2013. július 11., csütörtök

Anne McCaffrey - Sárkányröpte

Az utóbbi években rengetegszer olvastam újra ezt a könyvet, eddig valahogy mégsem született róla értékelés, magam sem értem, miért, hiszen imádom.
Emlékszem, mikor apukám kölcsön kapta egyik kollégájától, elolvasta, és a kezembe nyomta, hogy ezt nekem is mindenképp olvasnom kell. Apának jó ízlése van a könyvek terén, szóval belevágtam… Aztán egészen addig nem tettem le a könyvet, amíg ki nem olvastam. Egészen hajnali háromig. Ráadásul közben összecsomagoltam, kocsiba ültem, és leutaztam Ausztriába (kocsiban általában nem tudok olvasni, de ez most nem igazán hatott, meg, még a hányingerrel sem törődtem, csak faltam a sorokat).
Aztán hamarosan újra olvastam – és megint, és megint. Minden évben legalább egyszer, ha nem kétszer újraolvasom ezt a könyvet, és még mindig nem tudom megunni. Egyszerűen varázslatos.

Anna McCaffey egy csodálatos írónő. Sajnos már nincs köztünk, de életműve, a Pern sárkánylovasai sorozat halhatatlanná tette a nevét a fantasy irodalomban. Úgy érzem, nálunk méltatlanul sikkadt el mind az írónő, mind a sorozat, melynek eddig megjelent köteteit a Delta Vision kiadó jegyzi.

Fülszöveg:
„Hogyan menthet meg egyetlen lány egy egész világot?
Benden Sárkányfészek lovasainak szemében Lessza nem más, mint egy rongyos szolgáló. Fél életében azokat szolgálta, akik elárulták az apját és elbitorolták földjeit. Most azonban eljött az idő, hogy Lessza ledobja az álcát, és visszaszerezze, ami jogosan az övé.
Minden megváltozik, amikor találkozik a sárkánykirálynővel. A kialakuló kötelék örökre megváltoztatja mindkettejüket, és védelmet nyújt, amikor évszázadok óta először a világukra tör a külvilági fenyegetés, amely esőként záporoz a földre, és mindent felemészt, amihez csak hozzáér.
Valaha a sárkányok és lovasaik óvták a Pernt a gyilkos szálaktól, de manapság alig maroknyian vannak csupán. Lesszának saját és sárkánya életét kell kockára tennie, ha meg akarja menteni a világát.”

A történet sokkal árnyaltabb, mint az a fülszöveg sejteti, és félre értés ne essék: ez nem Eragon, és társai! Ez volt az „Eragon és társai” alapja, hiszen McCaffrey már akkor tudta, mi is a dörgés, mikor még senki sem írta meg így a sárkányok történetét. Akkor, mikor még senkinek eszébe sem jutott ilyesmi.
Az első oldalakon túl kell jutnunk egy történelmi, helyrajzi ki-kicsodán, ami bevallom, nekem is kicsit nehezen csúszott elsőre. Mi a Pern, mik a szálak, mi a vörös csillag… Az elején kicsit soknak, és talán túl bonyolultnak is tűnhet, pedig nem az. Csak tovább kell haladni, és minden azonnal világossá válik.
Az epilógus után a történet egyből hangszínt vált, és a stílus beránt minket egy olyan elképesztő világba, mely minden részletre kiterjedően kidolgozott. McCaffrey nagyon tud világot építeni, és egyszerűen olyan érdekfeszítően ír, hogy a másnál talán unalmasnak tűnő leírások itt hihetetlenül izgalmasnak tűnnek. Mintha minden egyes szónak és mondatnak jelentősége lenne.

A sárkánylovasok népe kihalóban van. Szálakkal már évszázadok óta nem találkozott senki, ezért a sárkányok feladatukat vesztették, alaposan meg is fogyatkoztak, és sok évvel ezelőtt valamiét egyik napról a másikra kiürültek a sárkányfészkek – egyedül a Bendeni fészek maradt meg, de már ők is rettenetesen kevesen vannak. Senki sem ismeri a múlt titkait, senki sem hisz már a szálakban, melyek borzalmas pusztítást képesek előidézni, megölve minden szerves dolgot, amire csak lehull ezüst spórájuk.
De ekkor F’lar és Mnement rátalál Lesszára, akit tizenegy éve csak a bosszú éltet, és akinek sárkányvér csörgedezik az ereiben. A lány már nem hisz senkiben és semmiben, de nem fél a sárkányoktól, és hajlandó elmenni F’larral, mikor az a sárkányfészekbe hívja, hogy a kikelő királynő sárkányúrnője legyen.
Amit imádok ebben a könyvben, az a társadalom felépítése. Kik azok a sárkánylovasok, ki a sárkányúrnő, milyen az élet a sárkányfészekben, milyenek is valójában a sárkányok… hogyan élnek az emberek a sárkányfészken kívül. A problémák valósak, a társadalom berendezkedése minden apró részletig kidolgozott és alapos, így minden konfliktus jól érthető.
A karakterek nagyszerűek, és mindenkinek megvan a maga helye, bár én természetesen Lessza és F’lar részeit szerettem leginkább olvasni.
Forrás. sfmag.hu
És persze itt vannak a sárkányok… Minden egyes olvasás után belém hasít, hogy én is szeretnék egy sárkányt! Egy arany királynőt, mint Ramoth! Egyszerűen tökéletesek! Hatalmas, erős, tiszteletet parancsoló lények, akiket a kikelés pillanatától a lovasához köt a halálig tartó hűség és szeretet.
Kikelés után a sárkány választ magának lovast, és utána minden bizalmával ahhoz az egyetlen emberhez ragaszkodik. Gyönyörű az egész, ahogy maga a kapcsolat is, amit McCaffrey leír.

Ez valóban az a könyv, amit olvasni kell. És bár a sorozat többi részét is olvastam és szeretem, valahogy mégis a Sárkányröpte az, amit bárhol, bármikor képes vagyok újra és újra olvasni.
Mindenkinek ajánlom, aki szereti a sárkányokat! Csak azután vegyétek a kezetekbe az Eragont, hogy elolvastátok ezt a könyvet, és érteni fogjátok, miről beszélek, mikor azt mondom, McCaffrey a sárkányok ősanyja. Nélküle valószínűleg most nem lenne az a sok sárkányos könyv, amit olyan nagy rajongás övez. Úgyhogy tessék rajongani érte is! Megérdemli!



U.i.: A fejezetek elején lévő balladákat imádom. Kívülről tudom az összeset, tökéletesek!

2013. július 7., vasárnap

Simone Elkeles - A vonzás szabályai

Imádtam a Tökéletes kémiát. Magam is megütközve álltam a jelenség előtt, hiszen én az ilyen tipikus, klisés tinirománcokat nem szoktam szeretni. Már az ilyen filmeket is kerülöm, nagyjából azóta, hogy elmúltam tizenhat éves. Elkeles azonban úgy szippantott be a világába, úgy faltam a sorokat, mintha még soha életemben hasonlóról sem hallottam volna.
Mikor megtudtam, hogy hamarosan a második Fuentes testvér, Carlos könyve is megjelenik, tudtam, hogy azt nekem mindenképpen el kell olvasnom.

Aztán megjelent. Úgy bő másfél-két éve. Én pedig elkezdtem olvasni… És nem szippantott be. Nem volt vákuum, nem volt rajongás. Nem volt hangulat. Úgyhogy inkább gyorsan le is tettem, de abban biztos voltam, hogy egyszer majd újra a kezembe fogom venni, mikor majd épp ilyen típusú olvasmányra lesz szükségem.
És most jött el ennek a napja.

A fülszöveg:
„A szókimondó, és meglehetősen szabadszájú középső Fuentes testvér, Carlos, nem találja a helyét Mexikóban, ezért a család visszaküldi Amerikába Alex és Brittany közelébe, hogy távol tartsák a bajtól. Ami természetesen Coloradóban is rátalál.
Már az első hetekben összeakasztja a bajszát a helyi kábítószer kereskedőkkel, ráadásul megismerkedik egy különös lánnyal, aki szabadidejében hegyet mászik, autót szerel, és meleg a legjobb barátja. Carlos úgy gondolja, hogy Kiara Westford túl jó hozzá, ezért igyekszik érzelmileg nem belebonyolódni a kapcsolatba. Kiarát viszont elvarázsolja az a néhány pillanat, amikor Carlos az igazi énjét mutatja meg. Szó szerint fájdalmas az egymás felé vezető út. Vajon mindketten túlélik a közeledést?”

A fülszövegből is látszik, hogy maga a történet nem olyasmi, amit ne olvastunk, láttunk, hallottunk volna már ezerszer. A Tökéletes kémiával is pontosan ez volt a helyzet. Ám ami ezt az egészet egyedivé, érdekessé és valóban különlegessé teszi, az Elkeles stílusa.
Egyszerűen fantasztikus, amit ez a nő csinál, én magam sem értem, de képes az ezerszer lerágott hollywoodi csontot olyan köntösbe öltöztetni, hogy az ember csak ül fölötte tátott szájjal, és mire felocsúdik, már a végére is ért a könyvnek.

A szereplők élnek, személyiségük, mélységük és remek humoruk van. Nem azok a tipikus papírmasé figurák, akikre a következő oldalon már nem is emlékszik az ember.
Carlos egy igazi nagyszájú fenegyerek, aki úgy gondolja, neki ugyan senkire sincs szüksége az életben, hiszen úgyis mindenki elhagyja előbb-utóbb, minek fáradna hát azzal, hogy bárkivel is közelebbi kapcsolatba kerüljön. Kifejezetten szereti látni az emberek frusztrál, vagy bosszús arcát egy-egy jól odaszúrt beszólása nyomán, és nem fukarkodik a megjegyzésekkel, ha az a cél, hogy zavarba hozzon valakit.
Kiara egy nagyon életre való női főhős. Ezt kénytelen vagyok kiemelni, ugyanis mostanában erősen hiánycikk az ilyesmi, főleg az ifjúsági irodalomban. Nem naiv, nem esetlen, és bár küzd a dadogásával, nem az a fajta, aki mulyán meghúzódik a sarokban, és hagyja, hogy Carlos kénye-kedve szerint szekírozza. Épp ellenkezőleg. Talpraesett, intelligens, sokoldalú lány, aki bizony még az autókhoz is ért. Bő pólóban és túrabakancsban jár, és mindennél jobban imádja a kisöccsét.
A mellékszereplők is isteniek. Tuck, Kiara meleg legjobb barátja, aki tényleg legjobb barátként viselkedik, és akinek életcélja, hogy az őrületbe kergesse Carlost. Kiara tündéri kisöccse, Brandon, akit nem lehet nem imádni a G.I. Jo figuráival együtt.
Oké, Kiara szülei talán kicsit túl tökéletesek, aláírom, és talán elfogadóbbak, mint az átlag – de utólag megismerve Kiara apjának múltját, az ember kezdi megérteni, miért is teszi azt, amit. Imádtam a professzort, az biztos, hogy igazi, sokoldalú egyéniség.

Volt ebben a történetben minden, amit a protokoll megkövetelt: drograzzia az iskolában, bandaügyletek, a főszereplők közti megismerési fázisok, a félreértésekből adódó konfliktus, a sebesült keményfiú, szalagavató bál…
Annyiszor elmesélték már ezt a történetet, de egyszer sem úgy, ahogy azt Elkeles tette! Az ő tollából mind új, izgalmas és lebilincselő, még ha váratlannak nem is nevezném.

Tetszett, hogy nem szenvedték túl a végét, mint ahogy azt a Tökéletes kémiában tették. Tartottam valami ilyesmitől, a történet vége meglepően zökkenőmentesen zajlott.
Bár az epilógust talán kicsit erőltetettnek éreztem, az első pár mondat után rájöttem, mire akar kilyukadni az írónő, és nagyon jót mosolyogtam a párhuzamon. Szép húzás volt, még az utolsó sorokkal is megnevetettet.

Azt mondom, ez a könyv is pontosan olyan remek, mint a sorozat első része, viszont abban is hasonlít hozzá, hogy megfelelő hangulat nélkül nem üt akkorát. Nekem most nagyon jól esett olvasni, és már nagyon várom, hogy a harmadik testvér könyve is megjelenjen.
Talán azzal is úgy leszek, mint ezzel a könyvvel, de előbb-utóbb mindenképp el fogom olvasni. És biztos vagyok benne, hogy annak is minden sorát imádni fogom.



5/5

2013. július 6., szombat

Cora Carmack - Szakítópróba


Egy ideig nem is igen foglalkoztam ezzel a könyvvel, annak ellenére, hogy majdnem minden webes felületen szembetalálkoztam vele. Mégis, engem az ilyen szerelmes „akarlak, de nem lehetsz az enyém” típusú könyvek általában nem kötnek le.  Nem is vettem volna meg, de aztán kölcsön kaptam, így végül elolvastam.
Ám sajnálatos módon vagy én nem voltam kellően fogékony hangulatban hozzá, vagy tényleg nem érdemes túlerőltetnem ezt a műfajt. Esetleg nem én vagyok a célközönség.

Bliss még szűz. Ejnye, hiszen már egyetemre jár! Huszonkét éves! És biza’, még nem feküdt le senkivel. Ezt nem csak ő, de barátnője is igazi katasztrófának tartja, ezért máris nekiindulnak az éjszakába, hogy Blissnek egy jó kis kalandot kerítsenek.  Hősnőnk az első bárban egyből belebotlik Garrick-be, aki jóképű, magas, izmos, Shakespeare-t olvas, és ráadásul angol is.  Főnyeremény a fickó. Ráadásul neki is első látásra megtetszik Bliss, olyannyira, hogy egyből meg is hívja, majd megkéri, maradjon vele egész este. 
Ám a nagy „elveszítem a szüzességem” terv nem működik valami jól, mindennek a tetejében, a megalázó éjszakát követő napon ki lesz Bliss új tanár az egyetemen? Kettőt lehet találgatni.

A főkonfliktus igazából kimerül ennyiben. Meg annyiban, hogy kedves Garricknek mikor sikerül végre levarázsolni a bugyit a drága Blissről.
Rendben, aláírom, ennél azért kissé árnyaltabb a dolog, de nem sokkal.
Vannak ám nekünk kötelező mellékszereplőink: itt van a nagyszájú legjobb barátnő, aki rendszerint valami nem túl erkölcsös dologba igyekszik belerángatni Blisst. Aztán kötelező szériatartozék a kedves, érzékeny, első szóra pattanó fiúbarát, aki persze már régóta titokban szerelmes a lányba, de ő ezt persze nem veszi észre. Nem hát. Csak most, amikor oldalakat lehet miatta szenvedni.

A történet a szokásos klisékkel apellál, kellőképp sablonos, néha azonban belecsempész a dologba némi humort is, hogy ne érezzük teljesen reménytelennek a helyzetet. Tipikus strandkönyv, rövid, gördülékeny, könnyen csúszik. Ennyiben azonban ki is merül.
És bár én fantasy könyveken szocializálódtam – tehát nem állnak távol tőlem a valóságtól elrugaszkodott dolgok – nem tudtam elsiklani a tény felett, hogy Garrick is tipikusan az a fajta pasi, akit a romantikus kislányok aztán napestig kereshetnek a szénakazalban. Nem fogják megtalálni.  Ugyanis Garrick szinte már undorítóan tökéletes: művelt, kedves, vicces, szórakoztató, motorozik, mindent megtesz szíve hölgyéért, kitartó és állhatatos, ráadásul gyengéd és mégis férfias. Jah, és persze állati dögösen néz ki. Na, hölgyeim, ilyen nincs! Még csak véletlenül sem.
Az meg, hogy az egyéjszakásnak tervezett kaland végül így érjen véget – úgy, hogy a pasas meg sem kapja ám az egy éjszakától, amit tervezett, mert a kislány pánikba esve elszalad, mondván, hogy el kell hoznia az éjjel-nappal nyitva tartó állatorvostól a nem létező macskáját, Hamletet… -, nos, ennek az esélye nagyjából egy a millióhoz. Vagy még annál is kevesebb.
Persze a „legjobb barát szerelmet vall” című epizódot is ki kellett játszani, minek utána természetesen a lány az, aki borzalmasan és összetörve érzi magát… Kicsikém, gondolj már bele egy percre, hogy vajon szegény srácnak milyen lehet…
És a végén ez a „megoldás”… Mert egyszerűbb haldoklani egy sort, mint értelmes, felnőtt emberek módjára megbeszélni a dolgokat, nem? Hát dehogynem!

A könyvben végigfutjuk ugyanazokat a köröket, melyekről az összes létező Hollywoodi filmben velőig lerágtak minden csontot, a balul sikerült éjszak utáni megalázottságtól a legjobb barát szerelmi vallomásán át, az utolsó oldalak hisztijéig, míg végül kiderül az ég, elvonulnak a viharfelhők és jöhet a nagy egymásra találás. Aztán pedig boldogan élünk, míg meg nem halunk. Vagy valami.

Összességében egy átlagos, középkategóriás történet, tipikus és klisés, de gyorsan olvasható, gördülékeny, és néhány óránál több időt nem vesz el az ember életéből. Strandra, napszúrás mellé tökéletes.

5/3