza. Másodszorra is el kellett vennem tőle a családját. Először Lucifer fosztotta meg mindentől, most pedig szintén Lucifer hatalmán keresztül, de az én kezem által fogja elveszteni azt, aki az egész világot jelenti számára. Hirtelen úgy éreztem, képtelen vagyok megtenni. Nem tudom elcsábítani, és megölni Greget, egyszerűen nem és kész. Már évek óta csináltam ezt, most azonban a lelkiismeretem fellázadt. Julie szemére gondoltam, a szemére, melyen keresztül Savanna nézett vissza rám alig néhány perce, és fortyogó düh kerített hatalmába. Nem fogom hagyni, hogy másodszor is szenvednie kelljen. Az elhatározásom olyan sziklaszilárd volt, hogy szinte engem is meglepett. Pontosan tudtam, mit jelent fellázadni Lucifer hatalma ellen, hiszen egyszer már végig csináltam. Azt is tudtam, hogy ezúttal nem hagyna életben. Nem engedhetné meg magán, hogy valaki másodszor is kijátssza, aztán pedig megússza néhány évnyi kínzatással és börtönnel. Gyengének látszana tőle, és ezt nem engedhette meg magának. Az meg, hogy kitaszít, szóba sem jöhetett. Az olyan lett volna, mintha megjutalmazna az árulásért.
Akárhogyan is forgattam, a képlet fájdalmasan egyszerűnek látszott. Ha azt teszem, ami szerintem helyes, meg fogok halni, méghozzá lassú és fájdalmas halállal, hogy a sorsommal Lucifer példát statuáljon.
Tudtam, hogy mielőtt végleges döntést hozok, beszélnem kell valakivel. Muszáj biztosnak lennem benne, hogyha ezt megteszem, akkor örökre biztonságban lesznek. Szavatolnom kell, hogy Lucifer nem küld rájuk újabb gyilkosokat, hogy nem lesz hiába az áldozatom. Egyetlen lényt ismertem, aki talán képes ezt garantálni nekem.
Felnéztem a lépcső tetejére, de odafent minden csendes volt. Később persze meg kell majd magyaráznom Gregnek az egészet, de nem most. Most még nem vagyok eléggé biztos a dolgomban. Felálltam a lépcsőről, és nagyon halkan átvágtam az előcsarnokon. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a nap utolsó sugarainak fényébe. Körülnéztem, hogy senki sem lát-e, aztán a következő pillanatban köddé váltam.

2010. március 11., csütörtök

Ördögi Lélektolvaj - 4.fejezet/1.

Másnap délelőtt újabb látogatóm akadt, de nem éppen a kellemes fajtából. Épp a konyhában ültem, és a reggeli újságot nézegettem, hátha találok benne valami érdekest, mikor az előcsarnokból lángok morajlása ütötte meg a fülemet. A hang annyira összetéveszthetetlen volt, hogy fel sem pillantottam az újságból. Jól tudtam, ki az, de egyáltalán nem siettem üdvözölni. Egy valaki volt a Pokolban, aki még Lucifernél is jobban imádta a hatásos belépőket. Léptek hangozottak fel a kövön, és néhány másodperc múlva meg is csapta orromat a füstös, égett szag, ahogy belépett a konyhába.
- Ajánlom, hogy ezután kiszellőztess – javasoltam, nem épp a legmegnyerőbb modoromban, és tovább lapoztam az újságban.
- Ejnye Lil, hát így kell üdvözölni egy régen látott barátot? – kérdezte tetettet rosszallással, majd körbesétált a konyhasziget körül, és letelepedett a velem szemben lévő székre. Sóhajtva emeltem fel tekintetem a lapokból, és sötét pillantást lövelltem felé.
- Te nem vagy a barátom, Aaron – közöltem szárazon. – Ha lenne elég vér a pucádban, már régen végeztél volna velem, ezt mindketten tudjuk.
Még csak meg sem próbálta letagadni. Vállat vont, majd lecsípett egy szőlőszemet a nagy kerámia tálon felhalmozott gyümölcsökből.
- Igaz – felelte teli szájjal. – De nem tehetem, mert annak Apuci nem igazán örülne – kivette az egész fürtöt a tálból, és maga elé rakta a pultra. – És ha már így alakult, lehetnénk akár barátok is.
Enyhe undorral az arcomon figyeltem, ahogy két pofával tömi magába a szőlőt.
- Tudod, Aaron, – mondtam neki könnyedén, elég hangosan ahhoz, hogy a csámcsogás ellenére is meghallja – előbb barátkoznék egy kiéhezett nílusi krokodillal, mint veled.
Játékosan megfenyegetett ragacsos mutatóujjával.
- Na-na, ez igazán nem szép tőled.
