2011. augusztus 31., szerda

Friss

A Lélektolvaj első fejezete a blogon olvasható:
1. fejezet
(katt)

2011. augusztus 30., kedd

Lélektolvaj a facebook-on

Bizony, haladni kell a korral, ezért megcsináltam az Ördögi Lélektolvaj facebook oldalát :)) Lehet nyomni a like-okat :)

Friss

A Lélektolvaj blogra felkerült a könyv első fejezete:
Prológus (katt)

2011. augusztus 29., hétfő

Kis közérdekű

Ördögi Lélektolvaj című könyvem apróbb részeit, és néhány fejezetét már külön bloggon teszem majd közzé, amelynek linkjét baloldalon találhatjátok, vagy ebben a bejegyzésben, a könyv címére kattintva :))
Mivel szeretnék a könyvnek egy saját életet élő oldalt, odaköltöztetem, és remélem, akit érdekel a történet, az a másik blogra is Liliannel tart :)

Legyetek rosszak :))


Ajánló

Örömmel közlöm, hogy Lélektestvér című könyvünknek saját, önálló blogot nyitottunk, ahol majd sok mindent megtudhattok a történetről, a szereplőkről, és a könyvvel kapcsolatos terveinkről :)
Akit érdekel, kattintson a linkre, bár a blog még a szerkesztés nagyon kezdeti fázisában leledzik :)


És az oldal: Lélektestvér

2011. augusztus 16., kedd

Szellemlátó - 10. fejezet


Fejcsóválva huppantam le az ágyra és ezerrel járt az agyam. Miért mehetett el Jay a rendőrségre? Akárhogy is forgattam a dolgot, az egésznek nem láttam semmi értelmét. Victor kifilézi, ha a kezei köze kaparintja, ez egészen biztos. Nagyon kétségbe lehetett esve, ha ilyen radikális lépésre szánta el magát. Másrészt, lehet hogy nem is akkora hülyeség. Ha már a rendőrség is tud a vérfarkas falkáról, nagyobb az esélye, hogy megállíthassuk ezt az egész ámokfutást. Talán még életben is maradhatok… hm, nem is hangzott rosszul. Már csak azt kellett volna tudnom, mit mondott egyáltalán a zsaruknak. Lehet, hogy nem is beszélt nekik Victorról? De akkor mi a frászt mondhatott, és hogy került képbe egyáltalán az én nevem? De jó lenne, akár csak haloványan is sejteni, hogy mi a fenébe keveredtem? Vagy inkább, hogy mi a fenébe kevertek. Mert ehhez nekem tényleg semmi közöm. Megígértem a srácnak, hogy segítek neki, és tessék, máris megszívtam. Én meg azaz áldott jó szívem. Mert ha Victor meg fogja tudni, hogy segítettem a fiúnak – már pedig meg fogja tudni, hacsak nem tudja máris – akkor már nem csak az értelmetlen bosszúja miatt akar majd végezni velem. Akkor már személyes oka lesz, hiszen, ha megtudok valami érdekeset, már létkérdés lesz számára, hogy elhallgattasson. Fasza. Tehát mostantól nem napi egy támadásra számíthatok, hanem legalább háromra. Hát nem szép az élet?

  A kezembe temettem az arcomat, és lehunytam a szemem. Furcsa, de valahogy nem rémített halálra a tény, hogy mostantól jó eséllyel végezhetem hullazsákban. Talán csak túlságosan is le voltam még zsibbadva, vagy esetleg még fel sem fogtam a dolgok valódi súlyát. De nem igazán hittem, hogy csak ez lenne az oka. Talán csak kezdtem már belefáradni. Tele volt a hócipőm az egésszel, és mivel véget vetni nem tudtam neki, nemes egyszerűséggel beletörődtem. Nem a legjobb túlélési stratégia, ha jobban belegondolunk. De én most nem akartam jobban belegondolni. Nem akartam bemenni a kapitányságra sem. Legszívesebben végig dőltem volna az ágyon, és alukáltam volna egyet. De sajnos jelen körülmények között, ezt nem engedhettem meg magamnak. Jay vár az őrizetben, és én nem mondhatom azt, hogy „Bocsika, de most nem érek rá. Szunyálok egy cseppet, és azonnal bemegyek”.

  Nem, nem. Ezt nem tehettem meg szegény sráccal. Már éppen elszántam volna magam, hogy felállok és lemegyek, mikor kopogtak az ajtón. Felpillantottam a tenyeremből és kiszóltam:

 - Szabad.

Azt ajtó résnyire nyílt, és meglepetésemre Philip dugta be rajta fejét. Nem nézett ki olyan rosszul, mint számítottam volna rá. Ugyan kicsit sápadtnak tűnt, és a szemei alatt sötét karikák húzódtak, de összességében nem látszott vészesnek.

