2011. május 31., kedd

Szellemlátó - 6. fejezet/2.


Faith – hallottam tompán Philip hangját, és visszatértem a valóságba. A kocsi már állt, ezek szerint megérkeztünk. Észre sem vettem. A srác hátrafordult az ülésen, és furcsán nézett rám, gondolom, szólongatott már egy ideje. – Jól vagy?

 - Persze, csak elgondolkoztam – mosolyogtam, reményeim szerint, bíztatóan.

Josh felhorkant.

 - Frászt, csak beijedtél. – Engem nézett a visszapillantóból.

 - Talán valami problémád van? – kérdeztem élesen. Kezdett nagyon elegem lenni a folyamatos piszkálódásából. Úgy éreztem magam, mint az óvodában.

Válaszul csak kilökte az ajtót, kiszállt és úgy becsapta, hogy még a fogam is összekoccant. Gyerekes.

 - Ne is törődj vele – legyintett Philip – Csak, mikor új munkatársról volt szó, nem éppen olyanra számított, mint te?

 - Miért, én milyen vagyok? – kicsit élesebbre sikerült a hangsúly, mint terveztem, de túlságosan frusztrált a szitu ahhoz, hogy idejében cenzúrázni tudjam a mondanivalómat. De nem igazán vette a szívére.

 - Nem is tudom… Erős – úgy mondta ki a szót, mintha sokkal többet jelentene, mint valójában. Vagy mintha lenne egy másik jelentése is, amit én nem tudok. – Aztán meg, nem igazán az a törékeny kislány vagy, akinek először hitt téged.

 - Te tényleg fel akarsz bosszantani? – kérdeztem fenyegetően, összeszűkült szemekkel.

 - Távol álljon tőlem – emelte fel védekezően a kezét.

Mielőtt még válaszolhattam volna, Josh ököllel „megkocogtatta” az üveget.

 - Be is jöttök, vagy csak cseverésztek, amíg én elintézem?

Hosszan kifújtam a levegőt, és próbáltam magamba szuggerálni, hogy legyek kicsit türelmesebb. De az ilyen jellegű meditáció sosem volt az erősségem, inkább csak kiszálltam a kocsiból, elmentem mellette és közben még csak sípcsonton se rúgtam. Meg kell állapítanom, hogy figyelemreméltó akaraterővel rendelkezem.

 A ház egyike volt a lakótelepen összezsúfolt tucat-panelek sokaságának. Baromi nagy, és ízléstelen. És ősrégi. Már ahogy ezt a málló vakolatból, és az itt-ott erősen repedezett festékből ügyesen kikövetkeztettem.

 - Hányas lakás? – kérdeztem, megállva a kapucsengő előtt.

 - Nem azt mondtad, hogy csak megfigyelőnek jöttél? – érdeklődött epésen Josh, és mellém lépett.

Karba fontam a kezem, és oldalra álltam, hogy odaférjen a csengőhöz.

 - Tiéd a pálya, mester.

Elhúzta a száját, és hosszan megnyomta a negyvenhármas gombot. Néhány pillanat múlva recsegve életre kelt a hangszóró.

 - Igen? – az öreg vacak annyira eltorzította a hangot, hogy még azt sem tudtam megállapítani, férfi, vagy nő-e az illető.

 - A szelleműzés miatt jöttünk.

 - Jöjjenek be.

Majd felzümmögött az ajtó. Josh belökte, és kocogva eltűnt a lépcsőházban. Philip-vel egymásra néztünk, és a nyomába indultunk. Mire felértünk a negyvenhármas lakásig, az ajtó már rég nyitva volt, de odabent nem láttunk senkit. A folyosón halott csend. Kicsit lemaradtam, előre engedve Philipet. Végül is ez most az ő terepe, én ezért még csak pénzt sem kapok. Már majdnem átléptem a küszöböt, mikor megéreztem a borzongató hideget, és még éppen el tudtam kapni Philip karját, hogy visszarántsam az ajtóból.

 - Hé! – kiáltott fel meglepetten, és majdnem elvesztette az egyensúlyát.

A szemben lévő lakás ajtajáig hátráltam, magam után húzva őt is.

 - Faith, mi van? – kérdezte értetlenül. Elképedtem, hogy lehet az, hogy nem érzi? Hiszen neki ez a munkája!

 - Gyorsan ki kell hoznunk onnan Josht – suttogtam. Észrevettem, hogy még mindig a karját szorongatom, úgyhogy gyorsan elengedtem.

 - De miért? Faith, mi a baj? – már kiérződött a hangjából az idegesség.

 - Nem szellem van ott bent, hanem egy lidérc – leheltem halkan, és összerázkódtam az emléktől.

 Két éve akadtam össze az első lidércemmel, és soha többet nem akartam megismételni a találkozást. A mai napig nem sikerült rájönnöm, hogyan lesz egyszerű szellemből, energiát zabáló lidérc. Semmiféle megbízható tanulmányt nem olvastam a témával kapcsolatban. A természetfelettit vizsgáló tudósok is sötétben tapogatóztak. Annyit tudtam csak, hogyha egy lidérc képes elég energiát kiszipolyozni egy emberből, materializálódik, egyre valóságosabb, szilárdabb alakot ölt. A legutóbbi, mikor összefutottam eggyel, még nem tudta teljesen teleszívni magát, nem nyert elég energiát, így sikerült elűznöm. De megszenvedtem vele, és az a lidérc kis híján megölt egy embert. 

 - Honnan tudod? – suttogta Philip is, de még mindig nem látszott elég rémültnek.

 - Hogy lehet, hogy nem érzed? – kérdeztem vissza elképedve. Fel nem foghattam, neki ez a munkája! Hogyan maradhatott életben eddig, ha még egy lidérc jelenlétét sem érzékeli, ami pedig ráadásul a legnagyobb pszichés energiát bocsátja ki magából az összes szellemlény közül.

Láthatóan sikerült zavarba hoznom.

 - Éreztem valamit, egy halvány bizsergést, de…

 - A fenébe – szisszentem fel. Már csak ez hiányzott. – És Josh? Ő érezhette? – legalább az egyikükben kell, hogy legyen, annyi érzékenység, hogy megérezzen egy lidércet, ha nem… Hát akkor egyedül maradtam.

