2011. október 30., vasárnap

Új részlet!

Felkerült az Ördögi Lélektolvaj-könyv újabb részlete :)
6. fejezet (katt)

Szellemlátó - 12. fejezet


Szerencsére Josh gyorsan visszaért az orvossal, de az a pár perc is néma csendben telt el. Nem voltam hajlandó többé tudomást venni Jay-ről, ő meg úgy láthatta, hogy jobban jár, ha lakatot tesz a szájára. Fejlettek az életösztönei.

  Garcia doki némi csodálkozással vette tudomásul, hogy máris el akarok menni, de azt azért még hozzá tette, hogy nyugodtabb lenne, ha a kórházban pihenném ki magam. Finoman elutasítottam a javaslatot, de azért biztosítottam róla, hogy innen egyenesen haza megyek és alszom egyet. Ezt már némi hümmögéssel ugyan, de elfogadta. Kioperálta a kezemből a kanült, és elment, hogy megírja a papírokat. Azt mondta, a nővérpultnál megvár, öltözzek fel nyugodtan, ő addig elintézi az adminisztrációt. Megköszöntem szépen, ahogy az jókislányéknál szokás, és a doktornő kilépett a szobából.

 Az ölözésnél viszont némi problémába ütköztem, ugyanis rá kellett jönnöm, hogy az összes cuccom csurom vér lett, ergo, használhatatlanná vált. Már éppen anyázni kezdtem volna, mikor Josh behozott egy zacskót, és a kezembe nyomta.

 - Nathalie ruhái – mellékelt hozzá magyarázatot. Felmarkoltam a cuccokat és a zuhanyzóba vonultam.

 - Nem is sejtettem, hogy ilyen előrelátó vagy – szóltam ki a résnyire nyitott ajtón.

 - Nem is – felelte. – Nathalie vágta hozzám, mielőtt elindultam. Nekem eszembe sem jutott volna.

Miért is nem lep ez meg engem…

Nos, a ruhák többsége jó volt. Farmerből szerencsére épp egyezett a méretünk, de a melltartóba, vagy másfélszer belefértem volna, tehát azt kénytelen voltam ejteni, de szerencsére a fekete póló, és a sötétkék pulóver jótékonyan elfedte ezt a tényt. Az edzőcipőmet szerencsére viselhető állapotban találtam meg az ágyam lábánál. Csak itt-ott szennyezet néhány vércsepp. Apró örömök az életbe. Josh-t már nem találtam a szobában, mikor kiléptem a zuhanyzóból. Jay rám nézett, és pedig viszonoztam a pillantását. Így telt el némán néhány másodperc.

 - Légy óvatos, ha a bátyád után mész – szólalt meg végül, és már megint azt a furcsán beazonosíthatatlan érzelmet láttam a szemében, mint amit bent a kihallgatóban. Csak megcsóváltam a fejem, és felsóhajtottam.

 - Vigyázz magadra – feleltem végül, és rácsuktam az ajtót.

Mardosott a bűntudat, hogy csak úgy itt hagyom, mert volt egy olyan biztos gyanúm, hogy Victor nem sokára eljön érte. És akkor már semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy darabokra cincálja a srácot. Meggyőződésem volt, hogy ma nem adott bele mindent, mert elszámolta magát. Nem gondolta, hogy a rendőrök felveszik vele a kesztyűt. Legközelebb már nem lesz ilyen kíméletes. Nem lett volna szabad, hogy érdekeljen a sorsa, mégsem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy egyszerűen csak magára hagyom. Megráztam a fejem. Most csak Chrisre szabad koncentrálnom, nem érek én rá Teréz anyát játszani. Amúgy sem áll jól nekem a szerep.

  Lelkiismereti dagonyámból Josh rángatott ki. Mellém lépett, és határozottan a nővérpult irányába terelt.

 - Húzzunk el innen – jelentette ki. – A srácért úgy sem tehetsz semmit.

Felsóhajtottam. Talán igaza van.

Dr. Garcia már várt ránk. Aláíratta velem a papírt, és megígértette velem, hogy három nap múlva visszajövök, hogy megnézze, hogyan gyógyul a seb, és ha minden rendben megy, a varratokat öt napon belül ki is lehet szedni. Lelkiismeretesen bólogattam, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy öt nap múlva, én már jó eséllyel csak a hullaházat jövök vissza meglátogatni. Elköszöntünk, és kiléptünk a fotocellás üvegajtón. Odakint már szinte teljesen sötét volt, a lámpák már mind égtek. Jó pár órát aludhattam a nyugtatók hatása alatt. Hogy a fene esne belé, egy csomó időt elvesztegettünk!

 Legnagyobb meglepetésemre a saját kocsimat pillantottam meg a parkoló autók hosszú sorában. Ez meg hogy került ide? Előzetes emlékeim szerint, ezzel mentünk a rendőrségre, onnan pedig már a mentő furikázott.