 - Szia – köszönt és halványan elmosolyodott. Belépett és behúzta az ajtót. – A nyomozó elég feldúltan távozott az előbb. Valami gáz van? – kérdezte, és leült mellém az ágyra. Kezdett deja vu-m lenni, mintha ezt már eljátszottuk volna az elmúlt egy órában. Hirtelen nagyon mehetnékem támadt. Még az sem érdekelt, hogy az őrsre kell mennem, csak minél messzebb innen. Ez volt az egyetlen vágyam.

 - Valami rosszat kérdeztem? – vonta össze Philip a szemöldökét, félre értve a hallgatásomat.

 - Nem – ráztam meg a fejem – Te nem. – Felsóhajtottam és felálltam az ágyról. Már nem bírtam egyhelyben megülni, úgy éreztem, mihamarabb ki kell szabadulnom innen. – Csak Collins megint felcseszte az agyamat. – Az ajtóhoz léptem, és megfogtam a kilincset – Ne haragudj Philip, de nekem most el kell mennem – ez még nekem is bunkónak hangzott, de nem javítottam ki magam.

Fürkésző tekintettel nézett az arcomba, mint aki pontosan tudja, hogy valami nincs rendben, de nem akar indiszkrét lenni. Örültem neki, hogy nem kezd még ő is a kérdéseivel bombázni, mert most valahogy nem éreztem sem elég lelki, sem fizikai erőt, hogy magyarázkodni kezdjek.

 Csak biccentett, én meg kiléptem a szobából. Gyorsan léptekkel végig mentem a folyosón, lekocogtam a lépcsőn, de szinte azonnal meg is tört a lendületem, mert az aulában Josh, Nathalie és Chris kis csoportosulásban álldogáltak, és nagyon beszélgettek valamiről. Ahogy megláttak, elhallgattak és nekem az a határozott érzésem támadt, hogy rólam folyt a dumaparti. Más esetben valószínűleg felkaptam volna a vizet, de most még ehhez sem volt kapacitásom.

 - Be kell mennünk az őrsre – mondtam Chris-nek címezve, akinek erre ezer ráncba szaladt a homloka.

 - Már miért kéne?

Pillantásommal próbáltam jelezni, hogy ezt talán nem nagyközönség előtt kéne megtárgyalni. Minél kevesebben tudnak erről az egész zűrzavarról, annál jobb. Vette a lapot, elköszönt, és kilépett az épületből. Utána indultam, gyorsan köszöntem én is. Ugyan Nathalie még mondani akart valamit, de nem vártam meg, hanem Chris után siettem, és bevágódtam az anyósülésre. Ő is beszállt, de nem indította be a motort. Rám nézett, és kérdő tekintetét látva kérés nélkül belekezdtem a mesébe. Elmondtam neki, mit mondott Collins, és hogy nagy valószínűséggel az a vérfarkas csücsül most őrizetben, aki a segítségemet kérte tegnap este. Ennyi elég is volt, Chris kiakadt.

 - És te komolyan be akarsz menni oda? – nézett rám hihetetlenkedve és látszott rajta, hogy kicsaptam nála biztosítékot.

 - Muszáj…

 - Fenéket muszáj – mordult rám dühösen – Tisztában vagy vele, mit fog tenni veled Victor, ha megtudja? Az a srác már így is, úgy is halálra van ítélve! Ne akarj te is feliratkozni a listára.

 - Már így is a listán vagyok, de ezt te is pontosan tudod – feleltem halkan, de megmélyült a hangom az indulattól. Chris rám meredt. A tekintetében megvillant a bűntudat, a tudat, hogy ez az ő hibája. Pedig én nem így akartam! Nem akartam belegázolni a lelkébe, és még mélyebbre nyomni a tüskét. Csak hát néha akkora pofám tud lenni… – Elmegyek, és beszélek vele – mondtam ki, már sokkal lágyabb hangon. – Nem hagyhatom magára szerencsétlent, értsd meg.

Felsóhajtott, és beindította a motort. Már nem nézett rám, nem szólt semmit, csak mereven bámult kifelé a szélvédőn, és látszólag minden figyelmével a vezetésre koncentrált. Valahogy nekem sem akaródzott megszólalni, így néma csendben tettük meg azt a jó negyed órás utat a kapitányságig.

  Olyan tíz perc után kezdtem magam világnagy bunkónak érezni, és mikor Chris leállította a kocsit az épület előtt, nem bírtam tovább.

 - Ne haragudj rám – sóhajtottam fel – Sajnálom, nem úgy gondoltam.

 - Tudom – dőlt hátra az ülésen, és rám nézett – Csak idegesít, hogy nem tehetek semmit, hogy megvédjelek. Ez az egész miattam történt, és nem tehetek semmit, hogy visszacsináljam – megcsóválta a fejét.

 - Meg fogjuk oldani – próbáltam bátorítóan rámosolyogni, de nem igazán sikerül meggyőzöm. Igazából még saját magamat sem győztem meg, de ez most nem számított. – Megvársz a kocsiban? – kérdeztem, mert mégsem azért jöttem el idáig, hogy idekint táborozzak.

 - Lehet, hogy okosabb lenne – bólintott.

Belegyezően biccentettem. Bár Collins azt mondta, Chris teljesen tisztázottnak tekintheti magát, azért engem még mindig nem sikerül meggyőznie. Jelen pillanatban valószínűleg már csak azért is lecsukatná a bátyámat, mert rokonságban áll velem, és ezt a balhét, ha lehetne, inkább most hanyagolnám.

  Kinyitottam az ajtót, és még egyszer rámosolyogtam Chris-re.

 - Sietek vissza.

 - Rendben, de légy óvatos azzal a gyerekkel – elsötétült a tekintete – Nem bízom benne.

Erre mondhattam volna, hogy én sem, de láttam a srác rémült pillantását tegnap este. Nem hazudott, tényleg félt. Most pedig bent ült egy cellában, mint a jó gyerek, várva, hogy befussak én, mint felmentő sereg. Nem ismeretem annyira, hogy bízzam benne, de hajlandó voltam adni neki egy lehetőséget.

 - Majd vigyázok.

Kiszálltam, és becsuktam az ajtót. Néhány lépésnyire parkoltunk csak a bejárattól. Chris semmit sem bízott a véletlenre. Nagy levegőt vettem, és beléptem a széles üvegajtón.

  Legnagyobb meglepetésemre fogadóbizottság várt. Collins állt a pultnál, és egy idősebb rendőrrel beszélgetett. Mikor meglátott elborult az arca. Szóval ő sem heverte még ki a fél órával ezelőtti kis afférunkat. Mondott valamit a kollégának, aztán felém indult, de olyan jó egy méterrel előttem megtorpant. Okosan megtartotta a három lépés távolságot.

 - Mégis bejött? – kérdezte nyersen, de nem szóltam be a pofátlansága miatt. Én sem terveztem bájologni vele.

 - Egy szóval sem mondtam, hogy nem jövök be – néztem a szemébe – Csak azt, hogy nem fogom szóról-szóra elregélni, amit Jay elmond nekem.  – Megrándult az arca. – Nos, hol van a srác?

Nagy levegőt vett és lassan kifújta. Gondolom magában éppen tízig számolt.

 - Jöjjön velem – vetette még oda, aztán sarkon fordult, és elindult egy lefelé vezető lépcső irányába. Mit tehettem volna, utána mentem. Kifejezetten felvillanyozott a tény, hogy végre megtudhatom, mi a fészkes fekete fene folyik itt, és ezért még a nyomozó bunkóságait is hajlandó voltam benyelni. Nem sokáig, persze, de egy darabig még hajlandó voltam úgy viselkedni, ahogy az kultúrnépektől el is várható, azaz, nem ugrottam a nyakának minden apró szemétkedésért. És még merje valaki azt mondani, hogy nem vagyok fejlődő képes, meg célorientált.

  Szűk, sötét folyosón haladtunk végig, persze rögtön nem lett volna olyan sötét, ha Collins veszi a fáradtságot, hogy felkapcsolja a lámpát. De nekem ugyan mindegy… Ajtók sorakoztak, egyen távolságra a falakon, és mikor elhaladtunk az egyik mellett, beszélgetés hangja szűrődött ki rajta. Végül Collins megállt az egyik előtt, kulcsot halászott elő, és benyitott, majd félre állt, hogy elférjek mellette.

 - A magnót és a kamerát kikapcsoltuk, úgyhogy egy szavukat sem fogjuk hallani – morogta, miközben intett, hogy lépjek csak be. Semmi gúnyos megjegyzés, semmi gonoszkodó beszólás… azt hiszem, kezdte megérteni, hogy velem tök fölöslegesen szemétkedik, mert a végén úgy is enyém az utolsó szó.

 - Kösz nyomozó – mondtam őszintén, elléptem mellette, és becsuktam magam után az ajtót.

Nem vettem azonnal észre a srácot. Az egyik sarokba állított széken üldögélt, de olyan reményvesztett arckifejezéssel, hogy szinte még az én szívem is belefacsarodott. Most még fiatalabbnak látszott, mint tegnap. Csak egy kölyök volt, egy megrémült kölyök… akit halálra ítéltek. Felemelte a fejét, rám nézett, és olyan megkönnyebbülés áradt szét az arcán, amit nem is tudtam hová tenni. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy ez a gyerek sokkal többet vár tőlem, mint amit képes vagyok megtenni.

 - Szia Jay – köszöntem és közelebb léptem. Mivel a szobácska berendezését az egy darab széken kívül csak egy asztal alkotta, kénytelen voltam arra letelepedni.

 - Kösz, hogy eljöttél.

Olyan végtelen hála csöpögött a szeméből, hogy nem bírtam sokáig állni a pillantását. Előre hajolt ültében, és alkarját a térdére támasztotta, úgy tanulmányozta az arcomat, csillogó zöld szemekkel. Mit ne mondjak, kezdett baromira fusztrálni a szitu.

- Miért jöttél be ide? – kérdeztem rá, mert ha egyszer itt voltam, akkor már ki akartam deríteni a részleteket.

Lesütötte a szemét.

 - Nem tudtam, mi mást tehetnék.

 - De hát tegnap a segítségemet kérted… - értetlenkedtem, de a szavamba vágott.

 - Tudom…

 - Akkor?

Szívet tépően felsóhajtott, és csak a fejét rázta. Lehuppantam az asztalról, oda léptem hozzá, és letérdeltem elé, hogy lássam az arcát. Futólag rám nézett, aztán már fordult is tovább a tekintete.

 - Mi történt? – kérdeztem, szinte suttogva, mint ahogy egy rémült kisgyereket kérdez az ember, aki attól fél, hogy a mumus tényleg előbújik az ágy alól, és megeszi őt. Jay már nem volt kisgyerek, de szüksége volt néhány emberi szóra. Ahogy elnéztem, az utóbbi időben nem igazán lehetett benne része.

 - Victor újra ölni akar – felelte olyan halkan, hogy közelebb kellet, hajolnom, különben nem értettem mit mond.

 - Ezt elmondtad a rendőröknek is?

 - El – nézett fel végre, és kesernyésen elhúzta a száját.

 - Nem hittek neked? – Collinsból simán kinézem az ilyesmit.

 - Ó, dehogynem. Nagyon is hittek – megcsóválta a fejét – Az a nyomozó… Collins, vagy kicsoda, addig nem is hajlandó elengedni, amíg meg nem mondom, honnan tudok a dologról.

Jellemző arra az öntelt seggfejre. Fogadjunk, hogy nem azzal foglalkozik, hogy a leendő áldozatot megmentse, tuti csak az érdekli, hogy egy vérfarkast sikerüljön végre bekasztliznia. Ha nem a bátyámat, akkor valaki mást. A rasszista bunkója.

 - Kit akarnak megölni? – Talán még lehet tenni valamit. Ha nem sikerül Collinst meggyőzni, majd Chrissel utána nézünk. Valószínűleg nem a legokosabb dolog keresztülhúzni Victor számításait, de ha másik szemszögből közelítjük meg, akkor a fickó így is, úgy is ki akar nyíratni. Az már csak részletkérdés, hogy milyen okból kerülök majd hullazsákba. Tehát ha valami csoda folytán sikerül megmenteni az illetőt, az már nem túl sokat oszt, vagy szoroz a dolgokon.

 - Egy nőt, valami újságírót. Asszem a neve Jessica… akárki.

 - Jessica Jackson? – kérdeztem vissza meglepetten. Történetesen ismertem a csajt. Azt azért nem állítanám, hogy közeli jó barátok voltunk, sőt még távoli barátok se, de egy évfolyamba jártam vele, még a gimiben. Már ha, tényleg róla van szó.

 - Igen, azt hiszem – vonta össze a szemöldökét. – Miért, ismered?

 - Futólag – vontam meg a vállam. – De hogyan kerül ő a képbe?

 - Elég sok anyagot gyűjtött a falkáról, és állítólag nyilvánosságra akarja hozni a cikket. Victor ezt nem hagyhatja.

 - Azt el is tudom képzelni – motyogtam, de a gondolataim már előre szaladtak. Mégis, hogy a nyavalyába sikerült Jessicának információkat gyűjtenie a farkasokról? Hogy lehet olyan hülye, hogy nem látja, micsoda veszélybe sodorta saját magát. Bár nem lep meg. Nem egy zseni a csaj, de akkor is… Szólnom kell Collinsnak. Ezt komolyan kell vennie, mert ha Jess még él, akkor segíteni kell neki. – Nem tudod, Victor mikorra tervezte a dolgot?

Megrázta a fejét, és határozottan elsápadt.

 - Már nem beszél előttem, azt hiszem, gyanakszik – a távolba révedt a tekintete – Ha megtudja, hogy eljöttem ide, biztosan meg fog ölni.

Na igen, nem csak Jessica életét kell itt megmenteni.

 - Szállj ki – csóváltam meg a fejem.

 - Nem lehet. Mindenhol meg fog találni. Nem tehetek semmit – akkorát nyelt, hogy még én is hallottam. Előre nyúltam, és megfogtam ökölbe szorított kezét.

 - Segítünk valahogy – néztem rá határozottan, és ebben a pillanatban még én is elhittem, amit mondok. Haloványan elmosolyodott, és megszorította az ujjaimat.

 - Nem tudsz segíteni. Erre már tegnap este rájöttem – valami furcsa villant meg a tekintete mélyén, nem bűntudat, és nem is félelem. Valami, amit nem tudtam beazonosítani. – Sajnálom, hogy bántottalak.

Csak nehezen bírtam állni a pillantását. Már egyáltalán nem annak rémült kiskölyöknek tűnt, akinek pár perccel ezelőtt. Kihúztam a kezem a kezéből, felálltam, és hátrébb léptem egy lépést.

