2012. február 5., vasárnap

Chloe Neill - A lányok olykor harapnak

 A történet:

Egy egyetemista élete nem valami káprázatos, de legalább az enyém volt. Jól megvoltam, míg Chicago vámpírjai meg nem jelentek – engem pedig megtámadott egy renegát vámpír. De csak egy kortyot ihatott, mielőtt elijesztette egy másik vérszívó… Ő úgy döntött, megmenti az életemet, s élőhalottá változtatott.
Mint kiderült, a megmentőm a Cadogan-ház ura és parancsolója. Évszázados tapasztalata van a csábításban, s tettéért hálát vár cserébe – és a szolgálataimat…
Korábban a disszertációm felett görnyedtem, most pedig be kell illeszkednem egy elegáns udvarház életébe. Új képességeim, a kellemetlen napallergia a legkisebb gondom, hiszen valaki még mindig vadászik rám. A renegát, aki belém mart? Egy rivális ház vámpírja? Lehet, hogy a beavatásom egy kezdődő háború első csatája… egy háborúé, amely során vér fog folyni.


Szerintem:

Nos, emlékszem, mikor először megláttam a címet, meg a borítót, úgy voltam vele, hogy engem hat lóval sem vesznek rá, hogy ezt elolvassam. Aztán molyon hallottam róla ezt is, azt is – gondoltam, próba cseresznye, úgyis épp nagy akció volt a libriben a neten rendelt könyvekre.
Nem vártam tőle semmit, mikor megvettem – vagyis, leginkább rosszabbra számítottam – így azt tudom mondani, egészen jó barátságot kötöttünk, a könyv és én. De azért életre szóló szerelmem nem lett a dolog.
Az elején baromi gyorsan indítunk – Merit már bőven vámpír, a megtámadására nem emlékszik, minden zavaros, és homályos. Gyorstalpalót kapunk az aktuális vámpír-viszonyokról – ami nekem már alapvetően kicsit sántított. Oké, hogy nyolc hónapja tudta meg mindenki, hogy bumm, nagyfogú vérszívók járnak köztünk – ennek ellenére meglepően nagy a nyugi. Most valljuk be őszintén, nyolc hónap alatt mikor csendesednének le a kedélyek? Évek alatt se!

Ez csak az egyik. Lényegében az alapokat nem éreztem eléggé kidolgozottnak, kissé összecsapottra sikeredett, de mindegy is, lendüljünk túl rajta.

Már a kezdetek kezdetén látszik, hogy Merit másmilyen vámpír, mint a többi – hohó, meglepetés! Nem érzi azonnal a kegyetlen vérszomjat – leginkább rá sem bír nézni a vérre – és nagyjából a harmincadik oldalon már komolyan összetűzésbe kerül házának fejével.

Merthogy itt házak vannak ám, ahová minden vámpírnak illenék tartozni, és aktuális háza fejének engedelmességével és szolgálatával adózni. Merit persze nem adózik, hogy is ne, ő tökös csaj! Egyből ki is hívja új urát és mesterét, amit minimális megaláztatással és egy kis ejnye-bejnyével sikerül megúsznia. Ethan, miután meg sem büntette lázadozó aspiránsát, hamarjában ajánlatot is tesz Meritünknek, legyen már az ő kis cukorfalatja, megunta a régi játékát. De most komolyan. Kicsit árnyaltabban nem lehetett volna kifejezni, hogy csajszikánk az aktuális superwomen?

Nem mesélem el a sztorit szóról-szóra, lényeg a lényeg: nincs bajom Ethan-nel, de nálam egy nagyhatalmú, négyszáz éves mester vámpír, házának feje, aki alá majd háromszáz vérszívó tartozik, kicsit hatalmasabbnak néz ki, aki nem bántódik meg olyan apróságokon, minthogy egy nő visszautasítja. Ethan nekem nem volt elég kegyetlen és tökös, bocsi. 

Az alap konfliktus se szippantott be, a végén a megoldás sejteti a folytatást, hogy milyen problémákkal kell majd a jövőben szembenézniük.

De persze volt benne sok minden, ami tetszett, mielőtt félreértések történnek. Imádtam a párbeszédeket, nagyon jókat nevettem egyes beszólásokon, Mallory pedig igazi barátnő-figura, ilyennel ritkán találkozni, a legjobb barátnő általában olyan szereplő szokott lenni, akit még ellenségemnek se kívánnék. De Mal jófej lány. Merit nagyapja is rendes, ahogy az egész kis ombudi különítményt is megszerettem, Jeff-fel az élen.

Morgan… nos igen, tőle sem kifejezetten ájultam magam alá, bár ha választani kell, inkább Ethan, mint ő – tenyérbe mászó kis szépfiú. Jah, és persze az elengedhetetlen szerelmi háromszög, amiből most ugyan mérsékelten kaptunk, de a következő könyvekben egészen biztosan nagy jelentősége lesz, ahogy Mer vívódik majd a két mester között, mert persze mindkettő őt akarja, ez nyilvánvaló. Nem ismerős a sablon?
Összességében egy klisékre épülő, de egészen jól összerakott kis könyv volt, szerethető főszereplővel, és többnyire szimpatikus mellékszereplőkkel. Könnyed kis olvasmány, egyszer mindenképpen olvasandó, nem valószínű, hogy másodszor is lekerül majd a polcról.

Moly mércével: 4 csillag