 - Mit keres itt a kocsim? – kérdeztem, miközben Josh kikódolta az ajtókat, én meg beültem az anyósülésre. Frissen fércelt kezekkel nem épp a legegészségesebb a kormányt tekergetni.

 - Ha jól emlékszem, Philip hozta ide – felelte, miközben beizzította a motort, és óvatosan kifarolt a forgalomba.

 - Akkor ő most hol van? – értetlenkedtem.

 - Az én kocsimmal ment el, hogy segítsen keresni a bátyádat – magyarázkodott, és a következő lámpánál balra fordult. Kezdett gyanússá válni az útirányunk. Az autópálya felhajtója nem erre van.

 - Hová megyünk? – kérdeztem rosszat sejtve.

 - Hozzád. Haza viszlek – jelentette ki, nyugodt, határozott hangon. Na azt már nem!

 - Dehogy viszel! – ráztam meg a fejem lendületesen. – Segítenünk kell Chris-nek!

 - Segítünk is, de előbb ki kell találni, hogyan is akarjuk csinálni.

 - Nem kell ezen semmit kitalálni – háborogtam. Hát nem érti meg, hogy most nincs időnk kupaktanácsokat tartani? Chris-nek minden perc számíthat, nem érünk rá tervezgetni!

 - Figyelj – szólt rám ingerülten, miközben befordultunk az utcámba – te is tudod, hogy nem roboghatunk oda kamikáze, hogy ketten tandemben mészároljunk le egy egész vérfarkas falkát. Ez így nem megy!

Vitatkozni akartam vele, mert nem voltam hajlandó megérteni miről beszél. Ki fogunk futni az időből! Pedig valahol, legbelül tudtam, hogy igaza van. Ketten esélyünk sem lenne ellenük. Mégis, legszívesebben azonnal odarohantam volna, hogy megmentsem Christiant.

 Leparkoltunk, Josh leállította a motort és a kocsi sötétségbe borult.

 - Ha most odamegyünk, csak azt érjük, el hogy megölnek minket. Victor nem Christ akarja megölni, hanem téged – felém fordult, de én nem voltam hajlandó ránézni. Igaza volt, mindenben igaza volt, de egyszerűen nem akartam elfogadni, amit mond. – Szerintem, amíg nem oda nem mész, Chris relatíve biztonságban van.

Gúnyosan felhorkantam. Mégis mennyire lehetne biztonságban tucatnyi ellenséges vérfarkas között?

 - Oké, – emelte fel Josh megadóan a kezét – de megölni nem fogják.

Hát ettől nem kifejezetten nyugodtam meg, mit ne mondjak. Kilöktem az ajtót, kiszálltam, és dühöngve felkocogtam a lépcsőn. Jó, abban tényleg igazat kellett adnom neki, hogy ha csak úgy odacsörtetek, biztosan meg fognak ölni. De akkor fogalmam sem volt, mi mást tehetnénk. A lényeg szempontjából teljesen mindegy, hogy ketten megyünk oda, vagy öten. Ha csak nincs elsöprő erőfölényünk, megesznek minket reggelire. És nekünk mindenünk volt, csak éppen elsöprő erőfölényünk nem. Nagyot csaptam a lift hívógombjára és mire kinyílt az ajtó, Josh is megérkezett.

 - Meg fogjuk keresni a bátyádat, csak egy kis időt kérek, oké? – szólalt meg, mikor kiszálltunk a negyediken, és én a zárba illesztettem a kulcsot.

 - Persze – sóhajtottam, beléptem a lakásba és egy kicsit máris jobban éreztem magam. Lerúgtam a cipőmet, zokniban becsattogtam a nappaliba és lehuppantam a kanapéra. Lehunytam a szemem, és csak akkor nyitottam ki, mikor éreztem, hogy megmozdul a matrac.

 - És van valami ötleted? – kérdeztem rövid hallgatás után.

 - Első nekifutásból azt mondanám, szóljunk be a nővéremnek. Nem ártana neki is tudni a részleteket – felelte, én meg csak bólintottam. Ebben volt logika. – Aztán értesíthetnénk Collinst is.

Azt hiszem, első megdöbbenésemben kis híján kiestem a saját számon, de aztán végig gondoltam és rá kellett jönnöm, hogy nem is mond hülyeséget. Nem árthat, ha a rendőrség is képben van. Azzal csak a mi esélyeink nőhetnek. Erről viszont eszembe jutott, amit Jay mondott. Hogy Victor Jessica Jacksont is el akarja tenni láb alól. Valójában nem voltam benne biztos, hogy a délutáni balhé után még újra próbálkoznának, legalább is a mai nap, de nem bocsátottam volna meg magamnak, ha holnap reggel azt hallom vissza a hírekben, hogy meggyilkolták, mikor tudtam volna tenni ellene valamit. Nem terveztem, hogy elmegyek érte, és megmentem. Na nem, azt azért nem. De felhívhatom Collinst, hogy rendeljen ki neki rendőri védelmet.

 - Mi jutott eszedbe? – kérdezte Josh, én meg felálltam a kanapéról és a halóba mentem a telefonért.

 - Mindjárt elmesélem, csak előbb telefonálnom kell egyet – szóltam vissza, és megnyomtam a visszahívó gombját. Collins három csengés után vette fel.

 - Tyron Collins.

 - Itt meg Faith Donovan.

Egy pillanatnyi csend a vonal túlsó végén. Valószínűleg éppen azon morfondírozhatott, miért ilyen kegyetlen hozzá a sors, hogy már megint velem kell beszélnie.

 - Miben segíthetek, Ms. Donovan? – kérdezte, szokatlanul készséges stílusban.

 - Jay Lyons szerint Jessica Jacksont ugyan azok a vérfarkasok készülnek megölni, akik délután a rendőrségre is betörtek – feleltem mindenféle bevezető nélkül. Csak egyenesen bele a közepébe.

 - Jessica Jacksont? – kérdezett vissza – Mármint az újságírót?

 - Igen őt.

 - És miért tennének ilyet?

 - Jessica hónapok óta információkat gyűjt róluk, és ha minden igaz, valamikor a közeljövőben tervezi nyilvánosságra hozni a cikket. – Josh megjelent az ajtóban, és karba font kézzel, a félfának támaszkodva hallgatózott.

 - Remek – sóhajtott fel Collins a vonal túlsó végén – Kirendelek néhány járőr kocsit a háza elé.

 - Kösz nyomozó.

 - Van már valami hír a bátyjáról? – kérdezte, és mintha némi bűntudat ütött volna át a hangján. Megáll az ész!

 - Többek között emiatt is kerestem – mondtam ki, rövid bizonytalankodás után. Ha lúd, legyen kövér, nem igaz? – Úgy tudjuk, hogy az autópálya melletti lakótelepen tartják fogva.

 - Mégis kik?

 - Na vajon? – direkt húzza az agyamat? – A mi kedves vérfarkas barátaink az őrsről.

 - De hát a bátyja is vérfarkas – felelte értetlenül – Miért tartanák fogva, ha egyszer közéjük tartozik?

Mély levegőt vettem, és nagyon nagy erőfeszítésembe került, hogy ne kezdjek üvöltözni vele. Hogyan is gondolhattam, hogy majd pont ő fog segíteni? Zsigerileg gyűlöli a bátyámat, engem, meg ha lehet még jobban. Hogyan is láthatná a különbséget! Collins csak egy korlátolt seggfej, aki nem lát tovább az orránál, mert szerinte minden fekete, meg fehér. Nem is tudom, mi üthetett belém, hogy éppen hozzá forduljak segítségért.

 - Tudja mit nyomozó? – préseltem ki fogcsikorgatva – Inkább hagyjuk, megoldom egyedül is – azzal kinyomtam a telefont, mielőtt bármit is válaszolhatott volna.

Visszatettem a készüléket a szekrényre, és a két kezembe temettem az arcom. Hogy a fene essen bele! Elfogott a kétségbeesés. Nincs senki, aki segíteni tudna, nem tehetek semmit, hogy segítsek Chris-nek, és ezt gyűlöltem. Gyűlöltem, hogy ilyen tehetetlen vagyok, miközben egyre csak peregnek az órák, és ki tudja, Christian egyáltalán él-e még.

 A matrac megnyikordult, ahogy Josh is leült az ágyra. Ahogy megszólalt, a hangja sokkal közelebbről érkezett, mint számítottam rá.

 - Figyelj, ha nem találunk más megoldást, elmegyek veled és segítek, ahogy csak tudok, de előbb várjuk meg, ki tud-e deríteni valamit Nathalie.

Csak bólogattam, mert féltem, hogyha megszólalok, sírni kezdek. Sírni pedig nem akartam, főleg előtte nem. Nem omolhatok össze, éppen most. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Pedig valahol vágytam arra, hogy valaki átöleljen, és megvigasztaljon, mint egy kisgyereket. Suttogva azt hazudja, hogy minden rendben lesz. De már nem voltam kisgyerek, és a hazugságok úgy sem értek volna semmit. Mert nem lesz rendben, semmi se lesz rendben. Chris csak rám számíthat, nem hagyhatom cserben.

  Valakinek a kezét éreztem a vállamon, és az illető kizárásos alapon csak Josh lehetett.

 - Hé, ne add fel – szólalt meg halkan és megsimogatta a hátamat. – Meg fogjuk oldani.

Keserűen felnevettem, és felnéztem a tenyeremből.

 - Ezt még te sem hiszed el.