 - Josh érezte, ez biztos – bólintott teljes bizonyossággal.

 - De akkor miért ment be egyedül? – Fel nem foghattam. Miért megy be valaki önként egy olyan lakásba, ahol nyilvánvalóan lidérc van?

 - Biztosan azt hitte, egyedül is el tudja intézni – vont vállat kelletlenül. Eljutott abba a stádiumba, hogy szégyellje magát, amiért a kollégája, sőt, egy kvázi vadidegen is képes volt megérezni egy lidérc jelenlétét, ő viszont nem. De most nem volt érkezésem az önbizalmát pátyolgatni. Először is ki kell hoznunk onnan Josh-t, és a lakókat. Philip sérült önérzetével ráérek később is foglalkozni.

 - Egy frászt tudja egyedül elintézni! – löktem félre ingerülten, és gyors léptekkel a lakás felé indultam. Tisztában voltam vele, mibe sétálok bele, és semmit sem szerettem volna jobban, mint megfordulni, és elmenni. Ez nem az én dolgom lett volna, nem is kellett volna foglalkoznom vele. Elég lett volna annyit mondanom, hogy „bocs, ez a munka nekem mégsem fekszik”. De nem lehettem gyáva, nem hagyhattam cserben őket, még akkor sem, ha Josh egész végig világ nagy tapló volt velem, mert nagyon jól tudtam, hogy Philip nem tudná ezt egyedül megcsinálni. Ha valamilyen okból nem élik túl, azaz én hibám lenne, és ezt szerettem volna elkerülni. Fiatal vagyok még az élethosszig tartó lelkiismeret furdaláshoz.

   Még át se léptem a küszöböt, mikor ismét megcsapott a lidérc jelenléte. Mintha legalább tíz fokkal hűvösebb lett volna a lakásban, mint kint a folyosón, szinte láttam a lélegzetemet. Minden élettelennek tűnt, kopottnak, mintha megfakultak volna a színek. A szűk kis előszobából három ajtó nyílt. Kettő balra, és egy a jobboldalon. Éreztem Philip mozgását a hátam mögött, de nem mondhatnám, hogy megnyugtatott volna a jelenléte. Talán jobb is lett volna, ha kint marad, mert így csak ágyútöltelék volt, kolonc a nyakamon. Nem tudott vigyázni magára. Tudtam, hogy nem tud, és így majd rá is nekem kell vigyáznom. Hogy a fenébe is!

 Az első szobában találtam az első eszméletlen embert. Nem halt meg, azt innen észre vettem, de nem volt magánál, szemei alatt sötét árkok, az arca viaszsápadt. Egy fiatal nő. Tudtam, mit jelentenek a tünetek. A lidérc az energiáiból táplálkozott, talán már napok óta, és teljesen leszívta. Mellé térdeltem és megemeltem a fejét, mire gyengén felköhögött, de a szemét nem nyitotta ki. Ha idejében kórházba kerül, talán még rendbe jöhet.

 - Hívd a mentőket, és maradj vele – súgtam Philip-nek, de mikor el akartam menni mellette, elkapta a karomat.

 - Hová mész? – kérdezte idegesen, de valószínűleg nem nézhettem rá túl barátságosan, mert a karomat elengedte.

 - Megkeresem Josh-t, és megnézem vannak-e még a lakásban.

 - Egyedül nem mehetsz sehova!

 - Legyünk őszinték, Philip – kezdtem elveszíteni a türelmemet – úgy sem tudnál segíteni nekem. A lidércet bízd rám, és hívd már azokat a mentőket!

A tekintete mélyén megrezzent valami. Megbántottam. Belegázoltam a lelkébe. Szuper. De ez nem az a helyzet volt, amikor finomkodik az ember. Egyszerűen kispályás ő ide és kész! Nem mintha én annyira penge lennék, de legalább megérzem, ha egy lidérc ez energiáimat készül elszipkázni. Philip-ről már nem volt elmondható ugyanez. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, de nem is várt magyarázkodásra, előkapta a mobilját, tüntetően hátat fordított, és tárcsázta a 911-et. Helyes. Nekem csak egyszerűbb így. Kiléptem a szobából, és akkor a levegőbe hasított az első sikoly. Egy nő sikolya. Futva csúsztam be a legutolsó szobába, és ha nem kapom el a félfát, kiterültem volna, mint a nagyalföld. De a látványtól földbegyökerezett a lábam.

  Egy lidérc. Egy teljesen kifejlett, és szinte már tökéletesen materializálódott alak lebegett egy másik, fiatal lány arca előtt, és belőle táplálkozott. Nem fehér volt, nem is ezüstszínű. Valami a kettő között. Itt-ott átlátszó, mint a kopott csipkefüggöny, de majdnem ember-alakú. Megérezte, hogy beléptem, és felém fordította az arcát. Elvigyorodott, szinte éreztem az elégedettségét, de aztán már megint a lányra figyelt, aki egy utolsó erőtlen sikoly után, ájultan hanyatlott a földre. Tekintetem végigfutott a kicsike szobán, és Josh kábult alakját pillantottam meg az ablak alatt, a radiátor előtt. Magába roskadva térdelt, talán nem is bírt volna felállni. Lidérc pedig egyre csak valóságosabb, egyre szilárdabb formát öltött, ahogy az életerőből táplálkozott. Már a tisztán ki tudtam venni a hosszúkás női arc vonásait. Na nem! Tennem kellett valamit. Behunytam a szemem, és az ajtófélfába kapaszkodtam. A légzésemre koncentráltam, és énemnek arra szeletére, ami a szellemek világához kapcsolódik. Az erőm átcsapott a szobán, egyenesen az eszméletlen lányra hajoló jelenés testébe. Összerándult. Éreztem, mintha a horgászbot végén állnék, és kapásom lenne. Felegyenesedett és rám meredt. Kinyitottam a szemem és szembenéztem vele. Felsikoltott.

 - Takarodj – sziszegtem olyan halkan, hogy szinte nem is mozdult a szám.

