2013. május 6., hétfő

Dresden játék - eredményhirdetés!

Ha követitek a blogot, tudhatjátok, hogy néhány hete egy játékot indítottunk útjára reea-val, a Napi falat blog szerzőjével.
A célunk Jim Butcher Dresden akták sorozatának (főként a könyveknek) megismertetése volt, ugyanis úgy tapasztaltuk, hogy a nálunk már megjelent Pusztító vihar nem kap annyi figyelmet, amennyit megérdemelne :)

Három héten át tartott a játék, minden héten egy-egy kérdést találtatok mind reea, mind az én blogomon, és nagyon sok helyes megfejtést küldtetek e-mailben, amit köszönünk nektek :)

De mit is lehetett nyerni?
Nos, reea felajánlásból egy eredeti Dresden akták DVD-t, a teljes első évadot, mely sajnos csak 12 epizódot élt meg, de ettől függetlenül fantasztikus.
Valamint szerénységem jóvoltából Jim Butcher Pusztító vihar című regényét.
Csak hogy epizód nézések közti szünetekben legyen olvasnivalótok is ;)

De nem is húzom tovább az idegeiteket... Pedig olyan vicces volt! Elmeséljem, mi történt velem a múlthéten? :D
Na jó, nem szívatlak Titeket!

A szerencsés nyertes nem más, mint...

*dobpergés*

Kozári Andrea

Gratulálok, Andi, kérlek írj nekünk egy e-mailt, amiben megbeszélhetjük, hova repüljenek hozzád a nyeremények :)

Köszönjük, hogy velünk tartottatok!
Remélem, hamarosan újra játszunk!

2013. május 4., szombat

Karen Chance - A hajnal átka



Mivel az előző könyvekről nem készült blogbejegyzés – ugyanis akkor még nem igazán könyvesbloggerkedtem, most kicsit átfogó lesz ez a poszt, hogy mindenki lássa, honnan hová jutott el nálam a sorozat.

Nos, páran tudjátok, hogy az első két részért… hát, finoman fogalmazva nem igazán voltam oda. Megvettem az elsőt, és miközben olvastam, végig az volt bennem, hogy „mi? mi van? ez most is miért, és mit csinál?”. A világ a rengeteg lénnyel enyhén szólva is zavaros volt, különösen úgy, hogy az írónő semmit sem magyarázott meg rendesen, „gyere rá, hülyegyerek” stílusban kezelve az egész kérdést. Ráadásul Cassie sem volt túlságosan szimpatikus, a karakterek leírását meg annyira hiányoltam, hogy például az első rész végéig meggyőződésem volt, hogy Pritkin legalább egy 50 évesnek kinéző aggastyán. Bár valószínűleg inkább én nem figyeltem rendesen, érettségi előtt kissé össze voltam kuszálódva. De mindegy is.
Mindenkinek jár a második esély elvén megvettem a második könyvet is… És azt elolvasván úgy döntöttem, a harmadikra már nem is nagyon vagyok kíváncsi, köszönöm szépen.
Egyszerűen nekem túl sok volt Chance történet vezetési stílusa – hogy soha egy pillanatra sem pihen, hogy állandóan pörög, mint egy búgócsiga, hogy a végére már konkrétan abban elfáradtam, hogy csak olvastam.
A harmadik kötetet már nem is vettem meg, sőt akkor sem dőltem romjaimba, mikor megtudtam, hogy a Kelly kiadó ennek a sorozatnak is beszünteti a kiadását.
Már majdnem meg is feledkeztem róla, mikor megtudtam, hogy nem csak Moningot, hanem Chance-t is átveszi a Cor Leonis…
Na, ekkor egy kicsit meginogtam…
Aztán sok helyről hallottam, hogy a harmadik rész mennyire jó – többen is mondták, hogy az első két könyv nekik sem tetszett, de a harmadik már teljes mértékben meggyőzte őket… Hm…
És ekkor, mint Isteni sugallat, megpillantottam a Könyvudvarban 690 forintért a hármast… Nem gondolkoztam sokat, úgy voltam vele, ha mégsem tetszik, legfeljebb tovább ajándékozom. És lássatok csodát!
Jó, nem azt mondom, hogy egyből őrült fanatikussá váltam, de tény, hogy a harmadik könyv már tényleg komoly fejlődést mutatott. Cassie ugyan sokszor még most is kicsapta nálam a biztosítékot, és a sztori egy pillanatra sem pihent meg, de már nem akartam a falhoz csapkodni az egészet. Adtam is rá masszív négy csillagot, mert megérdemelte.

A negyedik részt is beszereztem, ugyan nem azon nyomban, a megjelenés más napján, de azért felvettem a listára.
Utólag visszagondolva talán nem ártott volna visszaolvasgatnom az előző köteteket, ugyanis ahogy haladtam a történettel egyre-másra bukkantak fel bennem a fehér foltok, de sebaj, majd egyszer leülök szépen, és újra fellapozom az első hármat.

Cassie már megint bajban van – vagy talán egzaktabb lenne azt mondanom, még mindig. Chance az első mondattal ismét csak belecsap a lecsóba, és konkrétan lélegzethez sem enged jutni az utolsó oldalakig.
Egy csöppet éreztem csak néha erőltetettnek a dolgot, és enyhén már fárasztott, mikor még mindig ott tartottunk, hogy Cassie csak menekül… és menekül… majd egy kis tűzharca keveredik, aztán a változatosság kedvéért mééég mindig menekül. Esküszöm, már én sajnáltam szegényt, hogy egy szerencsétlen pizza szeletet nem bír megenni nyugodtan. Meg kellene tanulnia fotoszintetizálni.
Az időutazgatással, így a negyedik könyvre már sikerült teljes mértékben megbarátkoznom, annak ellenére, hogy én valamiért kissé idegenkedem ezektől a könyvektől, már csak azért is, mert ilyenkor hatványozottan nagyobb a logikai bukfencek lehetősége. Chance ezzel a szállal egészen jól bánik, így már nem akadok ki rajta.
Ami viszont végtelenül idegesített, az Mircea… Esküszöm, csak le kellene csapni a fejét egy tisztességes méretű karddal, és máris minden szép lenne és rózsaszín. De komolyan, nem és nem, egyszerűen nem tudom felfogni, miért kell ennek a fickónak állandóan felbukkannia… Ráadásul mindig akkor, amikor egyáltalán nem kellene. Kedvenc részeim azok voltak, mikor egyáltalán fel sem tűnt a színen. Akkor nem fogott el a minduntalan a hajtépési kényszer.
A ley-vonalakon való utazgatással sem voltam különösebben kibékülve, már csak azért sem, mert számomra elég nevetségesnek tűnik. Mint valami óriási flipper.  Ennek ellenére állandóan a ley-vonalakon közlekednek, és mindezt vagy negyven oldalon keresztül teszik folyamatába.
És az a testcsere? Neee, gyerekek, könyörgöm, ne! Amúgy is irritálnak az ilyen testcserés hadműveletek, na de épp Pritikinnek és Cassie-nek kellett ezt eljátszania? Végtelenül irritált a dolog, az a része meg végképp, hogy nem tudták visszacserélni magukat. Utána persze Cassie ötven oldallal később lazán megoldotta az egészet egy fél perc leforgása alatt. Erre hamarabb is rájöhettél volna, mucikám.

Lányok, akik azt mondtátok nekem, hogy Pritkin megér egy misét – oké-oké, igazatok volt, beismerem, bár nálam még mindig nem üti a Barrons-mércét, de határozottan nem rugdosnám le magamról a pasast, ha úgy alakulna az élet. ;)
Én azt mondom, nem szerepelt eleget ebben a kötetben. Lehetett volna kicsit nagyobb jelentősége is, bár tény, hogy akkor élveztem igazán a könyvet, mikor ő is jelen volt.

A vége azonban csalódás volt. Mind az áruló kiléte – bocsánat, de nekem egyáltalán nem csattant akkorát, mint kellett volna – mind az Apollóval való „harc”. Most komolyan mondjátok nekem, hogy három oldal alatt elintézték ezt a problémát, mikor előtte köteteken keresztül kínlódtak vele? Egy istent ennyire egyszerű lenne kinyírni? Most tényleg?
Az utolsó pár mondaton viszont nagyon jót nevettem, szinte láttam magam előtt Pritkin arcát, amint szembesül a ténnyel, mit tett Cassie azzal a borotvával!

Összességében szórakoztató volt, pörgős (nekem már túlságosan is), és jó kikapcsolódás, de azért fogok tudni aludni a következő kötet megjelenéséig. (Aminek egyébként csodaszép kékes a borítója, és már most szerelmes vagyok belé *-*)

Négy csillag.