 - Hogyan került szóba az én nevem? – kérdeztem, és karba fontam a kezem, a pillantásának konkrét súlya volt, majdnem agyon nyomott.

 - Kérdezték, van-e valaki, aki alá tudja támasztani a mesémet – megvonta a vállát. – Te ugrottál be először.

 - De én nem tudok semmit alátámasztani – ráztam meg a lobboncomat. – Amennyire ismerlek, akár még hazudhatsz is.

Nagyon áthatóan nézett rám.

 - Kinéznéd belőlem?

Rá akartam vágni, hogy igen, naná! De nem tudtam. Ilyen mesét senki sem találna ki – legalábbis elméletileg. Egyszerűen csak kezdett idegesíteni, hogy egy szobában ülök Victor egyik ölebével, aki gyakorlatilag bármelyik pillanatban átharaphatná a torkomat – még pislantani se nagyon lenne időm – és mégis megbízom benne. Magam sem értettem miért, soha nem szoktam idegenekben bízni. Különösen azokban nem, akiknek ilyen kétes az ajánlólevele.

 - Látod, hiszel nekem. – Felállt a székről és közelebb lépett, mire helyből hátráltam vagy négy lépést és beleütköztem az asztalba. A francba! Mi a fene ütött belém? Miért vagyok ilyen ideges? – Mitől lettél hirtelen ilyen idegzsába? – kérdezte, és a hangja nyugodt volt. Pedig jelen helyzetben inkább ő az, akinek félnie kellene.

 - Lehet, hogy hiszek neked, de attól még hazudni nem fogok – feleletem határozottan, figyelmen kívül hagyva a kérdését.

 - Senki sem kérte, hogy hazudj – felelte egyszerűen.

 - Akkor meg mi a fenéért kellett ide jönnöm egyáltalán? – kérdeztem és felemeltem a hangom. Ha úgy érzem, sarokba szorítanak, rögtön átváltok támadásba. Nem éppen a legjobb személyiségjegy, de hogy őszinte legyek, nem is igazán tud érdekelni.

 - Beszélni szerettem volna veled.

 - Na, ne nézz hülyének! – hördültem fel. – Nehogy azt mond nekem, hogy csak egy kis csevely miatt kellett bevergődnöm ide? – Csak vállat vont. – Menj a picsába!

Ellöktem magam az asztaltól, és az ajtó felé léptem, de elkapta a karomat.

 - Nem ajánlom, hogy kimenj – suttogta tárgyilagosan.

 - Te most fenyegetsz? – téptem ki a karom a szorításából.

 - Nem. De Victor és a falka már odakint van.

Nem hittem neki, és ez valószínűleg ki is ült az arcomra, mert sürgetően hozzátette:

 - Értem jönnek. El akarnak hallgattatni.

 - Te tudtad ezt? – néztem megütközve az arcába, mire gyorsan megrázta a fejét.

 - Fogalmam sem volt róla, esküszöm. – Kérkedő tekintetemet látva közelebb lépett – Higgy nekem.

Hittem neki. Tudom, hogy hülyeség, de ez van.

 - Honnan tudod, hogy itt vannak?

 - Érzem.

Nem mintha ez megmagyarázta volna a dolgokat, de most inkább nem álltam le kérdezősködni. Időm se lett volna rá, mert valahol a fejünk fölött, tompa sikítás hallatszott, aztán lövések dördültek. Ó, hogy a rosseb…

 - Valahogy ki kell jutnunk innen – pillantottam körbe kétségbeesetten az ablaktalan, szűk szobában. A francba, itt esélyünk sincs! Innen nincs hová menekülni, itt simán sarokba szoríthatnak.

 - Nem tehetünk semmit – csóválta a fejét, és hangjába félelem lopakodott.

 - Ha nem haragszol, én nem várnám be itt őket – dörrentem rá, elcsörtettem mellette és feltéptem az ajtót.

   A folyosón halotti volt a csend, mintha egy hangvákuumot cuppantottak volna a fejemre. Sehol senki. Se barát, se ellenség. Biztosan mindenki felrohant, ahogy felfedezték, hogy a farkasok az épületben vannak. Reméltem, még nem halt meg túl sok ember, reméltem, hogy Victor megkegyelmez nekik. Valahogy nehezen tudtam volna együtt élni vele, hogy ismeretlen emberek halála szárad a lelkemen. Bár ez kivételesen nem az én saram. Victor nem tudhat róla, hogy itt vagyok… vagy mégis? Ó a fenébe! És Chris? A félelem csomóba rántotta a gyomromat.

   Christian oda kint volt, közvetlenül az ajtó előtt parkolt, legalábbis teljesen vakok, ha nem vettél észre. És még ha nem is tűnt fel nekik, a bátyám egészen biztosan nem maradt a seggén, bármiben lefogadtam volna, hogy rögtön utánuk vetődött. Akkor viszont nem csak Victor vérebei támadhatják meg, de még a rendőrök is ellenségnek nézhetik. A rohadt életbe! A szívem úgy dörömbölt, hogy a nyelvemen éreztem a pulzusom lüktetését. Forró lehelet szaladt végig a nyakamon, és kis híján felsikoltottam, mire leesett, hogy nyílván csak Jay lesekszik ki a hátam mögül.