Az asztalra könyököltem, és unottan néztem, ahogy a szőlőlé lecsorog az állán. Aaronnál gusztustalanabb lényt még nem igen hordott a hátán ez a Föld, és sajnos ezen a tényen az sem tudott változtatni, hogy Lucifer vérszerinti fia. Egyszer megkérdeztem az Ördögöt, nem fáj-e a szíve, amiért a soros ilyen balfácánnak alkotta meg egy szem gyermekét. Erre csak annyit felelt, nem hisz a sorsban. Majd hozzá tette, biztos benne, hogy „annak a vicces Öregfiúnak az igen elcsépelt tréfája lehet”, pusztán azért az apró csínyért, mert az Ő fiát meg Lucifer parancsára feszítették keresztre. Tehát ő maga is tisztában volt vele, hogy drága csemetéje egy két lábon járó selejt, de nem tehetett elenne semmit, ezért leginkább piti kémkedésekkel bízta meg, amelyek során szinte nulla volt a lebukás veszélye.
- Apád küldött? – kérdeztem, és inkább visszatértem az újsághoz. Felfordult a gyomrom, már csak attól is, hogy néznem kellett.
- Ahogy mondod – állt fel, majd fejjel előre beleborult a hűtőbe, és hümmögve szemlélte a megrakott polcokat. – Csoki pudingod nincs?
- Legközelebb szólj apádnak, hogy ne felejtse el – egyszerűen nem voltam hajlandó a kelleténél többet foglalkozni vele. Annyira sötét volt, mint az éjszaka, és ha túlságosan is komolyan vettem, csak feleslegesen idegeskedhettem miatta.
Végül nagy sóhajjal beletörődött a csoki pudink hiányába, és kivett egy doboz karamellás csokit.
- Szóval, hogy halad az ügy?
Legszívesebben nem válaszoltam volna neki, de tudtam jól, hogy Lucifer nevében kérdez. Kénytelen voltam beszélni vele, különben csak azt értem volna el, hogy az apja maga jön ide. Azt pedig egyetlen porcikám se kívánta.
- Minden a tervek szerint halad – feleltem, és csalódottan konstatáltam, hogy már minden egyes cikket elolvastam az újságban. Sóhajtva hajtogattam össze a lapokat, és Aaronra néztem, amint teljes lelkesedéssel tömte magába a csokit.
Semmi féle hasonlóságot nem lehetett felfedezni közte és Lucifer között, egyedül talán a hajuk, és a bőrük színét, Aaron szeme azonban ronda, sárbarna színben játszott, és míg az apjából sugárzott a félelmetes erő, ez a gyerek legfeljebb annyira volt ijesztő, hogy egy macskát az ágy alá kergessen. Szánalmas látvány volt, és akkor még nem mondtam sokat.
- Kicsit bővebben? – kérdezte, és apró csoki morzsákat köpködött az asztalra. Úgy éreztem, menten kidobom a taccsot.
- A fickó a tenyeremből eszik – mondtam azért, és próbáltam másra koncentrálni. Mondjuk az ablakon beszűrődő lágy, késő tavaszi napsugarakra, a madarak csicsergésére, a szomszédban működő locsoló hangjára… Aaron böfögött egyet. Ennyit erről. – Még egy, talán két nap, és meglesz.
- Nagyon helyes – bólogatott, mintha legalábbis az ő dicséretére lenne szükségem. – Ügyes kislány vagy.
Ez az apja szájából szinte fenyegetően hangzott volna, tőle viszont csak végtelenül röhejes volt.
- Húzz el innen, Aaron – fáradtam bele a hülyeségeibe. – Menj, és mond meg az Apádnak, hogy néhány nap múlva viszem a lelket.
Művi sértődöttséggel tágult kerekre a szeme.
- Csak nem kirúgsz? – csokis kezét a szíve elé kapta, és drámai hangsúllyal hozzátette – Ez fájt, Lil! Ez most nagyon fájt!
Szenvtelenül pillantottam vissza rá.
- Még mindig itt vagy?
Ráérősen feltápászkodott az asztaltól, a szék fülsértően csikorgott, ahogy végig húzta a járólapon.
- Na jól van, éretek én a szóból, már itt sem vagyok – az előszoba felé indult, de a konyhaajtóból még visszafordult – Ja, és Lil, csak hogy tudd, nem te vagy Apám kedvence – sárbarna szemeit rosszindulatúan rám függesztette. – A fia még mindig én vagyok, úgyhogy legközelebb legyél szíves megadni a nekem kijáró tiszteletet, különben kénytelen leszek megemlíteni neki, milyen szemtelen vagy – a szeme gonoszul csillogott, a szája kegyetlen mosolyba torzult. – Gondolom, te sem szeretnél újabb tizennyolc évre a Termek vendége lenni.
Éreztem, hogy lesápadok, és bár az arcom sterilen közömbös maradt, ökölbe kellett szorítanom a kezem, hogy ne remegjenek az ujjaim. Megölni, nem ölhetett meg, ez nyilvánvaló volt, viszont azt gond nélkül megszervezhette, hogy valamilyen mondvacsinált váddal ismét a Termekbe küldessenek. Aaron alattomos volt, és kegyetlen, mint egy kobra, amely lesből támad. Nem volt szabad elfelejtenem, hogy nagyon is sokat árthatott volna nekem, ha úgy akarja.
