2011. szeptember 26., hétfő

Friss

Az Ördögi Lélektolvaj harmadik fejezete:
3. fejezet (katt)

2011. szeptember 18., vasárnap

Friss

Az Ördögi Lélektolvaj második fejezete már felkerült a blogra :)
2. fejezet (katt)

2011. szeptember 17., szombat

Szellemlátó - 11. fejezet

Egyenletes csipogásra ébredtem, és hirtelenjében nem is tudtam hová tenni a dolgot. A karomba futó infúziót, a csuklótól a vállamig futó gézpólyát. Aztán leszedált agyam nagy nehezen kezdett éledezni, és már emlékeztem rá, hogyan is kerültem ide. Körbenéztem, a pityegés forrását keresve, de nem láttam sehol a szívmonitort. A hang nem az én ágyam mellől érkezett. Aztán felfedeztem a szoba átellenes végében álló másik ágyat, és összeszorult a szívem, mikor végre felismertem Jay-t. Az éjjeliszekrényen álló lámpa homályos fényében az arca határozottan szürkének tetszett, a szemei csukva voltak, de még így is látszottak alatta a sötét karikák. A vak is láthatta, hogy nincs jól, de valójában már azt is csodának tartottam, hogy egyáltalán életben van. Victor majdnem megölte. A gondolatra újra felrémlett, ahogy a hatalmas farkas a karomat marcangolja, és kilelt a hideg, mikor rádöbbentem, hogy ez mit is jelent. Megfertőzött. Dermedten feküdtem az ágyban, és ezerrel zakatolt a szívem, ahogy belegondoltam. Valóságos csoda lenne, ha a néhány nap múlva nem változnék át én is, ha feljön a telihold. Már kis híján pánikba estem, mikor kinyílt az ajtó, és egy idősebb, fehérruhás nő lépett be rajta, lázlapokkal a kezében. Őszülő haját kontyba fogta, a szeme körül kirajzolódtak a ráncok. Már ötven fölött lehetett, de mégis energikus léptekkel járt és mikor meglátta, hogy ébren vagyok, mosolyogva az ágyam mellé lépett.

 - Látom, felébredt. Dr. Garcia vagyok. Hogy érzi magát? – kérdezte kedvesen, miközben ellenőrizte, rendesen csöpög-e a folyadék az infúziómba. Nagyot nyeltem, és megpróbáltam túl tenni magam a gondolaton, hogy nemsokára jó eséllyel és is vérfarkas leszek.

 - Jól – feleltem végül, amit némi kétkedéssel ugyan, de tudomásul vett, és nem firtatta tovább a dolgot.

 - A keze elég csúnyán megsérült – felelte végül – Húsz öltéssel kellett összevarrni, de egyébként a tesztek mindent rendben találtak. Holnap reggel már haza is mehet.

Hát, ez tulajdonképpen módfelett megnyugtató. Kár, hogy én most nem nagyon tudtam megnyugodni tőle.

 - Egy vérfarkas rágta meg a karom. – Nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem. – A vérteszt mit mutatott?

Belenézett a lapokba, aztán furcsálkodva felvonta a szemöldökét.

 - Semmit. A világon semmit – ismét rám nézett, és anyaian elmosolyodott. – A sérüléstől eltekintve, makkegészséges szívem.

Hangos sóhajjal engedtem ki az eddig visszatartott levegőt, és valószínűleg smirglivel sem tudtam volna levakarni a határtalan megkönnyebbülést a képemről. Aztán eljutottam odáig, hogy gondolkozni kezdjek. Fel nem foghattam, hogy lehet az, hogy egy ekkora harapás nem fertőzött meg? Ilyen nem létezik! De a tesztek nem hazudnak, tehát Victornak nem sikerült farkast csinálnia belőlem. Frenetikus! Elképesztő szerencsém volt! Aztán a tekintetem a másik ágyra tévedt.

 - És vele mi a helyzet? – kérdeztem, ahogy Jay egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasát figyeltem.

 - A barátja?

Hát, azért ezt így nem állítottam volna, de…

 - Megmentette az életemet.

Éreztem az idős doktornő tekintetét az arcomon.

 - Nos, néhány nap múlva ő is rendbe fog jönni. Súlyosak voltak a sérülései, de nagyon gyorsan sikerült stabilizálni. Vérteszt nélkül is meg tudtuk állapítani, hogy vérfarkas.

 - Tudom, hogy az – bólintottam.

Nem szólt semmit, csak az ajtóhoz lépett és a kezét a kilincsre tette.

 - Beküldöm a bátyát, aztán később visszanézek.

 - Chris itt van? – kaptam fel a fejem Szinte hallható puffanással esett le a hatalmas szikla a szívemről. Tehát akkor jól van, Victoréknak nem sikerült elkapniuk.

 - Igen, néhány órája érkezett, szólok neki – felelte, kiszólt a szobából, majd kilépett és nyitva hagyta az ajtót. De néhány pillanat múlva nem Chris lépett kórterembe, hanem Josh. Teljesen összezavarodtam. Nem arról volt szó, hogy Chris van itt?

Josh szó nélkül beljebb jött és megállt az ágyam végénél.

 - Hol van Chris? – kérdeztem rosszat sejtve, mielőtt még szóhoz juthatott volna, és idegesen felültem az ágyban. De a srác gyászos arckifejezése semmi jót nem ígért. Csak ütemesen ráztam a fejem, mert hallani is féltem, és a vér is megfagyott az ereimben, ahogy belegondoltam, hogy a bátyám valahol az intenzíven fekszik, vagy ami még rosszabb, a hullaházban. De gyorsan elhessegettem a hülye gondolataimat. Nem kell a falra festeni az ördögöt. Felesleges előre pánikolni, az nem segít semmit.  Nem kell mindjárt a legrosszabbat feltételezni.

 - Nem tudjuk, hol van – csóválta meg a fejét óvatosan Josh, az arcomat tanulmányozva.

 - Mi az, hogy nem tudjátok? – kérdeztem elfúlón, és megpróbáltam lenyelni a gombócot a torkomból, de az makacsul tartotta magát.

 - Amióta csak megtudtuk, mi történt a rendőrségen, őt keressük – tehetetlenül széttárta a karját – Nem találtuk sehol. Fogalmunk sincs, hol lehet.

 - De akkor honnan tudtad, hogy itt vagyok? – motyogtam még mindig bénultan a döbbenettől.

 - Collins minket hívott, miután nem találta sehol Christiant.

 - De akkor, miért mondta azt az orvos, hogy a bátyám van odakint? – még mindig abban reménykedtem, hogy ez csak egy hülye vicc, hogy csak szórakoznak velem, és Chris mégiscsak kint ül a váróban. De ennyire azért nem voltam naiv. Josh tekintete éppen elég beszédes volt, hogy tudjam, ez nem csak ostoba tréfa.

 - Csak családtagokat engedtek be, így kénytelen voltam azt mondani, hogy a testvéred vagyok.

Ezerrel pörgött az agyam. Hol lehet Christian? Victorék támadták meg? Él még egyáltalán? Legszívesebben most azonnal elhúzta volna innen a fenébe, hogy keresni kezdjem. Bármit, csak ne kelljen egyhelyben ülnöm, miközben lehet, hogy Chris éppen haldoklik valahol. Bár tisztában voltam vele, hogy ez csak illúzió. Attól még, hogy én is beszállok a keresésbe, semmi garancia nincs rá, hogy hamarabb megtaláljuk. Nekem sem volt halvány fogalmam sem, hol lehet egyáltalán. De most nem érdekeltek az észérvek. Egyszerűen nem bírtam tétlenül várni. Valamit biztosan tehetek, valamit tennem kell!

 - Van egy olyan sanszom, hogy Victor keze van a dologban – szólt egy halk és erőtlen hang a szoba másik végéből. Odakaptam a fejem, és Jay pillantásával találkozott a tekintetem. Éberen, lázasan csillogó szemekkel nézett rám.

 - Te tudsz valamit erről? – valószínűleg a kelleténél ellenségesebbre sikerült a hangnem, mint amit az ember a megmentőjével ütne meg, de nem érdekelt. Pillanatnyilag csak Chris-re tudtam gondolni, és nem maradt kapacitásom udvariasságra pazarolni az időt. Minden perc számíthat.

 - Nem, esküszöm – ráztam meg lassan a fejét, és fáradtan lehunyta a szemét.

Josh egyikünkről a másikunkra nézett, és láttam rajta, hogy majd kifúrja az oldalát a kíváncsiság. Nem is bírta sokáig magában tartani a kérdést:

 - Ki az a Victor?

