2012. november 30., péntek

Nyerd meg a Vérzivatart!

 
Ezúttal Kate van Dyke Tűzmadár sorozatának első részét, a Vérzivatart nyerhetitek meg, ha velem játszotok. Most nincsenek idézetek, a dolgotok ennél sokkal egyszerűbb:
1.       like-oljátok az Álomgyár Facebook oldalát itt: http://www.facebook.com/#!/alomgyar
3.       iratkozzatok fel nálam itt teljes névvel hozzászólásban a bejegyzés alatt, hogy lássam, kik tettek eleget a like-olási kötelezettségeknek ;)
4.       és ennyi az egész!
Ugye, hogy egyszerű?
A „tetszikelők” között, az Álomgyár felajánlásából egy friss, ropogós novemberi megjelenésű Vérzivatart fogok kisorsolni!
A játék november 30-tól (azaz mától) december 14-ig tart!
Ami még fontos: Ne felejtsetek el feliratkozni, különben nem fogom látni, kik között kell sorsolnom ;)
És amit nyerhettek:
 
Kívülről nézve James Sinclair szállodalánc tulajdonos családjának életét siker, luxus és fényűzés kíséri. Az ötcsillagos színfalak mögött azonban családi viszályok, irigység, rejtélyes halálesetek és titkos viszonyok bújnak meg. James iker fiai Ron és Dean mindenben különböznek. Dean, a világtól elvonult művész, Ron pedig apja nyomdokaiban járva a Sinclair Star szállodalánc alelnöke. Apjuk, a kíméletlen üzletember, vaskézzel akarja irányítani gyermekei életét.
Ron, feleségét és kisfiát egy repülőgép szerencsétlenségben veszti el, ikertestvérét tisztázatlan körülmények között meggyilkolják. A szálak Ronhoz vezetnek, de valóban képes lenne megölni saját fivérét? A férfi önpusztító életbe menekül. Viszonya lesz egy tinédzserkorú szobalánnyal. Egy éjszakás kalandjuk közös sorssá alakul, amit mintha valaki a háttérből irányítana…
 
Halál, sex, erőszak és titkok jellemzik Kate Van Dyke, a Csontgolyó (Alexandra, 2006) és A latin démon (Ad Librum, 2009) szerzőjének páratlanul izgalmas, kétkötetes krimijét.
 
Hogy növeljétek az esélyeket, a következő blogokon játszhattok még a könyvért:
 

2012. november 13., kedd

2012 Legidegesítőbb Hősnői - Denise


Magánéleti ilyen-olyan problémák miatt mostanában kicsit elmaradtam az olvasással, írással… na jó, úgy amblokk mindennel. Ahogy a 2012 Legidegesítőbb Hősnője bejegyzésekkel is, amiből ugyebár heti egyet ígértem…ennek már lassan két hete.
Szóval akkor a pótlás megkezdéseként hadd mutassam be e heti hisztérikánkat:

Denise – Jeaniene Frost: Az első vércsepp


Sosem hittem volna, hogy egy Frost-hősnő erre a sorsra jut. Aki ismer, tudja, hogy imádom Frost könyveit, ahogy Cat-et is. Azt gondoltam, Cat legjobb barátnőjeként Denise-től sem kell különösebben tartanom. Nos…Tévedtem.

Denise is remek mintapéldánya a „fogalmam sincs, mit akarok, de azt aztán nagyon”-típusú nőknek. És persze ő is egyből megmentésre szorul, mint fajtársai általában. És mint ahogy az már lenni szokott, természetesen egy teljesen normális, Adonisz-testű, gondoskodó félistennel (esetünkben vámpírral) hozza össze a sors. Akinek szükségképp ő lesz álmai asszonya. Meglepődtünk?
Igen, sajnos kicsit gyenge a felfogásom, és azóta sem tudom megérteni, miért van az, hogy a „főnyereménynek” számító férfiember kötelező tartozéka egy idegesítő, hisztérikus, döntésképtelen pi… akarom mondani, nőszemély.

Denise-nek is legalább annyi életösztöne van, mint egy kiürült joghurtos doboznak (igen, épp egy kiürült joghurtos doboz van előttem). Mindemellett ráadásul még akaratos és keményfejű is. Ez alapvetően nem egy rossz dolog… egy bizonyos szintig. De mikor képtelen felfogni, hogy a dolgok a saját biztonsága érdekében történnek úgy, ahogy, és utána még neki áll följebb, akkor sajnos már valahogy nem tudom értékelni a szenvedéseit.

A változatosság kedvéért persze ő sincsen tisztában a saját érzéseivel, és a könyv 90%-a arról szól, hogy drága leányunk belső/avagy esetenként ki is hangosított nyöszörgését hallgatjuk arról, hogy: jaj, milyen rossz nekem, itt van egy atom jó pasi, aki csak engem akar, de közben nem tudom eldönteni, hogy tényleg én kellek-e neki, vagy csak ki akar használni, de jaj, tégy magadévá te férfiállat. – Igen, ezt pontosan így, nagyjából öt oldalas szünetekkel, de lényegében folyamatosan adagolva. Csoda, hogy a tízedik ilyen megnyilvánulásnál már csak sóhajtva a szememet forgattam?

Denise is épp ugyanazt a kínlódást adja elő, mint Tayla (a cím másik nagy esélyese), csak ő nem démonnal játsza el mindezt, hanem vámpírral. Mert kell a változatosság, ugye.

Ha a könyv folyamán nincs minden második oldalon kihangsúlyozva, milyen erős, és kemény Denise, akkor egyszer sem, viszont azt nem tudom felfogni, hogy vajh’ mely megnyilvánulásai támasztják alá mindezen kijelentéseket, én ugyanis nem találkoztam erre utaló példával. Csak azért, mert vagy ötször eljátssza a: nem akarlak belekeverni, de mivel már belekevertelek ezért inkább elmegyek, de aztán persze mégis a nyakadon maradok – litániát? Tényleg?

Szerencsétlen Spádé meg épp olyan vak és halál szerelmes, mint Eidolon. (Esküszöm, ezek után „A tutyimutyi jópasik” besorolásait is megcsinálom). Denise-nek is egyetlen szerencséje egyébként Spádé hős-komplexusa, mert egy normális, agyánál lévőférfiember már kivágta volna, mint azt a bizonyos macskát.

A példa-idézetek persze most sem maradhatnak el – hadd szórakozzam már én is egy kicsit:

„A vámpír már valahogy levette a maszkját, a kardját, a kabátját, és éppen az elegánsan megkötött kendővel bíbelődött.

Denise nagyot nyelt. Talán kényelmetlen volt a jelmeze.

(…)

Láttad már ing nélkül, nehogy félreértsd a helyzetet!, szidta le magát gondolatban Denise, és megpróbálta kikerülni Spádét.

A férfi elényúlt, nehogy Denise elmehessen. Mégis milyen játék volt ez?”

(219.old)

Csak vetkőzős pókerre készült! Szerinted, édes, egyetlen cukorborsóm, mégis mit akar az a pasi, aki felcipel a szobájába, majd nekiáll vetkőzni? Épp azt mutogatja, hogy: nyenyenyenye, ez az, amit te soha nem kapsz meg, bibibii! Ennyire még te sem lehetsz idióta!

A kötelező dráma is nélkülözhetetlen! Ezt tévesen sokszor a feszültség fokozása érdekében vetik be - de sajnos ki kell ábrándítanom mindenkit. Ez NEM a feszültséget fokozza, legfeljebb ismét kevesebb lesz néhány hajcsomóval a kedves olvasó.

„Denise érezte, hogy minden porcikája némán árulást üvöltött. Azt hitte Spádé, hogy egy szó nélkül megváltoztatja a faját, ahová tartozik? Kizárólag miatta küzdött a pánikbetegségével és maradt a vámpírvilágban. – Ó, te hős, ki olyan nagy áldozatot hoztál… Hagyjuk már! – De bármennyire jól bánt vele a férfi, tudta, hogy mindig előítéletei lesznek az emberi létezéssel szemben. Azt hitte, Spádé olyannak szereti, amilyen, de ez valójában sosem volt neki elég.”

No igen, az idegesítő hősnők alap tartozéka a gondolatolvasás, és a másik érzelmeinek teljesen és tökéletes megmagyarázása. Még jó, hogy ők jobban tudják, mit érzel, mint te magad!

Denise folyamatosan ismétlődő nyavajgásaival, logikátlan hülyeségeivel, melyekkel mindenki mást is veszélybe sodort maga körül, és roppant hősiesnek képzelt öngyilkos akcióival méltán esélyes a 2012 Legidegesítőbb Hősnője címre! Épp az a típus, akinek csak a koporsó áll igazán jól!

2012. november 1., csütörtök

Emlékszem


A mai nap elveszítettem valakit, akit nagyon szerettem.

Sosem törődtem igazán a halottak napjával, számomra nem volt túl nagy jelentősége, mert mindezidáig abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem kellett senkit meggyászolnom. Távoli rokonaim persze nekem is haltak meg, a nagyapám, amikor még meg sem születtem… Nem volt tapasztalatom benne. Nem éreztem át, mennyire tud fájni, ha egy szeretett lény elhagy minket. Mikor dédnagymamám meghalt, még csak öt éves voltam. Homályos emlékeim vannak arról, ahogy sírva fakadok, mert annyit azért sikerült felfognom már akkor is, hogy soha többé nem látom viszont Dédit. Most viszont a fájdalom eleven. Tudatos, és semmi sem tompítja. Azt hiszem, most már valóban tudom, mit is jelent elveszíteni valakit.

Tíz éves voltam, mikor a karácsonyfa alatt egy nagy, piros dobozban, egy drapp színű szőrmetakarón fekve először pillantottam meg az aprócska kölyökkutyát. Alig volt nagyobb egy kismacskánál, bőven elfért a felnőttek kezében. Remegő kézzel tettem a szőnyegre, mire a kis gombóc őrült farok csóválással körberohanta az egész szobát.

Ennek már tizenegy éve. És tudom, hogy semmi sem történik véletlenül. Tudom, hogy Fruzsit sem véletlenül kaptam. Nem véletlen, hogy éppen ő érkezett akkor hozzám. És ennek semmi köze ahhoz, hogy a szüleim – mivel bűntudatuk volt a válás miatt – úgy döntöttek, egy kiskutyával lepnek meg karácsonyra. Mert kaphattam volna bárki mást is. De Ő lett az, és ezért soha nem lehetek elég hálás.

A mai nap is remegett a kezem. Remegett, ahogy utoljára ölbe vettem, olyan óvatosan, mintha csak aludna, pedig tudtam, hogy már soha többé nem fog felébredni. Bocsánatot kértem tőle, ezerszer is elmondtam, mennyire sajnálom, hogy nem én voltam vele az utolsó percekben, annak ellenére, hogy tudtam, már nem hall engem.
 
Nem voltam itthon. Nem voltam mellette, mikor olyan erős roham tört rá, hogy apám és a nevelőanyám úgy ítélte helyesnek, ha nem hagyják tovább szenvedni. Nem értem volna haza időben, bármennyire is sietek, így már csak az élettelen szemek néztek vissza rám, ahogy mellé ültem, és simogattam a bundáját, aminek most is olyan volt a tapintása, mint mindig.

Nem igazságos. Nem igazságos, hogy úgy tűnt, mintha csak aludna. Másnak kellett volna lennie. De még mindig ő volt az. Az én kisbabám, az én egyetlen kiskutyám, csak épp már az a valami, ami olyan elevenné és élővé tette, amitől felcsillant a szeme, miközben azt figyelte, hogy mi vacsorázunk, már nem volt sehol.

Soha többé nem fog az asztal mellett kunyerálni, soha többé nem fog leszaladni hozzám, és alaposan meggyilkolni a papucsomat. Soha többé nem jön elém, ha felmegyek, és soha többé nem fogom érezni a meleg kis testét, ahogy ölbe veszem és leviszem a lépcsőn.

Még nem fogtam fel. Néha egyszerűen csak belém hasít, és olyankor kibírhatatlan. Felmegyek, és látom a másik két kutyát, látom, hogy már nem egy falka, hogy Ő nincs köztük, és akkor újra megszakad a szívem.  

Most azt gondolom, soha többé nem lesz kutyám. Nem érezném helyesnek, mintha más valakivel próbálnám pótolni. Pedig tudom, hogy nem lehet. Soha nem lesz még egy olyan valaki az életemben, mint Ő. A szívemnek az a része, amiben csakis neki volt hely, most végleg összetört.

Nem tudom, mikor lesz jobb. Nem tudom, mikor fogok tudni sírás nélkül ránézni a fotóira.

Holnap hazahozzák. Nekem pedig meg kell vennem a kis urnát. Nem is döbbentem rá, mennyire végleges is ez, csak amikor eljöttek érte, hogy elhamvasszák. Akkor tartottam utoljára a karomban.