Nagyot nyeltem, megbiccentettem felé a fejem, csakúgy, mintha az apja állna előttem.
- Értettem… Herceg – a titulusát úgy kellett kipréselnem magamból. Nem volt ő Herceg, csak egy szerencsétlen idióta, viszont a születési joga hatalmat adott a kezébe. Nem is volt annál veszélyesebb, mint egy hatalommal rendelkező bolond – gondoljunk csak Néróra.
- Nagyon helyes, bérgyilkos – ha már ennél is elégedettebben vigyorog, szétrobban a feje. – Még találkozunk!
Lángnyelvek vették körül, és a következő pillanatban már nem volt sehol, látogatására csak a konyhában gomolygó füstfelhő emlékeztetett. Néhány pillanatig csak ültem ott, mozdulatlanul, aztán olyan erővel csaptam az asztalra, hogy megfájdult a kezem. Fortyogott bennem a tehetetlen düh, és most még a szokottnál is jobban fájt a gondolat, hogy soha nem leszek ura a saját életemnek.
Hirtelen idegen hangon megcsörrent egy mobiltelefon, és kellett néhány másodperc mire rájöttem, hogy az enyém. Legalábbis erre a mostani alkalomra. A hangot követve az előszobába mentem, és a fogasok alatti kis asztalkán találtam meg a készüléket. A szám, amely rajta villogott, ismeretlen volt, de mivel csak egyetlen ember volt, akinek megadtam az elérhetőségemet, tudtam, ki lesz az. Mély levegőt vettem, hogy a hangomat selymessé szelídítsem, és lenyomtam a hívás fogadás gombot.
- Hallo?
- Szia Amanda, Greg vagyok – a hangján hallatszott, hogy mosolyog. Boldog meglepetést színleltem, ahogy beleszóltam:
- Ó, szia! El sem hiszed, de éppen rád gondoltam.
- Tényleg?
Nem.
- Igen. Pontosabban azon gondolkoztam, hogy mit vegyek fel ma estére – nevettem csilingelő hangon. – Nem szeretnék ma is kilógni a tömegből, amiatt, hogy túlságosan kiöltözöm. Tehát, ha elmondanád, hogy pontosan milyen természetű randira is készüljek, azzal sokat segítenél – mondtam évődve, de a szavaim huncutsága nem ért el a szívemig. Ahogy az előszoba tükörbe meredtem, a tekintetem üres volt és sötét. Hosszú, egyenes hajam, sápadt bőröm, és higanyszemeim láttán belém hasított, hogy valójában fogalma sincs róla, kivel beszél telefonon. Mikor elképzelte a hanghoz tartozó arcot, sűrű, hullámos fürtöket, babakék szemet, és arisztokratikus vonásokat látott maga előtt. Kiábrándító volt.
Velem nevetett, és úgy hangzott, az ő jó kedve őszinte.
- Ez most nem kiöltözős randi lesz, annyit elárulhatok. De többet nem vagyok hajlandó mondani – tette még hozzá felszabadultan.
- Tehát akkor, a fogason hagyhatom a kisestélyit?
- Ma este igen.
- Remek – néhány pillanatig hallgattam, aztán megkérdeztem. – Egyébként miért hívtál?
Pár másodpercig zavart csend volt a vonal túlsó végén, ezért kacéran nevetve hozzátettem:
- Felhívtál, de eddig csak én kérdeztem. Te mit akartál mondani?
- Már nem tudom – felelte, de úgy hangzott, nem bánja. – Lehet, hogy csak a hangodat akartam hallani – a szavaiban melegség bujkált, amit a jelen lelki állapotomban inkább nem akartam volna hallani.
- Kedves tőled – búgtam egy árnyalatnyival mélyebb hangon. – Akkor hétkor találkozunk? – kérdeztem, mintha már alig várnám.
- Én ott leszek – biztosított.
- Én is. Viszlát este – a szavaimban ígéret rejlett.
- Viszlát, Amanda.
Én tettem le hamarabb, visszaraktam a telefont a fogasok alá, és elfordultam a tükörképemtől. Néhány percig csak álltam a hatalmas előcsarnokban, aztán felmentem az emeltre, hogy felmérjem Amanda ruhatárát. De aztán, mikor felértem a hálószobába, nem bírtam rávenni magam, hogy kinyissam a gardróbot és belenézzek. Helyette inkább hanyatt fekve végigdőltem az ágyon, és lehunytam a szemem. A könnyek a torkomat kaparták, égették a szemem. Pár mély lélegzettel visszatessékeltem őket oda, ahonnan jöttek. Nem vagyok gyenge! – mondogattam magamnak, aztán mikor már biztos voltam benne, hogy nem fogok sírni, felálltam, és a szekrényhez léptem. Kinyitottam az ajtaját, és szemügyre vettem a szépen felakasztott ruhákat. Elvégre este újabb randim lesz.