Szomorkásan elmosolyodott, és magához húzott. A vállára hajtottam a fejem, és minden igyekezetemmel azon voltam, nehogy elsírjam magam. Mély levegőt vettem, és nagyon-nagyon lassan kifújtam. Nem bőgök, nem bőgök, nem bőgök. A szemeimet olyan nagyra nyitottam, hogy valószínűleg már elérték egy sztenderd levesestányér méretét. Már éppen sikerült, úgy ahogy visszanyeldekelnem a könnyeimet, mikor Josh alig hallhatóan a fülembe súgta:

 - Sírj csak, nem szégyen az.

Kész, végem volt. Soha nem szoktam idegenek előtt sírni, de most megállíthatatlanul potyogni kezdtek a könnyeim, a vállam némán rázkódott a zokogástól. Josh nem szólt semmit, csak folyamatosan simogatta a hátamat. Nem hazudta, hogy minden rendben lesz, de valamiért egy pillanatra mégis elhittem. A vállába fúrtam a fejem, ő meg csak még szorosabban ölelt. Nem kellettek vigasztaló szavak. Már az is bőven elég volt, hogy nem vagyok egyedül, hogy számíthatok valakire.

 Megcsörrent a telefon, én pedig összerezzentem. Á, egy kicsit sem vagyok ideggóc. Kibontakoztam Josh karjaiból, és szipogva elmázoltam a könnyeimet. Már a telefonért nyúltam, mikor Josh megelőzött.

 - Hagyd csak, majd én.

Nem vitáztam. Jelenpillanatban valószínűleg még egy tök süketnek is leesett volna, hogy éppen bőgtem. Az meg kinek hiányzik? Felvette a telefont, és beleszólt:

 - Faith Donovan lakása – aztán meglepett arccal felém fordult. – Itt van, máris adom – másik kezével letakarta a kagylót és úgy suttogta – Collins az.

Mi a fene? Nagy levegőt vettem, megtöröltem az arcom, és nyújtottam a kezem a kagylóért.

 - Mit akar még nyomozó? – szóltam bele, teljesen szilárd hangon, mintha nem is bőgtem volna szét a fejem néhány perccel ezelőtt. Egy-null ide.

 - Segítek megtalálni a bátyját – jelentette be, mindenféle felvezetés nélkül, nekem meg elkerekedett a szemem.

 - Az imént teljesen egyértelművé tette, mi a véleménye a testvéremről – feleltem ridegen. – Nem kell a segítsége.

 - Faith, ne legyen már gyerekes. Tudja, hogy segítség nélkül nem fog menni.

Tudtam. Pontosan tudtam, hogy a fene egye meg!

 - Jó – morogtam kelletlenül. – Van valami terve is?

Naná, hogy volt. Nem ő lett volna, ha nincs előre gyártott haditerve minden eshetőségre. Valójában nem is tudtam, hogy örüljek-e ennek, vagy inkább elküldjem a jó édes anyukájába.

 - Most el kell mennem Jessica Jackson házához, de utána magáért megyek, és ott megbeszélhetünk mindent. Addig értesítem a bevetési csoportot is, aztán bemegyünk az erdőbe.

Mit tehettem volna? Kénytelen voltam elfogadni az ajánlatát. Chris életét nem áldozhatom fel a sértett büszkeségem miatt.

 - Rendben – feleltem végül. – Várni fogom. – Fejcsóválva tettem vissza a telefont az éjjeliszekrényre, aztán Josh-ra néztem. – Nem sokára idejön.

 - Segíteni fog? – kerekedett el a szeme.

Megvontam a vállam.

 - Úgy tűnik.

 - Felhívom Nathaliet, hogy jöjjenek ide – felelte és felállt az ágyról. – Azt mondta, van valami ötlete.

Hát persze, Nathalienak mindig van valamilyen zseniális ötlete. Kár, hogy ezeknek a nagyszerű javaslatoknak eddig csak az árnyoldalát sikerült megtapasztalnom. De ajándék lónak ne nézd a fogát, tehát befogtam a pofám, és nem tettem megjegyzést. Biccentettem Joshnak, és még egy félmosolyt is sikerült megeresztenem.

 - Az jó lenne. Kösz.

Visszamosolygott, előhúzta a zsebéből a mobilját, kisétált a nappaliba és behúzta maga után az ajtót.

Végigdőltem az ágyon és próbáltam tiszta fejjel gondolkozni. Égett a fejem, amiért az előbb Josh nyakában lógva kötöttem ki. Ennyire sosem szoktam elhagyni magam. Másrészről Collins hirtelen jött segítőkészsége is nyugtalanított. Félre értés ne essék, jobb volt, hogy lesz valaki, aki fedezze a hátunkat, de egyszerűen nem hittem el, hogy csupán a bűntudat motiválná. Lehet, hogy rosszindulatúnak tűnök, de akkor is ez az igazság.

