2011. június 18., szombat

Szellemlátó - 8. fejezet

   Nathalie azt mondta, üljünk le egymással szemben, és miközben az erőnket egyesítjük, ő körénk rajzol egy új varázskört, ami remélhetőleg erősebb lesz, mint az előző. Na igen, remélhetőleg. Ez láthatóan Josh-nak sem tetszett. Legalább ebben egyetértettünk, mert a dolog többi része egyáltalán nem ment zökkenőmentesen. Josh mindenbe belekötött, a gyertyák számától kezdve egészen addig, hogy mi a fenéért kell egyáltalán velem egyesíteni a képességeit. Gyanítottam, hogy itt nem az egyesítés részével volt problémája, ha nem inkább ez én személyemmel, és fel is ajánlottam neki, hogy nyugodtan elhúzhat a picsába, ha valami nem tetszik. Nathalie próbált békebíróként fellépni, és végül sikerült meggyőznie az öccsét, hogy mégis tegyünk legalább egyetlen próbát.

 - Csak csináljátok úgy, ahogy tegnap – mondta, miközben meggyújtott néhány újabb gyertyát. – Velem ne is törődjetek. Én majd elvégzem a dolgok rám eső részét.

Csak úgy, ahogy tegnap. Nos, ezzel csak az az aprócska probléma van, hogy tegnap nem szándékosan csapoltam meg Josh-t. Pánikba estem, és az egyetlen olyan emberért nyúltam, aki segíteni tudott. Fogalmam sem volt, hogy szándékosan is elő tudom-e idézni. Most teljesen mások voltak a körülmények. Josh-ra néztem, de ő csak megrántotta a vállát, mondván, csináljak, amit akarok, neki olyan mindegy, és különben is, menjek már a picsába. Hát köszi szépen, vastagon ki vagyok veled segítve.

Nathalie is észre vehetett valamit a néma párbeszédből, mert egy pillanatra megállt a gyufa a kezében.

 - Valami gond van?

 - Szelleműző kisasszonynak fogalma sincs, hogyan is kell ezt az egészet csinálni – vágta rá undokul Josh, cserébe olyan megvető pillantást lövelltem felé, amitől általában az emberek kétszer is meggondolják, érdemes-e engem tovább baszogatni. De ő nem kifejezetten vette a szívére.

 - Az a helyzet, – fordultam Nathalie felé, mert sajnos be kellett látnom, hogy Josh-nak igaza van, még ha a megfogalmazása nem is nyerte el a tetszésemet. – hogy nem tudom, szándékosan, hogyan idézhetném elő. Tegnap vészhelyzet volt, bepánikoltam, és reflexből nyúltam a fellelhető legerősebb segítség után – vállat vontam. – Nem tudom, hogy most menni fog-e. – Muszáj volt őszintének lennem. Inkább most derüljön ki, mint a rituálé közben.

Nathalie nagy levegőt vett, aztán meggyújtott az utolsó gyertyát és felállt.

 - Nem baj. Egy próbát azért megér – a gyertyák határolta körre mutatott. Vettem a lapot és beültem középre. Josh egy darabig nézett ránk, aztán nagyot sóhajtva letelepedett velem szemben, de olyan testtartással, hogy még a vak is láthassa, micsoda baromi nagy áldozat ez tőle. Esküszöm, mint egy hisztis óvodás. De magamba fojtottam a kéretlen megjegyzéseimet és a boszorkányra néztem.

 - Nos? – kérdeztem, mert ötletem sem volt, hogyan kezdjem el.

 - Próbál felidézni, mit éreztél akkor, mikor először csináltad.

Most, hogy kimondta, leesett, hogy nem is először csináltam ilyet. Hiszen nem ugyan így csapoltam meg Chris-t is, néhány nappal ezelőtt? De igen! Pontosan így, azzal a különbséggel, hogy őt nem kellett hozzá megérintenem. Ez nyílván annak köszönhető, hogy ő a testvérem, nem pedig egy vadidegen. Mikor korábban azt hittem, hogy az erőnk átvándorolt egymásba, valójában csak én csatlakoztam rá Chris-re, és ő azért láthatta Amy-t, mert véletlenül átküldtem neki egy kicsit a saját képességemből. Világos, mint a nap. Tehát tényleg nem ez lenne a második alkalom, hogy ezt csinálom. Mondjuk ez sovány vigasz, tekintve, hogy ettől még nem tudom, hogyan működik a dolog.

 - Mi jutott eszedbe? – Nathalie leült a kör szélére.

 - Csak az, hogy én nem tegnap csináltam ilyet először – motyogtam, még mindig döbbent voltam a felismeréstől.

 - Hogy érted? – kérdezte, nagyra nyílt szemekkel.

 - Tegnap előtt a bátyámat is megcsapoltam, miközben fogalmam sem volt róla, hogy mit is csinálok.

 - Már sokadjára csinálod, és még mindig nem tudod, hogyan kell? – kérdezte kétkedve Josh, és látszott rajta, hogy egy szavamat se hiszi.

 - Ahogy mondod – vágtam rá ellenségesen. – Talán valami bajod van vele?

Nem válaszolt, de a tekintete épp elég beszédes volt. Nem kellett kimondani, hogy tudjam, mit gondol. Csak megcsóváltam a fejem, és már félig talpra is kászálódtam, hogy megmondjam, menjenek mind a fenébe, mert nekem elegem van, és most rögtön haza megyek.

    De ekkor olyan elképesztő mennyiségű erő szakadt a nyakamba, hogy megtántorodtam és újra térdre estem. Két kezemet megtámasztottam a talajon, különben félő volt, hogy pofára esnék, mint a lekváros kenyér. A hajam az arcomba hullott, és éreztem, hogy nem kapok levegőt. Iszonyatos volt a mellkasomra nehezedő nyomás, kis fényes pontok táncoltak a látómezőm szélén. A francba, a francba! Nathalie védővarázsa bemondta az unalmast. Nem kellett értenem hozzá, hogy ezt tudjam, mert minden csontomban éreztem. Összekoccantak a fogaim a démon erejétől, úgy süvöltött keresztül rajtam, mint ha végre megszabadult volna, és már semmi sem lenne képes megállítani. Nem tudtam, hol van Nathalie, mert nem láttam tovább a körnél, amiben Josh-sal ültünk. Felé nyújtottam a kezem. Meg kell próbálnunk, különben itt tényleg nagyon nagy bajok lesznek. De hiába nyúltam felé, mert nem találtam sehol. Vagy talán már egyszerűen nem érzékeltem a világot magam körül… nem tudom. Csak azt tudtam, hogy belém hasított a rettegés, hogy mindjárt itt van, mindjárt ránk töri az ajtót, és én nem tudok védekezni ellene. De persze ez egetverő baromság. A démonoknak nincsen testi dimenziójuk. Fizikailag képtelenek sérüléseket okozni. De tudtam, hogy ha akarna, könnyűszerrel belém tudna bújni. Meglelné az erőm középpontját, és addig táplálkozna belőle, amíg csont szárazra le nem merít… amíg meg nem halok. Éreztem, ahogy közeledik. Minden csontom belerezonált, és ekkor egy kéz kulcsolódott a csuklóm köré. Nem volt idő felmérni a helyzetet, mert már éreztem is, hogy megnyílik a zsilip odabent, ahová soha senki el nem érhet, és Josh hatalma forró hullámokban öntötte ez a testem. Átjárta minden egyes porcikámat, és elűzte a bénító hideget. A látásom kitisztult, újra kaptam levegőt, és még éppen idejében néztem fel ahhoz, hogy lássam, amint Nathalie az utolsó ábrát rajzolja viasszal a kör széle mentén. Ahogy az utolsó csepp is földet ért, és kirajzolódott kis háromszög, mintha forró szél söpört volna végig a varázskörben. Hátra fújta a hajamat az arcomból, és a pillantásom találkozott Josh-éval. A csodálkozástól nagyra nyílt szemekkel meredt rám, és elkapta másik kezemet is. Ujjai az enyémre kulcsolódtak, és tudtam, hogy ő is azt érzi, amit én. Mindent elsöprő, csodálatosan természetes mágiát. De ez nem az én hatalmam volt, és nem is az övé. Nem mertem elszakadni Josh szemétől, de tudtam, hogy ez csak Nathalie lehet. Úgy vezette át rajtunk az erejét, mint egy erősítőn.

