2013. február 25., hétfő

Örömhír!

Moning-rajongó lelkem egyből kislányosan sikongatni kezdett, mikot ezt megláttam!

A Cor Leonisnál még az idei évre igérik, bár valószínűleg csak év vége felé, hiszen most is épp elég sok dolga van a kiadónak. De ha valóban sikerül még 2013-ban kiadni, akkor ez azt jelenti, hogy idén minimum kettő, azaz KETTŐ darab Moning könyvvel bővülhet a repertoárunk!

Hiszen a Könyvhét környékére jön az ICED is! :)

http://konyvaruhaz.corleonis.hu/elorendelheto/beyond_the_highland_mist_426

Marie Lu - Legenda

Hiánypótlás céljából visszafelé haladva igyekszem írni azokról a könyvekről, amiket mostanában elhanyagoltam.
 
Nézzük a Legendát!
Sokan olvasták molyon, és nekem is felkeltette az érdeklődésemet, annak ellenére, hogy YA és 15 éves szereplőkkel dolgozik, amitől én mostanában ugyan kicsit ódzkodom, de hát annyi jót hallottam róla… Teljes áron valószínűleg így sem vettem volna meg, de 1500 forintért kínálták eladásra, így pedig már nem hagyhattam ott :)
 
A hajdani Los Angeles partvidékét elöntötte a tenger. Észak-Amerika két nemzetre szakadt; a Köztársaság hadban áll a Kolóniákkal.
A jómódú környéken, az elithez tartozó családba született, tizenöt éves June kivételes tehetség. kötelességtudó, szenvedélyes, a haza iránt elkötelezett, nyitva áll előtte az út a Köztársaság legmagasabb katonai köreibe.
A Lake Szektorban, a nyomornegyedben született, tizenöt éves Day a Köztársaság legkeresettebb bűnözője. De a szándékai korántsem olyan elítélendők, mint azt gondolnánk. Ők ketten két külön világban élnek, és talán sosem keresztezné egymást az útjuk, ám egy nap June bátyja gyilkosság áldozatává válik. Az első számú gyanúsított Day lesz. Ezzel kezdetét veszi a mindent eldöntő macska-egér játék, melyben Day kétségbeesett versenyt fut a családja életéért, miközben June elszántan igyekszik megbosszulni bátyja halálát. De az események megdöbbentő fordulatot vesznek. Rájönnek, kettejükben van valami közös, és azt is megtudják, milyen messzire hajlandó elmenni a hatalom, hogy megőrizze titkait.
 
Nem fogok róla szuperlatívuszokban beszélni, mert annyira azért nem érintett meg, viszont jó könyv volt, olvastatta magát, és a szereplőkben is pozitívan csalódtam.
Mostanában a disztópia legalább akkora divat, mint kábé  egy évvel ezelőtt a vámpírok – ám a hegyes fogú vérszívók kezdenek kimenni a divatból, sőt, lassan már ott tartunk, hogy ciki vámpíros könyveket olvasni, de ez majd egy másik bejegyzés alkalmával.
Tehát mostanában a siker receptje nem feltétlenül a természetfölötti lények teljes repertoárjának felvonultatása, ugyanígy megteszi, ha fogunk néhány fiatalt, egy elnyomó rendszert, és mindezt megfűszerezzük némi lázadással. Ezzel pedig nincs is probléma.
A gond ott kezdődik, hogy csak úgy, mint a vámpírokat, ezeket a dolgokat sem lehet a végtelenségig variálni. Egy idő után már nehéz újat hozni ebben a témában, és ez sajnos Marie Lu-nak sem sikerült maradéktalanul, annak ellenére, hogy a könyv valóban érdekes témát dolgoz fel. Immár sokadjára.
Az első néhány oldalon nagyon sok hasonlóságot fedeztem fel az Éhezők Viadalával, és már épp el is kezdtem volna megrovón feljegyezgetni az észrevételeimet, mikor rászóltam magamra, és letettem a tollat. Beleköthetnék akár az élő fába is, hogy „miért próbálja valaki meglovagolni a Collins által felépített világ sikerét”, de nem lenne igazam. Tény, hogy vihetett volna bele kissé több eredetiséget is (a Partials is disztópia, de ott nem merült fel benne a Collins-utóérzet), ugyanakkor eléggé bekorlátozták a műfaj megkötései, hiszen nem egyszerű ötvenedszerre is teljesen új köntösben tálalni a rendszer elleni lázadást. Mert végül is minden disztópia hasonlít egymásra, ahogy minden vámpíros könyv is, valamilyen szinten.
Van két fiatal (vagy több, de minimum kettő, a szerelmi szál miatt), van egy nagyon igazságosnak beállított, valójába azonban az elnyomásra játszó rendszer, mely igyekszik tudatlanságban tartani a népet. A rendszernek megvannak a maga eszközei, hogy engedelmességre kényszerítsék a polgárokat. A fiatalok pedig fokozatosan rájönnek, micsoda átverésben is éltek egészen idáig, és most megpróbálják leszaggatni a láncaikat, és felnyitni az emberek szemét az igazságra.  Ennyi. Ez a séma lényegében minden hasonló könyvre ráhúzható, sőt, a műfaj megkötéseit tekintve egyenesen kötelező.
 
