2012. október 31., szerda

2012 Hősnők Viadala - TOP 8


Az első kör véget ért, holnap indul a párbajok második sora. De hogy kik is azok, akik küzdeni fognak?

A továbbjutók:

 
TOP 8 YA

1.       Rose – Richelle Mead: Vámpírakadémia

2.       Clary – Cassandra Clare: A végzet ereklyéi

3.       Katniss – Suzanne Collins: Az éhezők viadala

4.       Hermione – J.K.Rowling – Harry Potter

5.       Isabelle – Cassandra Clare: A végzet ereklyéi

6.       Brittany – Simone Elkeles: Tökéletes kémia

7.       Dani – Karen Marie Moning: Tündérkrónikák

8.       Tessa – Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek


TOP 8 Felnőtt


1.       Cat – Jeaniene Frost: Cat & Bones, vámpírvadász

2.       Mac – Karen Marie Moning: Tündérkrónikák

3.       Elena – Nalini Singh: Angyali vadász

4.       Georgina Kincaid – Richelle Mead: Georgina Kincaid sorozat

5.       Merit – Chloe Neill: Chicagoland vámpírjai

6.       Faythe Sandres – Rachel Vincent: Kóborok

7.       Anja – Gena Showalter: Alvilág Urai

8.       Nix – Kersley Cole: Halhatatlanok alkonyat után

 
És nézzük, ki kivel párbajozik holnaptól!

 
1.       Párbaj – November 01-02.

YA: Katniss vs. Rose

Felnőtt: Mac vs. Cat

 
2.       Párbaj – November 03-04.

YA: Dani vs. Hermione

Felnőtt: Anja vs. Nix


3.       Párbaj – November 05-06.

YA: Tessa vs. Clary

Felnőtt: Merit vs- Faythe

 
4.       Párbaj – November 07-08.

YA: Isabelle vs. Brittany

Felnőtt: Elena vs. Georgina

 
Holnaptól érkeznek a szavazódobozok, tehát figyeljétek kedvenc blogjaitokat!

Nálam még mindig Mac-re lehet szavazni, szóval ne fogjátok vissza magatokat ;)

Holnap jelentkezem!

 
A résztvevő blogok listája:


 

2012. október 29., hétfő

Richelle Mead - A Szukkubusz éjszakája


Mindent szeretek, amit Richelle Mead csinál… na jó, ez így nem egészen egzakt. Mindent szeretek, amit Mead csinál és NEM spin-off (mert a Vérvonalakkal nem tudok zöldágra vergődni, sajnálom).

Mindenesetre a Vámpírakadémia után az írónő a Georgina Kincaid-sorozatával is megnyert magának, és mivel imádtam az első részt, nem is volt kérdéses, hogy azonnal rávetem magam a másodikra. (Jó, ez a „rávetülés” sajnos nem ment épp zökkenőmentesen, és így sokkal később jutottam a könyvhöz, mint szerettem volna, de azért sikerült kiheverni a megrázkódtatást).

Ahogy tegnap elmentem a könyvért, azonnal  bele is bújtam, és mivel amúgy sem volt egy hosszú eresztés (301 oldal? HÁROMSZÁZEGY??? Szórakoztok velem?), meg egyébként is faltam minden sorát, hamar kivégeztem szegénykét.

 
A mi kedves-drága Georginánk élete továbbra sem fenékig tejfel, bár mindenféle pokoli díjakban részesült – amit még lejárt kuponokkal is megfejeltek – a szerelmi élete zűrösebb, mint eddig bármikor. És ugyebár világos, hogyha egy szukkubusz esetében zűrös szerelmi életről beszélünk, ott tényleg akadnak gondok. Nem kicsik.

Georgie hősiesen végzi a munkáját, mely szerint halandó férfiakat taszít a teljes kárhozat kétséges útjára, emellett megpróbál viszonylag normális párkapcsolatot fenntartani hős szerelmes írójával, Seth Mortensennel is. Azért leesik ám, mi is a hiba a képletben, ugye? Georgie-nak halandó emberek életerejéből kell táplálkoznia, hogy fitt és üde maradjon, mely életenergiához a szexen keresztül jut. Ugyanakkor, mivel Seth energiát nem akarja elszipókázni, ezzel is megrövidítve az író amúgy is kurta, halandó életét, a kapcsolatuknak teljességgel szex-mentesnek kell lennie. Kapizsgáljuk a problémát?

Mindezek tetejébe befut a képbe Bastien, Georgie nagyon régi, nagyon kedves inkubusz barátja, akinek el kéne némi segítség legújabb vadászatával kapcsolatban, de ha ez mind nem lenne elég, Georgina barátja és kollégája is meglehetősen furán kezd viselkedni. Túlságosan lelkes és energikus. Vajon mi állhat a háttérben? Georginának legalább három felé kell szakadnia, ha mindent össze akar tartani, és mindenkin segíteni akar, aki fontos neki.


A történet még mindig könnyed, még mindig humoros, isteni párbeszédekkel, életszerű fordulatokkal. Mead olyan lazán, erőlködés nélkül képes írni (legalábbis a végeredményből ez jön le), hogy az ember önkéntelenül is megirigyeli).

Nagyon szeretem ezt a világot. Szeretem a sok féle lényt, azt, hogy mindegyik – még a maga halhatatlan, démoni-angyali módján is, de – emberi, és életszerű. Itt nincsenek papírmasé figurák. A legutolsó mellékszereplő is alaposan ki van dolgozva, és ez nagyon tetszik.

Pindurit talán hiányolom, hogy egyelőre még nem látom, merre is tart a sorozat – kicsit Anita Blake érzésem van, még az első könyves, jóféle Hamilton-korszakból – bár Meadet ismerve ő már jó előre, vagy 10 könyvig bezárólag megtervezett mindent, de ezen dolgok mögé én még nem látok. Kicsi vagyok én ehhez. Most jelenleg olyan, mintha minden rész egy külön kis epizód lenne, a maga kis problémáival, az aktuális rosszfiúval, és a megoldásra váró rejtéllyel.

Egyébként, ha teljesen elfogulatlanul nézem, a dolgot, ez a mostani sztori nem volt egy nagy eresztés, és kimaradt belőle az eget rengetően nagy csattanó, de valahogy nem bántam. Nem volt tele bonyolult összeesküvésekkel, meg a világ uralmára törő főgonosszal, ám mégis annyira szórakoztató és sodró maradt, hogy alig bírtam megállni hajnali egykor, hogy ne lapozzak csak még egyet.

Georgie itt most szerencsére kevesebbet nyűglődött, mint az első részben. Tudja, hogy Seth-et akarja (általam érthetetlen okoktól vezetve, de majd erre is kitérek), tudja, hogy bonyolult és nehéz ez a kapcsolat, de azokat a kérdéseket, amelyeket ő feltesz magának, mi is feltennénk hasonló helyzetben, úgyhogy nem kárhoztattam érte. Egyébként is nehéz ezeket a dolgokat felróni neki, mikor nemrég Denise-ekről meg Taylákról olvastam. Zárójel bezár.

A történek folyamatosan pörög (ahogy Doug is az egész könyv folyamán), viszont a nagy pörgésben kicsit elsikkadtak a régi barátok. Ott voltak, nem azért, és mindenki hozta is a formáját, de Georgie most inkább Bastiennel volt elfoglalva, amit mondjuk meg is tudok érteni. Ez az inkubusz hatalmas forma, nekem nagyon szimpatikus volt, és tetszett a Georginával való kapcsolata is. Amikor ezek ketten nekiálltak füvezni… Majd’ kiestem a fotelből, annyira nevettem, nem semmi látvány lehetett a két betépett szex-démon egy lakásban!

Seth-vel még mindig nem tudtam zöldágra vergődni. Fogalmam sincs, hányadán is állok a pasival. Mert aranyosnak aranyos, azt nem vitatja senki. Egy kölyök vidra is aranyos, és akkor ezzel mindent elmondtam. Leginkább talán az a tény böki a csőröm, hogy ILYEN PASI NINCS! Nem létezik, és nem afféle Barrons-os „úristenilyenatompasasavilágonnincs”-módon. Mert legyünk egészen őszinték: még ha egy könyv fantázia-világában járunk is, hol találunk olyan fickót, aki zokszó nélkül elviseli, hogy a barátnője foglalkozása jóformán az, hogy majdnem mindenkivel ágyba bújik, még akkor is, ha ez elengedhetetlen az életben maradásához, miközben ő még csak egy hosszasabb csóknál többet sem kaphat az illető szukkubusztól? Még csak a hangját sem emeli fel, nem féltékeny, beéri egy kis együttalvással, és az önmegtartóztatás élő szobraként regéli, hogy a szerelem nem csak szexre épül, és neki mindenképpen csak Georgie kell? Nem azért mondom, ez valóban rettentő édes és romantikus, de már olyan élesen elüt a valóság bárminemű vonatkozásától, hogy ezt én sem hagyatom szó nélkül.

Nekem Seth egyelőre egy kiismerhetetlen ufó. Nem tehetek róla. Nem érzem benne az életet. Van és kész, mint ahogy a latopom is csak úgy van asztal közepén. De hát Georgina meg szerelmes belé, nincs mit tenni. Azért kíváncsi leszek ám, meddig bírja Seth cérnával, vagy mikor talál magának valami életrevalóbb pasast Georgie, mert én még mindig nem hiszem el, hogy hosszasabban is működni fog ez a dolog.

 
Azért izgatottan várom a következő részt! Imádom ezt a sorozatot, és akár receptre is felírnám, mint garantált kedélyjavítót!

 

4,5/5

2012. október 28., vasárnap

2012 Legidegesítőbb Hősnője 1. - Tayla

Nem, ez nem egy párbaj, én nem vagyok olyan ügyes, mint Andie, nem vállalom magamra ilyen dolgok szervezését. Ez csak az én személyes kis listám, melyen összeszedem a 2012-ben olvasott könyvek legidegesítőbb, legostobább, legéletképtelenebb főszereplőit.

Bár a listázás talán kicsit korai, most éreztem rá kapacitást, de ha esetlegesen összefutnék még olyan könyvvel a maradék két hónapban, melynek szereplői intenzív hajtépést váltanak ki belőlem, legfeljebb bővítem majd a besorolást.

Minden héten egy valakit cincálok szét, és vetem véres maradványait a kutyák el. Ehetei nyertesünk (dobpergést kérek!):

 
Tayla – Larissa Ione: Csábítás

Itt írtam a könyvről:

Ez a nő önmagában is egy katasztrófa, annál is inkább mert elméletileg ő egy erős, kemény csaj akarna lenni. Azt persze senki nem mondta el neki, hogy nem attól lesz kemény, ha démonokat öl, és egyébként is mindenkit ész nélkül lekaszabol, aki az útjába kerül. Nem. Ettől szimplán csak gyilkos lesz. Az a határozottság, elszántság, némi ÉSZ, és tökösség, ami kemény csajjá tehetné, egy az egyben hiányzik belőle.

Fogalma sincsen arról, mit akar, épp ezért állandóan nyíg a döntésképtelensége miatt, amitől csak azt éri el, hogy csomókban tépdessem minden szál hajamat. Csoda, hogy meg nem kopaszodtam eddig!

És hogy mindezt tetézzem, a borzalmasan idegesítő hősnők velejárójaként, hozzá is tartozik oldalbordaként egy teljesen normális, (természetesen) vonzó, erős, és hősies pasas, aki mindent észrevesz ám maga körül, csak éppen azt nem, hogy drága kis cukorfalatja egy kiállhatatlan liba. Nem, dehogy veszi észre, sőt, még adja is a lovat a csaj alá, azzal, hogy belemegy ebbe a kínlódásba, még rosszul is érzi magát miatta, szenved egy sort, hogy aztán persze a végén a nő rájöjjön, mekkora hülye volt, és egymás karjába omolhassanak.

És akkor még csodálkozunk azon, hogy a hisztis kis libusok azt képzelik, hogy csak akkor kapcsolat egy kapcsolat, csak akkor fognak futni utánuk a pasik, ha elviselhetetlenül viselkednek, és percenként változtatják az álláspontjukat? Ráadásul egyre több ilyen könyvvel találkozni, ami azért valljuk be, nem egy példaértékű dolog. Üstökös blogján egy nagyon jó értekezés olvasható a torzított képet mutató hősnőkről, ajánlom mindenki szíves figyelmébe!

Példával illusztrálandó, hogy Tayla még a könyv utolsó húsz oldalán is idióta:

 
„ Tayla elhúzódott tőle.

 - És azt mondod, nem azért választottál engem párnak, mert már a végső határon voltál?

A férfi, bármennyire is szeretett volna felelni erre, nem volt képes. Nem tudta, hogy a nő akkor is ekkora hatással lett volna rá, ha egy évvel azelőtt találkoznak.

 - Ez is egy válasz – mondta Tayla, és az ágy másik felére húzódott. – És a válaszom nem. Nem leszek senki utolsó menedéke.

A fenébe. Nem alakultak jól a dolgok.

 - Hallgass meg egy percre, rendben?

 - Azt mondtam, nem.

(…)

 (A legjobb, mikor megmondja, hogy a másik mire gondol – pedig a gondolatolvasás nem szerepel a repertoárjában.)