   Időm sem volt elcsodálkozni rajta, hogy hogyan lehet valaki ilyen tehetséges, mert ekkor egy hatalmas fekete füstoszlop suhant be az ajtón keresztül, és bennem csak ekkor tudatosult, hogy Philip egész végig kint állt az ajtó előtt. Az aggodalom összeszorította a szívemet és az energiafolyam apadni kezdett. Josh rémülten nézett rám, és hallottam Nathalie kiáltását. De nem tudtam, hogy segíthetnék. Kétségbeesetten próbáltam újra felébreszteni magamban, de minél elkeseredettebben próbálkoztam, az erő annál gyorsabban szivárgott, és én nem tudtam, hogyan állíthatnám meg.

  A fekete füstgomolyag formálódni kezdett. Karok, lábak váltak ki az alaktalan felhőből, de még így sem tudtam volna pontosan meghatározni, hogy mi is ez valójában. Éreztem, ahogy Nathalie felé lebeg, és éreztem azt is, ahogy a nőt átjárja a rettegés. A nevemet kiáltotta, kétségbeesetten és Josh még jobban szorította a kezem. Tőlem várta, hogy tegyek valamit, hogy megmentsem a testvérét, de fogalmam sem volt, hogyan csináljam. Hirtelen magához rántott, az arcom csak néhány centire volt az övétől. Azok a tenger zöld szemek kétségbeesve kérleltek. Az ajkát a fülemhez szorította és suttogni kezdett, éreztem, ahogy lélegzete végig siklik a nyakamon.

 - Most én kérlek, hogy segíts nekem – lehelte, hogy szinte alig hallottam a szavait – Kérlek Faith. Sajnálom, mindent sajnálok, de kérlek, szedd össze magad.

Homlokomat a nyaka hajlatába döntöttem, és hosszan beszívtam a levegőt. Még éreztem magamban az erejét, és Nathalie-ét is. Mindenem meg volt, csak fel kellett használnom. Segítenem kellett Nathalie-nak. Nem hagyhattam meghalni. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam kizárni a külvilágot, a bennem cirkuláló hatalmak keverékére koncentráltam, és csukott szemhéjamon keresztül is láttam, hogy a démon alaktalan, füst szerű arca felém fordul. Tudta, hogy készülök valamire, és nem sokat emésztgette a dolgokat.

  Nekiiramodott és a másodperc tört része alatt a hátamba csapódott. Mintha tüzes ostorral vágtak volna végig a lapockáimon. A gerincem ívbe feszült, és felkiáltottam a fájdalomtól. Olyan volt, mintha ezernyi tőrt döftek volna egyszerre a testembe, és ezernyi vágásból ömlene a vérem a földre. Már nem láttam semmit, nem éreztem semmit a külvilágból. Felsikoltottam, újra és újra, ahogy végigszáguldott rajtam, és tudtam, mit keres. De nem! Azt az egyet nem adhatom neki, mert akkor végem van.

  A halál árnyéka újra felszította bennem a három erő keverékét, Josh-ét, Nathalie-ét, és az enyémet. Most nem forró volt, mint az előbb, hanem jéghideg. Ez a hideg most jó volt, tompította kínt, és a démon elbizonytalanodott. Én nem tudtam volna, hogy innentől, hogyan tovább, de Nathalie tudta! Ebbe a jeges förgetegbe csomagolta a lényt, aki tehetetlenül felüvöltött, és vele sikoltottam én is. A jégmarok egyre szorosabbra zárult körülötte, és én éreztem, ami neki fáj. Ó, francba! Érezni fogom, ahogy végez vele! Ez dermesztő hideg lebénította minden szervemet, összefacsarta a tüdőmet és átjárta még a szívemet is. Fuldokoltam a kíntól, és ekkor Nathalie csak még tovább fokozta a nyomást. Sikoltani akarta, hogy hagyja abba, de nem tettem, mert akkor minden hiába lett volna. Hagynom kellett, hogy befejezze.

  Még egyet roppantott rajta, én meg úgy éreztem, mintha összetörték volna minden csontomat. Ha lett volna elég levegőm hozza, felordítottam volna a fájdalomtól. Fehér köd ereszkedett a szememre, meg-megrándultam a rettenetes hidegtől, és mindent elárasztó kíntól.

  Aztán vége lett. Mintha nem is lett volna. Tompa sajgásként még a testemben lüktetett, de a démon elment. Tudtam.

  Fuldokolva vettem az első levegőt, szaggatta a tüdőmet, de legalább azt jelentette, hogy még élek. Homályosan láttam, hogy valaki fölém hajol, de csak a körvonalakat tudtam kivenni. Éreztem, hogy az öntudatlanság visszaránt magába, és nem tiltakoztam ellene. Már nem fájt, már semmi sem fájt. Ólmosan nehéznek éreztem a testem. Lecsuktam a szemem, és többé már nem is bírtam kinyitni, de már ez sem érdekelt. Elájultam.

2011. június 7., kedd

Szellemlátó - 7. fejezet

Hirtelen felriadtam, és körbenéztem a sötét szobában. Fogalmam sem volt mi ébresztett fel, de ez volt már a harmadik alakalom az este, és kezdett nagyon elegem lenni. Valamiért egyszerűen képtelen voltam normálisan elaludni. Lerúgtam magamról a takarót, és halkan kiosontam a konyhába. Nem akartam felébreszteni Christ. Kivettem egy poharat a szekrényből, és csaphoz mentem, hogy vizet engedjek bele, amikor rájöttem. Villámcsapásként ért a felismerés, és már értettem, miért aludtam olyan nyugtalanul. Nem találtam Amy-t! Így visszagondolva már akkor sem volt a lakásban, amikor megérkeztem, ami viszont több mint furcsa. Az utóbbi hónapokban, olyan szintű szimbiózisban éltünk, hogy Amy egy percre sem hagyta el a házat. Abban sem voltam biztos, képes lenne-e rá egyáltalán. A legtöbb szellem helyhez van kötve, és nem mehet onnan sehova. Néha vannak vándorló kísértetetek, de szinte biztos voltam benne, hogy Amy az előbbi kategóriába tartozik.

 - Amy, hol vagy? – suttogtam bele a konyha csöndjébe, de nem érkezett válasz a hívásomra. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam kitágítani az érzékeimet, de sehol sem találtam a szellememet, csak a harmadik szomszédban mozdult valami válaszként az energiámra, de az egészen biztosan nem Amy volt. Nyugtalanított, hogy nem felel, és hogy semmilyen módon nem tudom elérni őt. Már annyira megszoktam, hogy mindig itt van körülöttem, hogy most szabályszerűen éreztem a hiányát.

  Eddig minden lakásban volt szellem, amiben csak laktam. Nem tudom, én vonzom-e a holtlelkeket, vagy fordítva, de az tény, hogy mindig megtaláljuk egymást. Volt már dolgom kevésbé kedves, és sokkal kevésbé alkalmazkodó kísértettekkel is, de állíthatom, hogy eddig Amy bizonyult a legjobb „lakótársnak”. Most pedig egyszerűen eltűnt. Ez nem volt normális. A szellemek nem tűnnek el csak úgy! Sikerült annyira belelovalnom magam a dologba, hogy a kelleténél erősebben csaptam le a poharat az asztalra. A víz kiloccsant, teljesen eláztatva a terítőt, Christian pedig horkanva ébredt. A pult szélének támaszkodtam, lehunytam a szemem, és igyekeztem megnyugodni. Néhány pillanat múlva meghallottam Chris lépteit, de még akkor sem néztem fel, mikor megállt az ajtóban. Karba fonta a kezét, és a félfának támaszkodott.

 - Miért nem alszol? – kérdezte álomtól rekedtes hangon.

Hosszan kifújtam a levegőt, és kiböktem:

 - Nem találom Amy-t.

 - És? – vonta meg a vállát.

 - Itt kellene lenni – néztem rá, és ellöktem magam a pulttól.

 - Biztos elment bulizni egyet – próbált poénkodni, de jelenleg nem kifejezetten tudtam értékelni a humorát.

 - Ez nem vicc – szóltam rá – A szellemek nem tűnnek el csak úgy.

 - De Amy még sincs itt – következtette ki, fantasztikus logikával, és megdörzsölte a szemét. – És ez mit is jelent nekünk?

Már egy ideje szöget ütött a fejemben a gondolat, de elhessegettem, mondván, hogy ki tehette volna meg anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna. De nem találtam más magyarázatot. Márpedig, ha tényleg az történt, amire gondolok, itt bizony nagy bajok lesznek. Mert ha kiderítem, az illetőnek nagyon csúnya percekben lesz része. Másrészről viszont, ki és miért csinálna ilyet? Amy a légynek sem ártott, rajtam kívül senki nem látta, senki sem tudta, hogy egyáltalán itt van.

 - Azt jelenti – mondtam ki, válaszolva bátyám kérdésére – hogy Amy-t valaki elűzte.

 - És? – pislogott álmosan, én nem úgy tűnt, mintha túlságosan megrázta volna a feltételezésem.

 - Nem érted? Ha valaki elűzte Amy-t, akkor valahogy sikerült bejutni a lakásba. Ezt pedig csak akkor tudta megtenni, mikor mindketten távol voltunk. – Még mindig nem tűnt úgy, hogy sokat felfog a mondókámból, de azért folytattam – Ráadásul rajtam kívül senki nem tudta, hogy Amy egyáltalán itt lakik – csóváltam meg a fejem, és hirtelen beugrott. Philip. Philip volt az egyetlen, aki nálunk járt, és aki látta Amy-t. Nem túl erős, de annyi azért benne is van, hogy egy jóindulatú szellemet el tudjon űzni. Elöntött a harag. Mégis hogy képzelte ezt?

  Chris is levehetett valamit az arcomról, mert megkérdezte:

 - Tudod, ki volt az?

 - Igen, tudom – bólintottam elszántan – És nem fogja megköszönni, amit ezért tőlem kapni fog.

A szobámba csörtettem, és bemásztam a gardróbba. Már félig felhúztam a farmerem, mikor Chris utolért.

 - Te meg hová készülsz? – vonta fel a szemöldökét.

 - Megyek, és kitekerem valakinek a nyakát – morogtam, de bátyám mellém lépett, és kicsavarta a kezemből a pulcsimat.

 - Tisztában vagy vele, hogy hajnali négy óra van? – nézett rám megrovón, mint apuka az engedetlen kiskölyökre. – Nem mész sehová. Reggel megnyuvaszthatod az illetőt, sőt én is szívesen veled megyek, de most ki nem teszed a lábadat a házból.

Farkasszemet néztünk, végül felsóhajtottam. Sajnos be kellett látnom, hogy igaza van. Bármennyire is felháborított, ami történt, nem tehettem meg, hogy most azonnal rohanok, és véres elégtételt veszek. Főleg, mert fogalmam sem volt róla, hol is lakik Philip tulajdonképpen. Reggel bemegyek a céghez, és akkor isten irgalmazzon neki, de jelenleg nem tehettem semmit.

 - Jó – mondtam ki végül kelletlenül – Várok reggelig.

Chris bólintott, aztán visszaadta a pulcsimat, és kiment a nappaliba. Lehuppantam az ágyra, és egyre csak az járt a fejemben, miért tett Philip ilyet. Talán hülyeségnek tűnik, de hiányzott Amy. Valahogy üresebbnek tűnt a lakás, attól, hogy többé már nem volt itt. Végig dőltem az ágyon, de még sokáig nem bírtam elaludni. Olyan öt óra körül győzött a fáradság, de addig jobbára csak feküdtem, és bámultam a plafont.

  Az órát hétre állítottam be, de már félkor felébredtem és képtelen voltam visszaaludni. Beosontam a fürdőbe, és lezuhanyoztam, majd a tükörbe nézve rá kellett jönnöm, hogy kegyetlenül elaludtam a hajamat. Legközelebb mindenképpen meg kell szárítanom mielőtt lefekszem. De most nem volt érkezésem újra bevizezni, és beszárítani. Inkább gyorsan összefogtam, és amíg a kávét készítettem, Chris is felébredt. Ásítozva tántorgott ki a konyhába, én meg a kezébe nyomtam egy bögrét.

 - Kösz – motyogta, és lehuppant az egyik székre.

Nem válaszoltam, csak visszamentem a szobámba. Sötétkék farmert, fehér felsőt és szürke pulcsit húztam. Mikor visszaértem a konyhába, bátyám még mindig ugyanúgy ült, kezében a még mindig teli bögre, és meredten bámult ki az ablakon.

 - Ha tényleg velem akarsz jönni, akkor szedd össze magad, mert 10perc és indulok – jegyeztem meg, de nem nézett rám. Felsóhajtottam, oda léptem hozzá, és letérdeltem elé. Erre végre el tudott szakadni az ablaktól. – Mi a baj? – kérdeztem gyengéden, mire csak halványan elmosolyodott, megsimogatta az arcomat és felállt.

 - Semmi – sóhajtotta, és a fürdő felé vette az irányt. – Az új lakáskulcs az előszobaszekrényen van – szólt még ki, és hallottam, hogy megengedi a vizet.

 - Tényleg, hogy tudtad ilyen gyorsan megcsináltatni? – Feltápászkodtam a földről, és belekortyoltam az érintetlen kávéjába. Utána mentem, és megálltam az ajtóban.

 - Egy haverom kisegített – válaszolta szűkszavúan, én meg felemeltem a kezem.

 - Igaz is, addig jó nekem, amíg nem tudom.

Csak vállat vont. Tehát jól gondoltam, az a bizonyos haver, nem éppen tisztességes munkával keresi a kenyerét. Nekem ugyan mindegy, amíg a legközelebbi eresztéssel nem az én lakásomat akarja kirabolni.

  A következő tizenöt perc azzal telt, hogy megpróbáltam Christ kirugdosni a fürdőből, és rávenni, hogy induljunk már el végre. Végül megelégeltem az értelmetlen szópárbajt, kaptam a kulcsaimat, és lekocogtam a kocsihoz. Már éppen beindítottam a motort, amikor Chris kegyeskedett végre levonszolni a seggét, és durcás fejjel beült mellém, az anyósülésre.

 - Ha megkérhetnélek, ne mászkálj ki egyedül az utcára – morogta, miközben kihajtottam a parkolóból.