Soha, soha, soha nem fogom elfelejteni. Az ember nem felejti el a legjobb barátját, a társát, azt, akivel együtt nőtt fel, akit úgy szeretett, mint a testvérét, a gyermekét... Kevesebb lett volna az életem nélküle. Én magam lennék kevesebb nélküle.

Fruzsi öt nap múlva lett volna tizenegy éves.


Szép álmokat kicsi babám! Elmondhatatlanul fogsz hiányozni.

 

Szavazz Mac-re a 3. fordulóban is!

 
Elkezdődött Mac második párbaja, és ezúttal igazán kemény ellenféllel kerültünk szembe. Vetélytársunk ezúttal Cat, úgyhogy most aztán mindent bele kell adnunk.
Először is, egy kis emlékeztető, hogy miért is kell Mac-re szavazni.
 
MacKayla Lane
 
„Számomra a halott tündér a jó tündér.”
 
Innen ismerheted: Karen Marie Moning – Tündérkrónikák sorozat
Először feltűnik: Keserű ébredés
Természetfeletti státusza: Sidhe-látó
 
Kampányvezér: @Wee
 
Miért szavazz rá?
Nincs még egy olyan karakter, aki ilyen gyorsan, ilyen nagy változáson ment volna keresztül. Az elkényeztetett kisvárosi lány a körülmények hatására igazi harcos válik, aki mindent megtesz azért, hogy a tündérek ne pusztítsák el a világunkat.
 
Így kezdődött:
„Igazán egyszerű az életfilozófiám: ha egy adott napon senki sem akar
megölni, az már jó napnak számít.
Az utóbbi időben nem igazán vannak jó napjaim.”
 
MacKayla Lane a gyönyörű, napsütéses Ashfordban él, és meggyőződése, hogy a világ tökéletes. Ám amikor nővérét megölik, a lány Dublinba utazik, hogy az eset végére járjon. A borús, örökké esős Dublinba érve azonban olyan lényekkel találkozik, melyek létezését addig elképzelni sem tudta. Innentől pedig gyökeresen megváltozik az élete. Harcossá kell válnia, hogy túlélje mindazokat a megpróbáltatásokat, melyek még várnak rá.
 
És Mac nem akármilyen harcossá válik. Nem csak látja a tündéreket – akiket pedig talán jobb lenne nem látni, higgyetek nekem – hanem meg is tudja ölni őket, lándzsájával felszerelkezve, azzal a Jericho Barrons-szel a nyomában, aki az idei Könyves álompasik párbajának második helyezettje lett. Csak úgy mondom ;)
Mac az első könyvben még csak felfedezi a világot, melyben valójában él, a másodikban azonban már komolyan beleveti magát a küzdelembe; az utolsóban pedig már olyasmik derülnek ki róla, melyekre tényleg nem számítottunk. „Mac 5.0” pedig veszélyesebb, keményebb és kitartóbb, mint azt bárki gondolta volna róla.
 
Mac erős, elszánt, és ami a legfontosabb: emberi! Nem tud mindig mindent, nem mindig ő a legerősebb és a leggyorsabb, de folyamatosan fejlődik, nem adja fel és mindig próbál túllépni a határain. És ilyenek vagyunk mi mindnyájan, nem igaz?
 
Egyébként is, csajok, most őszintén – le a kalappal azelőtt a nő előtt, aki képes Barrons-t rávenni arra, hogy körömlakkot vegyen a kezébe.
 
„- Ne, ne így. Így csak összekeni. Az első rétegnek vékonynak kell lennie. Nem egy tortát von be, ez egy köröm.
(…)
Megrándult egy izom az állán.
- Magyarázza el nekem újra, Ms. Lane, miért csinálom én ezt.”
 
Szavazzatok Mac-re, ha hisztek benne, hogy az ember a határait feszegetve, önmagán túllépve olyan magasságokba és mélységekbe juthat, amiket még önmagáról sem tudott volna elképzelni.
 
Íme a szavazó doboz.
Valamint velünk párhuzamosan egy másik „legek” párbaja is folyik éppen. Katniss és Rose között. Rájuk itt tudtok szavazni!
Tehát ne felejtsétek el: Szavazzatok Mac-re! Két napotok van, ugyanis a szavazás 2-án éjfélkor lezárul!
 
 

A szabályokat ismeritek:
 - mindenkire csak egyszer szavazhattok
 - amennyiben többször szavaztok egy karakterre, a szavazatotok törlődik!

A játékban résztvevő blogok: