2010. április 20., kedd

Készkészkészkész! :D

Jelentem: befejeztem a Szellemlátó 2. - Élet a halál után című könyvemet, nagyjából... hm... kerek 10 perce :D
Szóval szabad velem örülni :D

2010. április 19., hétfő

Élet a halál után - 18. fejezet (részlet)

Kellemes melegben ébredtem, néhány pillanatig nem is akartam kinyitni a szemem, csak elmerülni a biztonságban, és a nyugalomban. A hasamon átvetett kéz megmoccant, aztán szorosan magához húzott. A teste forró volt, mintha lázas lenne, azt hittem, még alszik, de ekkor könnyed csókot lehelt a bőrömre, épp a két lapockám között. Felsóhajtottam, és megfordultam, hogy lássam az arcát. Mosolygott, gyengéden és pimaszul, ahogy csak ő tud, és ettől a mosolytól jóleső melegség költözött a gyomromba. Pár percig csak nézett némán, aztán felém hajolt, és lágyan, röviden megcsókolt.
- Gyönyörű vagy.
Mivel ezt nem voltam hajlandó fenntartások nélkül elhinni, inkább nem szóltam semmit, csak közelebb vackolódtam hozzá, és a nyaka hajlatába fúrtam a fejem, hogy beszívhassam a bőre illatát.
- Megátalkodott hazudozó vagy – motyogtam, miközben egy pillanatra sem emeltem fel a fejem. Halkan felnevetett, miközben apró köröket rajzolt ujjaival a hátamra.
- Te pedig túlságosan is kishitű.
Felmordultam, de aztán úgy döntöttem, inkább nem bocsátkozom meddő vitába. Különben is, túl tökéletesnek tűnt ez az egész ahhoz, hogy a méltatlankodásommal elrontsam. De persze semmi sem lehet tökéletes, ezzel én is tosztában voltam, mindenesetre ez olyan közel állt hozzá, amennyire csak lehetséges volt.
- Azóta várok erre, mikor először bejöttél a bátyádért a kapitányságra – mondta halkan, és a keze egy pillanatra sem állt meg a hátamon. Felemeltem a fejem, és a vállára támasztottam az állam, hogy láthassam a szemét. Felém fordult, és az arca hirtelen rettenetesen közel került, tekintete az arcomat pásztázta.
- Hazudsz – feleltem, szinte suttogva, a lélegzetem visszaverődött a bőréről.
A vonásai ellágyultak, és kisimított az arcomból egy vörös tincset.
- Higgy, amit akarsz – mondta könnyedén, és puszit nyomott az orrom hegyére. Mikor megcsókolt, úgy éreztem, végem van, hogy kész lennék bármit elhinni neki, amit csak mond. Ez pedig egyáltalán nem volt egészséges. De az agyam átmeneti időre szabadságra ment. Csak az érzések maradtak, a vágyak, és ő meg én. Félkönyökre támaszkodtam, és ahogy fölé hajoltam, a hajam az arcába hullott.
A telefon olyan váratlanul csörrent meg, hogy szinte ijedten rezzentem össze. Tyron keze egyre feljebb kúszott a hátamon, ujjai elvesztek a hajamban. Csókja a számról az álkapcsomra vándorolt, onnan pedig a nyakamra, kezdtem teljesen leveszni az érzésben.
- Fel ne vedd – morogta a bőrömbe, és valójában én sem éreztem égető szükségét, hogy a kagyló után nyúljak, de az a valaki a vonal végén már vagy egy teljes perce nem volt képes letenni. Hogy egyeseknek milyen remek érzékük van hozzá, hogy a lehető legocsmányabb módon rondítsanak bele az ember életébe…
Méltatlankodva felnyögtem, és a telefon után nyúltam Tyron feje fölött.
- Ezt nem hiszem el – puffogtam, miközben lenyomtam a kis zöld gombot, és Ty mellkasára támaszkodtam. – Igen? – a hangom cseppet ellenségesre sikeredett, de jelen helyzetben annak is örüljenek, hogy egyáltalán hajlandó voltam felvenni.
- Faith, mi tartott eddig? – Josh hangja a vonal túlsó végén szinte már számonkérően csengett.
Elnyomtam magamban egy halk sóhajt. Pontosan ő hiányzott még nekem. Lehunytam a szemem egy pillanatra, miközben Tyron finoman cirógatta a karomat, és a vállamat.
- Épp most ugrottam ki a zuhany alól – feleltem. Azt mégsem mondhattam, hogy hívjon vissza később, mert épp nem érek rá. Anélkülis éppen eléggé nehéz volt vele az életem. Valahogy nem bírtam túltenni magam a féltékenységi dühkitörésein. – Miért hívtál?
- Nathalie kissé nehezményezi, hogy már napok óta be se dugtad ide az orrodat.
Ó, remek.
- Akkor miért nem hívott fel ő? – kérdeztem, és szenvedő fejet vágva Tyronra pillantottam, aki csak megértő mosolyra húzta a száját.
- Jelenleg is terepen van.
Furcsa jelenség, de nem szokatlan, néha Nathalie-nak is lehetnek jó napjai.
- Arra gondoltam, úgy is hív, ha valamit nem tudtok nélkülem megoldani – vontam vállat. – Különben sem árt, ha megtanultok nélkülem is létezni – tettem hozzá. Azt hiszem, valami igen hasonlót mondhattam jó néhány napja Nathalie-nak is, és úgy festett, meg is fogadta a tanácsomat, miszerint szokja meg, hogy nem fogok mindig úgy ugrálni, ahogy ő fütyül.
- Épp ezért hívlak Faith – felelte Josh, a szavai hidegek és kimértek voltak. – Jó lenne, ha be tudnál most jönni egy kicsit. Nathalie nincs itt, Philip is helyszínen van, és engem is most hívtak ki. Kell valaki, aki itt marad és tartja a frontot.
Felsóhajtottam. Pontosan erre volt most szükségem.
- Nem tudnád behívni Veronicát? – kérdeztem, mert a lány volt az utolsó mentsváram. Elvégre a gyakornokok nem arra valók, hogy elvégezzék a piszkos munkát? Példának okáért bent ücsörögjenek helyettem az irodában.
- Miért nem tudsz bejönni? – kérdezte, és már sejtettem, hogy gyanakszik.
- Egyszerűen csak más dolgom van – tértem ki a válasz elől. – Holnap bemegyek, ígérem, de ma ne kérd tőlem, hogy diszpécsert játsszak.
Csak hallgatott, és a csend kezdett túl hosszúra nyúlni. Tudtam, hogy nem tetszik neki a dolog, bár nem volt abban a helyzetben, hogy utasításokat osztogasson. Ha nem akarok bemenni, nem fogok és kész. Azért türelmesen kivártam, amíg megemészti az információkat. Nem akartam a kelleténél bunkóbban viselkedni vele. Már így is elfogott a bűntudat, ha eszembe jutott, milyen fájdalom sütött a szeméből tegnap. Nem mintha bármit is könnyebbé tehettem volna azzal, hogy megpróbálok a lehetőségeimhez mérten kedves lenni hozzá. Hamarosan úgyis meg fogja tudni, hogy nem őt választottam, és biztos voltam benne, hogy azt nem fogom egy alaposabb lelki fröccs nélkül megúszni. Már előre féltem a reakciójától.
- Jól van – mondta végül. – Akkor holnap.
- Rendben. És kösz.
Erre már nem felelt, csak letette. Néhány másodpercig néztem a búgó kagylót, aztán visszatettem az éjjeliszekrényre. Tyron egy ideig csendben nézte az arcomat, végül megkérdezte:
- Josh volt az?
Elhúztam a szám, és bólintottam.
- Soka a munka odabent – felé fordultam, és végig simítottam az arcán, a tekintete perzselte a bőrömet. – De nem megyek sehová – a hangom suttogássá halkult, és ahogy belecsókolt a tenyerembe, megint minden gondolat kirepült a fejemből. Hirtelen már nem érdekelt se Josh, se az iroda, sőt jelenleg Jay, és a lidércek sem tudtak izgatni.
Ekkor élesen megkordult a gyomrom, összenéztünk, és mindketten elnevettük magunkat. Eddig fel sem tűnt, hogy éhes vagyok, pedig ahogy visszagondoltam, be kellett látnom, hogy ma még nem ettem semmit. Tyron felült és elkezdett kikászálódni az ágyból.
- Hová mész? – kérdeztem, miközben nadrágot húzott, és az ajtó felé indult. Mosolyogva fordult vissza.
- Hozok valamit enni.
- Sok sikert – hagytam rá – ugyanis emlékezetem szerint semmi nincs a hűtőben.
Felnevetett, visszajött hozzám, és két kezét megtámasztotta a fejem mellett a párnán.
- Akkor rendelek valamit – suttogta a számba – Mindjárt jövök – aztán felállt és kiment.
Lehunytam a szemem és hallgattam a lépteinek zaját, ahogy kimegy a nappaliba, előveszi a mobilját és tárcsáz. A hangjának ritmusa megnyugtató volt, ahogy beszűrődött a szobába. Úgy éreztem, szárnyalni tudnék, és jelenleg semmit nem tudtam volna mondani, ami darabokra törheti mindezt. Kéjesen nyújtóztam ki, mint a macska, bevackoltam magam a takaró alá, és ahogy a nyakamig húztam, éreztem rajta az illatát. Talán nem ártott volna józanabbul viselkednem, de nem érdekelt. Épp elég olyan momentuma volt az életemnek, ami miatt fájhatott a fejem, jó volt egy kicsit elengedni a világot, és a saját privát kis boldogság-buborékomban lubickolni.
A hideg olyan hirtelen csapott meg, hogy az összes izmomat görcsbe rántotta, és mielőtt felfoghattam volna, mi is ez egészen pontosan, hallottam, hogy odakint csörömpölve törik össze valami a konyha kövén. Kiugrottam az ágyból, és magamra kaptam a köntösömet.
- Ty! – kiáltottam ki, de senki sem felelt.
Az energiájuk akkor csapott meg, mikor kiléptem a hálószobából. Jeges vibrálásuk végig száguldott a testemen, és az őket körüllengő agresszív aurából egyből tudtam, hogy nem hozzám tartoznak. Ismertem már ennek ez erőnek az ízét, nagyon is jól emlékeztem rá, mikor még néhány órával ezelőtt ki-be száguldott a testemben. Megtorpantam a nappali ajtajában, és nem akartam tovább menni. Nem akartam újra a közelükbe kerülni. Kétségbeesetten kutattam a lidérceim után, kerestem a mentális pórázt, ami hozzám láncolja őket. Elhívtam őket Jay mellől, bár tudtam, hogy ezzel védtelenné teszem. Itt viszont most nekem volt szükségem segítségre.
- Faith! – Tyron hangja fulladozva jutott el hozzám, és csak néhány pillanatba tellett, hogy megértsem, mi is történik. És többé már semmi sem tudott volna távol tartani a konyhától.
Ty a földön feküdt, a teste időről-időre görcsbe rándult, és bár ő nem tudta, mi okozhatja ezt, én pontosan tisztában voltam vele. Láttam a mellkasából előtörő, majd újra elmerülő jelenéseket, és élénken el tudtam képzelni, milyen kínokat áll ki most. Halványan érzékeltem a lidérceimet, de még nem voltak elég közel. Nem várhattam rájuk. Akár csak én, tegnap éjszaka, Tyron is belehalhat, ha még sokáig folytatják.
Az erő lassan kezdett szivárogni a pórusaimból, mint mikor a kis csermely előtör a föld mélyéről. Ty gerince ívbe hajlott, és fájdalmasan felnyögött, ahogy egy újabb csillámló lidérc merült el a testében. A halál érintését éreztem az arcomon, hajamba kapott a túlvilági szél, és láttam, ahogy megtorpannak. Úgy fordultak felém, mintha dróton rántották volna őket. A legerősebb élő energiaforrást keresték, és engem találtak. Szólítanom se kellett őket, jöttek anélkülis. Úgy vetették rám magukat, mint hiénák a döghúsra, ha nem kapom el a pult sarkát, én is elvágódtam volna a kövön. Még mindig nem tudtam, hogyan harcolhatnék egyszerre ennyi lidérccel, anélkül, hogy őket is magamhoz ne láncolnám, azt viszont jól tudtam, hogy én tovább bírom ellenük, mint Tyron.
Mikor az első belém vágódott, minden levegő kipréselődött a tüdőmből. Könnyeim fátylán át láttam, ahogy a következő is lendületet vesz, és már előre tudtam, hogy fájni fog. Kétségbeesetten nyúltam le énemnek ahhoz a kis szeletéhez, amit minden körülmények között mélyen magamba temettem. Az éjjel nem készültem fel, a pánik, és a halál árnyékának ködén át nem jutott eszembe, hogy felhasználjam. Most már értettem, miért mondta azt a nő, hogy nem küzdöttem. Valóban nem küzdöttem rendesen, nem aknáztam ki az összes lehetőségemet, és ez majdnem az életembe került. Most már tudtam, miért hitte azt, hogy meg akartam halni, hiszen semmit sem tettem annak érdekében, hogy mentsem az életemet. Annyira féltem attól, ami vagyok, amivé válhatnék, hogy inkább nem vettem tudomást róla. Pedig attól még létezett, bennem volt, csak fel kellett használnom.
Olyan volt, mintha kitártam volna egy ajtót, és a kis csermely egy ugrással hatalmas, tomboló folyóvá duzzadt volna. Engem is megrémített volna, ha nem ragad magával az ereje. Egy tomboló vihar kellős közepében találtam magam, és én voltam a tornádó középpontja. A lidérc, amelyik épp kifelé igyekezett a mellkasomból, a testemben rekedt. Vergődve, sikoltva próbált menekülni, de nem engedtem. Jeges hidegét egy pillanat alatt felemésztette belső tüzem, mintha egy kemencébe vetettem volna. Porráégett, mint a boszorkány, akit máglyára vetettek, csak por, és hamu maradt utána. A testem elnyelte, és magába szippantotta a maradványait.
Éreztem, hogy a távolban valaki megpróbálja visszahívni őket. Az ereje az enyémnek feszült, de láthatóan meglepetésként érhette, hogy erősebbnek lát, mint múlt éjjel, mert egy pillanatra megtorpant. És nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy áttörjek a védelmén. Sosem tapasztalt érzés volt, mintha én is abban a szobában állnék ahol ő, miközben több kilométer választott el tőle. Homályos volt az alakja, de mikor felnéztem az arcába, megdermedtem. Mert akkor már pontosan tudtam, miért hallottam olyan ismerősnek azt a hangot álmomban.
- A francba! – szisszent fel, és egy pillanattal később elvágott magától.
Szinte visszataszított a testembe, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és elestem. Csak annyit érzékeltem, hogy visszaparancsolt a lidérceit, aztán erőt vette rajtam a sokk, és minden ízemben remegni kezdtem. Nem, nem, nem – úgy hajtogattam magamban, mintha bármit is segítene. Mintha azzal, hogy megpróbálom meggyőzni magam, kevésbé lenne igaz. Pedig ott voltam, láttam. Tudtam, hogy valóság.
Tyron az oldalára dőlt, és fuldokolva köhögni kezdett. Ez volt az, ami végül kirángatott a bénult kábultságból, és valami másnak adta át a helyét, aminek semmi köze nem volt a félelemhez. Lángoló düh égetett belülről, szinte felemésztett, és képtelen voltam megérteni, hogy tehette ezt! Négykézláb Tyron fejéhez másztam, és a homlokára szorítottam a kezem. Reszketett, még a fogai is összekoccantak, ahogy próbálta kiűzni a testéből a hideget. Felém fordította a fejét, szemében fájdalom csillogott, jéghideg kezébe fogta a kezemet, és az arcához szorította. A hangja reszelős volt, és el-elcsuklott beszéd közben:
- Mi… volt ez? – nyelt egyet. – A tieid…
- Nem – ráztam meg a fejem, és éreztem, hogy elborul az arcom. Monoton mozdulatokkal, rendületlenül simogattam Ty haját, de a szemem előtt csak az ő arca lebegett. Éreztem, hogy Tyron keze megszorul az enyémben, mire lepillantottam rá, a tekintetét az arcomra szegezte.
- Tudod ki volt az, ugye? – kérdezte halkan. Csak bólintottam, de nem hagyta ennyiben. Felült, lassú, töredezett mozdulatokkal, és a szemembe nézett. – Faith, – szólt gyengéden – ki volt az?
(...)

Ez volt az utolsó részlet, amit feltettem belőle. A végkifejletet hamarosan megtudjátok, amint a végére értem :)

Élet a halál után - 17. fejezete (részlet{ek})

(...)
Csak álltam ott, mint aki karót nyelt, és nem mertem közelebb lépni. Még nem figyeltek fel rám, vagy egyszerűen csak nem láttak bennem fenyegetést, mindenesetre nem reagáltak a jelenlétemre, és én szívem szerint szerettem volna megtartani ezt az állapotot. Viszont Jay-t sem hagyhattam itt, hogy talán örök időkre a két világ között sínylődjön, egy túlvilági labirintusba láncolva. Nem tudtam, mi hozta vissza, de ez egyértelműen nem ez volt a megoldás a problémájára.
- Faith – térített magamhoz Jay hangja. Minden figyelmével a felette lebegő őrökre koncentrált. – Mit akarsz tenni?
Hazudhattam volna, hogy már készen is állok egy remek tervvel, és csak percek kérdése, hogy kiszabadítsam onnan, de egyikünknek sem használt volna, ha nem mondok igazat.
- Fogalmam sincs – vallottam be, mire elszakította tekintetét az aktuális veszélyforrásról, és rám meredt.
- Ez nem volt vicces.
- Nem is szántam annak.
Mély levegőt vett, és láttam rajta, hogy erőszakoltan próbál nyugodt maradni.
- Hát, ez nem valami bízató.
Én sem láttam annak a helyzetünket, de semmi értelme nem lett volna, hogy ezt megerősítsem.
Egyszer, hónapokkal ezelőtt már sikerült, amit akkor még lehetetlennek hittem: megidéztem a lidérceket, még pedig nem is egyet, hanem mindjárt négyet, aztán valahogy a nagy kavarodásban úgy alakult, hogy véráldozattal mind a négyet magamhoz láncoltam. Viszont ezt most szerettem volna elkerülni. Már így is épp elég halottal osztottam meg a lakásomat, valahogy nem vágytam újabb bérlőtársakra, nem is beszélve arról, hogy milyen elképesztően hamar lemerítenék az energiáimat. Ezzel a néggyel is éppen csak kibírtam valahogy pár hónapig. Ha egyből kilencen lennének, három hetet sem lennék képes kihúzni. Na nem, ez az út nem volt járható.
Azt pedig tudtam, hogy mindet elűzni nem lennék képes. Túl sokan voltak, én pedig egyedül túl kevés a feladathoz. Ráadásul azt sem tudtam, ideát milyen szabályok vannak érvényben. Itt talán erősebbek, mint a mi világunkban, hiszen az univerzum ezen szelete, majdhogynem a halottak dimenziójához tartozik. A fenébe is! Hogy annak a nőnek is épp most kellett felszívódnia!
Fel nem foghattam, hogyan lehet valaki olyan erős, hogy öt lidércet csak úgy magához láncoljon. Nekem is csak azért sikerült azzal a néggyel, mert nekromanta vagyok. Anélkül a kis plusz nélkül, ami a hatalmamat adta, nem lettem volna képes rá. Az a férfi viszont – akit Katharin azonosított – nem nekromanta, tehát elvileg nem is lehetne képes ilyesmire. Pedig úgy tűnt, mégis lehetséges.
Ki kellett találnom valamit, bár fogalmam sem volt, mit tehetnék. Ekkor azonban úgy tűnt, a lidércek megelégelték a hiábavaló várakozást. Helyettem döntöttek, és nekem jóformán reagálni sem volt időm, mikor otthagyták az őrhelyüket, és felém iramodtak.
Az első olyan lendülettel csapódott a mellkasomba, hogy ledöntött a lábamról. Éreztem, ahogy a jéghideg borzongás agresszív görcsökbe rántja a testem, olyan erővel, hogy a lélegzetem szaggatott hörgésekben szakadt fel a torkomból. A francba! Ilyet még soha nem éreztem, és ha rajtam múlt volna, most is szívesen kihagyom az életemből ezt az élményt. Miközben próbáltam többé-kevésbé magamhoz térni, hallottam, hogy Jay a nevemet kiáltja, de akkor sem tudtam volna megmozdulni, ha történetesen képes vagyok rá, mert ekkor – mint egy sorozatlövés – a lidércek egyenként suhantak át a testemen, olyan gyors egymásutánban, hogy néhány másodperc múlva már azt sem tudtam hol vagyok. A világ összefüggő jég-, és fájdalomréteggé állt össze. A dermesztő hideg a csontjaimba mart, az izmaimat szaggatta, míg már csak üvölteni voltam képes.
Az agyam egy eldugott szeglete – amit még nem kebelezett be teljesen a fájdalom – azt követelte, hogy harcoljak, hogy próbáljam meg uralni, kerekedjek fölül. De énem nagyobbik felét a mindent elárasztó pánik uralta, hogy szinte már ki sem láttam a rettegés alól.
Valahol, mélyen bennem felbugyogott valami. Valami, amit még utolsó megmaradt józanság-morzsámmal kapartam össze. Hideg szél áradt a pórusaimból, de ez másfajta hideg volt. Olyan, mint trópusi sivatagban az enyhe, életet adó fuvallat. Annyira elegendő csupán, hogy kisöpörje belőlem a lidércek gyilkos hidegét. Éreztem, ahogy megtorpannak, és a kín enyhülni látszott. Ahogy kicsit sikerült magamra találnom, könnyek nyomát fedeztem fel az arcomon. A földön feküdtem, minden tagom reszketett, de már nem olyan borzalmasan, mint néhány pillanattal ezelőtt. Az ujjaim görcsösen a tenyerembe vájtak, és tudtam, hogy jelenleg képtelen lennék szétfeszíteni ökölbe zárt kezem. Hallottam, hogy valaki egyre csak a nevemen szólongat, de a hang távolinak, és testetlennek tetszett, akár egy álomban. Lassan, mintha egy örökkévalóságig tartana, oldalra fordítottam a fejem.
Jay minden erejével a láncoknak feszült, de nem szabadulhatott. Segíteni akart, de nem tehetett semmit, és a lidércek újra körém gyűltek, mint a farkasok, mikor körbeveszik a prédát. Felnéztem rájuk, és rám zuhant a véglegesség érzése. Tudtam, hogy egy újabb támadásba egészen biztosan belehalok. Itt túl erősek! A saját világomban talán lett volna esélyem, de itt nem győzhettem. Hazai terepen voltak, én pedig túlságosan is képzetlen, és gyenge, hogy felvegyem velük a harcot.
Lehunytam a szemem, hallottam, hogy Jay a nevemet kiáltja, és a következő pillanatban már belém is csapódtak. A gerincem ívbe feszült, a sikolyom megrengette a falakat, a fájdalom a testembe mart, és már hiába nyitottam ki a szemem, mert a masszív sötétségen kívül semmit sem láttam.
Aztán hirtelen lecsendesedtek. Megtorpantak egy pillanatra, én pedig haloványan, mintha csak képzelném, egy hangot hallottam visszahangozni a fejemben:
- Őt ne!
(...)

(...)
Csendben iszogattuk a kávét, végül ő volt az, aki előbb megtörte a csendet. Kiitta a kávéja maradékát, talpra állt, és tettre készen a nappali felé indult. Nem követtem, bár fogalmam sem volt róla mit akar csinálni. Csak üldögéltem tovább, de aztán hallottam, hogy nyílik a bárszekrény ajtaja, majd halk kattanások, ahogy összeszereli a nemrégiben odarejtett pisztolyomat. Összevontam a szemöldököm a bögre felett.