 - Úgy sem kísérgethetsz folyton mindenhová – csóváltam meg a fejem, de a kezem akaratlanul is végigsimított a tarkómon húzódó kötésen. Nem sokon múlott a tegnapi nap.

 - Dehogynem – jelentette ki határozottan – mostantól nem mehetsz nélkülem sehová.

 - Nincs szükségem testőrre – vettem ellen, de nem hagyta magát lerázni.

 - Aha, tegnap is klasszul sikerült megvédeni magad.

Erről nem óhajtottam vitát nyitni. Mázlim volt, hogy a névtelen srác nem akart megölni. Ha meg akart volna, már rég halott lennék. Tegnap nem éreztem meg magamban Christian földöntúli erejét, olyan voltam, mint bármelyik gyenge ember, és nem tehettem semmit a vérfarkas ellen. Nem ártana valami értelmes magyarázatot találni, erre a hirtelen jött erő-transzport dologra, mert ha egyszer jön, egyszer meg nem, és teszem azt, pont akkor nem, amikor szükségem lenne rá, akkor aztán vastagon ki vagyok vele segítve.

 - Bocs, nem akartam szenya lenni – mentegetőzött Chris, félreértve hosszú hallgatásomat.

 - Nem sértődtem meg – feleltem kitérően, és néhány perc múlva be is kanyarodtunk a zsákutcába, ahol az iroda állt. Leállítottam a motort, hátradőltem az ülésen, és próbáltam valahogy megemészteni a nyugtalan kísértetek rám nehezedő energiáit. Most sokkal jobban nyüzsögtek, mint tegnap, valami miatt nagyon izgatottnak tűntek, ami megötszörözte a kibocsátott energiáik mennyiségét. Én meg úgy éreztem, mindjárt belefulladok a sok paraaktivitásba.

 - Na? Bemegyünk? – nézett rám Chris, aki láthatóan semmit nem érzékelt az egészből.

Nagyot nyeltem, és bólintottam.

 - Persze.

Kiszálltam, és bevágtam az ajtót, majd nagy léptekkel megindultam a bejárat felé. Próbáltam nem tudomást venni a körülöttem nyüzsgő szellemekről, de ez nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek hangzik. Szinte fuldokoltam a jelenlétüktől, és hiába próbáltam lerázni őket, rám tapadtak, hogy levegőt is alig kaptam. Felrántottam az ajtót, és szinte futva estem be az előtérbe. Zihálva támaszkodtam neki a hűvös csempéjű falnak, és lehunytam a szemem. Itt bent már tisztábbnak tűnt a levegő, megint tudtam lélegezni. Újra nyílt az ajtó. Chris belépett, és lassan becsukta, majd furcsálkodva rám pillantott.

 - Minden rendben?

Csak bólintottam, még nem bíztam a hangomban. Mégis mi történhetett, amitől így megbolydultak a lelkek? Ilyesmi nem történik ok nélkül. Itt bizony valami gáz van.

 - Nahát, nahát, kit látnak szemeim – hallatszott egy ismerős hang, majd a következő pillanatban Josh bukkant fel a lépcső tetején. – Szia vöröske. – Lejjebb jött néhány fokot, és csak ekkor vette észre Christ, aki most nagyon csúnyán nézett vissza rá. Azt hiszem, nem tetszett neki, hogy a srác csak úgy „levöröskézett”. Nekem sem tetszett.

 - Mi történt a szellemekkel? – szegeztem neki a kérdést, és elléptem a faltól. Köszönni valahogy elfelejtettem.

 - Hogy érted? – kérdezett vissza és próbált közönyösnek látszani, de védekezően csengett a hangja.

 - Te is pontosan tudod – néztem a szemébe határozottan. Ezt nem fogják tudni elsumákolni. – Nyugtalanok, rémültek – minden szónál közelebb léptem hozzá, mire megtorpant. Addig mentem, míg már a lépcső aljából néztem fel rá. – Mi történt?

 - Miért jöttél? – óvatos volt a hangja, ahogy ezt kérdezte, és a fölényes hangsúly közben valahol elmaradt.

 - Válaszolj a kérdésemre – ráztam meg a fejem. Nem csípem, ha valaki kérdéssel felel kérdésre. Ideges leszek tőle.

 - Addig nem, amíg te nem válaszolsz az enyémre!

Farkasszemet néztünk. Tekintetem az övébe fúrtam, valami megrebbent a pillantása mélyén, és elpislogta magát. Ekkor leesett, hogy mi zavarhatja, reggel elfelejtkeztem a kontaklencséről. De most már mindegy.

 - Hol van Philip? – erre talán már hajlandó lesz értelmes választ adni. Már nyitotta a száját, de ebben a pillanatban Philip bukkant fel mögötte, és ahogy meglátott, fülig szaladt a szája. Na, majd mindjárt nem lesz ilyen virágos jókedve. Éreztem, hogy elsötétül az arcom, és felizzott a lelkemben a harag. Néhány percre kizökkentett az a rengeteg nyüzsgő szellem odakint, de most eszembe jutott, miért is vagyok itt tulajdonképpen. Mint a félhatos gyors, úgy robogtam el Josh mellett, és egyenesen lecövekeltem Philip előtt, aki talán vette a megugrott feszültségszintet, és csak meglepetten pislogott, de mielőtt megszólalhatott volna, a képébe másztam.

 - Ezt még is, hogy a fenébe képzelted? – indítottam ingerülten, megemeltem a hangom de nem kiabáltam. Még nem.

 - Miről…? – kezdte volna zavartan, de letorkoltam.

 - Hogy volt képed ehhez?! Amy velem élt, nem ártott senkinek, és semmi jogod nem voltam hagy csak úgy betörj a lakásomba és… - itt egy pillanatra elhallgattam, mert levegőt kellett vennem. Tudtam, hogy nem lett volna szabad ennyire kiakadnom, és talán ezt nem éppen így kellett volna előadni, de már valahogy nem érdekeltek az észérvek.

 - Álljunk meg egy pillanatra – használta ki lélegzetvételnyi szünetemet Philip – Amy? Amy, a szellemed? Mi történt vele? – nézett nagy szemekkel, ártatlanul. Ne engem akarjon hülyére venni!

 - Ne tégy úgy, mintha nem tudnád – sziszegtem, és ölni tudtam volna a tekintetemmel. Őszinte döbbenettel nézett a szemembe, mintha nem értené, mi is folyik itt tulajdonképpen.

 - Fogalmam sincs, miről beszélsz – csóválta a fejét.

 - Nem hiszek neked – szűrtem a szavakat a fogaim között.

 - Faith, talán higgadj le egy kicsit – kísérelt meg Chris visszafogni, de ettől csak még jobban elöntötte az agyamat a vörös köd. Ne akarjon engem nyugtatgatni, arra allergiás vagyok!

 - Te maradj ki ebből! – néztem rá összeszűkült szemekkel a vállam felett – Elűzted Amy-t, és még van képed azt mondani, hogy nem tudsz semmiről?! – fordultam vissza, a még mindig meglepetten ácsorgó Philip felé.

 - Esküszöm, hogy nem tudom, miről beszélsz – tárta szét a karját védekezően, és Josh feljebb lépett egy lépcsőfokot.

 - Beavatna valaki?

Villámló szemekkel fordultam felé.

 - Tegnap valaki betört a lakásomba, amíg mi Chrissel a rendőrségre mentünk, és elűzte a szellememet! – sziszegtem, és tekintetemet Philip értetlen pillantásába fúrtam.