 - Látsz valamit? – suttogta, én meg visszahúztam a fejem, és nagyon csúnyán néztem rá. Centikről bámult vissza az arcomba.

 - Megtennéd, hogy lemászol a hátamról? – mordultam rá ellenségesen, pedig erre most igazán nem volt idő. Majd később, majd később lehetek gyerekes. Ha ezt megúsztuk. – Kapcsold le a lámpát.

A folyosón sötét volt, csak ebből a szobából áradt ki a fény, mintha legalábbis egy villogó neontáblát akasztottunk volna az ajtó fölé: Itt vagyunk, kapjatok el! Jay nem kérdezősködött, lekattintotta a villanyt, és körül ölelt minket a sötétség. Hát nem mondhatnám, hogy kifejezetten idegnyugtató lett volna a szitu. Így aztán végkép nem látjuk majd, ha egyenesen beléjük futunk, de valamit valamiért. Az az előnye legalább megvan, hogy ők sem vesznek észre minket. Viszont simán kiszagolhatnak, hogy rohadna meg! Ez így sehogy se jó! De ha még sokáig ácsorgunk itt, semmi esélyünk nem marad.

 - Menjünk innen – leheltem, és kiléptem a félfa mögül, de Jay elkapta a vállamat és visszarántott.

 - Én megyek elöl – mellékelte magyarázatképpen és elém lépett. – Én hamarabb észreveszem őket, mint te.

Milyen baromi lovagias valaki. De csak gondoltam, nem mondtam ki. Az idő pont nem volt alkalmas a csipkelődésre. Előre engedtem, de azért szorosan a nyomában maradtam. Nem mintha bármit is tudnék tenni, ha szembe találjuk magunkat valamelyikükkel, de abban biztos voltam, hogy nem leszek képes tétlenül nézni, ahogy Jay feláldozza magát. Nem az a fajta nő vagyok, aki hagyja, hogy mások meghaljanak helyette. Nem lennék képes utána tükörbe nézni.

  A srác olyan hirtelen torpant meg, hogy felkenődtem a hátára, de még megszólalni sem volt időm, mikor a falnak lökött, és elém lépett. A két kezét megtámasztotta a fejem mellett, és a fülembe suttogta:

 - Ha azt mondom, fuss, akkor kezdj el állatira rohanni felfelé.

Meg akartam kérdezni, hogy mi a frászról beszél, de nem maradt rá idő. Egyenletes morgás gyűrűzte be az összefüggő sötétséget, én meg úgy éreztem, mintha hirtelen kipréseltek volna minden levegőt a tüdőmből. A szívem veszettül kalapált, és hiába próbáltam már egyenletesen lélegezni, szart se segített. Valaki ránk talált, és az a valaki éppen a srác háta mögött állt. De nem láttam semmit. Jay mindent kitakart a képből. Rá akartam szólni, hogy menjen arrébb, engem nem kell megvédeni! De ekkor egy rekedtesen karcos hang szólalt meg, és nem kellett hozzá sok ész, hogy kitaláljam, a fickó félig farkas alakban van.

 - Nagy butaságot csináltál Jay – hallottam a nyugodt, de cseppet sem barátságos szavakat.

A srác teste megrándult, de a hangja szilárd volt, ahogy válaszolt:

 - Nem hagytál más választást – éreztem, hogy remeg a keze, és én kezdetem gyanítani, hogy annak a bizonyos Victornak a hangját hallom, akinek minden vágya, hogy tönkretegye az életemet. A félelem felkúszott a torkomba, és meggyőződéssé ért bennem a gondolat, hogy ez a fickó most engem is ki fog nyírni.

 - Azt mondod?

Még mindig nem láttam semmit és ez idegesített. Félre akartam tolni Jay-t, de a srác úgy becövekelt elém, mint egy sziklafal. Se jobbra, de balra.

 - Nem hagytad, hogy kiszálljak.

 - Ez nem egy szabadidő klub Jay – hördült fel Victor, olyan haraggal, hogy szinte már az én bőrömet is égette – Innen nem lehet olyan egyszerűen kilépni.

 - Tudom – ez az egy szó olyan halkan csengett, hogy nem is voltam biztos benne, Victor meghallotta-e egyáltalán.

 - De te mégis el akarsz minket hagyni – sziszegte, és a szavait visszaverték a falak.

 - Nem vagyok hajlandó ölni – rázta meg a fejét a srác. A félelme szinte érezhető hullámokban áradt rám, tisztában volt vele, hogy innen már nem mehet sehová.

 - Az a te bajod – köpte megvetően, de ezt már nem bírtam szó nélkül.

 - Ez nem egészen így működik.

 - Nahát Faith – a hangja irritálóan kedélyes lett. – Már attól tartottam, hogy nem is lesz alkalmunk találkozni.