 Mit nem adtam volna érte, hogy Chris itt legyen… Olyan jó lett volna ezt az egészet meg nem történté tenni. Ráadásul Jay-t is magára hagytam a kórházban. Bűntudatom volt, és legszívesebben visszacsináltam volna az egészet. Ha újra döntenem kellett volna, nem mentem volna el csak úgy. Végül is a srác megmentette az életemet... De persze, ha ő nincs, ez az egész talán nem is történik meg. Ó, hogy francba is!

 Halkan kopogtak az ajtón. Felültem és megdörzsöltem a szemem.

 - Gyere csak.

Josh zsebre tette a telefonját, és az ajtólapjának támaszkodott.

 - Nathalie és Philip fél órán belül itt lesznek. Állítólag hoznak magukkal még valakit, de Nathie nem hajlandó elárulni, hogy ki az – vállat vont. – Azt mondta, az illető talán segíthet.

Felsóhajtottam. Remek. Egy újabb meglepetés. Bármiben lefogadtam volna, hogy nem fog tetszeni Nathalie terve. Kíváncsi lettem, hogy ezúttal vajon mi a fenét találhatott ki már megint.

 Fél óra múlva érnek ide… egy örökkévalóságnak tűnt. Úgy éreztem, minden elvesztegetett perccel Chris számlájára pereg az idő.

 - Minden rendben? – kérdezte Josh, tekintetét az arcomra függesztve.

Elhúztam a szám. Hát úgy nézek én ki, mint akivel minden rendben van?

 - Persze – feleltem némi cinikus felhanggal. – Minden csodás.

 - Bocs – sütötte le a szemét – Hülye kérdés volt.

Igen, az volt. De ezt felesleges lett volna az arcába vágnom. Ideges voltam, feszült, de attól nem leszek jobban, ha bunkón viselkedem vele. Csak annyival egyszerűbb lett volna rajta levezetni a feszültséget, mint magamban forrongani.

 - Semmi baj – csóváltam meg a fejem. Feltápászkodtam az ágyról, és Josht kikerülve a konyhába csoszogtam, hogy kávét készítsek. Igazából már a koffein puszta gondolatára is rám tört az okádhatnék, de muszáj volt csinálnom valamit, azon kívül, hogy egyhelyben ülök, és a plafont bámulom. Le kellett foglalnom magam valamivel, legalább addig, amíg Philipék és Collins meg nem érkeznek.

Hallottam a hátam mögött Josh lépteit, ahogy utánam jött a konyhába.

 - Kérsz kávét? – kérdeztem, miközben vizet öntöttem a kávéfőzőbe, és levettem a dobozt a polcról.

 - Jó ötlet. – Majd némi hallgatás után csak megkérdezte: - Biztosan jól vagy?

Lehunytam a szemem egy pillanatra, és nagyot sóhajtottam. Nem szállhatnánk le végre a témáról? Úgy döntöttem, hogy bedobom az őszintét. Akkor talán leszáll rólam végre.

 - Nem vagyok jól. Pocsékul vagyok, de nem érek rá hisztizni. Muszáj csinálnom magammal valamit, amíg a nővéredék ide nem érnek, úgyhogy légy szíves ne kérdezgesd folyton, hogy jól vagyok-e, mert csak annyit érsz el vele, hogy jól felbaszod az agyamat. – Mondókám vége cseppet ellenségesre sikerült, de nem kértem bocsánatot. Nem éreztem úgy, hogy lenne miért.

Felsóhajtott. Éreztem a tekintetét a hátamon. Tudtam, hogy engem néz, a pillantásától viszketni kezdett a lapockám. Legszívesebben rászóltam volna, hogy nem bámuljon már, de az már szerintem is bunkóság lett volna.

Bekapcsoltam a kávéfőzőt, és egy konyharuhával nekiálltam letörölgetni, az amúgy is tökéletesen tiszta pultot. Egyszeriben valahogy kínossá vált a jelenléte, meg a közöttünk feszülő csend. Egy 10 perccel ezelőtt még megnyugtató volt, hogy itt van… most már csak baromi zavaró. Végül abbahagytam, a munkapad felesleges törölgetését, és visszafordultam Josh felé. Közelebb állt, mint számítottam rá. Alig egy karnyújtásnyira tőlem, és csak nézett rám, azokkal a gyönyörű, tengerzöld szemekkel. Összeszorult a gyomrom, de ennek most semmi köze nem volt az idegességhez. A szemébe néztem, és láttam rajta, hogy csak a reakciómra vár. Minden porcikám belefeszült, annyira szerettem volna közelebb menni hozzá, de elöntött a bűntudta, ahogy eszembe jutott Chris. Én most nem érek erre rá, nem tehetem ezt Christiannal. Lehunytam a szemem egy pillanatra, és hosszan kifújtam a levegőt, aztán felnéztem, majd Josht kikerülve, gyors léptekkel a fürdőbe mentem és becsuktam az ajtót.

