2013. augusztus 11., vasárnap

Borbás Edina - Hullámok csapdája

Amikor egy könyvet túl hangzatos jelzőkkel illetnek, hajlamos vagyok kételkedve hozzáállni a dologhoz. Nem volt ez másként Borbás Edina Hullámok csapdája című könyvével sem, amit úgy reklámoztak, hogy ez lesz a „nyár strandregénye”.

Ezek után különösen kíváncsi voltam rá, hogy a nagy reklám és a kissé gyermeteg borító vajon tényleg olyan remek könyvet takar-e, mint azt állítják.  Alapvetően nem igazán olvasok ilyen típusú könyveket, és a „valóság-show” kifejezésre kissé a számat is elhúztam. Biztosan akarom én ezt?

Aztán megérkezett a könyv, legnagyobb meglepetésemre az írónő által dedikálva, de akkor hirtelen még nem estem neki. Pár nap múlva egyébként is nyaralni indultam, és egy strandregényt ugyebár strandon illenék olvasni, így elvittem magammal, és a napernyő alatt heverészve belekezdtem.

Már az első oldalakon megfogott a könnyed stílus és a remek humor, ráadásul tetszett Arabella narrálása, annak ellenére, hogy én általában a kissé keményebb, határozottabb hősnőket szeretem. Ari azonban olyan aranyos, nagyszájú és életvidám jelenség volt, akit egyszerűen képtelenség volt nem kedvelni. A történetet nagyrészt az ő szemén keresztül látjuk, bár volt egy-két kitekintés, így a háttérben folyó eseményekkel is tisztában lehetünk.

Kifejezetten tetszett a valóság-show felépítése és elgondolása, kissé meg is könnyebbültem, ugyanis tartottam tőle, hogy ilyen Való Világos történetet kapunk, csak épp egy nagy luxushajón ringatózva. De az, hogy a játékosoknak semmiféle fényűzésben nem lehet részük a játék alatt, sőt, keményen dolgozniuk is kell, egyből szimpatikusabbá tette a témát.

A könyv felében igazából még fel sem szállunk a hajóra, de nekem tetszett ez a típusú felvezetés, ugyanis így a többi karaktert is jobban megismerhettük.

Edina okosan tette, hogy mindössze nyolc játékost és a stáb fontosabb tagjait mozgatta, mert így mindegyik figurának igazi jelleme és egyedi vonásai lettek, ami talán 15-16 fős játékos-gárdával nehezen lett volna megoldható.

Arabellán kívül több szereplőt is megkedveltem, például Suzit a nagy szájával és a gettós modorával, vagy Toby-t, aki állandóan viccekkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Edina szinte minden szereplőjének múltat és személyiséget adott, és ezt nagyon köszönöm! A papírmasé figurákkal képtelen vagyok azonosulni.

Daviddel egyelőre nem igazán tudtam mit kezdeni. Olyan, mint az időjárás, állandóan változik, és legalább annyira kiszámíthatatlan is. Arabellával előadott szappanoperájuk olykor tényleg olyan volt, mintha valamelyik brazil sorozatból vágták volna ki, és néhány túlságosan is érzelmesre sikerült párbeszédnél szinte hiányoltam, hogy nem jelenik meg a színen Esmeralda. (Főleg Bob és Samantha párosa keltette bennem néha a „túl sok” érzetét).

A krimi-szál egy leheletnyit csillant csak meg, nem is volt olyan eget rengetően brutális, de ebbe a történetbe nem is kívánkozott a sok vér és erőszak.

Azért meg kell jegyeznem, hogy borítót én már túl „csajosnak”, „strandosnak” tartottam, és elképzelhető, hogyha csak úgy meglátom a könyvesboltban, nem viszem magammal, mert kissé egyszerű és gyerekes. A tipikus szőke, nagymellű cicababa rajta pedig nem is hasonlít Arabellára, akinek ráadásul „oroszlánsörénye” van, amit a könyv folyamán többször is kiemelnek.
Valamint a könyv kötése miatt kissé mérges vagyok, ugyanis nagyjából kettőt lapoztam benne, és az első fejezet úgy, ahogy van, darabokra hullott, pedig én aztán tényleg nem bánok barbár módon a könyveimmel. Talán csak pont hibás példányt fogtam ki, mindenesetre fáj a szívem miatta, mert tényleg jó könyv, ráadásul dedikálva is van.

Összegezve azt kell mondanom, nekem igazán kellemes csalódás volt ez a könyv – kikapcsolt és magával ragadott, és valóban joggal nevezhet a nyár egyik legjobb strandkönyve díjért. Engem meggyőzött és kíváncsian várom a következő részt.


Ajánlom mindenkinek, akár nyaralásra, akár a hűs szobába, mert mindenképpen üdítő élmény. 

2013. augusztus 6., kedd

Elmélkedés: Magyar író magyar írótól olvas - Veszélyes vizek

Tegyük fel, hogy alapvetően rengeteget olvasunk, és néha szeretjük megírni a véleményünket az aktuális olvasmányainkról. Tegyük fel, hogy mellette, mondjuk, még irkálunk is. Aztán tegyük fel, hogy alapvetően halmozottan hátrányos helyzetünket még azzal is tetézzük, hogy képesek vagyunk megjelenni nyomtatásban. Na, nem azt mondom, hogy írók leszünk, csak hogy kicsit nagyobb és több polc lesz otthona a firkálmányainknak, mint általában.
Ettől, ugye, még mindig ugyanannyira szeretünk olvasni, sőt ugyanúgy szeretünk véleményt írni az olvasott könyvekről. Ez nem is gond addig, amíg külföldi írók könyveit olvassuk, és esetleg egyszer-egyszer negatívan nyilatkozunk. De óhatatlan, hogy magyar íróként más magyar író könyve is a kezünkbe kerül, és ez sem problémás… addig a pontig, míg úgy nem érezzük, hogy bizony, a kolléga/kollegina könyve nekünk sajnálatos módon nem fekszik.

A helyzet meglehetősen kellemetlen, több szempontból is. Az egyik szempont az alapvető blogger-probléma: Ha rosszat írok egy magyar író könyvéről, azt óhatatlanul az író is látni fogja, és jobb esetben csak ő sértődik meg, rosszabb esetben habzó szájú rajongók hada kezd dörömbölni képzeletbeli ajtónkon, hogy mégis hogy képzeltük ezt?
A másik szempont az bloggerből lett író/íróból lett blogger problémája: Ha rosszat írok a másik író könyvéről, könnyen megeshet, hogy az író rajongói, vagy akár maga az írói is, nemes egyszerűséggel féltékenységgel vádol.
Lehet az a poszt, bejegyzés, vélemény akármennyire objektív, száraz és mindenféle személyeskedéstől mentes, nem tudjuk kikerülni, hogy néhányan azt mondják, azért írtunk elmarasztaló kritikát, mert tartunk a konkurenciától, esetleg direkt kerestünk még a kákán is csomót, és passzióból kötöttünk bele mindenbe. Mivel már kikerültünk a „csak blogger” státuszból, az olyan mondatok, mint, hogy „akkor reklamálj, ha te is megírsz 300 oldalt”, érvényüket és aktualitásukat vesztik. Ilyenkor a legkézenfekvőbb magyarázat a rajongók részéről, hogy bizony, mi galádak, féltékenyek vagyunk kedvencükre.

Mi tehát ilyenkor a teendő? 

Inkább nem mondani semmit, vagy jobbat, pozitívabbat nyilatkozni, mint az valójában gondoljuk? Hiszen szándékosan senki sem akar konfrontálódni senkivel, illetőleg megbántani a másikat, és igyekszik elkerülni az értelmetlen csatározásokat is. De vajon inkább a hallgatás a jobb, a béke és nyugalom megőrzése érdekében, vagy a tényleges véleményünk felszínre hozása, ami esetleg háborúskodásokat eredményezhet? Őszinték legyünk, vagy kíméletesek?


Kicsit huszonkettes csapdájára hajaz a helyzet, és valószínűleg nincs olyan megoldás, melyben a kecske is jól lakik, de a káposzta is megmarad.
Természetesen a legtöbb, intelligens író bármilyen helyzetben tudja normálisan fogadni a kritikát, és többségében nem tehet arról, ha valamelyik rajongója túl komolyan veszi a szerepét.

Mindenesetre ez a téma érdekes kérdéseket vet fel, amikre nyilván nem én fogom megtalálni a válaszokat, de egy ideje már piszkált belülről ez a gondolat.

Lehet, hogy nagyrészt azért nem olvasok magyar íróktól, mert nem tudom, hogyan mondjam meg, ha esetleg nem tetszik az adott könyv? Hm… Talán tudat alatt ez is szerepet játszik, de azért lassan megpróbálok kitörni a komfortzónámból. 

Abban azonban, hogy a véleményeimet nyilvánosan is meg fogom-e írni, még nem vagyok biztos.