 - Akárki megtehetett – csóválta a fejét Josh – ráadásul…

 - Nem – vágtam a szavába ingerülten. Ne próbálja még mentegetni is! – Senki más nem tehette, ugyanis Philipen kívül senki más nem tudta, hogy Amy a lakásban lakik. Philipen kívül senki más nem érzékelte a jelenlétét.

 - Ha hagynád, hogy befejezzem – emelte fel a hangját már Josh is – akkor elmondhatnám, hogy Philip már csak azért sem tehette, mert tegnap egész végig itt volt bent! Utána is nézhetsz, ha nekem nem hiszel.

Összeszűkült szemekkel néztem az arcába, és azt hiszem, messziről ordított rólam, hogy egy szavát sem hiszem. Nem akartam hinni. Eddig annyira biztos voltam benne, hogy Philip tette, de most kezdett megérni bennem a gondolat, hogyha nem ő volt, akkor ki más űzte volna el Amy-t? Valaki más, akit nem ismerek? De ha ez így van, akkor ki lehetett az? És honnan tudhatott Amy-ről? És ami még fontosabb: hogyan jutott be a lakásomba? Honnan tudta meg a címemet? Idegesen lekaptam a tekintetem Josh arcáról, és a mély levegőt vettem. Gondolkodni próbáltam. Ez már nem egyszerűen csak felháborító volt, hanem ijesztő. Olyan ember járt a lakásomban, akit nem ismerek, de aki kommunikálni képes a halottakkal. Ezerrel járt az agyam, végig pörgettem magamban az ismerőseim névsorát, de hiába, mert senkit nem jutott eszembe, aki képes lenne erre. Néhány barátom ugyan érzékeli a természetfelettit, de ők nem jártak nálam, az utóbbi fél évben, és egyikük sem képes szellemet űzni, vagy idézni. Akárhogy is forgattam a dolgot, nem maradt más magyarázat. Ha nem Philip űzte el Amy-t, akkor valaki olyan tette, akit nem ismerek.

  A gondolataim nyílván az arcomra is kiültek, mert Chris mellém lépett és a karomra tette a kezét.

 - Mi az? Mire gondolsz?

Merengve csóváltam meg a fejem, mikor pedig végre kiszakadtam az elmélkedésből, és újra Philip-re pillantottam, mélységesen elszégyelltem magam. Ide csörtettem, megvádoltam, közben pedig fogalma sem volt az egészről. De végül is logikusnak tűnt az elméletem, hiszen ki másra gondolhattam volna? Na jó, ezzel valószínűleg senkit sem tudnék megetetni. Nem erősségem a bocsánatkérés, de bunkó voltam, még ha nehezen is ismerem be. Felsóhajtottam, és végül csak kinyögtem:

 - Sajnálom.

De ő csak legyintett.

 - Ne is törődj vele. Én is biztosan ideges lettem volna a helyedben – mosolygott rám halványan, bár nemi fenntartással fogadta hirtelen jött hangulatváltozásomat.

 - Tényleg ne haragudj – mentegetőztem – hülye vagyok. – Na, ezt egyikük sem cáfolhatta, így hát hallgattunk egy sort. De most, hogy így lehiggadtam, már volt kapacitásom más dolgokra koncentrálni. Név szerint a megbolydult szellemek tömkelegére, akik mind az épület körül cikáztak. – Most, hogy ezt így megbeszéltük, elmondaná valaki, mi történt a szellemekkel? – törtem meg végül a kínos hallgatást. A két srác összenézett, és úgy tűnt, nem igazán van ínyükre a témaváltás.

 - Mi történt volna? – kérdezte Philip óvatosan, bízva benne, hogy a mai nap már többször nem fogok a torkának ugrani. Hát, ha ebben reménykedett, akkor bizony csúnyán mellényúlt.

 - Na, ne zanzásíts! – néztem nagyon keményen a szemébe. Most már végre biztos lehettem benne, hogy tényleg elhallgatnak valamit. Jó volt végre ismét az erkölcsi magaslaton trónolni. – Olyan idegesek, hogy szinte levegőt sem kapok tőlük. Ilyen nem történik ok nélkül.

Lapos oldalpillantásokat váltottak, de egyikük sem akarata kinyögni, hogy mi a kénköves isten haragja folyik itt. Én pedig megint kezdtem szépen elveszíteni a türelmemet. Valami Chris-nek is leeshetett, mert a fülemhez hajolt és belesúgta:

 - Gyere, menjünk innen. Ez már az ő dolguk – Rápillantottam, de csak folytatta – Ne ártsuk bele magunkat.

Hogy ne ártsuk…?

 - A tegnapiak után talán nekem is van ehhez némi közöm – feleltem a szemébe nézve, és nem halkítottam le a hangomat. Akartam, hogy a két srác is hallja.

De nem úgy tűnt, mintha túlságosan mardosná őket a bűntudat. Philip esetleg kellemetlenül érezte magát, de Josh arca teljesen zárkózott volt. Azt gondolták, hogy nem az én dolgom, és talán igazuk is volt. Lehet, hogy addig jobb nekem, amíg nem tudom. De egyszerűen képtelen voltam figyelmen kívül hagyni ennyi kétségbeesetten bolyongó szellemet, nem tudtam csak úgy átsiklani felette. Talán azért van, mert túlságosan is élesek az érzékelőim, vagy egyszerűen csak ilyen mindenlében-kanál típus vagyok, fene se tudja. Szívesebben gondoltam, hogy az előbbi. De hát nem muszáj nekik bármit is mondaniuk. Ha titkolózni akarnak, csak tessék. Én máshogyan is megtudhatom, amit akarok, még pedig úgy, hogy egyenesen az illetékesektől kérdezem. Sarkon fordultam, lekocogtam a lépcsőn, és az ajtó felé indultam. Josh-nak esett le legelőször, hogy mire készülök, utánam kiáltott, de nem voltam hajlandó megállni. Kiléptem az épületből, lehunytam a szemem, és felnyitottam a zsilipet, ami a halottak világához kapcsol. Nem kellett sok, hogy azonnal körém gyűljenek.

 - Mondjátok el, mi történt itt – suttogtam gondolatban, és az egyik, egy fiatal nő, már ki is vált a többi közül.

Éreztem, ahogy körülöttem kering, a hajamat felborzolta a belőle áradó energia, aztán vetíteni kezdte a képeket. Sötétség, kavargó energiafelleg. Egy sötét árny, amely úgy telepszik az épületre, mintha egészben akarná lenyelni. Mintha egy óriási gomolygó füstkupac, amit csak akkor látsz, ha egy kísértet szemével nézed. Mert a szellemek félig ezt a mindent elemésztő, sötét erőt, rettegnek tőle, mert ha túl közel kerülnek hozzá, felemészti őket. Észrevette, hogy őt nézem, felém fordult. Nem láttam az arcát, de éreztem, hogy engem néz. Egy pillanatra mintha meglepődött volna, aztán kíméletlenül megküldte a benne cirkuláló energiákat, én meg úgy éreztem, mintha kalapáccsal vertek volna a szemem közé. Megtántorodtam, és levegő után kaptam. Kinyitottam a szemem, és néhány percig csak dermedten álltam és úgy bámultam az épület falait, mintha még mindig látnám a rátapadt sötét árnyat. A döbbenettől dermedten fordultam meg, és néhány percig csak tátogtam, mert nem bírtam megszólalni. A fiúk időközben leszivárogtak a lépcsőről. Chris, mellém lépett, de Josh és Philip igen bölcsen megtartotta a háromszor három lépés távolságot. Hogy a fenébe gondolhatták, hogy nem fogom észrevenni? Mit képzeltek? Hogy annyira amatőr vagyok, hogy egy ilyen lényt nem veszek észre? Nagy levegőt vettem, és mikor már úgy éreztem, meg tudok szólalni, kinyögtem:

 - Mégis a tetves franc ez az izé? – szaladt ki nem éppen a legszalonképesebb verzió a számon, de perpillanat nem futotta cizelláltabb megfogalmazásra.

Már megint csak egymásra pislogtak, nekem meg eldurrant az agyam. Kirántottam a kezem Chrisséből és elcsörtettem mellettük. Már a lépcső felénél jártam, mikor Josh utánam kiáltott:

 - Te meg mégis hová mész?!

 - Nathalie-hoz – vetettem oda, de hátra sem pillantottam – Ő talán majd hajlandó lesz értelmes válaszokat adni.

 - Nincs fent – szólt utánam Philip, és furcsán csengett a hangja.

Visszafordultam és lenéztem rájuk.

 - Miért, akkor hol van?

 - Az alaksorban. Éppen a védővarázslatot próbálja összeütni – felelte Josh, és elhúzta a száját.

A védő-micsodát? A szemöldököm a homlokom közepére szaladt. Hogyhogy nem láttam már azonnal…

 - Ő egy boszorkány – szaladt ki a számon, felismerésem eredménye.

 A fenébe, miért nem vettem észre? Általában azonnal felismerem, hogy ha egy ember más, mint a többi. Egyszerűen csak kiszúrom a tömegből. Nem tudom hogyan, ez is csak valami ikszedik érzék, amivel meg kellett tanulnom együtt élni. Kiskorom óta látom az emberek auráját, de azokét, akik érzékenyek a paraaktivitásra, mintha röntgenszemüveggel figyelném. Olyan, mintha szikrázna körülöttük a levegő. Képtelen vagyok nem észrevenni. És az, hogy Nathalien nem szúrtam ki azonnal, nagyon idegesített.

 - Igen, az – felelte Josh, de nem látszott valami lelkesnek a ténytől. Rákérdezhettem volna, mire fel ez nagy ellentét a nővére és közte, de aztán inkább csomót kötöttem a nyelvemre. A családi vitáik igazán nem tartoznak rám. Van nekem épp elég nyűgöm a saját famíliámmal, nem szükséges mások magánéletébe is belemásznom.

 - Utoljára kérdezem meg, és most választ várok – jelentettem ki, megalkuvást nem tűrve. Kezdett baromira fusztrálni, hogy ilyen féltékenyen őrzik a kis titkaikat. – Mi a fene az a lény, ami az épületen terpeszkedik?

Nagy csend. Aztán végül Philip nagy levegőt vett és megszólalt:

 - Démon.

 - Mi van? – kérdeztem vissza, és valószínűleg nem nyújtottam épp a legintelligensebb formámat, ahogy az állam nagyot koppant a lépcső kövén.

 - Jól hallottad.

Démon. Hát ez egyszerűen fantasztikus. Ha azt mondom, keveset tudok a démonokról, akkor enyhén szólva is finoman fogalmaztam. Hallani már persze hallottam róluk, de szerencsére még eggyel sem futottam össze. Őszintén, nem bántam volna, ha ez továbbra is így marad. A démonok nem a szellemvilág részei, ebből kifolyólag, halovány fogalmam sem volt róla, hogyan lehet egy ilyen lényt ártalmatlanná tenni. Ők nem szellemek. Annyit tudtam csak róluk, hogy átkok, rossz benyomások keltik őket életre, de csak úgy egyszerűen is felbukkanhatnak, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül. Mások szerint a gonosz evilági megtestesülései, akik képesek halálra szipolyozni egy embert. Ebben nagyon hasonlóak a lidércekhez, de amíg a lidércek szellemekből keletkeznek, a démonokat, tudomásom szerint nem lehet semmiféle földi dologhoz kötni. Nem tartoznak sem az elő, sem a halotti világhoz, és éppen ez volt a baj. A kísértetekkel nincs gond, azokkal jó vagyok, velük tudok kommunikálni, na de egy démon? Hát, az már nem az én asztalom.

 - Hát, – csóváltam meg a fejem – akkor tiétek a terep srácok. Én az égvilágon semmit sem tudok a démonokról.

Philip megütközve nézett rám. Azt hiszem, azt várta, hogy rávágom: „Persze, semmi gond! A kisujjamból is kirázom!” De ha egyszer nem ez volt az igazság? Mégsem hazudhatom, hogy tudom, mit kell kezdeni velük, amikor valójában fogalmam sincs. Joshnak ellenben gúnyos félmosoly játszott a szája sarkában.

 - Nocsak, talán mégsem vagy mindenben olyan tökéletes – hallatszott a hangján, hogy most baromi elégedett magával.

 - Soha nem is állítottam, hogy mindenben tökéletes lennék – feleltem rezignáltan és álltam a pillantását – Teljesen felesleges túráztatnod magad. Akkor is megmentettem tegnap a segged, ha tetszik, ha nem – igazából ezt soha nem terveztem az orruk alá dörgölni, de Josh már kezdett kihozni a béketűrésemből. Soha nem voltam a piti kis visszavágások híve, de nem hagyott más lehetőséget. Úgy tűnt a találat bement, mert megrándult az arca, és sértetten karba fonta a kezét.

 - Lekísérlek Nathalie-hoz – szólalt meg gyorsan Philip, mire lekaptam a szemem Josh arcáról, és ránéztem. – Együtt talán kitaláltok valamit.

 - Nem vicceltem, mikor azt mondtam, hogy halvány gőzöm sincs a démonokról – ráztam meg a fejem. – Tényleg nem tudom, hogy mit kell velük csinálni. Nem hiszem, hogy sokra mennétek velem.

 - Akkor menj haza – fakadt ki Josh dühödten – Semmi szükségünk rád!

 - Josh, elég! – szólt rá Philip, szokatlanul élesen. Én legalábbis még soha nem hallottam így beszélni senkivel. Josh már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de aztán meggondolta magát. Rám nézett, aztán megvető pillantást lövellt Philip felé, sarkon fordult, és felcsörtetett az elmetere. Egy darabig csak bámultam utána. Ez meg mi a fene volt? de inkább nem kérdeztem rá. Talán addig jobb nekem, ameddig nem tudom. Philip sem óhajtott magyarázkodni, csak megrázta a fejét, aztán elindult lefelé a lépcsőn. Én meg mi mást tehettem volna, követtem, nyomomban Chrissel, akinek egyre jobban nem tetszett ez a banda. Láttam az arcán. A tekintete egyre jobban elborult, ahogy a kibontakozó konfliktust figyelte, és a két srác sem lopta be magát igazán a szívébe. Hát nem is csodáltam.

  Amíg ezen gondolkoztam, megérkeztünk egy vasajtóhoz, ami mögött takarító szerektől kezdve bármi lehetett. Philip halkan bekopogott, de nem érkezett válasz.

 - Nathalie, bejöhetünk?

 - Nem! – érkezett tompán a nem éppen barátságos válasz odabentről. Chrissel összenéztünk, de egyikünk sem mondott semmit. Nem kellettek szavak, hogy értelmezzem az arckifejezését. Menni akart. Valójában én is, de mégis maradnom kellett. Nem mintha annyira vágytam volna démonokkal hadakozni, de ha már egyszer itt vagyok, nem fogok elmenni válaszok nélkül. Elléptem Philip mellett, és én is bedörömböltem.

 - Faith Donovan vagyok. Azt hiszem, némi magyarázattal tartozik!