A mosdó fölött belebámultam a tükörbe. Olyan gyerekesen viselkedtem az előbb. De erre, most tényleg nem volt idő. Vonzódtam Josh-hoz, oké, ez mind szép és jó, és más körülmények között talán, nem is hagytam volna ott a konyhában. Sőt, biztosan nem hagytam volna ott, de most Chris volt a legfontosabb, és nem engedhettem meg magamnak, hogy bármi elterelje a figyelmemet.

 - Kész a kávé – hallottam Josh hangját. Összeszedtem magam, és visszamentem a konyhába.

Josh éppen két bögrét szedett elő a konyhaszekrényből. Nem fordult felém, mikor beléptem. A hátát figyeltem, ahogy kiöntötte a kávét, és levette a polcról a cukrot. Kínos volt a csend, és én már nem bírtam tovább.

 - Figyelj – kezdtem – sajnálom, csak…

 - Csak, te másképp gondold – vágott a szavamba, érzelemmentes, sőt szinte már erőltetetten kedélyes hangon. – Nem kell bocsánatod kérned. Megértem. 

 - Nem erről van szó – ráztam meg a fejem. Már kezdett kicsit elegem lenni belőle, hogy csak a hátának magyarázok. – Csak egyszerűen rossz volt az időzítés. Ennek semmi köze hozzád. – Megmerevedett mozdulat közben. Letette a kiöntőt, és végre rám nézett. – Később ezt még befejezzük, de most Chris a legfontosabb – néztem a szemébe határozottan.

Egy pillanatig csodálkozva nézett vissza rám, aztán halványan elmosolyodott, de épp csak egy pillanatra, aztán már fordult is vissza a bögrékhez.

 - Hogy iszod a kávét? – kérdezte könnyedén, és ez végre feloldotta a hangulatot.

 - Sok tejjel és egy cukorral.

A kezembe adta a bögrét, de egy mosolyon kívül nem próbálkozott semmi mással, és ezt nagyra értékeltem. Visszamosolyogtam rá, és belekortyoltam az italba, de aztán letettem az asztalra. Jelenleg mindentől felfordult a gyomrom.

  Olyan hirtelen szólalt meg a csengő, hogy összerezzentem. Az idegeim nem voltak valami fényes kondiban. Josh rám nézett, de nem szólt semmit, csak letette a bögréjét az enyém mellé, és kérés nélkül is kiment, hogy ajtót nyisson. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam összeszedni magam. Mély levegő be… és ki. Addig folytattam, amíg teljesen nyugodtnak nem éreztem magam. Most nem szabad összeomlanom. Most szükség van rám. Nem tudtam szavakra bontani az előszobából érkező beszéd moraját, de Nathalie és Philip hangszínét felismertem. Volt viszont velük még valaki, akinek nem volt ismerős a hangja.

  Felsóhajtottam, és kiléptem az ajtón. Végül is ez az én lakásom, muszáj elődugnom az orromat.

 - Sziasztok – köszöntem, miközben ők a kabátjaikat akasztották fel. Most már láttam, hogy az idegen hang egy fiatal nőtől érkezett, és mikor Philip arrébb lépett, azt hittem csak rosszul látok. A hosszú, barna hajú, kék szemű lány jól láthatóan már vagy a hatodik hónap végén járt. Mi a frászért hozott ide Nathalie egy terhes nőt?! Legszívesebben most azonnal közöltem volna velem, hogy vigye haza a csajt, mert nem vagyok hajlandó egy várandós anyát is beáldozni, de aztán inkább csomót kötöttem a nyelvemre, és betereltem őket a nappaliba. Majd később. Ha már kiderült, mit keres itt a lány, majd akkor leüvöltöm Nathalie fejét, de most haladjunk.

 - Mit találtatok? – kérdeztem türelmetlenül, mikor már mindannyian a kanapén ültek, Josh pedig az egyik fotelben terpeszkedett. Én most nem tudtam volna egyhelyben megülni, úgyhogy inkább az ablakpárkánynak támaszkodtam.

 - Először is, hadd mutassam be Sophie Dunnt – kezdte Nathalie, akinek még volt energiája udvariaskodásra pazarolni az időt. Nos, ő talán nagyon ráér, de nekem ehhez nincs türelmem. Azért odaléptem a lányhoz, kezet fogtam vele, és még egy semmitmondó bájmosolyt is sikerült a képemre erőltetni.

 - Faith Donovan – mutatkoztam be én is, majd visszaléptem az ablakhoz. – Szóval, tudtok valami hasznosat? – tértem vissza eredeti kérdésemhez.

Nathalie rosszallóan összevonta a szemöldökét, de pislogás nélkül álltam a pillantását. Nem az anyám, és ő is igazán tudhatta, hogy fölösleges bájcsevelyre nincs most idő. Néhány másodpercig folyt csak a szempárbaj, végül aprót sóhajtott, és végre a lényegre tért.