Hogy miért nem bírok én egyszer lakatot tenni a marha nagy pofámra? Miért nem? De most már mindegy.

 - Őt hagyd ki ebből! – mordult fel Jay, és már neki sem emberi árnyalatokban játszott hangja.

 - Jay, engem te ne védj meg – vágtam az arcába, és kibújtam karja alól. Talán nem ez volt a legokosabb lépés, de akkor sem fogom hagyni, hogy az én védelmemben haljon meg. Victornak már így is van vele éppen elég baja, nem hiányzik, hogy még azért is bántsa, mert a srác hőst akar játszani. El akartam lépni mellőle, de megszorította a karomat, és visszarántott.

 - Nem tudod, mit csinálsz – suttogta a fülembe, és hiába próbáltam kirántani a kezem az övéből, esélytelen voltam. Sokkal erősebb volt nálam. Ha nem akar elengedni, nem is fog.

 - Szerintem hallgass rá – tanácsolta barátian Victor, de valahogy nem tudtam értékelni az okos tanácsait. – Nem tanácsos velem ujjat húzni.

Na, efelől nem voltak kétségeim.

 - Miért jöttél ide? – kérdeztem, és a hangom magabiztosan csengett, nem remegett. Helyes. Bár fele olyan bátornak éreztem volna magam, mint amilyennek mutattam. De a valóság sajnos az volt, hogy legszívesebben futva menekültem, ha látok bármilyen esélyt arra, hogy Victor nem rongyol utánam azonnal, és nem tép apró cafatokra.

  Jay-re sem igazán számíthattam. Ő is legalább olyan rémültnek tűnt, mint én, és nem voltak kétségeim afelől, hogy Victor fél perc alatt laposra klopfolná.  Csak annyit tehettem, hogy megpróbálom elbeszélgetni az időt. Valaki csak lejön ide – lehetőség szerint fegyverrel a kezében – már csak addig kéne kihúzni valahogy.

 - A farkasomért, természetesen. De nem tudtam, hogy te is itt leszel. Két legyet egy csapásra, ahogy mondani szokták.

Még mindig elég messze állt ahhoz, hogy a sötétség teljesen beburkolja. Csak a körvonalait tudtam kivenni, hiába erőltettem a szemem.

 - Nem túl okos dolog besétálni egy rendőrőrsre, és embereket gyilkolni – jegyeztem meg – Most már mindenki tudni fog rólatok.

  Vállat vont, és ebben a pillanatban történt valami. A feszültségszint érezhetően megugrott és Victor úgy döntött, elege van a bájcsevelyből.

   Elrugaszkodott, és felém lendült. Mintha lassított felvételen látnék mindent: tudtam, hogy mindjárt belém csapódik, de semmit sem tehettem ellene, nem voltam elég gyors. Jay a semmiből érkezett, ellökött, hogy a falnak csapódtam, és alig tudtam tompítani az ütközést. A jobb karom, a vállamtól az ujjaim hegyéig, egyetlen bizsergő fájdalom halmazzá változott.

  Mikor visszanéztem, már csak azt láttam, hogy karmos mancsok kulcsolódnak Jay torkára. Egy hatalmas, koromfekete farkas állt előtte. A szájában tűhegyes fogak villogtak, ahogy a srác arcába hörgött.  A fiú belekapaszkodott az őt fojtogató szőrös karba, és láttam, ahogy az ujjai karmokba fordulnak, és ellenfele arcába tép felük. Victor felüvöltött, és elhajította Jay-t, aki hangos koppanással csapódott a falba, és rongycsomóként a földre csúszott. Szájából vér szivárgott, a tekintete zavarossá vált, de még így is megpróbált újra talpra állni. De esélye sem volt. A fekete farkas villámgyorsan ott termett, és föléje tornyosult. Hirtelen azt vettem észre, hogy feléjük rohanok. Fogalmam sem volt mit fogok csinálni, nem volt semmiféle tervem, csak annyit tudtam, hogy képtelen lennék végignézni, ahogy megöli.

  Victor felemelte karmos kezét, hogy lecsapjon, de ekkor minden átmenet nélkül felém fordult. Tervet váltott és nekem ugrott. Még sikítani se volt időm, mikor a hasamon landolt, és a súlya a földre döntött. A fejem kegyetlenül nagyot csattant a kőpadlón, a látásom elhomályosult néhány pillanatra. Sűrűn pislogtam, hogy elűzzem a bénító ködöt, de mire újra visszanyertem a látásomat, csak annyit láttam, hogy a fekete dög már emeli is a fejét, és egyenesen a torkomat célozza. Reflexből kaptam az arcom elé a kezem, és a fogai tövig a karomba mélyedtek. Felüvöltöttem. Az iszonyatos fájdalom a csontjaimba mart, és Victor nem eresztett. Úgy rázta a karom, mint kutya a lábtörlőt, én meg nem tehettem semmit. Nem tudtam kiszabadulni, a kétségbeesés és a fájdalom hullámain át már semmit sem láttam.

