2012. május 29., kedd

Moira - A szörnyeteg bennem (2. fejezet)


Valami nem stimmelt. A járőrautó anyósülésén ültem, mellettem Evan tekerte a kormányt, mint mindig, de mégis úgy éreztem, mintha valami hiányozna. Nem volt teljes az összkép. Végül aztán háromsaroknyira a kapitányságtól beugrott.

 - Nem működik a rádió? – és valóban, az állandó recsegés, a folyamatos alapzaj hiánya szinte már idegenné tette az utót. Nem találtam benne a helyem.

Evan csak vállat vont.

 - Tegnap este döglött be, de másik kocsit nem adnak, megjavítani meg nem tudják, amíg benne furikázunk.

Ekkor megcsörrent a műszerfalra szerelt telefonja. Kérdőn pillantottam rá, mire csak intett, hogy vegyem fel egészen nyugodtan. Megnéztem a kijelzőt – a kapitányság egyik melléke volt.

 - Itt Wizan – szóltam bele.

 - Á, Moira, akkor Evan-nek már sikerült elérnie? – Jud volt az, az egyik központos lány, mindenkiről tudott mindent, és általában tőle indultak a legszaftosabb pletykák, amik végül az egész őrsön végigmentek. Hálát adhattam a jó szerencsémnek, hogy fogalma sem volt a viszonyomról Evan-nel. Legalábbis egyelőre.

 - Épp itt ül mellettem.

 - Remek, most futott be egy hívás valami rablásról, állítólag valaki pisztollyal hadonászott.

 - Merre? – kérdeztem, és előkaptam a kesztyűtartóba gyűrt füzetet, meg a több tucatnyi tollak egyikét. Jud gyorsan lediktálta a címet, én pedig Evan orra elé toltam a macskakaparásommal telefirkált cetlit. Csak bólintott, aztán már be is kapcsolta a szirénát. – Tíz perc, és ott vagyunk.

 - Jól van, de csak óvatosan, még nem lőttek le senkit, ez maradjon is így.

 - Bent találkozunk – kinyomtam a telefont, és visszatettem a műszerfalra szerelt tokba. Nem tudom, miért zavart hirtelen Jud aggodalma, de kifejezetten idegesített. Pontosan tudtuk, mit kell tennünk, nem volt szükségünk rá, hogy bárki óvatosságra intsen. Ám, mikor megérkeztünk, kezdtem úgy gondolni, Jud aggodalma mégsem volt hiábavaló.

Fegyveres rablásról volt szó. De amint behajtottunk a szűk zsákutcába, melynek végén omladozó téglafal magasodott, és megpillantottuk a hatalmas kukák mellett heverő véres húscafatot, biztosan tudtam, hogy ez csak a történet egyik fele. Még ilyen távolságból is tisztán láttam a pisztolyt az áldozat mellett, de ha meg is húzta a ravaszt, az kevés volt ahhoz, hogy megmentse az életét.

Járőrök voltunk, a gyilkosság nem a mi részlegünkhöz tarozott, de mivel mi értünk először a helyszínre, nekünk kellett értesítenünk a központot, és szólni nekik, hogy küldjék a gyilkosságiakat. Mégsem nyúlt egyikünk sem a telefonért. Evan alig tízméternyire a holttesttől leállította az autót, megakadályozva ezzel, hogy bárki is behajthasson a tetthelyre. Bár úgy tűnt, ezúttal nem kell a katasztrófaturistáktól tartanunk – a környék teljesen kihalt volt, még az utcára nyíló ablakokat sem nyitotta ki senki. Végigkérdezhetnénk az egész házat, de egészen biztosan nem akadna senki, aki látta volna a történteket.

Az emberek általában megvakulnak, megsüketülnek, ha ilyen brutális erőszak történik a közvetlen környezetükben. Félnek, hogy velük is megeshet, így inkább nem szólnak semmit, csak igyekeznek minél hamarabb elfelejteni. Nem mintha olyan könnyen felejthető lett volna a látvány.

Vér szennyezte alaktalan foltokban a málló vakolatot, a szemetes konténerek oldalát, a feltöredezett betont. A férfi mellkasa, mintha csak felrobbant volna, cafatokra szaggatták, az arca azonban meglepő módon érintetlen maradt. Csak egyetlen vércsepp szennyezte a homlokát, de alatta a bőre sértetlennek látszott. Tágra nyílt, barna szeme az utolsó döbbenetbe meredve, vakon meredt a semmibe. Úgy tetszett, mintha minket nézne, de már semmit sem látott.

Mielőtt átgondolhattam volna, mit teszek, kiszálltam az autóból, és a holttest felé indultam. Evan hangja szólt utánam, én pedig éppen csak két lépéssel az első vérfoltok előtt torpantam meg.

 - Mégis mi a fenét csinálsz? – szegezte nekem számonkérően, miközben ő is kiszállt, de nem mozdult el a kocsi mellől. Úgy látszott, nem akar közelebb kerülni a hullához. – Be kell telefonálnunk a központba, meg kell várnunk, amíg kiküldik a gyilkosságiakat. Nem járkálhatjuk csak úgy össze a helyszínt.

 - Nem járkálok össze semmit! – csattantam fel ingerülten. Nem tetszett, hogy tudatlan kis újoncként kezel, miközben én két évvel régebben szolgáltam, mint ő. Így is még csupán négy éve, de azalatt a plusz két év alatt láttam már olyasmit is, amit ő még nem. Ezt sohasem dörgöltem az orra alá. Sohasem tettem úgy, mintha bármiben is jobb, vagy okosabb lennék nála, de feldühített, mikor így viselkedett. Ilyenkor szemernyi kétségem sem maradt afelől, hogy bárkin átgázolna, csak hogy feljebb juthasson a ranglétrán, akár még rajtam is. Nem bántott a dolog, csak örültem neki, hogy a kapcsolatunk semmivel sem több egyszerű, kellemes időtöltésnél.

Előhalásztam a telefont a zsebemből, és odadobtam neki. – Hármas gomb. Hívd Logan-t.

Elkapta a kis készüléket, és összevont szemöldökkel előbb a kijelzőre, majd rám meredt.

 - Miért van Logan Mitch száma a gyorshívódban? – a hangja szinte már számonkérően csengett. Ha nem ismertem volna jobban, még azt találtam volna gondolni, féltékeny. Így azonban tisztában voltam vele, azért zavarja, hogy Logan a gyorshívómban van, mert neki nincs. Azt feltételezte, hogy valamiféle bizalmi kapcsolatban állok a gyilkosságiak vezető nyomozójával, így pedig olyan információkhoz, és kapcsolatokhoz juthatok, amikhez ő nem fér hozzá. Az igazság ehhez képest rendkívül prózai volt. Azért tároltam el a nyomozó számát, mert az utóbbi években valahogy mindig én akadtam rá elsőként a különféle gyilkossági ügyek áldozataira. A negyedik, vagy ötödik ilyen eset után Logan megadta a számát, hogy közvetlenül is elérhessem, és ne kelljen külön a központi vonalat tárcsáznom. De nem szándékoztam Evan-nek magyarázkodni.

 - Dolgoztunk már együtt párszor – feleltem kitérően, jelezvén, hogy nem kívánok több szót a témára vesztegetni. De Evan vagy nem vette a lapot, vagy nem akarta venni, mert tovább ütötte a vasat.

 - Mégis mikor?

Türelmemet vesztve sóhajtottam fel.

 - Mikor te még a kiképzésen gyakoroltad, hogyan kell forgalmat irányítani – vágtam oda ingerülten, mit sem törődve felháborodott arckifejezésével. – Most pedig hívd fel Logan-t, de lehetőleg még azelőtt, hogy elkezdene bomlani a test. Hármas gomb.

Azzal hátat fordítottam neki, megakadályozva, hogy bármi mást mondhasson, és inkább a holttestre koncentráltam. Úgy szlalomoztam a vérfoltok között, hogy ne lépjek rá semmire, és ne érjek hozzá semmihez. A technikusok nem igazán örülnek neki, ha valaki összebarmolja a bizonyítékokat.

Nem mentem egy méternél közelebb, de így is pontosan láttam, hogy férfit valósággal kibelezték. Hosszú, rettenetesen mély vágások szabdalták a mellkasát és mindkét karját. A törzsét talán valamilyen eszközzel marcangolták szét, de hirtelen nem jutott eszembe semmi, ami képes lenne ilyen pusztítást okozni. Emberi eszköz semmiképpen. Talán valamiféle nagymacska tehette. Láttam már hasonlót, bár a fickó a végén életben maradt. Egy tigrist tartott. Egy igazi fehér tigrist a háza hátsókertjében, de egyik nap az állat valahogy kiszabadult a ketrecből. Brutálisan szétmarcangolta a pasas karját, a végén amputálni kellett az egészet, de legalább túlélte. Mondjuk az illegális állatkereskedelem még mindig büntetendő, a fehér tigris ráadásul veszélyeztetett faj. Az csak a hab volt a tortán, mikor a pincében pár kiló kokaint is találtunk, így a férfit a kórházból egyenesen a börtönbe szállították. Az eset csak pár évvel ezelőtt történt, talán még mindig a büntetését tölti.

Lehet, hogy a mostani áldozatot is nagymacska tépte szét? Az állatkertből nem szökött meg állat, de rengetegen tartanak veszélyes ragadozókat, pusztán kedvtelésből. Ilyen esetekben pedig nem kell sok hozzá, hogy baleset történjen. Azonban, ha valóban ilyesmivel állunk szemben, hívnunk kell az állatkertet, és meg kell keresnünk az állatot, mielőtt…

Gyorsan behúztam a kéziféket, gátat szabva meglódult fantáziámnak. Nem az én dolgom volt megoldani az ügyet. Az orvos szakértők majd megállapítják, mi okozta a fickó halálát, a gyilkosságiak meg kiderítik, hogyan történhetett. Nekem semmi közöm hozzá, azon kívül, hogy délután majd meg kell írnom róla a jelentést. Még eggyel több akta, az amúgy is méretes kupac tetejére. Remek.

Egyre hangosodó sziréna hangjára kaptam fel a fejem, majd egy a következő pillanatban egy fekete Opel parkolt le a járőr kocsink mögé. A sziréna elhallgatott, a tetőn pulzáló villogó elsötétült, majd kinyílt az autó ajtaja, és Logan Mitch hajtogatta ki belőle magas, nyurga alakját. Az arca gondterhelt volt, mint mindig, sötét szemöldökét ráncolta meglepően világos szeme fölött, az állán több napos borosta. Úgy tűnt, nem sokat alszik mostanában.

 - Mitch nyomozó – köszönt felé Evan, de Logan figyelemre sem méltatta. Egyszerűen elcsörtetett mellette, tekintetét egy pillanatra rám szegezte, majd tovább vándorolt, felmérte a terepet, végül pedig a holttesten állapodott meg.

 - Moira – biccentett felém. – Hogy lehet az, hogy mindig te találod a legmocskosabb mészárszéket? – volt a hangjában némi neheztelés, de nem vettem magamra. Logan mindig morcos volt valami miatt, azt hiszem, ez is hozzá tartozott a személyiségéhez.

 - Szerencsém van – halványan, gúnyosan elmosolyodtam, mire felhorkant, de éppen csak sikerült megállnia, hogy ne húzódjon fel a szája sarka.

 - Végre egyszer nekem is lehetne – csóválta a fejét. – Ez most pont nem hiányzott. Mintha nem lenne elég gondom enélkül is – fáradt mozdulattal beletúrt rövid, sötét hajába, mely ettől csak még kuszábban meredezett szerte-szét.

 - Nehéz ügy? – érdeklődtem, szándékosan felületesen. Nem akartam olyan válaszra kényszeríteni, amit esetleg nem áll módjában megadni.

 - Lehet, hogy sorozatgyilkos – felelte, mintegy mellesleg, én pedig meglepődtem, hogy ilyen egyenes választ adott. – Még csak két áldozat van – folytatta –, de a sajtó már most „bostoni mészárost” emleget.

 - Még szerencse, hogy nem olvasok újságot – jegyeztem meg, mire az előbb visszafojtott halvány mosoly utat tört magának. Az egész arca felderült tőle, és egy pillanatra kevésbé látszott elgyötörtnek. Jól állt neki, ha a mosolygott, de tudtam, hogyha csak megemlíteném ezt neki, azon nyomban visszaváltozna mogorva nyomozóvá. Úgyhogy inkább nem hoztam szóba.

 - Talán nekem se kellene – sóhajtott. – Sok bosszúságtól kímélném meg magam.

A közeledő szirénák hangjára mindketten hátrafordultunk, aztán csak csendben figyeltük, ahogy az utók egymás után sorjáznak be a szűk kis utcába. Végül olyan sűrűn álltak, hogy abban sem voltam biztos, a hordágy befér-e, amin majd el kell szállítani a testet. Ezzel egyetemben az is világossá vált, hogy Evan meg én szintén képtelenek leszünk kijutni addig, míg a mögöttünk parkoló összes kocsi el nem tűnik.

 - Úgy látom, itt ragadtatok – mondta ki a gondolataimat Logan, vagy talán csak elkeseredett arckifejezésem vált árulómmá. Evan felé pillantottam, de ő addigra már levadászta magánk az egyik technikust, és próbált rendkívül fontosnak és nélkülözhetetlennek tűnni. Ha már Logan-t nem környékezhette meg, mindent elkövetett, hogy a többiekre jó benyomást tegyen.

 - Nekem is úgy tűnik – törődtem bele a megváltoztathatatlanba, miközben a helyszínelő brigád épp a felszerelését pakolta ki. Akadt némi fennakadás, ugyanis a kocsik olyan szorosan álltak egymáson, hogy legfeljebb oldalazva lehetett közlekedni köztük.

 - Van kedved beszállni?

Felpillantottam Logan-re, és elmosolyodtam. Néha csináltunk ilyet. Mikor már ismertük egymást egy ideje, egyszer-kétszer előfordult, hogy megkérdezte, nincs-e kedvem ott maradni a helyszínen, végignézni a nyomrögzítést, és körbemenni vele a tetthelyen, hátha ráakadunk valamire. Természetesen a nyomozásba sosem folytam bele, de azért jól esett, hogy Logan alkalmanként hagyta, hogy maradjak, és részt vegyek az elsődleges vizsgálatokban. Most egyébként sem maradt sok választásom, ugyanis tényleg itt ragadtunk. Ha akartam volna, se mehetek sehová. Így legalább hasznosan töltöm az időmet.

 - Miért is ne? Úgy sincs jobb dolgom.

 - Helyes – biccentett, majd felénk közeledő alacsony, köpcös férfihoz fordult, és a kezét nyújtotta neki. – Üdv, Tom.

Tom letette a kezében tartott méretes táskát majd kezet fogott a nyomozóval.

 - Hogy, s mint? – majd észrevette, hogy én is Logan mellett állok, és a pillantása szúróssá vált. – Á, Moira – nem tűnt túlságosan lelkesnek a ténytől, hogy újra láthat –, sejthettem volna.

 - Repes a szívem, Tom – én sem hangzottam barátságosabbnak, mint ő, bár tudtam, hogy nem lepi meg a tény. Tudta ő jól, hogy ki nem állhatom, és azt is, hogy miért. Ő sem különösebben szívlelt engem, ami nem meglepő, tekintve, hogy másfél évvel ezelőtt majdnem kirúgattam szexuális zaklatásért. Váltig állította, hogy csak véletlenül esett rám, és minden ok nélkül rúgtam tökön, majd mindennek tetejében még direkt el is törtem az orrát. A zúzódások a csuklómon, és a véraláfutás a szemem alatt azonban éppen elég terhelőnek bizonyult. Végül nem rúgták ki, csak fél éves kényszerterápiára küldték. Az eset híre nem nagyon terjedt el, az a pár felettes, aki tudott a dologról, igyekezett mindent titokban tartani, és én nekem sem járt el a szám, főként azért, mert nem akartam, hogy gyengének tartsanak. Esetleg némelyeknek megfordult volna a fejükben, hogy megpróbáljanak megvédeni. A hátam közepére sem hiányzott az egész, őszintén.

Logan sem tudott semmit az incidensről, ellenkező esetben biztosan nem szorongatta volna ilyen baráti szívélyességgel Tom kezét. Akkoriban mi ketten még nem ismertük egymást, a fejesek pedig egyébként is elkövettek mindent, hogy eltusolják a dolgot. Magam sem szívesen reklámoztam, és arra meg végképp számíthattam, hogy Tom sem pletykálja el senkinek.

Léptek csikordultak a járdán, majd a következő pillanatban meghallottam Evan hangját a hátam mögött.

 - Á, Thomas, téged meg mi szél hozott? – tisztán érezhető volt a nyílt ellenségesség a hangjában, ahogy a vállamra tette a kezét, mint egy néma demonstrációjaként annak, hogy Tom csak próbáljon meg hozzám érni. Na igen. Senki sem tudott róla, kivéve a társamat, de ha rajtam múlt volna, neki sem árulom el. Bár valószínűleg nehezen magyaráztam volna meg a lila foltokat a nyakam körül, és a monoklit a szemem alatt, de kitaláltam volna valami hihető mesét. A kapitány azonban azt akarta, hogy legyen valaki, aki figyel rám, és mivel Evan éppen akkoriban került mellém, őt beavatta a meglehetősen dicstelen történetbe.

Thomas szeme résnyire szűkült, ahogy végigmérte a nála jóval magasabb és erősebb férfit. Tisztában volt az erőviszonyokkal, és Evan is jól tudta, hogy a Tom nem fog felállni vele szemben, így a fenyegetés, ami szinte áradt minden pórusából, teljességgel értelmetlennek látszott.

 - Dolgozni jöttem – felelte egyszerűen Tom, megemelve a kezében tartott hatalmas táskát. – Te mit csinálsz itt, zöldfülű?

Éreztem, hogy mögöttem Evan minden porcikájában megfeszül. Nem lesz ez így jó. Hogy mentsem a menthetőt, kiléptem Evan karja alól, és bár így közelebb kerültem Tomhoz, mint azt még kényelmesnek ítéletem volna, felszegtem a fejem, és a hulla felé intettem.

 - Azt hiszem, a bizonyítékok arra vannak.

Néhány hosszú másodpercig farkasszemet néztünk, végül nem mondta ki, amit vélhetően gondolt. Hogy milyen jogon utasítom én őt bármire is. A vállam fölött elnézve vetett még egy gyilkos pillantást Evan-re, majd sarkon fordult, és elindult a sikátor belseje felé.

Mély levegőt vettem, és visszafordultam a társamhoz. Az arcán látszott, hogy dühös, amiért közbeavatkoztam, de jelenleg nem volt energiám még ezzel is foglalkozni.

 - Evan, megkérdeznéd Drake-et, hogy mikor tudnak elállni a kocsival?

Egy darabig nem mozdult, csak nézett rám azokkal lehetetlenül sötét szemekkel, majd pillantása Logan-re tévedt. Ingerült mozdulattal megrázta a fejét, és nagy léptekkel elcsörtetett a kocsik irányába.

Hosszan kifújtam a levegőt, ahogy utána néztem, majd megéreztem magamon Logan fürkésző tekintetét. Viszonoztam kérdő pillantását, és fejcsóválva elléptem mellette.

 - Ne is kérdezd.

 - Távol álljon tőlem, hogy belefolyjak – emelte maga elé mindkét kezét, aztán előzékenyen a hulla felé intett. – Csak utánad.

Nem mondtam neki, hogy hirtelen elment a kedvem az egész nyomozósditól, nem ültem vissza a kocsiba, és nem zártam magamra az ajtót. Inkább előre léptem, és tisztes távolságban leguggoltam a holttest mellett. A halottkém még nem érkezett meg, vagy az is lehet, hogy csak nem tudta átverekedni magát a sikátort eltorlaszoló autók rengetegén.

Így közelebbről látszott, hogy a karmolások széle furcsán sima, nem cakkozott, mint amikor egy állat tépi fel a bőrt. Egyenletesnek tűnt, mintha késsel ejtették volna, viszont a minden vágás egyenletes távolságra volt egymástól.

 - Ismeretlen fegyvernek tűnik. Én legalábbis még soha nem láttam ilyet – mondtam, fel sem pillantva a testről.

 - A sebszél sima – erősítette meg Logan az előbbi gondolatomat. – Talán kés.

 - Ki az, aki képes ilyen egyenletes sebeket ejteni? – néztem rá kérdőn, mire összevonta a szemöldökét. Az áldozat fölé hajoltam, vigyázva, hogy ne érjek hozzá, és megmutattam neki. – Olyan, mintha karmok nyoma lenne – begörbítettem az ujjam a férfi hasa fölött, és a levegőben végighúztam, mintha a húsba hasítanék. – Nagyjából olyan távolságra vannak egymástól, de a vágás túl tiszta, nincs marcangolás.

 - Lehet valami egyedileg készített fegyver – bólintott rá Logan. – Majd szólok, hogy nézzenek utána. – Halvány, elismerő mosolyt villantott rám, mely szinte azonnal el is enyészett. – Mit látsz még?

Mástól nem tűrtem volna el, hogy vizsgáztasson, de Logan-nel már régóta játszottuk ezt, mindketten tisztában voltunk a szabályokkal.

Alaposan megnéztem magamnak a férfit, tágra nyílt, világos szemeit; ujjai begörbítve az oldala mellett, mintha még mindig a pisztolyt fogná. Elnéztem oldalra, és láttam, hogy Harold épp az elejtett fegyvert vizsgálja.

 - Lőpor szagot érzek – mondtam végül, mire Logan odakiáltott a technikusnak.

 - Lőttek vele?

Harold felén fordult, úgy válaszolt, közben zacskóba tette a pisztolyt.

 - Nagyon úgy fest – felelte, majd felém intett, én pedig biccentettem neki.

Tekintetem végigfutott a sikátor teljes hosszán, kiszűrve minden apróságot, alaposan elidőzve a részleteken. Az agyamban átkattant valami, mint ilyenkor mindig, és már képes voltam észrevenni a minimális eltéréseket, a legkisebb összefüggéseket is.

 - Ha csak a férfi nem idáig vánszorgott nyílt sebbel a mellkasán, akkor elképzelhető, hogy az a vérfolt ott – intettem a legmesszebb lévő, falra száradt, kissé megfolyt vérfoltra –, a gyilkosé.

Felálltam, és odaléptem, közben végighúztam a kezem az omladozó vakolaton, és ujjaim ki is tapintották, amit kerestem.

 - Szerintem, ezt a golyó hagyta.

A nyomozó mellém lépett, majd közelebb hajolt, hogy megszemlélje a falba vájt barázdát, amit vélhetően az elsuhanó golyó okozott. Nagyjából ujjnyi hosszú, sötétszínű vonalka lehetett, mintha a fal megpörkölődött volna. Alatta, a betonon jól látszott téglapor, közvetlenül mellette, nagyjából comb-magasságban az általam mutatott vérfolt.

Logan megcsóválta a fejét, majd szólt egy fickónak, hogy az jelölje meg, majd fényképezze le a nyomokat. Intett, hogy kövessem, és kicsit távolabb húzódtunk a nyüzsgéstől. Úgy tűnt, időközben a halottkémnek is sikerült átjutnia. Idősebb nő volt, szoros kontyba csavart, sötétbarna hajjal, arcán szigorú összpontosítás látszott. Még soha nem láttam azelőtt.

 - Ezt meg hogy csinálod? – kérdezte, én meg hirtelenjében nem is értettem, miről beszél. – Már egy ideje figyelem, hogy vizsgálod meg a tetthelyeket. Soha nem tanultad, hogyan kell, ugye?

Legjobb meggyőződésem ellenére is kezdtem kissé zavarba jönni. Nem tudtam elmagyarázni, hogyan csinálom. Egyszerűen csak összeállt a kép, abban a percben, hogy volt alkalmam alaposabban is körülnézni egy-egy helyszínen. Nem volt ebben semmi különös, legfeljebb annyi, hogy ennek ellenére soha nem vágytam át a gyilkosságiakhoz.

Most is csak megvontam a vállam.

 - Nem tanultam – vallottam be. – De bárki, akinek van egy kis szeme, észreveszi ezeket. Nem nagy dolog.

Logan egy darabig némán tanulmányozta az arcomat, én pedig most már tényleg nagyon szerettem volna elhúzni innen a csíkot. Evan-t kerestem a tekintetemmel, de nem láttam sehol. Talán épp valamelyik nyomozó körül legyeskedett, vagy a mentős lányt fűzte, amit nem bántam volna, ha nem éppen most teszi. Logan úgy nézett rám, mintha épp most támadt volna ötlete, és valamiért úgy éreztem, ez semmi jót nem jelent rám nézvést.

 - Várj egy kicsit – emelte fel a kezét, hogy nyomatékosítsa a kérést, majd előhalászta a telefonját, és arrébb lépett, hogy nyugodtan beszélhessen. Nem tartott túl sokáig, néhány perc múlva visszatért. Ez idő alatt észrevettem, hogy jóval az emberi test magassága fölött is vér szennyezi a falakat. Mintha valami akkora erővel rohant volna a férfinak, hogy a becsapódástól a sebből kicsapó vér még jó két méteres magasságban is összekente a falat. Tehát az áldozat bejött a sikátorba, talán egyenesen menekült, majd megfordult, tüzelt, és el is találta a gyilkosát, de ez nem volt elég ahhoz, hogy megállítsa. Eltökéltem, hogy legújabb felfedezéseimet inkább meg sem említem Logan-nek. Rá fognak jönni maguktól is.

Ám, amint a nyomozó felém fordult, és letette a telefont, éreztem, hogy nem marad más választásom, mint megosztani vele az elméletemet.

 - A kapitány engedélyezte, hogy átmenetileg velünk dolgozz ezen az ügyön – jelentette be, leginkább kész tények elé állítva, meg sem kérdezve, akarom-e én ezt egyáltalán. Mély levegőt vettem, és igyekeztem a lehető legzordabb pillantásomat vetni rá. Általában bejön. Úgy festett, most nem működik.

 - Logan, én nem tartozom a gyilkosságiakhoz. Mindenki tegye a maga dolgát. Én családi perpatvarokhoz megyek ki, te gyilkossági ügyeket oldasz meg, és az élet így kerek. Ne keverjük össze a kettőt.

Lenézett rám, és csak a szeme csillogása jelezte, hogy valójában élvezi, hogy kínlódni lát.

 - Nem kérés volt, Wizan – közölte, majd elindult, hogy megnézze, hogy áll a halottkém. – Reggel nyolcra várlak – szólt még vissza a válla felett.

Mit lehetett erre mondani? Leginkább semmit, tekintve, hogyha parancsba kaptam, nem volt más választásom. Evan repesni fog – húztam el a szám már a puszta gondolatra is. Sokkal nehezebb volt az életem, ha Evan haragudott rám, ugyanis ilyenkor hajlamos volt egy durcás ötéves szintjére süllyedni, én a magam részéről pedig nem szívesen játszottam óvó néni szerepét.

Beletörődve a megváltoztathatatlanba, látszólagos nyugalommal a kocsinkhoz sétáltam, erősen bevágtam a mellettünk parkoló szürke kisbusz ajtaját, hogy a csattanás visszhangot vetett a falak között. Minden közelben lévő feje felém fordult.

 - Ha nem engedtek ki innen nagyon sürgősen, kimegyek az utca végére, beülök az első kocsiba, aminek nyitva találom az ajtaját, aztán majd a kapitányság előtt esetleg megtaláljátok – közöltem jó hangosan, hogy azok is meghallják, akik jó néhány méterrel arrébb várakoztak.

 - Oszoljunk, emberek – hangzott fel mögöttem Logan utasítása, mire morogva bár, de végre megindult a nép, hogy utat engedjenek.

Hátrapillantottam, és ahogy találkozott a tekintetünk, sokatmondóan felvonta a szemöldökét. Még hogy én ideges? Na nem! Legfeljebb egy kicsit frusztrált, de ez minden.

 - Evan! – kiáltottam, miközben az autók szép lassan megindultak, majd Evan is felbukkant, és ahogy sejtettem, a várakozó mentő közeléből érkezett. Nem szóltam egy szót sem, csak bevetettem magam a kormány mögé, nem hagyva más választást Evan-nek, mint az anyósülést, majd meg sem várva, hogy rendesen becsukja a kocsi ajtaját, már ki is tolattam az engedelmesen félrehúzódó járművek között.

 - Mi bajod? – kérdezte, amint végre sikerült kikanyarodnunk a forgalomba, és nagyjából egy rakéta átlagsebességével kezdtem cikázni az autók között.
 Nem feleltem, de továbbra is eszement módon tapostam a gázt. Dühített, hogy Logan így kibabrált velem, az pedig még inkább, hogy a tudtomon kívül én ehhez még lelkesen asszisztáltam is.

2012. május 28., hétfő

Karen Marie Moning - Tündérkrónikák

Mivel nem írtam mindegyik könyvről egyenként – ugyanis rendszerint annyira a hatása alá kerültem minden alkalommal, hogy csak ültem, és ölelgettem a könyvet, mikor befejeztem… Nos, most egy, nagyobb bejegyzés keretében szeretnék kicsit szót ejteni a sorozatról.
Különösen annak apropóján, hogy a 
Cor Leonis kiadó átvette a Kelly-től a kiadási jogokat (juppijééé!), és már a Könyvhétre megjelentetik a Dreamfever-t (magyar címén: Rossz hold kelt fel).

Bevallom, már nem nagyon emlékszem, hogyan akadtam erre a sorozatra – talán a kiadó honlapját böngésztem, és megtetszett a fülszöveg – rendszerint így szokott történni.

Arra viszont emlékszem, mennyire magával ragadott az első rész.



Keserű ébredés


Mint sokan másoknak, először nekem is furcsa volt Mac „rózsaszín cukiság vagyok, és az élet szép”-típusú hozzáállása a világhoz. Nem szeretem én az ilyen szereplőket, itt azonban valahogy nem fogott el viszolygás olvasás közben, nem kívántam azonnal a sarokba hajítani az egészet. Mert érezhető volt, hogy Mac-ben ott lapulnak a lehetőségek, hogy nem olyan kis elkényeztetett királykisasszony ő, mint amilyennek első pillantásra tűnik.

Alina halála rádöbbenti, hogy ez élet nem csak medence melletti napozásból, magazinok olvasgatásából, meg a divat iránti rajongásból áll. Hogy van élet a fehér deszkakerítésen kívül is. Dublinba utazik, hogy figyelje a nyomozást, hogy ne sikkadhasson el a nővére halála, és hogy elintézze Alina hátra maradt ügyeit, elhozza a lány holmijait a lakásából. A mindig esős, idegen városba érve azonban olyasmivel kerül szembe, amire egyáltalán nem számított.

Furcsa alakokat lát, akiket a legnagyobb jóindulattal sem lehet embernek nevezni, életveszélybe kerül, és találkozik a titokzatos Jericho Barrons-szal, aki, bár első látására egy könyvesbolt tulajdonosának tűnik, távolról sem átlagos.

Itt kezdődik el Mac története, itt tudja meg, hogy ő egy sidhe-látó (a legerősebb, ami azt illeti), hogy tündérek márpedig léteznek, de távolról sem azok az édes kis szárnyas lények, akikről a mesék szólnak. Itt csöppen bele a Sinsar-Dubh utáni, vérre menő hajszába, ahol úgy fest, ő csak egy eszköz, egy csinos, szőke SZT-detektor, éppen úgy, ahogy a nővére is az volt.

Mert Alina halála mögött több van, mint amit MacKayla el tudott volna képzelni, és az elkényeztetett kisvárosi lánynak hamar fel kell nőnie, ha nem akarja ő is koporsóban végezni.



Álom és valóság


Mac sok mindent látott, sok mindent tett, és mindezt túl is élet. Immár nem az az álomvilágban élő kislány, mint aki Dublinba érkezése előtt volt. Hosszú, szőke haját rövid, barna frizurára cserélte, rózsaszín és arany ruhái helyett, fekete és szürke darabok sorakoznak a szekrényében. Egy könyvesboltot vezet Dublinban – egy olyan férfi könyvesboltját, aki semmiképpen sem lehet ember. Ölt már, hogy életben maradhasson, és akárhogy is, de ez nyomot hagyott a lelkén.
Most már ő is része a sakk-játszmának, melyben a cél a Sinsra-Dubh felkutatása. Bár Mac még mindig úgy érzi, csak egy eszköz Barrons kezében, igyekszik minél többet kideríteni a körülötte folyó – az emberek számára láthatatlan – háborúról, hogy ő maga is fegyverré válhasson, hogy áldozatból ragadozó lehessen.

De még mindig csak dróton rángatják. Mindenki kihasználja, mindenki azt akarja, hogy Mac találja meg a Könyvet, ő azonban semmi másra nem vágyik, minthogy szembenézhessen a nővére gyilkosával.

V’lane – az aranyló Seelie herceg, aki mindent megtesz, hogy szexuális vonzereje segítségével befolyásolja a lányt.

Rowena – a sidhe-látók vezetője, aki csak újabb fenyegetést lát Mac-ben, aki nem hajlandó segíteni neki, aki magára hagyta meghalni, és aki most megérezte a lányban rejlő lehetőségeket.

Barrons – aki még mindig rejtély a lány előtt, akiről azt sem lehet tudni, ember-e egyáltalán, akit homályos célok vezérelnek, de aki eddig többször is megmentette MacKayla életét.

És végül feltűnik egy régi ellenség is, akit már mindannyian halottnak hittek, de aki most újra felbukkan, hogy bosszút álljon Mac-en, hogy megtörje, tönkretegye, és végül megölje.

Mac pedig teljesen egyedül marad egy kihalt barlangrendszerben, egy örült, szadista, gyilkossal, és hiába várja, hogy valaki megmentse. Mert ezúttal nem jön senki.



A hajnalra várva


Mac eddig is nagy bajban volt, most azonban a helyzet rosszabb, mint eddig bármikor. Rá kell ébrednie, hogy önmagán kívül senkire nem számíthat, senkiben sem bízhat.

A Sötét Könyv játszik vele – hol felbukkan, hol eltűnik, de minden alkalommal véres „üzeneteket” hagy maga után. Dublin lassan belefullad az erőszakba, de ha Mac azt hinné, ennél rosszabb már nem lehet, hatalmasat téved.

Az emberek és a tündérek világát elválasztó határvonal egyre inkább elenyészik, fátyollá vékonyul, aminek következtében rettenetesebbnél rettenetesebb lények özönlik el a várost.

Halloween-kor, Shamain napján, a határ végleg eltűnik, és az Unseelik, a sötét tündérek elárasztják az utcákat, káoszt, és halált hoznak, ha csak nem sikerül megállítani őket.

Mac mindent megtesz – még Barrons-t és Rowena-t is megpróbálja rávenni, hogy segítsenek, de nagyon úgy tűnik, hogy már minden hiába.

Dublinra rázuhan az éjszaka, a terjedő sötétség pedig bekebelez mindent, amit csak hosszú csápjaival elérni képes.

Még Mac-et is.



Miért is szeretem annyira ezt a sorozatot?



·         Legfőképp a világ felépítése miatt. Moning fantasztikusan vezet végig minket a tündérek által megfertőzött Dublin utcáin, minden élethű, minden mozgásban van, szinte hallod, ahogy a sötétség lüktet a város szívében.

·         Sehol sem találkoztam még ilyen hihető karakterfejlődéssel. Mac nem egyik napról a másikra lesz védtelen kislányból harcos amazon. Sokszor elbukik, sok hibát követ el, és bár a legtöbbször ő maga sem érti, mi folyik körülötte, mégis minden alkalommal feláll, mert célja van, mert elvei vannak, és mert nem hagyja magát eltaposni. Nem egy legyőzhetetlen szuperhős, aki halomra kaszabolja az ellenséget. És annak ellenére, hogy még sokszor segítségre szorul, mindent megtesz, hogy függetlenítse magát másoktól, mert nem akar senki bábja lenni.

·         Barrons. A titokzatos, sötét, félelmetes Barrons. A legtöbbször még maga Mac is képtelen eldönteni, hogy vonzódik hozzá, gyűlöli, vagy retteg-e tőle. Az ellentmondások, az a rengeteg titok, a felszín alatt bujkáló erőszak teszi Jericho Barrons-t olyan ellenállhatatlanná; ezért is akarunk olyan sokan magunknak belőle egyet.

·         A szereplők élnek. Nem papírmasé figurák, akiket csak dróton rángat az írónő. Saját akaratuk, saját személyiségük van. Lehet őket szeretni, utálni, rajongani értük. Esendőek, hibákkal, vágyakkal, rögeszmékkel.

·         A történet remekül van felépítve. Minden apróság fontos, minden mozzanatnak szerepe van, avagy lesz a későbbiek folyamán. Nem sokszor látni olyat, hogy egy író képes így végigvezetni a gondolatmenetét, egy egész könyvsorozaton át rejtegetni előlünk a titkait, és mindig épp addig feszíteni a húrt, hogy el ne pattanjon.



A Tündérkrónikák teljességgel telitalálat, hibátlan felépítéssel, és tökéletes kivitelezéssel.

És már a negyedik részre sem kell sokáig várnunk, de addig is az első pár oldalba bele lehet olvasni itt, valamint lehet érte játszani itt és itt is.



Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki eddig valamilyen okból még nem vette a kezébe a köteteket. Most már bátran belekezdhettek, hiszen már egészen biztosan megjelenik a teljes sorozat!



Végül egy utolsó jó tanács: „Maradjatok a fényben!”

2012. május 10., csütörtök

Nyerj könyvjelzőt!

Nyerj Lélektolvajos könyvjelzőt!

Amit tenned kell:
1. Kattints ide:
Lélektolvaj
2. Lájkold a képet.
3. Oszd meg.

És ennyi az egész!
Ha elérjük facebook-on a hatvanas létszámot, sorsolok :)