2011. április 30., szombat

Szellemlátó - 3. fejezet/2. rész

Alighogy kiszálltunk, Chris visszapasszolta a kartont, és gyorsan felkocogott a lépcsőn. Ez aztán az udvariasság. Mire én is fölértem, már kezében volt a kocsi kulcsom.

 - Elviszem megcsináltatni – jelentette be, és mielőtt bármit is reagálhattam volna, elrobogott mellettem, és már vagy egy emelettel lejjebb járt. Döbbenten néztem utána, aztán csak vállat vontam, belöktem, és kulcsra zártam a lakásajtót. Ha visszaért majd kopog. Lerúgtam a cipőmet, a dobozt a konyhaasztalra tettem, és sóhajtva ledobtam magam a kanapéra. Behunytam a szemem, és megpróbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből. Nem mondhatnám, hogy túl jól sikerült. Miért van az, hogyha az ember nagyon nem akar gondolkozni, egymás után kergetőznek a fejében a jobbnál jobb önsanyargató képek. Mert hogy velem mindig így van, az tuti. Most is egyre csak az járt a fejemben, hogy mi a fenét fogok kezdeni. Nincs munkám, egy őrült vérfarkas vadászik rám… ja igen, és még mindig nincs munkám. Egyszerűen fenomenális.

Hirtelen éles hangon felvisított a csengő. Felsóhajtottam. Na vajon, most mit felejtett itt?

 - Mi van – kiáltottam ki, miközben feltápászkodtam a kanapéról és kicsattogtam az előszobába – Mit hagytál itt?

Lekaptam a kulcsot a kis pöcökről és kinyitottam. De nem Chris állt az ajtóban. Hanem egy totál ismeretlen, magas, szőkésbarna pasas. Huszonnyolc, maximum harminc évesnek néztem. Sötétkék farmer, fekete pulcsi, és szintén fekete kabát volt rajta. Ez a sok sötét szín remekül kihangsúlyozta hihetetlenül sötét zöld szemeit. Ha kiderül, hogy porszívóügynök, agresszív leszek.

 - Igen? – kérdeztem, és neki támaszkodtam a félfának.

 - Hello, Philip Summer vagyok – mutatkozott be és a kezét nyújtotta. Némi habozás után elfogadtam.

 - Faith Donovan – feleltem – Miben segíthetek?

 - Bemehetnénk? – kérdezte, mindenféle felvezetés nélkül, mire csak megráztam a fejem.

 - Nem hinném. Nem szokásom idegeneket engedni az otthonomba.

Kicsit elnyúlt a feje. Gondolom nem egészen ezt a választ várta. Éreztem, hogy a hátam mögött Amy idegesen gomolyogni kezd. A kísértetek, hamar megérzik a megugrott feszültség szintet. Amy érezte, hogy nyugtalan vagyok, ezért ő is rögtön azzá vált. Ez már csak így működik szellemidéző, és szelleme közt. Summer valamiért elmosolyodott.

 - Igazán jó telepatikus kapcsolatban áll a kísértetével.

Csak néztem ki a fejemből.

 - Látja Amy-t? – valószínűleg nem nyújtottam épp a legintelligensebb formámat, de kissé váratlanul ért a tény, hogy csak így hip-hop összefutok egy másik szellemidézővel. Aki ráadásul házhoz jön…

Bólintott, és újra feltette a kérdést:

 - Biztosan nem mehetnénk be?

Csak bizonytalanul biccentettem és félre álltam az útból. Erről talán tényleg nem a folyosó közepén kéne beszélni. Főleg úgy, hogy hivatalosan még bejelentve se vagyok, mint paranormális képességgel bíró polgár, és a szomszéd néni füle általában az ötszörösére nyúlik, ha valami jó kis pletykáról van szó. Már csak az hiányozna, hogy idecsődítse nekem a hivatalos szerveket. Mert nem csak én nem vagyok ám bejelentve, bátyám is cseszett bele elmenni, amit meg is tudok érteni.

A férfi ellépett mellettem, én pedig becsuktam az ajtót, és Amy-vel a nyomomban megindultam a nappali felé. Leültem az egy szem fotelba, ő pedig a kanapéra, aztán csak néztük egymást. Végül én voltam az, aki megunta, az értelmetlen hallgatást.

 - Nem akarok gorombának tűnni – kezdtem, miközben tökéletesen tisztában voltam vele, hogy roppant goromba vagyok, de nem érdekelt – de megköszönném, ha végre kinyögné, mit akar itt.

Megrándult a szája széle, mintha a mosolyát akarná visszafojtani. Na a másik, amitől eldurran az agyam, ha kinevetnek. Már éppen nyitottam volna a szám, hogy elküldjem a fenébe, de megelőzött.

 - Igaz az, hogy most éppen nincs munkája? – kérdezte, nekem meg ismételten a torkomra fagyott az okos megjegyzésem.

 - Történetesen igaz – adtam azért a lazát – ma reggel léptem ki. Na és?

 - Azért jöttem, hogy munkát ajánljak.

Pislogtam kettőt.

 - Mégis miről beszél?

 - Egy szellemvadász cégnek dolgozom – jelentette ki, mintha ez mindent megmagyarázna. Pedig nem.