Marie Lu egyébként okosan csinálta, olyan elemeket vegyítette a könyvében, melyek valamilyen szinten már kipróbáltak, jól bejáratottak, és a garantálják a sikert. Mindezt pergő, izgalmas stílusban adja elő, vagány, belevaló, szerethető főhősökkel.
A két féle nézőpont is jó húzás volt – egyrészt oldalgyarapítás céljából is hasznos, ha legalább két szereplő fejébe látunk (mert a könyv önmagában sem egy hosszú eresztés, ha csak June, vagy csak Day fejében lettünk volna, inkább novella lett volna, mint regény), és változatossá is teszi a könyvet. Ráadásul a két személyiséggel sem volt túl nehéz dolga, hiszen mindkét fiatal elég belevaló, és kemény ahhoz, hogy ne okozzon skizofréniát a dolog.
A történet gyorsan halad előre, nem állunk le tíz oldalakat lamentálni az élet nagy dolgain, nem kínlódunk és hisztizünk feleslegesen. A szerelmi szál sem bonyolult. Valójában baromi egyszerű: meglátom, és belészeretek. Nagyjából három és fél perc leforgása alatt. De ez már majdhogynem megszokott tényező a YA keretein belül.
A főszereplőink kemények, és komoly döntéseket hoznak, így kicsit nehezen egyeztettem össze a jellemüket, tapasztalt viselkedésüket az életkorukkal. Marie Lu jobban tette volna, ha legalább 17-18 évesnek írja meg őket. Ettől még lehetett volna YA, viszont sokkal hihetőbb lett volna a múltjuk, hogy mennyi mindent megéltek már, és hogyan képesek ilyen logikusan és hideg fejjel gondolkodni. Félre értés ne essék, örültem neki, hogy nem kellett non stop tininyavajgást hallgatnom, ennek ellenére számomra nem volt reális.
Pozitívumként emelném ki azonban, hogy az írónő nem fél megölni a szereplőit! És ez nagy szó, mert sok író fél a vértől, nem mer radikálisabb eszközökhöz nyúlni, itt viszont Lu azokkal is szívfájdalom nélkül végez, akik közel állnak a főszereplők szívéhez. Ez pedig hitelessé, és valóban rombolóvá, kegyetlenné teszi a rendszert, olyasmivé, ami ellen érdemes, sőt kell is harcolni.
A csavarok nem voltak eget rengetőek, sejteni lehetett, ki is ölte meg tulajdonképpen June bátyját, a vége pedig nem zárul őrületes függővéggel, mégis sejteti a folytatást, és felkelti az olvasó kíváncsiságát. Az enyémet is.
Remélem, nálunk is minél hamarabb megjelenik a második rész, mert ha azonnal nem is, valamilyen kedvezmény keretében biztosan be fogom szerezni.
 
Négy csillagot kap tőlem, mert bár jó könyv volt, nem szolgált számomra újdonságokkal.

Kelly Armstrong - The Reckoning, A leszámolás

Mostanában kicsit elmaradtam… úgy mindennel, ha őszinte akarok lenni. Nem is mentegetőzöm miatta, hamarosan úgyis ki fog derül, miért hanyagoltam így el mindet. Marha titokzatos vagyok mi? Inkább marha, mint titokzatos, de mindegy, térjünk is a tárgyra: Sötét erők trilógia.

 
Mivel az első két részt még akkor olvastam, mikor a blog csak név szintjén létezett, pár szóban megemlékeznék az első két részről.

Bevallom, olyan régen olvastam már őket, hogy apró részletek a homályba vesznek, de azért az érzés, amit olvasás közben éreztem, megmaradt.

Imádtam az első két részt. Emlékszem, mindkét kötetet a Könyvhéten szereztem be, de egyikkel sem bírtam várni addig, míg kis szobám csendes magányába nem érkezem, és nagyjából egy nap alatt végeztem velük. Külön-külön. Akkor annyira magába szippantott, lekötött a történetvezetés, szimpatikusak voltak a szereplők, és izgalmas a konfliktus, hogy úgy éreztem, letenni sem bírom.

Most azonban…

Gondolom, az elárul valamit, ha azt mondom, több mint egy hónapig ültem a könyvön. Kiolvastam mellette vagy három másikat, és most is azért feküdtem rá, mert már engem frusztrált, hogy nem haladok vele rendesen. Egyébként is kölcsönbe kaptam.

Nem igazán értem a problémát, hiszen igazából nem változott semmi, ugyanaz az írónő, ugyanaz a fordító, ugyanaz gondozta és szerkesztette a szöveget… valami mégsem stimmelt.  Már arra is gondoltam, hogy most jön el az az idő, mikor végleg kinövök a YA-ból, mint műfajból, pedig vannak YA könyvek, amiket a mai napig nagyon szeretek… Csak van a 13-16 éveseknek való YA, és van az eggyel érettebb korosztálynak szánt, én pedig talán most hagyom örökre magam mögött az előbbi kategóriát. Lassan már nem tudok mit kezdeni a tizenöt éves szereplőkkel, és egyszerűen képtelen vagyok azonosulni a problémáikkal.

Azonban ez az érvelés is sántít kissé, hiszen tavaly olvastam a második részt, annál mégsem volt ez az érzésem. Talán, de csak talán elképzelhető, hogy az írónő nem szentelt elég figyelmet ennek a résznek, és ez érződik meg a történeten. Sok minden mással egyetemben, de erre majd később kitérek.

 

Tehát Chloé és társai menekülnek, és senkiben sem bízhatnak, mint általában. Derek és Simon apjának régi barátja, Andrew veszi őket pártfogásába, ám úgy tűnik, a férfi is rejteget valamit a gyerekek elől. Hamarosan kezdetét veszi majd a végső összecsapás, közben pedig Chloé rájön végre, melyik fiút is szereti.

 

A fő konfliktus nem kötött le. Vagyis a harc, az összeesküvés, a menekülés. A feléig szinte szó szerint untam a könyvet, ezért is olvastam inkább helyette minden mást, ám néhány napja rászóltam magamra, hogy most már aztán szedjem össze magam, és üljek le rendesen olvasni.  Bejött, vagy talán a történet indult be végre, esetleg a Chloé-Derek párosnak sikerült felráznia, mert így pár nap alatt sikerült a végére érnem a könyvnek.

Most nem éreztem úgy, hogy magába szippantott volna a világ, és nem hogy aggódtam volna a gyerekekért, inkább azért könyörögtem, hogy ugyan, csináljatok már végre valamit, lépjünk végre tovább.