- Te meg mi a fenét csinálsz? – kiáltottam be, de nem érkezett azonnal válasz. Néhány pillanat múlva kilépett, kezében a – nyilván töltetlen – pisztolyommal, amit aztán letett elém az asztalra. Meglehetősen értetlenül nézhettem rá, mert halványan elmosolyodott.
- Megtanítalak tisztességesen lőni – jelentett be, mire majdnem félrenyeltem a kávét.
- Hogy mit csinálsz? – kérdeztem fuldokolva. – Tudok lőni annyira, amennyire szükséges, köszönöm szépen.
Megrovó képet vágott, mintha egy kötekedő kisgyereket próbálna jobb belátásra téríteni.
- De ez most nyilvánvalóan nem elég.
- A falkára gondolsz? – kérdeztem, de természetesen rájuk gondolt. Jelenleg senki más nem fenyegette az életemet, legalábbis közvetlenül nem.
- Pontosan rájuk. Meg kell tudnod védeni magad.
- Itt vannak a lidércek – ami persze jelen pillanatban akár hazugság is lehetett volna. Hiszen amíg Jay-t pesztrálják, nem lehetnek mellettem, ergo, szabad préda vagyok. Lőni valóban csak annyira tudok, hogy nagyjából eltaláljam a lőtéren kifüggesztett ember alakú papírfigura törzsét, mozgó célponttal nagy valószínűség szerint esélyem se lenne. Ty pedig mintha a gondolataimban olvasott volna:
- A lidércek sem lehetnek melletted mindig, meg kell tudnod védened magad.
Kénytelen voltam belátni, hogy igaza van. Ráadásul tényleg elég rég jártam kint a lőtéren, rám fog férni a gyakorlás.
- Hát jó – adtam meg magam. – Taníts meg bánni az erővel, ó Yoda.
Ezt ő láthatóan nem találta olyan viccesnek, mint én, de csak legyintett, mintha már elkönyvelte volna magában, hogy teljességgel reménytelen eset vagyok.
- Menj, öltözz.
- Most rögtön? – kerekedtek ki a szemeim. – Nem kell ma dolgoznod?
- Szabadnapom van – közölte. – Na nyomás.
Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy a saját lakásában osztogasson utasításokat, ne az enyémben, de aztán inkább nem kezdtem kukacoskodni. Tudtam, hogy csak aggódik miattam, és ez jól esett. Jól esett, hogy még számítok valakinek. Így hát zokszó nélkül felálltam, és bevonultam a hálószobámba, hogy felöltözzek, és úgy nagyjából rendbe hozzam magam. Épp a fürdőben szöszöltem, mikor utánam jött és megállt, az ajtókeretnek támaszkodva. A tükörből figyeltem gondterhelt vonásait.
- Gond van? – kérdeztem, miközben a hajamat fésültem, aztán előkerestem egy hajgumit, és a sok hullámos tincset megpróbáltam összefogni vele.
- Megint nagyon ügyesen elterelted a témát, és nem válaszoltál az eredeti kérdésemre.
Igaz is. Bár a témát nem szándékosan tereltem, úgy véltem nem lenne túl szerencsés épp ezzel védekeznem. Amúgy sem hatná meg. Közben inkább kihúztam a hajamból a gumit, mert nagyon húzta a fejbőrömet. Megráztam, a fejem, hogy a loknik szétterüljenek a hátamon, és felé fordultam.
- Nem tudom, hogy mondhatnám el, még én magam sem értem – csóváltam a fejem.
- Azt azért elmondhatnád, miről van szó.
Felsóhajtottam, és a mosdónak támaszkodva karba fontam a kezem.
- A dolog nem veszélyezteti közvetlenül az életemet, és inkább metafizikai jellegű, mint evilági, tehát vannak fehér foltok a képletben – mondtam, miközben a szemébe néztem. – Ha lesz valami konkrét elképzelésem a dologról, esküszöm, te leszel az első, aki megtudja, de addig is, hanyagoljuk a témát, rendben?
Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, végül bólintott.
- Rendben – majd kis szünet után hozzátette: - Azért csak vigyázz magadra.
Elmosolyodtam, aztán odaléptem hozzá, lábujjhegyre álltam, és arcon csókoltam.
- Jó kislány leszek, megígérem.
A szája sarkában halvány mosoly játszott, és olyan gyengéden nézett rám, hogy szinte már zavarba jöttem. Egy pillanatra elöntött a forróság, éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem, de aztán arrébb lépett, és kiengedett a fürdőszobából.
- Menjünk – intett az előszoba felé, én pedig gyorsan kislisszoltam mellette. Kabátot, cipőt húztam, és közben egyre csak próbáltam rendezni a fejemben kavargó gondolatok káoszát. Nem mondhatnám, hogy átütő sikerrel jártam volna.
Ő ment ki először, én pedig bezártam az ajtót magunk után. Egész úton a lőtér felé egy árva szót sem szóltunk egymáshoz, és a csend kezdett egyre nyomasztóbbá válni, de nem tudtam, mivel törhetném meg, így inkább hallgattam.
A lőtér üres volt, így viszonylag korán reggel, nem sokan szoktak nyüzsögni errefelé, ezt még abból az időből tudtam, mikor szinte minden reggel kijártam ide, mielőtt bementem volna az irodába. Mikor még ügyvédként gyakorlatoztam Jossie mellett, a céget csúnyán megfenyegették. A saját védelmem érdekében létfontosságú volt, hogy megtanuljak lőni. Azóta persze erősen megkopott a tudásom, bár sosem nevezte, volna magam mesterlövésznek. Sokkal jobban örülök neki, ha nem kell fegyvert vennem a kezembe. De persze szükség esetén az embernek nincs sok választása, néha olyan dolgokra kényszerülünk, amit nem szívesen teszünk meg. Jelen helyzetben ilyen volt a lőgyakorlat is.
A pisztoly előttem feküdt a pulton, megtöltve a súlya egy nagyjából egy kilo körül lehetett, és igazán nem akaródzott a kezembe fogni. Tyron észrevehetően túltette magát a zavarán, mert kaján vigyorral a képén nézett le rám.
- Na, mi lesz?
Nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Inkább ujjaimat a markolatra fontam, és felemeltem a kezem, hogy célra tartsak. A mutatóujjam már a ravasz felett várakozott, és próbáltam jól felmérni a távolságot. Lassan beszívtam, majd kifújtam a levegőt.
- Ez így nem lesz jó – szólalt meg Tyron hangja a fülem mellett. Váratlanul ért, hogy ilyen közelről hallom, ijedtemben majdnem sikerült elsütnöm a fegyvert.
- Miért, mi a probléma, mester? – kérdeztem gúnyosan, továbbra is tartva a lőállást.
- A jobb vállad feljebb van, mint a bal – kezdte, és súlyos, meleg kezét a vállamra tette, hogy egy szintbe hozza a kettőt. – Nyújtsd ki rendesen a karod – folytatta, és a nyakamon éreztem a lélegzetét, ahogy lehajolt, hogy beigazítsa a kezem. Állát a vállamra támasztott, és úgy igazította be a fegyvert, hogy pontosan a papírbábú mellkasának közepére mutasson. De én már nem igazán tudtam a célra koncentrálni. Az illata körbe vett, belekúszott az orromba, testének melegét a hátamon éreztem, és ahogy a keze lassan visszakúszott a vállam felé, alig bírtam megállni, hogy rá ne pillantsak. Tenyerét a csípőmre tette, épp csak egy picivel a derekam alá, de az érintését még a ruhán keresztül is érezni véltem. – A vállad legyen egyvonalban a csípőddel – a hangja suttogássá halkult, lehelete a bőrömet csiklandozta, már egyáltalán nem tudtam a pálya végén álló babára figyelni. – Most pedig lőj.
(...)