 - Ne is zavartassa magát, nyugodtan beszéljen érthetően – dőltem hátra és karba fontam a kezem.

 - Néhány évvel ezelőtt felkereste önt, a cégünk két vezetője – mondta, és nekem kellett vagy egy perc mire leesett, miről hadovál. Hát persze. A két fickó, akik tizenkilenc éves koromban felkerestek. Az idegesség felkúszott a torkomba. Talán mégsem volt olyan okos húzás beengednem a lakásomba. Amy is megérezte a hangulatváltozást, mert most fel-le cikázott a szobában.

 - Hogy találtak rám? – kérdeztem és kiszáradt a szám.

 - Meg vannak a kapcsolataink – mosolygott joviálisan. Ez a ködös válasz sem tett túl jót, zilált lelkemnek.

 - Honnan tudták, hogy ma reggel kiléptem?

 - Mint már mondtam: vannak embereink…

 - És mégis mióta szaglásznak utánam?! – vágtam a szavába ingerülten, és a feltámadó harag el is mosta a félelmemet.

 - Nem szaglásztunk – próbálta menteni a menthetetlent – Egyszerűen szeretjük tudni, ki az, aki alkalmas a munkára, és ki nem.

 - Már négy évvel ezelőtt is megmondtam, hogy nem érdekel az ajánlatuk – néztem határozottan a szemébe – Miből gondolják, hogy most más a véleményem?

 - Maga mondta, hogy most nincs munkája – mutatott rá, és igaza volt. Hogy a jó francosba!

 - Tehát, most mit akarnak?

 - Hogy fogadja el a főnökeim ajánlatát, és dolgozzon velünk – mondta ki könnyedén, aztán csak ült velem szemben, és figyelte a reakcióimat.

Nekem pedig fogalmam sem volt, mit mondhatnék erre. Egy csöppet túlságosan is gyorsnak tűnt ez a tempó, ráadásul még mindig bökte a csőrömet, hogy ennyire otthon vannak az életemben. Rohadtul idegesített, na. És mindennek a tetejében, a leghalványabb elképzelésem sem volt, milyen ez a cég egyáltalán, és miért pont engem akarnak. Miért olyan rohadt fontos nekik, hogy velük dolgozzam? Ez túlságosan is gyanúsnak tűnt. Túl egyszerű volt ahhoz, hogy ne legyen valami buktatója, mert az életben semmit nem adnak ingyen. Ezzel tökéletesen tisztában voltam. Ránéztem a pasasra, aki még mindig türelmesen várta a válaszomat.

 - Ne is haragudjon Mr. Summer…

 - Csak Philip.

 - Akkor Philip – sóhajtottam, minek ez a szőrszálhasogatás? – Ne is haragudjon Philip, de én ezt nem veszem be. Mégis honnan tudhatnám, hogy nem akarnak nekem valami rosszat?

 - Már miért akarnánk? – nézett tágra nyílt szemekkel, őszintén megdöbbenve.

Oké, lehet, hogy túl paranoiáskodom a dolgot, de a tegnap éjszaka fényében jogom van óvatosnak lenni. Fene se tudhatja, nem Victor akar-e így csapdába csalni. Bár ez a módszer talán túl civilizált lenne az ő ízlésének. Nem ismertem a pasast, nem tudtam róla semmit, de nem tűnt olyannak, aki szépen, taktikusan teszi el láb alól az ellent. Inkább az a durr-bele-most-véged típus lehet. De persze ez sem szentírás, az emberek ritkán egyfélék. A legjobb, ha az ember lánya nem dől be minden, helye pofikának. Megráztam a fejem, és fanyar mosolyra húztam a szám.

 - Bocs, csak mostanában kicsit felpörgött az életem – vontam vállat – Ne vegye személyeskedésnek.

 - Felpörgött? – visszhangozta némi hihetetlenkedéssel a hangjában – De ennyire?

Csak biccentettem, ez igazán nem tartozik rá. Valószínűleg ezt ő is így gondolhatta, mert nem forszírozta tovább a témát. Újra megszólalt.

 - A főnökeim nem akarnak rosszat. Négy évvel ezelőtt sem akartak.

 - De maga akkor még nem dolgozott náluk – állítottam magabiztosan. Nem is tudom miért, de valahogy ez volt a benyomásom. Senki se kérdezze, honnan tudtam, de tudtam. És bele is trafálhattam, mert szégyellősen elmosolyodott.

 - Tényleg nem. Én nem vagyok olyan tehetséges, mint maga.

Na, erre fenn akadt a szemem.

 - Én nem vagyok tehetséges – ráztam a fejem határozottan – Soha sem használtam ki eléggé a képességeimet, hogy tehetséges lehessek.

 - Mégis jobban kommunikál a holtlelkekkel, mint én, pedig én még tanultam is a szakmát – nem tűnt úgy, mint akit fusztrál a dolog – Persze, bizonyos fokon én is érzékeny vagyok a paraaktivitásra, de sokat képeztem magam, hogy szellem- és démonvadászként dolgozhassak. A maga tehetsége ösztönös. Képzés nélkül is ért a természetfelettihez.

Erre csak annyit tudtam volna mondani, hogy ennél nagyobb marhaságot még életemben nem hallottam. De mégsem mondtam. Csak megráztam a fejem.

 - Eltemettem magamban a képességeimet – jelentettem ki, és ez sajnos igaz is volt. Sokkal, de sokkal több mindenre lehettem volna képes, de nem foglalkoztam vele. Jó volt nekem így, és nem vágytam arra, hogy ez megváltozzon. – Csak a szellemlényekkel vagyok képes kommunikálni, és velük is csak a minimális szinten – felálltam a fotelből – Nem én vagyok az, akit keresnek.

Ő is felállt.

 - Legalább azt tegye meg, hogy eljön és beszél a főnökeimmel – győzködött tovább. – Az már tényleg nem kerül semmibe.

Felsóhajtottam. Nagyon elszántnak tűnt a pasas. És végül is egy beszélgetés, tényleg nem kerül semmibe. Mint olyan remekül rámutatott a lényegre, munkám nincs, tehát relatíve egész nap ráérek. Elmegyek, végighallgatom, és eljövök.

 - Rendben – bólintottam rá – Megdumált. Adjon egy címet, és valamikor a holnapi nap folyamán hajlandó vagyok beszélni velük.

Elmosolyodott, és a kabátja zsebéből elhúzott egy névjegyet, meg egy tollat. A kis kártya hátuljára ráfirkantotta a címet, és a kezembe nyomta.

 - Akkor remélem, holnap látjuk egymást.

Csak biccentettem, kikísértem és becsuktam utána az ajtót.

Nos, ez fura volt. De holnap elmegyek, találkozom a két pasassal, a szemükbe mondom, hogy semmi szükségem az állásajánlatukra, és eljövök. Ezt nagyon határozottan eltökéltem. Jelen pillanatban épp elég nagy a gubanc körülöttem, nem fogok még szellem-, ne adj isten, démonvadászattal foglalkozni. Majd csak felvesz egy másik ügyvédi iroda. Legalábbis nagyon bíztam benne, hogy így lesz.

A konyhába mentem, megtöltöttem a kávéfőzőt, és bekapcsoltam. Aztán vissza a nappaliba, ahol ledobtam magam a kanapéra, elnyúltam rajta, és bekapcsoltam tévét. Ekkor újra megszólalt a csengő. Mi ez, basszus, átjáróház? Felsóhajtottam és feltápászkodtam. Ekkor újra megnyomták a csengőt, hosszan, türelmetlenül. Az előbb ugyan nem szóltam ki, hogy itthon vagyok, de akkor is! A bunkóságnak is van határa.

 - Megyek már, na! – kiáltottam morcosan, és már éppen a kulcsot dugtam volna a zárba, mikor hatalmas reccsenéssel berobbant az ajtó. A lökés ereje a túlsó falnak repített, és még mielőtt bármit is tehettem volna ellene, a fejem hatalmasat koppant, és félájultan csúsztam a földre. Nehezen lélegeztem, a látómezőmet homályos, és fekete foltok tarkították. Pislogni próbáltam, hogy elűzzem a ködöt, de mire visszanyertem volna a látásom, késő volt.

   Félig emberi, félig állati alakban, hatalmas, fekete bundás vérfarkas tornyosult az ajtóban, szinte teljesen kitöltötte a nyílást. Megnyúlt pofájában, fehér, tűhegyes fogak villogtak, fekete, borotva éles karmaival az ajtófélfába vájt. Hátborzongatóan mély hangon felmordult, mire majd kiugrott a szívem a torkomon. Alig sikerült visszanyelnem a sikoltást. Tudtam, hogy miért van itt. Szinte azonnal belém hasított, hogy azért jött, hogy megöljön. De nem tudom megvédeni magam, nem tehetek semmit. Átfutott rajtam a felismerés, hogy meg fogok halni. Valami meleg csorgott végig az arcomon, a fülem mellett. Oda nyúltam, és véresek lettek az ujjaim. Az én vérem. Felállni sem volt időm, igazából abban sem voltam biztos, elbírnának-e egyáltalán a lábaim, mikor megindult felém. Lassú, kiszámított léptekkel, ami csak az áldozatukat becserkésző nagyvadak sajátja. Kötegekben feszültek az izmok a bundája alatt, a szemében pedig már nem maradt semmi emberi, amivel szót lehetett volna érteni. Chris soha nem nézett így rám. Hiába volt akár teljesen farkas alakban, a pillantásában mindig megmaradt az a megnyugtatóan intelligens emberi szikra. Már csak néhány méterre volt tőlem, a pulzusom úgy vert, hogy szinte fuldokoltam tőle.

   Ekkor összerándultam, mintha megrázott volna a kettőhúsz, forró szél csapott az arcomba, de ezt egyedül csak én érezhettem. Nem tudom honnan, de tudtam, hogy így van. A hatalmas farkas megtorpant, a levegőt szimatolta az arcom körül, mintha kiszagolta volna bennem végbement változást. Összekapcsolódott a tekintetünk, és halkan, nem emberi torokból felmordultam. Nem volt időm megijedni rajta, előre nyúltam, és megragadtam a szőrös torkát. Ujjaim összezáródtak a légcsöve körül, és éreztem, hogy olyan izmok mozgatják a kezem, amik soha nem voltak az enyémek, hiszen én soha sem leszek ilyen erős. Elkerekedett a szeme, és levegőért kapva felhördült, de nem engedtem, csak szorítottam a nyakát. Szinte éreztem, hogy karmok siklanak ki az ujjaim végén, de azok nem az én karmaim voltak.