 - Ez most nagyon hosszú – próbáltam hárítani, de nem hagyta magát lerázni.

 - Ha nem tudok semmit, hogy a fenébe tudnék segíteni?

 - Josh – dörrentem rá, talán a kelleténél erélyesebben – erre most nincs idő!

 - Meg akarod találni a bátyádat? – vágott vissza, és közelebb lépett, tekintetét az enyémbe fúrta – Mert akkor légy egy kicsit közlékenyebb!

 Sokáig folyt a szemszkander, de végül kénytelen voltam belátni, hogy van abban valami, amit mond. Segítséget ajánl, de semmit sem tud tenni, amíg nincs tisztában a részletekkel. Felsóhajtottam, és megcsóváltam a fejem. Muszáj végre tennünk valamit, muszáj! Chris már órák óta nincs meg. Ha ma lenne telihold, azt mondanám, hogy biztosan csak az erdőbe ment ki vadászni. De telihold csak holnap lesz, ilyenkor még nem szokott elmenni. Különben is, Jay is itt volt még. Erről is egészen biztosan Victor tehet, hogy rohadna meg!

 - Oké – feleltem végül kelletlenül. Nem szeretem, ha nem nekem van igazam… de hát ki szereti? – És ülj le, mert ez hosszú lesz.

Mivel a szobában nem volt szék, ezért lehuppant az ágyam végébe, és még csak le sem rugdoshattam. Roppantul antiszociális formámban voltam, tökéletesen tisztában vagyok vele. De gyűlöltem minden elvesztegetett percet, mert éreztem, hogy ezzel a bátyám életét rövidítjük meg. Ha nem is mi, de Victor biztosan.

  Elmondtam neki mindent. Mindent, amit csak tudtam, egészen onnan, hogy Chris felbukkant, és elmondta, milyen ostoba okokból akar megölni Victor, és hogy hogyan találkoztam Jay-el. Miért kellett bemennem a kapitányságra, és végül azt is, hogyan mentette meg a fiatal srác az életemet. Josh zárkózott arccal hallgatta, de a tekintetén látszott, hogy nem hagyták hidegen az elhangzottak. Igyekeztem csak és kizárólag a lényegre szorítkozni, és csak azt elmondani, ami feltétlenül szükséges a történet kerek egészéhez. De hiába meséltem csak vázlatosan, még így is legalább fél órát tartott a mondókám. Szinte félpercenként a falon függő órára pislogtam, de az idő, mintha egyre gyorsabban száguldott volna, és elfogott a kínzó tudta, hogy nem sokára talán kifutunk az időből. Ráadásul még azt sem tudtuk, merre keressük Christ. Ekkor azonban Jay, aki mindvégig csendesen feküdt az ágyban, és végighallgatta az egészet, nagyon halkan megszólalt:

 - Talán én tudom, hogy hol lehetnek.

Felkaptam a fejem és rámeredtem. És ezt csak most mondja?!

 - Előbb nem tudtál volna szólni? – Josh hamarabb szóhoz jutott, mint én.

Jay nem vette magára a szemrehányó hangnemet.

 - Victor és a falka az autópálya melletti régi lakótelepen húzta meg magát. A nyolcas kilométerkőnél balra kell fordulni, aztán be a házak közé, a tizedik házszám. Harmadik emelet, ötös ajtó. El sem téveszthetitek.

Egymásra meredtünk Josh-sal, és valami nyílván az arcunkon is tükröződött, mert Jay figyelmeztetően megszólalt:

 - Nem mehettek oda egyedül – nézett egyikünkről a másikunkra – Victor nyúltápot csinál belőletek., és akkor még nem is biztos, hogy a bátyád ott van.

Ezt most nem tudtam hová tenni.

 - De hát éppen te mondtad, hogy Victort gyanúsítod… - értetlenkedtem, de a szavamba vágott.

 - Csakhogy Victor nem őt akarja megölni, hanem téged – lesütötte a szemét, és a takarót fikszírozta. – Különben meg, a Christiant nem tudnák valami sokáig fogva tartani, ha csak alaposan be nem nyugtatózzák.

Összevontam a szemöldököm. Ez meg mi a frászra céloz?

 - Hogy érted?

 - Fogalmad sincs, milyen erős is a bátyád.

Megráztam a fejem.

 - Akármilyen erős is Chris, tucatnyi vérfarkassal még ő sem boldogul. Az egyszerűen fizikai képtelenség.

 - Nem is kell mindet megölnie – motyogta, én meg legszívesebben odacsörtettem volna hozzá, de inkább nem tettem, mert akkor addig rázom, amíg abba nem hagyja végre a ködösítést, és értelmes magyarázatokkal nem szolgál.

 - Igazán kifejthetnéd bővebben is – Josh sem volt éppen a türelem szobra.

 - Ha Victort legyőzi – felelte, és végre a szemembe nézett – akkor a többiekkel már nem kell számolni.

 - Vagyis? – kérdeztem, kis híján a fogamat csikorgatva.

 - Victor a falkavezérünk, de ha Christiannak sikerül őt megölni, automatikusan ő válik a főnökké. Akkor a többiek már neki engedelmeskednek.

Csúf gyanú kezdett alakot ölteni bennem. Résnyire húzott szemekkel néztem Jay-re, és rendkívül nagy erőfeszítésembe került, hogy ne üvöltsek.

 - Te ezt az elejétől kezdve eltervezted igaz? – sziszegtem, és esküszöm, ha nem kórházi ágyban fekszik, puszta ököllel megyek neki. Nem érdekeltek volna az erőviszonyok. – Mikor arra kértél, hogy segítsek, valójában végig arra gondoltál, hogy majd megy Chris, kinyírja a górétokat, és megmenti a tyúkszaros kis életedet! – minden egyes szóval egyre jobban ment fel bennem a pumpa. A manipulatív kis szemét!

 - Nem csak az én életemet mentette volna meg ezzel – felelte, és nagyon határozottan a szemembe nézett – hanem a tiédet is. Victor téged akar kinyírni, ezt ne felejtsd el, de ha a bátyádnak sikerülne őt legyőznie, minden egy csapásra megoldódna.

 - Azt az aprócska kis részletet kihagytad, hogy mi történik akkor, ha Victor öli meg Christiant – már majdnem üvöltöttem. – Akkor a remek kis tervednek lőttek. De mégis mire számítottál? – lerúgtam magamról a takarót, és kipattantam az ágyból, de akkora lendülettel, hogy majdnem magammal rántottam az infúziós állványt is. – Hogy szépen nézel rám, nekem megesik rajtad a szívem, és majd szépen meggyőzöm a bátyámat, hogy áldozza fel miattad az életét? Teljesen hülyének nézel?!

 - Faith – hallottam a hátam mögül Josh hangját. Megpördültem és rámeredtem.

 - Mi van?

 - Fel fog szakadni a varrat a karodon – felelte nyugodt hangon, mintha egy hisztis kisgyerekkel beszélne. Lenéztem ökölbeszorított balkezemre, és csak ekkor tudatosodott bennem, hogy a seb baromira fáj, és húzódik. Ellazítottam az izmaimat, de fájdalom még sokáig ott lüktettet, végigrezonálva a vállamtól az ujjaim hegyéig.

 Visszafordultam Jay felé, és vészjóslóan halk hangon beszélni kezdtem:

 - Ha Chris-nek bármi baja esik, téged teszlek felelőssé.

Nem kellett magyaráznom, hogy miért pont őt, értette anélkül is. Ha ő nincs, nem kellett volna bemennem a rendőrségre, és akkor nem futunk össze Victor farkasaival. De bűntudat ott kavargott a gyomromban, hogyha én meg nem vagyok olyan átkozottul vajszívű, és hagyom a francba az egészet, ez mind elkerülhető lett volna. Nem is tudtam, kit utáljak jobban, Jay-t, vagy saját magamat. Felsóhajtottam, és visszafordultam Josh-hoz. Még mindig az ágy végében ült, és olyan arcot vágott, mint aki pontosan tudja, mire gondolok éppen. De nem tudhatta, annyira azért nem ismer.

 - Nem ülhetek itt reggelig – ráztam meg a fejem. – Szólnál Dr. Garcianak, hogy most azonnal el akarok menni?

Biccentett, és felkelt az ágyról, de az ajtóból még visszaszólt.

 - Ne tekerd ki a nyakát, mire visszaérek.

Megvető pillantást lövelltem Jay-re a vállam felett.

 - Majd igyekszem.