 - Nagyon sokat gondolkoztunk, hogy mégis hogyan lehetne a legjobb – pillantott Philip-re és Sophie-ra – Sophie azért is van itt, mert jobb, ha egy szakértő szájából hallod, hogy nincs más megoldás. – Csak kerülgette a forró kását. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet annyi rossz, hogy ilyen bevezetőt igényeljen.

 - Nathalie, csak mond meg, jó? – kértem, olyan higgadtan, amennyire csak képes voltam rá.

Nagy levegőt vett és rám nézett.

 - Lidércet kell idézned.

Épp jókor szólalt meg a csengő, mert így helyből, nem lett volna olyan szalonképes válaszom, amin nem sértődik vérig azonnal. Így is csak meredtem rá, aztán, mikor másodszor is csöngettek, ellöktem magam a párkánytól, és kimentem ajtót nyitni. Ezt mégis hogy a fenébe képzelte?! Én nem tudok lidércet idézni! Ami azt illeti, senki sem tud. Legalábbis én még sosem hallottam ilyenről, de még ha hallottam is volna, akkor se… És mégis, hogy segíthetne egy lidérc abban, hogy kiszabadítsuk Christiant? Ez annyira abszurdnak hangzott. Pedig szellemes kérdésekben meglehetősen nyitott voltam, de ez volt az a helyzet, mikor kapásból rávágtam, hogy lehetetlen. Egyszerűen metafizikai képtelenség!

  Fejcsóválva fordítottam el kulcsot a zárban, és szinte meglepődtem, mikor Collins pillantottam meg a küszöbön. Néhány pillanatra el is felejtett, hogy ő is idejön. Lassan már többen nem fogunk elférni a lakásban. Szabályosan teltház lesz.

 - Hello nyomozó – léptem arrébb, hogy elférjen mellettem.

Körbenézett és felakasztotta a kabátját.

 - Vérfarkas tetemek nélkül szokatlanul tágas az előszoba – jegyezte meg, mire elhúztam a szám. Csak néhány napja történt, de mintha ezer éve lett volna, hogy megmentett engem és a bátyámat. Na igen. Azóta elég rendesen felgyorsultak az események.

 Nem voltam hajlandó válaszolni a kis megjegyzésére, mert lehet, hogy valami olyasmit találtam volna mondani, ami egyáltalán nem lendítette volna előre az együttműködést. Márpedig most szükség volt az ő segítségére is.

Visszamentem a nappaliba, Collins pedig követett. Mikor meglátta a benti tömeget, jól hallhatóan felmordult. Valószínűleg nem tetszett neki, hogy ennyi civillel kell majd együtt dolgoznia, de nem igazán tudott meghatni a nyomora. Bár kezdtem én is kétségbe vonni, hogy Nathalie-ék valóban tudnának segíteni. Mielőtt még kimentem ajtót nyitni, valahol ott tartottunk, hogy nekem lidércet kellene idéznem. Reméltem, hogy átgondolta a dolgokat, amíg kint voltam, és belátta, hogy mekkora baromságot is mondott tulajdonképpen. De ahogy az arcába néztem, nem úgy tűnt, mintha az utóbbi néhány percben megváltoztatta volna az elképzelését.

 - Gondolom, Philipéket nem kell bemutatni – néztem körbe kedélyes társaságunkon – Ő pedig Sophie Dunn – intettem a terhes lány felé. Collins összevonta a szemöldökét, de aztán magába fojtotta kétkedéseit, és biccentett, majd a falnak támaszkodott, és részéről nem volt hajlandó belefolyni a beszélgetés további menetébe. Ha neki jó, nekem is.

 - Faith, tudom, hogy amit mondtam, egy kicsit meredek… - folytatta volna Nathalie, mintha mi sem történt volna, de a szavába vágtam.

 - Egy kicsit? – kérdeztem vissza hihetetlenkedve – Azt mondod, egy kicsit? Tisztában vagy vele, hogy amit mondasz, az egyszerűen képtelenség?

 - Nem az – jelentette ki határozottan, mintha legalábbis azt mondaná, hogy ő napi rendszerességgel szokott lidércidézést végigmozizni. Agyam elszáll.

 - De igen! – bólintottam határozottan.

Felsóhajtott és egy pillanatra lehunyta a szemét.

 - Sophie.

A lány eddig csendesen ült. Most Nathalira nézett, a nő biccentett neki, mire rám emelte a tekintetét, és nagyon komoly hangon megszólalt.

 - Én már idéztem lidércet – jelentette be, én meg kis híján kiestem a számon. Rábámultam, és nem értettem, hogy nem vehettem észre rajta, hogy ő is szellemidéző. Kezdenek megbolondulni az érzékelőim. Nagyon fusztrált, hogy nem láttam rajta már az első pillanatban.

 Amint egy kicsit sikerült magamhoz térnem az első megdöbbenésből, összeszedtem magam, és vállat vontam:

 - Remek. Akkor nem is kellek én ide.

 - Én nem idézhetek lidércet – rázta a fejét Sophie, belőlem meg azonnal előbújt a szkeptikus. Karba fontam a kezem, és a képemre volt írva, hogy egy szavát sem hiszem.

 - És miért nem?

 - Amíg a kicsi meg nem születik – végig simított domborodó pocakján – addig nem idézhetek, és nem űzhetek semmit, különben előfordulhat, hogy a kelleténél hamarabb indul be a szülés – bocsánatkérően elmosolyodott – Nem kockáztathatok.

Ezt meg is tudtam érteni. Én sem akarnám veszélybe sodorni a gyerekemet. Az már más kérdés, hogy a gyerekvállalás puszta gondolatára is kivert a víz. Na nem! Az anyaság nem az én sportom!

 - Már meg ne sértődj, de akkor miért vagy itt? – ezt talán barátságosabban is kiböffenthettem volna, de az idő vészesen fogyott. Szinte percenként pillantottam a falon függő órára, és úgy tűnt, mintha egyre csak gyorsabban és gyorsabban járna. Hihetetlen volt, hogy mi csak cseverészünk itt, miközben Chris…

 De nem úgy tűnt, mintha Sophie megsértődött volna, ellenben Nathalie olyan pillantást vetett rám, mint egy szófogadatlan kisgyerekre. Na menjen a picsába!

 - Azért, hogy rávezesselek, te hogyan csináld – felelte a lány, de mintha egy kicsit gúnyosan csengett volna a hangja.

Hogy rávezessen. Ja, így már mindjárt más. De csak gondoltam, nem mondtam ki! Akkora gyökér azért nem vagyok, még ha ez néha nem is látszik. Collinsra pillantottam, aki még mindig szótlanul támasztotta a falat. Igyekezett úgy viselkedni, mint aki itt sincs, de biztos voltam benne, hogy minden egyes szót megjegyzett, ami érkezése óta elhangzott.

 Megérezte, hogy nézem, és visszapillantott rám.

 - A különlegesekkel mi a helyzet? – kérdeztem, hiszen éppen ő mondta, hogy magával hoz valami extra kommandós haderőt. – Ha ők is jönnek, akkor semmi szükség nem lesz erre a lidércidézéses cécóra. Igazam van?

Collins felsóhajtott, és zavartan félrenézett.

 - Nem jönnek – mondta ki nagyon halkan, nekem meg egy hang folyamatosan azt skandálta a fejembe, hogy „én megmondtam”. Hát persze, miért is mennének egyszerűen a dolgok…

 - Miért? – nyögtem ki reményvesztetten. Hogy a fene essen bele ebbe az egész társaságba!

 - A főnökség valahogy megneszelte, hogy mire készülök – csóválta meg a fejét. – Azt mondták, hogyha, nincs kézzelfogható, sziklaszilárd bizonyítékom, nem adnak mellém erősítést – itt végre rám nézett. – Valójában azt mondták, kirúgnak, hogy a lábam se éri a földet, hogyha a fülükbe jut, hogy bármilyen módon részt vettem ebben az egészben – húzta el a száját.

Megenyhült az arcom. Elveszítheti az állását, mégis eljött. Ezt nem értettem. Miért vállal ekkora kockázatot miattam, amikor még csak nem is kedveljük egymást. Sőt! Mondhatnám úgy is, hogy ki nem állhatjuk egymást. Akkor meg miért? 

 - Mégis eljött – jegyeztem meg lágy, halk hangon.

A szemembe nézett, végül vállat vont.

 - Megígértem.

Elöntött a hála. Nem hittem, hogy valaha is ilyet érezhetek vele kapcsolatban, de most végtelenül megörültem neki, hogy itt van. Megáll az ész! Tényleg kifordult sarkaiból a világ.

Gondolataimból Josh rebbentett ki, ahogy talpra lökte magát a fotelből, amiben eddig terpeszkedett, és gúnyosan felhorkant.

 - Milyen megható. Nem térhetnénk végre a lényegre? – kérdezte élesen és a tekintetét az enyémbe fúrta. – Vagy a bátyádról már meg is feledkeztél a nagy hálálkodás közepette? – csavart egy jó nagyot a tőrön, és a szobában egy pillanat alatt halotti csend támadt. Mindenki ijedten meredt rám, én meg csak álltam, és nem értettem, hogyan mondhatott ilyet. Hogy volt képes ilyesmit kiejteni egyáltalán a száján. Nagyot nyeltem, és hiába nyitottam nagyra a szemem, egy könnycsepp mégis legördült az arcomon, forró ösvényt szántva magának.

 - Ne… ne haragudj Faith… - hebegte Josh. Azt hiszem, most esett csak le neki, hogy milyen mocskosan szemét dolgot mondott az imént. – Én nem akartam…

 - Hallgass! – sziszegtem összeszorított fogakkal, és Nathalie-ra néztem. – Akkor halljuk, hogy kell lidércet idézni!