  Ekkor valami a hatalmas vérfarkas hátába csapódott. Egy árnyalattal kisebb, barnás szőrű valami. Jay volt az. A fogait a nála nagyobb állat marjába vájta. Az felüvöltött, és elengedte a kezem. Kiaraszoltam alóla, egészen addig hátráltam, amíg a hátam falba nem ütközött. A karom úgy lüktetett, mintha egy második szív dobogna benne, és annyira fájt, mintha tüzes vasat nyomnának a bőrömbe. A kíntól könnyek folytak végig az arcomon, de nem mertem lenézni, hogy lássam, milyen nagy a seb. Nem akartam látni. A vér már lassan a farmeremet is átáztatta. A francba, itt fogok elvérezni!

  Sietős léptek dobogása hallatszott, és kiáltások harsantak a lépcső tetejéről. Itt van a segítség! De már elkéstek.

  Fájdalmas nyüszítés terelte vissza a figyelmemet a küzdelem felé. Még éppen időben néztem fel, hogy lássam, amint Victor Jay hasába vágja a karmait, és amint visszahúzta a mancsát, sötéten bugyogott fel a vér a sebből. A fiú a földre zuhant, láttam, ahogy levegőért kapkod, de hiába. Victor kiperforálta a tüdejét.

  Ismét felém fordult és hátborzongató frekvencián felvonyított. Tudtam, hogy most én következem.

  Az első lövés a háta közepén találta el, a második a vállát érte – megfordult – a harmadik golyó a mellkasa közepébe robbant. Felordított, és térdre rogyott, de még mindig nem adta fel. Lövések záporoztak rá, de ő talpra vergődte magát, és tántorgó, majd egyre gyorsuló léptekkel az őt célzó rendőrök felé indult. Félre lökte az egyiket, és villámnál gyorsabban vetődött a lépcső irányába. Néhány rendőr utána rohant, de ekkor üvegcsörömpölés jelezte, hogy egy ablak ripityára törött. Victornak sikerült elmenekülnie.

  Zihálva dőltem a falnak. Lehunyt szemhéjam alól könnycseppek szivárogtak, de még éltem. Ekkor jutottak el hozzám Jay bugyborékoló lélegzetvételei. Istenem.

  A bal kezemet megemelni sem bírtam, a jobb pedig még mindig sajgott, ahogy Jay a falnak lökött, de azért nagy nehezen talpra tornáztam magam. Odatántorogtam hozzá, és térdre estem mellette. Kétségbeesetten kapkodott levegőért, a tekintete rémülten cikázott a folyosón. Ha nem segítenek rajta, meg fog halni.

  Egy fiatal férfi futva érkezett, és felkapcsolta a lámpát. Hunyorogva próbáltam visszanyerni a látásomat a hirtelen jött fényárban.

 - Már kihívtuk a mentőket – térdelt le velem szemben, a haldokló fiú másik oldalán. – Nem sokára ideérnek. Ön jól érzi magát kisasszony?

Olyan volt, mintha búra alól érkezne a hangja. A dolgok elvesztették az élüket, a látásom időről-időre elhomályosult. Hangok morajlottak körülöttem, de nem tudtam elkülöníteni a szavakat. A világ forogni kezdett, előbb szürkévé, majd feketévé vált. Már nem éreztem a testem. Utolsó gondolatként még eljutott hozzám, hogy ez biztosan csak a vérveszteség mellékhatása.

Szirénák tompa vijjogását hallottam, majd léptek dobogtak, és éreztem azt is, hogy valaki megáll mellettem, de látni nem láttam semmit, és mintha csak álmodtam volna az egészet.

 - Uram Isten, a nézd a karját – mintha kilométerekről szóltak volna. – El kell állítanunk a vérzést!

Chris – visszhangzott bennem – hol lehet Chris? De megszólalni nem bírtam. A szavak valahol elvesztek a torkomban, és már azt sem tudtam volna megmondani, hol vagyok. Csak lebegtem a mindent magába szippantó sötétségben és mozdulni sem bírtam. Utáltam. Felnyögtem, ki akartam törni a bénultságból.

 - Ne mozogjon – hallottam egy ismeretlen női hangot. A sötétség oszlani kezdett, és olyan volt, mintha koszos ablaküvegen át figyelném az eseményeket. Egy barna hajú, kék szemű, fiatal nő arca hajolt a látómezőmbe. – Most kap egy kis nyugtatót. Alszik egy kicsit, és utána minden rendben lesz.

Tiltakozni akartam, hogy semmi szükségem nyugatóra, én nem akarok aludni! De még ki se nyitottam a számat, mikor belém szúrt egy tűt, a fecskendőben valami átlátszó folyadék lötyögött. Ahogy a szer szétáradt az ereimben, minden végtagomat ólmosan nehéznek éreztem. Újra beborított mindent a feketeség, és most már nem is eresztett többet. Minden tiltakozásom hiába volt, elaludtam.