2013. július 7., vasárnap

Simone Elkeles - A vonzás szabályai

Imádtam a Tökéletes kémiát. Magam is megütközve álltam a jelenség előtt, hiszen én az ilyen tipikus, klisés tinirománcokat nem szoktam szeretni. Már az ilyen filmeket is kerülöm, nagyjából azóta, hogy elmúltam tizenhat éves. Elkeles azonban úgy szippantott be a világába, úgy faltam a sorokat, mintha még soha életemben hasonlóról sem hallottam volna.
Mikor megtudtam, hogy hamarosan a második Fuentes testvér, Carlos könyve is megjelenik, tudtam, hogy azt nekem mindenképpen el kell olvasnom.

Aztán megjelent. Úgy bő másfél-két éve. Én pedig elkezdtem olvasni… És nem szippantott be. Nem volt vákuum, nem volt rajongás. Nem volt hangulat. Úgyhogy inkább gyorsan le is tettem, de abban biztos voltam, hogy egyszer majd újra a kezembe fogom venni, mikor majd épp ilyen típusú olvasmányra lesz szükségem.
És most jött el ennek a napja.

A fülszöveg:
„A szókimondó, és meglehetősen szabadszájú középső Fuentes testvér, Carlos, nem találja a helyét Mexikóban, ezért a család visszaküldi Amerikába Alex és Brittany közelébe, hogy távol tartsák a bajtól. Ami természetesen Coloradóban is rátalál.
Már az első hetekben összeakasztja a bajszát a helyi kábítószer kereskedőkkel, ráadásul megismerkedik egy különös lánnyal, aki szabadidejében hegyet mászik, autót szerel, és meleg a legjobb barátja. Carlos úgy gondolja, hogy Kiara Westford túl jó hozzá, ezért igyekszik érzelmileg nem belebonyolódni a kapcsolatba. Kiarát viszont elvarázsolja az a néhány pillanat, amikor Carlos az igazi énjét mutatja meg. Szó szerint fájdalmas az egymás felé vezető út. Vajon mindketten túlélik a közeledést?”

A fülszövegből is látszik, hogy maga a történet nem olyasmi, amit ne olvastunk, láttunk, hallottunk volna már ezerszer. A Tökéletes kémiával is pontosan ez volt a helyzet. Ám ami ezt az egészet egyedivé, érdekessé és valóban különlegessé teszi, az Elkeles stílusa.
Egyszerűen fantasztikus, amit ez a nő csinál, én magam sem értem, de képes az ezerszer lerágott hollywoodi csontot olyan köntösbe öltöztetni, hogy az ember csak ül fölötte tátott szájjal, és mire felocsúdik, már a végére is ért a könyvnek.

A szereplők élnek, személyiségük, mélységük és remek humoruk van. Nem azok a tipikus papírmasé figurák, akikre a következő oldalon már nem is emlékszik az ember.
Carlos egy igazi nagyszájú fenegyerek, aki úgy gondolja, neki ugyan senkire sincs szüksége az életben, hiszen úgyis mindenki elhagyja előbb-utóbb, minek fáradna hát azzal, hogy bárkivel is közelebbi kapcsolatba kerüljön. Kifejezetten szereti látni az emberek frusztrál, vagy bosszús arcát egy-egy jól odaszúrt beszólása nyomán, és nem fukarkodik a megjegyzésekkel, ha az a cél, hogy zavarba hozzon valakit.
Kiara egy nagyon életre való női főhős. Ezt kénytelen vagyok kiemelni, ugyanis mostanában erősen hiánycikk az ilyesmi, főleg az ifjúsági irodalomban. Nem naiv, nem esetlen, és bár küzd a dadogásával, nem az a fajta, aki mulyán meghúzódik a sarokban, és hagyja, hogy Carlos kénye-kedve szerint szekírozza. Épp ellenkezőleg. Talpraesett, intelligens, sokoldalú lány, aki bizony még az autókhoz is ért. Bő pólóban és túrabakancsban jár, és mindennél jobban imádja a kisöccsét.
A mellékszereplők is isteniek. Tuck, Kiara meleg legjobb barátja, aki tényleg legjobb barátként viselkedik, és akinek életcélja, hogy az őrületbe kergesse Carlost. Kiara tündéri kisöccse, Brandon, akit nem lehet nem imádni a G.I. Jo figuráival együtt.
Oké, Kiara szülei talán kicsit túl tökéletesek, aláírom, és talán elfogadóbbak, mint az átlag – de utólag megismerve Kiara apjának múltját, az ember kezdi megérteni, miért is teszi azt, amit. Imádtam a professzort, az biztos, hogy igazi, sokoldalú egyéniség.

Volt ebben a történetben minden, amit a protokoll megkövetelt: drograzzia az iskolában, bandaügyletek, a főszereplők közti megismerési fázisok, a félreértésekből adódó konfliktus, a sebesült keményfiú, szalagavató bál…
Annyiszor elmesélték már ezt a történetet, de egyszer sem úgy, ahogy azt Elkeles tette! Az ő tollából mind új, izgalmas és lebilincselő, még ha váratlannak nem is nevezném.

Tetszett, hogy nem szenvedték túl a végét, mint ahogy azt a Tökéletes kémiában tették. Tartottam valami ilyesmitől, a történet vége meglepően zökkenőmentesen zajlott.
Bár az epilógust talán kicsit erőltetettnek éreztem, az első pár mondat után rájöttem, mire akar kilyukadni az írónő, és nagyon jót mosolyogtam a párhuzamon. Szép húzás volt, még az utolsó sorokkal is megnevetettet.

Azt mondom, ez a könyv is pontosan olyan remek, mint a sorozat első része, viszont abban is hasonlít hozzá, hogy megfelelő hangulat nélkül nem üt akkorát. Nekem most nagyon jól esett olvasni, és már nagyon várom, hogy a harmadik testvér könyve is megjelenjen.
Talán azzal is úgy leszek, mint ezzel a könyvvel, de előbb-utóbb mindenképp el fogom olvasni. És biztos vagyok benne, hogy annak is minden sorát imádni fogom.



5/5

Nincsenek megjegyzések: