2013. szeptember 9., hétfő

Csak csendesen...


Nem fűzök hozzá semmit, hiszen úgyis pontosan tudjátok, mit jelent, és miért tetettem ki!
Talán engem is törölnek, amiért a blogomra posztolok? Nos, meglássuk... 

2013. augusztus 11., vasárnap

Borbás Edina - Hullámok csapdája

Amikor egy könyvet túl hangzatos jelzőkkel illetnek, hajlamos vagyok kételkedve hozzáállni a dologhoz. Nem volt ez másként Borbás Edina Hullámok csapdája című könyvével sem, amit úgy reklámoztak, hogy ez lesz a „nyár strandregénye”.

Ezek után különösen kíváncsi voltam rá, hogy a nagy reklám és a kissé gyermeteg borító vajon tényleg olyan remek könyvet takar-e, mint azt állítják.  Alapvetően nem igazán olvasok ilyen típusú könyveket, és a „valóság-show” kifejezésre kissé a számat is elhúztam. Biztosan akarom én ezt?

Aztán megérkezett a könyv, legnagyobb meglepetésemre az írónő által dedikálva, de akkor hirtelen még nem estem neki. Pár nap múlva egyébként is nyaralni indultam, és egy strandregényt ugyebár strandon illenék olvasni, így elvittem magammal, és a napernyő alatt heverészve belekezdtem.

Már az első oldalakon megfogott a könnyed stílus és a remek humor, ráadásul tetszett Arabella narrálása, annak ellenére, hogy én általában a kissé keményebb, határozottabb hősnőket szeretem. Ari azonban olyan aranyos, nagyszájú és életvidám jelenség volt, akit egyszerűen képtelenség volt nem kedvelni. A történetet nagyrészt az ő szemén keresztül látjuk, bár volt egy-két kitekintés, így a háttérben folyó eseményekkel is tisztában lehetünk.

Kifejezetten tetszett a valóság-show felépítése és elgondolása, kissé meg is könnyebbültem, ugyanis tartottam tőle, hogy ilyen Való Világos történetet kapunk, csak épp egy nagy luxushajón ringatózva. De az, hogy a játékosoknak semmiféle fényűzésben nem lehet részük a játék alatt, sőt, keményen dolgozniuk is kell, egyből szimpatikusabbá tette a témát.

A könyv felében igazából még fel sem szállunk a hajóra, de nekem tetszett ez a típusú felvezetés, ugyanis így a többi karaktert is jobban megismerhettük.

Edina okosan tette, hogy mindössze nyolc játékost és a stáb fontosabb tagjait mozgatta, mert így mindegyik figurának igazi jelleme és egyedi vonásai lettek, ami talán 15-16 fős játékos-gárdával nehezen lett volna megoldható.

Arabellán kívül több szereplőt is megkedveltem, például Suzit a nagy szájával és a gettós modorával, vagy Toby-t, aki állandóan viccekkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Edina szinte minden szereplőjének múltat és személyiséget adott, és ezt nagyon köszönöm! A papírmasé figurákkal képtelen vagyok azonosulni.

Daviddel egyelőre nem igazán tudtam mit kezdeni. Olyan, mint az időjárás, állandóan változik, és legalább annyira kiszámíthatatlan is. Arabellával előadott szappanoperájuk olykor tényleg olyan volt, mintha valamelyik brazil sorozatból vágták volna ki, és néhány túlságosan is érzelmesre sikerült párbeszédnél szinte hiányoltam, hogy nem jelenik meg a színen Esmeralda. (Főleg Bob és Samantha párosa keltette bennem néha a „túl sok” érzetét).

A krimi-szál egy leheletnyit csillant csak meg, nem is volt olyan eget rengetően brutális, de ebbe a történetbe nem is kívánkozott a sok vér és erőszak.

Azért meg kell jegyeznem, hogy borítót én már túl „csajosnak”, „strandosnak” tartottam, és elképzelhető, hogyha csak úgy meglátom a könyvesboltban, nem viszem magammal, mert kissé egyszerű és gyerekes. A tipikus szőke, nagymellű cicababa rajta pedig nem is hasonlít Arabellára, akinek ráadásul „oroszlánsörénye” van, amit a könyv folyamán többször is kiemelnek.
Valamint a könyv kötése miatt kissé mérges vagyok, ugyanis nagyjából kettőt lapoztam benne, és az első fejezet úgy, ahogy van, darabokra hullott, pedig én aztán tényleg nem bánok barbár módon a könyveimmel. Talán csak pont hibás példányt fogtam ki, mindenesetre fáj a szívem miatta, mert tényleg jó könyv, ráadásul dedikálva is van.

Összegezve azt kell mondanom, nekem igazán kellemes csalódás volt ez a könyv – kikapcsolt és magával ragadott, és valóban joggal nevezhet a nyár egyik legjobb strandkönyve díjért. Engem meggyőzött és kíváncsian várom a következő részt.


Ajánlom mindenkinek, akár nyaralásra, akár a hűs szobába, mert mindenképpen üdítő élmény. 

2013. augusztus 6., kedd

Elmélkedés: Magyar író magyar írótól olvas - Veszélyes vizek

Tegyük fel, hogy alapvetően rengeteget olvasunk, és néha szeretjük megírni a véleményünket az aktuális olvasmányainkról. Tegyük fel, hogy mellette, mondjuk, még irkálunk is. Aztán tegyük fel, hogy alapvetően halmozottan hátrányos helyzetünket még azzal is tetézzük, hogy képesek vagyunk megjelenni nyomtatásban. Na, nem azt mondom, hogy írók leszünk, csak hogy kicsit nagyobb és több polc lesz otthona a firkálmányainknak, mint általában.
Ettől, ugye, még mindig ugyanannyira szeretünk olvasni, sőt ugyanúgy szeretünk véleményt írni az olvasott könyvekről. Ez nem is gond addig, amíg külföldi írók könyveit olvassuk, és esetleg egyszer-egyszer negatívan nyilatkozunk. De óhatatlan, hogy magyar íróként más magyar író könyve is a kezünkbe kerül, és ez sem problémás… addig a pontig, míg úgy nem érezzük, hogy bizony, a kolléga/kollegina könyve nekünk sajnálatos módon nem fekszik.

A helyzet meglehetősen kellemetlen, több szempontból is. Az egyik szempont az alapvető blogger-probléma: Ha rosszat írok egy magyar író könyvéről, azt óhatatlanul az író is látni fogja, és jobb esetben csak ő sértődik meg, rosszabb esetben habzó szájú rajongók hada kezd dörömbölni képzeletbeli ajtónkon, hogy mégis hogy képzeltük ezt?
A másik szempont az bloggerből lett író/íróból lett blogger problémája: Ha rosszat írok a másik író könyvéről, könnyen megeshet, hogy az író rajongói, vagy akár maga az írói is, nemes egyszerűséggel féltékenységgel vádol.
Lehet az a poszt, bejegyzés, vélemény akármennyire objektív, száraz és mindenféle személyeskedéstől mentes, nem tudjuk kikerülni, hogy néhányan azt mondják, azért írtunk elmarasztaló kritikát, mert tartunk a konkurenciától, esetleg direkt kerestünk még a kákán is csomót, és passzióból kötöttünk bele mindenbe. Mivel már kikerültünk a „csak blogger” státuszból, az olyan mondatok, mint, hogy „akkor reklamálj, ha te is megírsz 300 oldalt”, érvényüket és aktualitásukat vesztik. Ilyenkor a legkézenfekvőbb magyarázat a rajongók részéről, hogy bizony, mi galádak, féltékenyek vagyunk kedvencükre.