 - Hogy mersz hazudni, hogy próbálhatsz meg átverni a hülye szövegeddel? Nem kívánsz engem. Nem is teheted. Nem is ismersz!” (369-370. old)

(Mindezek után persze teljes letargiában fetreng, és már megint nem biztos az érzéseiben – úgy hatszázhuszonötödszörre sem. )

„És most Eidolon azt mondja, hogy akarja őt. Bárcsak tudna hinni neki… Ha elhihetné, hogy először életében fontos valakinek, akinek többet ér, mint a pénz, amit a nevelője a gondozásáért kapott az államtól, többet, mint a harci képességei.” (373. old)

Nem tudom sajnálni Taylát, nem tudok vele együtt érezni, mikor a pasi konkrétan már egy tucatszor elmondta, hogy vele akar lenni, hogy szereti, és a többi nyálas baromság.
Sajnálom, de a bírák döntöttek, Tayla nem érdemli meg, hogy éljen.
 
"Agyfasz-faktor": 5/4

2012. október 18., csütörtök

Jeaniene Frost - Az első vércsepp


Vártam ezt a könyvet. Frostot akartam olvasni! Gondoltam, sebaj, nem gond, ha ez most Spádéról szól, elvégre is kedvelem a fickót, Jeaniene meg tud írni, nem lesz itt semmi gond. Azt sejtettem, hogy nem fog a Cat-Bones páros nyomába érni ez a kötet, de hogy ennyire szinten alul teljesít, azt nem vártam volna.

A vélemény többi rész spoilereket, felháborodott kifakadásokat és itt-ott csúnya szavakat tartalmazhat. Továbbolvasása csak saját felelősségre ajánlott.

 Én szóltam!

 

Vegyünk tehát egy tipikus spin-off könyvet. Adott egy szereplő, akit az előzőekben már eléggé megismertünk ahhoz, hogy kíváncsiak legyünk rá, és aki a vállán viszi végig az egész sztorit. Adott egy másik szereplő, akit eddig csak ímmel-ámmal láthattunk az eddigi kötetekben, most azonban kiemelt státuszba kerül, hogy feltárjuk az ő történetét is. És adott egy világ, amit az írónő már profin kidolgozott, és amit a sorozat rajongói már jól ismernek. Nem is lehet ez olyan rossz, nem igaz?

Kivéve akkor, ha

·         az a szereplő, aki a vállán viszi az egészet, jóformán az egyetlen viselhető karaktere a történetnek (kivéve a mellékszereplővé redukálódott eredeti párost).

·         az a szereplő, akivel elvileg együtt kéne éreznünk, és aki egy erős női karakter szeretne lenni, a legidegesítőbb, leghisztisebb, legagyatlanabb nőszemély, akit Frost csak kitalálhatott.

·         ha az a világ, amit eddig jól ismertünk és szerettünk, hirtelen eltörpül a „mentsük meg a királylányt a gonosz démontól” típusú felállásban.

De mindjárt ki is fejtem, mire gondolok.

Denise élete romokban hever. Meghalt a férje, hullanak a rokonai, mint a közmondásos legyek és még egy csúnya nagy démon is kerül a képbe, aki éppen-pontosan rajta akarja behajtani egyik felmenőjének tetemesre rúgó számláját.

Szegény kicsi lány ekkor kihez fordul? Az egyetlen vámpírhoz, aki facér és nem mellesleg már a legelejétől vonzódik hozzá – a szuper szexi, szuper férfias, és amúgyis hiper-szuper Spádéhoz. Oké, ezt nem is akarom kritizálni, muszáj összeterelni a két főhőst, elvégre így van sztori, viszont ebben a démonos dologban nekem nem minden tűnt kereknek, és még csak meg sem tudom fogni igazán, mire is gondoltam.

Frost-ra egyébként is jellemző, hogy csak úgy belecsap a lecsóba, és ez Cat esetében, az ő narralásával nem is okozott gondot. Most azonban kicsit úgy éreztem, hogy csak is azért rakta bele Raumot, mert épp nem volt más ötlete és a démon kézenfekvőnek tűnt ahhoz, hogy a mi kis tubicáinkat egy kalitkába terelje. De mindegy, néhány oldal után ezt is lenyeltem, legalább egy kis újdonságot jelentett, bár a „megbélyegez a démon, és tetoválások jelennek meg a karomon” nagyjából már mindenféle szögből elcsépelt – a Blood Ties című sorozatban is konkrétan az első epizód után tetoválásai vannak a csajnak, és persze pont a csuklóján, de ez van.

Denise tehát Spádétól kér segítséget, az meg persze lovagiasan vállalja a hős sárkányölő szerepét. Isteni, akkor most jöhet egy jó kis izgalmas történet, mindenféle harcokkal, kibontakozó szerelmi szállal, szenvedélyes érzelmekkel… Nos igen. Jöhetne.

Ehelyett mi jön? Egy idegesítő, nyávogós, állandóan kínlódó női főhős, akit Spádé helyében már az első kanyarban kiraktam volna a kocsiból, hogy „old meg egyedül az életedet, anyukám”. De nem. Ez a szerencsétlen hülye még szerelmes is lesz belé. Hát szeretnék őszintén gratulálni.

Denise egy igazán elcseszett csaj. Komolyan. Olvastátok Larissa Ione Daemonicájának első részét? És utána olvastátok a róla szóló kritikámat? Nos, Tayla hisztijeit egy az egyben ráhúzhatjuk Denise-re, így pedig már ketten vetekszenek a „2012 legelcseszettebb karaktere” díjért. (Tényleg, Andie, ilyet nem csinálunk?)
Non stop valami triádát hallgatunk/olvasunk tőle:

·         Miért fizetted ki ezt is? Vissza fogom ám fizetni az utolsó fillérig! (Na persze, valószínűleg veszel neki egy házat, egy jachtot, több szettnyi méretre készített öltönyt, meg egy kacsalábon forgó villát. Hajrá.)

·         Jaj, minek is kevertelek bele ebbe? Elegem van már belőle, hogy mindenkit veszélybe sodrok magam körül. (De azért csak lóg annak a szerencsétlennek a nyakán, nem mintha magától meg tudná oldani a nyomorát.)

·         Tudom én ám, hogy ez az egész csak színjáték, és bár már épp vetkőztetsz, azért csak arra gondolok, hogy biztos nem kellek neked, hogy nem is akarsz tőlem semmit, és különben is! Valójában én sem akarok tőled semmit, de ó, igen, ne hagyd abba!

És mindezen monológok meghatározott rendszer szerint ismétlődnek. Kezdjük már kapizsgálni, miről beszélek, mikor azt mondom, elfogott a hajtépés, nagyjából a második ilyen kör után?

Jaj, és persze legalább egyszer szakítani is kell ám, kerek egész öt oldal erejéig, csak hogy fokozzuk a feszkót, mert én bizony nem fogok vámpírrá változni, és tudom én, hogy neked emberként nem is kellek (WHAT?? Te melyik könyvet olvastad eddig, kicsi lány?). Szerencsétlen Spádé is olyan hülye, mint a tök – már elnézést – mert hagyja magát kikészíteni ezekkel a hisztikkel, ráadásul még faszán adja is a lovat Denise alá… Komolyan, erre én már csak a szememet forgattam.  

Ez a nőszemély egyáltalán nem tökös, és a legkevésbé sem kemény. Catnek a poros lába nyomába sem ér, nemhogy még ő legyen a legjobb barátnője. Cicuska is igazán megválogathatná, kikkel barátkozik, de az csak az én személyes véleményem.

A könyv akkor kezdett viselhetővé válni, mikor felbukkant Ian. De tényleg. Eddig nem csíptem a fickót, de most esküszöm, könnyfátyolos szemmel lehelek csókot a lába nyomára. Még egy ilyen bunkó kis seggfejet! A beszólásai vittek életet ebbe az egészbe, különben már szerintem a történet közepénél feladom. Alten is hatalmas figura volt, és bár nem nyilvánult meg túl sokszor, azok a néhány mondatok legalább megnevettettek.

Cat és Bones itt nekem nem volt elégé… hogy is mondja, Cat és Bones-os. Látszott, hogy kívülről szemléljük őket, mert amúgy, ha nem rajonganék értük már négy kötete, most simán átnéztem volna rajtuk.  Így azért igyekeztem belemagyarázni mindenfélét.

A drogos dolog, szintén nem volt egy világrengető mellékszál, de azért jó pár bonyodalomhoz elegendőnek bizonyult, és a végén Denise kis hősködése… Nem tudom, most ettől kellett volna megkedvelnem, és azt mondanom, hm, ez aztán a vagány csaj? Hát bocs, nálam az a tíz oldal, miben végre valami kis vér is került a pucájába, vajmi kevésnek bizonyult ahhoz, hogy feledtesse velem a többi 370 oldal kínlódását.

Összességében sokkal többet vártam volna, már csak Frost neve miatt is. De mindegy, remélhetőleg lesz ez még jobb is.

Ja igen, és a borító még mindig ocsmány, ha a külföldit vették át, ha nem.

 
3,5/5

2012. október 17., szerda

Szavazazz Mac-re!

 
 
Nos, itt az idő, kedves Moning, Mac és Barrons-rajongó barátaim!
A mi hős Sidhe-látónk, MacKayla Lane ringbe száll a True Blood sorozatból már ismert Sookie-val... És remélhetőleg győzedelmeskedni fog! Ugye?!

Tehát szavazásra fel! De előtte hadd frissítsem fel emlékezetetekben, miért is érdemes Mac-re szavazni!


MacKayla Lane

„Számomra a halott tündér a jó tündér.”

Innen ismerheted: Karen Marie Moning – Tündérkrónikák sorozat
Először feltűnik: Keserű ébredés
Természetfeletti státusza: Sidhe-látó

Kampányvezér: @Wee

Miért szavazz rá?

Nincs még egy olyan karakter, aki ilyen gyorsan, ilyen nagy változáson ment volna keresztül. Az elkényeztetett kisvárosi lány a körülmények hatására igazi harcos válik, aki mindent megtesz azért, hogy a tündérek ne pusztítsák el a világunkat.

Így kezdődött:

„Igazán egyszerű az életfilozófiám: ha egy adott napon senki sem akar
megölni, az már jó napnak számít.
Az utóbbi időben nem igazán vannak jó napjaim.”

MacKayla Lane a gyönyörű, napsütéses Ashfordban él, és meggyőződése, hogy a világ tökéletes. Ám amikor nővérét megölik, a lány Dublinba utazik, hogy az eset végére járjon. A borús, örökké esős Dublinba érve azonban olyan lényekkel találkozik, melyek létezését addig elképzelni sem tudta. Innentől pedig gyökeresen megváltozik az élete. Harcossá kell válnia, hogy túlélje mindazokat a megpróbáltatásokat, melyek még várnak rá.

És Mac nem akármilyen harcossá válik. Nem csak látja a tündéreket – akiket pedig talán jobb lenne nem látni, higgyetek nekem – hanem meg is tudja ölni őket, lándzsájával felszerelkezve, azzal a Jericho Barrons-szel a nyomában, aki az idei Könyves álompasik párbajának második helyezettje lett. Csak úgy mondom ;)

Mac az első könyvben még csak felfedezi a világot, melyben valójában él, a másodikban azonban már komolyan beleveti magát a küzdelembe; az utolsóban pedig már olyasmik derülnek ki róla, melyekre tényleg nem számítottunk. „Mac 5.0” pedig veszélyesebb, keményebb és kitartóbb, mint azt bárki gondolta volna róla.

Mac erős, elszánt, és ami a legfontosabb: emberi! Nem tud mindig mindent, nem mindig ő a legerősebb és a leggyorsabb, de folyamatosan fejlődik, nem adja fel és mindig próbál túllépni a határain. És ilyenek vagyunk mi mindnyájan, nem igaz?

Egyébként is, csajok, most őszintén – le a kalappal azelőtt a nő előtt, aki képes Barrons-t rávenni arra, hogy körömlakkot vegyen a kezébe.

„-Ne, ne így. Így csak összekeni. Az első rétegnek vékonynak kell lennie. Nem egy tortát von be, ez egy köröm.
(…)
Megrándult egy izom az állán.
-Magyarázza el nekem újra, Ms. Lane, miért csinálom én ezt.”

Szavazzatok Mac-re, ha hisztek benne, hogy az ember a határait feszegetve, önmagán túllépve olyan magasságokba és mélységekbe juthat, amiket még önmagáról sem tudott volna elképzelni.

Amennyiben tudni szeretnétek, ki ellen fog győzni Mac, Sookie kampányszövegét Andie blogján találjátok, és nála is szavazhattok, itt!
Valamint velünk párhuzamosan folyik a YA-s lányok küzdelme, ezúttal Rose-zal és Chloe-val a főszerepben. Rájuk itt szavazhattok!

Ne feledjétek, szavazni október 17-től 19-ig lehet, a már jól ismert szabályok szerint.
  • vagyis nincs harapás, nincs karmolás
  • mindenki csak egyszer szavazhat
  • és mindenki csak egy szereplőre!
A szavazó doboz pedig: 

 

 

2012. október 16., kedd

Ilona Andrews - Áradó hold (Világok peremén 2.)





Aki olvasta a Mágikus találkozásról írt posztomat, az még emlékszik rá, mennyire odáig voltam a könyvért, ami ráadásul az Új nap virrad után bizonyított, így már nagyon vártam, hogy megérkezzen a sorozat második része.

Ám az Áradó holddal nem haladtam olyan gyorsan, mint az előző kötettel, bár ebben több dolog is erősen közrejátszott – az sem elhanyagolható tény, hogy jellemző módon megint fél tucat könyvet olvasok egyszerre… Ám nemrég végre sikerült befejeznem, és most eljutottam addig, hogy írjak is róla.

Ebben a kötetben a Mágikus találkozásból már megismert William történetébe csöppenünk, aki két évvel Declan és Rose egymásra találása után a Peremben tengeti mindennapjait. Akciófigurákat gyűjt, a CSI epizódjait nézi, és köszöni szépen, el van egyedül is. Azonban a múltja még itt is utoléri, így kénytelen újra visszavedleni katonává, hogy elkapjon egy rosszfiút, aki már évekkel ezelőtt is megkeserítette az életét.

Cerise Mágia és a Perem határán, egy nagyon mocskos, nagyon rossz hírű településén, a Pocsolyában él. A családja egy komplett maffia, egy rakás ellenséggel, és még több furcsa, balhés rokonnal. Amikor Cerise szüleit elrabolja a Kéz nevű szervezet, minden felelősség, a család vezetése és kézben tartásai is a lány nyakába szakad. Meg kell találnia a szüleit, közben pedig felelnie kell a családját ért kihívásokra és sorozatos támadásokra is.

William és Cerise ilyen körülmények között találkoznak, és gondolom nem árulok el sok újat, mikor azt mondom, viszontagságokkal és csatákkal teli kalandok során találnak egymásra.

Nem ragadott annyira magával, mint az első kötet, bár, ha jobban belegondolok, talán azért, mert ez a rész talán valamivel komolyabb és sötétebb volt, mint a másik. Én pedig most valami könnyedebbre vágytam volna. Itt nem nevettem annyit, nem néztek rám hülyén a buszon, mert magamban mosolyogtam, és nem kellett becsuknom az ablakot olvasás közben, hogy lehetőleg ne a fél szomszédság hallgassa már, amint fetrengek a röhögéstől.

A Mágikus találkozásban is voltak kemény harcok és vérre menő küzdelmek, de ez a könyv nekem brutálisabbnak tűnt. Igen, volt benne néhány párbeszéd, ami megmosolyogtatott, de összességében inkább nyomasztó volt, mint felemelő. (Jó, az is tény, hogy az Ördögkatlannál kevés könyv lehet nyomasztóbb – az Áradó hold sötétségben a nyomába sem ér.)

Tetszett, hogy Cerise harcos. Az Andrews páros nagyon is jól ért hozzá, hogy tényleg életrevaló, kemény női főszereplőket gyártson, akiknek nem akarom minden második mondatuktól tövestül kitépni minden szál hajam. Szintén jó húzásnak tartottam az újféle villantási technikát. (Nekem egyébként is baromira tetszik ez az egész villantás-dolog – már Rose-nál is nagyon bejött, most meg pláne tetszett, hogy Cerise a pengébe vezette a villantását. A szívem mélyén én is csak lelkes kisgyerek maradok, ez van.)

William még mindig szerethető, már az első részben is megkedveltem, és örültem neki, hogy Andrews-ék nem rontották el a karaktert.

Gretty egyik értékelésében – azt hiszem Ione második könyve kapcsán – olvastam (és teljesen egyet értek vele), hogy sok író mostanában azzal rontja el nagyon a sorozatait, hogy az egyik kötetben beharangozza a következő párost, hogy mindenki tűkön ülve várja őket, és mikor valóban ott tartunk, hogy a második kötetben ők kerülhetnének középpontba, egyszerűen elsiklik felettük, és már a harmadik könyv párosára koncentrál.

Itt ez szerencsére nincs. Az első könyv Declan-ről és Rose-ról szólt, ez a rész pedig teljes mértékben Williamről és Cerise-ről. Nem keverték bele ideje korán Jack-et és George-ot (akik ugye elméletileg a következő részek főszereplői lesznek), hanem hagyták, hogy ez a mostani szál szépen kibomoljon.

Cerise-nek tényleg meglehetősen népes a családja, a nagymamát is itt is nagyon csíptem – azt hiszem, az íróknak jófej nagyszüleik lehettek, mert eddig mindkét könyvben nagyon jó kis karakterek lettek a nagymama-figurák –, és hiába nem kedvelte Will Kaldart, nekem szimpi volt a nagyszájú, kerítőt játszó unokatestvér. Persze itt is megjelenik a problémás, nehéz múlttal rendelkező kistestvér, akit jól meg lehet sajnálni, bár nekem Lark/Sophie nem lopta be magát annyira a szívembe, mint Jack és George. (Bár, ha kicsit előre vetítjük a dolgot, valószínűleg Lark lesz majd ez egyik fiú szívszerelme az elkövetkezendőkben, gyanítom, Jack-é).

Összességében jó kis könyv volt ez is, a harmadik résznek is mindenképp a polcomon lesz a helye, és bár ez nem sodort annyira magával, mint az első kötet, azért megszeretette magát. Egyedül a végén lévő, nagyjából öt oldalnyi nyűglődést hanyagoltam volna belőle, ott William és Cerise is éppen olyan nyavajgós szerencsecsomagnak tetszett, akiktől beáll a fent említett hajtépéses állapot. De szerencsére gyorsan letudták az általános drámát, hála Cerise-papának.

A borító még mindig gyönyörűséges, a fordításra pedig nem lehet egy rossz szavam se. Már csak egy valamit nem értek: mi köze a címnek a történethez? Nem azért, mert jó kis cím, de igazából nem sok összefüggést látok. Az első könyv címe oké, azt rá tudom húzni a történetre, na de ezt… Ha valaki fel tudja homályosítani kusza kis agyacskámat ezzel kapcsolatban, akkor várom a megfejtéseket: Miért épp Áradó hold a könyv címe?


Miért is szavazz Mac-re?

Mac hamarosan, október 17-én lép szorítóba, de addig is szeretném megosztani veletek néhány szóban, miért is érdemes erre a déli lányra szavazni! :)


MacKayla Lane

„Számomra a halott tündér a jó tündér.”

Innen ismerheted: Karen Marie Moning – Tündérkrónikák sorozat
Először feltűnik: Keserű ébredés
Természetfeletti státusza: Sidhe-látó

Kampányvezér: @Wee

 

Miért szavazz rá?

Nincs még egy olyan karakter, aki ilyen gyorsan, ilyen nagy változáson ment volna keresztül. Az elkényeztetett kisvárosi lány a körülmények hatására igazi harcos válik, aki mindent megtesz azért, hogy a tündérek ne pusztítsák el a világunkat.

Így kezdődött:

„Igazán egyszerű az életfilozófiám: ha egy adott napon senki sem akar
megölni, az már jó napnak számít.
Az utóbbi időben nem igazán vannak jó napjaim.”

MacKayla Lane a gyönyörű, napsütéses Ashfordban él, és meggyőződése, hogy a világ tökéletes. Ám amikor nővérét megölik, a lány Dublinba utazik, hogy az eset végére járjon. A borús, örökké esős Dublinba érve azonban olyan lényekkel találkozik, melyek létezését addig elképzelni sem tudta. Innentől pedig gyökeresen megváltozik az élete. Harcossá kell válnia, hogy túlélje mindazokat a megpróbáltatásokat, melyek még várnak rá.
 
És Mac nem akármilyen harcossá válik. Nem csak látja a tündéreket – akiket pedig talán jobb lenne nem látni, higgyetek nekem – hanem meg is tudja ölni őket, lándzsájával felszerelkezve, azzal a Jericho Barrons-szel a nyomában, aki az idei Könyves álompasik párbajának második helyezettje lett. Csak úgy mondom ;)

Mac az első könyvben még csak felfedezi a világot, melyben valójában él, a másodikban azonban már komolyan beleveti magát a küzdelembe; az utolsóban pedig már olyasmik derülnek ki róla, melyekre tényleg nem számítottunk. „Mac 5.0” pedig veszélyesebb, keményebb és kitartóbb, mint azt bárki gondolta volna róla.

Mac erős, elszánt, és ami a legfontosabb: emberi! Nem tud mindig mindent, nem mindig ő a legerősebb és a leggyorsabb, de folyamatosan fejlődik, nem adja fel és mindig próbál túllépni a határain. És ilyenek vagyunk mi mindnyájan, nem igaz?

Egyébként is, csajok, most őszintén – le a kalappal azelőtt a nő előtt, aki képes Barrons-t rávenni arra, hogy körömlakkot vegyen a kezébe.

„-Ne, ne így. Így csak összekeni. Az első rétegnek vékonynak kell lennie - magyaráztam neki. - Nem egy tortát von be, ez egy köröm.
(…)
Megrándult egy izom az állán.
-Magyarázza el nekem újra, Ms. Lane, miért csinálom én ezt."

Szavazzatok Mac-re, ha hisztek benne, hogy az ember a határait feszegetve, önmagán túllépve olyan magasságokba és mélységekbe juthat, amiket még önmagáról sem tudott volna elképzelni.
 
A párbaj Sookie ellen október 17-én indul!
Szavazni majd itt, vagy Andie blogján fogtok tudni!