Csend. Már azt hittem nem is fog válaszolni, mikor csikorogva fordult a kulcs a zárban, és nehezen nyikordulva kinyílt az ajtó. Nathalie Davis épp úgy nézett ki mint tegnap, leszámítva, hogy zöld szemei alatt most fekete karikák ültek, nem aludhatott túl sokat. A háta mögül kiszűrődő narancsos fény árnyékokat vetett az arcára, és idősebbnek mutatta. Gyertyák fénye táncolt a falakon, a földön körben homályos ábrákat vettem észre, de mielőtt jobban megnézhettem volna, Nathalie elállta az utamat.

 - Miért jöttél Faith? – kérdezte, koránt sem olyan szívélyesen, mint tegnap. Valami megváltozott, csak még nem sikerült rájönnöm, hogy mi.

Összenéztünk Philippel, aztán úgy döntöttem, nem fogok mesedélutánt tartani. Ahogy elnéztem a nő fáradt szemeit, ő sem lett volna vevő hosszabb volumenű magyarázkodásra.

 - Az most hosszú, ráadásul nincs is túl sok értelme – választottam a rövidített verziót – A lényeg inkább az, hogyan akarsz elbánni a démonnal.

 - Honnan tudsz róla? – kérdezte és a szeme összeszűkült.

Megvontam a vállam.

 - A fiúk mondták el, miután rákérdeztem.

Igazából ebbe sem szerettem volna belemenni, de Nathalie nem szarozott sokat. Karon fogott, behúzott magával, és a két fiú orrára csukta az ajtót. Hallottam, hogy Chris felmordul odakint, és hang nem emberi torokból jött. Hajaj, kezd ideges lenni. Mit ne mondjak, én is kezdtem. Kirántottam a kezem Nathaliéből és a falig hátráltam. De mielőtt még megkérdezhettem volna, mégis mi a fenét képzel, megéreztem. A gyomorom öklömnyi csomóba rándult, a testemet átjárta a rettenetes hideg, hogy néhány másodpercig levegőt sem kaptam. Súlyosan, vastagon ült rám a rettegés, úgy éreztem agyon nyom. Megpróbáltam egyenletesen lélegezni, de nem segített. Remegni kezdtem, és abba sem bírtam hagyni. Mi a fene történik velem? Lehunytam a szemem, és a szívverésemre koncentráltam, hallgattam a vér áramlását a fülemben, és egész addig nem mozdultam, amíg nem voltam ura a testemnek, és biztos nem voltam benne, hogy nem fogok összecsuklani. Akkor kinyitottam a szemem, és Nathalie-re meredtem. Ő is legalább olyan megviseltnek látszott, mint ahogy én is éreztem magam. A falnak támaszkodott és sápadtan, lázasan csillogó szemekkel nézett rám.

 - Szóval te is érzed – szólalt meg rekedtes hangon, és olyan nagyot nyelt, hogy még én is hallottam.

 - De mi ez? – nyögtem ki, és a falnak támaszkodtam. Nem venné ki jól magát, ha összezuhannék, mint a vajas piskóta.

 - A démon, mi más?

 - Még soha nem találkoztam démonnal – ráztam a fejem. A fenébe, igaza volt Christiannak, már az elején el kellett volna húznunk innen a csíkot. De most már késő bánat.

 - Az lehet, de mégis érzed őket. Josh is érzi. De Philip nem.

 - Philip még egy lidércet is képtelen érzékelni.

 - Tudom – sütötte le a szemét, mintha legalábbis az ő hibája lenne.

 - Akkor mit keres itt egyáltalán? – vágtam a szemébe. Rám nézett. Zavarban volt, de látszott rajta, hogy nem bánja, amiért Philipet felvette. Igazából nekem ehhez nem is volt semmi közöm. Nem az én életemmel játszik, addig meg nem érdekel. Engem csak az érdekelt, hogy minél hamarabb haza keveredjek, és lehetőség szerint, soha az életben ne találkozzam velük többet.

 - Segíts nekem – engedte el a kérdésemet a füle mellett.

Kezdett felmenni az agyvizem.

 - Itt mindenki a fülén ült, mikor azt mondtam, hogy nem értek a démonokhoz? – fakadtam ki, mert már kezdett vastagon elegem lenni ebből az egészből. – Fogalmam sincs, hogyan kell démont űzni!

 - Josh elmondta, hogy tegnap egyesítettétek az erőiteket – mondta, én meg nem értettem, hogy a fenébe jön ez most ide.

 - Igen, így van – fontam karba fusztráltan a kezem – De mi köze ennek a mostani szituhoz?

Felsóhajtott, leült a földre a gyertyák, meg az ábrák szegélyezte kör mellé és fáradtan felnézett rám.

 - Faith, elhiszem, hogy nem bízol bennünk, és meg is értem. Nincs rá semmi okod, hogy itt légy, ezt is aláírom. De ez a démon túl erős, és egyedül semmit sem tudok kezdeni vele. Mire idehívok egy másik boszorkányt, már túl késő lesz. Érzem, ahogy növekszik, és egyre erősebb lesz – megdörzsölte a szemét, és idegesen a hajába túrt – Ideiglenes védelmi bűbájt szórtam az épület köré, de ez nem tartós és egyre vékonyodik. Ne akard megtudni, mi történik, ha az a lény beszabadul ide.

Nem akartam hinni neki. El akartam küldeni a fenébe, hogy oldja meg a problémáit úgy, ahogy tudja. Ehelyett lehunytam a szemem és megkérdeztem:

 - Mire gondoltál?

 - Egyesítsétek megint a hatalmatokat Josh-sal – Na, ez a csaj sem szívbajos. Csak így bele a közepébe.

 - De egyikünk sem ért a démonokhoz – csóváltam meg a fejem – Akkor meg úgy sem használna.

 - De igen – vágta rá olyan intenzitással, hogy összerezzentem – ha közben körétek rajzolom a védőkört.

 - Nem igazán értem – feleltem őszintén, mert tényleg nem láttam a dolog lényegét. Ez a lény nem szellem, én pedig nem tudok semmit a démonokról. Attól, hogy a védőkört egy boszorkány rajzolja, még nem biztos, hogy sikerülni fog. Sőt. Valójában kizárt dolognak tartottam, hogy működjön. A gyertyák táncoló lángocskáit néztem, tucatnyi kis fénypont vidáman lobogott a kör széle mentén. Egy viaszcsepp csordult végig, egy vastag fehér gyertya oldalán. Mély levegőt vettem, és lassan, nagyon lassan kifújtam. Végül is, mi baj történhet, ha megpróbálom? Inkább nem is akartam belegondolni. Nem akartam tudni, mennyire veszélyes, mert akkor lehet, hogy hagytam volna a francba az egészet. Megcsóváltam a fejem.

 - Jól van – mondtam ki, szinte vontatottan – Próbáljuk meg. Már, persze, ha elő tudod keríteni az öcsédet.

Megütközve meredt rám.

 - Miért, hol van?

Vállat vontam.

 - Fogalmam sincs. Talán valahol az emeleten.

Felsóhajtott és feltápászkodott a földről.

- Megkeresem. Te addig beszélj a bátyáddal – nézett vissza még az ajtóból, a keze a kilincsen volt. – Nem hiszem, hogy okos dolog lenne itt maradnia.

 - Én meg nem hinném, hogy hajlandó lenne elmenni – ráztam meg a fejem. Nem, Chris egészen biztosan maradni akar majd. És hogy őszinte legyek, én is nyugodtabb lettem volna, ha legalább egy olyan ember tartózkodik az épületben, aki biztosan nem akar rosszat nekem.