Mi tehát ilyenkor a teendő? 

Inkább nem mondani semmit, vagy jobbat, pozitívabbat nyilatkozni, mint az valójában gondoljuk? Hiszen szándékosan senki sem akar konfrontálódni senkivel, illetőleg megbántani a másikat, és igyekszik elkerülni az értelmetlen csatározásokat is. De vajon inkább a hallgatás a jobb, a béke és nyugalom megőrzése érdekében, vagy a tényleges véleményünk felszínre hozása, ami esetleg háborúskodásokat eredményezhet? Őszinték legyünk, vagy kíméletesek?


Kicsit huszonkettes csapdájára hajaz a helyzet, és valószínűleg nincs olyan megoldás, melyben a kecske is jól lakik, de a káposzta is megmarad.
Természetesen a legtöbb, intelligens író bármilyen helyzetben tudja normálisan fogadni a kritikát, és többségében nem tehet arról, ha valamelyik rajongója túl komolyan veszi a szerepét.

Mindenesetre ez a téma érdekes kérdéseket vet fel, amikre nyilván nem én fogom megtalálni a válaszokat, de egy ideje már piszkált belülről ez a gondolat.

Lehet, hogy nagyrészt azért nem olvasok magyar íróktól, mert nem tudom, hogyan mondjam meg, ha esetleg nem tetszik az adott könyv? Hm… Talán tudat alatt ez is szerepet játszik, de azért lassan megpróbálok kitörni a komfortzónámból. 

Abban azonban, hogy a véleményeimet nyilvánosan is meg fogom-e írni, még nem vagyok biztos. 

2013. július 11., csütörtök

Anne McCaffrey - Sárkányröpte

Az utóbbi években rengetegszer olvastam újra ezt a könyvet, eddig valahogy mégsem született róla értékelés, magam sem értem, miért, hiszen imádom.
Emlékszem, mikor apukám kölcsön kapta egyik kollégájától, elolvasta, és a kezembe nyomta, hogy ezt nekem is mindenképp olvasnom kell. Apának jó ízlése van a könyvek terén, szóval belevágtam… Aztán egészen addig nem tettem le a könyvet, amíg ki nem olvastam. Egészen hajnali háromig. Ráadásul közben összecsomagoltam, kocsiba ültem, és leutaztam Ausztriába (kocsiban általában nem tudok olvasni, de ez most nem igazán hatott, meg, még a hányingerrel sem törődtem, csak faltam a sorokat).
Aztán hamarosan újra olvastam – és megint, és megint. Minden évben legalább egyszer, ha nem kétszer újraolvasom ezt a könyvet, és még mindig nem tudom megunni. Egyszerűen varázslatos.

Anna McCaffey egy csodálatos írónő. Sajnos már nincs köztünk, de életműve, a Pern sárkánylovasai sorozat halhatatlanná tette a nevét a fantasy irodalomban. Úgy érzem, nálunk méltatlanul sikkadt el mind az írónő, mind a sorozat, melynek eddig megjelent köteteit a Delta Vision kiadó jegyzi.

Fülszöveg:
„Hogyan menthet meg egyetlen lány egy egész világot?
Benden Sárkányfészek lovasainak szemében Lessza nem más, mint egy rongyos szolgáló. Fél életében azokat szolgálta, akik elárulták az apját és elbitorolták földjeit. Most azonban eljött az idő, hogy Lessza ledobja az álcát, és visszaszerezze, ami jogosan az övé.
Minden megváltozik, amikor találkozik a sárkánykirálynővel. A kialakuló kötelék örökre megváltoztatja mindkettejüket, és védelmet nyújt, amikor évszázadok óta először a világukra tör a külvilági fenyegetés, amely esőként záporoz a földre, és mindent felemészt, amihez csak hozzáér.
Valaha a sárkányok és lovasaik óvták a Pernt a gyilkos szálaktól, de manapság alig maroknyian vannak csupán. Lesszának saját és sárkánya életét kell kockára tennie, ha meg akarja menteni a világát.”

A történet sokkal árnyaltabb, mint az a fülszöveg sejteti, és félre értés ne essék: ez nem Eragon, és társai! Ez volt az „Eragon és társai” alapja, hiszen McCaffrey már akkor tudta, mi is a dörgés, mikor még senki sem írta meg így a sárkányok történetét. Akkor, mikor még senkinek eszébe sem jutott ilyesmi.
Az első oldalakon túl kell jutnunk egy történelmi, helyrajzi ki-kicsodán, ami bevallom, nekem is kicsit nehezen csúszott elsőre. Mi a Pern, mik a szálak, mi a vörös csillag… Az elején kicsit soknak, és talán túl bonyolultnak is tűnhet, pedig nem az. Csak tovább kell haladni, és minden azonnal világossá válik.
Az epilógus után a történet egyből hangszínt vált, és a stílus beránt minket egy olyan elképesztő világba, mely minden részletre kiterjedően kidolgozott. McCaffrey nagyon tud világot építeni, és egyszerűen olyan érdekfeszítően ír, hogy a másnál talán unalmasnak tűnő leírások itt hihetetlenül izgalmasnak tűnnek. Mintha minden egyes szónak és mondatnak jelentősége lenne.

A sárkánylovasok népe kihalóban van. Szálakkal már évszázadok óta nem találkozott senki, ezért a sárkányok feladatukat vesztették, alaposan meg is fogyatkoztak, és sok évvel ezelőtt valamiét egyik napról a másikra kiürültek a sárkányfészkek – egyedül a Bendeni fészek maradt meg, de már ők is rettenetesen kevesen vannak. Senki sem ismeri a múlt titkait, senki sem hisz már a szálakban, melyek borzalmas pusztítást képesek előidézni, megölve minden szerves dolgot, amire csak lehull ezüst spórájuk.
De ekkor F’lar és Mnement rátalál Lesszára, akit tizenegy éve csak a bosszú éltet, és akinek sárkányvér csörgedezik az ereiben. A lány már nem hisz senkiben és semmiben, de nem fél a sárkányoktól, és hajlandó elmenni F’larral, mikor az a sárkányfészekbe hívja, hogy a kikelő királynő sárkányúrnője legyen.
Amit imádok ebben a könyvben, az a társadalom felépítése. Kik azok a sárkánylovasok, ki a sárkányúrnő, milyen az élet a sárkányfészekben, milyenek is valójában a sárkányok… hogyan élnek az emberek a sárkányfészken kívül. A problémák valósak, a társadalom berendezkedése minden apró részletig kidolgozott és alapos, így minden konfliktus jól érthető.
A karakterek nagyszerűek, és mindenkinek megvan a maga helye, bár én természetesen Lessza és F’lar részeit szerettem leginkább olvasni.
Forrás. sfmag.hu
És persze itt vannak a sárkányok… Minden egyes olvasás után belém hasít, hogy én is szeretnék egy sárkányt! Egy arany királynőt, mint Ramoth! Egyszerűen tökéletesek! Hatalmas, erős, tiszteletet parancsoló lények, akiket a kikelés pillanatától a lovasához köt a halálig tartó hűség és szeretet.
Kikelés után a sárkány választ magának lovast, és utána minden bizalmával ahhoz az egyetlen emberhez ragaszkodik. Gyönyörű az egész, ahogy maga a kapcsolat is, amit McCaffrey leír.

Ez valóban az a könyv, amit olvasni kell. És bár a sorozat többi részét is olvastam és szeretem, valahogy mégis a Sárkányröpte az, amit bárhol, bármikor képes vagyok újra és újra olvasni.
Mindenkinek ajánlom, aki szereti a sárkányokat! Csak azután vegyétek a kezetekbe az Eragont, hogy elolvastátok ezt a könyvet, és érteni fogjátok, miről beszélek, mikor azt mondom, McCaffrey a sárkányok ősanyja. Nélküle valószínűleg most nem lenne az a sok sárkányos könyv, amit olyan nagy rajongás övez. Úgyhogy tessék rajongani érte is! Megérdemli!



U.i.: A fejezetek elején lévő balladákat imádom. Kívülről tudom az összeset, tökéletesek!

2013. július 7., vasárnap

Simone Elkeles - A vonzás szabályai

Imádtam a Tökéletes kémiát. Magam is megütközve álltam a jelenség előtt, hiszen én az ilyen tipikus, klisés tinirománcokat nem szoktam szeretni. Már az ilyen filmeket is kerülöm, nagyjából azóta, hogy elmúltam tizenhat éves. Elkeles azonban úgy szippantott be a világába, úgy faltam a sorokat, mintha még soha életemben hasonlóról sem hallottam volna.
Mikor megtudtam, hogy hamarosan a második Fuentes testvér, Carlos könyve is megjelenik, tudtam, hogy azt nekem mindenképpen el kell olvasnom.

Aztán megjelent. Úgy bő másfél-két éve. Én pedig elkezdtem olvasni… És nem szippantott be. Nem volt vákuum, nem volt rajongás. Nem volt hangulat. Úgyhogy inkább gyorsan le is tettem, de abban biztos voltam, hogy egyszer majd újra a kezembe fogom venni, mikor majd épp ilyen típusú olvasmányra lesz szükségem.
És most jött el ennek a napja.

A fülszöveg:
„A szókimondó, és meglehetősen szabadszájú középső Fuentes testvér, Carlos, nem találja a helyét Mexikóban, ezért a család visszaküldi Amerikába Alex és Brittany közelébe, hogy távol tartsák a bajtól. Ami természetesen Coloradóban is rátalál.
Már az első hetekben összeakasztja a bajszát a helyi kábítószer kereskedőkkel, ráadásul megismerkedik egy különös lánnyal, aki szabadidejében hegyet mászik, autót szerel, és meleg a legjobb barátja. Carlos úgy gondolja, hogy Kiara Westford túl jó hozzá, ezért igyekszik érzelmileg nem belebonyolódni a kapcsolatba. Kiarát viszont elvarázsolja az a néhány pillanat, amikor Carlos az igazi énjét mutatja meg. Szó szerint fájdalmas az egymás felé vezető út. Vajon mindketten túlélik a közeledést?”

A fülszövegből is látszik, hogy maga a történet nem olyasmi, amit ne olvastunk, láttunk, hallottunk volna már ezerszer. A Tökéletes kémiával is pontosan ez volt a helyzet. Ám ami ezt az egészet egyedivé, érdekessé és valóban különlegessé teszi, az Elkeles stílusa.
Egyszerűen fantasztikus, amit ez a nő csinál, én magam sem értem, de képes az ezerszer lerágott hollywoodi csontot olyan köntösbe öltöztetni, hogy az ember csak ül fölötte tátott szájjal, és mire felocsúdik, már a végére is ért a könyvnek.

A szereplők élnek, személyiségük, mélységük és remek humoruk van. Nem azok a tipikus papírmasé figurák, akikre a következő oldalon már nem is emlékszik az ember.
Carlos egy igazi nagyszájú fenegyerek, aki úgy gondolja, neki ugyan senkire sincs szüksége az életben, hiszen úgyis mindenki elhagyja előbb-utóbb, minek fáradna hát azzal, hogy bárkivel is közelebbi kapcsolatba kerüljön. Kifejezetten szereti látni az emberek frusztrál, vagy bosszús arcát egy-egy jól odaszúrt beszólása nyomán, és nem fukarkodik a megjegyzésekkel, ha az a cél, hogy zavarba hozzon valakit.
Kiara egy nagyon életre való női főhős. Ezt kénytelen vagyok kiemelni, ugyanis mostanában erősen hiánycikk az ilyesmi, főleg az ifjúsági irodalomban. Nem naiv, nem esetlen, és bár küzd a dadogásával, nem az a fajta, aki mulyán meghúzódik a sarokban, és hagyja, hogy Carlos kénye-kedve szerint szekírozza. Épp ellenkezőleg. Talpraesett, intelligens, sokoldalú lány, aki bizony még az autókhoz is ért. Bő pólóban és túrabakancsban jár, és mindennél jobban imádja a kisöccsét.
A mellékszereplők is isteniek. Tuck, Kiara meleg legjobb barátja, aki tényleg legjobb barátként viselkedik, és akinek életcélja, hogy az őrületbe kergesse Carlost. Kiara tündéri kisöccse, Brandon, akit nem lehet nem imádni a G.I. Jo figuráival együtt.
Oké, Kiara szülei talán kicsit túl tökéletesek, aláírom, és talán elfogadóbbak, mint az átlag – de utólag megismerve Kiara apjának múltját, az ember kezdi megérteni, miért is teszi azt, amit. Imádtam a professzort, az biztos, hogy igazi, sokoldalú egyéniség.

Volt ebben a történetben minden, amit a protokoll megkövetelt: drograzzia az iskolában, bandaügyletek, a főszereplők közti megismerési fázisok, a félreértésekből adódó konfliktus, a sebesült keményfiú, szalagavató bál…
Annyiszor elmesélték már ezt a történetet, de egyszer sem úgy, ahogy azt Elkeles tette! Az ő tollából mind új, izgalmas és lebilincselő, még ha váratlannak nem is nevezném.

Tetszett, hogy nem szenvedték túl a végét, mint ahogy azt a Tökéletes kémiában tették. Tartottam valami ilyesmitől, a történet vége meglepően zökkenőmentesen zajlott.
Bár az epilógust talán kicsit erőltetettnek éreztem, az első pár mondat után rájöttem, mire akar kilyukadni az írónő, és nagyon jót mosolyogtam a párhuzamon. Szép húzás volt, még az utolsó sorokkal is megnevetettet.

Azt mondom, ez a könyv is pontosan olyan remek, mint a sorozat első része, viszont abban is hasonlít hozzá, hogy megfelelő hangulat nélkül nem üt akkorát. Nekem most nagyon jól esett olvasni, és már nagyon várom, hogy a harmadik testvér könyve is megjelenjen.
Talán azzal is úgy leszek, mint ezzel a könyvvel, de előbb-utóbb mindenképp el fogom olvasni. És biztos vagyok benne, hogy annak is minden sorát imádni fogom.



5/5

2013. július 6., szombat

Cora Carmack - Szakítópróba


Egy ideig nem is igen foglalkoztam ezzel a könyvvel, annak ellenére, hogy majdnem minden webes felületen szembetalálkoztam vele. Mégis, engem az ilyen szerelmes „akarlak, de nem lehetsz az enyém” típusú könyvek általában nem kötnek le.  Nem is vettem volna meg, de aztán kölcsön kaptam, így végül elolvastam.
Ám sajnálatos módon vagy én nem voltam kellően fogékony hangulatban hozzá, vagy tényleg nem érdemes túlerőltetnem ezt a műfajt. Esetleg nem én vagyok a célközönség.

Bliss még szűz. Ejnye, hiszen már egyetemre jár! Huszonkét éves! És biza’, még nem feküdt le senkivel. Ezt nem csak ő, de barátnője is igazi katasztrófának tartja, ezért máris nekiindulnak az éjszakába, hogy Blissnek egy jó kis kalandot kerítsenek.  Hősnőnk az első bárban egyből belebotlik Garrick-be, aki jóképű, magas, izmos, Shakespeare-t olvas, és ráadásul angol is.  Főnyeremény a fickó. Ráadásul neki is első látásra megtetszik Bliss, olyannyira, hogy egyből meg is hívja, majd megkéri, maradjon vele egész este. 
Ám a nagy „elveszítem a szüzességem” terv nem működik valami jól, mindennek a tetejében, a megalázó éjszakát követő napon ki lesz Bliss új tanár az egyetemen? Kettőt lehet találgatni.

A főkonfliktus igazából kimerül ennyiben. Meg annyiban, hogy kedves Garricknek mikor sikerül végre levarázsolni a bugyit a drága Blissről.
Rendben, aláírom, ennél azért kissé árnyaltabb a dolog, de nem sokkal.
Vannak ám nekünk kötelező mellékszereplőink: itt van a nagyszájú legjobb barátnő, aki rendszerint valami nem túl erkölcsös dologba igyekszik belerángatni Blisst. Aztán kötelező szériatartozék a kedves, érzékeny, első szóra pattanó fiúbarát, aki persze már régóta titokban szerelmes a lányba, de ő ezt persze nem veszi észre. Nem hát. Csak most, amikor oldalakat lehet miatta szenvedni.

A történet a szokásos klisékkel apellál, kellőképp sablonos, néha azonban belecsempész a dologba némi humort is, hogy ne érezzük teljesen reménytelennek a helyzetet. Tipikus strandkönyv, rövid, gördülékeny, könnyen csúszik. Ennyiben azonban ki is merül.
És bár én fantasy könyveken szocializálódtam – tehát nem állnak távol tőlem a valóságtól elrugaszkodott dolgok – nem tudtam elsiklani a tény felett, hogy Garrick is tipikusan az a fajta pasi, akit a romantikus kislányok aztán napestig kereshetnek a szénakazalban. Nem fogják megtalálni.  Ugyanis Garrick szinte már undorítóan tökéletes: művelt, kedves, vicces, szórakoztató, motorozik, mindent megtesz szíve hölgyéért, kitartó és állhatatos, ráadásul gyengéd és mégis férfias. Jah, és persze állati dögösen néz ki. Na, hölgyeim, ilyen nincs! Még csak véletlenül sem.
Az meg, hogy az egyéjszakásnak tervezett kaland végül így érjen véget – úgy, hogy a pasas meg sem kapja ám az egy éjszakától, amit tervezett, mert a kislány pánikba esve elszalad, mondván, hogy el kell hoznia az éjjel-nappal nyitva tartó állatorvostól a nem létező macskáját, Hamletet… -, nos, ennek az esélye nagyjából egy a millióhoz. Vagy még annál is kevesebb.
Persze a „legjobb barát szerelmet vall” című epizódot is ki kellett játszani, minek utána természetesen a lány az, aki borzalmasan és összetörve érzi magát… Kicsikém, gondolj már bele egy percre, hogy vajon szegény srácnak milyen lehet…
És a végén ez a „megoldás”… Mert egyszerűbb haldoklani egy sort, mint értelmes, felnőtt emberek módjára megbeszélni a dolgokat, nem? Hát dehogynem!

A könyvben végigfutjuk ugyanazokat a köröket, melyekről az összes létező Hollywoodi filmben velőig lerágtak minden csontot, a balul sikerült éjszak utáni megalázottságtól a legjobb barát szerelmi vallomásán át, az utolsó oldalak hisztijéig, míg végül kiderül az ég, elvonulnak a viharfelhők és jöhet a nagy egymásra találás. Aztán pedig boldogan élünk, míg meg nem halunk. Vagy valami.

Összességében egy átlagos, középkategóriás történet, tipikus és klisés, de gyorsan olvasható, gördülékeny, és néhány óránál több időt nem vesz el az ember életéből. Strandra, napszúrás mellé tökéletes.

5/3

2013. június 10., hétfő

Karen Marie Moning: Iced - Megnyílik az ég

„Haver… Néha csak ennyit mondhatunk.”

Nos, aki ismer, tudja, hogy mennyire elvakult-megszállott Moning rajongó vagyok. Imádom az írónő stílusát, az általa teremtett világot, a profi karakter kidolgozást… igazából mindent. Ennek tükrében szeretnék felkészíteni mindenkit, hogy az Iced értékelése egy szemernyi objektivitást sem tartalmaz majd, spoilerveszélyes kirohanásokat annál inkább ;)
Megértéseteket köszönöm!

Hát Úr Isten az égben! Olyan jó volt megint Moningot olvasni, bár kissé féltem, ugyanis Mac és Barrons világát nagyon szerettem. Szerettem Mac narrálását, szerettem a fejében lenni, vele együtt harcolni, tanulni és fejlődni. Kicsit tartottam tőle, hogy Dani esetleg nem elég erős karakter, hogy elvigyen a hátán egy ilyen sorozatot – azért ezt sem a kis törékeny virágszálaknak találták ki – de hamar kiderült, hogy egyáltalán nem volt okom tartani semmitől. Én, hitetlen, egy pillanatig kételkedni merészeltem Moningban és Daniben. Bűnös vagyok!

Aggódtam, hogy Dani stílusa az állandó „haverozással” és túlszlengesítéssel, mellyel már röviden az Új nap virradban is találkozhattunk, túl sok lesz egy egész könyvön át. De Dani nagyon is érett a korához képest, bár annak tükrében amiket átélt már, ez nem is csoda. Persze, „haverozik” és a saját, olykor „ki ha én nem „stílusában kezel sok mindent, de mögötte az ember pontosan láthatja, hogy ez csak a külvilágnak mutatott álca. Dani már most 14 évesen sok tekintetben érettebb és tapasztaltabb, mint amilyen Mac volt a Keserű ébredésben.
Dani O'malley
Nem is nagyon lehet összehasonlítani a két karaktert, annyira különböznek. Itt most kimarad a tanulás fázisa – a történet teljesen máshogy épül fel, mint Mac esetében. Dani pontosan tudja, milyen világban él, megküzdött már nem kevés gonosz és ocsmány teremtménnyel, és tudja, hogy senki sem menti meg a segged, neked kell megmentened a sajátodat.

A történetbe nem sokkal Curce bebörtönzése után csatlakozunk be, és rövid erőviszony-femérés után bele is csapunk a lecsóba. Ryodan munkát ajánl Daninek. Nos, mindannyian tudjuk, kicsoda-micsoda Ryodan, ismerjük Barronst is, így tehát nem lepődünk meg, mikor azt mondom, ez az állásajánlat cseppet sem opcionális. Ryodan nem az a fajta pasas, aki simán elnézi, ha valaki nemet mond neki – talál ő módot arra, hogy meggyőzze Danit, hogy márpedig akarjon neki dolgozni. Ha tetszik neki, ha nem.
Valami jéggé fagyasztotta a Chester’s egyik alsó kis klubját, megölve benne mindenkit, nem téve különbséget emberek és tündérek között. A hely ráadásul nem sokkal később fel is robban, ezt pedig a meglehetősen morcos tulaj nem igazán nézi jó szemmel. Dani feladata, hogy kiderítse, mi, vagy ki a felelős ezért, ám a dolog nagyon hamar sokkal bonyolultabbá válik, mint azt gondolták volná, és kiderül, hogy a Chester’s csak a kezdet volt. Dublinban egymás után bukkannak fel ezek a jéggé dermesztett helyek, és Danit valóban érdekelni kezdi, hogy mégis milyen lény pusztítja az embereket a Mega városában.
A történetbe nem is nagyon mennék bele, mert akkor tényleg minden poént lelőnék, különben is, tessék szépen elolvasni a könyvet és akkor majd rájöttök. Inkább a karakterekre helyezném most a hangsúlyt, akik azért tényleg megérnek egy-két keresetlen szót.

Dani Mac könyveiben kissé közömbös volt számomra. Nem utáltam, de nem is zártam annyira a szívembe. Akkor sem kezdtem fújolni rá, mikor kiderült, mit tett Alinával, csak egyszerűen csalódott voltam kissé. Furcsa, ugyanakkor valahol mégis egyértelmű volt számomra, hogy Moning vele indít egy… többé-kevésbé spin off trilógiát, bár tartottam tőle, hogy egy 14 éves tinilány nem épp a legjobb választás egy ilyen brutális világban. Dani azonban harcias, és nagyon okos, mindent észrevesz, és mindent megjegyez. Keményen harcol, és mindent megtesz, hogy annyit őrizzen meg nehezen kivívott önállóságából, amennyit csak tud. Közben pedig folyamatosan kísérti a múltja, ennek ellenére állandóan sziporkázik, vicces, nagyszájú és belevaló.
Ryodan
Ryodan és Dani párbeszédei adták a könyv hangulatát. Imádtam, ahogy ezek ketten szópárbajoztak, bár Lor és Dani beszólásait szerintem semmi sem tudta überelni. Lor az ujja köré csavart, komolyan mondom! Ryodanra kissé ferde szemmel nézzek a Jóval való… kapcsolata miatt, vagy mi a fene is az. Istenem, azt a nőt minden egyes alkalommal ütöttem volna, mikor kinyitotta a száját. Mert ő elképzelte, hogy Ryodan az álomlovag… Esküszöm, várom, mikor koppan egy hatalmasat, bár tartok tőle, hogy Moning képes lesz együtt tartani őket, de akkor sikítok.
Ryodan nem olyan, mint Barrons. Jó, technikai értelemben olyan. De egyébként teljesen felesleges lenne összehasonlítgatni őket. Lehetne mondani, hogy mind a ketten irányítás mániások, és állandóan keménykednek, meg titkolóznak, de ezt annyira homlokegyenest más féle módon teszik, hogy egyszerűen nem is gondoltam arra, hogy Ryodan a Dani-könyvek Barronsa lenne… Mert nem az.
Christian egy elmeborult vadbarom. Bocsánat, de az! Sokszor a hideg rázott tőle, meg attól, hogy ő elképzelte, hogy számára Dani a tökéletes nő, az ő hercegnője, akinek majd Fehét Palotát épít… Hát meg az anyádat, te beteg állat! Tudom, változik, tudom Unseelie herceg lesz… de neeeem érdekel! Hajamat tépem a fickótól – és egészen biztos leszek benne, hogy a következő kötetekben is vissza fog még térni. Dani képes lesz megmenteni… vagy majd ő menti meg saját magát, de megszabadulni nem fogunk tőle.
Táncos egy tündér! Már nem szó szerint, de olyan aranyos, olyan jófej, Dani meg még kis butus, aki nem tudja, mit is akar, de a helyében, az ő életkorával és érettségével én ki nem engednék a kezem közül egy ilyen pasast! (Mostani fejemmel meg rávetném magam Lorra, bár szőke nem vagyok, de azért szerintem megoldanánk a kérdést).
Egyedül talán Kat részei vettek vissza kissé a lendületemből olvasás közben. Kizökkentettek, és igazából oké-oké, beleláttunk a változó apátság működésébe, és végigvettük Kat belső harcait azzal kapcsolatban, hogy most ő az új Úrnő. És oké, azt is megértem, hogy Cruce valószínűleg még épp elég bajt fog okozni, és azt fel kellett valahogy vezetni. Ennek ellenére néha rám jött a kényszer, hogy átlapozzam ezeket a részeket, bár ezt leginkább azért éreztem, mert már annyira akartam újra olvasni a Danis-Ryodanos részeket.

Itt állt elő először az az eset, ami Moning világában eddig nem fordult elő: néhány dologban többet tudunk, mint a főszereplő. Például mi már tudjuk, hogy Barronsot és Ryodant – meg a többieket – nem lehet csak úgy kinyiffantani, Daninek viszont fogalma sincs erről. Ő még nem tudja, micsoda Ryodan, mi viszont már igen, hiszen Barrons példáján ezt öt könyvön keresztül találgattuk folyamatosan.
Ez a rész inkább a nyomozásra helyezte a hangsúlyt, kicsit úgy, mint a Fever első két kötete. Nyilván ez is tele volt rejtett, Moning-féle utalásokkal, amik majd csak a harmadik rész utolsó oldalain állnak össze kerek egésszé, addig pedig még várhatunk. Személy szerint bele fogok zakkani…


Mert a vége… Vannak a tipikus, Moning-féle utalások, és vannak a tipikus Moning-féle függővégek… Hát én ebbe belehalok! Hát mi ez? Nem teheti ezt velem! VELÜNK! Sürgessük meg gyorsan, addig is újraolvasom az összes könyvet, mert még nem akarok kiszakadni ebből a világból! 

Visszatérek kicsit Machez és Barronshoz, hogy némileg kezelgessem az elvonási tüneteimet.


A könyvet nagyon köszönöm a Cor Leonis kiadónak!

Kedvenc idézeteim:

Alapvető tudnivalók a Chester'sről és tulajáról:
" - Hogy a fenébe találtál rám? Azt hittem, a Chester's mélyén lévő börtönben vagyok, vagy valami. 
– Így igaz. A retróklub előtt láttam, ahogy Ryodan kiszáll egy falba rejtett liftből. Az ajtó nem csukódott be teljesen, és besurrantam, amíg senki sem figyelt. 
Csukott szemmel felsóhajtok. 
Három hiba volt a mondatban. (1) Ryodant senki nem látja meg, ha ő nem akarja. (2) Itt egy kicsit sem maradnak nyitva az ajtók. (3) Senki sem surran be észrevétlenül."


    Egy tipikus Dani és Lor gyöngyszem:
"– Kísérd el a kölyköt, hogy kurvára mosakodjon meg, és megszabaduljon ettől a bűztől. 
– Rendben, főnök. – Lor csúnyán néz rám. 
Én is rá. 
Lor lemutat az üvegpadlón keresztül. 
– Látod odalent azt a szőkét, nagy dudákkal? Majdnem lefektettem. 
– Először is, túl fiatal vagyok, hogy ilyeneket halljak, másodszor pedig nem látok nálad bunkósbotot, amivel leüthetnéd, akkor meg hogy tervezted? 
Ryodan felnevet mögöttem. 
– Tönkreteszed az estém, kölyök. 
– Dettó. Hát nem király az élet a Chester'sben?"


És egy tipikus Dani-Ryodan párbeszéd:
„ – Ha azt akarod, hogy eláruljam, hogyan teheted ezt a helyet biztonságossá – figyelmeztetem – ajánlom, hogy vigyázz a biztonságukra.
 - Azt hittem, undorítónak találod a klubomba járó embereket.
 - Akkor is emberek.
Megint megnyomja a gombot.
 - Aki kimegy, meghal. Aki zajt csap, kiküldöm. Ne bosszantsatok fel.”

2013. május 6., hétfő

Dresden játék - eredményhirdetés!

Ha követitek a blogot, tudhatjátok, hogy néhány hete egy játékot indítottunk útjára reea-val, a Napi falat blog szerzőjével.
A célunk Jim Butcher Dresden akták sorozatának (főként a könyveknek) megismertetése volt, ugyanis úgy tapasztaltuk, hogy a nálunk már megjelent Pusztító vihar nem kap annyi figyelmet, amennyit megérdemelne :)

Három héten át tartott a játék, minden héten egy-egy kérdést találtatok mind reea, mind az én blogomon, és nagyon sok helyes megfejtést küldtetek e-mailben, amit köszönünk nektek :)

De mit is lehetett nyerni?
Nos, reea felajánlásból egy eredeti Dresden akták DVD-t, a teljes első évadot, mely sajnos csak 12 epizódot élt meg, de ettől függetlenül fantasztikus.
Valamint szerénységem jóvoltából Jim Butcher Pusztító vihar című regényét.
Csak hogy epizód nézések közti szünetekben legyen olvasnivalótok is ;)

De nem is húzom tovább az idegeiteket... Pedig olyan vicces volt! Elmeséljem, mi történt velem a múlthéten? :D
Na jó, nem szívatlak Titeket!

A szerencsés nyertes nem más, mint...

*dobpergés*

Kozári Andrea

Gratulálok, Andi, kérlek írj nekünk egy e-mailt, amiben megbeszélhetjük, hova repüljenek hozzád a nyeremények :)

Köszönjük, hogy velünk tartottatok!
Remélem, hamarosan újra játszunk!

2013. május 4., szombat

Karen Chance - A hajnal átka



Mivel az előző könyvekről nem készült blogbejegyzés – ugyanis akkor még nem igazán könyvesbloggerkedtem, most kicsit átfogó lesz ez a poszt, hogy mindenki lássa, honnan hová jutott el nálam a sorozat.

Nos, páran tudjátok, hogy az első két részért… hát, finoman fogalmazva nem igazán voltam oda. Megvettem az elsőt, és miközben olvastam, végig az volt bennem, hogy „mi? mi van? ez most is miért, és mit csinál?”. A világ a rengeteg lénnyel enyhén szólva is zavaros volt, különösen úgy, hogy az írónő semmit sem magyarázott meg rendesen, „gyere rá, hülyegyerek” stílusban kezelve az egész kérdést. Ráadásul Cassie sem volt túlságosan szimpatikus, a karakterek leírását meg annyira hiányoltam, hogy például az első rész végéig meggyőződésem volt, hogy Pritkin legalább egy 50 évesnek kinéző aggastyán. Bár valószínűleg inkább én nem figyeltem rendesen, érettségi előtt kissé össze voltam kuszálódva. De mindegy is.
Mindenkinek jár a második esély elvén megvettem a második könyvet is… És azt elolvasván úgy döntöttem, a harmadikra már nem is nagyon vagyok kíváncsi, köszönöm szépen.
Egyszerűen nekem túl sok volt Chance történet vezetési stílusa – hogy soha egy pillanatra sem pihen, hogy állandóan pörög, mint egy búgócsiga, hogy a végére már konkrétan abban elfáradtam, hogy csak olvastam.
A harmadik kötetet már nem is vettem meg, sőt akkor sem dőltem romjaimba, mikor megtudtam, hogy a Kelly kiadó ennek a sorozatnak is beszünteti a kiadását.
Már majdnem meg is feledkeztem róla, mikor megtudtam, hogy nem csak Moningot, hanem Chance-t is átveszi a Cor Leonis…
Na, ekkor egy kicsit meginogtam…
Aztán sok helyről hallottam, hogy a harmadik rész mennyire jó – többen is mondták, hogy az első két könyv nekik sem tetszett, de a harmadik már teljes mértékben meggyőzte őket… Hm…
És ekkor, mint Isteni sugallat, megpillantottam a Könyvudvarban 690 forintért a hármast… Nem gondolkoztam sokat, úgy voltam vele, ha mégsem tetszik, legfeljebb tovább ajándékozom. És lássatok csodát!
Jó, nem azt mondom, hogy egyből őrült fanatikussá váltam, de tény, hogy a harmadik könyv már tényleg komoly fejlődést mutatott. Cassie ugyan sokszor még most is kicsapta nálam a biztosítékot, és a sztori egy pillanatra sem pihent meg, de már nem akartam a falhoz csapkodni az egészet. Adtam is rá masszív négy csillagot, mert megérdemelte.

A negyedik részt is beszereztem, ugyan nem azon nyomban, a megjelenés más napján, de azért felvettem a listára.
Utólag visszagondolva talán nem ártott volna visszaolvasgatnom az előző köteteket, ugyanis ahogy haladtam a történettel egyre-másra bukkantak fel bennem a fehér foltok, de sebaj, majd egyszer leülök szépen, és újra fellapozom az első hármat.

Cassie már megint bajban van – vagy talán egzaktabb lenne azt mondanom, még mindig. Chance az első mondattal ismét csak belecsap a lecsóba, és konkrétan lélegzethez sem enged jutni az utolsó oldalakig.
Egy csöppet éreztem csak néha erőltetettnek a dolgot, és enyhén már fárasztott, mikor még mindig ott tartottunk, hogy Cassie csak menekül… és menekül… majd egy kis tűzharca keveredik, aztán a változatosság kedvéért mééég mindig menekül. Esküszöm, már én sajnáltam szegényt, hogy egy szerencsétlen pizza szeletet nem bír megenni nyugodtan. Meg kellene tanulnia fotoszintetizálni.
Az időutazgatással, így a negyedik könyvre már sikerült teljes mértékben megbarátkoznom, annak ellenére, hogy én valamiért kissé idegenkedem ezektől a könyvektől, már csak azért is, mert ilyenkor hatványozottan nagyobb a logikai bukfencek lehetősége. Chance ezzel a szállal egészen jól bánik, így már nem akadok ki rajta.
Ami viszont végtelenül idegesített, az Mircea… Esküszöm, csak le kellene csapni a fejét egy tisztességes méretű karddal, és máris minden szép lenne és rózsaszín. De komolyan, nem és nem, egyszerűen nem tudom felfogni, miért kell ennek a fickónak állandóan felbukkannia… Ráadásul mindig akkor, amikor egyáltalán nem kellene. Kedvenc részeim azok voltak, mikor egyáltalán fel sem tűnt a színen. Akkor nem fogott el a minduntalan a hajtépési kényszer.
A ley-vonalakon való utazgatással sem voltam különösebben kibékülve, már csak azért sem, mert számomra elég nevetségesnek tűnik. Mint valami óriási flipper.  Ennek ellenére állandóan a ley-vonalakon közlekednek, és mindezt vagy negyven oldalon keresztül teszik folyamatába.
És az a testcsere? Neee, gyerekek, könyörgöm, ne! Amúgy is irritálnak az ilyen testcserés hadműveletek, na de épp Pritikinnek és Cassie-nek kellett ezt eljátszania? Végtelenül irritált a dolog, az a része meg végképp, hogy nem tudták visszacserélni magukat. Utána persze Cassie ötven oldallal később lazán megoldotta az egészet egy fél perc leforgása alatt. Erre hamarabb is rájöhettél volna, mucikám.

Lányok, akik azt mondtátok nekem, hogy Pritkin megér egy misét – oké-oké, igazatok volt, beismerem, bár nálam még mindig nem üti a Barrons-mércét, de határozottan nem rugdosnám le magamról a pasast, ha úgy alakulna az élet. ;)
Én azt mondom, nem szerepelt eleget ebben a kötetben. Lehetett volna kicsit nagyobb jelentősége is, bár tény, hogy akkor élveztem igazán a könyvet, mikor ő is jelen volt.

A vége azonban csalódás volt. Mind az áruló kiléte – bocsánat, de nekem egyáltalán nem csattant akkorát, mint kellett volna – mind az Apollóval való „harc”. Most komolyan mondjátok nekem, hogy három oldal alatt elintézték ezt a problémát, mikor előtte köteteken keresztül kínlódtak vele? Egy istent ennyire egyszerű lenne kinyírni? Most tényleg?
Az utolsó pár mondaton viszont nagyon jót nevettem, szinte láttam magam előtt Pritkin arcát, amint szembesül a ténnyel, mit tett Cassie azzal a borotvával!

Összességében szórakoztató volt, pörgős (nekem már túlságosan is), és jó kikapcsolódás, de azért fogok tudni aludni a következő kötet megjelenéséig. (Aminek egyébként csodaszép kékes a borítója, és már most szerelmes vagyok belé *-*)

Négy csillag.

2013. április 26., péntek

Dresden játék, harmadik forduló!


Már megint fogalmam sem volt róla, hogy a péntek az pénteken van, nézzétek el nekem, mostanában kissé szét vagyok hullva, de igyekszem :)

Szóval ez itt a Dresden játék harmadik, és egyben utolsó felvonása, amit reea-val közösen művelünk, és ha minden igaz, én még egy ötödik kérdéssel tartozom nektek.

De előbb ismételjük át a szabályokat:

·         A hat kérdésre a válaszokat (3-3 reea-nál és nálam) egyben kérjük elküldeni a dresdenaktak@gmail.com e-mail címre
·         Mindenki csak egyszer küldje a válaszait (lehet többször is, de akkor is csak egyszer fogadjuk el :)
·         A válaszokat május 6-ig fogadjuk el

Részletesebben az első bejegyzésben is megtalálhatóak a szabályok, de aki már követ minket, annak gondolom, ez nem újdonság. 
Akinek mégsem rémlik, azt ITT megtekintheti :)


A nyeremény még mindig egy Dresden akták eredeti DVD reea felajánlásából, és egy Jim Butcher Pusztító vihar című regény szerény személyemtől :)

Akkor nézzük is azt a kérdést:
5. Hogy hívják Dresden koponyában lakó szellem barátját?

A hatodik kérdésre a választ a Napi falaton találjátok!

2013. április 21., vasárnap

Isaac Marion - Eleven testek



Néhány napja olvastam ki a könyvet, de annyi minden történt, hogy csak most volt érkezésem leülni, és írni róla… Na jó, ha teljesen őszinte akarok lenni, most is beadandókat kellene gyártanom, de ez azért mennyivel szórakoztatóbb már, nem? Na ugye.

Mikor jó néhány hónappal ezelőtt hallottam a könyvről, majd a filmről is, fintorogva húztam a szám. A szerelmes zombi… ez ugye csak valami vicc?
De aztán, ahogy egyre többször szembejött velem mind a könyv, mind a film, úgy kezdtem egyre elfogadóbbá válni a témával kapcsolatban. Oly annyira, hogy úgy döntöttem, nekem kell ez a könyv. (Mert ugyebár alapvető, hogy először a könyvet olvassuk, és csak utána nézzük meg a belőle készült filmet).
Jó, egy kissé húztam a számat a filmes borító miatt. Miért nem csinálták meg úgy, mint A burkot, vagy Az Éhezők Viadalát? Ott legalább levehető az a borzalmas „filmes plakát”, és ott van alatta a szép eredeti. Persze hamar túlléptem a dolgon, de mégis… Na mindegy.

Elkezdtem olvasni, és meglepődtem azon, milyen jó R fejében lenni – mert ugyebár ez egy E per egyes narrálású regény R szemszögéből. Aki esetleg nem tudná. Ami egyébként nagy szó, legalábbis nekem, aki nagyon szereti az E per egyes könyveket, ugyanis semmi sem tud annyira elrontani egy könyvet, mint az, ha az olvasó nem szeret a főszereplő szemén át látni. Na, az aztán tényleg megöl mindenfajta illúziót.

R viszont aranyos. Esküszöm, hogy aranyos, pedig ilyet zombira nem igazán szokott mondani az ember. Laza beletörődéssel veszi tudomásul, hogy ő Holt, és egész nap mást sem csinál, mint hörög egy sort, és mozgólépcsőzik. Imádtam ezt az öniróniát. Hogy pontosan tudja magáról, micsoda, azt is, hogy ez ellen nem tud tenni semmit, ennek ellenére vágyik valami többre, valami jobbra. Pedig egy zombinak nem lehetnének ilyen irányú elképzelései, ugye?
Ahogy mozgólépcsőzünk R-rel, szép lassan betekintést nyerhetünk a zombi-társadalomba. Bizony, mert nekik olyanjuk is van. És nem, még mindig nem lesz nevetséges a dolog. Sőt, a masszív önirónia, és a szarkasztikus stílus ellenére a könyvnek vannak meglehetősen brutális és gyomorforgató jelenetei. Ezek pedig igenis kellenek bele. Ettől lesz képes az ember komolyan venni ezt az egészet, annak ellenére, hogy éppen egy szerelmes zombiról olvas.

Apropó. Félreértés ne essék: ez nem instant szerelem. R nem csak úgy a semmiből lesz szerelmes Julie-ba. Nem bizony. Úgy tudom (bár még nem láttam a filmet), a filmben R előbb lesz szerelmes, csak utána eszi meg Julie pasijának agyát. Ugye? Javítsatok ki, ha tévedek, mondom, még nem mentem el a moziba.
Nos, a könyvben leírtak sokkal logikusabbak, és sokkal érthetőbbé teszik az egész szitut. R elkezdi megeszegetni Julie barátjának agyát, majd ezek után ébrednek benne emberi érzelmek. De ezek sem légből kapottan, és azonnal. R először csak meg akarja védeni a lányt, még saját maga sem érti tisztán, milyen okok is vezérlik a tettét.

Julie reakciói azonban nekem kissé… hogy is mondjam… hihetetlenek voltak. Kezdjük azzal, hogy nem gyászol. De tényleg. Első este még kicsit sírdogál… De ennyi. Jó, visszaemlékezésekből (na erre is kitérek még) láthattuk, hogy Perry és Julie kapcsolata már nem igazán volt idillinek nevezhető… de akkor is. Julie reakciói nem voltak hitelesek, és elhiszem én, hogy Marion gyorsan és pörgősen akarta megoldani a dolgot. De még ötven oldal bőven belefért volna, és akkor Julie sem tűnik egy bedrogozott ufónak, aki azonnal egy zombi karjaiba veti magát. Neki kiskorától kezdve azt tanították, azt látta, hogy a zombik gonoszak, és lelketlenek. Nem értettem, hogy volt képes ilyen gyorsan elfelejteni mindezt, még akkor is, ha R tényleg egy kedves zombi.

Ami viszont nagyon szépen ki volt bontva, és látszott, hogy erre az író sok gondot fordított, az R fokozatos változása. Tényleg napról napra látszott a fejlődés, ahogy a néhány szótagos mondatokból később már majdnem összefüggő mondattöredékek, később kerek, egész mondatok lettek. Hogy lassan leszokott az emberi húsról, az agyról, ahogy a mozdulatait egyre inkább képes volt koordinálni, és ahogy az arckifejezése is egyre beszédesebb lett.
Perry - aki Julie volt fiúja, amúgy. Nos, ez a szál nekem kissé furcsa volt. Enyhén skizofrén érzésem támadt tőle, és sokszor nem egészen tudtam hová tenni. Nem zavart, hogy Perry hangja szól R fejében, nem azt mondom, egyszerűen csak nem értettem, hogy akkor most Perry szelleme/lelke/akármije még mindig életben van, vagy ez még mindig az agy hatása, és R csak azért látja visszaemlékezés-szerűen Perry életének egy-egy meghatározó jelenetét. Voltak olyan részek, mikor már nem is igazán tudtam, most  melyik fiú narrációját is olvasom tulajdonképpen.

A háttér. Nos, nagyon sok mindenbe bele lehetne kötni. Igazából nem volt háttere. Nem tudtuk meg, mitől váltak az emberek zombivá, mitől váltak külön a Holtak és az Elvenek, azt sem tudtuk meg, mitől kezdett el R, majd utána egyre több zombi „változni”. Nem tudtuk meg, hogy ennek az egésznek mégis mi köze van Julie-hoz, és hogy miért változott a könyv végén sárgává a lány szeme. Ha jobban belegondolunk, az itt és most kivételével semmit nem tudtunk meg a könyv folyamán.
Láttuk a zombik társadalmát, láttuk az emberekét, de hogy ez hogyan és miért alakult így, arról halvány fogalmunk sincs.
És tudjátok, mi a furcsa? Hogy erre tulajdonképpen csak a könyv utolsó oldalait olvasva döbbentem rá.
Végigolvastam egy könyvet, és fel sem tűnt, hogy valójában csak a levegőben lóg az egész. Nem bántam, hogy nem építették fel rendesen, azt sem bántam, hogy a végére sem lettem sokkal okosabb. És valahol ezért is tartom jó, és eredeti könyvnek az Eleven testeket.
Annak ellenére tetszett és lekötött, hogy az égvilágon semmit sem magyarázott meg közben.

Egyébként a könyvben a karakterek idősebbek ám, mint a filmben. Senkit se tévesszen meg: ez nem a 14-16 éves korosztályt célozza, annak ellenére, hogy a borítón Stephanie Meyer ajánlása szerepel.

Négy és fél csillag az ötből.

És most már csak a filmet kell megnéznem. Aztán, ha úgy alakul, talán még írok róla egy összehasonlítást is ;)

2013. április 20., szombat

Dresden játék, második kör!


Folytatódik a Dresden játék!
Ezen a héten a 3. és 4. kérdésre keressük a választ. Ugyanúgy, mint a múlthéten, a páratlan számú (azaz a hármas ) kérdést nálam, a páros számú (azaz négyes) kérdést pedig reea-nál! :)

Remélem, a nyereményekre is emlékeztek még:
Azok között, aki mind a hat kérdésre helyesen válaszol, egy Dresden akták DVD-t (reea ajánlásából), és egy Pusztító vihar című könyvet (tőlem) fogunk kisorsolni!

Egy kis szabály-emlékeztető:
 - Nincs harapás, nincs karmolás… Jah, bocs, ez nem az!
 - A hat kérdést egyben kérjük elküldeni a dresdenaktak@gmail.com e-mail címre.
 - Mindenki csak egyszer küldheti el a válaszait, teljes névvel.
 - A válaszokat május 6-ig fogadjuk el

Tehát az eheti  kérdés:
3. Mi Harry Dresden foglalkozása?

A negyedik kérdést a Napi falaton találjátok!

U.i: A pontos szabályzat és játékleírás ebben a posztban!