2012. szeptember 27., csütörtök

Ilona Andrews - Mágikus találkozás (Világok peremén 1.)


Az elején tartottam tőle. Nem is kicsit, ugyanis a legutóbbi – előre nem ismert – Egmontos könyvben, a Vér dalában óriásit csalódtam. Hát még, mikor meghallottam, hogy ráadásul egy szerzőpáros fut Cat Adams néven, de még ketten együtt sem voltak képesek élvezhető könyvet írni… Most még egy házaspárból lett írópárral van dolgunk, és már nem is tudtam mire számítsak.

A másik dolog, ami miatt kicsit veszélyes alapokkal indult a könyv, hogy nagyjából két napja fejeztem be az Új nap virradot. Aki kicsit is ismer, tudja, hogy megszállott-idióta Moning-fan vagyok. Ezen nincs mit szépíteni. A Mágikus találkozás azonban messze a várakozásaimon felül teljesített!

 

Három világ létezik. A minden mágiától mentes Töredék, azaz a számunka érzékelhető valóság, amit mi ismerünk. Aztán ott van a varázslat központja, amely kiterjedésben szinte a Töredék tükörképe, Mágia. És ezen két világot egy vékony sáv választja ketté, ahol azok élnek, akik nem egészen hétköznapiak, viszont nincs bennük elég varázslat, hogy életbe maradhassanak Mágiában. Ez pedig a Perem.

Itt él Rose, aki egyedül neveli két kisöccsét, próbálja megteremteni számukra az ideális életkörülményeket, a Töredékbe jár át dogozni, hogy egyáltalán legyen mit enniük. Mindezt beletörődve, teljes természetességgel veszi tudomásul.

Rose-t Peremnek ezen a felén mindenki ismeri, ám ő annyira nem örül ennek a népszerűségnek. A varázslat egyik kivetülése a villantás – majdnem mindenki képes rá, és tökéletesítheti egy kis gyakorlással. A benned lévő varázslatot összesűríted, és villám formájában kilövelled a testedből. Az erőd mértéke attól függ, milyen a villantásod színe. A Peremben még soha, senki nem villantott fehéret – erre csak a Mágiabeliek képesek. Ám egyszer csak Rose fehéret villant, és onnantól kezdve értékes árucikké válik.

Mindenki őt akarja – ki feleségnek egy kényszerházasságba, ki eladná jó pénzért, ki csak simán megölné, mert fél az indokolatlanul nagy erőtől. Rose ezt már majdhogynem megszokta, és az évek alatt megtanulta kezelni, ám ekkor érkezik valaki, akinek a kezelésére igencsak nem áll készen.

Declan Mágiából érkezett – ez már első pillanatban nyilvánvaló – és állítólag azért jött ide, hogy megszerezze magának Rose-t. A lánynak erre határozott válasza van: egy nyílpuska a fickó képébe. Ám Declan kitartó, és közben olyan lények bukkannak fel a Perem Erdejében, amilyeneket még senki sem látott. Varázslaton élnek, azért gyilkolnak, vérszomjasak és Rose családját szemelték ki elsődleges célpontjuknak. Ja igen, és egyre többen és többen lesznek.

 

Imádtam ezt a könyvet! Pontosan erre volt most szükségem Moning után – nem éreztem késztetést, hogy összehasonlítgassam őket, ugyanis annyira más jellegű mindkettő, hogy értelme sem lett volna. Könnyed volt, humoros és szórakoztató.

 A szereplők valódiak, szerethetőek; a történet háttere stabil, jó felépített és világosan érthető. Nincsenek homályos indokok, és olyan momentumok, amiket az írókon kívül senki sem ért. Van egy jó kis világ, ami minden részletében be van rendezve, és minden a helyén van benne, mint egy Ikea katalógusban.

Imádtam Rose öccseit! Mindkettő olyan elképesztően édes volt; én is aggódtam Georgie-ért, bocsánat, George-ért, miközben megpróbálták megmenteni az életét, és úgy örültem, mikor végül sikerült nekik… És Jack… Hát lehet nem szeretni egy ilyen édes kis hiúz bébit? Szinte láttam magam előtt, ahogy bojtos kis fülét hegyezve igyekszik megszerezni Declan kését… A nagyi pedig haláli forma! Nem fukarkodik a megjegyzésekkel, legalább olyan éles nyelvű és szúrós természetű, mint Rose, valamint úgy öltözik, mint egy igazi erdei boszorkány.

Rose-ban csíptem, hogy nem hisztizett és nyavalygott feleslegesen. És aktuális „tökös csaj” létére teljesen emberi volt. Nem éreztem azt vele kapcsolatban, amit sok hősnő esetében, hogy na, jól ráaggattak mindenféle szuper tulajdonságot, hogy ő legyen a legerősebb és a legbátrabb, közben meg az egész könyvet végigsipákolja. Rose-t tényleg nem könnyű megtörni, palira venni még kevésbé – ez főleg a kóros bizalmatlanságának köszönhető. Akad is vele gondja Declannek bőven.

Jó, Declan kicsit tipikus szereplő, de ebben most semmi kivetni valót nem találtam. A tipikus hős, aki bevágtat, mogorván előrántja a kardját, tele van titkokkal, de a végén persze megkapja a lányt. (Külön örültem, mikor levágta a haját – kevésbé tűnt művinek, mint a hosszú, szőke lobbonccal).

Williamet is megkedveltem a történet során. Édes volt az akciófiguráival, meg a hányattatott, nem létező családi életével. Örülök, hogy a következő könyv róla fog szólni – azt hiszem, ha ezt a posztot befejezem, megyek is, és megrendelem.

Jó, a vége kicsit túl tökéletes volt, de nagyon jót mulattam Declan családján. Volt egy sejtésem, hogy azok se lesznek teljesen normálisak. Szinte, mintha a Peremben lettünk volna, csak itt nem fog rád puskát az egyetlen pap a városban, és nem közli veled, hogy „távozz tőlem, Lucifer fattya”.

 
Gördülékeny történetvezetés, isteni párbeszédek, vicces momentumok, fergeteges szórakozás. Engem az Ilona-Andrew páros megvett magának! Remélem, sok könyvet olvashatok még tőlük.



 

2012. szeptember 24., hétfő

Karen Marie Moning - Új nap virrad


Nem hittem volna, hogy ekkora szerelmem lesz ez a sorozat… Na jó, az első kötet befejezése után már kezdett derengeni valami, de biztossá csak a harmadik kötet végére vált… ekkor mertem végre bevallani magamnak, hogy ez bizony a létező legeslegjobb sorozat, amit eddig életem során olvastam.

Roppantul elfogult, és spoilerekben gazdag ömlengés következik. Megértésüket köszönöm.

A negyedik kötet után meredten néztem a könyv lapjaira, és azt hajtogattam: nemnemnemnem! NEM! Ilyen nincs! EZT nem teheti velem Moning! Hogy merészeli? Hogy meri megölni?!

Bevallom, nem bírtam ki, és belekukkantottam az angolba, de csak annyi időre, amíg teljesen meg nem nyugodtam, és képes voltam lefeküdni aludni. Nem, Moning nem tette meg – csak ennek köszönheti, hogy még életben maradt.

Mac egyedül maradt a bűntudat, a fájdalom és kétségbeesés terhével. Nem vágyik másra, csak a megváltó halálra. De persze aztán feláll, és megy tovább, hiszen nem csúfolhatja meg így az emlékét annak, aki az életét áldozta érte.

Majdnem sírtam, miközben olvastam, én is belehaltam Mac-kel együtt, és teljesen át tudtam érezni azt a bosszúvágyat, ami hajtotta, miközben az ellenséggel szövetkezett, csak hogy megváltoztathassa a történteket. Én is ezt tettem volna. Egy ilyen férfiért? Hát, hogy a fenébe ne?

A könyv végig, minden pillanatban pörgött, én meg csak kapkodtam a fejem, mert ennyi információ az előző négy kötetből összesen nem zúdult ránk, mint most.

A folyamatos találgatások: tényleg meghalt? Ugye ez csak vicc? Micsoda Mac? Miért képes ezekre a dolgokra? Mit csinál a Könyv, mit akar ezzel elérni? Ki az Unseelie király? Ki az ágyas? MI EZ AZ EGÉÉÉSZ?

Nem bírtam magammal, csak lapoztam és lapoztam, mert tudnom kellett, hová vezet mindez. Komolyan nem hiszem el, hogy ezt Moning képes volt ilyen aprólékosan felépíteni. Eszméletlen, egyszerűen eldobom az agyam! Mikor már végre azt hittem volna, tudom, mi folyik itt, és ki-kicsoda, mit-miért tesz, Moning csavart egyet az egészen, én pedig megint ott voltam, mint Mac, lógtam a levegőben, válaszokat kerestem, de mintha mindenki csak arra játszott volna, hogy még jobban összezavarjon.

Mac, emberi idő szerint nagyjából egy hónapig bolyongott Darroc vezetésével a Tükrökben, végül a Fehér Palotában, míg visszaérkezett Dublinba. Miután elküldte Danit, következik egy rövidke, egy oldalas kis fejezet, amikor is örültem, hogy nincs itthon körülöttem senki, mert olyan visongásban és éljenzésben törtem ki, hogy szerintem egész hátra lévő életemben nem mostam volna le magamról, hogy bolond vagyok. (Bár valószínűleg sokan így is annak néznek, úgyhogy teljesen mindegy.)

Barrons visszatért, én meg egyszerűen képtelen voltam elég gyorsan olvasni, hogy odáig jussak, mikor ez a két idióta abbahagyja végre egymás idegeinek nyúzását. Félre értés ne essék, imádom azokat a párbeszédeket, azokat a néma, halálos szempárbajokat, de időnkét bennem volt, hogy mindkettőnek adok egy egészséges anyai pofont, csak a rend kedvéért.

A Chester’s-ben többet jártam ebben a kötetben, mint egész eddig az összes többi könyv folyamán, és azt kell mondanom, Ryodan nem kifejezetten lopta be magát a szívembe. Vannak jó meglátásai, nem hülye a fickó, és elhiszem én, hogy foggal-körömmel védi a titkaikat, de mikor Lor, meg többiek is nekiálltak fújni a hülyeségeiket, kedvem lett volna valami kemény tárggyal bezúzni azt a kemény fejüket. Nem mintha sokat használt volna hosszútávon.

A Sinsar Dubh folyamatos akcióban volt. Most nem hagyta, hogy bárki is megfeledkezzen róla, mint azt eddig tette néhány alkalommal. Frontális támadást indított, a legfontosabb, legvédetebbnek hitt helyeken, és megtizedelte mindazokat, akik az útjába állhattak volna. Folyamatosan üldözte Mac-et, illúziókba hajszolta, megfenyegette, kétértelmű utalásokkal bombázta, hogy a lány állandó fenyegetettségben éljen, nem tudva, kiben bízhat, és ki lesz a Könyv következő áldozata.

Mindenki felállt a sakktáblára, míg végül már olyan sokan lettek, hogy hely sem maradt számukra a játékmezőn. Barrons, Rowena, V’lane – különböző érdekek, de egy cél, és mindegyikük meg volt győződve róla, hogy a céljaik eléréséhez Mac a tökéletes kulcs.

Miközben egyre több minden derült ki, és úgy tűnt, talán most majd helyre állnak a kirakó darabkái, engem, a gyarló halandót főként az foglalkoztatott, mire jut végre egymással Barrons és Mac. Az nem létezik, hogy semmire. NEM! Barrons nem közölheti egyszerűen csak úgy, hogy elmegy, amint ennek vége, Mac pedig nem lehet olyan hülye, hogy ebbe csak úgy belenyugodjon! Az ég szerelmére, képes lett volna elpusztítani a világot, csak hogy az újrateremtett valóságban életre keltse Barronst! Aztán… végre megkönnyebbülhettem.

Közben pedig napvilágra került Barrons titka. Nem arról, hogy micsoda is ő, azt már nagyjából tudjuk. Fogjuk rá. A másik nagy kérdés az volt, miért vadászik ilyen megszállottan a Könyvre? Mire kell neki a Sinsar Dubh? Macnek majdnem az életébe kerül ez a tudás, de most már legalább nagyjából érthetjük mi is, mi motiválta végig a sorozat folyamán Barrons tetteit. Hiszen nem hagyhatta a fiát egy örökkévalóságon keresztül szenvedni.

A végjáték pedig… Nos, annyit mondhatok, hogy nagyjából az utolsó tíz oldalon Moning csavar még egyet a történeten, hogy még csak véletlenül se hihessük azt, mi, naiv kis halandók, hogy rájöttünk a megoldásra. Nem bizony, ugyanis az írónő még abban a maradék három fejezetben is képes a feje tetejére állítani a világunkat.

Kiderül, micsoda Mac, kiderül, ki az Unseelie király, kiderül, kicsoda valójában Cruce (igen, ő is él. Nem, nem halt meg, és nem, nem fogjátok kitalálni, csak ha végigolvassátok).

Ahogy Moning öt köteten keresztül vezetett minket eddig a pontig, ahogy felépítette ezt a világot, ahogy életre kelltette ezt az univerzumot, és ahogy végül befejezte ezt a kötetet az egyszerűen rendkívüli. Nem találkoztam még ilyen írónővel, aki ilyen részletesen, aprólékosan alkotta volna meg a karaktereket, ennyire emberivé tette volna a motivációjukat, és ennyire pontosan bele tudta volna őket helyezni egy külön világba, ahol mindennek és mindenkinek megvan a maga helye, ahol senki sem felesleges, és ahol bármi, de tényleg bármi megtörténhet.

Újra fogom még olvasni. Sokszor. Nagyon sokszor, és tudom, hogy egy percre sem fogom megunni. Újra át akarom élni, ahogy Mac először sétál végig Dublin utcáin, ahogy először lép be a Barrons Könyvek és Apróságokba, ahogy először néz szembe a Sötét Könyvvel…

Mert Moning könyvei is olyanok, mint a Sinsar Dubh. Elég csak egyszer ránézned egyetlen lapjára, elég csak egyetlen sort elolvasnod a „varázsigéből”, azonnal magába szippant, és véged.

Tökéletes könyv, tökéletes sorozat, tökéletes karakterek, és egy fenomenális írónő.

Nem is kell semmi más.
Köszönöm a Cor Leonis kiadónak, hogy elhozták hozzánk a sorozat befejező köteteit! Tudom, hogy nagyon sokan, nagyon sokat veszítettünk volna, ha nem tudjuk elolvasni. Gyönyörű, ahogy az összes kötet ott sorakozik a polcomon, és megnyugtató a tudat, hogy bármikor levehetem, és fellapozhatom bármelyiket.

Nem mondom, hogy öt csillag, mert ez a könyv messze kiugrik a skálából.

„A remény erőssé tesz, a félelem megöl.”

És ne feledjétek: Mindig maradjatok a fényben.


2012. szeptember 23., vasárnap

Könyvjelzők

A Cor Leonis jóvoltából van ám néhány nagyon szép Ördögkatlanos és Új nap virrados könyvjelzőm. Fejenként 3-3 darab vár még gazdára.
Nem hírdetek meg játékot érte, egyszerűen "aki kapja marja" alapon lehet rájuk licitálni
itt hozzászólásban a kép alatt :)

A leggyorsabbaknak elküdöm az általuk választott könyvjelzőt. Na? :)

2012. szeptember 21., péntek

Megjelent!

Megjelent az Új nap virrad, és a kiadó most személyes átvételre is lehetőséget biztosít!
Akik nem bírják kivárni a rendelés megérkezését, azok holnap 11 és 13 óra között ellátogathatnak a kiadóba, a 1087 Budapest, Kerepesi út 15-ös szám alá, és személyesen, azonnal a kezükbe kaparinthatják a drágaságot! :))

Ott találkozunk?
Én biztosan megyek :)

2012. szeptember 19., szerda

Izé :)

Ha már a Youtube letiltotta róla a hangot... :)
Mert velem nem lehet kiszúrni!


2012. szeptember 12., szerda

Karen Chance sorozatát is átvette a Cor Leonis!

Ismét régi-új ismerőst köszönthetünk a Cor Leonis kínálatában!
Bizony-bizony, a volt Kelly-s Cassandra Palmer sorozatot is átvette a kiadó, így a negyedik résszel jövőre már találkozhatunk is a boltokban :)
Ennek külön örülök, mert bár az első két rész annyira nem nyerte el a tetszésem, a harmadik már elég ígéretes volt, úgyhogy mindenképp kíváncsi leszek a negyedik kötetre is :)

A Cor Leonis most is játékot hírdet a könyv megjelenésének apropóján - lehet bannert készíteni, sőt, a címmel kapcsolatban is kíváncsiak az ötleteinkre :)

Részletesen mindent megtaláltok a kiadó blogján: http://corleoniskonyvek.blogspot.hu/2012/09/karen-chance-is-cor-leonis-szerzoje.html

2012. szeptember 10., hétfő

A győztes!

 


És igen, elérkeztünk ehhez a pillanathoz is.
Az egy hónapja tartó játékban, melyben Moning sorozatából kellett felismernetek idézeteket, összesen 29 játékostól kaptam megfejtéseket. Nagy örömmel láttam, hogy szinte mindenki tökéletesen válaszolta meg a kérdéseket, de volt egy valaki, akinek különösen kedvezett a szerencse.
Ő Orbán Lászlóné, azaz @Naomi1, akinek nagyon-nagyon gratulálok!
 
Mivel a könyv még nem jelent meg, picike türelmedet kérem, de amint boltokba kerül, azonnal postára is adom a példányodat! Ehhez kérek szépen egy címet e-mailben, ahová majd küldhetem a csomagot :)
 
Ezúton és szeretnék köszönetet mondani a Cor Leonis kiadónak, akik felajánlották a nyereménykönyvet a játékhoz!
 
 
A válaszok egyébként a következők voltak:
 
1.Rossz hold kelt fel
Kat és Mac, Nanáról
2. Keserű ébredés
Barrons és Mac
3. A hajnalra várva
Mac és Dani
4. Rossz hold kelt fel
Dani és Mac
5. Álom és valóság
Jayne felügyelő és Mac, O’Duffy-ról
6. Rossz hold kelt fel
Fiona és Barrons
7. Keserű ébredés
Rowena és Mac
8. Álom és valóság
Mallucé és Mac, a Burren alatt
9. A hajnalra várva
Mac és Christian
10. A hajnalra várva
V’lane és Mac, Rowenáról
+1. Keserű ébredés
Mac és Barrons
 
 

2012. szeptember 5., szerda

Könyvek és videók

Nagyon jó videók készültek ám, mind az Új nap virrad, mind az Ördögkatlan megjelenésére :)
Nektek melyik tetszik a legjobban? :)

Új nap virrad



 
 



Ördögkatlan


(hosszabb verzió)
 
(rövidebb verzió)

Kis csúszás

A Cor Leonis kiadó sajnálattal közölte, hogy még egy kicsit várnunk kell az Ördögkatlan, valamint az Új nap virrad megjelenésére.
A nyomda kissé elfoglalt, de mivel a kiadó szeretné a szokásos, kifogástalan minőséggel nyomtatni, köttetni a könyveket, úgy döntöttek, inkább várnak másfél héttel többet, hogy végül tényleg strapabíró, szép és jó minőségű könyveket foghassunk a kezünkbe.
Ugye megéri az a pár plusz nap? :)

Így a megjelenés az eredetihez képest eképpen módosult:

Nevada Barr - Ördögkatlan: 2012.09.17.
Karen Marie Moning - Új nap virrad: szeptember vége (pontos dátumot még nem ígérnek, de hónap végén már a kezünkben lesz) :)

A kiadó eredeti bejegyzését itt olvashatjátok:

2012. szeptember 4., kedd

Julie James - A hamis partner

Régóta el akartam olvasni ezt a könyvet – az elején az tartott vissza, hogy ilyen romantikus csöpögésnek hittem, aztán meg az időhiány, de végre sikerült nagyjából másfél napot rászánnom.

Elég is volt, ki is végeztem ennyi idő alatt. És azt kell mondanom, imádtam! Nagyon jó történet, annyi humoros párbeszéddel, hogy hajnal egykor hangosan nevettem a nyitott ablak mellett. Valószínűleg szerettek a tőszomszédok :D

A történet:
 
"A sors két ellenségét egymás karjaiba sodor. Cameron Lynde helyettes államügyész a sok ezer chicagói szállodai szoba közül pont azt az egyet választja ki, amelyiknek a szomszédságában egy házasságtörő politikus heves szerelmi hancúrozása halállal végződik. Az ügyet Jack Pallas FBI-ügynökre osztják ki, aki még mindig Cameront okolja azért, hogy három évvel korábban csaknem derékba tört a karrierje... Még hogy Cameronnal dolgozzon együtt? A bolondját járatják vele? Ez csak valami ugratás lehet, gondolja Jack, miután a száműzetéséből ismét visszatérhetett Chicagóba. De szó sincs tréfáról - félre kell tenniük a zaklatott múltat, és az ügyre kell összpontosítaniuk. Feltéve, ha a borotvaéles szócsatáik és a köztük fellángoló forró szexuális vonzerő lehetetlenné nem teszik a közös munkát..."


Tehát minden adott egy jó kis „Castle-féle” nyomozós történethez, ahol a hangsúly mégis a főszereplőkön van, akik ki nem állhatják egymást.

Bevallom, imádom az ilyen sztorikat – főleg, ha jól vannak kivitelezve. (Már pedig ez kivitelezés szempontjából öt csillagos!) Imádom, mikor a csaj kemény, a pasi tökös, és nem az az első gondolatuk egymással kapcsolatban, hogy „jaj, egyetlen szerelmem, tégy a magadévá”.

Itt valóban nem csak meghirdetve voltak azok a szócsaták – itt valóban le is zajlottak, de olyan lendülettel és természetességgel, hogy hangosan nevetnem kellett. Nem volt felesleges ömlengés, nyáladzás, itt tényleg minden arra volt kihegyezve, hogyan ismeri meg egymást a két főszereplő, hogyan mennek egymás agyára, és végül hogyan kötnek ki egymás mellett. Közben persze azért nyomozgattunk is egy kicsit, bár azért túlzásba nem vittük a dolgot.

 
A szereplők:

James igazi, élő karaktereket alkotott! Nem csak a főszereplőket, de a mellékszereplőket is olyan élettel telivé, olyan emberivé tette, hogy le a kalappal. Ezt nem sokan csinálják ilyen jól!

Jack egy igazi, morcos FBI ügynök, aki azt hiszi, Cameron tehet arról, hogy karrierje derékba tört, és befagyasztották a seggét Nebraskában. Mi persze tudjuk ám, amit tudunk, és intenzíven lapozgatva várjuk, mikor jön már rá végre ez a fafejű macsó is.

Mert Jack tipikusan az a „rosszfiúba oltott jófiú”, akiért mi, csajok, hajlamosak vagyunk megőrülni – és aki egyébként nem kifejezetten létezik. (Bocsi hölgyeim, engem is elkeserít). Jó képű pasi (mint azt ugye többször ki is emelik a történet folyamán), de ezzel hála istennek nem nagyon törődik, leginkább csak a munkáját akarja elvégezni, lehetőleg minél hamarabb, hogy utána megszabadulhasson Cam-től, és élhesse tovább az újra visszakapott életét Chicago-ban. (Édes kis naiv!)

Cameron pedig egy erős, határozott női karakter – szeretem, mikor a történet főhőse nem picsog non stop – simán Jack szemébe mondja, hogy márpedig egy seggfejnek tartja (még akkor is, ha magában ezt azért nem állítaná ilyen szilárdan).

Nem törik meg a fenyegetéstől, amiért talán meg akarhatják ölni, és bár együttműködik a nyomozás folyamán, az elején még a háta közepére sem kívánja az egész felügyelet-dolgot. Aztán persze ő is rájön ennek a védelemnek az előnyeire.

Mint mondtam, itt nincsenek papír-karakterek, úgyhogy mindenképp ki kell emelnem Collint, mint Cam fő támaszát és legjobb (meleg) barátját, valamint Wilkinst, Jack FBI-os tását, aki az egyik legjobb humorforrása a csapatnak.

Ja igen, mondtam már, hogy az egész könyvnek remek a humora? Mert az, komolyan mondom. Könnyeimet törölgetve, fetrengve olvastam például azt a részt, mikor a Cam őrzésére kirendelt két rendőr beszámol Jack-nek Cameron életének minden fontosabb részletéről – imádtam, mert a pasik tényleg ilyen pletykásak, még ha ez most sérti is az önérzetüket.

Ezt muszáj kiidéznem:


„- Á, a Nagy Találkozás – jegyezte meg Wilkins vigyorogva.

Jack megsemmisítő pillantást vetett rá.

 - Miről beszélsz?

 - Tudod, a Nagy Találkozás – magyarázta Wilkins. – A romantikus vígjátékokban így nevezik azt a pillanatot, amikor a fiú és a lány először találkoznak. – Elgondolkozva megdörzsölte az állát. – Nem is tudom, Jack… Mert ha megvolt a Nagy Találkozás, az semmi jót nem jelent neked.

(…)

Phelps megcsóválta a fejét.

 - Á, én nem vonnék le végleges következtetéseket! A nő ugyanis nem tudja, hányadán áll ezzel a fickóval. Gondjai vannak ugyanis azzal, hogy a munkáját elválassza a magánéletétől. Pedig Cameronon nagy a nyomás Amy esküvője miatt, mert már csak tíz napja van rá, hogy szerezzen egy pasit, aki elkíséri.

- Ő az első koszorúslány, tudja – toldotta meg Kamin.

(…)

Kamin Phelpshez fordult.

 - Komolyan, szerintem Collinnal kellene mennie, most, hogy ő és Richard szakítottak.

 - Igen, de hallottad, mit mondott. Neki és Collinnak nem kellene mankóként használniuk egymást, mert már kezd belezavarni a többi kapcsolatukba.”

 
Sírtam a röhögéstől.

És ez csak egy a fergeteges párbeszédek közül. Komolyan nem számítottam ilyen jó szórakozásra, mikor a kezembe vettem ezt a könyvet, de minden várakozásomat felülmúlta.

A szerelmi szál sem volt túl csöpögős, sőt, kellemesen csalódtam. Szerencsére egyik főszereplő sem akarta feleslegesen bonyolítani az életét. Nem voltak félreértésekből adódó szerelmi nyavajgások, mindketten felnőtt, normális emberek módjára tudták kezelni a szituációkat, és ez nagy megkönnyebbülést jelentett.

A vége persze happy end, de ennek most örültem. Ezt a kis kellemes olvasmányt kár lett volna valami sötét, komor befejezéssel elrontani.

Nem is ecsetelem tovább túl hosszan, nálam molyon 5/5 csillagot érdemel.

Ha könnyed, szórakoztató kikapcsolódásra vágytok, vegyétek a kezetekbe bátran, nem fogjátok megbánni!

 

Arthur Madsen - Az elátkozott nap

Bevallom, kicsit elcsúsztam ezzel a könyvvel. Már régen belekezdtem, de nem azért nem haladtam vele, mert nem kötött le. Egyszerűen mostanában semmire nem volt időm. Hetek óta az ez első könyv, amit normálisan is be tudtam fejezni, de most már visszatértem, jelen vagyok. Boldogítalak tovább benneteket ;)

A tartalom:

"Az ikrek, Adam és Neil Brown sorsa már születésükkor megpecsételődött, életben maradásuk is csoda volt azon az Az elátkozott napon. Mindennapjaikat misztikus halálesetek kísérik, melyeket mindössze egyetlen jelentéktelennek tűnő nyom köt össze. A titokzatos üggyel Michael Connort, a cleveland-i rendőrség öntörvényű detektívjét bízzák meg, aki rendkívüli nyomozásba kezd. Vajon sikerül-e azelőtt megoldania a bűntényt, mielőtt őt is utoléri Az elátkozott nap?! Amit végül talál, arra legmerészebb álmában sem gondolt volna. Arthur Madsen fordulatokban gazdag thrillerében bármi megtörténhet, és még az utolsó oldalakon is tartogat számunkra meglepetést. A szerző sajátos humorával és látásmódjával teszi még színesebbé ezt a lebilincselő és félelmetes regényt."


Kicsit bajban vagyok ezzel a könyvvel.
Egyrészt a történet pergő, folyamatosan visz előre, nem unatkozunk, nincsenek üresjáratok.
Másrészt én szeretem a hosszabb leírásokat. Nem a Gyűrűk urányi, tíz oldalakon át tartó részletes ömlengést, de azért szeretek kicsit részletesebben belelátni a szereplőkbe, az események hátterébe... Itt ez nekem egy kicsit hiányzott.

Megismertük a szereplőket, persze, tudtuk, ki miért teszi azt, amit tesz, de szívesen olvastam volna kicsit bővebben minderről.

Néha olyan érzésem volt, hogy csak átrohanok a könyvön - a lényeget ki is nyerem belőle, de részletesebb tartalom elsiklik. Egy jól megkomponált thrillerre emlékeztett, ami inkább mutat a vásznon, mint a lapokon.

Ennek ellenére remekül szórakoztam, Neil-t egyszerűen sajnáltam, Adamat viszont agyon tudtam volna csapkodni egy hólapáttal.

Tehát a könyv jó - kiváltott belőlem érzelmeket, elérte, hogy megkedveljek, vagy megutáljak bizonyos szereplőket, és ez a jó regény egyik első ismérve.

Tudom, hogy ez a regény Arthur Madsen egyik legelső írása - nem a kiadás dátumát, hanem a történet megszületését nézve, így azt mondom, ez egy igazán jó, lendületes kezdés.

Nagyon kíváncsi leszek az író többi könyvére is, amiket remélhetőeg hamarosan mi, olvasók is a kezünkbe vehetünk.

Molyon 4 csillagot érdemel.

A könyvet nagyon szépen köszönöm az Álomgyár Kiadónak!