Chloé egy furcsa hősnő. Nem egy kemény amazon, ugyanakkor nem is egy kis nebáncsvirág. Inkább átmenet a kettő között, és ahogy elnéztem, ezt sem a karakter, sem az írónő nem tudta kezelni. Az első két részben Chloé jelleme lassú, de egyenletes fejlődést produkált, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam vele, hogy sosem lesz egy super women. Ez nem is zavart, nem kell mindenkinek téglákat törnie a homlokával. Ugyanakkor, most mintha maga sem tudta volna eldönteni, hogy vagány csaj legyen, vagy bújjon el egy sötét sarokban, várva, hogy valaki megmentse. És ez viszont zavart. Hol tökös a lány, és tényleg magára vállalja a vezető szerepet, hol csak útban van, és magát sajnálja, amiért ő semmire sem jó… Miközben három perccel előtte ébresztette fel a fél temetőt.

A másik kulcs szereplő egyértelműen Derek lett, és a kettejük „kapcsolata”, dupla idézőjelekben, hiszen YA révén egy-két majdnem-csóknál többről nem igen beszélhetünk. Ami szintén nem baj. SŐT, ki kell emelnem egy óriási pozitívumát a trilógiának: NINCS instant szerelem! A fiatalok nem első látásra szeretnek egymásba, és bár felbukkan a szerelmi háromszög, az is egészen szépen rendeződik. Semmi hiszti, semmi asztalcsapkodás és tányértörögetés. Csendesen elintézik a problémáikat, és mennek tovább.

Több ilyen kellene! Sokkal egészségesebb képet mutat ez, mint a YA-k kilencven százaléka, ahol egyetlen pillantás alatt a szereplők holtodiglan-holtomiglan egymásba zúgnak, mint az a bizonyos vak ló, abba a bizonyos szakadékba.

Tori és Simon számomra kissé elsikkadt ebben a részben, nem éreztem olyan fontosnak az ő karakterüket, annak ellenére, hogy igen sokat adtak hozzá a történet menetéhez.

A nagy összecsapásnál nem rágtam tövig a körmöm… Vártam, mikor lesz már végre vége, és „Haladjunk!” felkiáltással igyekeztem minél hamarabb túlesni rajta. Nem éreztem katarzist, nem akadt el a lélegzetem, és nem döbbentem meg.

Amin viszont megdöbbentem, az a szöveg állapota. Mintha csak félig meddig, tessék-lássék szerkesztették volna meg, és nem azt mondom, hogy én jobba csinálnám, ugyanakkor feltűntek elég komoly hibák, amik megzavartak az olvasás menetében, és kirángattak a ritmusból. Ilyenek voltak például az igeidőváltások, mikor a mondat közepén, egyik pillanatról a másikra átváltunk jelenből múlt időbe. Mindenkinek megvannak a maga beesései, nekem egyik ilyen az időegyezés, és a hajamat tudom tépni, ha ez a dolog nem stimmel, mert teljesen ki tud rántani a szövegből. Egy alapvetően múlt idejű narrálásnál nem váltunk át hirtelen jelenbe, főként, ha az nem is indokolt, mert ez iszonyatosan zavaró. Ahogy az itt-ott kusza mondatszerkezetek is.

Erőltetett magyarázatokból sincsen hiány, ennek viszont semmi köze sem a szerkesztéshez, sem a fordításhoz. Csakis az íróhoz van köze, aki úgy képes a szánkba rágni bizonyos dolgok magyarázatát, hogy kénytelen vagyok elgondolkozni rajta, ennyire hülyének nézi-e a fiatalságot, vagy a mai gyerekek valóban ilyen értetlenek-e?

 

Most csak kölcsönbe kaptam a könyvet, hiánypótlás céljából, ha lesz rá pénzem, én is megveszem majd a harmadik részt, hogy teljes legyen a trilógia a polcomon, de nem fogom elkapkodni.

Négy csillagot adok neki, de inkább a sorozat, mint a harmadik rész miatt.