   Előbb éreztem meg Chris jelenlétét, mielőtt a hatalmas, szürke bundás farkas átlépte volna a küszöböt. Felhördült, és bár az előttem álló hatalmas testtől nem láttam, éreztem, hogy nekilendül. Egyetlen hosszú ugrással átvetődött az előszobán, fogait a rajtam fekvő fekete farkas bundájába vájta, és lerántotta rólam. A nyaka kicsúszott az ujjaim közül, de ennek már nem is volt többé jelentősége. Remegve ültem a földön, az előbbi erőm, ahogy jött, el is szállt megint, és csak bénultan figyeltem, hogy marcangolja egymást, hörögve-morogva a két óriási vérfarkas. A fekete került fölülre, és már Chris hasát marta. Bátyám fájdalmasan felvonyított. A vére a földre freccsent. Ne! Ekkor lövés dörrent az ajtóból. Egyszer, kétszer, háromszor. A fekete farkas teste összerándult, hatalmas puffanással a szőnyegre zuhant, egy kétségbeesett pillanatig megkísérelt még levegőt venni, aztán fennakadt a szeme. Elpusztult.

   Zihálva kuporogtam a fal tövében, és pillantásom az ajtóra rebbent. Pisztolyát előreszegezve Tyron Collins nyomozó állt az ajtóban. Most remegve nyüszítő bátyámat vette célba.

 - Ne lőjön – sikoltottam, és négykézláb a szürke farkashoz másztam, közben pedig beletérdeltem a fekete vérébe. Farmeromat azonnal átáztatta, de nem törődtem vele. Chris elé térdeltem, úgy, hogy részben eltakarjam, a rászegeződő fegyver elől, és reszkető kézzel érintettem meg a bundáját.

 - Chris… - suttogtam rekedten.

Hallottam, ahogy reszketegen felsóhajt, majd a bunda lassan elkezdett visszahúzódni a testéről, magától pattantak a helyére a csontok.  Végül már reszketve, vérző hasát markolva, de újra emberi alakban gombóccá gömbölyödve feküdt az előszobaszőnyegen. Tudtam jól, hogy hamarabb gyógyulna, ha nem váltana alakot, viszont a rendőrök sokszor nem tesznek különbséget jó és rossz vérfarkas között. Számukra mindegyik veszélyes vadállat. Ezt részben talán meg is tudtam volna érteni, ha nem érintett volna ilyen közelről a téma. Így talán természetes, hogy a bátyám pártján álltam. Gyengéden végigsimítottam a homlokát, fölé hajoltam és a fülébe suttogtam.

 - Kell orvos? – kérdeztem halkan, hogy Collins nyomozó ne hallhassa meg.

Lehunyt szemmel nemet intett, de újra elkezdte rázni a hideg. Feltérdeltem, lekaptam egy kék kockás plédet a kabáttartóról és ráterítettem. Aztán megfordultam és a döbbenettől tágra nyílt szemű nyomozóra néztem, aki még mindig a pisztolyát markolta, de már nem célzott vele sehova.

 - Hogy kerül ide? – kérdeztem, de a hangom még mindig furcsán csengett. Talán a sokktól.

 - Telefont kaptunk – felelte és most a fekete farkast nézte, aki időközben visszaváltozott emberré. A haláluk után mindig visszaváltoznak, fogalmam sincs miért. Hosszú haja ugyanolyan szén fekete volt, mint az imént a bundája. Most, hogy a szőr visszahúzódott, tisztán látszott a három golyó ütötte lyuk. Egyik a vállát trafálta el, a második a nyakába fúródott, a harmadik pedig a mellkasa közepébe robbant. Esélye sem volt.

 - És honnan tudta, hogy ezüst lőszert kell hoznia? – egy hiedelem, ami kivételesen igaz is, hogy a vérfarkasoknak árt az ezüst. Ha abban a pisztolyban normális töltény lett volna… de nem az volt. Hál’ Istennek.

 - Most már előírás az ezüsttöltény – mondta, de aztán sikerült összeszednie magát – A bátyja, ha nem tévedek – bökött, a takaró alatt kucorgó Christian felé, és végre lerakta a pisztolyát.

Csak bólintottam.

 - Szüksége van orvosra? – jött a következő kérdés, de most már hivatalosabban csengett a hangja. Kezdett magára találni. De hálás voltam, hogy megkérdezte.

 - Nincs – ráztam a fejem – Rendbe fog jönni.

 - És magának?

Rá akartam vágni, hogy nincs, de aztán alaposabban végiggondoltam. Még mindig kicsit tompán érzékeltem a világot, de az valószínűleg csak a sokk miatt lehetett. Megsérülni nem sérültem meg. Fene se tudja, hogyan sikerült megúsznom.

 - Nem hinném – böktem ki, a helyzetfelmérés végeztével.

Csak biccentett, előkapta a mobilját, és tárcsázott.

 - Mentőt és erősítést kérünk…

De már nem figyeltem rá. Csak ültem Christian mellet, és kábultan néztem ki a fejemből.

2011. április 26., kedd

Szellemlátó - 3. fejezet/1. rész

Éktelen csörömpölésre ébredtem, és nyűgösen felmordulva húztam a fejemre a takarót. Nem kellett hozzá sok ész, hogy kitaláljam, Chris éppen kaját csinál magának. Legalábbis próbálkozik. De a hangokból ítélve, már az egyik tányérom bánta a dolgot. Kis idő múlva újabb csattanással landolt a kövön valami evőeszköz-féle. Felsóhajtottam, kidugtam a fejem a paplan alól és az órára pislogtam. Fél kilenc. Na most aztán cirka négyórányi alvással ki vagyok segítve. Felültem az ágyban, és nagy nehezen kihámoztam magam, tegnapi kosztümöm gyűrött romjaiból. Be kellene adnom egy tisztítóba. Pólót és melegítőt vettem fel, majd kicsattogtam a konyhába, és laposakat pislogva nekidőltem az ajtófélfának. Drága testvérem éppen a hatdarabos tányérkészletem tartozékának romjait söpörte és lapátolta fel a kövezetről.

 - Csak, hogy tudj róla, tartozol egy tányérral – szólaltam meg a háta mögött, mire lendületesen megpördült, és majdnem leverte a rántottát serpenyőstől, mindenestől a pultról. Majdnem felnevettem, de sikerült visszanyelnem, és inkább a fürdőszoba felé vettem az irányt. Hogy vérfarkas létére valaki ilyen kétbalkezes legyen… amúgy meg úgy mozog, mint egy nagyragadozó, de a konyha, hát az nem az ő terepe.

   Bezártam magam után az ajtót, és megengedtem a forró vizet. Negyedórányi ázás után elzártam a csapot, sötétkék farmert, királykék hosszú ujjú felsőt, és krémszínű zoknit húztam. Ahogy belepillantottam a tükörbe, rájöttem, hogy valami hibádzik. Vagy egy percnyi szemezés után sikerült csak rájönnöm, hogy elfelejtettem betenni a kontaklencséket. Aztán vagy öt perc után sikerült csak megtalálnom a fésűmet, ami végig ott csücsült az orrom előtt. Pontosítsunk, nem is én találtam meg. Amy volt az, aki végül megszánt és belelebegtette a kezembe. Kezdtem úgy érezni, hogy nagyon nem állok a helyzet magaslatán, csak arra nem tudtam rájönni, hogy mitől lehet ez. Máskor is aludtam már keveset, sokkal kevesebbet, mint négy óra. Akkor meg mitől vagyok ilyen rémesen szétszórt? Hirtelen, mintha forró higany járta volna át az ereimet, benn szakadt a következő lélegzet, és csattanva tört ketté a kezemben a háromujjnyi vastag fésű. Elszédültem, és a mosdó széle után kaptam. Ziháltam, mintha futottam volna, a hajam az arcomba hullott, és a következő pillanatban pedig, hallottam, hogy Chris beszól a konyhából.

 - Faith!

Még mindig a levegővétellel küzdöttem és remegtek a térdeim, szóval inkább nem indultam neki, csak visszakiáltottam.

 - Mi van?

 - Azt hiszem, láttam Amy-t… - döbbenet és talán egy leheletnyi félelem sütött a hangjából.

Összeszedtem magam, kis erőfeszítéssel kitántorogtam a fürdőből, és végig a fal mentén haladva, bebotladoztam a konyhába, majd lerogytam az első utamba kerülő székre. Chris megütközve, hihetetlenkedve meredt rám.

 - Láttam Amy-t – mondta újra, de még mindig nem hitte a saját szavait.

Nagyot nyeltem és felnéztem rá. Határozottan sápadtnak tetszett.

 - Milyennek láttad? – kérdeztem, csak hogy megbizonyosodjak róla, tényleg csak az én szellememet látta-e. Ciki lenne, ha utólag derül ki, hogy valami rosszindulatú jelenés, ne adj isten, egy lidérc ólálkodik a lakásomban. Volt már rá precedens, és soha többet nem szerettem volna hasonlót tapasztalni.

 - Nem is tudom… - csóválta a fejét megütközve – Olyan volt, mintha látnám, és mégsem… Mintha csak a levegő gomolygott volna, de annál valóságosabb.

Oké, szóval tényleg Amy-t látta. Furcsa ugyan, de még mindig jobb, mint egy lidérc. Bár nem igazán hittem, hogy ezzel ő is egyetértett volna.

 - És még mindig látod? – kérdeztem, mire körbefordult a konyhában, de csak megrázta a fejét.

 - Nem, már nem.

Mivel közben, vagy háromszor is simán keresztül nézett a kísérteten, nyugodtan hihettem azt, hogy már elmúlt. Ekkor tűnt csak fel, hogy a törött fésűm nyelét még mindig a kezemben szorongatom.

 - Én meg eltörtem a fésűmet – mutattam fel zavartan, a vastag műanyag darabot, amit aztán nemes egyszerűséggel a kukába hajítottam.  Most mehetek másikat venni. De Christ nem igazán hatotta meg a problémám. Még mindig Amy-vel volt elfoglalva.

 - De hogy láthattam? Hogy lehet…?

 - Fogalmam sincs róla – sóhajtottam nagyot és töredezett mozdulatokkal feltápászkodtam a székből – De pillanatnyilag nem is érdekel.  Be kell mennem az irodába, hogy elhozzam a cuccaimat – ránéztem – Velem jössz?

Néhány másodpercig zavartan emésztgette a szavaimat, majd megrázta a fejét, és bár látszott rajta, hogy nem tette túl magát a problémán, hajlandó volt ideiglenesen más vizekre evezni.

 - Persze, hogy veled megyek – mordult fel sötéten – Nem mászkálhatsz egyedül, főleg, amíg Victor erre felé vadászik.

Ó, remek. Már éppen sikerült volna elfelejtenem, hogy egy mániákusan őrült vérfarkas csörtet a nyomomban, neki most sikerült újra felhívnia rá a figyelmemet. Egyszerűen fantasztikus. De az élet nem áll meg. Muszáj bemennem és hivatalosan is búcsút vennem az irodától. Kicsit összeszorult a gyomrom a tudatra, hogy mostantól bizonytalan a jövőm, és ha nem találok magamnak sürgősen valami elfogadható állást, az egész életemet lehúzhatom a klotyón. Akár jöhet is Victor a farkasaival, hogy elevenen felzabáljon. Na jó, rossz vicc volt, belátom. Fogjuk rá, hogy nem is mondtam semmit.

Visszamentem a szobámba, betettem a kontaklencséket, és az ujjammal párszor megkíséreltem végig szántani a hajamon. Végül be kellett látnom, hogy még csak véletlenül sem tudom azt az eredményt produkálni, amit a szerencsétlenül járt hajkefe. Előbányásztam egy, a felsőmhöz illő hajgumit és összefogtam a lobboncomat. Jobb, mint a semmi. Mire előkerültem, Chris már kabátban, cipőben, állt az ajtóban.

 - Hívtam taxit – jelentette, mire kicsit elkerekedett a szemem.

 - Minek? – aztán felrémlett, ahogy tegnap éjjel, karmos mancsok törik szilánkjaira az ablaküvegemet. Remek. – Ja tényleg – csóváltam meg a fejem, és visszaakasztottam a slusszkulcsot az ajtó melletti kis pöcökre. – Ha visszaértünk, elviszem megcsináltatni.

Nem szólt semmit csak mogorván elindult lefelé a lépcsőn. Bezártam az ajtót és utána mentem. Még mindig szent meggyőződése volt, hogy ő tehet az egészről, és tudtam, bármit mondanék, úgysem tudnám meggyőzni az ellenkezőjéről. Akkor meg minek túráztassam magam? Mire leértünk, a taxi már a járda mellett parkolt. Bemondtam a címet, és már indultunk is.

  A Larson ügyvédi iroda a belvárosban található, egy felhőkarcoló és egy csicsás bevásárlóközpont között. A három emeletes épület üvegablakain megcsillant a súlyos hófelhők mögül itt-ott előbukkanó nap fénye. Jaj, de hiányozni fog ez a hely. Nem is a hely, inkább a barátaim.

A taxi beállt a parkolóba, kifizettem a fuvart, és már ment is tovább. Csak álltam a fotocellás bejárat előtt, és valahogy nagyon nem akaródzott bemenni. Chris a vállamra tette a kezét, én meg összerezzentem. Nagy levegőt vettem, és beléptem az ajtón. Nagy volt a nyüzsi, főleg szombatra való tekintettel. A recepciós pult mögött Marry eszeveszetten verte a számítógép billentyűit, és ezzel párhuzamosan kapkodta fel a telefonokat. Mi ez a bolondokháza? Az asztal elé léptem, mire felpillantott a monitorról és szélesen elmosolyodott. 

 - Faith, de jó hogy végre itt vagy! – majd kihúzott egy fiókot és vagy négy aktakupacot nyomott a kezembe – Minden segítségre szükségünk van.

 - Mi ez nagy felhajtás? – kérdeztem és visszapakoltam a papírokat – És nem dolgozni jöttem.

 - Neked nem is szóltak? – kerekedett nagyra a szeme.

 - Miről nem szólt és ki? – asszem valahol elvesztettem a fonalat.

 - A polgármester fiát tegnap éjjel megtámadták, ma reggel a kórházban halt meg az a szegény fiú. Mindenki ezzel az üggyel van elfoglalva, mert elfogtak egy feltételezett gyanúsítottat, aki viszont mindent tagad. Ráadásul a nyakunkon a sajtótájékoztató – újra a kezembe lökte az aktákat – Szóval ne tátsd a szád, hanem segíts! Várj csak, mi az, hogy nem dolgozni jöttél? – jutott a tudatáig mondatom másik fele.

 - Van bent valaki Jossie-nál? – tértem ki a válasz elől. Imádom Marry-t, de nála nagyobb pletykafészket még nem hordott a hátán a föld.

 - Nem, azt hiszem most nincs – nézett megdöbbenve, de nem hagytam neki sok időt elmélkedni.

 - Remek, köszi – majd Chris felé fordultam – Ülj le itt és várj meg.

 - Nem segíthetek?

Ezen mosolyognom kellett.

 - Nem, kösz. Ezt egyedül kell elintéznem – elindultam a lift irányába – Sietek!

A lift becsukódott, és apró döccenéssel állt meg a harmadik emeleten. Kiléptem a hosszú folyosóra. A jobb oldalt nyíló legelső ajtó mögött volt Jossie irodája. Jaj, de nagyon nem vártam ezt a beszélgetést. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és már emeltem a kezem, hogy kopogjak, mikor egy ismerős kurjantást hallottam a folyosó másik feléről.

 - Faith! De jó hogy végre itt vagy! – oda kaptam a fejem, és akaratlanul is fülig szaladt a szám. Jesse sietett ki az egyik tükörfalú közös irodácskából. Na igen. Ez is gyönyörűen prezentálja Jossie hozzáállását. Akkora ez a nyüves épület, hogy vagy öt család vígan beköltözhetne, mégis ketten-hárman nyomorgunk fejenként egy szűkös kis irodában. Jellemző. Jesse átkarolta a vállamat, és magához húzott. Mindig ezt csinálta, állandóan flörtölt. Csak két évvel volt nálam idősebb, de piszkosszőke hajával, boci-barna szemeivel és szeplős képével, olyan volt, mint egy nagyra nőtt kamaszgyerek. – Azt csiripelik a verebek, hogy itt hagysz minket, de remélem csak valami félrehallottak.

Kesernyésen elmosolyodtam, és megráztam a fejem.

 - Sajnos nem hallották félre. Tényleg elmegyek.

Lehervadt a vigyor az arcáról, és kicsit elhúzódott.

 - A banya miatt? – ez volt Jossie – Mert ha igen, nem teszi zsebre, amit tőlem kap.

Elhúztam a szám.

 - Részben talán miatta is – meg nem is annyira részben, de ezt inkább megtartottam magamnak. Nem hiányzott volna, hogy azért dobják ki Jesse-t, mert beolvasott a főnöknőnek. Elég, ha már az én életem gallyra megy, nem akartam másokat is magammal rántani.

 - Ne hagy itt minket Faith – könyörgött megjátszott mártírsággal, de jól esett a tudat, hogy komolyan gondolja. Meglapogattam hátát, és elléptem tőle.

 - Megtennéd, hogy összepakolod a cuccaimat, amíg aláírok itt néhány papírt? – böktem az iroda ajtaja felé.

Nagyot sóhajtott, és látszott, hogy elszállt a jókedve.

 - Gondold meg – próbálkozott, de csak a fejemet csóváltam.

 - Nincs mit meggondolni rajta – lábujjhegyre álltam és puszit nyomtam az arcára – De azért köszi – azzal kopogás nélkül beléptem az ajtón, mielőtt még tovább győzködhetett volna.

    Jossie az íróasztala mögött ült, és éppen telefonált. Elkerekedett a szeme, mikor meglátott, aztán csak intett, hogy üljek, le az asztal előtt álló székbe.

 - Később visszahívlak Susan – és lette – Kopogásról nem hallottál? – kérdezte ingerülten, mikor lehuppantam a székbe.

Nem válaszoltam. Ha most utoljára beszélek vele, nem fogom neki megadni azt az elégtételt, hogy hagyom magam felhúzni. Szépen manikűrözött kezeit összefonta az asztal lapján, és rám pislogott mogyorószínű szemeivel. Jossie negyvenöt éves, de nem néz ki többnek 38-nál. Vállig érő haját barnára festi, és meg van róla győződve, hogy mindig igaza van. Ez volt a legelső dolog, ami miatt sikerült összebalhéznunk, az idekerülésemet követe első egy órában. Ez az incidens nagyjából meg is alapozta a kapcsolatunkat. Csak elviseltük egymást, mert a munka megkívánta. Hát, most már emiatt sem kell többet aggódnia.

 - Nem fogok kertelni Faith, szerintem óriási hibát követsz el, ha most megszakítod a gyakorlatodat – mondta ki, és nagyon áthatóan nézett rám. Térj már jobb belátásra kislány – ez az a tekintet, amitől viszketni kezd a tenyerem.

 - Tökéletesen tisztában vagyok vele – mondtam kifejezéstelenül és karba fontam a kezem.

 - Szerintem pedig fogalmad sincs róla!

 - Jossie, nem veszekedni jöttem – csóváltam meg a fejem – Aláírom a szükséges papírokat és felejtsük el egymást.

Nagy levegőt vett, és talán mondott volna valamit, de inkább visszanyelte. A fiókból előhúzta a felmondási nyilatkozatot, és elém tolta. A kezembe kaptam, a toll hegye egy pillanatig a papír fölött várakozott, de aztán alákaparintottam a nevem, és hátra dőltem a székben. Farkasszemet néztünk, aztán felálltam és az ajtóhoz mentem. A kezem már a kilincsen volt, úgy szóltam vissza:

 - Viszlát Jossie – azzal kiléptem, és becsuktam az ajtót magam után. Majdnem fejre estem a kartondobozban, amit Jesse, tette a küszöb elé. Egy cetli volt a tetejére ragasztva: „Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen feladod.” Felkaptam a dobozt, és égni kezdett a szemem. De nem voltam hajlandó sírni, még nem. Beszálltam a liftbe, és ahogy a földszintre értem, szinte futva menekültem ki az épületből. Lekocogtam a lépcsőn és neki dőltem a falnak. Nagy levegőt vettem, ki… be. Kicsit máris jobban éreztem magam, de még mindig össze volt zuhanva kicsit a lelki egyensúlyom. Behunytam a szemem, és csak akkor nyitottam ki újra, mikor hallottam, hogy Chris megáll mellettem. A vállamra tette a kezét, haloványan elmosolyodott.

 - Már túl vagy rajta – mondta, mintegy vigasztalás képen. Nem mondhatnám, hogy túlságosan megvigasztalódtam volna, de a szándék a fontos. Legalább próbálkozott. Azért nekem is sikerült kicsikarnom magamból valami mosoly-félét.

 - Kösz.

Elvette tőlem a dobozt, és leintett egy taxit. Hazafelé vettük az irányt.

Ördögi Lélektolvaj - tartalom

Lilian az álcázás mestere. Kemény, higgadt és hidegvérű. Ő az Ördög egyik bérgyilkosa. De ez nem mindig volt így.
Hatvannégy évvel ezelőtt Lil az életét és a szabadságát áldozta, hogy megmentse halálosan beteg kishúgát; most már sohasem szabadulhat Lucifer karmai közül. A feladata, hogy a Pokolba szállítsa azok lelkét, akik botor módon keresztezni merészelték az Ördög útját.
Az új megbízatás egyértelmű, a feladat világos, ám Lil-nek nehezebb a dolga, mint azt gondolta volna. Az csak egy dolog, hogy Greg Weiss kedves, jóképű és minden tekintetben úriember; Lilianre ezek már sok-sok éve nincsenek hatással. De közbejön egy tényező, ami még az ő jéghideg maszkját is darabokra töri, és felszítja benne a lázadás szikráját.
Szabadulni akar, bármi áron, és ennek érdekében még arra is hajlandó, hogy Gabriel segítségét kérje. Az angyal szemtelen, nagyképű, mindennek a tetejében egy megátalkodott hazug, ám Lil-nek nincs más választása. Bíznia kell benne, ha túl akarja élni élete legnehezebb küldetését.

A novellából könyv készül.

Farkas vér - Vezet az ösztön (tartalom)

Jake forrófejű, fiatal és van némi problémája az önkontrollal. Ami nem túl szerencsés dolog, ha valaki vérfarkas. Alig néhány hónapja a fiú gyökeres változáson ment keresztül, és még csak most próbál beilleszkedni az új életbe, amit ugyan nem ő választott, de amiben egyre inkább otthon érzi magát.

Kylie, törékeny külseje ellenére, az önuralom mestere. Az aprócska, tizenhét éves lány elképesztő higgadtságát semmi sem képes szétzúzni. Vagy talán mégis? Kylie múltja sötét tikokat rejt, amiről senkinek nem beszél, amit igyekszik mélyen magába temetni, és ami – ha a felszínre tör – halálosabb lehet, mint azt bárki is képzeli.

Jake beférkőzik Kylie védvonalai mögé, de talán jobb lett volna, ha ezt a szellemet a palackban tartja, mert a lány titka felboríthatja az egész falka életét.

A következő generáció - Tartalom

Ezt a történetet valójában csak a magam szórakoztatására kezdtem írni. A Buffy, a vámpírok réme, és az Angel világára épül, így a hasonlóságok nem véletlenek.

Buffy-nak és Angel-nek lánya született. A keményfejű, kissé vadóc Victoria szintén Vadász, csakúgy, mint régen édesanyja, és hozzá hasonlatosan az ő élete sem egyszerű. Boldogulnia kell az iskolával, a vadászattal, és meg kell próbálnia megértetni a szüleivel, hogy ő már nem kislány, akit a széltől is óvni kell.
Ám egyik este a temetőben furcsa fiúval találkozik, aki azt állítja, ő egy bérgyilkos, és azért fizetik, hogy Victoriát eltegye láb alól. A lány egyességet köt Tylerrel: a srác tájékoztatja őt a többi fejvadászról, ő pedig cserébe megvédi a fiút a meglehetősen vérszomjasnak tűnő megbízóktól. 
És elkezdődik a hajsza, mely során Victoria kénytelen átértékelni mindent, amiben ez idáig hitt, és ami meghatározta az életét. Sehol sincs már biztonságban, minden sarkon ellenségek várják, és kénytelen elhagyni az otthonát, hogy legalább a családját ne keverje bajba.
Mindennek a tetejében felbukkan Shadow, egy vámpír, akit Vic régről ismer, akitől mindenkinél jobban fél, és aki annak idején képes volt megtörni a lány lelkét.
Victoriának észnél kell lennie, mert nem tudhatja, kiben bízhat, és miközben a saját életét próbálja menteni, a gyilkosok már a szeretteit is fenyegetik. Pontot kell tennie ennek az értelmetlen hajszának a végére, mielőtt még mindenét elveszíti, és végleg egyedül marad.