Megtántorodott, de más nem történt. Tüzes kígyóként áramlott rá az erőm, de egyszerűen nem bírtam vele. Megindult felém, de nehezen siklott, mintha tömör kőfalon kellene átküzdenie magát.

 - Faith, nem érem el a mentőket – hallottam a hátam mögül Philip hangját, de sajnos nem csak én.

 - Ne – leheletem, de már késő volt. A lidérc nekiiramodott, el egyenesen a fejem felett, kitépte magát a varázsomból, és még megfordulni se volt időm, mikor már éreztem, hogy Philip-nek csapódott. A fiú felordított, de nem tehetett elenne, a lidérc pedig már teljesen lerázta magáról a láncokat, amikkel eddig megpróbáltam fogva tartani. Elveszítettem.

  Josh felnyögött a hátam mögött. Oda kaptam a fejem, és még éppen láttam, ahogy visszacsuklik a földre. De nem! Nem maradhatok teljesen egyedül!

  Letérdeltem elé, és a két kezembe vettem az arcát. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, de nem sikerült teljesen rám fókuszálnia.

 - Josh, segítened kell nekem – suttogtam, és erre mintha, tisztulni kezdett volna a tekintete.

 - Mi a fenét keresel itt? – nyögte erőtlenül, és megpróbálta elhúzni a kezem az arcáról, de nem törődtem vele. Figyelnie kellett rám. Nem hagyhatott magamra, egyedül nem voltam rá képes!

 - Josh, kérlek – súgtam a fülébe lehelet halkan – Segíts nekem, egyedül nem bírok vele, kérlek segíts.

De már késő volt. Mert éreztem, hogy felénk indul. Megfordultam és éppen elkaptam a pillanatot, hogy felemelkedik Philip teste mellől, és hozzánk suhan. Már szinte minden részlet tökéletes volt. A ruhája, a haja, a vonásai. Szinte, mintha újéletre kelt volna. Josh mellé csúsztam, és belém mart a rettegés. Már közel járt, annyira közel… De ekkor Josh megragadta a kezemet és éreztem, hogy a tenyerén keresztül folyik át belém az ereje, bennem szakadt a következő lélegzet. A srác erős volt. Elképesztően erős. De nem kezdtem el agyalni rajta. Egyszerűen csak hagytam, hogy kitörjön belőlem, hogy egyesülve láncra verje a felénk közeledő lidércet. Megtorpant. Nem értette. Rám bámult, és felsikoltott tehetetlen dühében. Próbált kitörni, mint az előbb. De most nem menekülhetett. Forró szél söpört át a szobán, de azt csak én éreztem, és a lidérc halványodni kezdett. Fakult, mint a napszítta függöny, egyre gyorsabban és gyorsabban. A vonásai elmosódtak, a haját, már nem tudtam kivenni a ruhája anyagából. Felé nyújtottam a jobb kezem – a balt még mindig Josh szorította – és utoljára előre löktem a belőlünk áradó hihetetlen mágiát.

  Azt mondtam, takarodj! – kiáltottam hangtalanul. Pillanatok alatt semmivé foszlott, mint ha elfújta volna a szél. Az energiafolyam hirtelen apadt el, és minden levegő kiszaladt a tüdőmből. Ziháltam, mintha futottam volna. Josh kimerülten a vállamra hajtotta a fejét, ő is nagyon gyorsan szedte a levegőt.

 - Kösz – lihegtem, és lehunytam a szemem. Még arra sem volt energiám, hogy lelökjem magamról.

 - Én kösz, hogy megmentettél – húzta el a fejét, és nézett halálosan komolyan az arcomba – Ha te nem vagy itt…

Csak megráztam a fejem. Nem érdekeltek a mi-lett-volna-ha kezdetű mondatok. Egyszerűen nem akartam belegondolni. Csak néhány perce ülhettünk szótlanul, egymás mellett, mikor kiáltás harsant az előszobából.

 - Rendőrség!

Ó, hát ez remek.

 - Itt vagyunk – krákogtam, és közben csöndesen anyáztam magamban. Mi a frászért ette ide őket a fene? De rosszkedvem csak fokozódott, mikor odakintről meghallottam egy nagyon is ismerős hangot.

 - Ms. Donovan, úgy látszik, mi mindenhol összefutunk? – Tyron Collins nyomozó megállt az ajtóban, és elkerekedett a szeme, mikor megpillantotta a bent tomboló káoszt, az eszméletlen nőt, és engem, ahogy Josh-nak támaszkodva nézek vissza rá.

 - Higgye el nyomozó, hogy ez engem sem lelkesít jobban, mint magát – sóhajtottam, és az ablakpárkányra támaszkodva álló helyzetbe tornáztam magam. Meg bírtam állni a saját lábamon, de úgy éreztem, egy gyengébb széllökés is elég lenne ahhoz, hogy újra a földön kössek ki. Olyan voltam, mint akit alaposan kifacsartak. Nem hittem volna, hogy ennyit kivesz majd belőlem egy lidérc elűzése. Mikor legutóbb hasonló történt, fele ennyire sem viselt meg a dolog, mint most. Lepillantottam Josh-ra, aki még mindig lehunyt szemmel ücsörgött a fal tövében.

 - Ms. Donovan, lenne szíves elmagyarázni, hogy mégis mit csinál itt? – dörrent rám zordan Collins, de nem jött közelebb. Azt hitte, én csináltam ezt az egész felfordulást. Vagy inkább csak a legegyszerűbb volt ezt feltételeznie.

 - Lidércet űzök – feleltem egyszerűen, de azt hiszem, nem igazán értékelte a válaszomat.

 - Ne szórakozzon velem!

Úgy döntöttem, kérek egy kis segítséget a közönségtől. A lábammal finoman oldalba böktem Josh-t, mire fáradtan kinyitotta a szemét és rám pislogott. Mikor nagyjából sikerült fókuszba hozni, megkérdeztem:

 - Kisegítenél? – intettem Collins felé, mire újra lehunyta a szemét.

 - Minden úgy van, ahogy mondja – morogta vontatottan, de azért tisztán lehetett érteni a szavait.

Collins idegesen körbefordult, és kikiáltott a folyosóra:

 - Az istenit, elmagyarázná végre valaki, hogy mi a tetves franc folyik itt?!

 - Még dolgozunk rajta nyomozó – érkezett a válasz, valahonnan az ajtó elől – De van itt egy eszméletlen nő, meg egy félig kába fickó. Ki kell hívni a mentőket.

 - Akkor csinálják! – rendelkezett a „főnök”, mire mindenki szorgalmas telefonálgatásba kezdett.

Én meg úgy döntöttem, hogy a saját kezembe veszem a dolgokat. Lehajoltam, és Josh fülébe súgtam:

 - Megkeresem Philipet. Megleszel?

Halvány félmosolyra húzta a száját, de a szemét nem nyitotta ki.

 - Persze, anyuci.

Én is elmosolyodtam, és kissé bizonytalanul, de megindultam az előszoba felé. Collins bizalmatlanul méregetett, majd mikor leesett neki, hogy hová készülök az ajtóhoz lépett és az utamba állt. Fáradt szemekkel néztem vissza rá.

 - Most meg mi van? – kérdeztem, nem éppen barátságos tónusban.

 - Nem mehet sehová – jelentette ki, és úgy tűnt, komolyan gondolja. – Amíg meg nem érkeztek a mentők, mindenki szépen ott marad, ahol van.

 - Jaj, ne szórakozzon már velem! – fakadtam ki, és kezdtem elveszíteni a türelmemet. Fáradt voltam, rémült. Finoman szólva is nehéz napom volt. Már az is épp elég volt, hogy délelőtt végig kellett hallgatnom a hülyeségeit, de hogy a nap is ezzel a seggfejjel történő vitával érjen véget… - Csak megnézem a kollégámat – tudom, tudom, de semmi köze sem volt hozzá, hogy Philip még nem a kollégám… igazából azt sem tudtam, az lesz-e egyáltalán. – Maga meg csak csináljon úgy, mintha nem kötne belém folyamatosan ok nélkül, és engedjen ki a folyosóra!

Farkasszemet néztünk. A tekintetem az övébe fúrtam, és ő pislogta el magát először. Mély levegőt vett, és ökölbe szorult kézzel, kelletlenül arrébb lépett. Szó nélkül mentem el mellette, a vállam az övét súrolta, de végül csak kijutottam arra az átkozott folyosóra.

  Philip hasonlóan kifacsart állapotban, ugyanúgy a falnak támaszkodva ült az előszobában, mint odabent Josh. Csak akkor nézett fel, mikor megálltam felette, és vérszegényen rám mosolygott.

 - Jé, te élsz?

Valahogy most nem tudtam értékelni a humorát.

 - Ja – térdeltem le mellé, töredezett mozdulatokkal. Komolyan, mint akit alaposan agyonvertek. – Te hogy vagy?

Megvonta a vállát.

 - Voltam már jobban is. – Aztán a szoba ajtaja felé pillantott. – És Josh?

Követtem a tekintetét, mintha nem tudnám, mi van odabenn.

 - Túléli. – Mikor visszafordultam felé, a pillantása nagyon komollyá vált. Úgy nézett az arcomba, mintha most látna először. Vagy mintha valami nagyon érdekeset produkáltam volna. Volt egy olyan kellemetlen sejtésem, hogy tudom, mire készül. Már nyitotta a száját, de megelőztem.

 - Josh már hálálkodott egy sort, úgyhogy légy szíves, te kímélj meg tőle.

Elkerekedett a szeme.

 - Josh? Hálálkodott? – kérdezte megütközve, és látszott rajta, hogy ezt nehezen tudja beleilleszteni a világképébe. Nem hibáztattam. Nekem is csak nehezen vette be a gyomrom.

 - Az ő szótárában annak is nevezhetjük – vontam meg a vállam. Alig pár órája ismertem Josh-t, de tisztában voltam vele, hogy ha egyszer kicsúszik a száján valami köszönöm-féle, akkor valószínűleg jó nagy szarból rángathattam ki, mindannyiunkat.

Philip lehalkította a hangját, és közelebb hajolt, hogy a körülöttünk sertepertélő rendőrök, ne hallhassák a szavait.

 - Mi a fenét műveltetek odabent?

Kinyitottam a szám… aztán becsuktam. Igazából halovány fogalmam sem volt róla. Még soha életemben nem csináltam ilyet, és a mai napig nem is hittem, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges. Reméltem, hogy Josh-nak van valami magyarázata erre, vagy egy kósza ötlete, ami legalább félig-meddig értelmesen hangzik, mert nekem a világon semmi elképzelésem nem volt a témáról. Már pedig, ha ő se tudja, és én se tudom, akkor az gáz. Nagyon nagy gáz. Ha az ember túlvilági izékkel szórakázik, nem árt, ha tudja, mit csinál, különben igen kellemetlen, és csúnya véget érhetnek a dolgok. Túl sokszor kísérleteztem már felelőtlenül bele a vakvilágba, hogy ezzel tökéletesen tisztában legyek.

   Gondolataimból a szirénák közeledő vijjogása riasztott. Itt vannak a mentők. Már éppen ideje. A falnak támaszkodva feltápászkodtam, és visszamentem a szobába, egyedül hagyva Philipet a homlokára írt bazinagy kérdőjelekkel.

  Collins még mindig az ajtó mellett állt, és a félfát támasztva, karba font kezekkel szuggerálta, a már félig éber Josht, aki viszont ügyet sem vetett rá. Azt hiszem, neki sem lett épp puszipajtása a pasas. Miért is nem lepődtem meg…? A nyomozót egy pillantásra se méltatva, a földön ücsörgő sráchoz léptem, és a kezemet nyújtottam. Elkerekedett a szeme, de néhány másodperc hezitálás után elfogadta a segítséget, én meg talpra húztam.

 - Menj ki a mentőhöz – mondtam, miközben figyeltem, meg bír-e állni a saját lábán.

 - Nem kell mentő – morogta, de közben úgy megszédült, hogy ha nem kapom el a könyökét, valószínűleg visszacsüccsen a padlóra.

 - Ó, dehogynem – bólintottam határozottan.

Kitépte a kezét az enyémből, és durcásan – de folyamatosan a fal mellett haladva – az ajtó felé indult. Figyeltem, ahogy kitámolyog a folyosóra, és kicsit megkönnyebbültem. A mentősök bármelyik pillanatban felérhetnek. Tehát a két fiú rendben lesz. Ez igazán megnyugtató gondolat.

 Halk nyöszörgés terelte vissza a figyelmem a szoba belseje felé. A lány, aki nemrég még eszméletlen volt, most ébredezni kezdett. Fölé térdeltem, és a vállánál fogva hanyatt fordítottam. Vörös haja sápadt, hamuszínű arcot keretezett, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. Ehhez a diagnózishoz még orvos sem kellett. Ezen a két szerencsétlen nőn, már több napja élősködött a lidérc.  A nyakára tettem a kezem, hogy kitapintsam a pulzusát. Gyenge volt, de érezni lehetett. Felálltam, és a lány teste felett Collinsra néztem. Visszabámult, de koránt sem volt barátságos a pillantása. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki magamnak ezt a tekintetet, de momentán nem is tudott érdekelni.

 - Elmehetek? – kérdeztem, és az ajtó felé léptem. Határozottan megrázta a fejét.

 - Addig egy lépést sem, amíg szóról-szóra el nem mondja, mi a fene történt itt.

Felsóhajtottam, és karba fontam a kezem.

 - Már mondtam. Lidércet űztem.

 - Maga szelleműző? – kérdezte és gyanakodva szűkült össze a szeme.

A francba. Elcsesztem. Ha legalább be lennék jelentve… de most már mindegy. Ezt kár is volna tagadni. Mégis mi lehet a legrosszabb? Legfeljebb beküld a regiszteri hivatalba. Én meg persze nem fogok elmenni, ilyen nagyon egyszerű.

 - Igen – vontam meg a vállam – Az vagyok.

 - Ez még mindig nem magyarázza meg, hogyan került ide – jelentette ki – Addig nem engedem sehová, amíg normális választ nem ad.

Valahogy nem akaródzott kitálalni. Különösen, hogy nem is lett volna szabad itt lennem. Én nem csinálhattam volna semmit, mivel civil vagyok, és nem dolgozom a vállalatnak. Legalábbis egyelőre. 

 - Gyakorlatra jöttem – böktem ki végül valamit, ami legalább félig-meddig igaz… Bizonyos szemszögből nézve persze. Merthogy én semmiféle gyakorlásra nem szorultam, az egyszer biztos.

 - Kifejtené? – nézett érdeklődve, és egy pillanatra a szemmel verésről elfeledkezett.

Nem tudtam, mit mondjak. Legszívesebben közöltem volna, hogy egy büdös szót sem fogok elárulni neki, mert semmi köze hozzá.

   Ha valamelyik szomszéd nem hívja ki a rendőrséget, egyszerűen hívtam volna a mentőket, felkapartam volna a fiúkat, és beültem volna egy taxiba. Eszembe sem jutott volna elmenni a rendőrségre, mert a maga módján minden napos volt, amit csináltam. Na jó, nem minden nap fut össze az ember, egy ilyen erős lidérccel, de ezt is csak a munka veszélyeinek lehet elkönyvelni. A szellemvadászat mindenféle szempontból legális üzlet, különösen a mai világban. Tehát nem kötelességem bejelenteni, ha teszem azt, egy lidérc kis híján csont szárazra facsar két szerencsétlen nőt. Ez nem a rendőrség hatásköre. Már nyitottam a szám, hogy ezt Collinssal is közöljem, de ekkor két mentős lépett a szobába, és a vezető nyomozót keresték, majd gondjaikba vették az eszméletlen nőt. És amíg Collins velük tárgyalt, feltűnésmentesen kislisszoltam a szobából.

   A srácokat nem találtam a folyosón, valószínű, hogy már valamelyik mentőautóban vizsgálták őket. Körbenéztem, és mivel a világon senki nem figyelt rám, kiosontam a lakásból. A lépcsőházban emberek álltak, sokan leskelődtek az ajtóból, hátha megpillanthatnak valami érdekeset. Mondtam már, hogy utálom a katasztrófaturistákat? Leszegett fejjel mentem el a bámészkodók mellett és sikeresen kijutottam az utcára. Mély levegőt vettem a hűvös, tiszta levegőből, és máris jobban éreztem magam kissé. Körbenéztem, és hamarosan meg is pillantottam a srácokat, ahogy az egyik mentő platóján ücsörögnek, pokrócba csavarva, és kába tekintettel merednek maguk elé. Eléjük léptem, mire nagy nehezen felemelték a fejüket.

 - Szarul néztek ki – jegyeztem meg, és zsebre dugtam a kezem. Philip haloványan visszamosolygott.

 - A dokik adtak valami sokktalanító kütyüt – motyogta – Ma már nem vezethetünk.

 - Nem kellene bemennetek a kórházba?

Vállat vont.

 - Nem hinném – összeszűkült szemekkel méregetett – Te, hogy vagy?

 - Jól – válaszoltam szűkszavúan. Valójában kezdtem úgy érezni, hogy még sokáig ácsorgok egyhelyben, előbb-utóbb összeesem, de valahogy nem volt kedvem sem a sokktalanító szurihoz, sem a kórházi túrához. Az utóbbi időben többet volt benne részem, mint amennyi véleményem szerint egészséges.

 - Visszaviszlek benneteket, aztán hívok egy taxit – mondtam, és mintegy mellesleg, a kocsi oldalának támaszkodtam. Nagyon sürgősen le kellene ülnöm végre.

 - Majd valaki a cégtől haza visz – bizonygatta Philip, mire csak megráztam a fejem. Köszönöm, nekem bőven elegem volt belőlük egy napra!

 - Megoldom. – Csak induljunk már! Tettem még hozzá magamba. – Megvárlak titeket a kocsinál – mondtam, sarkon fordultam és otthagytam őket. Egyenes léptekkel jutottam el az autóig, ami véleményem szerint, elég nagy teljesítménynek minősül. Behuppantam a kormány mögé, és sóhajtva lehunytam a szemem. Nem vágytam másra, minthogy végre beessek a lakásomba, és a fejemre húzzam a takarót. Aludni, aludni, aludni, jelen pillanatban csak erre tudtam gondolni.

  A srácok nem várattak sokáig, pár perc múlva nyílt a kocsiajtó. Philip az anyósülésre, Josh a hátam mögé ült be, de csak akkor nyitottam ki a szemem, mikor Philip megszólított. Felé fordultam, és nem nyújthattam túlságosan bizalomgerjesztő képet, mert összevonta a szemöldökét.

 - Egészen biztosan jól vagy? – olyan hangon kérdezte, ami nyilvánvalóvá tette, pontosan tisztában van vele, milyen ramatyul is érzem magam. Ennek ellenére határozottan bólintottam, és még egy gyengécske mosolyra is futotta.

 - Persze. Tökéletesen jól vagyok.

Próbáltam úgy tenni, mintha igaz lenne, ő meg úgy csinált, mintha elhinné. A kezemet nyújtottam a kulcsért. Látszott az arcán, hogy vívódik, oda adja-e vagy inkább mégse, végül csak a kezembe ejtette, és pedig beindítottam a motort. Óvatosan tolattam ki két parkoló kocsi közül, majd konszolidált tempóban kicsorogtam az utcácskából. Talán most elvezetgettem, de nem voltak illúzióim. Ha 60 felet mennénk, már akadhatnának koordinációs és reakcióidőbeli problémáim. Jobb nem kockáztatni.

  Sűrű csend ülte meg az autót. Egyikünk sem volt éppen beszédes kedvében. Belenéztem a visszapillantóba. Josh csukott szemmel dőlt hátra az ülésen, nem aludt, de nagyon ki volt purcanva. Philip és én nem töltöttünk annyi időt a lakásban, mint ő. Őt jobban megviselte.

  Bekanyarodtam a hatalmas épület parkolójába és leállítottam a kocsit. Philip rám nézett.

 - Biztos ne vigyen haza valaki?

 - Biztos – feleltem határozottan, és kilöktem az ajtót, de még mielőtt kiszálltam volna, Josh szólalt meg a hátsó ülésről:

 - Szóval, mostantól velünk dolgozol? – nem nyitotta ki a szemét.

Ezen egy pillanatig elgondolkoztam, aztán megrántottam a vállam. Valójában fogalmam sem volt, mit is akarok. Ha minden nap ilyen, akkor én köszönöm, de nem kérek belőle. Másrészről viszont kellett egy új munka, és ehhez tényleg volt némi érzékem. És ez talán csak egy kivételes alkalom volt, talán nem minden eset ilyen veszélyes. Felsóhajtottam.

 - Nem tudom – feleltem őszintén, lábamat kilógatva a kocsiból. Már nagyon mehetnékem volt. Át kellett gondolnom, nem akartam azonnal választ adni. Visszapillantottam rájuk. Philip megértően mosolygott és már Josh is engem nézett. Jaj, de nem szeretek ennyire a figyelem középpontjában lenni.

 - Holnap felhívunk – mondta Philip, majd kis habozás után hozzátette – Jó, hogy itt voltál ma. Nem tudom, mit csináltunk volna nélküled. – Nagyon komolyan nézett az arcomba, én pedig nem bírtam sokáig állni a tekintetét. Őszintén hálás volt, és ezzel nem tudtam mit kezdeni. Nem azért csináltam, hogy hálálkodjanak, hanem mert nem volt más választásom. Sokkal inkább a saját életemet mentettem, mint az övékét, ő meg úgy néz rám, mintha valamiféle hőstettet hajtottam volna végre. Baromira fusztrált a szitu, és akkor még nem mondtam sokat.

  Bólintottam, és gyorsan kiszálltam a kocsiból. Gyalog indultam a főút felé, hogy fogjak magamnak egy taxit. Még hallottam, ahogy a két srác is kiszáll, és becsukják az ajtókat. Egyenletes léptekkel haladtam előre, de mikor befordultam a sarkon, és már biztos voltam benne, hogy nem láthatnak, lerogytam az első ház kerítésének betonszegélyére. Mély, reszketeg lélegzetet vettem. Remegtek a térdeim. Megfordult a fejemben, hogy talán fel kéne hívnom Christ. Talán jobb lenne, ha ő jönne értem. Előhúztam a mobilom a nadrágzsebemből, de csak a tök sötét kijelzővel nézhettem farkasszemet. Lemerült. Csodás.

  Összekapartam magam, felálltam, és tovább caplattam a kihalt utcán. Innen már látni lehetett a főúton közlekedő autók tömkelegét, ahogy mindenki szépen, lassan araszol hazafelé a délutáni csúcsban. Igyekeztem a környezetre koncentrálni, és nem arra, hogy milyen nehéz is megtenni minden egyes lépést. Ha nem figyelek rá, talán elmúlik. Naná, mert az úgy is szokott történni, mi? Nagy sokára végre kijutottam a kis zsákutcából, és leintettem egy szerencsés módon épp arra köröző taxit. Fáradtan dőltem hátra az ülésen, és lehunytam a szemem. El is bóbiskolhattam, mert arra ébredtem, hogy a sofőr szólongat.

 - Kisasszony, megérkeztünk.

Gyorsan összeszedtem magam, kifizettem a pénzt, és kikászálódtam az autóból. Őszinte megkönnyebbüléssel töltött el a gondolat, hogy néhány perc múlva már a saját lakásomban leszek, veszek egy jó forró zuhanyt és beborulok az ágyba. Szép gondolatok. A taxi elhajtott, én pedig egyedül maradtam a szürkületbe vesző háztömb előtt. Elindultam a bejárat felé, közben pedig megkíséreltem elbányászni a kulcsaimat. Nagyobb koncentrációt igényelt a dolog, mint kellett volna. Meg kellett állnom, hogy ki tudjam bogarászni a zsebemből. De még előhúzni sem volt időm, mikor egy kar ragadta meg a vállam, és hátra rántott, hogy egyensúlyomat vesztve, háttal a földre zuhantam.

  Néhány másodpercig csak bénultan feküdtem a hideg betonon, és azt hiszem, még mindig nem fogtam fel egészen, hogy mi is történt velem. De aztán már nem maradt időm elgondolkozni rajta, mert a következő pillanatban egy sötét árny tornyosult fölém, megragadta a nyakamat, és felemelt a földről, majd minden átmenet nélkül a szemközti fa törzsének vágott. Felkiáltottam, ahogy a becsapódás erejétől a földre csúsztam, de még reagálni sem volt időm, mikor azaz alak már ott volt. Ujjai karmokká görbültek, pofája megnyúlt, eltorzítva egy jóképű, fiatal férfi arcát. Levegő után kaptam, ahogy félig emberi, félig állati alakban fölém hajolt a hatalmas vérfarkas. A fáradságomat, minta elfújták volna, az adrenalin ezerrel pörgött fel a testemben, ahogy a zöld szempárba bámultam, és rögtön tudtam, miért van itt. Talpra löktem magam, és el akartam szaladni mellette, de nem hagyta. Elém lépett, és belemélyesztette arasznyi, éles karmait a kabátom nyakába. Magához húzott, olyan közel, hogy éreztem a lélegzetét az arcomon. A szívem ezerrel dübörgött, a félelem átjárta minden porcikámat. Nem hallottam semmit a fülemben morajló vér hangján kívül. A rettegés összeszorította a tüdőmet. Nem kaptam levegőt.

 - Ne csináld – leheltem olyan halkan, hogy abban se voltam biztos, tényleg kimondtam-e a szavakat.

 - Tudod, miért vagyok itt? – szavai morgásba vesztek, de azért tisztán lehetett érteni őket. Reszketni kezdtem, és abba se bírtam hagyni. Ahogy abba az idegen arcba néztem, a csillogó zöld szemekbe, kerestem bárkit, akivel beszélhetek. Bármi emberit, ami megkegyelmezhetne nekem.

 - Kérlek, ne csináld – ismételtem, még mindig cérnavékony hangon, de egy árnyalattal már hangosabban, mint az előbb. Éreztem, ahogy valami forró és sűrű csorog végig a tarkómon, le a nyakamon, és nem kellett látnom, hogy tudjam, vér az. Az én vérem. Közelebb hajolt, és megszaglászta az arcomat. Lehunytam a szemem, és akaratlanul is nyöszörögni kezdtem. Utáltam. Könnyek folytak végig az arcomon. Egy gyors mozdulattal lenyalta az egyik cseppet, mire elakadt a lélegzetem, és kis híján felsikoltottam. Olyan hirtelen engedte el a kabátomat, hogy elvesztettem az egyensúlyom, a lábaim összecsuklottak, és újra a földön kötöttem ki. Ráklépésben hátráltam a ház faláig, és csak bámultam rá. Nem ugrott nekem, sőt nem jött közelebb. Csak állt ott, és visszanézett. Majd szép lassan elkezdett visszahúzódni a szőre, a keze újra normálisnak látszott, és ismét visszanyerte emberi arcát. Fiatal volt. Talán még nálam is fiatalabb. Magas, rövid barnahajú, a szeme pedig elképesztően tengerzöld. Néhány lépéssel közelebb jött, leguggolt elém, és csak nézett. Álltam a pillantását, és egyszer csak elöntött a harag.

 - Mit akarsz? – kérdeztem rekedten, de már valamivel magabiztosabb hangon.

Sokáig hallgatott, már azt hittem nem is fog válaszolni, mikor egyszer csak megszólalt.

 - Segítened kell – mondta ki, nekem meg kikönyökölt a képemre a megdöbbenés, és nem bírtam ki, hogy meg ne jegyezzem:

 - Fojtogatsz, aztán hozzá kensz egy fához, és még azt kéred, hogy segítsek? – megráztam a fejem, de éreztem, hogy meglibben a világ, a látásom elhomályosul. Oké, inkább maradok a verbális kommunikációnál. – Már ne is haragudj, de ez nekem egy cseppet meredek…

 - Azért küldtek, hogy megöljelek – vágott a szavamba csendesen, mire a magasba szaladt a szemöldököm.

 - Azt hiszem, erre magamtól is rájöttem – csak néztem az arcába, és valami leesett. – De nem fogsz megölni.

Csak megrázta a fejét. Hát azt nem mondhatnám, hogy hullámokban árasztott el a forró megkönnyebbülés, de a szorítás egy kicsit felengedett a mellkasomról. Persze attól, hogy nem öl meg, most azonnal, még egyáltalán nem biztos, hogy jót akar nekem.

 - Mit akarsz tőlem? – ha még kérdezgetem párszor, egyszer csak válaszolni fog.

 - Még nem találkoztál Victorral – mondta, mire kissé elhúztam a szám.

 - Nem is igazán akarok…

 - De a bátyád már igen. És ő tudja, hogy milyen őrült. De mostanában… – szégyenkezve sütötte le a szemét – egyre rosszabb. Egyre több embert támadnak meg a falkával…

 - Már ne vedd magadra, de tök véletlenül nem vagy te is tagja ennek a híres falkának? – bármennyire is igyekeztem, átütött a hangomon a cinizmus.

 - Én nem akarok embert ölni! – tört ki, szinte már védekezően. – És az sem helyes, hogy olyanná tegyük őket, mint mi vagyunk… engem… - elfordította a fejét – Victor tett azzá, ami most vagyok. Nem tudtam hová mehetnék… így velük maradtam, de akkor még nem tudtam… - halt el a hangja. Mikor újra rám nézett, nem volt több mint egy fiatal srác, akinek alaposan tönkretették az életét.

 - Hogy tudnék én segíteni? – nem tehettem róla, megint kibújt belőlem Teréz anyu. Az áldott jó szívem… egyszer tuti az lesz a vesztem. Persze azt egy szóval sem mondtam, hogy segíteni is fogok, de megijesztett, amit a srác szemében láttam. Félt. Halálra volt rémülve, márpedig, ha a rosszfiúk félni kezdenek, az nem jelenthet túl sok jót.

 - Segíts megállítani, mielőtt még több ember szenvedi meg a tombolását – nézett nagyon határozottan a szemembe.

Felsóhajtottam, mégis mit tehetnék, pont én?

 - Miért nem a bátyámat kerested? – tettem fel egy teljesen logikus kérdést.

 - Nem hallgatott volna meg – rázta meg a fejét – Esélyem se lett volna, hogy elmondjam, mit akarok.

Beharaptam a szám szélét. Lehet, hogy igaza volt. Chris elég hirtelen tud lenni néha.

 - Nem tudom, mit tehetnék – néztem rá őszintén. Visszabámult, és nem láttam rajta mást, csak kétségbeesést.

 - Kérlek.

 Szabadulni próbált, de esélye sem volt. Egyedül nem szállhatott szembe Victorral és a bandájával. Igazából nem hittem benne, hogy éppen én lehetnék a nagy megmentő… de talán megpróbálhatom.

 - Beszélek a bátyámmal – böktem ki végül – Meglátom, mit tehetek.

Halovány mosoly suhant át az arcán, aztán szó nélkül felállt, és pillanatok alatt elnyelte a sötétség. Csak ültem ott, rongycsomóként a fal tövében, és elfogott a reszketés. Megérintettem a tarkómat, és véresek lettak az ujjaim. A francba.

 A falnak támaszkodva talpra álltam, és töredezett mozdulatokkal a kapu felé indultam. A zárba dugtam a kulcsot. A lift, valami csoda folytán ismét működött, ezer szerencse. Nem hiszem, hogy képes lettem volna fellépcsőzni a negyedikre. A lakás ajtaját valaki megcsinálta, új zár csillogott rajta, nekem pedig nem volt hozzá kulcsom. Fantasztikus. Hosszan megnyomtam a csengőt, és homlokom a félfának támasztottam. Néhány pillanat múlva olajozottan kattant a kulcs a zárban, és mikor Chris kinyitotta az ajtót, fáradtan dőltem a karjaiba.

 - Faithie… - suttogta meglepetten. Átkarolta a vállam, a nappaliba kísért és leültetett a kanapéra. Elé térdelt, és megszorította a kezem, őszinte aggodalom tükröződött a szeméből. Előre hajolt, és megérintette a véres hajamat. – Mi történt veled?

 - Hosszú – motyogtam és lehunytam a szemem.

 - Faith, ne aludj el! – rázta meg finoman a vállam – Lehet, hogy agyrázkódásod van. Azonnal beviszlek a kórházba.  – Már ugrott volna fel, de megfogtam a karját, és ez egy pillanatra megállította.

 - Nyugi, nincs agyrázkódásom – sóhajtottam, és kinyitottam a szemem.

 - Vérzik a fejed – jelentette ki határozottan.

 - Majd elmúlik – legyintettem, mire kezdett ideges lenni.

 - Mégis mi történt veled?

Visszatérdelt elém, és nagyon áthatóan nézett az arcomba. Nagy levegőt vettem, és elmondtam neki az egészet, kezdve onnan, hogy elhajtottunk a parkolóból, a lidércűzésen át, a névtelen vérfarkas segélykéréséig. Chris minden egyes mondatnál egyre jobban elkomorodott, és mikor ahhoz a részhez értem, hogy a srác nekivágott a fának, felmordult, és idegesen járkálni kezdett a szobában. Dühösen a hajába túrt, és egy pillanatra megtorpant.

 - Ez is az én hibám.

 - Dehogy a tiéd…! – ellenkeztem volna rögtön, de a szavamba vágott.

 - Amióta csak itt vagyok, téged folyamatos támadások érnek – elkeseredetten csóválta meg a fejét – Nem kellett volna idejönnöm.  Csak veszélybe sodortalak.

 - Ne beszélj hülyeségeket! – szóltam rá, és előre hajoltam ültömben. Ha fel mertem volna állni, odamentem volna hozzá. – Ha nem lettél volna itt, biztosan meghaltam volna tegnap…

 - Ha nem lettem volna itt, Victornak eszébe sem jutott volna rád küldeni a farkasait! – fakadt ki dühösen, és a szemembe nézett. A tekintete csöpögött az önvádtól. Visszafordult az ablak felé. Karba fonta a kezét és kibámult a sötétbe. Ó, a francba!

 - Chris, kérlek, ne vádold magad – csóváltam meg lassan a fejem, és halált megvető bátorsággal talpra löktem magam. Egy kicsit meglibbent a talaj a lábam alatt, de eztán többé-kevésbé egyenes léptekkel mellé sétáltam, és a vállara tettem a kezem. Összerándult, és még mindig nem akart rám nézni. Magam felé fordítottam, és megijesztett a kétségbeesés, amit a szemében láttam. Megsimogattam az arcát és hozzá bújtam. Kis tétovázás után átölelte a derekamat.

 - Megoldjuk – mondtam ki határozottan, pedig valójában én sem hittem benne, hogy ez ilyen egyszerű lesz. Ő is tudta, hogy nem mondok igazat, de azért bólintott. Halványan mosolyogva tolt el magától.

 - Na, hadd nézzem meg a sebed, aztán húzzál aludni.

Visszamosolyogtam rá, aztán hagytam, hogy visszaültessen a kanapéra. Előhalászta a fürdőből az elsősegély dobozt, arrébb kotorta a hajamat, és nekiállt lefertőtleníteni a sebet. Szaktudásának köszönhetően a végére a hajam már nem csak piros volt a vértől, de pár sárga csík is keveredett bele a jód miatt. Nem szóltam érte, túlságosan is fáradt voltam ahhoz, hogy piszkálódjam. Amikor végre sikerült leragasztania a gézt a seb körül – megjegyzem úgy, hogyha valaha is eszembe jutna leszedni, valószínűleg a fél fejemet epilálnám vele, na mindegy – bevánszorogtam a fürdőbe, és megkíséreltem kimosni a ragacsosra alvadt vért a hajamból. Csak harmadszori samponozásra sikerült látható eredményt elérnem. Jól esett a forró víz, bár a Chris által applikált kötést sikerült csontra eláztatnom. De jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. Megtörülköztem, és még arra sem vettem a fáradságot, hogy hajat szárítsak. Pizsamába bújtam, beborultam az ágyba, és szerintem már aludtam is.