 - Az ő érdekében, jobb lenne, ha nem lenni itt, ha a démon feldühödik – nézett nagyon komolyan a szemembe – Egy démon képes rá, hogy átalakulásra kényszerítsen egy vérfarkast, már pedig ha kikényszerítik, az igen fájdalmas tud lenni. Ne akard, hogy a bátyád is megtapasztalja.

Azt hiszem, sehogyan sem tudtam volna elrejteni a megdöbbenést, ami kiült az arcomra.

 - De honnan… - kezdtem volna, de a csak elmosolyodott. Az én ízlésemhez képest túlságosan is lekezelően görbült a szája.

 - Egy boszorkány tudja az ilyesmit – résnyire nyitotta az ajtót. – Megyek és előkerítem Josh-t.

Kilépett és behúzta maga után az ajtót. Hallottam, hogy odakint vált egy pár szór Philippel, aztán elment, hogy megkeresse a duzzogó Josh-t.

   Ez hihetetlen, már megint mibe ártottam bele magam? Miért nincs nekem egy csöpp eszem? Ha lenne, már régen nem lennék itt. De nincs! Mert nekem mindig feszegetni kell a dolgokat, mindig bele kell szólnom abba, amihez semmi közöm sincs, csak hogy lássam, képes vagyok-e rá. Utálom, hogy ilyen minden-lében-kanál vagyok! Mert most is, csak annyit kellett volna mondanom, hogy nem akarom megcsinálni, és már rég a kocsiban ülhetnék, és haza felé autókázhatnék. Nem kéne, hogy többé közöm legyen hozzájuk. Elfelejthetném az egészet és visszamehetnék a nyugis kis életembe… Ahol mellesleg egy őrült vérfarkas vadászik rám és a bátyámra. Semmi sem tökéletese. Az meg csak hab lenne a tortán, hogy mardosna a bűntudta, mert lehet, hogy tudtam volna segíteni, de meg sem próbáltam, mert berezeltem. A fene vigye el, hogy engem mindenre rá lehet beszélni! Annyira nem akarom a hőst játszani, de valahogy mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy rajtam múlik más emberek élete. Hogy mennyire gyűlölöm én ezt!

   Gondolataimból a vasajtó nyikorgása riasztott, a következő pillanatban pedig Chris lépett be a szűk kis szobába. Egy pillantással felmérte a terepet, a gyertyákkal, meg az ábrákkal, végül elém lépett és lenézett rám.

 - Na, mi lesz? – kérdezte halkan, de a szavai visszaverődtek a falakról.

 - Beleegyeztem, hogy segítek nekik – feleltem némi hezitálás után, de valahogy nem akaródzott a szemébe néznem. Pontosan tudtam, milyen arckifejezéssel néz rám, és azt most valahogy nem akartam látni.

 - Faith – szólalt meg nagy levegővel, indulatoktól karcos hangon – van fogalmad róla, hogy mit csinálsz? Nem tanultál a tegnapból? – Két kezét megtámasztotta a fejem mellett a falon – Meg is halhattál volna.

 - Tudom – néztem végre centikről az arcába. – Talán jobban is, mint te. De megkértek rá… és én nem hagyom őket cserben.

Mély levegőt vett és hosszan kifújta, a lélegzete végigszaladt az arcomon. A lángok visszfénye lobogott a szemében, ahogy tekintetét az enyémbe fúrta. Valamit láthatott az arcomon, mert hirtelen ellökte magát a faltól, és idegesen körbesétált a szobában, aztán megállt előttem.

 - A fenébe is Faithie, nem tartozol nekik semmivel – suttogta, és megcsóválta a fejét.

 - Tudom – odaléptem hozzá, és a karjára tettem a kezem. – De életem végéig bűntudatom lenne, ha most nem próbálnám meg.

Rám nézett, a szemében végtelen kétségbeeséssel.

 - Ezt soha nem fogom megérteni.

A kezem lehullott a karjáról, és éreztem, hogy a szememet átjárja a hidegség, tudtam, hogy nem fogja érteni. Annyira más, mint én. De nem vágtam a fejéhez, nem lett volna értelme. Hogyan is várhattam volna el tőle, hogy megértsen? Pedig ha magamba néztem, rá kellett jönnöm, hogy igenis elvártam volna. Hiszen a testvérem! Ha ő nem ért meg, akkor mástól hogyan kérhetném, hogy megtegye?

 - Haza kell menned – feleltem végül, mire megütközve kapta felém a fejét.

 - Dehogy megyek! – vágta rá reflexből, de nem hagytam, hogy tovább tiltakozzon.

 - Dehogyisnem! Nathalie azt mondta, rossz hatással lehet rád, ha démon ellenáll – közelebb léptem hozzá, mert azt akartam, hogy megértse milyen fontos ez, és ne ellenkezzen tovább. – Erővel kényszeríthet, hogy változz át, ami nem épp a legkellemesebb érzés. Szépen kérlek, menj haza.

Csak nézett rám, mintha azt próbálná kiszuggerálni belőlem, hogy kamuzom-e vagy sem. végül csak fusztráltan megrázta a fejét.

 - Nem hagylak itt. Tegnap is majdnem…

 - Minden rendben lesz – vágtam a szavába.

 - Na persze.

 - Figyelj, kérlek szépen most az egyszer hallgass rám. Menj haza, és amint végeztünk, felhívlak. Nem fogok még egyszer egyedül mászkálni az utcán, megígérem.

Nem hitt nekem. Láttam az arcán, de nem volt más választása, mint bíznia bennem, és azt tenni, amit mondok. Mert ez egyszer nem voltam hajlandó engedni. Haza fog menni és kész, mert nem bocsátanám meg magamnak, ha azért történne vele valami, mert engedtem a követelőzésének. Bár, ahogy ránéztem, ő is valami ilyesmire gondolhatott velem kapcsolatban.

 - Ha valami történik veled…

 - Nem fog! – jelentettem ki, és annyira jó lett volna, ha legalább a felét én is elhiszem annak, amit mondok. De nem ringattam magam hamis illúziókba. Reálisan kellett látnom a dolgokat, már pedig ebbe az is simán belefért, hogy talán a démon túl erős lesz, és még hárman is kevesek leszünk ahhoz, hogy megfékezzük. De éppen ezért kellett Chris-nek haza mennie. Nem kockáztathattam az ő életét is az idióta elveim miatt. Mert mit érnek a magasztos elvek, ha ezzel olyanokat sodrunk veszélybe, akiket szeretünk? Nem, ezt semmiképpen sem kockáztathattam meg.

Kopogtak. Mindketten felkaptuk a fejünket, de csak Nathalie volt az, Josh-sal a háta mögött.

 - Faith, sajnálom, hogy megzavarlak titeket, de sietnünk kell.

Csak bólintottam. Sietni, hát persze. Chrisre néztem, aki most visszafordult felém, magához húzott és a fülembe súgta:

 - Ha egy órán belül nem hívsz, visszajövök.

Elmosolyodtam, és megsimogattam az arcát.

 - Kösz.

Nem mosolygott vissza, csak gondterhelten megcsóválta a fejét, és ellépett Nathalie mellett. Még néhány másodpercig hallgattam a léptei dobogását, aztán nyílt a kinti üvegajtó és Chris kilépett az épületből.

Hirtelen ráébredtem, hogy mire is készülök, és a félelem átjárta minden porcikámat. Nathalie Josh-sal együtt belépett szobába, és a nő kulcsra zárta az ajtót.

 - Akkor kezdjük.

Csak bólintottam, mert nem bírtam megszólalni. Rajta.